|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2011. 11. 14. 12:40:53 | #17731 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (Akinak) VÉGE!
Bocsi, azt hiszem 8 hónap elég hosszú türelmi idő volt.
|
| Andro | 2011. 03. 28. 16:57:59 | #12613 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (Aki-kunnak)
Lassan kinyitja a szemeit és rám néz. Affene, lebuktam. Próbálok elslisszolni, de felkel és a kezem után nyúl, majd ujjai a csuklómra fonódnak. Meg van ijedve, biztos rosszat álmodott szegénykém.
- Ne menjen... még... - motyogja halkan, mire halvány mosollyal visszamegyek mellé.
A ruhámat húzogatja, hogy üljek le, amit meg is teszek, majd a takarót is felhajtja. Úgy tűnik, most fél egyedül aludni. Nem csodálom, új hely, új szoba, és talán nem aludt eddig egyedül egy szobában. Lassan bemászom mellé, majd betakarom magunkat. Fél, ezt érzem rajta. Lassan közelebb kúszik hozzám és a fejét az oldalamba fúrja. Lassan simogatni kezdem a hátát, hogy megnyugtassam. Biztosan sosem csináltak még vele ilyet. A sebeiből ítélve, többet bántották, mint amennyit törődtek vele. Halkan felsóhajt, ahogy még közelebb bújik hozzám. Aztán nemsokára már csak megnyugtató, halk szuszogását hallom. Úgy tűnik, elaludt.
~*~
Reggel korán ébredek, de Aki még alszik. Bármilyen kellemes is volt mellette aludni, ideje felkelnem, nehogy félreértse, ha esetleg felébred. Halkan és óvatosan kelek fel, majd takarom be és hagyom el a szobát. Nem szeretném felkelteni, mert akkor csak rosszul érezné magát. Folyton felesel és ellenkezik, de valójában nem rossz gyerek. Csak türelmesnek kell vele lenni. Átballagok a saját szobámba, és lezuhanyozom. Ma reggel nem érzem, hogy edzeni akarok. Mikor kész vagyok, hívom Kanout és utasítom, hogy készíttessen reggelit nekünk. Ő csak meghajol és távozik. Egy házi yukatát veszek magamra, kényelmes és amúgysem terveztem, hogy ma megyek valahová. Ha meg mégis legfeljebb átöltözöm.
Mire az étkezőbe érek, már meg van terítve. Leülök a helyemre, de nem eszek, hiszen Aki még nem ébredt fel. Aztán nemsokára az ajtó nyitódását hallom, és Akit pillantom meg. Rámosolygok, mire lehajtja a fejét. Az arca piros, talán szégyelli, amiért a múlt éjjel olyan gyenge volt. Pedig nem volt gyenge. Tudom én jól, milyenek a rémálmok, amelyek az én álmaimba is befészkelik néha magukat. Aki a helyére megy és leül. Szótlan, nem is néz rám, mintha óriási bűn nyomná a kis lelkét.
- Jól aludtál? - kérdem mosolyogva, mire végre rám pillant. A tekintete kemény, tehát nem akarja, hogy gyengének lássam.
- Miért ne aludtam volna? - kérdi flegmán.
A társalgás itt megszakad, mert hozzák a reggelit, amit ismét némán fogyasztunk el. Igazából, elszoktam az asztal melletti társalgástól, mióta egyedül étkezem. Nincs kihez beszélni, és most nem is tudom, miről beszélgethetnék egy olyan fiúval, aki szemmel láthatóan ki nem állhat. Lehet, hogy tényleg nem tettem jól, hogy idehoztam, ha ennyire nem akar itt lenni. Mikor végez, már megy is.
- Már mész is? - kérdem kedvesen, de nem válaszol, és pillanatokkal később az étkező ajtaja már be is csukódik utána.
Nem értem őt. Olyan, mintha levegőnek nézne. Talán ezzel akarja elérni, hogy visszaküldjem? Elég rossz tapasztalatai lehettek, ha ennyire ellenzi az örökbefogadást. Végül megrázom a fejem és felállok. Azt hiszem, mégis átöltözöm, és talán járok egyet a parkban. Ha Aki akar, velem jöhet. A szobámba érve azonban meglátom Akit, aki valamit a kezében fog. Az ablaknál áll, onnan bámul kifelé. Az ajtó nyitódására azonban hátrakapja a fejét és ijedten néz rám, mint a rajtakapott tolvaj.
- Te meg mit keresel itt? - kérdem kedvesen, majd mikor a kezére téved a pillantásom, az arcom elkomorul és ismét rámtörnek azok az ismerős érzések, amik akkor, ha ránézek arra a képre. - És az mit keres a kezedben?
- Én csak... én... – hebeg.
Odamegyek, és szinte kitépem a kezemből a képet. Senkinek sem szoktam megengedni, hogy a kezébe vegye. Még a takarítónő sem fogja meg puszta kézzel, mert tudja, milyen fontos a számomra. A képre pillantok, tizenkét éves önmagamra, ahogy boldogan nevetve állok a szüleim között. Ők is mosolyognak. Összeszorítom a szám, a szívem nagyon szúr. Nem akarok ezelőtt a gyerek előtt sírni, nem szabad, mert akkor csak meg fog vetni.
- Hiroyama... sama... - hallom halk, félénk hangját, mire megrázom a fejem. - Minden rendben?
