Érzékelem Heikichit, de reménykedem benne, hogy el tudok slisszolni anélkül, hogy belém kötne. Nem akarok balhét, de ezt a srácot messzirõl lengi kõrbe a balhé aurája, mintha õ maga lenne a balhézás megtestesült fogalma.
- Héj colos! Nekünk van egy lerendezetlen ügyünk!- kiált felém, mire kelletlenül megfordulva állok meg vele szemben. A reményeim teljes mértékig szerte foszlanak, hogy képes leszek észrevétlenül elosonni mellette. Nem is tudom mibe reménykedtem, de azért jó volna tudni miért ennyire pipa.
- Nézd, nekem tényleg semmi kedvem nincs ehhez. Jobb dolgom is van, mint veled kötekedni. – válaszlom, feltett kézzel, jelezve, hogy nálam fönn a fehér zászló, de csak még jobban feldühítem vele és dühös pillantásával jutalmazza erõlködésem. Most komolyan, mit tettem?
- Nem kérdeztem a véleményed, colos! Már tudom, hogy gyáva vagy... rajta!- sziszegi és taszít rajtam egyet. Nem áll szándékomban leállni verekedni és az sem érdekel, ha gyávának tart. Kõrbe nézek, de sehol senki. Ilyenkor vajon hól vannak a felügyelõ tanárok? Ja persze az órán, ahová nekem is mennem kellene, hála neki tuti le fogok csúszni az elejérõl. Mondjuk még kimagyarázhatom, hogy nem találtam a termet, de akkor is.
- Az istenért, mégis mi a frász bajod van velem?- kérdezem felháborodva, mert hát tény, hogy hozzá értem, de ennyi erõvel bárkit megverhetne. Mondjuk, ahogy elnéztem, mindenki nagy ívben kerüli ki, mintha a közelsége is égetne, talán nem vélatlen. Válaszul viszont nem azt kapom, amire számítok. Ahogy befejezem kérdésem, az öklét látom, amint felém tart és sajna már nincs idõm kitérni elõle, így szépen megüt, amitõl fölreped az ajkam. Ez nem normális! Morgom magamnak, és a számhoz kapok, ahogy õ köp egyet a földre, közvetlenül a lábam elé.
- Rühellem a hozzád hasonló faszfejeket, akik azt hiszik, jobbak másnál!- sziszegi, és újra meg akar ütni. Ez már nem ér váratlanul, így elkapom csuklóját és elhajolok az ökle elõl. Még hogy jobbnak érzem magam? Ezt mégis honnan a fenébõl vesz?
- Most nagyot tévedtél. Én nem hiszem, hogy jobb lennék nálad, csupán nem akarok bajba kerülni. – próbálom elmagyarázni neki, hogy milyen szar helyzetben vagyok, de nem hallgat végig, hanem rendesen belém rúg. Elveszítve egyensúlyom nyögök fel a fájdalomtól és hanyatt vágódva húzom magammal, hisz csuklóját méág mindig fogom, õ pedig a mellkasomon landol. Nem várok meg egy újabb támadást, inkább fordítok helyzetünkön és magam alá passzírozva szorítom kezeit a feje fölé, miközben csípõjére ülök. Veszett mód visít és szidja az összes fel és lemenõmet, de nem hat meg, mert meg kell vele értetnem, hogy nem vagyok az ellensége, csak még azt nem tudom, hogyan fogom megoldani.
- Eressz! Szállj le rólam te nagyra nõtt fasz! Nem hallod?! Ha egyszer elengedsz, esküszöm, tõbõl tépem le a karod és felnyomom a seggedbe!- morogja, mint egy vadállat, aki minden áron ki akarja készíteni a vadászt, csak hogy én nem vagyok vadász, egyszerûen védekezem, amit úgy tûnik nem vesz észre.
- Nyugodj már meg!- ripakodom rá, talán kissé durván, de kezd elegem lenni a pattogásából. Mikor végre elhallgat és nem ficánkol, felsóhajtok. - Végre... figyelj, nem rendezhetnénk le ezt a dolgot normális emberek módjára?- kérdezem lágy visszafogottan kellemes hangon. - Én nem kerülök többet az utadba, ha azt akarod, hozzád sem fogok szólni, csak ne köss belém újra, jó?- próbálok kompromisszumra jutni, és közben szemét kémlelem. Szép szemei vannak, kár, hogy ekkora harag lapul meg bennük.
Nem válaszol, csak hirtelen lendületbõl lefejeli az orrom, de olyan erõvel, hogy úgy érzem betörte, és vérezni kezd. A szemeim könnybe lábadnak, az erõs fájdalomtól és eleresztem kezét, mire a földre taszít, és fölpattanva áll meg elõttem, miközben az orrom fogva próbálok észhez térni.
- Felejtsd el. Ha levegõnek tettetnéd magad, nálam az sem jönne be. Fel foglak morzsolni, colos. - sziszegi gyilkos tekintettel. Remek, most már végkép nem tudom mitévõ legyek. - Kicsinállak. – teszi még hozzá, majd felkapja cuccait és kimászik a kerítésen. Nem szólok semmit, nincs értelme, ez a srác valamiért eldöntötte, hogy rühell, és nem sokat tehetek ellene, maximum, hogy kerülöm, amennyire lehet. Az orrom törölgetem, és elõvadászva egy zsepit fogom fel a vért, majd fölállva leporolom ruháim és leülve az egyik padra megvárom, hogy elálljon a vérzés. Elég sokáig tart, de végül csak eláll, habár vörös és úgy fest mint egy krumpli, bemegyek az óra hátralevõ részére. A tanár azonnal megkérdezi, hogy mi történt, mire kénytelen vagyok egy hatalmasat hazudni.
