|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Mora | 2013. 11. 20. 20:15:27 | #28301 |
 Karakter: Quentin Renton
Megjegyzés: (Uracskámnak)
- Apu, oda fognak égni! – rángatja meg Jack a kötényemet, pontosan ötödszörre, mióta betettem ezt a tepsi mézeskalácsot a sütőbe.
- Ugyanmár, maximum kapnak egy kis színt – mosolygok le rá, de mikor aggódva pillant műremekei felé, felnevetve borzolok sötét tincsei közé, és megnyugtatom. – Ne aggódj, figyelek rájuk! Amúgy azt hittem, a mézeskalácsozás lányos...
Szemrehányás csillan a kék szemecskékben, és orrát felszegve fonja össze mellkasa előtt a karjait.
- Én az autókat, a fiúkat és a többi nem lányos figurát csináltam! – jelenti ki határozottan, és vissza kell tartanom a nevetésemet, még megsértődne. Belépett abba a korba, hogy nem díjazza, ha édesnek és cukinak titulálom, akkor se, ha ez az igazság.
- Értem én, értem! – mosolygok rá, és letörlök az arcáról egy kis cukormázat, amivel a már kisült figurákat díszítgette. – Azok mind fiúsak!
Elégedetten bólint, és visszaguggol a sütő elé, míg én összegyúrom, és kilapítom a maradék tésztát. Míg ő visszaszökken mellém, és a formák közt kezd kutakodni, ki is veszem a sütőből az illatozó édességet.
A rádióból napok óta csak karácsonyi számok szólnak, a díszek már rég fel vannak téve az egész házban, anya elmondása szerint, megint csomót rágta érte apa fülét. Mi otthon közösen díszítettünk, de mióta elkezdődött a szünete, anyáéknál vagyunk. Tudom, hogy nagyon szeret itt lenni, nem is vagyunk messze a sulijától, így a nap nagy részében a közelben lakó barátaival van, hol ide, hol valamelyik másik családhoz robbannak be friss hideget és hó illatot hozva magukkal. De ma már késő van a szánkózáshoz és hógolyózáshoz, besötétedett kint.
- Ez a tiéd lesz, az apáé, az a nagyié és a papié, ez pedig Nické! – zökkent ki Jack hangja a merengésből, és figyelem, ahogy sorban rábök a klasszikus mézeskalácsemberkékre, akikre időközben ráírta a tulajdonosok nevét. Örülök, hogy elfogadta Nicket, és neki is csinált, de pici szomorúság vegyül a mosolyomba, ahogy az apura és apára pillantok. Jason...
Ó te jó ég, Jason!
Betolom az utolsó tepsit a sütőbe, majd kisietek a nappaliba, míg Jack újra elfoglalja helyét a sütő előtt. Felkapom a mobilom a dohányzóasztalról, és biztos távolságra a konyhától, benyomom a 3-ast, mint gyors hívót. Két évbe telt, mire az első helyről át tudtam rakni oda, de most Jack és Nick megelőzi.
Hosszan csöng ki, és már kezdek aggódni, hogy fel se veszi. Tőle kitelik, hogy elhagyja a telefonját, és észre se veszi. Bár Jackkel minden héten beszél, szóval talán tudnánk azért róla.
- Ha… hallo? – szól bele végre. Rekedtes a hangja, meg merném kockáztatni, hogy napok óta nem beszélt senkivel.
- Jason, ugye készülődsz a karácsonyra?! Tudod jól, hogy holnap 24-e, remélem, nem felejtetted el! – kezdem csendesen, hogy Jack még véletlenül se hallja meg.
- Hoppá! Huszonnegyedike holnap lesz? Nem két hét múlva? – kérdez vissza, jól érezhető zavarral a hangjában. Miért nem vagyok meglepve...?
- Tudtam, hogy már megint elfelejted! – emelem fel a hangom, kissé frusztráltan. Csak ezt ne felejtené el, csak Jack kedvéért ne... De neki sikerül... – Még jó, hogy telefonáltam neked! – morgom, aztán hirtelen gyanakodni kezdek, és már enyhe dühvel kérdezek rá egy fontos dologra. – Ugye ajándékot vettél Jacknek?!
- Persze! – vágja rá, de nem vagyok ostoba. 13 év ismeretség kevés volt ahhoz, hogy a szívébe lássak, de a szokásait kiismertem, és azt is tudom, mikor kamuzik. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy meg fogja oldani, mert Jack legalább sokat jelent neki.
- Javíthatatlan vagy – sóhajtom, majd ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést, bontom a vonalat.
- Apu, oda fognak égni! – érkezik Jack kiabálása a konyhából. Elmosolyodva teszem le a telefont, és megyek vissza hozzá. Legalább azt közölhetem vele, hogy jön az apja holnap, és nem az ellenkezőjét. Nick pedig már bármelyik pillanatban itt lehet.
---*---*---*---
Kilenckor csörög az ébresztő, és bár tudom, hogy ideje felkelni bánom, hogy nem későbbre állítottam be. Nick is méltatlankodva mormol valamit az orra alatt, és szorosabbra fonja az ölelését körülöttem, mire halkan felnevetve állok neki lefejteni magamról a karjait.
- Fel kell kelnem, Nick, apa lassan indul Jasonért a reptérre! – emlékeztetem. Elenged, és felkönyökölve, rosszallóan figyeli, ahogy kimászva mellőle, nekiállok átvenni a pizsamám.
- Mond el még egyszer, miért is kell a volt férjeddel töltenünk a karácsonyt? A piros betűs ünnepet, ami a meghitt családi összejöveteleket jelenti...?
Felsóhajtva nézek le a rövid, szőke hajú férfira, és bár tudom, hogy jogos a kérdése, nem szívesen veszem elő megint a témát.
- Ő Jack apja, Nick. Az ország másik felén él, csak ünnepekkor tudnak találkozni.
- Jó, értem – mormolja, és hasra fordulva temeti arcát a párnába. Fojtottan elérnek hozzám a szavai, és valami olyasmit veszek ki belőlük, hogy mindjárt felkel ő is.
Lehajolva hozzá, nyomok egy csókot a fejére, majd mosolyogva indulok el lefelé, ahonnan már szűrődnek is fel a reggeli készítésének hangjai, na meg a reggeli meséé, ami azt jelenti, hogy nem csak anyáék, de Jack is ébren van már.
- Quentin, de jó, hogy jössz, épp most indulok – pillant rám apa az előszobában. – Melyik terminálhoz érkezik az őrült tudós?
- Apa! – húzom össze a szemem morogva, mire megadóan felteszi a kezeit.
- Jó, viselkedek! Szóval, Jason...
Felírom neki egy cetlire, el ne felejtse hova kell mennie pontosan, majd miután elment, köszönök Jacknek, és megcélzom a konyhát. Örülök, hogy apa elvállalta Jason fuvarozását, de remélem nem fog beszólogatni neki. Mióta elváltunk, nem sok jót tud mondani róla, és bár tudom, hogy csak mérges rá miattam, nem örülök neki.
Az elkövetkező egy-két óra nyugodtan telik, mind megreggelizünk, miután Nick is lejött, és csak Jack ajtóhoz való rohangálása töri meg néha. Minden zörrenésnél azt reméli, hogy apáék jöttek meg. Onnan tudom, mikor történik ez meg ténylegesen, hogy hangosan felujjong.
Felállok én is az asztal mellől, és kisétálok az előszobába.
Hónapok óta nem láttam Jasont, de nem változott semmit. Ugyan az a smaragdzöld szempár, szerencsés alkat, és borosta... A ruhái még mindig azok közül vannak nagyjából, amiket együtt vettünk. Tudtam, hogy nem lövök mellé, ha most is ruhákat kap... Persze Jack nevében, kiegészítve a fiunk saját ajándékával.
- Képzeld, tegnap megépítettük az utca legnagyobb hóemberét, aztán legyőztük a nagyobbakat hócsatában. Tomyt mondjuk eltalálta valaki jéggel, de nem lett semmi baja, viszont a vezérünk, Ben azt mondta, bosszuljuk meg. Nem sikerült, de ma én leszek a vezér, és lehet én is ezt mondom, bár miénk a jobb bunker, ezért győztünk tegnap... – Jack szinte levegőt is alig vesz, úgy mesél, miközben apa a hajába borzolva ellép mellette, és mellém sétál.
- Jack, hagyd apádat beljebb jönni! – szólalok meg csendesen, magamra vonva mindkettőjük figyelmét.
- Ja, oké! Addig én hozom a mézeskalácsod! – jelenti ki Jack lelkesen, és kibújva Jason karjai közül, berohan a konyhába. Hallom, amint Nicket utasítja, hogy vegye le a polcról, mert nem éri fel.
- Szia, Jason! – köszönök csendesen volt férjemnek, és keményen rászólok magamra, hogy ne gondoljak már rá másképp, mint egy barátra. Maximum...
- Szia, Quentin! – köszön ő is. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, a hangjában van némi zavartság, de ennyi. Leveszi a cipőjét, a kabátját már Jack feldobta a fogasra, de mielőtt bármit is mondhatnánk még, Jack tér vissza a konyhából. Megragadja az apja kezét, és húzni kezdi a konyha felé.
- A nagyi azt mondta, bent adjam oda, úgyhogy gyere! – csicsergi, én pedig az ajkamba harapva, követem őket. Nick bemutatásán is túl kell esni...
Egyszerre érek be velük, és miután anya is köszöntötte Jasont, nekiáll segíteni Jacknek megkeresni az apa feliratú figurát. Anya nem lett olyan ellenséges Jasonnel, mint apa, amiért hálás vagyok.
- Nick, hagy mutassam be Jack apját, Jason Morrissont – lépek párom mellé, és miközben hezitálva kezet fognak, folytatom. – Jason, ő itt Nick Baker, a párom. – Nem szépítem, nem kertelek, felesleges lenne. Jason egy pillanatra mintha lefagyna, de semmivel se látok rajta többet, mint bármikor. Nem akarom bántani őt, bár abban se lehetek biztos, érez, vagy érzett-e egyáltalán valamit irántam az utolsó években.
- Örvendek! – csendül Nick magabiztos hangja.
Jason nyitná a száját, hogy válaszoljon, mondjon valamit, de Jack vidáman felkiált, mikor megtalálta amit keresett, és elé pattanva vonja magára a figyelmét.
- Tessék, ezt csináltam neked! – nyomja a kezébe a süteményt. – Megeheted, ha akarod, de a nagyi azt mondta, be is lehet zacskózni. Oh, kijössz velem hóembert építeni? Legyen nagyobb, mint amit a fiúkkal csináltunk!
|
| Geneviev | 2013. 11. 20. 18:08:01 | #28298 |
Karakter: Jason Morrisson
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Egy fontos kutatás közepén vagyok, rendkívül kényes szakaszban. Ha most elrontok valamit… akkor jobb esetben is elölről kezdhetem ezt a két hetes periódust, ám rosszabb esetben akár az egész munkám kárba is veszhet! Óvatosan kezembe veszem a kísérleti vért tartalmazó pipettát, és a mikroszkóp alatt található, nanométer nagyságú „labirintusba” fecskendezem azt az aprócska, 10^-16-on nagyságú vércseppecskét. És most… most… most…
Csrrrr… csrrr… csörrrr…
A telefonom megcsörrenésétől úgy megijedek, hogy csak a szerencsén múlik, hogy nem remeg meg a kezem, és döntöm romba minden eddigi kísérletezésemet, de így is egy kicsit mellé is ment a vérből, nem csak oda, ahová kellett volna. Mély levegőt veszek, szívem túlságosan magas fokozaton ver. Ráadásul a telefonom sem hagyja abba, hiába emlékeztem úgy, hogy lenémítottam, mielőtt idejöttem, úgy tűnik, mégsem.
