|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2011. 09. 08. 15:31:07 | #16594 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (kicsi Zhiámnak)
Mutogatom a könyvben a dolgokat, ő pedig szépen mondja utánam a szavakat. A színeket már ő mondja, amire nagyon büszke vagyok. Úgy tűnik, már nem fél tőlem, mert nyugodtan ül, és amikor megmozdulok, és elrakom a könyvet, akkor is nyugodtan ül, nem rezzen össze, nem menekül, nem húzódik el, nem kezd el sírni. Ez jó, mert ez is mutatja, hogy végre bízik bennem, és tudja, nem fogom bántani.
- Yuuyuu... piros – mutat hirtelen a hajamra, mire megdicsérem, és a kezemet lágyan a fejére teszem.
Összerezzen, de nem húzódik el az érintésre, ahogy eddig tette. Inkább közelebb bújik, egészen a lábamhoz, mint egy kiskutya. Olyan aranyos. De sajnos, a jó dolog hamar véget ér, mert kopogtatnak, mire Zhia riadtan húzódik a falhoz. Talán ő is tudja, hogy ha meglátnak minket együtt, az rossz. Az őrök bejönnek, majd Zhia megremeg, amikor szólnak neki, hogy menjen. Remegve áll fel, és elindul feléjük. Nem érnek hozzá, amikor kimegy, én pedig megnyugszom, hogy talán most nem fogják bántani szegényt. Sakano együttérzően néz rám, amikor kimegy, de nem tehet semmit. Holnap kell elvinnem Zhiát, de ezt Sakanoval is meg kell beszélnem.
~*~
Másnap reggel Hongo-sensei Sakano társaságában keres fel reggeli után. Egyikük sem tűnik túl boldognak, és talán azért nem, mert Sakano szerint túl sokáig időzöm itt. Hongo pedig azt hiszem, gyanakszik rám, pedig nem adtam rá okot. Hacsak azzal nem, hogy kettesben vagyok Zhiával, kamerák nélkül. Ez pedig okot adhat a gyanakvásra.
- Asakura-sensei! – szólít meg Hongo. – Gondolom, szeretné tovább tanulmányozni a kísérlet anyagát, mivel a legutóbb nem adtam önnek elég időt.
- Ha nem bánja, Hongo-sensei – mondom udvariasan, hogy ne hallja, mennyire boldog vagyok. – Szívesen átnézném újra, mert igen érdekes a kísérlet, amit folytatnak. Az emberi test teljes kihasználása a végletekig. Igencsak érdekes.
- Ahogy mondja – bólogat Hongo. – Szerencsére igen remek alanyunk van, akit senki sem keres. Hiszen Zhia tulajdonképpen nem is létezik, nincs családja, nincs otthona, sosem létezett – a hangsúlytól, amivel mondja, végigfut a hátamon a hideg. Mintha figyelmeztetne. – Mindazonáltal, a kölyök ránk van utalva. Ha kitennénk az utcára, napok alatt éhen halna, vagy megfagyna. Képtelen magáról gondoskodni, olyan, mint egy kísérleti nyúl. De hát, elvégre az is – nevet fel Hongo.
Hányni tudnék, és elborzaszt, amiket mond, de uralkodom magamon. Ezalatt a másik oldalamon, Sakano észrevétlenül a kezembe nyom valamit. Kicsi és hosszúkás, talán egy pendrive, és ahogy megtapogatom, rájövök, az is. Észrevétlenül rejtem a zsebembe, majd mikor belépünk a computerszobába, Hongo és Sakano magamra hagynak. Persze, csak miután Hongo beírja a jelszót, és figyelmeztet, ha végeztem, szóljak a kinti őrnek.
Körbenézek, és meglátom a kamerákat. Már tudom, hogy helyezkednek el, így próbálok olyan szögben ülni, hogy senkinek ne tűnjön fel, mit csinálok, de azt lássák, hogy az adatokat nézegetem. Előveszem a pendrive-ot, ami egy hagyományos tollnak látszik. Jó nagy, vagy száz gigás. Remélem, ráfér minden, vagy legalább az anyag nagy része. Óvatosan dugom be a gépbe, vigyázva, ne lássa senki, majd elkezdem rámásolni az adatokat, figyelve, hogy a másolás alul fusson. Sakano szerint nem fogják észrevenni, ha nem törlöm, mert a rendszer nem védett másolás ellen. Rámentem a szöveges dolgokat, és még három, jelszóval védett video is ráfér a pendrive-ra, mielőtt megtelne. Aztán egyszerűen kikapcsolom, kihúzom a gépből, és a felső zsebembe tűzöm egy ugyanolyan toll mellé. Jó két órát vesz el a dolog, és mikor szólok ki, Sakano lép be.
- Mondja azt, hogy tőlem kapta a tollat, mert az öné gyengélkedik – mondja halkan. – Délután beadom az altatót, mikor beviszik Zhiát. Ha kérdik, azt fogom mondani, hogy magának lesz, mert nehezen tud aludni.
- Erős altató? – kérdem, mikor elhagyjuk a szobát.
- Egy elefántot is elaltatna, szóval igen – bólint Sakano, majd mikor a cellákhoz érünk, akaratlanul is megállok Zhia cellája előtt.
~*~
Délután egyszerűen belökik, majd Sakano a kezembe adja az altatóporos zacskót. Remek. Ránézek Zhiára, aki a karját kímélve tápászkodik fel négykézlábra. A karja csúnyán belilult, de nem tört el, az látszana. Ahogy rám néz, már kúszik is hozzám, én pedig elkapok egy joghurtot, és belekeverem a port. Ideges vagyok, és szerintem Zhia is észrevette. Hiába nyugtatott engem Sakano, hogy minden rendben lesz, nem vagyok nyugodt. Ha elkapnak minket, akkor mindhárman meghalunk, mert nem fognak kegyelmezni nekünk.
A földre teszem a joghurtot, mire Zhia már mászik is felé, majd kiborítva a földre kezdi enni. Mellé térdelek, és várakozóan nézem. Azt volt ráírva, hogy pár percen belül hat, és a hatása legalább tizenöt órán át tart, ha az egész zacskót elhasználja az ember.
Mikor végez, a fürdőbe megyünk, ahová még mindig félénken követ, de aztán mosakodni kezd. És ekkor veszem észre, hogy kezd elálmosodni, majd lassan a csempének dől. Megtapogatom, megrázogatom, de alszik. Tudom, hogy Sakano kinn vár, így gyorsan megmosom Zhia arcát, majd egy törülközőbe csavarom a fiút, és kisietek vele a szobából. Amikor kinyitom az ajtót, Sakano már vár.
- Siessünk! – suttogja, majd körbenéz. – Nincs sok időnk. Épp őrségváltás van, de az tíz perc alatt lezajlik. Ha mázlink van, nem találkozunk senkivel. Jöjjön!
- És ha mégis? –kérdem idegesen, miközben sietve indulunk el a folyosón.
- Majd én elintézem – fordul felém Sakano. – A kocsi kinn vár az udvaron, egy megbízható emberünk ül a volán mögött. Sajnos nem mondhatom el még magának sem, hogy hová megyünk. Ha elkapnának, és maga kifecsegné, akkor nekünk végünk lenne.
Bólintok. Nem vagyok olyan ostoba, mint sokan hiszik. Gyorsan haladunk, néha a falnak lapulunk, ha lépteket hallunk, vagy bemenekülünk egy-egy üres szobába. De szerencsésen kiérünk anélkül, hogy egy lélekkel találkoznánk. Ideges vagyok, Zhia azonban békésen alszik az karjaimban. Mikor végre kiérünk az udvarra, már alkonyodik, de az eget sötét felhők borítják, így inkább este van, mint nappal. Sakano egy furgon felé irányoz minket, amelynek vezetőülésén egy idősebb férfi ül. Biccent nekünk, majd nyitja a hátsó ajtót, hogy kényelmesen beférjünk. Beülök Zhiával, akit azonnal lefektetek az ott található ágyfélére. Sakano a vezető mellé ül, és már indulunk is. A kapun is átjutunk, az őrök megismerik Sakanot és a másik férfit, akinek, mint megtudom, Takebaya a neve.