- A termet kerestem és a nagy sietségben megcsúszott a lábam a lépcsõn, elnézést tanárnõ… a lábam is megsérült a szám is fölrepedt, de az orrom, vertem be igazán… - a tanárnõ, elsápadva ültet le és az óra további része érdekes fordulatot vesz. A srácok jót nevetnek, de ugyanakkor elismerik, hogy így összetörve is bejöttem, na ez nem semmi. Ami pedig a lányokat illeti, nos, õk babusgatva ápolgattak le, a tanárnõvel együtt. Nem mintha bármi hasonlóra vágytam volna, de azért meglepõ, hogy egy hazugság még jól is elsülhet. Otthon persze, édes drága anyukám is felteszi ezeket a kérdéseket, hogy mégis mit csináltam az arcommal és mivel az igazság felzaklatná, neki is pont ugyan azt a hazugságot adom elõ. Ritkán hazudok neki, nagyon ritkán, de annyi gondja baja van, nem szeretném még ezzel is csak tovább fokozni. Vonakodva ugyan, de elfogadja magyarázatom és inkább ellátja rendesen a sérüléseim.
***
Hála anyukám kencéinek, másnapra már lemegy a duzzanat, és a hét végére már nem is látszik Heikichi mûve, ráadásul ügyesen kitérek elõle egész héten így több sérülést már nem is gyûjtök be. Szombat reggel melózni megyek, és alig fél percre tudok csak anyámmal beszélni, mivel az éjjeles mûszakból megékezve azonnal ledõl aludni, hogy délutánra ki tudja pihenni magát. Rengeteget dolgozik és én csak annyit tudok neki segíteni, hogy besegítek egy helyi üzletben és a házi munka nagy részét átvállalom. Túl kevés, de többre tanulás mellett nem vagyok képes.
A munka a mai nap során se hoz semmi izgalmasat, délutánra hulla vagyok és mivel napi bérezésben vettek föl, fölvéve fizetésem indulok haza. Útközben valamilyen rejtélyes oknál fogva eszembe jut Heikichi. Bosszant a gondolat, hogy nem tudom mivel húzhattam ki nála a gyufát és miért érzi úgy, hogy engem minden áron a földbe kell döngölnie. Alapban mindenkivel kijövök, de vele képtelenség és attól tartok, hogy egy éven keresztül el tudom õt kerülni. Ahogy ezen agyalok, egy sarokhoz érve, talál túl figyelmetlenül fordulok be, és valaki nekem csapódik, egyenesen a mellkasomba fúrva a fejét. Letekintve meglepetten nézek az illetõre, aki dühösen horkan föl:
- Nem látsz a szemedtõl, bazdmeg?!  – Heikichi, milyen furcsa véletlen, és bár meg vagyok lepve, hogy bele futottam, de a stílusa kicsit sem új számomra. A szürkületben egy sokkal meglepõbb dolgot szúrok ki, mégpedig, hogy összeverték.
- Heikichi?- nézek végig rajta meglepetten. - Veled meg mégis mi... - kérdezném meg, hogy mi történt vele, miközben kezem gondoskodóan a vállára helyezem. Nem akarom kigúnyolni, vagy bántani, de mint mindig most is, vagy támadásnak veszi a közeledésem, vagy csak ennyire rühelli még a szagom is.
- Ne érj hozzám!- eltaszít magától, de olyan ramaty állapotban van, hogy alig érzem az erejét. Mégis ki verhette meg így, és miért?. - Kopj le! Ezúttal szerencséd van, nem foglak laposra verni... - morogja emlékeztetve a tényre, hogy ki akar csinálni. Mások talán hagynák, hogy oda menjen ahová akar, de én nem fogom hagyni, ilyen állapotban kószálni, mert ha összeesik, és nem talál rá senki, a végén még belehal. A külsõ sérülései is veszettül néznek ki, de ami egy ilyen esetben aggasztó az a nem látható, belsõ sérülés lehet.
- Héj, minden rendben? Úgy nézel ki, mint akit összevertek... - megpróbálom beszéltetni kicsit, hátha rájövök, mennyire komolyak a sérülései, és már most eldöntöm, ha nem hagyja, hogy segítsek, akkor messzirõl fogom követni hazáig, így kiküszöbölve, hogy segítség nélkül maradjon, ha rosszabbul lenne.
- Mert összevertek, bazdmeg. De vigasztal a tudat, hogy én másik ötöt ütöttem ki... atyám, csak hagyj békén... - válasza kicsit sem lep meg, nyílván való, hogy verekedett, és talán nem is akarom megtudni az igazi okát. Megállok és figyelem, ahogy eltántorog mellettem, majd lábai összerogynak, és elõre zuhan. Alig marad idõm, hogy gyorsan utána nyúlva elkapjam, mielõtt összetörné az arcocskáját a betonon.
- A fenébe… - karolom át és leülve a talajra fordítom magam felé. Teljesen eszméletlen és hirtelen azt sem tudom mihez kezdjek vele. Talán mentõt kellene hívnom, így elõveszem mobilom, de legnagyobb peckemre az totál le van merülve így egy újabb szitkozódás után iratokat kezdek keresni a zsebében, vagy az õ telefonját, szerencsével viszont itt sem járok. Se irat, se telefon, és minden összegezve rá kell ébrednem, hogy jó nagy szarban vagyok. A kórház nagyon messze van innen, és a telefonfülke is messzebb, mint a lakásunk, így fölnyalábolva felállok és haza felé veszem az irányt, remélve, hogy anyám már megérkezett a munkából. Útközben kezd úrrá lenni rajtam a pánik, hisz a zötykölõdés ellenére sem tér magához, vagy moccan meg. Aggódva szólongatom, hátha meghallom a hangját, õszintén már annak is örülnék, ha elküldene a büdös picsába. Nagyon igyekszem, és ahogy belépek az ajtón elkiáltom magam:
- Anyu, itthon vagy? … - sietek be a nappaliba és teszem le Heikichit a kanapéra. Anyám persze azonnal kicsörtet a fürdõbõl és értetlen riadt ábrázattal figyeli, ahogy egy ájult fiút ébresztgetek.