Leteszem a pipettát, elhagyom a mikroszkóp közelét; egy pár percig még úgysem tehetek semmit, bármi is történik, és lehúzom kezemről a kesztyűt, hogy fölvehessem a telefont. Megköszörülöm a torkom; nem nagyon szoktam meg a telefonálást még mindig, pedig már tíz éve, hogy megvan ez a telefon… szerencsére nem is hívnak túl sokszor, a fülemnek egyáltalán nem tenne jót ez a sugárzás.
- Ha… hallo? – szólok bele a telefonba. Ohh… elfelejtettem megnézni, ki a hívó fél. Lehet, hogy nem olyasvalaki, akivel szeretnék beszélni… bár, olyan nem is hívna, hiszen nem sok embernek van meg a számom, de sosem lehet tudni.
- Jason, ugye készülődsz a karácsonyra?! Tudod jól, hogy holnap 24-e, remélem, nem felejtetted el! – hallom meg Quentin hangját a mobilból. Szívem ismét hevesebb dobogásba lendül, ám most nem az ijedtség és nem is a pillanatnyi harag miatt. Nem… ezt az úgy nevezett szerelem miatt teszi a szívem. Igazán kíváncsi volnék, hogy hogy lehet az, hogy ellenben a tudomány állításával, miszerint a szerelem az agy kémiai folyamatainak a következménye – ami tényleg igaz, kísérleteztem is ezzel –, tehát hamarosan elhalványul ezen érzés, én tizenhárom év óta folyamatosan érzem. No, de mindegy is…
- Hoppá! Huszonnegyedike holnap lesz? Nem két hét múlva? – kérdezek vissza zavartan, és ránézek a naptárra. Meg mernék esküdni rá, hogy még csak 10-e van, és nem 23-a.
- Tudtam, hogy már megint elfelejted! – emeli föl a hangját Quentin. Bár nem látja, egyre kisebbre, és kisebbre húzom össze magamat. Nem szeretem, mikor kiabál velem, pláne nem szeretem, mikor azért kiabál velem, mert csalódást okoztam neki. Már megint. – Még jó, hogy telefonáltam neked! – morogja tovább, aztán egy pillanatra megáll, majd veszélyesebb hangnemben folytatja tovább. – Ugye ajándékot vettél Jacknek?! – kérdezi dühösen. Hoppá!
- Persze! – jelentem ki sokkal magabiztosabban, mint ahogyan érzem magam. Hááát… mondjuk úgy, hogy még nem volt rá időm. Persze, azt tudom, mit akarok vinni Jacknek, csak éppen még nem volt időm előállítani. Viszont erről Quentinnek nem kell tudnia, nem akarom még jobban földühíteni. Ha már szeretni nem tud, utálni ne utáljon…
- Javíthatatlan vagy – sóhajtja, és köszönés nélkül leteszi a telefont. Most biztosan megbántottam. Miért bántom meg minden egyes alkalommal? Én nem akarom őt megbántani! De… valahogy mindig úgy jön ki a lépés…
Na, de gyorsan, ajándékok!
---*---*---*---
Cipő rajtam, megfelelő nadrág, pulcsi, kabát fönt, váltás ruha, saját bögre a kisbőröndben, ajándékok a szatyorban. Remek, minden megvan.
5:03
Még két perc. Két perc múlva indulás, gyorsan odaérek a repülőtérre, hétkor indul a repülő, szóval még becsekkolni is lesz időm, majd öt óra alatt meg is érkezek Danville-be. Remek.
5:04
Remélem, tetszeni fog Jacknek, Quentinnek, és persze a szüleinek is az ajándék… bár tudom, hogy Jacken kívül egyikük sem értékelte eddig egyetlen évben sem az ajándékaimat, de most kivételesen nem valami saját készítésű dologgal készültem a szülei számára, hiszen azokat mindig elutasították, hanem a jó öreg bor és bonbon párossal.
No, de indulás, indulás, 5:05 óra van!
Tényleg hamar a reptérre érek, itt van nem messze, három metró megállónyira. Becsekkolok, és egy kedves légiutas-kísérő segítségével megtalálom a nekem fenntartott ülőhelyet. Ránézek, kicsit felfordul a gyomrom. Uhh, ki tudja, ki ülhetett rajta előtte… Még jó, hogy a fejtámlára mindig teljesen új huzatot tesznek, így nekem csak az ülés összes többi részéről kell gondoskodnom. Előveszem a kézi poggyászomból a plédemet, ráterítem az ülésre, és már kész is a számomra használható ülés.
Majdnem tökéletes!
Mivel sajnos korábban kellett kelnem a szokásos hajnali hat óránál, kicsit lehunyom a szememet, és az alváshoz nagyon közeli állapotban lebegek három órán keresztül. Nem alszom, nem is tudnék, de az alfa agyszint az már eléggé közel van az alváshoz, és néha sokkal megnyugtatóbb, frissítőbb, mint a tényleges alvás. Ám három óránál nem tudok tovább ebben az állapotban lenni, így lassan fölnyitom a szememet, és a velem szemközti ülés lehajtható tartókáján található ételre esik a pillantásom. Furán méregetem egy kis ideig, de úgy tűnik, nincsen benne semmilyen fokhagyma-származék, így lassan belekóstolok. Nem, tényleg nincs benne, hála az istennek.
Két óra múlva landolás, a reptéren tudtommal már ott fog várni valamelyikük; vagy Quentin, vagy valamelyik szülője. Örömmel venném, ha Quentin lenne az, ám ahogyan végre kijutok a csomagjaimhoz, megpillantom az apját, ahogyan rám vár a tömegben. Hát… nem jött össze. Mivel látom, hogy nem szívesen várakozik, főleg nem rám, nem várom meg, amíg a csomagon ide nem ér hozzám, a lehető legközelebb megyek ahhoz a helyhez, ahol a csomagokat kirakják a futószalagra. Eeeeeegy… egy kisbőrönd elkapva, jöhet az ajándékos szatyor. Remélem, nem törtek össze, bár tény, hogy egy teljesen kibélelt, puha dobozba raktam bele minden ajándékot, ahol nem nagyon törhetnek össze. Legalábbis nagyon remélem.
Szerencsére hamarosan meg is érkezik, és mehetek volt apósomhoz, aki az ünnepekre való tekintettel nem szól be nekem már az első leendő alkalommal, hanem egyszerűen csak végig néz rajtam, és elhúzza a száját.
- Igazán megborotválkozhattál volna azért! – A második adandó alkalommal szól csak be.
|
| Barack | 2013. 08. 14. 17:03:45 | #26887 |
 Karakter: Narisa Gwethana
Megjegyzés: ~Kagochanomnak~
Cicámnak nem is kell többet mondanom, kimegy a hátsó bejáratnál, a kis cicabejáróján keresztül. Nem aggódom érte, mert ügyes cica ő, mindig mellettem van, legyen szó bármilyen problémáról. Amíg a drágaságom nyomozik, addig elmegyek és bevásárolok, mert elfogyott a citrom, a bazsalikom, a kapor, meg a macska kaja, amit úgy imád. Fogom magam, összeszedem a szatyraimat, a tárcámat beleteszem a táskámba, a kulcsaimat a kezembe véve kilépek az utcára, majd bezárva a lakást elindulok vásárolni. Kellemes szellő belekap a hajamba, ami jól össze is kócol, amit utálok. A bolt jó pár utcasarokra van tőlem, mégis szeretek sétálni, sajna egyedül nem olyan jó. Még abban sem reménykedhetem, hogy egy magamfajtának meg van írva a csillagokban a párja. Arról már rég letettem, hogy valaha lesz családom és megtaníthatom a lányaimat és fiaimat bájitalokat főzni. A kisbolthoz érve veszek egy kosarat, a táskámból a listámat előbányászom, majd útnak eredek. Minden soron végigmegyek, hiszen sok mindenre szükségünk van otthon. Veszek pékárut is, mert az nagyon fogy, utána jöhet a macskakaja, mert ez a kis dög, csak a pulykás konzervet eszi meg, semmi mást. Most lehet kapni, ilyen ropi szerűséget kifejezetten macskáknak. Kipróbáljuk, hátha megeszi, ha nem akkor is. Tej, felvágott kipipálva, még nézelődöm is egy kicsit, így is ritkán mozdulok ki. Az újságokat is átlapozom, hátha van benne valami érdekes, sajna nincsen. A pénztárhoz lépkedek, kiteszek minden terméket, a pénztáros nagyon csúnyán néz rám és a méregetést egyenesen utálom. Se szó se beszéd otthagyom, amikor visszakapom a visszajárót, szatyorba beleteszek mindent, végül elindulok haza. Arra nem számítottam, hogy ilyen nehéz lesz, mégis szépen lassan bandukolok haza, amikor megpillantom Yuujit, a szemeim is összeszűkülnek.
- Már megint maga? Nem megmondtam, hogy tűnjön innen?! – lépek közelebb hozzá.
- Ezt hoztam vissza. – emeli fel a macskámat – Nem kéne a fogadó közelébe engednie. Mr. Noel még agyonveri szegényt.
- Rendben. Ha csak ezt akarta, akár el is mehet.
- Megyek is. Nem vagyok bolond, hogy olyan helyen maradjak, ahol nem látnak szívesen. – mondja indulatosan – De egy jó tanács. Ha nem boszorkány, akkor jobban tenné, ha nem titkolózna jobb, ha bogarasnak nézik, mint ha ki tudja, mit gondolnak magáról. – Nem kell a tanácsa…
- Törődjön a saját dolgával. – komolyan az agyamra megy ez a pasi.
- Maga tudja, hogy mit csinál. – von vállat. – Csak nehogy a Mr. Noelhez hasonlók magára gyújtsák a házát miatta. Viszlát. – biccent, az ilyen mondatoktól mindig félelem fog el.
- Várjon. – szólok utána hangosan. – Az a gonosz öreg mondott valamit? – kérdezem félve.
- Konkrétan nem, de ahogy elnézem csak a pillanatra vár, hogy valami gonoszságot kövessen el ön ellen. Mert a rögeszméje, hogy maga boszorkány. No, de nem is zavarok tovább. – Fenébe, sejthettem volna, hogy öreg sántikál valamiben.
- Viszlát. – Ki kell találnom valamit, felkapom ezt a szőrgombócot és bemegyek a házba.
Egyenesen a konyhába sétálok, de az ajtó előtt leteszem a macskuszt, aki engem figyelve követni kezd. Elkezdek kipakolni, amikor egy ugrással a pulton terem, az egyik gomba kigurul a zacskóból, ez a szőrgombóc elkezdi pofozgatni.