- Igen - válaszolok, de én is tudom, hogy nincs semmi sem rendben. Ő is tudja, hiszen ez az igen, valójában egy nem. - Semmi gond, csak... valami az eszembe jutott.
- Sajnálom, hogy elvettem - a hangja bűnbánó, mire ránézek. Hátrál egy lépést. - Nem akartam ellopni.
- Tudom, és nem haragszom - sóhajtom. - De ez a kép nagyon fontos nekem. Kérlek, többé ne nyúlj hozzá, rendben?
- Rendben - bólint komolyan. - Ön van rajta, igaz? Felismertem a vonásait.
- Igen. Tizenkét éves voltam, amikor a kép készült - ülök le az ágyra, és intek, hogy jöjjön közelebb és üljön mellém.
Bizalmatlanul közeledik, majd leül mellém.Talán el kéne neki mondanom, hogy mi történt, akkor megértené, hogy miért vagyok ilyen, amilyen vagyok. A képre nézek. Milyen boldogok voltunk akkor még, nem sejtve, hogy néhány nappal később minden odalesz.
- Ők a szüleim - mutatok apámékra.
- És hol vannak? - kérdi halkan, mire sóhajtok.
- Meghaltak, néhány nappal a kép készülte után - válaszolok. - Megölték őket - látom, hogy Aki a szája elé kapja a kezét.
- Én... nem tudtam... én... - látom, hogy a szemei könnyesek, de én úgy érzem, hogy sokkal inkább fél. Megrázom a fejem.
- Semmi baj, nem tehetsz róla - mondom gyengéden, és megsimítom az arcát. Reszket. - Ez már régen történt, mégis... néha fáj, ha arra gondolok, hogy nem láthattak felnőni. Magamról kellett volna gondoskodnom, de hála égnek apám néhány jó barátja elintézte, hogy ne kerüljek intézetbe, se nevelőszülőkhöz. Itt maradhattam, és ők gondoskodtak rólam - persze ez hazugság, de nem mondhatom el neki az igazat. Még nem.
- Ezért vett... magához? - bukik ki belőle a kérdés.
- Részben. Nem szeretném, ha neked is szenvedned kéne. De nem biztos, hogy mellettem biztonságban vagy - értetlenül néz rám. - Gazdag és befolyásos vagyok, és tudod az ilyen embereknek, mint én, rengeteg az ellenségük van. Minél gazdagabb és hatalmasabb valaki, annál többen pályáznak a helyére. De ne félj, meg foglak védeni, Aki. A szavamat adom.
Bólint, és látom, hogy talán sikerült meggyőznöm. Habár vannak kimondatlan kérdései és nekem is vannak kimondatlan válaszaim, egyikünk sem feszegeti tovább a témát. Később valóban átöltözöm, és mikor megkérdem Akitól, hogy szeretne-e velem eljönni egy sétára, igent mond. Nagyon jólesik, habár van egy sanda gyanúm, hogy megpróbál majd lelépni, de nem izgatom magam. Ha betartja a szavát, nem fog megszökni.
~*~
Egy órával később már a parkban sétálunk. Akin ezúttal hosszú újjú, világoskék ing és farmer van, rajtam pedig sötétbarna ing és fekete nadrág. Olyanok vagyunk, mint apa és fia, de ezt nem hangoztatom. Sokan vannak kinn, jó idő van. A park tele van kisgyekes családokkal, párokkal, házaspárokkal, baráti társaságokkal. Látom, hogy Aki kissé szomorúan és vágyakozva nézi, ahogy a szülők a kisgyerekekkel játszanak. Neki sosem lehettek ilyen pillanatai. Hirtelen meglátok egy fagyiárust.
- Aki! - szólítom meg, mire megtorpan és rám figyel. - Kérsz fagyit?
Tűnődve néz előbb rám, majd az árusra, majd ismét rám, hogy vajon valóban meg akarom-e hívni, de végül bizonytalanul bólint egy egészen aprót. Intek neki, és odamegyünk. Hamar sorra kerülünk, de amikor megkérdem, hogy milyet kér, tanácstalanul bámulja a fagyikat, mintha sosem evett volna még. Végül egy áfonyafagyi mellett dönt, amiben gyümölcsdarabok is vannak. Én egy csokifagyit kérek és mikor fizetek és megkapjuk az édességet, leülünk egy padra.
- Sosem ettél még fagyit? - kérdem kíváncsian, mire szorongva rám néz.
- Nem igazán - suttogja végül. - Nekem sosem adtak, ha kaptunk. Nem voltam méltó rá.
Bólintok, hogy megértettem. Közben magamban ezerszer ezer darabra átkozom Osakát és az összes többi rohadt igazgatót, akik megnyomorították. Akira nézek, aki belekóstol a fagyiba, majd mosolyogni kezd. Igazán szép, amikor mosolyog.
- Finom - fordul felém vidáman. - Köszönöm, hogy kihozott.
- Semmiség - vonok vállat, mintha tényleg semmiség lenne. - Ha jól viselkedsz, a hétvégén lemegyünk a tengerpartra.