- Heikichi hallasz?... Térj magadhoz gyerünk… - pacskolom finoman a pofiját. Felötlik bennem, hogy így eszméletlenül, milyen édes kedves pofija van, de nem agyalhatok ezen túl sokat mert anyám vágódik be mellém egy szál köntösben, haján törölközõvel.
- Ki ez a fiú, fiam és mégis mi történt vele? – fogja meg azonnal csuklóját és pulzusát méregetve kérdezget. Anyám eredeti szakmája ugyan is ápoló nõ és mivel emellett a gyógyító nagyapám is foglalkozott vele, nagyon ügyesen diagnosztizál.
- A neve Heikichi, az osztálytársam és úgy tûnik összeverekedett valakikkel… Az utcán futottam össze vele, és szó szerint a lábaim elé ájult… Nem hagyhattam ott, a telefonom lemerült, nála nem volt, de még irat sem, hogy hazavigyen… - pihegem el egy szuszra, amíg anyám rendesen megvizsgálja a hasfalát és a szemét is.
- Jól tetted, hogy nem hagytad ott, semmi baj kicsim… nincs belsõ sérülése, a zúzódások a legnagyobb gondjai, meg a kimerültség… - megsimogatja arcom, ami némileg lenyugtat, de akkor sem tetszik, hogy nem ébred föl, mert ha nincs komoly baja, akkor miért van ilyen mély delíriumban?
- De akkor miért nem ébred föl? Rázogattam, pacskoltam… idáig is beleléptem egy halom kátyúba, nem volt az a zökkenõmentes út… - nézek Heikichire aggódva és megcirógatom arcát.
- Kedveled õt? – kérdezi anyám kedvesen. – Talán megnyugtatta a közelséged… mert ha csak nincs komoly fejsérülése, amit így nem tudok megállapítani akkor bizony, csak kényelmesnek érezte a karod… - kuncogja és megsimogatja karom, hogy ne aggódjam túl magam. Lelkiismeretes vagyok, de bekel vallanom, hogy tényleg nem hagy hidegen ez a veszett kis vaddisznó és minden sértése ellenére is vonzódom hozzá. Nem csak külsõre, van benne valami, amiért úgy érzem hiába a szúrós stílus, szüksége lenne valakire, mert magányos.
- Nem tudom, hogy mit érzek iránta, alig ismerem, vagyis egyáltalán nem ismerem, és nem hiszem, hogy bárki más ismerné az iskolában. A srác veszett, hihetetlenül agresszív és személy szerint engem rühell, még a látványos sem bírja elviselni.
- Ugyan téged kedvelni szoktak… - hitetlenkedik.
- Hát akkor õ a kivétel… de mindegy, nem ez a lényeg, csak ne legyen komoly baja. – felelem, mire anyám feláll és elindul a fürdõ felé.
- Nem lesz baja, hozok egy kis kötszert, meg fertõtlenítõt, addig próbáld meg felébreszteni… viszont, a teste amúgy sincs túl jó állapotban, nem tudom hol, vagy miért, de ez a fiú rendszeresen verekszik, és komoly sérüléseket szed be.  Nem szeretném, hogy túlságosan kötõdj hozzá, mert nemcsak, hogy bajt fog hozni a fejedre, de ha így folytatja az életét, nem kell hosszú távra terveznie… - fordul vissza az ajtóból, majd eltûnik a fürdõben. Bólintok, és megpacskolom Heikichi arcát, de mint eddig most is nagyon finoman. Inkább csak simogatom és közben szólongatva, próbálom felébreszteni, miközben elgondolkodom anyám szavain. Tényleg tele van zúzódásokkal, és amit az utcán mondott is arra enged következtetni, hogy gyakran verekszik. Ez talán nem kellene, hogy meglepjen, hisz amilyen agresszív, valószínûleg másba is bele szokott kötni, de ezek a sérülések túl durvák, egy sima bunyóhoz.
- Heikichi ébredj, hallasz engem? – hangomra lassan mocorogni kezd és halvány életjeleket produkálva nyitogatja szemét. Mocorgása megnyugtat, tényleg aggódtam érte, de ahogy kinyitja szemét és tudatosul benne, hogy én pacskolgatom az arcát, a kedves ébredezõ, ártatlannak mondható ábrázata azonnal vált. Szemei kipattannak, és lendületbõl vág képen, de olyan erõvel, hogy azonnal hanyatt vágódom leborítva egy vázát ami az asztalon állt. A víz virágostól ömlik a nyakamba, és egy fájdalmas nyögéssel próbálom felfogni, hogy ezt most miért is kaptam. Heikichi eközben fel is pattan, és nyöszörögve kap oldalához. A fájdalom ellenére viszont elég fürge, és harciasságából kicsit sem vesz vissza. Nem értem õt, ebben már tényleg nincs logika, hisz segítettem neki, akkor miért? Tényleg ennyire irritáló lenne képem?
- Mi a faszt képzelsz magadról colos!! – ordít rám, amíg én megpróbálok felállni. Az ordításra és a nagy zajra, persze anyám is kicsörtet a fürdõbõl, kezében a kötszerekkel.
- Itt meg mi folyik? – néz anyám mérgesen és elég értetlenül. A szám szépen fölrepedt, és csurom vizesen szedegetni kezdem le magamról a virágokat. Heikichit is meglepi anyám megjelenése, nyílván valóan a környezetet nem érzékelte, csak engem.