- Megetetem veled, ha tovább játszol vele. – Veszem el tőle.
- Ugyan. – Még mindig engem figyel.
- Mit tudsz arról a vén bolondról? – Fordulok felé.
- Miért? – Komolyan hülyének néz?
- Boszorkány vadász? – kérdezek rá.
- Meglehet. – Nyalakodni kezd.
- Konkrétabb is lehetnél, mit tegyek? – kérdezem kétségbe esve.
- Ne legyünk feltűnőek, mondjuk ez a pasi, lehet meg tudna téged védeni, bár szépen elhajtottad. – Mélyet sóhajtok.
- Ha felfedem a titkomat, szerinted, hogy reagálna? – kérdezem aggódva.
- Látod, erre neked kell rájönnöd. – Magamra hagy.
Elpakolom a frissen vett gyümölcsöket és ételeket, a szobámba érve a könyvet kezdem el nézegetni, ekkor jövök rá, hogy ma telihold lesz és ma érik be az a bizonyos virág fajta, ami évente egyszer virágzik és akkor is teliholdkor. Ma jött el az a nap, kicsit izgatott leszek, ennek a virágnak a levelét levesbe szoktam beletenni, mert egy különleges ízt ad neki, melyet a nagymamámtól tanultam. Az órára pillantva már délután van, gyorsan készítek egy kis husit, pácban, hozzá körettel, mire végzek, már késő délután van. A macska a beszélgetésünk óta nem láttam, lehet megint lófrál valahol, ahol nem kellene. Eszek egy pici csirkét, miközben a tévét figyelem, a híreket hallgatom és néha elszörnyedve hallgatom, hogy mi történik a nagy világban. Amint elfogyasztottam a vacsorámat, elmosogatom magam után, bármennyire is nem tetszik. Szőrpamacsnak is teszek ki kaját, hátha hazatéved és éhes lesz. Már este kilencet mutat az óra, felveszem a kabátomat a cipőmet, majd egy kis kosarat is magamhoz, hiszen ennek a virágnak a nedve mérgező, nem szeretnék idő előtt a föld alá kerülni. Bezárom az ajtót és egyenesen az erdő felé veszem az irányt. Amikor teszek egy pár lépést a cserjék felé, érzem, hogy valaki figyel és követ. Nagyon zavar, a végén úgy is le fog bukni az illető, ha meglátom. Ahogy haladok egyre beljebb, úgy lehet érezni az illatát, ami mámorosan csalogatja a bogarakat és az embereket is egyaránt. Amikor megérkezem, egy gyönyörű ezüst színű tavat pillantok meg, melynek a látványát a retinámba kell égetnem, mert nem minden napi látvány. A virágok spóráit is lehet látni, ahogy a vízről visszatükrözik a Hold fénye. Közelebb megyek, amikor leszedek egy virágot, kezembe fogva forgatni kezdem, hiszen nem minden napi látvány. Ekkor meghallok egy ág reccsenést, odafordítom a fejemet, ekkor megpillantom az öreget, akinek a kezében egy tárgy van.
- Lebuktál boszorkány. – mondja ördögien.
- Nem vagyok az. – Egyenesedek fel.
- Tetten értelek, ebből nem fogod magad kimagyarázni. – Felém tesz egy lépést.
- Milyen tetten? Azon, hogy egy virágot szedek le a levesembe, melytől nagyon jó íze lesz? – kérdezem összeszűkült szemekkel.
- Hazudsz, biztosan mérget keversz belőle. – Megcsóválom a fejemet.
- Szánalmas, vén bolond vagy, ez a növény mérget is tartalmaz, és egy csepp halált okozhat, de ha kifőzzük meg lehet enni. – mondom nyugodtan.
- Hazudsz boszorkány, fogjátok el. – Kiálltja el magát, nekem meg félelem tükröződik a szememben, hiszen, mit vétettem én neki.
- Megállni, a lány igazat mondd. – hallok meg egy ismerős hangot.
Juujit pillantom meg, ezek szerint csak hisz nekem, meg utána nézett egy két dolognak, máskülönben nem lenne itt. Az öreg meg elmehet a fenébe, hogy mindig rajtam szeretne valami fogást találni, hogy terjessze, boszorkány vagyok.
|
| Barack | 2013. 06. 09. 15:52:51 | #26088 |
Karakter: Narisa Gwethana
Megjegyzés: ~Kagochannak~
A kis kávézóban, az öreg az idegen mellett ólálkodik, gondolom, ismét rólam pletykázik, szerencsére a felesége elcipeli, amint megpillant.
- Jó napot. – küldök felé, egy kedves mosolyt, hellyel kínál.
Helyet foglalok vele szemben, és rendel nekem egy forró csokit, ami a kedvencem.
- Elég fura módját választotta a tegnap az üzenetküldésnek. – Már rákészültem a megjegyzésekre, igyekszem nyugodt maradni.
- Talán lehet, hogy nem szokványos, de ahogy látom az üzenet célba ért. – mondom kedvesen. – Sikerült már találnia valamit a kutatásához? –jut eszembe.
- Igen. Az itteni emberek nagyon közlékenyek. Azt hiszem egész jól haladok vele. – örülök, persze én is tudnék mesélni.
- Ennek örülők. – Nem örülök, hogy mindenki hülyeségeket beszél.
- Ez a környék tele van a varázslényekről szóló mondákkal. Például hallott már arról, hogy az erdőben agyon vertek egy fiatal lányt, mert állítólag éjszakánként a szellemekkel beszélt? – Összeborzongok, ugyanis ez igaz.
- Micsoda kegyetlenség. – Adok szót az igazságnak.
- Valóban az, de abban az időben teljesen elfogadott volt az ilyesmi. Még egy terhes nőt is képesek voltak mágiára küldeni, mert valaki azt állította róla, hogy boszorkány. – Emlékszem, meséltek nekem egy terhes boszorkányról, ma is él és virul a gyermekével.
- A tudatlanság nem mentség az ilyesmire. Azok, mind csak egyszerű emberek lehettek, egy igazi boszorkányban aligha tehettek volna kárt. Különben is… - Méreg elönt – Nem értem, hogy még, ha egy személynek valóban varázserő is lenne a birtokában, miért kéne azért végezni vele? – kérdezem mérgesen.
- Az emberek félnek az ismeretlentől, ez ilyen egyszerű. – Adja rá egyszerűen a választ.
- Ez akkor sem mentség. – kihúzom magamat és kicsit hangosabbra veszem a hangerőt. – Mennem kell. – Gyorsan el kell hagynom ezt a helyet, ha nem akarják, felrobbanjak.
Sietős léptekkel hazamegyek, a cicám, érdeklődve jön elém az ajtóhoz, felveszem a kezembe és simogatni kezdem, aki dorombolással jelzi, hogy jól érzi magát.
Leteszem, aki nyomban elszalad valahova, elmosolyodom rajta, a konyhába megyek valami ebédet készíteni, mert éhes vagyok. Egy kis zöldséglevest fogok készíteni, odateszem a vizet főni, addig megpucolom a zöldségeket és beleteszem. Hagyom rotyogni. Hamarosan a cicám nyávogására leszek figyelmes. Odamegyek hozzá és az ajtót kaparja, nem értem mi baja van, ekkor kopogásra leszek figyelmes, felveszem ezt a szőrpamacsot, majd úgy nyitok ajtót. Meglepődöm, hogy pont az a pasi az a kávézóból.
- Örülök, hogy újra látom Narisa. – mosolyog.
- Mit szeretne? – kérdezem a cicát simizem.
- Először is bocsánatot kérni a nemrég történtek miatt. – Oké.
- Azt elfogadom. – mondom kedvesebben. – Másodszor? – kérdezek rá.
- Ja, nincsen második. – Házamat figyeli. – Ahogy látom egyedi építésű a háza. – Úgy tűnik kíváncsi.
- Az bizony, neki is megvan a maga története. – mesélem, majd arrébb állok. – Jöjjön be. – leteszem a macsekot, aki kiszalad.
- Köszönöm. – beljebb lép és a szája tátva marad. – Ez az a bizonyos Gothikus stílusban épült ház? – kérdezi, én meg jót mosolygok rajta.
- Igen, még a nagymamám lakott itt és ötököltem el a házat. – mondom és Yuuji-t figyelem.
- Hány éves volt a nagymamája? Kérdezi sietve.
- Hmm, ha jól emlékszem megérte a századik életévét is. – mesélem neki, azonnal jegyzetelni kezd.
- Gratulálok neki, még ha nincs is közöttünk. – Rám néz. – Körbenézhetek? – Biztos jó ötlet ez?
- Nos, semmi akadálya. – Elindulok a konyhába.
Ahogy kiérek a konyhába meglepődik a látottakon, ugyanis különböző régi stílusú könyveket talál, mindenhol, meg befőttes üvegekben szemeket, malac farkat, kígyót, patkányt, békát. Rengeteg gyógynövény is megtalálható, amik itt teremnek a kertben.
- Azt a mindenit. – Látom nem győzi falni a szemével a látottakat. – lehet egy kérdésem a látottak alapján? – nyelek egyet.
- Igen? – Összefonom a mellkasom előtt a kezemet, mert sejtem, mit szeretne megtudni.
- Ne vegye tolakodásnak, de maga nem boszorkány? – kérdezi kicsit félve.
- Sejtettem, hogy ezt fogja először megkérdezni tőlem, mert furcsa dolgok vannak nálam. – Mélyet sóhajtok és kicsit ideges is leszek, mert nagyon hamar rájött az igazságra.
- Maga bolond és ha nem szeretné, hogy randa békává varázsoljam, akkor jobban teszi, ha elmegy. – fenyegetem meg,
- Kérem,, ne haragudjon, én nem… - nem hagyom, hogy mentegesse magát, már kimondta…
- Kifelé. – mondom még nyugodtan.
Megfordul és sietve távozik, amint becsukódik az ajtó, az ablakhoz sietek és onnan figyelem, látom, hogy még visszanéz, miközben futásnak ered. Sokszor megáll és a házamat figyeli, végül elsétál én meg tehetetlenül leülök a székemre és a cicámat figyelem, aki velem szemben foglal helyet a széken.
- Ez meleg helyzet volt ugye, tudod Narisa? – kérdezi a cica.
- Tudom. – válaszolok neki.
Csak akkor szólal meg a cica, amikor szükséges.
- Szerinted visszajön még? – kérdezem tőle tanácstalanul.