Ideges vagyok, mert nem tudom, hová megyünk, de megnyugtatnak, minden rendben, és a fiú szobája is készen fog állni, mire megérkezünk.
Aztán nem tudom mikor, valamikor éjjel érkezünk meg valahová. Mikor megállunk, és kiszállok Zhiával a karomban, akkor látom, hogy egy erdő szélén vagyunk, és előttünk egy nem túl nagy, de azért szép, régi stílusú ház áll. A távolban látok még házakat, talán egy kisvárosban, vagy faluban vagyunk.
- Hol vagyunk? – kérdem kíváncsian.
- Jó messze mindentől – mondja Sakano. – Ezt a falut Mibuchinak hívják, Dél-Japánban vagyunk, körülbelül ötszáz kilométerre Tokiótól. A hely elég ritkán lakott, a lakosság száma alig éri el a hatszáz főt, szóval itt nyugodtan leszünk egy ideig. Én holnap elmegyek Tokióba, leadom az adatokat a főnökömnek.
- Értettem – bólintok, majd elindulunk befelé.
A ház szépen berendezett, minden van benne ami kell. Nappali, egy háló nekem, egy másik Sakanoéknak, konyha, előszoba, fürdő, és egy szoba, ami Zhiának lett berendezve. Mikor belépek, a szám is tátva marad. Mindenhol színek, a takarón is, a földön és a polcokon plüssállatok, könyvek, színezők, ceruzák, filctollak. Sakano kinyitja a szekrényt, ahol ruhák tömkelege várja Zhiát. És egy külön fürdője is van, ahol szépen lemosdatom, megmosom a haját, majd lefertőtlenítem a sebeit, és miután Sakano hoz kötszert, a karját és a vállát is bekötözöm. Békésen alszik, nem is tudja, hogy már jobb helyen van.
Aztán ágyba fektetem, és betakarom a puha, meleg, színes takaróval. A függönyök behúzva, csak az éjjeli lámpa világít, én pedig az ágy mellé ülve megsimogatom Zhia kimerült, de gyönyörű arcát.
- Aludj jól! – suttogom. – Most már biztonságban vagy, Zhia.
Hamarosan felállok, és leoltom a villanyt, majd elhagyom a szobát. Ha felébredt, úgyis tudni fogom. Én is megfürdöm, majd elvágódom az ágyamon, és már alszom is.
~*~
Már világos van, mikor magamhoz térek, és még én is meglepődöm, hogy nem az intézetben vagyok. Sakano már nincs ott, sem Takebaya, de egy üzenet vár, hogy várhatóan két-három napon belül megjönnek, én ne mozduljak a házból, vagy ha muszáj, ne nagyon mászkáljak a faluban, ne keltsek feltűnést. Sóhajtok egyet, majd mivel a gyomrom jelez, a konyhába megyek, hogy összeüssek magamnak egy kis reggelit. Csinálok teát, méghozzá két bögrével, mert Zhiának innia kell. Valami újat is ki kell próbálnia. Miután megreggelizem, beviszem neki a teát, és ahogy sejtettem, már elmúlt az altató hatása, mert fenn van. Nekem háttal ül a földön, és sír, amikor pedig meghallja a lépteimet, riadtan fordul felém. Biztos meg van ijedve az új helytől, mert olyan kétségbeesve néz rám, hogy a szívem is belefájdul. Nem tudja, hogy hol van, miért van itt, mi történt. De majd mindent megtanul.
- Yuuyuu...- rémülten mászik hozzám, és kapaszkodik a lábamba.
- Nincs semmi baj, Zhia – mondom halkan, hogy megnyugtassam, de nem nyugszik meg teljesen, habár már kevésbé remeg, mikor letérdelek mellé. Érdeklődve szimatol bele a bögrébe, de nem eresztem el, így nem tudja kiborítani. Azt hiszem, csalódott. - Tea – mondom a teára mutatva. - Tea, mondd Zhia, tea – ismételgetem, mire végre ránéz az italra.
- Tea – mondja halkan és lassan, mint aki fél.
Ajkaimhoz emelem a bögrét, mire értetlenül néz, de aztán segítek neki inni. Megérti. A teának legalább a fele landol Zhia mellkasán, aztán a szőnyegen, ahogy végigfolyik az állán és a nyakán. De nem baj. Majd megtanul rendesen inni és enni is. Mikor végül kiürül a bögre, előveszek egy törlőkendőt, és letörlöm a tea maradékát Zhiáról. Összerezzen, de szerintem inkább az új élmények miatt, mint, miattam, vagy érintés miatt.
- Minden rendben, Zhia – mosolygok rá, mire rám néz. – Semmi baj. Már nem kell félned, itt biztonságban vagy. Többé senki sem fog bántani, érted? – nézek rá, és óvatosan kinyúlva, lágyan megérintem a fejét. – Semmi baj, Zhia. Semmi baj. Minden rendben, kicsim – suttogom, ő pedig a lábamhoz húzódik. – Többé nem lesz fájdalom, csak jó dolgok. Színes dolgok, rendben?
- Szín – suttog. – Szín – mutat körbe.
- Igen, Zhia. Sok-sok szín – simogatom meg a buksiját, mire jobban bújik hozzám. – Sok-sok szín.
Sokáig ülünk, és a lábam már kezd elgémberedni, mire végre Zhia megmozdul. Érdeklődve nézelődött eddig is, de talán, mert itt vagyok, most bátrabb. Rámutat egy macira, egy puha, fehér macira, ami a sarokban ül, és elég nagy. A kezembe veszem a macit, és odanyújtom neki, de hátrálni kezd. Mintha félne tőle, és bizalmatlanul szemléli.
- Nem kell félned – mondom halkan. – Nem bánt, látod? Csak egy játék. Játék – mutatok a macira. – Játékmaci, érted? Já-ték-ma-ci – tagolom neki a szót. – Já-ték-ma-ci. Já-ték-ma-ci.
- Já… já… - próbálkozik.
- Já-ték-ma-ci – szótagolom ismét, majd ismét, ameddig képes kimondani.
- Já… játék… játék… ma… ci… - ismétli. – Játék… maci… - ötödjére sikerül kimondania a szót. – Játékmaci.
- Ügyes vagy, Zhia – mosolygok rá.
- Fehér – mutat a macira. – Fehér játékmaci.
- Nagyon ügyes vagy – bólintok. – Igen, fehér játékmaci.
Mintha boldogabb lenne. És nagyon jó boldognak látni. Még sok szót kérdez, a könyvekből, a játékokról, a tárgyakról. Sokat mondok neki, és őt a többségét jól is mondja ki. Sokra emlékszik, főleg a színekre, és már ügyesen kapcsolja őket össze a tárgyakkal, amire büszke vagyok, ő pedig boldog, és egészen nyugodt. Miután megmutatom neki, hogy azok a félelmetes játékállatok nem bántanak, már hajlandó hozzájuk nyúlni, de csak akkor, ha én is ott vagyok. De nem haragszom rá, hiszen még nagyon fél, sok rosszban volt része, és nem is fogom kényszeríteni, hogy elhagyja a szobát, vagy olyasmit tegyen, amit nem akar. A szobában meleg van, és így ő sem fázik, pedig pucér, ahogy a világra jött. Kíváncsian nézi a kötést, ami a vállán van, és rá mutogat, hogy az vajon mi lehet.