Erre a mondatra a szemei kerekre tágulnak, a szája tátva marad. Azt hiszem, most igazi csemegével fogom meglepni.
|
| Andro | 2011. 03. 15. 21:15:07 | #12287 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (kis árvámnak)
Magára hagyom, hadd fürödjön és szedje rendbe magát. Utasítom Kanout, hogy azonnal intézkedjen Osaka likvidálását illetően. Ő meghajol és távozik. Így kell ezt. A fickó nem lesz hosszú életű. Ezután intézkedem, hogy készítsenek valami nagyon finom ebédet, hiszen szegénykém rettentő éhes lehet. Nem bántak jól vele, ideje, hogy végre hozzá méltó bánásmódot kapjon. Közben a szobámba megyek átöltözni, egy kényelmes, itthoni yukatát veszek fel, hiszen ma már nem megyek sehová. Boldog vagyok, hiszen ha minden jól alakul, lesz egy fiam, aki majd továbbviszi a nevet. Ha örökbe fogadom, felveszi a nevemet is, persze ha ő is akarja. Szép is lenne.
Az étel elkészül, de Aki sehol. Talán elaludt a kádban? Úgy döntök, én magam nézek utána a dolognak. Mikor a szobájába lépek, hallom, hogy nevetgél. Órák óta benn ül a kádban, biztos csak bolondozik. A fürdő ajtaja félig nyitva van, és mikor belépek, éppen hátracsapja a haját és kacag. Felnéz rám, én meg sóhajtok egyet.
- Tudod te, hogy hány órája pancsolgatsz? - kérdem kissé idegesen. Azt hittem, belefulladt a kádba. De nem is figyel rám, hanem csak játszik a vízben, mint egy gyerek. - Figyelj már ide! - lépek oda, majd elkapom a kezét és felrántom. Felszisszen és meglátom, hogy verésnyomok vannak a karján. Az a vadállat! Hogy volt képes erre?!
- Ezeket meg hol szerezted? - kérdem, mire kirántja a kezét és dacosan néz rám. Na, nem fogja elmondani.
- Elestem... - mondja halkan, de ő is tudja, hogy nem győzött meg. Ezek szíj okozta sebek, nem egyszer láttam már ilyeneket.
- Van öt perced arra, hogy felöltözz és legyere az étkezőbe! - mondom az ajtó felé menet. - Nem fogsz eltévedni, ugye? - kérdem, mire megrázza a fejét. Látom, hogy megijedt.
Szegénykém. Így megverni. Még akkor is forr bennem a méreg, amikor az étkezőbe érkezem és leülök a helyemre. Tudom, hogy halálra rémisztettem, pedig nem is rá vagyok dühös, hanem arra az alakra, aki így bánt vele. Hiszen még gyerek! Mi olyat követhetett el, ami miatt ilyen verést kapott? Fogadok semmilyet, csak Osaka utálja valamiért. Még akkor is dühös vagyok, amikor benyit. Ránézek, mire lehajtja a fejét, és ül le mellém. Rám sem mer nézni, és ezt én okoztam, tehát nekem is kell helyrehoznom a dolgot.
- Végre már, hogy ideértél - mondom ridegen. Pedig nem akarok vele így beszélni.
Nem válaszol, látszik, hogy meg van szeppenve. Biztos azt hiszi, rosszat csinált. Végre hozzák az ételt, és Aki hatalmas hévvel veti magát az ételre, mint aki ki van éhezve. Gyanítom, hogy nem sok ételt kaphatott annak az otthonnak nevezett putriban, ahol élt. Én is enni kezdek, szépen, komótosan, és igyekszem nem ránézni, ahogy fal. Végül megállok az evésben.
- Hiroyama Akihito - mondom, mire rám néz. Én pedig felé fordulok. - Ez a nevem.
- Értem - bólint félve.
- És ne haragudj, hogy olyan durva voltam veled. Nem rád vagyok dühös - mondom békülékenyen -, hanem arra, aki azt okozta - mutatok a sebeire. Próbálja elrejteni, de megfogom a kezét. Megremeg, érzem, hogy nagyon fél. - Semmi baj, itt senki sem fog megverni, vagy éheztetni. Csak tarts be néhány szabályt, jó?
- Szabályt? - kérdi.
- Igen. Egyszerű szabályok - bólintok egy halvány mosollyal. Mintha ettől kicsit megnyugodna. Elengedem a kezét. - Ne hagyd el engedély nélkül a birtokot, rendben? Valamint, bárhová beléphetsz, a konyhától a hálószobámig, kivéve a dolgozószobámat. Ezen kívül tudom, hogy dohányzol. Arra szeretnélek kérni, hogy a házban ne dohányozz, és ne hamuzz össze vissza, valamint ne dobáld el a csikkeket! Ennyi lenne.
- Megértettem - bólint. - És hogy szólítsam?
- Az embereim Hiroyama-samának hívnak. Te hívhatsz a nevemen - mosolygok rá. - Ebéd után bekötjük a sebed, utána megmutatom a házat, hogy tudd, mi hol van. Egyébként az éjjeliszekrényedbe épített minihűtő mindig fel van töltve, ha bármit szeretnél bele, csak szólj. Másrészt, azt eszel és akkor, amikor megkívánod, oké? Ha van valami igényed, szólj a szakácsnak, bármit elkészít neked.
Bólint. Lassan úgy tűnik, megnyugszik. Ebéd után a szobámba vezetem és leültetem az ágyra. Látom, hogy ámulva néz körül, megcsodálja a cseresznyefából készült sötétre lakkozott bútorokat, a hatalmas ágyat, rajta a családom címerével - két keresztbe tett orchidea - díszített sötétzöld párnát és takarót, a krémszínű padlószőnyeget és mindent. Ezalatt én előveszem az elsősegélydobozt, és kötszert, valamint fertőtlenítőszert kapok ki belőle.