- A kilenc életemet merném rátenni, hogy fel fog keresni téged, kiderítsem? – Bólintok, majd nyalakodni kezd.
|
| Barack | 2013. 04. 13. 21:28:41 | #25584 |
Karakter: Narisa Gwethana
Megjegyzés: ~Kagochannak~
Caldwell nevű kisvárosban telepedtem le pár éve, el kellett hagynom az akkor szülővárosomat, mert találtam otthon egy titokzatos könyvet, melyet az ük-nagyszüleim hagytak az utógenerációnak, melyben leírnak mindent, miszerint a rokonaim ebben a városkában élnek. Sajnos a múltamtól is el kellett, hogy szakadjak, mert a magánéletem sem úgy alakult, ahogyan azt szerettem volna, itt vagyok 28 évesen és szingliként tengetem a minden napjaimat család nélkül. Az egy dolog, hogy egy iskolában tanítom az alsó tagozatosokat, ez mégsem ugyanolyan élmény, amire vágyom. Rajonganak értem a kicsik, nem tudom miért, azért örülök ennek is, legalább nem fecsegnek rólam. A helyi patikárius szokott felkeresni, hogy készítsek megrendelésre különböző gyógynövény kivonatokat, melyek enyhítik a betegek fájdalmait. Amint ez is kiderült, hogy ehhez értek, máris mindennek elhordtak, teszem azt „boszorkánynak”, igazuk is van, mert nem hiába jártam egy híres varázslóiskolába, ahol mindent kitanultam, természetesen nem röpködöm seprűn, az eléggé feltűnő lenne. Amikor kicsi voltam abban az évben a telünk nagyon kemény volt, legalább fél méter hó esett le és mindent fehérbe borított, és nagyon sok falut elzárt a külvilágtól. Egyik nap sétáltam haza az iskolából és egy keserves síró hangra lettem figyelmes, elindultam az irányába és egy apró pici baglyot találtam, aki leesett a fészekkel együtt és mellette a halott szülei. Azonnal magamhoz vettem és a kabátrom zsebébe rejtettem el, hogy felmelegedjen. A szüleim nem tiltakoztak az ellen, hogy megtartsam, sőt támogattak benne, mert egy ritka madár fajra bukkantam. Mindig velem volt, és nagyon kötődöm hozzá a mai napig, mindig aggódom érte, ha elküldöm egy levéllel a lábán, amikor hazaérkezik megszeretgetem, amit ő is szeret. Egy csengőt akasztottam a nyakába, hogy tudjam mikor ér haza. Sokan ezt nem nézik jó szemmel, ami engem nem érdekel. Tanítás után van egy kedvenc kis kávézóm, ahová mindig beülök egy forró csokira, vagy teára, közben könyvet olvasok, vagy dolgozatokat javítok, esetleg új gyógynövény olajon gondolkodom. A kisöreg, akié a bolt és a feleségével vezeti, aranyosak, de a papa szerint boszorkány vagyok és ezt híreszteli, holott nem adtam senkinek semmilyen utalást arra, hogy ezt mondja. Tény, hogy titokban tényleg az vagyok, de akkor is. Sokszor elengedtem már a fülem mellett a kis megjegyzéseit, mégsem tudom felfogni, hogy mi bökheti a csőrét. Mint minden délután, most is ide sétálok, amikor beérek, egyből meghallom, amiről azt lehet feltételezni, hogy rólam volt szó, megint…
- Ott is van a boszorkány. – mutat rám, amint belépek.
- Hallgass már te vén bolond és ne mutogass, mert észrevesz. - pírit rá a felesége - Miss Narissa nem boszorkány! Hát teljesen elment minden sütnivalód?! És mégis miért, ha szabad kérdeznem? Mert új a faluban?! Bolond vén trotli. – Az öreg nő, odajön hozzám, hogy kiszolgáljon, gondolom azt hiszik nem hallottam semmit, holott mindent.
- Boszorkány az, ha mondom. – Hajthatatlan…- Csak úgy feltűnik a semmiből itt és furcsábbnál furcsább dolgok történnek körülötte. – Nem is figyelek, arra, hogy mit mondd rólam, inkább kevergetem a csokimat.
- Jó napot. Elnézést a zavarásért, de unalmas egyedül ücsörögni, esetleg leülhetnék önhöz, vagy csatlakozna hozzám? Szívesen meghívnám egy italra. - Az ismeretlen hang irányába fordítom a fejemet, és végig is mérem az illetőt, és csodálkozom, hogy le mert szólítani.
- Nem szokásom idegenekkel italozgatni…- Tényleg csak nem árthat nekem -…de nem bánom- Elmosolyodom.
- A nevem Hirano Yuuji. – Mutatkozik be és rendel két kávét.
- Narissa vagyok. Narissa Gwetana. – látom, hogy furcsállja a nevemet. - Szóval érdeklik önt a boszorkányok? – Nem hiába mondta rám az öreg, hogy boszorkány.
- Nem akartam hallgatózni, de Mr. Noel-nek eléggé átható hangja van. – mentegetőzöm picit, ahogy az emberek szoktak.
- Igen. Már gyermek kórom óta bolondulok az efféle legendákért. – nocsak.
- Csak nem boszorkányokat kutatni utazott ide? – Nevetek fel, hiszen alig vagyunk már.
- Boszorkányokat, manókat vagy bármiféle varázslényt, de az is megfelel, ha csak valami bizonyítékot találnák rá, hogy ilyesmi létezik. – Tényleg furcsa hobbyínak örved ez a férfi, mégis érdekelne, miket gyűjtött eddig össze..
- Eléggé furcsa hobby… és mégis minek akarja tudni, hogy létezik-e ilyesmi, hiszen ezek csak mese alakok vagy nem? – Az arcom megkeményedi, hiszen jó valamilyen szinten jó lenne, ha leállna erről.
- Hát nem is tudom. Azt hiszem csak érdekes, lenne a tudat, hogy valóban igazak ezek a legendák. De, ha egyszer valóban összefutnék egy manóval, valószínűleg nem beszélnék róla senkinek. Úgyse hinnének nekem, na meg, ha mégis akkor szegényt ketrecbe dugnák…persze, ha kiderülne róla, hogy például veszélyes az más helyzet, akkor kötelességem lenne szólni róla. – Mennie kell a férfinak, nincs mese.
- Hát igen… - állok fel - Köszönöm a kávét, de most mennem kell. Remélem még össze futunk még. Viszlát. – Hadarom el gyorsan, mielőtt elköszönhetne, már ott sem vagyok.
Kénytelen voltam magára hagyni ezt a férfit, mert volt az aurájában valami, ami számomra eléggé furcsa jelenség, ugyanis nem tapasztaltam ilyen vibrálást a levegőben. Izgatottság fog el, ha arra gondolok utánam, inkább a fel és lemenőim érdeklik, valamilyen szinten érdekel, hogy mit fog megtudni rólam. Amíg haza fele sétálok, a kis lakásom a város határában fekszik, mondjuk nem is kicsi, van benne legalább három szoba, az enyémen kívül. Nagyon ritkán vagyok magányos, ha társaság kell, a baglyommal beszélem meg, ami a szívemet nyomja és érti, amit mondok. Amikor hazaérek a csend fogad, néha olyan jó lenne, ha várna itthon valaki, ezeket a gondolataimat gyorsan el is hessegetem, hiszen már pár éve elkönyveltem, hogy nekem nem lesz senkim sem. Azért a kíváncsiság mégis hajt, egy apró cetlit előveszek és írok rá egy pár sort.
„ Örültem a találkozásnak”
Szépen összehajtom a kis cédulát a baglyom lábánál a kis kapszulába beleteszem, a kezembe felvéve ezt a szép madarat, az erkélyhez lépve, megmondom neki kit keressen, elengedem és már repül is. Elmosolyodom, hiszen ügyes madár ez, megtalál bárkit, aki él, elmondom neki a nevet és megtalálja. Most kezdhetek izgulni, hogy mit fog válaszolni vagy egyáltalán megkapja e. Kicsit olvasgatom a régi könyveket, hogy lekössem a figyelmemet, ami nagyon nehezen megy, úgy döntök leülök a tévé elé. Csak unalmas műsorok menne benne, amitől csak elborzadom, a végén csak találok egy fantasy filmet, ami eléggé érdekes.
Még a tévét nézem a hajnali órákban, mert egyszerűen nem tudok elaludni, mert ez a férfi, hogy is hívták? Hirano Yuuji… Helyes férfi, és eléggé érdekes dolog érdekli, ekkor mérlegelni kezdek, hiszen mi van, ha megtudja a titkomat, akkor engem is ketrecbe fog zárni? Igyekszem nem gondolni ilyen butaságokra, amikor kimegyek a konyhába és egy kis nyugtató teát készítek. Csilingelést hallok az erkélyen, odamegyek, megpillantom gyönyörűségemet, megnézem a kis cetlit és ott vár a válasz, mert egy ismeretlen cetlit pillantok meg. Kiveszem és olvasni kezdem, ami mosolyt csal az arcomra.
„ Én is örülök, holnap egy találkozó ugyanott, ugyanabban az időben?”
Erre nem mondhatok nemet.
„ Természetesen”
Kicsi madaram lábára teszem, azonnal útnak engedem, biztosra veszem, hogy várja a választ, ahogyan én meg a holnapi találkozót. Izgatottságomban nem alszom egy szemhunyásnyit sem, ami nem látszik meg rajtam.
Másnap az iskolában kicsit idegesnek érzem magam, hiszen rég nem találkoztam senkivel sem, így ez most új lesz nekem. Délután az iskola után ismét abba a kis kávézóba megyek, ahol találkoztunk, a kis öregek örülnek, hogy látnak, kivéve a bácsika, aki szerint boszi vagyok. Meg is pillantom azt a férfit, akinek baglyot küldtem este.
|
| oosakinana | 2011. 07. 27. 18:48:48 | #15431 |
Karakter: Adonis LeRouge
Megjegyzés: (Monamnak ~ hugocskámnak)
Reggel mikor felébredek, nem találom Mona-t magam mellett. Felülök, de ahogy a fürdőből vízcsobogást hallok megnyugszok, hogy nem menekült el meg semmi. Viszont nem akar a víz csobogása alább hagyni. Az ajtóhoz sétálok és bekopogok.
- Mona jól vagy? – kérdezem meg, mire kis szünet után nyílik az ajtó. Vizes hajjal egy szál köntösben látom meg.
- Jól. – mondja halkan, majd látom, hogy a csaphoz megy és remegve teszi a kezét a víz alá. Nagyon vörös a szeme, szinte kicsit fel is van hólyagozva.
- Héé! Biztos? Ahogy látom nem. – megyek oda mögé.
- Csak kicsit megégettem magam. – egy kis mosolyra húzza a száját, de nagyon erőtlen.
- Nagyon fáj? – megfogom a kezét. Kihúzom a víz alól, majd egy nagyon lágy és gyengéd csókot adok a kézfejére, de végig a szemébe nézek, hogy lássam, ha valami fájdalmat okozok neki esetleg. Látom, elpirul és zavarába elkezd nevetgélni.
- Hihi annyira már nem is… - kezdi el gyűrögetni a köntöse kötőjének a végét.
- Ennek igazán örülök. – elmosolyodok és látom, hogy kicsit jobban érzi magát.
Egyik pillanatról a másikra viszont lefagy az arcáról a mosoly, a pír és a jókedvét a rosszkedv váltja fel. Eltávolodik tőlem és a köntösét is összébb húzza.
- Légy szíves kimennél, hogy fel tudjak öltözni? – kér meg halkan, amire kicsit csalódott leszek meg szomorú. Azt hittem kezdünk kicsit egyenesbe jönni, de már magam se tudom.
- Persze. – közelebb lépek, hogy a fejére adjak egy puszit, de ellép előlem.
Nagyot sóhajtok, majd visszamegyek a szobába és átöltözök. Az agyam, csak körülötte jár, hogy mi történhetett bár tudom, csak nehezemre esik elfogadni, hogy ez mind én miattam van, de az már biztos, hogy nem fogom egyedül hagyni.