- Semmi baj anya, csak azt hiszem rossz helyre nyúltam… és Heikichi nem számított rám… - törlöm le a vért ajkaimról és lassan föltápászkodva szedegetem tovább a maradványokat. Anyán nem nagyon akar hinni nekem, ez lerí róla, Heikichibe meg belefagyott a szó.
- Aha, szóval rossz helyre nyúltál?.. – néz rám, majd Heikichire és odasétálva hozzá, néz végig rajta. Anyám határozott egy asszony, kemény mint fában a görcs. – Ülj le Heikichi… ellátom a sérüléseid… - utasítja, de olyan hangon, hogy lehetetlen nemet mondani neki. Félelmetes ilyenkor, még engem is meg tud rémíteni a fagyos stílusával, pedig nekem az anyám és tudom, hogy végtelenül kedves és szeretnivaló asszony. Heikichi leül, de engem végig szemmel tart, mintha támadásra számítana.
- Elnézést asszonyom, nem akartam felfordulást csinálni az otthonában… - néz bûnbánóan, amivel eléggé meglep. A hangja udvarias és kedves. Velem miért nem tud, ilyen kedves lenni? Minden esetre jobb, ha nem megyek közel hozzá, a tekintete, amit felém enged, arra enged következtetni, hogy kedvesség ide vagy oda, engem ettõl függetlenül ki nem állhat. Magamban felsóhajtok és egy rongyot kerítve letörölgetem a vizet és feltakarítok. Anyám nem szól egy szót sem, így a szobára, mély hallgatás ül, szinte kínzó csend, amit az olló hangja tör meg néha. Heikichi nem ellenkezik anyámmal, hagyja, hogy szépen leápolgassa õt, de mikor néha tekintetünk összetalálkozik, ugyan az a mélységes gyûlöletet van benne mint eddig.
- Anya, készítek egy teát… - töröm meg a csöndet.
- Jól van, hozz Heikichinek is, egy kis kamilla citromfüvet, az jót fog tenni neki… - néz rám, mire biccentek és elsétálok. A konyhából hallom, ahogy beszélgetni kezdenek. Nyílván én zavartam õket, legalábbis Heikichit biztos.
- Erre igazán semmi szükség asszonyom. Már így is többet segített, mint amit egy idegenért megtenne bárki…
- Én nem vagyok bárki… és nem nekem tartozol köszönettel, hanem a fiamnak, aki nem hagyott ott téged az úton, kiszolgáltatva, a rablógyilkosoknak, vagy bárki beteges hajlamainak… Látom ebbe nem gondoltál bele. – ezek re a mondatokra fölkapom a fejem. Nem szeretném, ha az észt kezdené osztogatni neki, vagy engem próbálna védeni, esetleg jó színben feltüntetni, hisz nem tettem semmit amiért mentegetõznöm kellene, és a végén még azt szûri le belõle, hogy a colos az anyucija védelmére szorul. Gyorsabban kezdem készíteni a teát, hogy ne hagyjam õket sokáig kettesben.
- Nem kértem rá.. – feleli kisvártatva.
- A segítség nem is igazi, ha kérni kell… Az a valami, ha felismered, hogy a másik segítségre szorul és a segítségért cserébe nem vársz semmit… - o szent ég… jut el tudatomig a felismerés, hogy anyámból kibújt az indián, és mindjárt tanmesével fogja kábítani. Jól ismerem már anyám mesét, hisz ezeken nõttem föl, de a legtöbb ember számára ezek mind csak ostobaságok, és Heikichi már így is utál, nincs szükségem rá, hogy még defektesnek is gondolja a családom.
- Ismered az egyszeri ember történetét, aki kígyót melengetett a keblén?
- Nem, amúgy meg ki az a marha aki kígyót melengetne a keblén? – még gyorsabb tempóra kacsolok, és a forró vizet sikerül a kezemre löttyinteni. Nem akarom anyám tanmeséit, nem hiszem, hogy hatnának rá, és annak ellenére, hogy én ezeken nõttem fel, ráadásul imádtam õket, most én sem akarom végig hallgatni.
- Ez esetben a fiam… - kezd bele magyarázatába, mire berobbanok a három csésze teával:
- Kész a tea!! – kurjantom el magam, belefojtva anyámba a szót. Heikichi dühösen néz rám, és rám ripakodik.
- Hogy lehetsz ilyen bunkó? Ne vágj anyukád szavába.. – sziszegi.
- Az én házamban nincs kiabálás fiatalember… Pláne nem a fiammal… - utasítja rendre, mire fejet hajtva kér elnézést. Még sosem láttam ilyennek. Oké, nem is ismerem, de ez a tisztelet amit édesanyám iránt tanúsít, azért elég meglepõ, tekintetbe véve, hogy alapjáraton, hogy tud viselkedni. Mintha nem is ugyan az a Heikichi lenne, aki majdnem betörte az orrom. Mondjuk, velem szemben még mindig agresszív, de akkor is. Anyám végül is föláll és magához veszi a teát.
- Majd a fiam elmeséli, most megyek ledõlök, holnap korán kelek… - végül egy puszit ad és magunkra hagy minket. Egy darabig ismét csend telepszik közénk, nem tudom, hogy megszólalhatok e, vagy ha megteszem, nem esik e újra nekem, ahogy szokott. Komolyan mondom, még a vér is megfagy bennem, amint a háló ajtaja becsukódik és Heikichi méregetni kezd. Akár egy vadázó nagymacska, pedig nem hiszem, hogy tipikus zsákmányállat lennék.
- Ne törõdj anyámmal, szereti történetekkel okosítani az embereket… Azt hiszi, hogy az indián népmesék még mindig megállják a helyüket… - szólalok meg elég félénken. Nem félek tõle, de nem akarok balhét, amúgy sem szeretem, pláne nem anyám közelében.