- Nyújtsd a kezed, kérlek! - mondom lágyan, mire bár kissé vonakodva, de nyújtja nekem.
Benedvesítek egy kis vattapamacsot és egyik kezemmel megfogom apró kis kezecskéjét. Amikor a sebalkohollal átitatott vatta a sebéhez ér, felszisszen. Persze, hiszen fáj neki, csípi, de férfiasan tűri, habár egy könnycsepp azért legördül az arcán. Hamar végzek, lefertőtlenítem a sebet, majd letörölgetem a sebalkoholt és bekötöm. Mikor kész van, elengedem. Óvatosan ödanyúlok, és látom, hogy megdermed, amikor megsimogatom a fejét. Talán még sosem simogatták meg. Lágyan megsimogatom a fejét, kissé megborzolom a haját, majd elengedem és felállok. Jelzek neki, hogy induljunk.
~*~
Percekkel később már a házban bandukolunk. Mindent megmutogatok neki, a könyvtárat, a zeneszobát, az edzőtermet, a fegyverszobát - itt külön megkérem, hogy az engedélyem nélkül ne nyúljon semmihez, mert a fegyverek jó része veszélyes -, az uszodát és még a konyhát is. Sőt, a társalgóba is bevezetem, amelyben egy hosszúkás asztal és néhány puha plüssfotel foglal helyet. Ámulva néz meg mindent, és látom, hogy nagyon tetszik neki a helye.
- Tetszik? - kérdem, mire csillogó szemekkel néz rám.
- Nagyon szuper! - lelkendezik, aztán elkomorodik. - De nem számít, úgysem sokáig leszek itt, igaz?
- Miből gondolod? - kérdem meglepetten, mire a szemembe néz. A tekintete őszinte.
- Mert el fog küldeni. Vissza fog vinni, ahogy mindenki más is tette. Engem senki sem akar, tudja? De nem számít, mindig ez van - mondja könnyednek szánt hangon, sőt, még a vállát is megvonja. - Hiszen Osaka elmondta, milyen vagyok. Tiszteletlen, hazug, engedetlen, szökdösős, verekedős, arrogáns és lopok is.
- Ezt ő mondta - mondom nyomatékosan, mire felkapja a fejét. - De én azt szeretném tudni, hogy te milyen vagy. Nem szoktam arra alapozni, amit mások mesélnek - vallom be őszintén, mialatt kivezetem a kertbe. - Szeretem megismerni az embereket, tudod? Szeretem a saját szememmel látni, milyenek. Rólad majd akkor formálok véleményt, ha már egy ideje itt vagy.
Keserűen felnevet. Tudom, hogy nem hisz nekem, de nem baj. Majd rájön, hogy igazat mondok. Sétálunk egyet, megmutogatom, mi hol van, elvezetem a kis tóhoz, a szökőkúthoz és a rózsalugashoz is. Már szépen virágzanak a rózsák, és látom, hogy neki is tetszenek.
A nap további része kellemesen telik, de nem megyek túl közel Akihoz, hagyom, hadd szokja meg a jelenlétem, ami még eléggé feszélyezi, de egy szót sem szól. Rossz élete volt eddig, Vacsora után elválunk.
- Ne haragudj, van még egy kis papírmunkám - mentegetőzöm. - Holnap reggel találkozunk. Jó éjszakát, Aki-kun!
- Jó éjszakát, Hiroyama-sama! - hajol meg, majd távozik.
Mosolyogva nézek utána. Rendes gyerek ez, csak tanítani kell egy kicsit. Még fejezem a dolgomat, majd közben Kanou is megjön.
- Mit intéztél? - kérdem sürgetve.
- Osaka kipipálva, ő már nem fog több gondot okozni - tesz jelentést. - Valamint a személyzet egy részétől is megszabadultam. A saját embereinket tettem a megfelelő pozíciókba.
- Helyes - bólintok. - Jó munkát végeztél. Én most megyek, megnézem Akit. Jó éjt!
- Jó éjt, oyabun! - hajol meg mélyen Kanou.
Kilépek a szobából és gondosan bezárom a dolgozószobát, majd Aki szobája felé veszem az irányt. Későre jár, mindjárt éjfél. Benyitok, benn sötét van, de amikor az ágy felé nézek, Aki mocorog és halkan nyöszörög. Biztos rosszat álmodik. Odamegyek hozzá és egyik kezemmel megfogom a sérült kezét, a másikkal lágyan simogatni kezdem a fejét. Érzem, ahogy ráfog a kezemre, megszorítja, de csak gyengéden.
- Semmi baj - suttogom halkan, hogy ne ébresszem fel. - Itt senki sem fog bántani, kicsikém. Biztonságban vagy, ne félj!
|
| Andro | 2011. 03. 02. 13:50:53 | #11866 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (kis árvámnak)
- Aki fiam, te most menj a szobádba!- mondja Osaka, de a hangjában bújkáló kedvesség ellenére tudom, hogy milyen ember. A fiú hümmög, majd az ajtóhoz megy, de mielőtt kimenne, még rám néz. A tekintetében harag, megvetés, fájdalom, félelem keveredik.
- Köszönöm – mondja, és már ballag is kifelé.