- Kötés – mondom türelmesen. – Kö-tés. Kötés, Zhia mondd, kötés.
- Kö… kö…tés. Kötés – mondja halkan, mire megdicsérem.
- Hamar bele fogsz jönni mindenbe, Zhia – mondom, mire értetlenül néz rám. – Nem érted, igaz? Nem baj, majd idővel nagyon nagyon sok szót fogsz megérteni, és akkor majd tudunk beszélgetni is, rendben? – fogom két kezem közé finoman az arcát, mire megremeg. – Ne félj, sosem foglak bántani – hajolok közel hozzá. – Soha, érted? De tudom, hogy érzed, hogy nem bántalak, ha nem is érted, amit mondok neked. Te belül érzed – simogatom meg az arcát finoman. – Biztonságban vagy, azok az emberek már nem tudnak téged bántani, ígérem. Soha többé nem lesz rossz dolog, fájdalmas dolog, nem kell többé félned senkitől, jó? – hajolok közelebb, és egy apró puszit nyomok a homlokára.
Érzem, hogy ledermed, mint aki nem tudja, hogy most mi történt. Valóban nem tudhatja, hiszen nem hiszem, hogy valaha is kapott volna egy puszit, egy ölelést, bármit. De most majd sok ilyesmit fog kapni. Riadtan néz rám, de amikor rájön, hogy nem rossz dolog történt, már nyugodtabb, ám a teste még mindig feszült. Aztán a gyomra megkordul, mire halálra váltan néz rám.
- Éhes vagy, igaz? – nézek rá gyengéden, és elengedem. – Hozok neked valami finomat enni, jó?
- Yuuyuu… - suttog halkan, mikor felállok.
- Nincs semmi baj, Zhia – mondom. – Mindjárt jövök, jó? Várj meg!
Kimegyek a konyhába, és egy tányérkára csokis kekszet teszek, majd főzök még egy bögre teát neki. Nem tart sokáig, de mire visszatérek, Zhiát könnyek között találom, és mikor meglát, már iramodik is hozzám. Kis butus, azt hitte, hogy itt fogom hagyni? Biztosan azt. Leülök a földre, és leteszem elé a tányért. Könnyes szemekkel néz rám, majd a tányérra, és a kezemben tartott bögrére.
- Tea – mutat a bögrére, mikor már kissé megnyugodott, és rájött, nem fogok elmenni.
- Igen, Zhia – bólintok. – Tea – óvatosan megitatom, majd a a tányérra mutatok. – Keksz. Mondd, Zhia, keksz. Keksz.
- Keksz – utánozza, mire bólintok, majd egy szemet elveszek, és beleharapok.
Érdeklődve nézi, majd óvatosan vesz el ő is egyet, és beleharap. Aztán már eszegeti is. Úgy tűnik, ízlik neki, de hát kinek ne ízlene a csokiskeksz? Alig pár szem van a tányéron, hiszen nem erőltethetem túl a gyomrát. Az adagot fokozatosan kell emelni, és először a finomabb dolgokkal kell megismertetnem, amit minden gyerek szívesen eszik. Csak ülök mellette, és nézem, ahogy csemegézik. Azt hiszem, elégedett, mert nem látom, hogy félne, vagy nem ízlene neki a kekszecske. Én meg azon kapom magam, hogy már azon filózok, vajon mi lesz vele, ha mindent megtanul tőlem. Vajon, meddig maradhat velem, mielőtt elveszik tőlem. Mert el fogják, ez biztos.
|
| Andro | 2011. 04. 26. 13:28:12 | #13226 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Zhiámnak)
- Zöld – mondja ki halkan, de érthetően. Igazán aranyos, és szépen is mondja, így újra megdícsérem. Szerintem megérti, mert úgy néz rám. Talán jól is esik neki, hogy kedves szavakat hall, nemcsak parancsokat. Azután felveszem a pirosat és azzal is beszínezek egy kis részt.
- Piros – mutatom felé a ceruzát, majd elismétlen a szín nevét még párszor, hogy megtanulja.
- Pi... ros... - mondja bizonytalanul.
Felégurítom a ceruzát, mire mozdulatlanná dermed, és megvárja, míg az megáll. Óvatosan nyúl érte, mint aki attól fél, a ceruza bántani fogja, de végül a kezébe veszi. Milyen édes fiú. Minél hamarabb ki kell innen vinnem, mielőtt még megölnék. Hiszen egy idő után valószínűleg nem lenne rá szükség. Én közben különböző formákat - köröket, négyzeteket és hasonlókat - kezdek rajzolni, és észreveszem, hogy nagyon nézi őket. Érdeklődik irántuk, ami jó jel. Kíváncsi természet, mint minden kisgyerek. Hiszen agyilag nagyon gyerek még, most ismerkedik a dolgokkal, és az én dolgom tanítani őt.
- Rajz – mutatok a formákra, és Zhia gond nélkül ismétli el a szót.
Közben közelebb kúszik, egészen közel, és csak akkor veszi észre magát, amikor a karja hozzám ér. Akkor aztán hátrébb húzódik, de nem távolodik el. Ő is rajzolni akar, de nem megy neki, lévén rossz végén fogja a ceruzát. Elkeseredetten néz rám, mire kiveszem a kezéből a ceruzát, majd visszacsúsztatom, immár a hegyével lefelé. Félredönti a fejét, és ismét a papíron kezdi húzogatni a ceruzát, ezúttal már piros vonalakat hagyva maga után. Látom, hogy teljesen ledöbben, majd újabb színt vesz fel, a kéket, és elkezdi húzogatni a papíron a ceruzát. Én közben mondom a színek nevét, ő pedig ismételgeti. Megtanítom neki, hogy az a fehér dologa papír, és nagyon sok szín van a világon. Sokáig rajzolgatunk, mígnem egyszer csak kopogtatnak. Összerezzenek, és ő is. Egy rúgással berúgom a ceruzákat és a papírt az ágy alá, majd Zhia kezéből is kiveszem a ceruzát, és az ágy alá dobom. Ő könnyes, remegő szemekkel néz rám, nem érti, mi történik.
- Minden rendben, Zhia - mondom halkan, de ezzel nem tudom megnyugtatni. - Majd holnap is rajzolunk, jó?
Sírva kuporog a falnál, mikor én ajtót nyitok és beengedem az őröket. Zhia halálra van rémülve, azt hiszem, azt hiszi, haragszom rá valamiért, és az őröktől is retteg. Nem szeretném, ha baja esne.
- Gyere Zhia! - szól rá a nagyobbik darab őr. Sanada bocsánatkérően néz rám. - Fene a beledet te dög, ne szórakozzál már! - odamegy Zhiához, aki halálra rémülve ül a falnál, meg sem mer moccanni. Vagy talán nem is tud.
Látom, hogy az őr pofonvágja, majd a hajába mar, és a falhoz csapja. Csont reccsen, remélem nem tört el semmilye.
- Hagyja békén! - kiáltom rémülten. - Még megöli!
Az őr rám vigyorog, majd kiráncigálja Zhiát, aki akkor már eszméletlen. Lélegzik, de elájult. Kezeim ökölbe szorulnak, de Sanada figyelmeztetően néz rám, így nem mozdulok. Nem vonhatom magamra a figyelmet. Mikor kimennek, remegek a dühtől, az undortól és a gyűlölettől. Hogy lehet így bánni egy ilyen édes, aranyos, félénk fiúval, mint ő? Hiszen még gyerek!
Később kihúzom a papírt az ágy alól, összeszedem a ceruzákat és elrakom. De a papír sokáig a kezemben van. Zhia girbe-gurba vonalai, színezései ott vannak a papíron az én rajzaim mellett. Sóhajtok egyet, majd a bőröndbe süllyesztem. Holnap is lesz nap, majd holnap is rajzolhat.