- Engem érdekelt volna, de ebbõl is látszik mekkora egy barom vagy.. – morogja és fölállva visszaveszi pólóját. – A történetben nyílván én lettem volna a gonosz kígyó, és tudni akartam miért, de a te szádból már nem vagyok kíváncsi a történetre… - morogja tovább.
- Jól van, sajnálom, és bár nem vagy rá kíváncsi, de a történetben nincs jó, vagy rossz. A kígyó nem gonosz, mindössze követi ösztöneit, az ember nem ostoba, csak emberi mivoltából adódóan naiv. Azt hiszi, ha segít a kígyón, az majd nem fogja bántani, de én nem vagyok naiv, nem várom, hogy ettõl majd kedvesebb leszel hozzám, viszont szeretném lezárni a kettõnk közt fenn álló feszültséget. A kérdés, hogy hogyan? – nézek rá szelíd tekintetemmel.
- Sehogy, amíg el nem pusztítalak, addig nem lesz nyugtom… Elõbb utóbb kénytelen leszel kiállni velem, mert örökké nem futhatsz. – feleli vállat vonva, és elindul a kijárat felé.
- Várj elkísérlek…
- Chhh még csak az kellene, nincs szükségem rád, vagy hogy ott lihegyj hazáig a nyakamban, és köszönetben se reménykedj, nem kértem a segítségedbõl… - morogja ellenszenves tekintettel és becsukva maga mögött az ajtót, lép le a házból. Az ablakhoz sétálva utána nézek és amint a kapuhoz ér megtámaszkodik, majd oldalára szorít. Fájdalmai vannak, és ha így valaki betámadja a sötétben, nem lesz képes megvédeni magát. Viszont nem kér a segítségembõl, ez nyílván való, mégis úgy érzem, jobb lenne, ha legalább követném hazái, csak, hogy biztosan megérkezzen épségben. Megvárom, hogy tisztes távolba botorkáljon és óvatosan utána osonva követem végig az utcán. A lámpák gyér fényénél is észlelhetõ, mennyire szenved, a testét mardosó fájdalomtól. Egészen hazáig követem, és amint belép a házába, sarkon fordulva megyek haza.
A hétvége másik felében hol dolgozom, hol a tanulásra koncentrálok, de nem bírom kiverni Heikichit a fejembõl. Már nem agyalok azon, hogy hogyan tudnám meggyõzni, én nem vagyok az ellensége, sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mégis miért verekszik folyton. Megkérdezni persze nem hiszem, hogy lenne értelme, egy mert nem válaszolna, másrészt pedig ez újabb alkalom lenne neki, hogy belém köthessen.
Hétfõn nem túl nagy lelkesedéssel megyek iskolába, az éjjeli mûszakból, amit pluszba vállaltam be, hogy az osztálypénzt be tudjam fizetni. Lehet, nem megyek kirándulni, de kilógni sem akarok, és a fölösleges kérdésekre válaszolni, vagy, hogy lesajnálva közelítsenek felém a tanárok. Kinõttem már ebbõl, és mindig is idegesített, mikor a hátam mögött összesúgtak és kibeszéltek.
Az elsõ óra testnevelés, és eltérõen az eddigi tapasztalataimtól, Heikichi most részt vesz az órán, persze nyakig melegítõben, hogy a sérülései nem látszanak. Nem tudom mire készülhet, mert még a tanárt is meglepi jelenlétével és mivel folyamatosan engem figyel, nyílván megint belém akar kötni, de minimum meg akarja keseríteni az életem. Óra közepén, lehetõsége is adódik rá, mikor a tanár kettõnket szemel ki, hogy pakoljuk el a kellékeket, miszerint Heikichi erõs én meg jó magas vagyok. Fasza, még itt a magasságom jelenti a gondom nagy részét. A szertárba szépen kettesben maradunk, és bár szeretnék tõle kérdezni egy két dolgot, mégsem szólalok meg, nehogy feldühítsem. Bár úgy tûnik nem kell hozzá szólnom, hogy harapjon, és mellém lépve taszít rajtam egy kicsit.
- Mi ütött beléd már megint? Hozzád se szóltam… - fordulok felé védekezõn, hogyha támad, már tudja hárítani.
- Leszarom, kicsinállak már mondtam… és ha le akarod zárni a kettõnk ügyét, akkor legyél ma délután a helyi edzõteremben, egy boksz meccsre! Ha gyõzöl, elismerem, hogy nem egy gyáva senkiházi vagy, de ha veszítesz, meghunyászkodsz elõttem és beismered, hogy egy senkiházi szar vagy…  - vágja hozzám durván, de eszemben sincs bunyózni velem, még mindig nem vagyok hajlandó belátni, hogy bármennyire el akarom ezt kerülni, elõbb utóbb ki kell állnom magamért, vagy tényleg eltipor.
- Eszemben sincs verekedni veled… tõlem aztán tarthatsz gyáva szarnak is, akkor sem éri meg, hogy bajba keveredjek a büszkeségem miatt… Amúgy is, még mindig sérült vagy, a mozgásodon is látszik, hogy a bordáid fájnak, elõnyben lennék, és ha gyõznék sem bizonyítanék vele semmit. Amúgy sem kell neked bizonyítanom, szóval felejtsd el, nem leszek ott… - fordítok neki hátat és pakolászom tovább.