Nézek utána. Érdekes fiú, harcias, de nagyon magányos. A többi gyerekhez képest úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Okosnak és szemfülesnek tűnik, nekem meg pont ilyen fiúra van szükségem. Pimasz és tiszteletlen, de talán még senki sem nyerte el a bizalmát. Van ez így. Végül Osaka felé fordulok. A fickó megijed és hátralép egyet.
- Miért ütötte meg?! - kérdem csendesen, de szemeim villámlanak. - Ez egy gyerek! Mi jogon bánt egy önnél gyengébb és védtelenebb személyt?
- Higgye el... Aki... Aki kezelhetetlen - hebegi. - Már... már számtalanszor próbáltuk örökbe adni... de... de mindig visszahozták, mert... nem tudták megnevelni. Mindig elszökik, tiszteletlen és lop is. Érti? Lop! Verekszik, összeférhetetlen és vad. Senki sem akarja már, és őszintén szólva... én is kezdek belefáradni a nevelésébe.
- Én elviszem - mondom, mire Kanou is meghökken. - Talán csak eddig senki sem tudta, hogy kezelje a gyermeket. Én tennék egy próbát. Nem azt mondom, hogy azonnal örökbe is fogadom, de hajlandó lennék neki rendes lakást, rendes ruhákat és normális ellátást biztosítani. És persze oktatást is.
- Nem tud sem írni, sem olvasni - tájékoztat Osaka. - Nem volt hajlandó megtanulni, akárhogy próbálkoztunk. Szóval nem hiszem, hogy sok öröme telik majd benne, de próbálja meg. A gyerek kezelhetetlen, előre figyelmeztetem.
Bólintok. Aláírjuk a papírokat, majd távozunk. A pénzt persze odaadjuk Osakának és Kanou még elkéri a pénzügyi papírokat. Osaka nagy nehezen odaadja a költségvetést, és látom, hogy kínosan feszeng. Valamit rejteget. Végül elhagyjuk az irodát.
Kezelhetetlen? Inkább csak nem tudtak vele bánni és elvadult. De remélem, egy kis gondoskodással és szeretettel, türelemmel segíteni tudok neki. Nem ezekről vagyok híres, de nem fogom bántani. Ez a kölyök annyira magányos, igazi kis sebzett lélek, de nagy hangja van. Segítségre szorul. Kanou nem érti a döntésem, de nem is kell neki. Örökös kell, és ha a gyerek beválik, örökbe fogom fogadni.
~*~
Másnap már korán reggel útnak indulunk. Persze átnéztem a költségvetést, és kitűnik belőle, a kapott pénz nagy részét nem az árvákra költik, hanem magukra az alkalmazottak. Na meg persze Osaka is. Ennek sürgősen véget fogok vetni, ha lehet, még ma. Már szóltam Kanounak hogy lépjen kapcsolatba Tomei-el, egy régi ismerősömmel, aki szíves-örömest átvenné az árvaház vezetését. Kedves fickó és nagyon szereti a gyerekeket, tud is bánni velük.
Akinak persze már berendeztettem egy szobát mindennel, amire egy tizenhat éves gyereknek szüksége lehet. Mert ennyi idős, mint megtudtam, valamint hogy legalább harmincan próbálták már örökbe fogadni, de mindenhonnan pár hét után visszakerült ilyen-olyan indokkal, mert nem tudták kezelni őt.
Mikor megérünk, a Sumire nevű csaj már ugrik is kifelé a pult mögül és meghajol. A kezében ütött-kopott, szakadt bőrönd.
- Jó reggelt, Hiroyama-sama! - mondja mézes-mázos hangon. - Ez itt Aki táskája. Nagyon örülök, hogy elviszi, már alig várjuk, hogy végre rendes szülőkhöz kerüljön - ekkor egy Akival egykorú fiú jön kifelé. - Ah! Kaoru, szólnál Akinak, hogy itt van valaki érte?
- Azonnal! - kiált fel a gyerek boldogan, és már fut is elfelé. Nagyon örülhet.
- Remélem, Akinak jó sora lesz magánál - néz rám Sumire.
- Arról kezeskedem, hogy sokkal jobb, mint bárhol máshol - mondom mogorván.
Embereim mellettem vannak, kivéve egyet, aki a szobákba nyíló folyosóhoz közel áll. Kanou közvetlenül mellettem foglal helyet. Aztán meglátom Akit, egy hatalmas pulcsit és a tegnapi szakadt farmert hordja. Lábán valaha jobb napokat látott sportcipő, amit csak a jószerencse véd meg a szétszakadástól. Rámosolyog, mire megáll és hátrálni kezd.
- Én aztán nem megyek sehova! - kiabálja és fordulna meg, de rákenődik az emberemre, aki megragadja és vonszolni kezdi felém.
- Takeru, ne rángasd! - förmedek rá, mire kissé gyengédebben kezdi felém húzni. - Nem egy bőrönd, hanem egy gyerek.
- Elnézést, főnök! - hajol meg, mikor odaérnek hozzám. - Bocsánat, kishaver, de hát tudod, nem ehhez vagyok szokva - néz rá bocsánatkérően, mikor elengedi.
- Semmi gáz - Aki a karját masszírozza. - De akkor sem megyek sehová! Érti?! Sehová! Nem akarok magukkal menni! - kiabál dühösen.
- Kössünk egy alkut - mondom nyugodtan, mire rám pislog. - Okosnak és értelmesnek tűnsz, kis harcias kakaskám.