Lemegyek a nappaliba, és ő meg pont akkor jön ki a konyhából és megáll előttem, de távolságtartóan.
- El kell mennem boltba. – kis csend telepszik ránk. – Tényleg köszönök mindent, de most már nem kell rám vigyáznod. Jól vagyok. Éld a saját életed. – ledöbbenek szavaira nem is kicsit.
Mire észhez térek, hogy na válaszoljak neki, már nincs otthon, hanem elment vásárolni. Nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat. Lehet, hogy fél tőlem és gyűlöl, de befogom neki bizonyítani, hogy bennem akkor is megbízhat, és hogy igen is szeretem, mert akarom magamnak örökre.
Mikor hallom, hogy megjön, az ajtóval szembe állok és csak őt figyelem. Szatyrok a kezében vannak, de nem tudjuk, mit mondhatnánk a másikra. Úgy érzem, hogy ide már a szavak nagyon kevesek ide inkább tett kell, amit láthat, hogy komolyan úgy gondolom a dolgokat és nem csak hazudok.
Elveszem tőle a szatyrokat és a konyhába viszem, végül megint elé állok és őt figyelem.
- Miért nem mentél el? – kérdezi lehajtott fejjel.
- Mert megígértem, hogy vigyázok rád, és mert én így szeretném. Nem akarlak magadra hagyni. Tudom, hogy sok rosszat csináltam és rosszul bántam veled, de szeretnélek érte kárpótolni, és ha megbíznál bennem. – nézek rá komolyan, de csak lehajtva van a feje.
- Sajnálom, de nem tudok megbízni benned. – válaszolja és hallom a hangján, hogy kezd kicsit sírni.
- Még nem is kell. Elég, ha csak engeded, hogy vigyázzak rád. – mondom őszintén, majd odamegyek, és karjaim közé zárnám, de kiteszi a kezét, ami mellkasomhoz érve tart vissza.
- Kérlek ne. – ennyit mond, majd leengedi a kezét és megkerülve megy be a konyhába, hogy elpakolja a cuccokat, amiket megvett. Bemegyek és segítek neki, de látom, hogy egyes mozdulatoknál fájdalma van.
- Mi a baj? Mid fáj? – érdeklődök tőle.
- Nincs semmi baj. Szeretnék egyedül elpakolni. Kérlek, menj ki a konyhából. – kér meg, de nem fogom egyedül hagyni. Nem akarom, hogy bármi hülyeséget csináljon.
- Nem megyek ki. – mondok neki ellent. Leülök inkább a székre és minden egyes mozdulatát figyelem. Megfordul és rám néz.
- Ne csináld ezt, kérlek. – látom a könnyeket a szemébe. Ekkora fájdalma lenne?
- Aggódok érted és szeretném, ha minden rendben lenne. – felállok, majd odamegyek, és a karján simítanék végig, de kicsit felszisszen és hátra lép. - Mi lett veled? – kérdezem, majd odamegyek és ellenkezése ellenére, kicsit félre húzom a felsőjét, de nem veszem le róla, viszont így is látom az égési sérülését.
- Hagyj békén. – mondja könnyes szemekkel. Fáj mindene. Leégette magát teljesen. Ha ilyen felelőtlen, akkor vele fogok fürdeni és én fogom beállítani a fürdőjét.
- Nem foglak békén hagyni megmondtam. – mondom neki, majd óvatosan megfogom a kezét és leültetem a konyhába. Hozok nyugtató kenőcsöt meg jó sok fáslit, hogy ne bántsa annyira a bőrét a ruha mozgása.
- Ellátlak. – jelentem ki neki. Látom nem nagyon foglalkozik a dologgal, de nem zavar. Könnyei folynak és tudom, hogy nagy fájdalmai vannak. Óvatosan leveszem róla a felsőjét.
Könnyei egyáltalán nem apadnak, de nem fogom levetkőztetni, vagy ha még is akkor az csak azért lesz, hogy bekenjem és betakarjam minden fele. Veszek egy kis kenőcsöt és amilyen óvatosan csak lehet, kenem be vele, hogy a hólyagok elmúljanak.
Félórás procedúra, mert annyira vigyázok rá, hogy nem akarok fájdalmat okozni neki. Látom, hogy fél, hogy mi lesz tovább, de csak akkor kezd megnyugodni, amikor a fáslit tekerem rajta körbe.
Amint meg vagyok mindennel még a ruháját is visszaadom rá, majd egy puszit adok a homlokára.
- Mondtam, hogy vigyázni fogok rád. Nem tudom, hogy ezt miért csináltad, de mostantól fürdőruhában fogsz fürdeni, mert én is veled leszek. Nem akarom, hogy még egyszer ilyet csinálj, mert ez nagyon veszélyes. – mondom neki, miközben kézfejét simogatom kicsit és a szemébe nézek, hogy mi lesz a reakciója.
|
| oosakinana | 2011. 06. 07. 20:29:33 | #14145 |
Karakter: Adonis LeRouge
Megjegyzés: (Monamnak ~ danámnak)
Felnéz rám, de a tekintetében semmit nem látok, csak ürességet.
- Miattam nem kell. Nekem már úgy sem számít. – hangján semmi érzelmet nem lehet hallani. Monton és érzelem mentes. Teljesen elvesztette ön magát, ami tudom, hogy miattam van. – Köszönöm, hogy haza hoztál. – mered továbbra is rám.
Bezárja az ajtót és eltűnik a szemem elől. Nem tudom, hogy most mit kéne csinálnom. hagyjam magára, vagy inkább foglalkozzak vele és térítsem vissza a valóságba? Most egyelőre haza megyek és átgondolom a dolgokat.
Hazaérve letusolok és csak Mona-n jár az eszem. Meg fogom látogatni és helyre fogom tenni, ahogy azt megérdemli, csak előbb, még gondolkoznom kell mit csináljak és hogy legyen az egész, mert nem akarom megint elveszíteni.
~*~
Nem bírom. Két nap múlva átmegyek hozzá, mert látnom kell, hogy van és rendbe jött-e már. Csengetek, majd nem sokkal később ajtót nyit, de a látvány nem kecsegtet semmi jóval. Rendbe kell hoznom. Én tettem ilyenné. Nekem is kell helyre hoznom.
- Szia Mona. Hogy vagy? – kérdezem tőle, de ahogy látom eléggé fáradt.
- Jól… - suttogja halkan, majd elindul be. Nem csukja be az ajtót, ezért bemegyek és becsukom én. Leül a fotelbe és a tv-t kezdi el nézni, de ahogy látom, nem érdekli túlzottan. Mit tettem vele?
Próbálok beszélni vele, de nem figyel rám és nem is hallja szerintem. Ugyan azokkal az üres tekintetekkel mered maga elé. Elé állok és kezemet a vállára téve kezdem el rángatni.
- Mona hé?? Itt vagy? – végre rám néz.
- Nem. – válaszolja halkan, tudtam annyira tudtam. Elkezdem neki bizonygatni, hogy vissza fogom adni neki az életét, és addig nem fogok innen elmenni, amíg saját maga ki nem fog dobni vagy a kutyáját rám nem uszítja.
Ahogy látom végre meghallotta, amit mondtam, mert könnyek szöknek a szemébe. Nem érdekel, hogy mennyire fog megutálni, de karjaim közé zárom. Érzem rajta, hogy meglepődik, de amíg nem fog eltolni magától, addig nem fogom magára hagyni egy pillanatra sem. Ahogy ölelem nem sokkal később már zokogni hallom és erősen belemarkol a felsőmben.
Hátát kezdem el simogatni, aminek köszönhetően nem sokkal később meg is nyugszik. Ahogy tovább tartom a karjaimban, egy idő után csak egyenletes szuszogását hallom. Karjaimba veszem és felviszem a szobájába. Kicsit még befekszek mellé, hogy teljesen elaludjon. Megsimogatom arcát, ami most olyan nyugodt. Szeretném mindig ilyennek látni.
Ám nem maradhatok vele sokáig. Teljesen fel kell építenem szegénykémet. Lemegyek a konyhába és készítek neki valami könnyű kaját, ami finom, de még sem fekszi meg annyira picike gyomrát.
Amint elkészülök, vele kimegyek az udvarra és kicsit beszélgetek Gyilkossal. Enni is adok neki. Elmondom neki, hogy mennyire fontos nekem Mona és szeretném, ha rendbe jönne, hogy megint elkezdhessek udvarolgatni neki.
Felállok és visszaindulok a konyhába, amikor meglátom, hogy Mona felkelt és ő is ott áll.
- Jobban vagy? – kérdezem tőle, mire felém fordul és rám néz.
- Nem tudom. – hallom, hogy fél. – Bántani fogsz? – lesüti a szemét. Odamegyek hozzá és karjaim közé zárom, amire látom, megint meglepődik.
- Soha többet nem foglak bántani. Vigyázni fogok rád. – mondom őszintén és gyengéden. – Gyere készítettem egy kis enni valót neked. – mondom kedvesen.
- Nem vagyok éhes. – mondja halkan.
- Kérlek, egyél egy kicsit. Nem kell sokat, de nagyon lefogytál. Kérlek szépen. – fordítom fejét felém, hogy szemébe tudjak nézni.
- De… csak egy nagyon keveset. – válaszolja, ami már sokkal jobb, mint a semmi. Bólintok, majd a helyére kísérem és szedek neki egy kis görögsalátát és elé helyezem.
- Jó étvágyat. – leülök mellé, mire rám néz.
- Te nem eszel?
- De nem sokára. Addig egyél nyugodtan. – válaszolom, de nem nyúl az ételhez. – Mi a baj? – kérdezem aggódva.
- Addig nem tudok enni, ha ennyire, figyelnek. – válaszolja lehajtva a fejét. Felállok, majd odamegyek hozzá és egy lágy puszit adok a fejére.
- Egyél nyugodtan, addig megnézem Gyilkost. – mondom kedvesen, amire bólint. Kimegyek a kutyushoz, de még az ajtóból visszanézek. Látom, elkezd enni, de lassan. Elmosolyodok. Nem baj, ha lassan, ha keveset. Az a lényeg, hogy egyen.
Így telik el a nap, hogy vigyázok Mona-ra. Nem akarom magára hagyni és amint látom, hogy kicsit félne, vagy elhagyná magát, odamegyek hozzá és megölelem. Látom rajta, hogy jól esik az ölelésem neki, de fél tőlem. Fél, hogy olyat teszek vele, amit régebben is tettem.
Este viszont nem hagyom magára. Lent fogok aludni a nappaliban a kanapén.
- Adonis tényleg nem kell itt maradnod. Hálás vagyok mindenért, amit ma értem tettél, de menj haza nyugodtan. – mondja, mire felé fordulok.
- Ne haragudj, de szeretnék rád vigyázni és ezért itt maradok, hogy éjszaka is veled tudja lenni. – mondom kedvesen. Odamegyek és megsimogatnám az arcát, de elfordítja. – Ne haragudj. Jó éjszakát. – adok egy puszit a homlokára, majd elfekszek a kanapén.