Már három hete megérkeztünk új otthonunkba, de még mindig ott idõzünk a beköltözködés zûrös káoszában, hogy mit hová és meddig. Cuccaim nagy része dobozokban várja, hogy megtaláljam végleges helyüket. Végleges? Nem is tudom igazán, talán nem is hiszek benne, hogy ez lesz az igazi hely ahol megtalálom otthonom és valahol zûrös életem nyugalomra lel. Anyám persze rágja a fülem, hogy ne legyek ilyen pesszimista és végre induljak el az élet felé. Félve teszem, most elõször tényleg rettegek, hogy mit hoz a jövõ. Ez az utolsó esélyem, amit ha elcseszek, minden bizonnyal börtönben végzem. Az iskolába automatikusan vettek át, de nem ezt tartottam a legfontosabb elsõ lépésnek, hisz anyám egyedül van, így a munka keresésével kezdtem, ami meglepõen könnyen ment. Most viszont már nincs mellébeszélés, irány a suli, az a hely, hol folyton elcseszõdik minden. Kezdem úgy érezni, megfulladok és bármit tehetek, nem tudom elkerülni sorsom. Ez elég betegül hangzik egy fiatal részérõl, akinek a tanulás sosem okozott gondot. Nem is ettõl tartok és az is lehet, hogy nem az iskola aggaszt. Talán bennem van a hiba, mélyen belekódolva génjeimbe.
- Kész vagy fiam? – hallom meg édesanyám hangját a folyosóról. Türelmetlen és tudom, hogy õ is aggódik. Elkeserít, hogy folyton gondot okozom neki, pedig a világon mindennél jobban szeretem és becsülöm õt. Megdörzsölöm arcom és mély lélegzetekkel, próbálom rávenni magam a mozgásra.
- Igen, máris megyek… - nyögöm ki, miközben megerõltetve tagjaim állok fel ágyamról és magamhoz véve a táskám elindulok kifelé. Anyám a konyhában sertepertél, gondolom valami kaján ügyködik, nehogy drága fiacskája éhen vesszen amíg õ a melóhelyén gürizik. Szegény anyám szó szerint agyon gürizi magát, mivel napközben gazdag ipsék házát ganajolja, este pedig egy hamburgeresnél pincérnõként robotol. Bármit megtenne, hogy meglegyen mindenem, de még ez is kevés, ezért szükség van az én segítségemre is, aminek anyám egy cseppet sem örül. Az emberek hajlamosak kihasználni az indián munkaerõt és oly annyira fizetik alul õket, amennyire csak lehet. Ez a föld, ami eredetileg a mi otthonunk volt, még mindig csak kizsákmányol és semmibe vesz minket. Persze én talán jog nélkül pofázom, hisz apám pont ezek közül a kizsákmányolók közül való volt. A háta mögé lépek és megölelem ezt a törékeny, de annál szívósabb asszonyt.
- Szia anyukám, mi finomat készítesz? – még egy kiadós reggeli puszival is megtoldom tettem, mire elmosolyodva fordul felém és ölel meg. Az ölelése gyöngéd és gondoskodó. Minden hibám ellenére büszke rám és ezt mindig érezteti, magam sem értem miért.
- A kedvencedet, nehogy éhen maradjon az én drága nagyfiam… - kuncogja, majd elenged és egy papírzacskót nyom a kezembe.
- Uzsi? Megcsináltam volna magamnak, már épp eleget gürizel így is… - csóválom meg a fejem, de a csomagot elveszem és nyomok még egy puszit az arcára, majd a táskámba hezem a gondosan elkészített finomságot.
- A fiam vagy, ez a minimum… Holnap reggel találkozunk… Sok sikert… - simogatja meg arcom és visszafordul a fõzéshez. Meg sem áll, nem is értem, honnan van ennyi energiája. Megsimítom még a hátát és így indulok tovább az iskolába. Mázlimra a suli nincs mesze, alig két saroknyira, amit egy öt perces sétával le is tudok. Az utcán diákok nyomulnak, lökdösõdve, tolongva, idétlenkedve. Számukra ez csak egy újabb nap amit túl kell élniük, intõ, vagy egyes nélkül, nekem viszont sokkal több ennél. Gyomromban a feszültség úgy nõ, ahogy egyre közelebb jutok az épülethez. Nem törõdöm senkivel és úgy osonok el a diákok mellett, mintha nem is lennének ott. Kerülném a feltûnést, ami nem is egyszerû egy majd két méteres félvér srác számára. Érzem magamon a tekinteteket és, hogy összesúgva a hátam mögött, próbálják kisilabizálni származásom, vagy, hogy mitõl nõttem ekkorára. Végül is mindegy, már megszoktam, így ügyet sem vetve rájuk keresem tovább az igazgató irodáját. Fura, de úgy tûnik kicsit eltévedtem és mire becsöngetve mindenki eltûnik a folyosókról, tanácstalanul állok egy nagy aulában.
- Fene, remekül indul a nap… - kõrbe tekintve indulok el az egyik folyosón, de mintha egy labirintusba csöppentem volna, semmit sem találok. Végül a tornaterem mosdói elõtt találom magam és egy srácot pillantok meg, amit az ablakban ücsörögve fülhallgatóval a fején bámul ki a semmibe. Elgondolkodom, hogy megkérdezzem e az irányt, de mivel más nincs és tényleg tanácstalan vagyok odasétálok hozzá. Nem mintha a külsejével gond lenne, igazán helyes, de nyílván lóg az órákról így bajforrás lehet.
- Bocsi… - bököm meg kicsit a karját, hogy észlelje jelenlétem. Nem érzem úgy, hogy durva lennék, vagy tolakodó, mégis olyan tekintettel kapja felém fejét, mintha fel akarna koncolni. Ebbe mégis mi ütött? Lépek egyet hátrébb, majd ahogy leveszi a fülhallgatót, csak nézem, hogy most lever egyet, vagy segít.
- Mi a fasz van?! Nem látod, hogy kibaszottul elfoglalt vagyok?? – förmed rám és felpattanva lök hátra. Szent ég, mégis mit tettem, hogy ilyen dühöt váltok ki belõle? Nem emlékszem, hogy ártottam volna neki, sõt azt sem tudom ki fia borja. Na jó, talán odébb kellene állnom, de tovább lökdös, már-már provokálva, hogy tegyek valami meggondolatlant. Jó esetben valószínûleg tennék is, de kerülnöm kell a bajt, így nyílván õ lesz az elsõ, akit minden áron ki kell majd kerülnöm a tanév alatt.