~*~
Alig alszom az éjjel, és reggel úgy ébredek, mint akit fejbevertek. Kialvatlan vagyok, a fejem is fáj, és amikor kopognak, hirtelen azt sem tudom, mi van. Aztán ajtót nyitok. Az ajtóban Sakano-san áll, de Hongo ezúttal nincs vele.
- Jó reggelt! - szólal meg. - Bár amint látom, magának sem volt jobb éjszakája, mint a fiúnak.
- Hogy van Zhia? - kérdem idegesen. - Ugye semmi baja? Ugye életben van? Mondja már, mi lett vele! - kapom el a grabancát, de azonnal el is engedem. - Bocsánat, csak... kissé ideges vagyok.
- Megértem - sóhajt Sakano-san. - Ne aggódjon, Zhia csak sokkot kapott, és megütötte a vállát. Nagyon fáj neki, de azt mondják, nem tört el, hála égnek. Viszont a bal karját alig bírja mozdítani és semmilyen orvosi ellátást nem adhatnak neki. Nem mintha bárki is akarna. Azt tesztelik, hogy...
- Milyen sokáig bírja, tudom - legyintek fáradtan. - Ezért keresett fel?
- Nagyjából. Meg meg kéne beszélnünk valamit. Jöjjön! - int, mire nagy fáradtan kitámolygok. Elindulunk a folyosón, közben Sakano folytott hangon beszél. - Jelentést kaptam a központból. Azt mondják, egy héten belül el kell vinni a gyereket, vagy nem tudnak lépni. Ön meg tudja szerezni a kódokat, én pedig majd segítek elszökni. Ne féljen, minden rendben. Egy hetet mondtak, de jobb lenne, ha három napon belül mindent el tudnánk intézni, mert azt hiszem, néhány orvos gyanakszik magára - bólintok, hogy megértettem. - Zhiát nem fogja tudni kivinni, mert ha felébred, üvölteni fog. El kell altatnia.
- Van altató a szekrényben. Esetleg joghurtba csempészem és megetetem vele. Maga foglalkozzon azzal, hogy kijuthassak. Az adatokat is megszerzem. De van egy kérdésem - fordulok az őr felé. - Van Zhiában nyomkövető?
- Nincs - rázza Sakano a fejét, amivel meglep. - Senki sem gondolja, hogy bárkinek lenne bátorsága megszöktetni őt innen. Hiszen ha el is viszik, akkor az adatok megsemmisülnek - magyarázza, mire bólintok.
Még elmondja, hogyan fogunk kijutni, és hogy nagyon fontos, hogy az adatokat ne töröljem a rendszerből, csak mentsem át, mert így talán nem fognak minket üldözni. Azonban így sem vagyok nyugodt, hiszen ha mégsem válik be a tervünk, mindannyiunkat megölnek. A nap további részét az aktákkal töltöm, és futólag megnézem Zhiát is. Szörnyű állapotban van. Úgy állok, hogy ne lásson, de tudom, hogy tudja, ott vagyok, vagy legalábbis, hogy valaki nézi, mert összehúzza magán azt a koszos, rongyos pokrócot, amit takaró gyanánt kiutaltak neki. A szívem fáj, sírni tudnék, ahogy ránézek, és úgy megölelném, megsimogatnám, de nem lehet. Ő megijedne, engem meg azonnal megölnének, ha ilyesmit csinálnék. Alig várom a délutánt, hogy ismét velem legyen azon a pár órán keresztül. Ma nézni fogom az időt, hogy legyen időnk elpakolni. Már tudom is, hogy ma mivel fogom szórakoztatni, mit fogok tanítani neki. Közben a fejemben már körvonalazódik egy terv, hogy fogom ellopni az adatokat innen úgy, hogy ne keltsek gyanút. Csak beváljon a dolog.
~*~
Mikor eljön az idő és kopogás után belépnek az őrök, egyszerűen belökik Zhiát a szobámba, aki nagyot nyekkenve ér földet, és azonnal összehúzza magát, majd a falhoz hátrál. Sakanonak igaza van, Zhia bal karja furán mozog, talán a fájdalom miatt, és mindannyiszor felszisszen, akárhányszor megmozdítja. Lassan rám néz, majd szemei tágra nyílnak a félhomályban. Fél tőlem, még nagyon benne lehet a tegnapi eset, amikor berúgtam a ceruzákat az ágy alá. Kezemben már ott egy pohárka joghurt, de ezúttal nem tettem bele kanalat, nem akarom azzal is terhelni.
- Szia, Zhia! – köszönök rá mosolyogva. Nem szabad, hogy lássa, hogy sajnálom őt. – Hogy érzed magad?
Értetlenül néz rám, és tudom, nem érti a kérdést. Talán ezt nem tanították meg neki. Leteszem a joghurtot a földre, és még el sem távolodom, amikor ő már mászni kezd felé. Azt már ezek szerint megtanulta, hogy a joghurtban nincs olyan, amivel bánthatnám. Megvárom, míg megeszi, majd intek neki, hogy kövessen. A fürdőbe vezetem, ám az ajtóban megtorpan.
- Gyere, Zhia! – mondom határozottan, mire engedelmesen mellém kúszik, de a zuhanytálcába nem mer beszállni. Megnyitom a vizet, kellemesen langyosra állítom, mire hátrálni kezd, de nem nagyon távolodik el. – Zhia! – mondom, mire rám néz. – Figyelj! – majd a kezem a víz alá teszem. – Látod, nem bánt. Ez csak eső, Zhia, rendben? Eső – ismétlem a szót. – Eső.
- Eső – utánozza bizonytalanul.
- Ügyes vagy – mosolygok rá. – Gyere, nem bánt. Gyere ide, Zhia! – a hangom halk és barátságos.
Mellém óvakodik, mire én kihúzom a kezem a víz alól és megtörlöm az arcom. Ezt megismétlem még egyszer, és megint, mire azt hiszem, kezdi felfogni, mit akarok, mert lassan, óvatosan kezd el a zuhanyból folyó víz felé nyúlni. Aztán eléri és kihúzza a kezét, majd letörli az arcát. Mosolygok. Talán ez egyik módja, hogy fürödjön.
- Ügyes vagy, Zhia – dícsérem meg, mire rám néz. Megérti, tudom, hogy ezt a két szót már megérti és azt is, hogy jól csinált valamit. – Nagyon ügyes vagy, Zhia.
- Ügyes… vagy – ismétli, mire halkan elnevetem magam. Értetlenül néz rám. Bólintok. – Ügyesvagy – ismételgeti.
Később lassan megtörlöm. A tegnapi után már nem fél annyira a törülközőtől, de a szemében látom a tőlem való rettegést. Visszamegyünk a szobába, és előveszem a ceruzákat, és egy új lapot. Értetlenül néz rám, én pedig kiveszem a ceruzákat a dobozból, és eléteszem. Elveszem a zöldet, és rajzolni kezdek. Nemsokára már Zhia is csatlakozik, és észre sem veszi, hogy én közben eltűnök. A bőröndben kotorászok és meg is találom amit kerestem. Egy könyv az, amiben sok színes kép van. Zhia rajzolgat, és az órámra nézve látom, még két óránk van, mielőtt az őrök jönnének. Pár perccel azelőtt mindent össze kell szednünk, mielőtt jönnének. Hála égnek az ajtóm zárva van, bezártam, mikor Zhiát bedobták és az őrök elmentek. Van nekem eszem. De ha Hongo gyanakodni fog rám, akkor bajban leszek. Hirtelen azt veszem észre, hogy Zhia néz engem, majd a könyvet, és ismét engem. Megértem, mit szeretne. Leülök mellé.
- Könyv – mutatok a könyvre. – Könyv, Zhia. Könyv – ismételgetem párszor. – Könyv.
- K… könyv – mondja ki szépen és érthetően.