- Jó éjszakát. – mondja halkan, majd felsétál a lépcsőn. Hallom csukódni az ajtaját is. Lehunyom a szememet és végül én is elalszok.
~*~
Éjszaka közepén Mona kiabálására kelek. Felpattanok, és egyből felszaladok a szobájába. Látom, vergődik, és nagyon izzad. Odasietek, majd elkezdem ébresztgetni.
- Mona kelj fel, kérlek. – ébresztgetem.
- Áááááá. – kiáltva ül fel és néz maga elé lihegve.
- Minden rendben van. – ölelem magamhoz. Fejét mellkasomba fúrja és elkezd zokogni.
- Olyan szörnyű volt. – mondja zokogva, miközben próbál mellkasomba belemarkolni, de most csak kikarmol helyette.
- Itt vagyok, vigyázok rád. – suttogom és tovább ölelem magamhoz. Nem akarom magára hagyni. Tudom, hogy nem fog neki tetszeni a dolog, de itt fogok aludni vele, hogy tudjak egyből lépni, ha gond van.
Elfektetem, és magamhoz ölelve fekszek mellé. Érzem, hogy menekül hozzám, miközben sírását abba hagyva megint álomba merül. Betakarom én meg a takaróra fekszek, hogy ne gondolja egyből azt, csak meg akarom fektetni. Az sem érdekel, ha este fázni fogok vagy megfázok. Most egyedül Mona a legfontosabb.
Szorosan ölelve magamhoz lassacskán én is elaszok és remélem, hogy neki is nyugodt álma lesz végre és kipiheni magát.
|
| oosakinana | 2011. 06. 05. 21:49:59 | #14084 |
Karakter: Adonis LeRouge
Megjegyzés: (Monamnak ~ danámnak)
- Én ezt nem akarom. – mondja halkan könnyel áztatott szemekkel. – Elég legyen ebből.
- Oshin kisasszony valami baj van? – kérdezi a bírónő, de még én is felkapom a fejemet.
- Én… én nem… nem teszek feljelentést. – ahogy kimondja, teljesen ledermedek. Mona mi lett veled? Mit tettem veled?
- Ez nem így megy kisasszony.
- Bírónő a tanuk padjára hívnám a vádlót.
- Tiltakozom.
- Engedélyezem. – kimegy, de látom, hogy fél. Nem is csodálom. Miért vállalja be, hiszen megérdemlem. Nem tudom, miért akar megmenteni.
- Igaz, hogy megerőszakolta az úr? – kérdezi az ügyvédem.
- Nem. – ahogy kimondja, hangos ricsaj keletkezik a terembe én meg ledöbbenek.
- Tiltakozom. – kezdi az a hülye.
- Nem engedélyezem. Folytassa ügyvédúr.
- Közösültek egymással?
- Igen.
- És ön is akarta?
- Igen. – egyből vágja rá. Mona miért hazudsz? Hiszen megerőszakoltalak.
- Tudja, hogy hamis tanúzás miatt letartóztathatják?
- Igen. – nem fogom hagyni, hogy börtönbe kerüljön.
- Tiltakozom. Én ott voltam hallottam, ahogy mondta. Mona sosem hazudott nekem. Most nem értem miért teszed. Mona kérlek! – szólj csak bele. Most az egyszer jókor járatod a pofádat.
- A tanuk visszavonulnak dönteni. – kalapál a bíró.
Látom, ahogy lesétál, a pódiumról odamegyek hozzá kicsit fájdalmasan, de nem akarom, hogy ezt tegye, hiszen ő nem ilyen. Ő sokkal jobb. Nem érdemel börtönt.
- Mona, miért tetted ezt? Kérlek Mona nézz rám. – megrázom a vállát.
Nem mond semmit, csak üres tekintettel néz rám. Meglepődök, de elengedem és kisétál a teremből. Nem akarom, hogy miattam kerüljön börtönbe.
Tíz perc telik el és visszamegy mindenki, majd várjuk a végítéletet.
- Megszületett a döntés. Adonis LeRouge, az itt megnevezett vád miszerint megerőszakolta Oshin Mona kisasszonyt visszavonták. Maga így nincs meggyanúsítva. Szabad. Viszont Oshin Mona kisasszony hamis vádolás gyanújával letartoztatom, és börtönbüntetésre ítélem. A tárgyalást berekesztem. A további tárgyalást egy új időpontban, kéthét múlva esedékes, ekkor kerül sor Oshin kisasszony tárgyalására. – kalapálja le. Nee. Ez nem lehet. Nem kerülhet helyettem börtönbe.
Odamennek a rendőrök és letartóztatják. Nem vihetik el. Megpróbálok odamenni, de az ügyvédem lefog, hogy ne súlyosbítsam Mona helyzetét. Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön.
- Hozd ki. Nem érdekel mennyibe fog kerülni, de hozd ki, különben nem kapsz semmit. – mondom komolyan és mérgesen, amire nincs más választása, mint bólintani, ha kell a jussa.
Ahogy haza megyek, az ember azt gondolná, hogy első dolgom lefürdeni, de nem. Felmegyek a szobámba és csak annyit teszek, hogy átöltözök egy kevésbé véres ruhába. Átmegyek Mona házához, ahol a kutyuska már nyüszít. Bemegyek. Kicsit betörve, de megsimogatom, és már szaladna ki. Gondolom gazdája után. Pórázra teszem. Elviszem hozzám, látom nem erre számított, mert Mona-t keresi, de most csak velem kell beérnie.
~*~
Két hét hamar eltelik, megpróbálom minden nap meglátogatni, de nem engednek be mondván, hogy a fogoly kérte így. Hát rendben legyen.
Eljött a tárgyalás ideje. Mindent megbeszéltem az ügyvéddel. Gyilkost is állandóan sétáltattam. És most a tárgyalásra is elhoztam. Nem akarom, hogy ne lássa, a kutyáját szegények már nagyon ki vannak készülve szerintem.
Mielőtt elkezdődne a tárgyalás odamegyek az őrökhöz.
- Kérem, a vádlottnak látnia kell valakit. – célzok a kutyára, amire végre beengednek egy terembe hozzá. – Mona. – szólok neki, mire megfordul. Teljesen meg van törve és látom, hogy karikásak a szemei. Teljesen lefogyott arról nem is beszélve, hogy semmi fényt nem látok benne. – Elhoztam neked valakit. – nézek le a kutyára, aki már szaladna gazdijához.
Nem mond semmit, csak leguggol odaviszem gyilkos.
- Kis kutyám. – suttogja és alaposan megsimogatja és megölelgeti kutyáját, majd rám néz. – Kérlek vigyázz rá. – mondja, de rossz látnom, hogy ilyen állapotban van.
- Veled együtt fogok rá vigyázni. – mondom őszintén és komolyan, amire csak lehajtja a fejét.
- Én börtönbe megyek. – mondja halkan.
- Nem fogsz. Te kihoztál engem. Most rajtam a sor, hogy hozzalak onnan. Eleget szenvedtél. – mondom komolyan. – mint vége lesz… - folytatom nagy nehezen. -… soha… nem fogsz látni. – fejezem be.
- Kérem, most már jöjjön, mert kezdődik a tárgyalás. – bólintok, majd odalépek Mona-hoz egy puszit adok a homlokára, majd kicsit szemébe nézek, és végül bemegyek. Leülök az első sorba a kutyával pontosan a hátuk mögé.
Amikor bejön, mindenki leülünk és elkezdődik a tárgyalás. Gyilkos nagyon szeretne a gazdi mellett lenni, de nem lehet. Elkezdődik a tárgyalás. Hallgatok mindent és gondolom mivel nem számított az ügyvédemre így eléggé meg van lepődve, de nem érdekel, akkor is ki fogja onnan hozni, akár mennyire is befele vágyik.
Nagyon elhúzódik a tárgyalás teljesen ki van merülve mindenki. De már csak legalább a tanuk ítéletét várjuk, bent vagyunk és megjöttek a tanuk is. Most már Gyilkost odaengedtem a gazdijához.
- A tanuk döntése, hogy a vádlott. Mivel első bűncselekménye és mivel fiatal korú, ezért ártatlan. – jelentik ki, amire megkönnyebbülve sóhajtok. – A tárgyalást berekesztem. – kopogja le, majd mindenki feláll én meg odamegyek. Legszívesebben megölelném, de hiszem, hogy az én ölelésemre vágyna most.
Látom rajta meg van könnyebbülve, amikor meglát odajön hozzám és meglepetésemre megölel. Nem kell nekem ettől több. Szorosan, de még is óvatosan ölelem magamhoz és a fejére adok puszit.
- Mondtam, hogy kijuttatlak. – suttogom és tovább ölelem, majd a kutya felágaskodik hozzánk és megnyalja a gazdi arcát, amire picit halványan elmosolyodik. Elenged és a kutyáját fogva indul el. – Haza vihetlek? – kérdezem meg.
- Most az egyszer elfogadom. – válaszolja halkan, amire elmosolyodok. Megpróbálom magamhoz ölelni és úgy sétálunk ki. Nem távolodik el tőlem, ami jó érzéssel tölt el, de az ígéretemet betartom.
Beszállunk a kocsiba és a kutyát hátra ültetem. Elindulunk hozzá.
10 perc múlva megérkezve állítom meg a kocsit. Kiszállunk és a bejárati ajtóig kísérem.
- Hát akkor én elköszönök. – mondom halkan fájó szívvel. – Betartom, amit ígértem. Nem fogsz többet látni. – mondom halkan, de cseppet sem akarom, hogy így legyen. Vele akarok lenni. Ölelni akarom magamhoz és csókolni, ahogy csak lehet.
|
| oosakinana | 2011. 05. 21. 21:33:55 | #13752 |
Karakter: Adonis LeRouge
Megjegyzés: (Monamnak)
Ahogy etetem a kutyuskát és felnézek Mona-ra látom, nagyon elgondolkozik, vajon mi járhat a fejébe?
- Min gondolkodsz? – érdeklődök.
- Semmin. – válaszolja kemény hangnembe, amin kicsit meglepődök. – Azt hiszem, most már mennem kell. – mondja ridegen. Mi történhetett? – Gyere Gyilkos. – megy vele a kutyus, de nem boldogan. – Szia. – elköszön és már nincs is ott.
Teljesen ledöbbenek, hogy ez most mi volt és miért? Mi tettem, amivel ennyire kihoztam a sodrából? Nézem, ahogy szinte menekül haza tőlem. Nem bizonyítattam még neki eleget, hogy nem akarom bántani? Ha le akarnám fektetni már nagyon régen megtettem volna, és nem élvezhetné ennyire a társaságot.
Nem baj meg lesz minden, ahogy lennie kell. Ha kéreti, magát kéresse, de nem vagyok sokáig lenyelő emberke az egyszer már biztos.
Ahogy haza megyek, egyik bár tulaja csörget telefonon. Elmondja, hogy tart egy bulit és hogy menjek el, mert jó társaság lesz meg dumálhatnánk is. Beadom a derekamat és csak elmegyek elvégre, ha minden igaz Mona is ott lesz. Hátha találkozok vele. Legalább is remélem, hogy őt is elhívták.