- Mondj már valamit, talán megkukultál? – bökdös tovább.
- Bocs, azt hiszem semmi, majd megoldom… - lépek még hátrébb és hátat fordítva igyekszem lelépni a helyszínrõl.
- Megoldod? Akkor mégis mi az anyádért basztatsz? Hülye kis fasz, gyáva féreg… - kezd úgy alakulni, hogy nem leszek képes eloldalazni és nem miattam, hanem az ismeretlen szõke srác miatt. Még sosem találkoztam ekkora agresszióval egy ember részérõl, akár veszett kojot, nincs elõle kitérés. Erõset taszít rajtam és bár két lábban állok a talajon, pont elég ereje van hozzá, hogy kibillentsen egyensúlyomból és a falnak csapódva, üssem meg vállam. Ezt azért már én sem hagyhatom figyelem nélkül, megfordulva elkapom karját és helyet cserélve vele nyomom a csempének, kezét a feje fölé szorítva és úgy helyezkedve lábaimmal, hogy pont az övéire lépen. Nem szeretném, ha nemesebbik szervem bánná, ennek a srácnak az idegbaját. Talán csak ballábbal kelt föl.
- Nem vagyok gyáva és fogalmam sincs mivel húztalak föl… - veszettül ficánkol, de engem sem kell félteni.
- Az igazgatói irodát keresem, de amint már mondtam megoldom… Legyél olyan kedves és mást provokálj, ha verekedni akarsz, én nem szeretnék bajba kerülni és reggeli dádára sincs szükségem… Hagy meg ezt az örömet anyukámnak oké? – nézek dühös tekintetébe, de a ficánkolást lassan feladva, kezd úgy tûnni, hogy lecsillapodik, ezért elengedem, de akkor egy hirtelen és igen határozott térdeléssel küld gyomorszájon, amitõl az összes levegõm bent reked. Erre nagyon nem számítottam és kicsit összegörnyedve próbálom nem elveszíteni az eszméletem. Már épp folytatná, mikor mázlimra a tesitanár bukkan fel.
- Itt meg mi folyik? Hatakeyama, már megint kötekedsz? – morran rá, mire a srác zsebre rakja a kezét és vállat von.
- Nincs semmi uram, csak a reggeli görcs, mindjárt elmúlik… - egyenesedem föl és megtekergetve nyakam térek vissza a valóságba. A belsõ szerveim lehet cseppfolyósodtak, de kemény vagyok, legalábbis muszáj annak lennem. Lehet, hogy a srác kötött belém, de ezzel én is zûrbe keveredhetek így inkább úgy állítom be, hogy nem történt semmi.
- Értem, te vagy az új srác?
- Igen és az igazgatóurat keresem, csak kicsit eltévedtem… A nevem Arden Robinson. – felelem, majd Hatakeyamare nézek, akin a ledöbbenés kezd erõt venni. Gondolom, azt hitte, hogy most jól bemószerolom, de nem fûzõdik érdekem, sem a besározásából, sem ahhoz, hogy ez az ügy tovább folytatódjon. Megjegyeztem magamnak és rögzítettem, hogy ki kell õt kerülnöm, hisz bármi is az alapproblémája, az én fejemre csak bajt hozhat. Gondoltam, hogy lesz zûröm, hisz mindig akad, de azt azért nem sejtettem, hogy rögtön az elsõ napon.
- Hát igen elég nagy az iskola, nem csodálom, ha eltévedtél. – mosolyodik el és kezet nyújt nekem. Ez is fura egy tanártól, de ahogy végig néz rajtam, szinte sejtem, hogy mi lesz a következõ kérdése, vagy mondata
- Mr. Thomas vagyok a testneveléstanár és az iskola kosárlabdacsapatának az edzõje.  Jók az adottságaid, nem lenne kedved megpróbálkozni a csapatban? – itt is vagyunk, csak azért mert magas vagyok, feltételezik, hogy kirázom a kisujjamból a kosarat.
- Majd még meggondolom, köszönöm a felajánlást… - térek ki elegánsan a kérdés elõl.
- Jól van, gyere megmutatom az irodát, te meg a eredj az osztályodba, már becsöngettek… - morran rá a srácra, aki vállat von és komótosan összeszedve cuccait indul el elõttünk. Séta közben végig õt figyelem, a mozgását, amit igazán lenyûgözõnek tartok és, ha nem lenne ilyen veszett nagy természete õt is annak találnám. Az egyik teremnél megáll, mi pedig elsétálunk mellette, de ahogy fél szemmel rám néz, oldalra fordítom tekintetem, így pontosan a szemébe nézek. Izzanak, azok a csodás szemek és azt súgják, hogy még nem végeztünk. Bassza meg, erre nagyon nincs szükségem. Elfordítom tekintetem és tovább megyek a tanárral.
- Meg is érkeztünk… Sok sikert… - int és tovább áll. Erõt gyûjtve kopogok be, a hatalmas tölgyfa ajtón és mikor meghallom az igazgató hangját, nagy sóhajjal nyitok be. Egy meglepõen barátságos mosolyú férfi fogad. Nagyjából ötven éves lehet és azonnal feláll az asztaltól.
- Miben segíthetek? – érdeklõdik, barátságosan.
- Én vagyok az új diák, a nevem Arden Robinson… - mutatkozom be, mire azonnal le is esik neki, hogy bizony engem várt. Fejéhez kapva nyúl az íróasztalába és elõvarázsolva néhány papírt invitál egy székre.