- Ügyes vagy, Zhia – bólintok és leteszem a könyvet, majd kinyitom. Egy tisztást ábrázol, amin állatok vannak. Zhia megbűvölve nézi. – Kép – mutatok a képre. – Kép.
- Kép – utánoz, de nem is igazán figyel. A képet bámulja, és rámutat. – Zöld – mutat a fűre. – Zöld – néz rám.
- Igen, Zhia, az ott zöld – mosolygok rá. – Ügyes vagy.
Mintha apró örömöt látnék a szemében. Ez az első alkalom, hogy más érzelmet is mutat, mint a félelem és az ámulat.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 04. 26. 13:31:22
|
| Andro | 2011. 03. 07. 10:03:22 | #12025 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Zhiámnak)
Felállok, mire újra összehúzza magát, mintha arra várna, hogy megverem. Nem csodálkozom rajta. Ahogy az az őr bánt vele, kész csoda lenne, ha megbízna bennem. Egy állat,j amelyet egész életében kínoznak, nagyon nehezen vehető rá arra, hogy ne féljen egy embertől. Zhia pedig tényleg olyan, mint egy reszkető kis állat, és tekintve, hogy úgy is tartják, nem csodálkozom a viselkedésén. Sosem szocializálódott, szerintem azt sem tudja, hogy ő emberi lény. Szegénykém. A hűtőhöz megyek, majd leveszek onnan egy törlőkendőt. Nedves. Ismét visszaülök elé, ő pedig remegve nézi, ahogy felényújtom a kendőt, mire rémülten szorítja a kezeit a füleire. Ahogy hozzáérek érzem, mennyire fél, de már sikítani se mer, annyira halálra van rémülve. Mi a fenét tehettek vele, ha egy vizes kendőtől ennyire meg van ijedve. Letakarítom róla a joghurt maradványait, mert mi tagadás, az egész pofija tele van vele, majd mikor elhúzom a kendőt, ő zilálva és rémült tekintettel engem figyelve dől oldalra. A kendőt és a joghurtos dobozt a szemetesbe dobom. Pont ekkor kopognak, és a két őr lép be rajta. Zhia rémülten húzódik a falhoz, és ezúttal nem tudom megállítani az őröket. Az egyik a hajába markol.
- Gyere te kis mocsok! - ordít az egyik, majd belemarkol Zhia hajába. A fiú sikítani kezd, sírni. Sakano-san bocsánatkérően rám néz, tudom, hogy ő nem tehet semmit, nem fedheti fel magát előttük.
- Yuu... Yuu... Yuu! - Zhia hisztérikusan ismételgeti a nevemet, mire a kezeim ökölbe szorulnak.
Azonban nem tehetek semmit, mert azzal ártanék Zhiának, így tehetetlenül kell néznem, mialatt az a vadállat a hajánál fogva vonszolja ki a szobából. Annyira dühös vagyok, hogy legszívesebben kirántanám a gyereket a férfi kezeiből és elrohannék vele. De nem tehetem meg, hacsak nem akarom mindkettőnket megölni. Na és persze a project írásos anyaga is elveszne, mert ha Zhia eltűnne, ezek minden dokumentumot megsemmisítenének. Még sokáig hallom Zhia sírását és ahogy a nevemet kiabálja, még azután is, hogy már rég elvitték. Tudom, hogy nem biztos, hogy érti, hogy a Yuu az én nevem, de mégiscsak hozzám kapcsolta. Engem hívott, mert talán csak az én nevemet ismeri. Dühösen járkálok fel-alá a szobában, de nem tehetek semmit. Minél előbb meg kell szereznem a dokumentumokat, és kilopnom innen Zhiát, mielőtt ezek megölik. Habár azt kétlem, hiszen szükségük van rá, számukra Zhia egy kísérleti alany. Mérgemben belerúgok az ágyba, de csak azt érem el, hogy a lábam megfájdul. Kisvártatva kopogást hallok, mire rendezem az arcizmaimat.
- Tessék! - szólok ki, mire nyílik az ajtó és Hongo lép be rajta.
- Nos, hogy tetszik a mi kis kísérleti alanyunk? - kérdi vigyorogva. - Ugye, hogy milyen kivételes példány?
- Az, nagyon is - mondom, nyugalmat erőltetve magamra. - De nem tartották be a három órát.
- Ne aggódjon, holnaptól betartjuk. Az ön feladata amúgyis az, hogy figyelje őt. Bár ezt megteheti a szoba előtt is, mégis engedélyeztük, hogy kettesben lehessenek. Remélem így jó - válaszol.
- Igen. De ne feledje, hogy amit megtudok, nem adhatom tovább. Nem mintha Zhia tudna beszélni, vagy megértené amit mondok - vonok vállat, mintha az egész nem számítana. - Mégis vannak dolgok, amiket nem adhatok ki. Mindazonáltal, a külsérelmi nyomok ellenére az egészsége úgy tűnik rendben, és nem igen érdeklődik semmi iránt - teszem hozzá.
- Az a jó, ha nem érdeklődik. Még elkezdene gondolkodni - nevet Hongo. - Akkor aztán megnézhetnénk magunkat. Egy állat, amelyik gondolkodik.
Nem akartam az orrára kötni, hogy az állatok is gondolkodnak. Scottynak, a papagájomnak például egészen egyedi megoldásai szoktak lenni, ha problémába ütközik. Ám úgy gondoltam, hogy okosan ezt a felvetést megtartom magamnak. Nem sokkal később Hongo távozik, én pedig lezuttyanok az ágyamra. Egyre csak Zhia jár az eszemben. Szegény kis manó, vajon mit csinálhatnak most vele? Olyan sovány szegénykém, mint akit nem etetnek rendesen. Végül végigheverek az ágyon és belealszom a gondolkodásba.
~*~
Reggel úgy ébredek, mint akit fejbevertek. Nagy nehezen tudom csak kikövetkeztetni, hogy hol is vagyok, és beletelik néhány percbe, mire tudatosodik bennem, hogy a kutatóintézetben vagyok, és éppen álnév alatt ügyködöm egy veszélyes ügyben. Kopogást hallok meg, mire felülök és kiszólök.
- Tessék! - hangomra az ajtó nyílik, és Hongo az, a háta mögött Sakano-sannal. - Jó reggelt, Hongo-sensei! - állok fel, és enyhén biccentek.
- Jó reggelt, Asakawa-sensei! - hajol meg mélyen. - Hogy aludt? Nem éhes? Jöjjön, reggelizzünk, utána azt hiszem, szeretné látni a kutatási anyagot magát is.
- Azt hittem, azt már láttam - mondom, miközben próbálok felébredni és úgy tenni, mintha nem tudnám, miről is beszél.
- Nem arról beszélek, hanem a project írott anyagáról. Biztosan élvezetes olvasmánynak fogja tartani, sensei - vágja rá Hongo, mire bólintok. - Na, jöjjön, egy bögre kávé jót fog tenni.
Jó másfél órával később már egy teremben vagyunk. A kávé valóban jót tett, kissé felfrissültem tőle, de most már nagyon ideges vagyok. Hongo a számítógéphez megy, és valamit beír. Egy kódot. Erősen figyelem és azt hiszem, sikerült megjegyeznem. Végül rám néz.
- Ez itt a kutatási project. Nekem most mennem kell, de Sakano-san itt marad, hogy vigyázzon magára - mondja, majd már indul is. - Ha végzett, az őr visszakíséri a szobájába.