~*~
Ahogy a megbeszélésnek vége, amire eredetileg hívott ideje szét nézni az emberkék között. Ahogy járom az épületet az egyik asztalnál meglátom kicsikémet. Odamegyek hozzá, eltakarom szemeit. Odakapja kezét és megijed teljesen, de egy idő után látom felismer, mert mintha nem félne annyira.
- Szia Mona. – elveszem a kezem és egyből rám kapja tekintetét, hogy megbizonyosodjon, tényleg én vagyok az.
- Mit keresel itt? – még mindig a délutáni hangnemébe.
- Még egy köszönést sem érdemlek meg? – kérdezem még mindig kedvesen. Átpattanok a fotelen és leülök mellé. Mond valamit, de nem értem, mert túl hangos a zene. - Tessék? Nem hallottam a zenétől. Mondtál valamit. – kérdezek rá, hogy megtudjam.
- Nem, nem… - egy pincér lép oda hozzánk, hogy kérünk-e inni valót. Mona nemet int, én végül is kérek egy kis koktél két szívószállal, minimális alkohollal, mert tudom, hogy nem ihat túl sokat, meg nem is akarom leitatni.
- Te hogy, hogy itt vagy? – próbálok beszélgetésbe elegyedni vele.
- Elhívtak. – tömör és lényegre törő. Csak tudnám, hogy a parkba mit csináltam, amitől ilyen lett.
- Nagyon szép vagy. – bókolom neki, mert tényleg jól néz ki. Egyenesen döglesztő.
- Köszönöm. – végre egy halvány mosolyt is látok az arcán. Meg is kapjuk az inni valót és közénk rajta. Az egyik szívószálat felé fordítom, hogy tudjon velem inni.
- Ugye iszol belőle. – nézek rá nagy szemekkel, amiknek tudom, hogy képtelen ellenállni. – Egyedül nem bírom meginni. – teszem hozzá.
- Nem is tudom. Ha nem akarsz megint ittas állapotba látni, akkor nem inkább. – akarja a nyavalya leitatni. Ezek nők állandóan a legrosszabbra gondolnak. Lehajtja a fejét és csak csendben néz maga elé. Megfogom az állát és magam felé fordítom, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem lesz baj belőle. Itt vagyok vigyázok rád. – mondom neki őszintén és megnyugtatóan.
- Jó. – mondja végül, majd odahajol a szívószálhoz és megkóstolja a kis italt, amit kettőnknek rendeltem. Én is odahajolok, de folyamatosan őt nézem. Olyan gyönyörű. – Mi az? – néz kérdőn, amikor rám emeli tekintetét.
- Semmi. Nincs kedved táncolni?
- Nem táncolok valami jól. – na ezt nem hiszem el.
- Nem hiszem én azt. – megfogom a kezét. Felállok és a táncparkett felé kezdem el vinni.
- De tényleg nem vagyok jó. – mondja nyűgösen, de akkor sem hiszem el.
Ahogy elkezdünk táncolni feszültséget és távolságot érzek rajta, de ahogy vált egy teljesen más számra vele együtt Mona is mintha megváltozott volna. Felenged és teljesen átadja magát a zenének. Nagyon jól mozog rá. Kezeim csípőjén van, és vele együtt mozog. Nagyon szexi egyenesen megvadít, de teljesen. Egyszer csak megfordítom, és úgy húzom teljesen közel magamhoz. Már éppen kezdeném élvezni a táncot, amit egy másik srác minden szó nélkül elveszi tőlem Mona-t.
Nem fogom hagyni csak így magam. Folyamatosan őt figyelem az asztalnál és várom, hogy mikor fog visszajönni, hogy folytathassam a beszélgetést vele. Látom mond valamit a srácnak, majd elindul a pult felé. Ahogy várom és iszogatok meg jelenik egy eléggé részeg csaj.
- Szia szép fiú nincs kedved egy menetre? – kérdezi elég részegen.
- Eltaláltad. Nincs. – mondom bunkó hangnembe. – Tünj innen. – tolom el, de nem tágít.
-Ugyan már látom, hogy benne vagy egy gyors numerába. – próbál befűzni.
- Takarodj innen, de most már is. – rivallok rá, amire csak még közelebb jön és megcsókol.
Azt a rohadt ellököm magamtól. Elesik, majd látom, hogy Mona szalad a francba. Hülye kurva miatt. Utána szaladok akkor érem utol, amikor a kocsiba száll be.
- Mona állj meg. – fogom meg a karját, de megint gyűlölködve néz rám.
- Ne merj hozzám érni. – mondja ridegen. – Gyűlöllek, undorodok tőled. Semmit nem változtál- - kiabálja, bár könnyei mutatják, hogy fáj neki.
- A csaj kapott le. Nekem semmi közöm nem volt hozzá. – próbálok magyarázkodni.
- Nem vagyok hülye. Te sosem fogsz megváltozni. Örökké az a nőcsábász fogsz maradni. Soha nem fog érdekelni egy olyan kis csaj, mint én. Én csak arra kellek neked, hogy megerőszakolj aztán meg kidobj. – mondja nagyon dühösen.
- Ez nem igaz. Te is nagyon jól tudod. – próbálom megállítani, de egy pofont kapok.
- Tűnj el az életemből. – beszáll a kocsiba és már mennek is.
Hát rendben, ha te így akarsz játszani, akkor én is így fogok. Elindulok a házához. Meg fogja még keserülni ezt a pofont az egyszer biztos. Meglapulok egy sikátorban és megvárom, amíg a kocsi elhajt.
Amint meg van, elindulok a házhoz. Bemegyek. Az ajtót kinyitom egy hullámcsattal, amit találtam és szépen bemegyek. Gyilkost elcsitítom, majd kizárom szépen a házból, hogy még véletlenül se tudjon megzavarni. A zuhany felől hallok hangokat. Benyitok és a tus alatt találom.
- Nocsak, nocsak. Mit próbálunk meg lemosni magunkról? – kérdezem visszatérve a régi énemhez. Felsikítva próbálja takarni magát.
- Mit keresel itt? – kérdezi és látom rajta, hogy fél. Jobban is teszi.
- Te akartad, hogy ilyen legyen. – megyek közelebb. – érted megváltoztam. Őszinte voltam. Nem fektettem meg senkit, de te ellöksz magadtól. Nem hiszel nekem és még fel is pofozol. – sziszegem neki mérgesen. – Még is hogy vagy ez? Ha? – kérdezem tőle.
Reszket. Nem tud válaszolni. Lecsúszik a csempére és úgy zokog félelmében.
- Miért van az, hogy egyszer próbál az ember jót tenni életében és még akkor is leszarják amit csinál. – kelek ki teljesen magamból. – Megvédtelek egy hülye baromtól, aki ugyan azt akarta tenni veled, amit én is tettem. Régen megfektethettelek volna bármikor, amikor itt voltam, de nem tettem, mert meg akartalak hódítani. Fontos voltál nekem. Képes lettem volna érted megváltozni és meg is változtam erre fel egy hülye kurva miatt, aki tacs részeg és rám mászik, azért vagy kibukva és küldesz egy a francba. – ordibálom tovább. – Te vagy az egyetlen, akivel élvezni tudtam az életet, de még ezt is elveszed tőlem. – mondom, majd ott hagyom. Bevágom az ajtót teljes erőmből, de nincs szerencsém.
Odakint a rendőrök fogadnak.
- Emelje fel a kezét. – mondják nekem. – Adonis LeRouge. Letartóztatom magán személy házba való betörésért és nemi erőszakért. – mondják komolyan, amire letaglózok. Hát persze hallotta a főnök is. Tuti ő adott fel.
- Ezt nem tehetik. – próbálok tiltakozni.
- Tegye hátra a kezét. Bármit mond felhasználható önellen a bíróságon… - folytatja tovább a monológot, amit ilyenkor el kell mondani. Bevágnak a kocsiba és elhajtanak velem együtt a rendőrségre.
Faszom ki van. Most már tuti nem lesz semmi esélyem. Örülhet, hogy elkaptak. Amint bevisznek, hívom az ügyvédemet, hogy jöjjön, és nagyon gyorsan vigyen ki innen.
Megpróbál beszélni mindenki, de semmit nem tud tenni. Ez nem lehet igaz. Egy rakat hülye ember kezébe lesz a sorsom berakva? Akkor tuti sittre megyek. Azok a barmok úgy is Mona-nak fognak hinni, főleg ha tanúskodik is. De miért nem hisz nekem? Ez nem lehet igaz.
Őrjöngök és dühöngök teljesen. Már cellába is beraktak. Nem tudnak kivinni innen, amíg a tárgyalásom meg nem lesz. Ezt a nagy szívást.
Az ügyvédem minden nap meglátogat, de csak annyit tud mondani, hogy a tárgyalás egy hónap múlva lesz, mert annyi ügy van, hogy csak akkorra tudtak lefixálni. Fasza, akkor egy hónapot tuti a sitten rohadok a többit meg magánzárkába kéretem.
~*~
Nagyon lassan és unalmasan telik el az egy hónap. Próbáltak volna megerőszakolni vagy éppen megölni bent a sitten, de nem volt szerencséjük. Az erőszakásnál én voltam az erősebb. Nem féltem tőlük, de tőlem viszont sajnos sokan féltek. Az egyik majdnem a halálomat is okoztam.
Annyira megkéseltek, hogy teljesen a tárgyalásomig feküdtem a sitt orvosi szobájába. Most is alig bírok megmozdulni. Fáj minden mozdulat. Ahogy sétálok a tárgyaló terembe kész szenvedés. Most csak annyit várok, hogy mondják ki az ítéletet és menjek vissza a sitt mögé, hogy megöljem ezt a kis rohadékot, aki ezt csinálta velem. Nem fogom hagyni, hogy packázzanak velem. A helyemre kísérnek. Tekintetem összetalálkozik Mona-éval. Szóval eljött tanúskodni? Akkor tuti visszakerülök. Nagy nehezen az oldalamat fogva leülök a székre, de nagy fájdalmaim vannak. Azt hiszem fel is szakadt kicsit a varratom.
Bejön a bíró. Mindenki feláll, majd visszaülünk. Faszom ki van így csak jobban fog vérezni, fájni meg felszakadni. Elkezdődik a tárgyalás. Nem figyelek oda egyáltalán. Az ügyvédem elintézi. Sebemet fogom és szenvedek inkább helyette.
Sorban hívják a tanukat és még az a köcsög is ellenem beszél, akit eddig barátomnak hittem. Hát igen Sokkal jobb barátja Mona-nak mint nekem. Elmondja, amit a beszélgetésünkből hallott és azt is mondja, hogy lopóztam be a házába. Na szép. Minden részletet leír.
Szerencsétlenségemre nincs szünet, de így teljesen át fogok vérezni. Felnyújtom a kezemet, amire a bíró rám néz.
- Mit akar mondani LeRouge úr?
- Orvosra van szükségem, mert felszakadt a sebem. – mondom fájdalommal teli hangon.
- Rendben hívjanak neki egy orvos, aki rendbe tudja szedni. – adja ki az utasítást. A terembe elkezdenek sutyorogni az emberek. – Csendet a terembe vagy kiürítettem. – kalapál, majd megjön az orvos. Felemelem a felsőmet és a szép nagy vágás ott éktelenkedik az oldalamon baloldalt. Ellátja. Újra tapaszozza, amit megköszönök. Kimegy és folytatódik a tárgyalás.