- Miféle alkut? - kérdi gyanakodva.
- Hallottam, mit mesélnek rólad errefelé. Hogy verekszel, lopsz, hazudsz, csalsz, tiszteletlen és fegyelmezetlen vagy, szeretsz szökdösni - mosolygok rá. - Nos, én megelőlegezek neked egy kis bizalmat, hogy ezeket nem fogod velem elkövetni. Adok neked egy esélyt, hogy bizonyíts, ha te is adsz nekem esélyt, hogy bebizonyítsam, nem minden felnőtt az ellenséged. Áll az alku? - nyújtom felé a kezem. - Akkor kezet rá!
Bizalmatlanul, kissé félve néz rám, majd az embereimre, és végül Sumirére. Aztán a kinyújtott kezemre. Tudja, hogy simán agyonverhetném vele, ha akarnám, de talán érzi, hogy nem akarom. Végül bizonytalanul bólint, és megfogja a kezem. Apró kis keze egészen elveszik az én hatalmas tenyeremben. Aztán megrázza.
- Rendben - adja meg magát. - De ha hazudik nekem, azonnal lelépek, értve vagyok?
- A legteljesebb mértékben - mosolygok rá. - Mehetünk?
Bólint, mire kilépünk az árvaház ajtaján. A bőröndöt otthagyjuk és Aki is csak a kocsinál veszi észre, hogy nincs meg. Amikor szóváteszi közlöm vele, kap új ruhákat, azokra a koszos és szakadt rongyokra nem lesz szüksége. Hitetlenkedve néz rám, talán még sosem kapott új cuccokat. Nos, most majd kap. Végre beülünk a kocsiba. Kanou az egyik oldalra, Aki középre, én a másik oldalra, szemben három testőröm. Aki meg sem mer moccanni, látszik, hogy meg van ijedve. Azt hiszem, most megijesztettem szegénykémet.
~*~
A birtokig vezető egész úton a gyerek összekuporodva és kissé reszketve ül, próbálja felméri az esélyeit. Próbálok vele beszélgetni, de nem válaszol. Vagy nincs beszédes kedvében, vagy annyira fél, hogy meg sem mer szólalni. Elvégre egy számára teljesen idegen autóban utazik, idegen emberek között egy idegen hely felé. Én is meg lennék ijedve az ő helyében. Végül feltűnnek a birtok fái, majd a kerítés és végül maga a birtok is a nagy házzal. Mikor Aki észreveszi, a száját is eltátja. Hamarosan megállunk a bejárat előtt, ahol már két emberem vár minket.
- Isten hozott a Hiroyama birtokon! - mondom mosolyogva. - Gyere, szálljunk ki!
Embereim egyike kinyitja az ajtót, és kiszállunk. Aki ide-oda forgatja a felét. Az udvaron kutyás őrök sétálgatnak fel-alá, távolabb egy park húzódik, és benne egy szökőkút, rózsalugas, egy kis tavacska, másik oldalon a ház, előtte szépen nyírt gyep és virágágyások díszlenek. Intek Akinak hogy jöjjön, aki csak nagyon óvatosan lépdel, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban ráugorhatnak az embereim. Ők meghajolnak nekem, üdvözölnek és Akit is. Belépünk és az ajtónállók is meghajolnak.
- Baromi nagy ház! - szólal meg végül Aki. - Maga rohadt gazdag lehet.
- Ez igaz - bólintok. - Gyere, megmutatom a szobádat. Erre!
Bólint, és még mindig kétkedve követ, talán azt hiszi, valami kis piszkos lyukat szánok neki, ahol bevackolja majd magát. Nem lehetett eddig túl jó sora, ha így gondolkodik. Valójában csak érzem, mit gondolhat, rá van írva az arcára. A szemei kissé bizalmatlanok, mégis remegnek a félelemtől. Embereim rémíthették meg ennyire szegénykémet. Végül megállunk egy sötétbarna faajtó előtt és kitárom.
- Íme a te kis birodalmad, Aki - mondom. - Gyere, nézz körül!
Óvatosan lép be, és mikor meglátja a szobáját, ismét eltátja a száját. Hatalmas szobát kapott, falai halványsárgák, amelyek jól illenek a pasztellszínű bútorokhoz és a világoszöld függönyökhöz. Az ágy kétszemélyes franciaágy, rajta frissen mosott fehér lepedő, sötétkék párna és takaró. Az íróasztalon csúcsminőségű laptop, egy ipod és egy mobil foglal helyet, valamint papírok, ceruzák és tollak. A padlót borító padlószőnyeg krémszínű. Az éjjeliszekrényen egy ébresztőóra és egy kancsóban frissen facsart narancslé, benne jégkockák. Mellette egy tányérkán sütemény és némi csokoládé. Azonnal odaugrik és már nyúlna, de rám néz, félve, mintha nem tudná, szabad-e neki ennie. Bólintok, mire elvesz egy süteményt és beleharap. Aztán körbenéz. Szemei megakadnak a hatalmas beépített szekrényen és kinyitja. Benne mindenféle stílusú ruhák, a vállfákon pólók és ingek, nadrágok, lenn cipők és szandálok sorakoznak. Oldalt a kis fakkokban alsóneműk. Látom, hogy remeg, majd felém fordul.
- Ez... ez mind az enyém? - kérdi kételkedve.
- Igen. Minden ami a szobában van, csak a tiéd. Még saját fürdőd is van, ott - mutatok egy csukott ajtóra. - Nézd meg, kedvedre való-e.