Bólintok, de már csak a becsukódó ajtót látom. Sóhajtok egyet, és a monitor felé fordulva olvasni kezdek. Nagyon hosszú anyag, és nekem jó néhányszor felfordul a gyomrom az olvasottaktól. Videok is vannak, bár ezeket nem tudom megnyitni, talán újabb kódok kellenek hozzájuk. Képek, diagrammok, orvosi szakszövegek, értékelések. Remegek a visszafojtott indulattól, és fel tudnék robbanni. Már ott tartok, szétverek mindent, amikor egy kéz érintését érzem a vállamon. Felkapom a fejem, és Sakano-sannal nézek farkasszemet. Csak most nézem meg tüzetesebben. Markáns arc, sötétbarna szemek, amelyek együttérzően néznek rám. Vállamra tett keze erős és határozott. Másik kezében egy gumibot, oldalán fegyver. Bólint.
- Megértem magát, sensei, de ne csináljon jelenetet. Az egész épület tele van kamerákkal. Ha meglátják, hogy hogy viselkedik, gyanakodni fognak - mondja mély hangon.
- Tudom, de... de ez annyira kegyetlen dolog - suttogom. - Hogy bánhatnak így vele? Ő nem egy tárgy, hanem egy gyerek! - próbálom visszafogni magam.
- Magát hívta - mondja Sakano-san. - Hála égnek mindenki azt hiszi, hogy csak hallotta az ön nevét és azt ismételgeti. Ha tanítani kezdi, azzal bajba sodorhat mindannyiunkat.
- Tudom, de... szeretném elnyerni a bizalmát. Vagy legalább megtanítani neki, hogy én nem bántom - mondom.
- Fél a víztől - mondja Sakano-san, mire döbbenten nézek rá. - De az esőt ismeri. Próbálja megfürdetni. Ha megtanítja neki, hogy a víz nem veszélyes, talán bízni fog önben - mosolyog rám halványan. - De siessen, nem maradhat itt sokáig.
Bólintok. Tökéletesen értem. Minél előbb szerezzük meg a dokumentumokat és lépünk le innen Zhiával együtt, annál jobb.
~*~
A nap további részét a project ismerkedésével töltöm, alig eszek valamit, nem is vagyok éhes. Aztán azon kezdek filózni, hogy vajon hogy fürdessem meg a fiút. Ha ismeri az esőt, akkor talán a zuhannyal el tudom érni, hogy megfürödjön. Bólintok, ez így sikerülhet. Hála égnek van még pár doboz joghurtom, ha azt megismeri, utána talán más étellel, esetleg keksszel, vagy almával is próbálkozhatok. Csak fokozatosan szabad őt bármi újjal megismertetnem, és biztosnak kell lennem benne, hogy megérti, amit mondok neki és meg is jegyzi.
Estefelé a szobámba megyek, de előtte szólok Sakano-sannak, ha egy mód van rá, ne törjenek rám úgy, mint tegnap. Ő megígéri, hogy előtte kopogni fog az ajtón. Tisztában van vele, ha olyasmi tevékenység közben törnének ránk, amely nem tetszene az igazgatóságnak, engem azonnal lelőnének ott helyben. Ezt pedig nem kockáztathatom.
Az ágyamon ülök, amikor sivalkodás és rugdosás közepette bependerítik Zhiát. Az őrök kimennek, Zhia pedig a falhoz hátrálva, rémült tekintettel, remegve néz rám. Szegénykém. De nem várhatom el, hogy egy nap után bízzon bennem. Még jó, hogy a villanyt már lejjebb vettem, így félhomály van a szobában.
- Szia Zhia! - mondom, mire nyel egyet. Gyomra megkordul.
- Zhi...a – mondja halkan, mire bólintok. Okos fiú, hamar megjegyezte a nevét. Előveszek egy joghurtot, mire a remegése mintha alábbhagyna. - Jog... hurt... - mondja halkan, mire bólintok. Tehát már tudja mi ez akkor is, ha nem érti. Leülök elé a földre, mire remegni kezd. Talán attól fél, bántani akarom, holott sosem ütném meg, de ő ezt szemmel láthatóan nem tudja..
Hátrahúzódik, amennyire tud, én pedig kibontom a joghurtot és ismét belemártom a kanalat, majd bekapom. Látom, hogy nem érti, mire való ez. Mint aki sosem látott még kanalat. Nem mukkan meg, csak félve néz, majd mikor előveszek még egy kanalat és beleteszem a joghurtba elhátrálok.
- Kanál... ka-nál... kanál – ismétlem, de nem figyel rám. Feladom és hagyom, hadd másszon a dobozka felé. Nagyon éhes lehet, szegénykém, ha ezúttal nem figyel.
Ujjai közé veszi a kanálkát és felemeli, majd lenyalogatja az epres ízű joghurtot, ám ekkor kiejit a kezéből. A kánál fémes csilingeléssel esik a padlóra, ő remegve nézi, de mikor látja, hogy nem fogja megharapni, kiborítja a doboz tartalmát a földre, és úgy kezdi enni. Undorítónak kéne találnom, de nem tudom. Úgy tűnik, mindig így eszik, de ha elszökök vele, majd megtanítom rendesen étkezni. Van időnk. Mikor végez, visszamászik a sarokba, majd remegve néz rám. Gondolom a nedves kendő emléke még élénken él benne, így miközben a dobozkát a szemetesbe dobom, már az új terv jár a fejemben.
- Gyere Zhia! - mondom halkan, mire engedelmesen mászik utánam. Mint egy kutya. Úgy tűnik, nem engedik neki, hogy rendesen felálljon. Sírni tudnék, de ha megteszem, elveszítem a tekintélyem.
A fürdőbe vezetem, ott is a zuhanytálcához. Ő is odakúszik, de őrzi a távolságot. Látom, hogy körülnéz. Fogadok, fürdőszobát sem látott még. A zuhanytálcát is megérinti, majd belemászik és a sarokba kuporodik. Olyan aranyos, és védtelen kis jószág. Halványan elmosolyodom, ahogy megnyitom a vizet, vigyázva, hogy kellemesen meleg legyen neki. Nem szeretném, ha megfázna. Lehunyja a szemét, a fejecskéjét felfelé fordítja és élvezi. Látom rajta, hogy jólesik neki. Csak nézem, nem tudok betelni vele. Ha nem is sikerül megfürdetni, de legalább nem fél már annyira. Vagy inkább most nem. Aztán megremeg, talán a sebei fájnak és lefelé néz. Rémülten kezd el sikoltozni, amikor meglátja az alatta összegyűlt vizet. Elfelejtettem, hogy fél a víztől. Neki talán az eső csak esik, de sosem ér földet. Elállítom az "esőt", ő pedig kimászik, és mellém kuporodik. Rémülten ismételgeti a nevem.
- Yuu... Yuu...
- Semmi baj, Zhia - guggolok le elé, mire hátrál. - Semmi baj, ne félj. Az eső nem bánt.
Értetlenül néz rám. A nevén kívül valószínűleg semmit sem értett meg, de itt nincs túl meleg. A szobámban fűtenek, de a fürdőben nemigen. Reszket, így felállok, és a fogasról leveszek egy puha, sötétzöld törülközőt. Mikor meglátja a kezemben, pánikba esve menekülne, de látom, hogy moccanni sem mer, annyira meg van ijedve. Odalépek hozzá, és lassan leguggolok, majd még lassabban, és lágyan érintem az arcához a puha, bolyhos szövetet. Behunyja a szemét, mintha fájdalmat várna, de csak lassan kezdem el törölgetni róla a vizet. Már a karjánál tartok, amikor kinyitja a szemecskéit, és a törülközőre néz. Szemmel láthatóan meghaladja a gondolkodását, hogy az a fura anyag miért nem fáj neki és kíváncsian tapogatja meg, bár mikor először hozzáér, elrántja a kezét. Halvány mosollyal nézem. Aztán rám néz, majd a törülközőre, mintha tudni akarná a nevét ennek a valaminek.
- Törülköző - mondom. - Tö-rül-kö-ző. Tö-rül-kö-ző - mondom lassan, tagoltan, szótagonként. - Tö-rül-kö-ző - nehéz szó lehet, mert látom, hogy nagyon koncentrál.