- Tényleg, már tegnapra vártunk, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Engem Carson igazgatónak hívnak, gyere foglalj helyet, hogy alá tudj írni néhány rutin formanyomtatványt és már mehetsz is az osztályodba. – nem szólok semmit, csak figyelem ahogy beszél és néha bajuszát igazgatja. Elég furcsa alak, számomra nem szokványos, amit nem bajusza okoz, hanem az a közvetlenség, amivel felém közelít. Persze lehet, hogy nincs benne semmi, csak én voltam mostanában túl mogorva és hivatalos közegben. Végül megbeszélünk mindent és aláírva a megfelelõ iratokat, már mehetek is az osztályomba. A visszafele utat már gyorsan megtalálom, kezdem kiismerni az épület rendszerét, és a számokat figyelve kikerekedett szemekkel nézem azt az ajtót, ahová a kis cetli vezet. Miért is lepõdöm meg? Ez jó kérdés, hisz benne volt a pakliban, hogy annak az agresszív srácnak az osztályába kerülök. Most mégis, az ismét feloldódott gombóc, ami egész reggel a torkom szorongatta, alattomosan kúszik vissza a tény felismerése miatt. Valami kibaszott összeesküvés része lehet ez, vagy talán a sors vezérli mindenki mozdulatát? Nem tudom, de egy biztos, most már egyre kevésbé fogom tudni kikerülni a konfrontálódást. Csak abban bízhatok, hogy megunja és odébb áll. Õszintén kár érte, nagyon vonzó jelenség lenne, ha nem akarná átharapni a torkom, ráadásul fogalmam sincs miért. Mindenesetre választásom nincs, így kénytelen vagyok összekapni magam. Bekopogok és a szabad szavak elhangzása után már be is nyitok a terembe. A levegõ szinte megfagy, ahogy belépek és mintha valami kiállítási darab lennék, úgy néz rám mindenki. Nem foglalkozom velük, de nem bírom megállni, hogy szememmel ne keressem meg azonnal a szöszke idegbajost. Amint kiszúrom el is kapom tekintetem és a tanítónõhöz lépve rakom le az igazgató által küldött papírokat asztalára.
- Arden, már vártalak, most pont osztályfõnöki van szerencsédre. Én leszek az osztályfõnököd… Emili Wain… Hogy, hogy nem tegnap jöttél?- mutatkozik be, némi érdeklõdés keretében, majd feláll és az osztály felé mutat.
- Akadt némi plusz elintéznivaló… - válaszolok egy normális tõmondatban. Kicsit sem érzem szükségét, hogy az orrára kössem a gondjaim vagy bármi magán jellegû elfoglaltságom.
- Értem… Ülj csak le nyugodtan, éppen az évi osztálykirándulást beszéljük meg, amit a jövõ hétvégére tervezünk…
- Rendben… - bólintok és, természetesen azonnal fel is tûnik, hogy csak és kizárólag Hatakeyama mellet van szabad hely. Most komolyan, ez már vicc, mégis miért akarnak az égi szellemek kicseszni velem? Ráadásul úgy néz rám, mit a véres rongyra. Vajon képes lenne a hátamba állítani tollát? Szerintem simán, bár remélem nem fogja meg tenni. Elindulok a padok közt, egészen hátra és lerakva a földre táskám, csusszanok be a székre. Megpróbálok nem rá nézni és csak magam elé bambulva hallgatom a tanítónõ szövegelését. Mindenki hozzászól a társalgáshoz, csak Hatakeyama és én nem. Engem spec nem érint, úgysem fogok elmenni és valljuk be õszintén, nem vagyok itt olyan rég, hogy bármit is hozzá tudjak röffenni. Egy idõ után viszont képtelen vagyok parancsolni annak a fene nagy kényszernek, hogy Hatakeyama felé fordulva nézzem meg, mit csinál. Persze csak a mogorva ábrázatával találom szembe magam. Nem szólok, sõt pofát sem vágok, mindössze tudomásul veszem, hogy valamiért pikkel rám.
A szünetben egy könyv társaságában múlatom az idõt, nem szólva senkihez. Fölösleges, elõbb utóbb úgy is megtalálnak és jobb is, ha minél tovább vagyok egymagam. Úgy sem vágyom most társaságra. Az iskola udvara, jó nagy, tele rejtett zugokkal, és padokkal. Mindent összevetve kellemes légkõr. A nagy nyugalmam három lány zavarja meg, akik összesúgva kuncognak és lassan odasétálva hozzám, próbálnak szóba elegyedni velem.
-Szia nem zaarunk? – kérdezi az egyik kicsit félénken. Erre most mit mondhatnék, a neveltetésem nem engedi meg, hogy õszinte legyek. Felnézek rájuk és akaratlanul is kiszúrom a háttérben zenét hallgató, szõke srácot. Kicsit meg is zavarodom, majd észbe kapva mosolyodom el a lányokra.
- Nem, mit szeretnétek?
- Egy osztályba járunk és azon tanakodtunk, hogy milyen nemzetiségû lehetsz…
- És mire jutottatok? – kérdezek vissza kicsit sem bunkón, pedig eléggé utálom, mikor a származásom piszkálgatják, jó vagy rosszindulatból.
- Koreai? A neved amerikai, de úgy gondoltuk, apukád biztos amerikai… - magyaráznak idétlenül. Lerakom a könyvet és megcsóválom a fejem.
- Nem, apám tényleg amerikai, de anyám is az cseroki indián, ezért semmi közöm az ázsiai ághoz… - erre teljesen lesápadnak és sûrû elnézések közepette kezdenek bele valami teljesen másba. Zavarba jöttek, de nincs nagy kedvem most hozzájuk. Talán ezt õk is érzékelik, mivel szépen elköszönnek, hogy majd még beszélünk és elsétálva végre ismét magamra hagynak. Vagyis nem teljesen. Anyám, most le kéne lépnem?