Bizalmatlanul bólint, majd az ajtóhoz megy és kinyitja. Én is odamegyek, hogy lássam a hatást. Elámul. A fürdőt fehér csempe borítja, van külön kád és zuhanyzó is. A kád egyik sarkában samponok, a másikban tusfürdők állnak. Egy polcos szekrénykén több puha, hatalmas, sötétzöld törülköző, egy fogason pedig sötétzöld fürdőköpenyek foglalnak helyet. Aki mindent végignéz, mindent megvizsgál, majd rám néz.
- Nehogy azt higgye, hogy ezzel el tud kenyerezni! - mondja határozottan. - Nem dőlök be magának, hogy jót akar nekem, de állom a szavam. Kapott egy esélyt, ahogy én is. Majd meglátom, megérte-e idejönnöm.
- Ahogy én is, hogy megéri-e foglalkozni veled - válaszolom. - A szobádat úgy rendezed át, ahogy szeretnéd. Most tisztálkodj meg, szedd rendbe magad, öltözz át, utána kapsz enni, rendben? Gondolom, még nem ettél ma semmit.
|
| Andro | 2011. 02. 28. 09:26:13 | #11810 |
Karakter: Hiroyama Akihito
Megjegyzés: (kis árvámnak)
Épp jól megérdemelt reggelimet fogyasztom az edzés és reggeli zuhanyozás után, amikor halkan kopog valaki az ajtón. Csak intek az egyik emberemnek, aki a hátam mögött áll, hogy nyissa ki az ajtót. Udvariatlan dolog lenne egy pirítóssal a kezemben felállni és ajtót nyitni. Emberem kinyitja az ajtót, ahol ott áll Kanou, a leghűségesebb emberem. Mélyen meghajol, biccentek. Ő megérdemel ennyit, elvégre tizenöt éve szolgál engem hűségesen. Még kölyökkorunkban ismerkedtünk meg, azóta ő az én jobbkezem és bizalmasom.
- Jó reggelt, oyabun! - mondja. - Elintéztem, amit kért. Az igazgató fogadja Önt.
- Helyes - biccentek. - Ezúttal jobb, ha személyesen adom át a segélyt, és ellenőrzöm, mire is költik. Van egy olyan érzésem, a gyerekek nem sok mindent kapnak belőle, pláne, ahogy az a hely kinéz. Az igazgató úrnak nagyon drága luxusautója és két nyaralója van, biztos nem a fizetéséből vette.
Kanou bólint. Már régóta bűzlik nekem valami akörül az árvaház körül, így jobb, ha utánajárok. Az a vén fószer úgysem mer előlem eltitkolni semmit sem, vagy ha mégis, akkor készülhet a temetésére. Ha minden úgy van, ahogy én érzem, talán be is kéne zárnom a kócerájt. Bár akkor kérdés, mit csinálok a gyerekekkel. Sóhajtok egyet, majd intek Kanounak, készítse elő a kocsit, mert csak befejezem a reggelimet, átöltözöm és megyünk. Ő csak meghajol és már megy is a dolgára. Gondolom előkészíti a kocsit. Kényelmesen megreggelizem, majd felkelek, és a szobámba megyek. A ruhám már természetesen elő van készítve. Hófehér ing, vajszínű nadrág, hozzá színben illő mellény és zakó. Zakóm belsejébe rejtem a pisztolyomat, majd megfésülködöm és a bejáratnál felveszem barna bőrcipőmet, kezembe kapom mahagóniból faragott sötétbarna sétapálcámat és már kívül is vagyok az ajtón. Négy emberem rögtön mellém szegődik, Kanou pedig a kocsi előtt vár. Beszállok, majd embereim is, végül Kanou, aki int a sofőrnek, indulhatunk is.
~*~
Nem kell sok idő, mire megérkezünk az Asakura Árvaházhoz. Szép nagy, puccos épület, biztos nem állami kölcsönökből újították fel, mert ahogy látom, a falon még meg sem száradt a vakolat. Előtte impozáns udvar, a háta mögött pedig egy focipálya, ha jól tudom, ahonnan gyerekek zsibongó hangja hallatszik. Biztos kinn vannak, elvégre jó idő van, kellemesen meleg, nyár eleji délelőtt. De legalább az épületet rendben tartják, az már más kérdés, hogy a gyerekek milyenek. Talán ha találok itt egy helyes kisfiút, örökbe is fogadom, hiszen titkon ezért jöttem ide. Nekem nem lehet gyerekem, de kell valaki, aki majdan átveszi a családi ügyeket, ha én meghalok, vagy nagyon megöregszem. Már ha megélem az öregkort, ami a mi fajtánkat tekintve nem 100%. A yakuzáknál a halálozási arány igen magas, éppen ezért, mielőtt kiszállnék, testőreim Kanouval együtt felmérik a terepet, nincs-e bármilyen gyanús jármű, személy, vagy akármi a közelben. Két emberem még az utca túlsó oldalára is átmegy, hogy körülnézzen, de úgy tűnik semmi gyanúsat nem látnak, mert mikor visszajönnek látszik, hogy nyugodtak. Kanou biccent, majd felém fordul.
- Minden rendben, oyabun - mondja tiszteletteljes hangon. - Semmi gyanús mozgás. Biztonságosan kiszállhat, uram.