- Tö... tö... tö... rül... - összeráncolja a homlokát is a nagy gondolkodásban. - Tö... tö... rül...
- Tö-tül-kö-ző - mondom halkan. Egyáltalán nem vagyok ideges. Tovább törülgetem, és őt annyira lefoglalja a szó, amire tanítom, hogy észre sem veszi, mikor már száraz. - Tö-rül-kö-ző - legalább hússzor ismétlem el a szót, mire sikerül kimondania, de nem baj. Ez neki egy nagyon nehéz szó, de próbálkozik.
- Tö... tö... rül... kö... kö... ző... - mondja ki végül, mire bólintok. Látom, hogy megkönnyebbül, amikor már végre sikerül kimondania, igaz, eléggé szótagolva.
- Ügyes vagy - mosolygok rá, de nem merem megérinteni, pedig szívesen megsimogatnám. - Állj fel, Zhia!
Engedelmesen feláll, majd mikor intek neki, jön utánam. Azt hiszem, két nap után nem is várhatok jobb eredményt. Még mindig halálra van rémülve tőlem, de ezen sem csodálkozom. Azon se lepődnék meg, ha holnapra elfelejtené a ma tanult új szót. Hiszen nagyon nehéz szót tanítottam neki. A szobába visszaérve azon gondolkodom, van még másfél óránk, míg jönnek érte, így azt hiszem, megtanítom egy könnyű szóra is.
- Gyere ide, Zhia! - mondom, majd az ágyhoz lépek. Ő követ, de megáll tőlem tisztes távolban, hogy ne tudjam bántani. - Ágy - mutatok az ágyra. - Ágy, érted? Ágy.
- Á... ágy - mondja ki tisztán. Bólintok. Ez könnyű szó volt, nem csoda ha megjegyezte. - Ágy - édes kis félénk hangja van, de amikor rámosolygok, mintha megnyugodna. Először a kézzel fogható dolgokat kell megtanulnia, csak azután jöhetnek a nehezebbek.
Azon gondolkodom, mit taníthatnék még neki, mert foglalkozni akarok vele. Aztán a fejemhez kapok. Hát persze, hiszen kézenfekvő a dolog. A bőröndömhöz sietek, majd kutatni kezdek benne, és hamarosan meg is találom, amit keresek. Egy csomó papírt és színes ceruzákat. Mikor megfordulok a földre ülök és intek, hogy ő is üljön le, amit meg is tesz, miközben megbűvölten nézi a papírt és a sok színes dolgot. Sosem láthatott túl sok színt az orvosok fehér köpenyén és az őrök fekete egyenruháján kívül. Látom, hogy idejönne, de a belerögzült félelem az esetleges veréstől visszatartja. Azt hiszem, a kedvenc színemmel, a zölddel fogjuk kezdeni. Kiöntöm a ceruzákat a földre, mire megbabonázva néz rám, és a ceruzákra. Szemmel láthatóan izgatja a fantáziáját, hogy mik lehetnek ezek a hosszú, színes, vékony valamik. Elkapom a pillantását és magyarázni kezdek.
- Ceruza - mondom ki a szót, a ceruzákra mutatva. - Ce-ru-za. Ce-ru-za, ce-ru-za.
- Ce... ce... ce... - próbálkozik.
- Ce-ru-za - ismétlem tagoltan, lassan, és nyugodtan. Nem szabad kapkodnom, azzal elijesztem. - Ce-ru-za.
- Ce... ce... ce... ru... ru... ru... za... - mondja ki végül. - Ce... ce... ru... za...
- Ügyes vagy - bólintok mosolyogva. Gyorsan tanul, és nem is buta, csak nem foglalkoztak vele. Aztán a kezembe veszem a zöld ceruzát és a papíron egy részt beszínezek vele. Majd felé tartom és a színre mutatok. - Zöld - mondom. - Zöld, zöld.
|
| Andro | 2011. 03. 03. 14:58:04 | #11897 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (kicsi Zhiámnak)
- Megértette, Kitagawa-sensei? – kérdi a parancsnok. – Mindenképpen ki kell derítenie, pontosan mi folyik a létesítményben. Meg kell szereznie a kutatási anyagokat, és ha lehet, magát a projectet is, különben nem tudunk lépni. Ön az egyetlen reményünk.
- De ha nem sikerül, abba bele is halhatok, nem? – kérdem. Még mindig nem igen értem, miért pont engem szemeltek ki. Egy mezei kis pszichológus vagyok, semmi több, bár elég híres. Viszont elvállaltam, mert segíteni szeretnék, hogy ne kínozhassanak több embert. – Ha lebukom, nekem végem.
- Ezért lesz ott Sakano-san, aki majd elirányítja. Ő egy őr, aki szintén nekünk dolgozik. Pénzért cserébe csak figyel, és nem tesz semmit. Ő fog magának segíteni. Tanulja meg az adatait – mondja a férfi.
Bólintok, de nagyon félek. Mi lesz, ha nem sikerül? Akkor aztán mindennek vége. Óvatosan kell eljárnom, de rettentően meg vagyok ijedve. Azt mondják, egy gyerek is szerepel ebben az egészben. Többet nem mondtak. Hamarosan már úton is vagyok az új munkahelyem felé. Csak egy címet adtak meg Osakától mintegy negyven kilóméterre. Odáig kell autóznom, így már hajnalban elindulok, és remélem, hogy délutánra már a laborban lehetek. Egy kutatóközpont, ha jól értettem, ráadásul a parancsnok szerint illegális is. Nem is csodálom, az emberkísérletet a törvény súlyosan bünteti. A gyomrom összeszorul. Sosem voltam még ilyen helyzetben, csak egyszerű embereken segítettem. A praxisomat átadtam egy ismerősömnek, hogy most ő vigye tovább. Hiroto jó ember, szívesen segít, é szerencsére nem kérdezősködött, mikor mondtam, hogy meghatározatlan időre elutazom. Azt hiszem arra gondolt, hogy pihenek egyet, amire nagy szükségem lenne. Kemény év áll mögöttem, de nem lazíthatok. Délután felé érkezem meg a kihalt telepre, ahol egyetlen hatalmas épület árválkodik. Piszkosszürke színű, és úgy néz ki, mintha nem is laknának benne. A szögesdróttal ellátott kapu előtt őrök strázsálnak, akik megállítanak. Mikor megmutatom a papírjaimat beengednek, de árgus szemekkel vizslatnak. Nem tetszem nekik, annyi szent. Végül leparkolok az épület előtti parkolóban, ahol alig néhány autó áll. Az egyik egy meglehetősen feltűnő fehér színű mentőautó-szerűség, de én inkább mondanám rabszállítónak. Alig szállok ki, és veszem ki a csomagjaimat a csomagtartóból, máris feltűnik két alak. Egy fehér köpenyes orvosnak tűnő valaki, és egy másik személy, aki sötétkék egyenruhát visel, mint a kapuban őrködő férfiak. A fehér köpenyes felém száguld, én pedig megremegek. A szemei semmi jóindulatot nem sugároznak, kicsik és gonoszak, fekete kefehaja van, és magasabb nálam.
- Asakura-sensei, isten hozta! – mondja, mikor odaér és enyhén meghajol. – De jó, hogy megérkezett. Hongo vagyok, a kutatási project vezetője.
- Jó napot, sensei! – hajolok meg mélyen. Az álnevem Asakura Yuu, elég volt a vezetéknevem megváltoztatni egy híres ember nevére, aki jelenleg kómában van, de senki sem tud róla. Azért a titkosszolgálat is tud valamit. – Örülök, hogy megismerhetem.