- Most hívom a vádlottat a tanuk padjára. – hallom a kemény szavakat. Lassan felállok, és mint egy félhalott úgy sétálok. Kezemet a törvénykönyvreteszem és leteszem az esküt.
- Nos Mr. LeRouge. Igaz az, hogy többször megerőszakolta Oshin Mona kisasszonyt? – teszi fel a kérdést. Nem akarok hazudni.
- Igen igaz. – válaszolom halkan és az ügyvédre nézek, de nagyon szenvedek.
- Még is hányszor? – teszi fel a kérdést.
- Szerintem ehhez semmi köze. – próbálok bunkó lenni.
- A vádlott válaszoljon a kérdésre. – parancsol rám a bíró.
- Kétszer.
- Tudja mennyi idő az áldozat? – érdeklődik, amire Mona-ra nézek.
- 17.
- Szóval még kiskorút erőszakolt meg és kiskorú házába is tört be. Jól mondom? – faggat tovább. Folyamatosan Mona szemét figyelem, de amikor válaszolok, inkább az ügyvédre nézek.
- Így igaz.
- Bevallja minden tettét? – kérdezi a bíró, mire ránézek.
- Bevallom. – válaszolom megadóan.
- Akkor az elítéltet hét év szabadság vesztésre ítélem. – mondja ki az ítéletet. Hát igen. Örüljek, hogy nem tűt kaptam vagy mondjuk villamos széket, csak 7 évet. Csak kérdés, hogy túl fogom-e élni azta hét évet, amit bent fogok tölteni a sitten.
|
| oosakinana | 2011. 05. 07. 18:08:13 | #13464 |
Karakter: Adonis LeRouge
Megjegyzés: (Monámnak)
Mikor jelzi, hogy tegyem le, megteszem kérését. A kutya ott áll és aggódva figyeli az eseményeket. Mintha értene mindent. Most nem csahol és semmi. De ahogy lerakom Mona-t alig bír megállni és az ajtóba kapaszkodik. Kinyitja, az ajtót bemegy én meg követem. Felkapcsolja a villanyt.
Ahogy belépek és Mona csak folyamatosan sír még mindig, amit megértek teljes mértékben. Bezárom az ajtót, hátha attól jobban érezné magát.
- Köszönöm. – suttogja halkan, majd megfordul, és gondolom, ekkorra veszi észre mit művelt velem a fickó, mert kezét a szája elé kapja. – Jól vagy? – siet oda hozzám.
- Voltam már jobban is. – válaszolom, de nem érdekel. jobban izgat, hogy Mona-val mi van.
- Ülj le. El kell látni a sebet, mielőtt elfertőződik. – mondja hüppögve és már el is tűnt a fürdőbe. Engedelmesen leülök a kanapéra.
Megjelenik és leül mellém. Elkezdi a ronggyal lemosni az arcomról a sok vért, de felszisszenek, amikor egyhez nagyon közel kerül.
- Bocsánat. – suttogja
- Semmi baj. Ez már nem olyan fájdalmas. Kibírom. – mondom kicsit hősködve, majd le is fertőtleníti a sebeimet.
Egyszer csak feláll és kimegy a konyhába, majd a fagyasztóból, hogy jeget. Rongyba csavarja és a kezembe adja.
- Ettől talán nem dagad be annyira. – magyarázza, mire ráteszem a szememre.
- Kösz. – hálálkodok.
Látom, hogy egész testében remeg. Feláll és végül a fürdőben eltűnik. Dörzsölést hallok, amire felállok, és megnézem, mi történik, mert engem is érdekel. Amikor meglátom, hogy a zakómat dörzsöli, megszólalok.
- Hé, hagyjad csak. Van másik. Ne foglalkozz vele. Inkább pihenj le. – mondom kedvesen, de csak még jobban elkezdi dörzsölni. – Hé, hé nyugii. – megfogom a kezét, amire elkezd sírni. Szóval ez bántott?
Magamhoz ölelem ő meg elkezd zokogni. Ingemet szorongatja és hozzám bújva sír és remeg. Nagyon kikészült szegénykém.
- Gyere. – suttogom a fülébe, de nem mozdul. Térde alá teszem a kezemet és ölbe kapom, hogy felvigyem pihenni.
- Fel tudok menni, ne terheld magad. – mondja és megpróbálna kimászni az ölemből, de nincs semmi ereje és ez érződik rajta. Túlságosan is elveszítette az erejét a sok sírástól.
- Nem. – mondom egyszerűen.
Felviszem az emeletre és lefektetem az ágyra, de valami rossz lehet, mert egyből felül. Hátát a falnak támasztja, és úgy néz engem, miközben én leültem az ágy szélére, hogy őt nézzem és vigyázzak rá.
- Miért mentettél meg? – kérdezi komolyan.
- Mert fontos vagy számomra. – mondom őszintén és komolyan. Nem válaszol semmit, csak elfordítja a szemét.
Nem bírok tovább, így odamegyek hozzá és megölelem. Eleinte érzem, meglepődik, de a végén kicsit hozzám bújva alszik el, majd nem sokkal később én is elszenderedek.
~*~
Másnap reggel mikor felébredek Mona már nincs a karjaim között. Felülök, majd nyújtózok egyet és végül lemegyek a nappaliba, hogy megkeressem a Mona-t, de helyette Gyilkos iszonyatosan hangos csaholásával találom szembe magam és egy mérges tekintettel. Pár perccel később Mona szalad be.
- Gyilkos nyugszik. – szól a kutyának, mire az most már farok csóválva kezd el odajönni hozzám. – Jó reggelt. – köszön, mire ránézek és látom, hogy szemei be vannak dagadva a sok sírástól. – Csináltam reggelit ott van az asztalon. – mondja kedvesen. – Sokkal jobb már az arcod. – mondja. Nem is néztem még az arcomat és nem is foglalkoztam még eddig vele, majd egyszer megnézem, mennyire vagyok rémisztő.
- Jó reggelt neked is. Köszönöm. Te nem eszel? – kérdezem, de csak rázza a fejét. – Enni kell. Fontos dolog kell a szervezetednek. – mondom kedvesen.
- Nem szoktam reggelizni. – válaszolja, majd mikor Gyilkos ott van, nálam leguggolok és elkezdem simogatni. Hátra vágja magát, hogy a hasát simogassam, és eleget teszek kérésének.
- Nem is olyan ijesztő, mint ahogy eddig gondoltam. – mondom mosolyogva, amire egy kicsit ő is elmosolyodik. Végre látom egy kicsit mosolyogni. - Azért velem tartasz? – kérdezem tőle kedvesen.
- Igen. – válaszol és tényleg velem tart.
Leülök, amikor kiérünk ő meg velem szemben foglal helyet. Elveszek egy szeret kenyeret, majd mielőtt beleharapnék, odatartom az ő szája elé, mire értetlenül néz rám.
- Mit szeretnél? – kérdezi, de csak tovább tartom. – Nem akarom megrágni helyetted. – válaszolja, amire halványan picit elmosolyodik én meg elnevetem magam.
- Nem azért tartom, hanem csak hogy egy falatot egyél. – mondom neki, de csak nem akarja. – kérlek. – teszem hozzá, amire sóhajt egyet.
- Gondolom nincs más választásom. – mondja, amire csak elmosolyodok.
- Hát van, csak úgy is addig fogok próbálkozni, amíg igent nem mondasz. – mondom kedvesen, amire harap egy keveset a kenyérből. Elmosolyodok, majd megeszem a kenyeret és a többit is elfogyasztom, amiket készített.
- Nagyon finomak lettek. – mondom kedvesen. – És hálásan köszönöm. – nézek rá, majd megpróbálom megfogni a kezét, de kihúzza. Gondolom, még nem tudja elviselni az érintéseimet.
- Ne haragudj, de… - nem fejezi be és lehajtja a fejét.
- Nincs semmi baj. – mondom kedvesen. – Nem lenne kedved elmenni, sétálni velem? – kérdezem kedvesen.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, meg amúgy is le kéne fürdened meg átöltöznöd. – mondja, amire látom, hogy még mindig a véres ruhám van rajtam.
- Ja persze. El is felejtettem. – mondom halkan, majd felállok. – Akkor jobb ötletem van. – mondom kedvesen. – Haza megyek, felöltözök, majd utána elvisszük ketten sétáltatni ezt a fene vadat. – mondom kedvesen és megsimogatom a kutyus fejét, aki lihegve és farok csóválva néz minket.
- Nem tudom, hogy jó ötlet lenne.
- Ott lesz Gyilkos is, hogy vigyázzon rád, meg én is ott leszek. Nem eshet bajod. – mondom őszintén és próbálom meggyőzni. – Látod, hogy Gyilkos is mennyire szeretne menni egy kicsit kimozdulni a házból. – magyarázom, amire a kutyára néz.
- Látom, le vagyok szavazva. – sóhajt nagyon. – Rendben legyen. – adja meg magát. – Felmegyek és átöltözök. – feláll, majd odamegyek hozzá és magamhoz ölelem, amire megint meglepődik.
- Vigyázni fogok rád, ígérem. – suttogom, mire kicsi kezeit lágyan a hátamra teszi, de nem tart sokáig, mert eltávolodik tőlem és felmegy az emeletre. Tudom, hogy nem bízik még meg bennem, de mindent meg fogok tenni, hogy meg bízzon bennem és elölről kezdjünk mindent.
Gyorsan hazaugrok és lefürdök meg átöltözök, majd igyekszek vissza, de veszek egy szál vörös rózsát kicsikémnek. Amikor megérkezek, becsengetek. Mikor ajtót nyit, mosolyogva nézek a szemébe, majd odanyújtom a virágot.
- Virágot a virágnak. – elveszi pici mosollyal, majd megszagolja.
- Köszönöm szépen. – bemegy és beleteszi egy virágtartóba. – Gyilkos gyere ide. – mondja, majd ráadja a kutyára a pórázt, majd elindulunk sétálni a közeli parkba, ahol sok az ember és ahol nem fog annyira feszengeni remélem legalább is.
Ahogy sétálunk, meglátok egy fagyis kocsit.
- Gyertek. – mondom kedvesen, majd meg fogom Mona kezét és elkezdem vinni a fagyis felé.
- Héé. Adonis hova viszel? – kérdezi, mire megállok.
- Csak ide. – mondom kedvesen. – meghívlak titeket egy fagyira. – mondom kedvesen, amire elmosolyodik kicsit. – Milyet kérsz? – érdeklődök.
- Valami gyümölcsöset kérnék. – kezdi el nézegetni a választékot. – Citromosat és joghurtos cseresznyéset. – mondja, majd megkapja és én is az eladóra nézek.
- Először is kérnék egy citromosat és egy málnásat, majd egy másik tölcsérben kérnék egy csokisat. – mondom, amire meg is kapom és kifizetem.
- Miért kértél kettőt? – kérdezi érdeklődve.
- Mert Gyilkosnak is jól esik ilyen hőségben. – válaszolom, majd leguggolok a kutyushoz és odatartom neki, mire lelkesen kezdi el enni a fagyit.
|
|