Biccentek, majd kiszállok, és ismét szemügyre veszem az épületet, és elindulok befelé. Embereim hűségesen követnek. Az ajtóhoz érve Kanou elém áll, majd kinyitja az ajtót és belép. Mindig ő meg elöl, ha ismeretlen a terep, hiszen bármilyen veszélyforrás lehetséges itt. Néhány gyerek van csak a hatalmas váróban, talán tíz-tizenkét évesek lehetnek. Mikor meglátnak minket, látom, hogy tisztelettel vegyes félelemmel és némi kíváncsisággal szemlélnek minket, de aztán hamar elkotródnak. Mintha éreznék, hogy nem jó velem kukoricázni. Az egyik falnál recepciós pult húzódik, mögötte huszas éveiben járó csinos, nagymellű lánnyal, aki éppen a körmeit lakkozza. Lazán odamegyek, és rátámaszkodom a pultra, mire hölgyike rám néz, és látom, hogy a pofija egyből piros. Na mi van, szépségem, csak nem elpirultunk?
- Jó napot! - mondom kimérten. - Hiroyama Akihito vagyok. Úgy tudom, Osaka igazgató úr vár engem.
- I... igen, igen - hebeg a lány. - Parancsoljon, Hiroyama-sama! Erre, utánam!
Kiszáll a pult mögül, aztán vezetni kezd egy ajtó mögötti folyosóra. Hosszú folyosó, mindenhol ajtók, gondolom irodák lehetnek, vagy szobák. Ahogy visszagondolok, az előcsarnokban látott gyerekek elég tiszták és rendezettek voltak. Akkor akkora baj nem lehet. Végül megáll egy ajtó előtt, és bekopog.
- Tessék! - szól ki egy rekedtes hang, mire a hölgyike benyit.
- Hiroyama Akihito-sama van itt, uram - mondja a lány, majd beenged.
- Jó napot, Hiroyama-sama! - ugrik fel egy alacsony, köpcös kis alak valahonnan és úgy siet felém, hogy majdnem elesik. Majd megáll és szinte a földi hajol. Undorodva nézem. Micsoda egy seggnyaló, de persze csak a pénzem miatt. - Nagyon örülök, hogy eljött? Kávét, teát, parancsol?
- Teát kérek - közlöm, mialatt felmérem a berendezést. Díszesen berendezett iroda, biztos az én pénzem ment rá erre is. Faragott mahagóni bútorok, igazi bőr ülőgarnitúra és néhány roppant drága festmény a falakon. A brokátfüggönyt meg sem említem. Közben leteszem magam a bőrdíványra, amely előtt üvegasztalka áll, rajta csinos vázában egy csokor liliom.
- Sumire, drágám, hozz teát Hiroyama-samának! - fordul a lányhoz, mire az a hátsóját riszálva távozik. Azt hiszi megdöngetem? Hát, kiscsillag, rosszul számítasz. - Miben lehetek a segítségére, uram? - kérdi Osaka, mikor helyet foglal egy fotelben az asztal túloldalán.
- A szokásos adományt hoztam az árvaháznak - közlöm, mire Kanou egy vaskos borítékot nyújt át a férfinak, aki úgy kap utána, mint a kiéhezett kutya a vacsorája után. - És szeretném megnézni a könyvelést, ha nem haragszik. Ugyanis felmerültek bizonyos kényes kérdések, amelyeket tisztázni szeretnék.
- Én... hát... hát nem is tudom... - hebeg elsápadva Osaka, ám ekkor nyílik az ajtó.
Odakapjuk a fejünket. Két rendőr áll az ajtóban, mire Kanou szemei összeszűkülnek. De nem ez az, ami megfog. Egy fiút taszigálnak be. Egy igencsak szemrevaló fiúcskát. Lehet talán tizenöt, vagy tizenhat éves. Bájos arcú gyerek, apró termetű, szőke hajú, sötétbarna szemű, vékony kis jószág. Arca dacot, szemei haragot és félelmet sugároznak. Ruhái ócskák, egy szakadt kék farmert és piszkos, valaha talán fehér, de mára már inkább szürke pólót visel, amibe akár háromszor is beleférne. A külseje elhanyagolt, mint akivel nem foglalkoznak. Osaka feláll, és int a rendőröknek, akik távoznak.
- Megint kiszöktél, Aki? - kérdi, és a hangjában egy csepp jóindulat nincs. - Ugye tudod, mi jár ezért?
- Ki érdekel? - vág vissza a gyerek. Harcias kiskakas, erős jellem, igazi eleven fiú. Kezd érdekelni. - Mit érdekli magát, mit csinálok?! Hagyjon békén!
- Velem te így nem beszélsz, kis rohadék vakarcs! - akkora pofont ad neki, hogy a gyerek elesik. Osaka lenyúl érte, és felhúzza. A kölyök arcán hatalmas piros tenyérlenyomat, szemei könnyesek, de haragosak. - És ne merj így rám nézni! Légy hálás, hogy van hol laknod, és van mit enned, kis geci! - újra ütne, de felugrom és megfogom a férfi karját. Erősen megszorítom, hogy feljajdul.
- Eressze el! - utasítom, hangom jéghideg, szemeim izzanak a dühtől. - Nem hallja?!
Fél szemmel látom a fiú szemében a félelmet. Fél a szemeimtől. Osaka reszket, és vinnyog a szorításomban. Undorodom ettől a féregtől.
|
|