- Ugyan, ugyan! – legyint Hongo. – Jöjjön, megmutatom a szobáját, aztán az alanyt is. Érdekes kis állatka, biztosan jól fog vele szórakozni, ha érti, mire gondolok. Buta, mint a sötét éjszaka, de nem is ezért tartjuk. Gondolom kíváncsi az anyagra is.
Bólintok, és próbálom észben tartani a dolgokat. Az őr megvár minket, majd elindulunk. Csak a nevét tudom elolvasni, Sakano. Tehát ő az összekötőm. Észrevétlenül biccent, tehát felismert, és jelentősségteljesen rám néz. Ebből tudom, jobb, ha nem kérdezek semmit. Végigvezet néhány hosszú folyosón, őrök mászkálnak, meghajolnak Hongo előtt, néhány orvost is látok, de semmi különös. Régi épület lehet, a falak kissé nyirkosak, a vakolat pedig mindenhol pereg. Végül elérünk egy viszonylag jobb állapotban levő részhez, gondolom, itt vannak a lakórészek. A folyosókon mindenhol kamerák vannak, nem lesz könnyű észrevétlenül eljutni sehová sem. Aztán Hongo megáll egy ajtó előtt.
- Ez lesz a szobája – nyit be. – Érezze otthon magát. Ahogy tájékoztattak, minden nap három órát tölthet itt az alannyal kettesben, hogy megvizsgálhassa. Nem értem, miért kell ennyi idő egy vizsgálathoz, de ez felsőbb utasítás, nem szólhatok bele.
- Értettem – biccentek és belépek. A szoba nem túl nagy, egy ágy, szekrény, asztal, szék, és egy külön fürdő, ahol ha jól látom, zuhanyzó, vécé és mosdókagyló is van Tiszta luxus, bár így elég egyszerű körülmények. – Köszönöm!
- Sakano, hozzák az alanyt! – utasítja Hongo, mire kísérőm meghajol és távozik. – Nekem vissza kell mennem, addig helyezze kényelembe magát.
Bólintok, majd becsukódik az ajtó. Felkapcsolom a villanyt. Az ablakok kicsik, és amúgyis kezd már sötétedni. Nem venném hasznát a kinti fénynek. Elkezdek kicsomagolni és közben arra gondolok, mibe is keveredtem. Van néhány doboz joghurtom, pár alma, és egy szendvics. Ezeket kipakolom a hűtőbe, mert az is van. Ruháim a szekrényben kapnak helyet, a könyveim az asztalon. Nem tudom, mennyi időre rendezkedek itt be, de remélem, néhány hónapnál nem többre. Ez a hely nyomasztó.
~*~
Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor lépéseket hallok meg a folyosón, majd nyílik az ajtó és egy sikítás kíséretében egy fiút löknek be az ajtón. Azonnal összecsuklik, és a szemei elé kapva a kezét sírva kuporog a földön. Ledöbbenve nézem. A fiú sovány, kiéhezett, a bordái kilátszanak, márványfehérségű bőre tele van sebekkel, friss és már félig gyógyultakkal, kék-zöld foltokkal, hurkákkal, és mintha szavakat is véstek volna bele. Haja búzaszínű, mint az érett kalász. Felállok, hogy közelebb menjek, de rémülten és zokogva csúszik hátrébb, mintha attól félne, bántani akarom. A testét elnézve nem is csoda. Két őr van még benn, az egyik Sakano, a másik egy nála zömökebb, aki belemarkol a fiú hajába és felrántja a fejét. Ő felsikít. Talán nem bírja a szeme a fényt. A könnyei végigfolynak az arcán, és próbál szabadulni.
- Fogd be a pofád, te korcs! – sziszegi az őr.
- Engedje el, nem látja, hogy fáj neki? – kérdem rémülten, de az őr csak vigyorog. A hátamon is feláll a szőr tőle.
- Ennek? Ez úgysem tudja mi a fájdalom. Azt sem érti, mit beszélünk. Tisztára hülye, mint egy állat. Igaz, az vagy? – vigyorog rá. – Egy rohadt kis állat, azt csinálja, amit parancsolnak neki!
- Eressze el! – mondom határozottan. A kölyök összezavarodva néz rám, mint aki valóban egy szavunkat sem érti. Végül felteszem azt a kérdést, amit talán megért. - Mi a neved?
- Zhia... Sen... 1994.02.28 – válaszol halk, szaggatott, sírós hangon.
- Zhia – ismétlem. – Szép neved van.
Az őr végül undorodva dobja félre, mint egy koszos rongyot, és kimegy. Még figyelmeztet, hogy nem adhatok neki enni, és hogy három óra múlva visszajön. Bólintok, mire magamra maradok. Aztán lenézek Zhiára, aki teljesen összezavarodva, félve és sírva néz rám. Szemei gyönyörű zöldes árnyalatúak, mint a zöld mező. Remeg, halálra van rémülve és talán fázik is. Gyomra megkordul. Éhes lehet, nem tehetem meg, hogy ne adjak neki pár falatot. Körülnézek. Itt nincsenek kamerák, hála égnek, úgy tűnik, megbíznak bennem ennyire. Közelebb megyek hozzá, amivel csak azt érem el, hogy újra hátrább kúszik, a szemeit fogva. Így a villanykapcsolóhoz megyek, és lejjebb tekerem a fény erősségét, míg végül félhomály nem lesz a helyiségben. Mikor ránézek látom, hogy elveszi a kezét és remegve néz rám. Lassan indulok el felé, de a falhoz kúszik, ott ül remegve. Szegénykém. Mit tehettek vele, hogy ennyire retteg? Ha nem érti, amit mondanak neki, akkor nagyon beszélni sem tudhat. A nevét tudja, és valószínűleg még pár parancsot, amit betaníttattak vele. Remeg, mintha rohamai lennének. A gyomra újra megkordul. A hűtőhöz sétálok és előveszek egy joghurtot. Epres. Sokan buzisnak gondolják, de nem érdekel. Én szeretem. Veszek hozzá egy kanalat, majd kibontom és leülök nem messze Zhiától. Azt hiszem, tudja hogy az étel, mert a szája megremeg és mintha a szemeiben vágyakozva nézne a dobozra.
- Éhes vagy? – kérdem, felé tartva a joghurtot. – Joghurt – mondom. – Jog-hurt. Jog-hurt – ismétlem szótagolva.
- Jo… Jo… - próbál beszélni.
- Jog-hurt – ismétlen lassan és nyugodtan. – Jog-hurt.
- Jo… jog… jog… jog… hurt… - mondja ki.
Bólintok és odanyújtok egy kanállal. Félve, bizonytalanul néz rám, mire bekapom a falatot hogy megmutassam neki, nem kell félnie tőle. Aztán leteszem a dobozt a földre és hátrálok. Majdnem az ágyamnál vagyok, mire végre óvatosan elkezd a dobozka felé mászni. Igyekszem nem rá nézni, hogy ne zavarjam, mert ha megriasztom, nem fog soha többé a közelembe jönni. Gyorsan eszik, szinte fal, mint aki napok óta nem evett, majd a dobozt otthagyva visszakúszik a falhoz. Odamegyek és leülök a földre. Egyből összehúzza magát, de már nem sír, valószínűleg annyira meg van ijedve, hogy sírni sem mer, csak teste remegése árulja el, hogy fél. Teljesen meztelen szegénykém, karjait maga köré fonja. Meg kell tanítanom neki a nevemet.
- Zhia! – szólok hozzá, mire rám néz. Értetlenül néz rám. Rámutatok. – Zhia. Zhi-a. Zhia. Érted? Zhia – mutatok rá.
- Zhi…a… - mutat magára, mire bólintok.
- Yuu – mutatok magamra. – Yuu. Érted? Yuu.
- Yuu – mutat rám. – Yuu. Yuu.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Legalább ezzel megvagyunk.
|
|
