- És mikor is mész majd haza? – kérdezi Nick Jasontõl, mit sem törõdve a már oly sokszor elhangzott kérésemmel, hogy ne szekálja õt.
- Még nem tudom, amikor a hóvihar elvonul a környékrõl – feleli a kérdezett nyugodtan, közönyösen falatozva tovább a pulykából. Szúrós pillantást vetek Nickre a szemem sarkából, és a csitítása céljából, kezemet a combjára simítom, majd belecsípek egyet, mire méltatlankodó tekintettel fordul felém. Addig se Jasönt piszkálja.
 - Remélem, jó hamar elvonul az a vihar… - szólal meg helyette apa, nekem pedig kedvem lenne a tenyerembe temetni az arcomat, és belé is csípni egy nagyot. Miért nem tudnak Jack kedvéért viselkedni?
- Szóval… - veszi elejét a további undokoskodásnak anya, igyekezvén egy sugárzó mosolyt varázsolni az arcára, de szerintem mindenki látja, hogy nem õszinte. – Hogy ízlett a vacsora?

- Nagyon finom! – kiáltja Jack kapásból, megérezve, hogy oldani kell a feszültséget. Az én édes, okos nagyfiam… Bárcsak gondtalanul tölthetné az ünnepeket, mindenkivel együtt, akit szeret. Talán én szúrtam el, hogy így szerveztem le a dolgokat?
Megrázom a fejem, hogy kiverjem belõle a borús gondolatokat, majd bekapom az ínycsiklandó pulyka utolsó falatjait is, és elégedetten hátradõlök a székemben. Ébredezõ boldogsággal tekintek végig a most már evéssel foglalkozó családomon, de Jasonnél megtorpanok, mikor a szemébe nézve, valami olyat veszek észre, amit szinte soha. Szomorúságot… Miért most? Miért most kell érzelmeket mutatnia? Miért nem tudta ezt megtenni évekkel ezelõtt?  
Félrefordul, még elõttem, én pedig egy pillanatra sóhajtva lehunyom a szemem, igyekszem kiverni a fejembõl az oda… ide nem illõ gondolatokat. Kár merengeni a múlton és a miérteken…

- Hozom a desszertet! – jelenti ki anya, felzavarva merengésembõl. Jason felpattan, gondolom segítési szándékkal, és talán azért is, hogy kikerülhessen a gondolom számára nem túl jó légkörbõl kicsit.
- Segítek – ajánlja fel.
- Azt megköszönném – mosolyog rá anya, én pedig igazán hálás vagyok neki, hogy így viselkedik, és nem úgy, mint vaskalapos apám. Eltûnnek a konyhában, én pedig az asztalon átnyúlva igyekszem megtörölni Jack maszatos arcát, míg õ bõszen bizonygatja, hogy már egyedül is megy neki, elég nagy. Aztán persze egy törlés, és késznek nyilvánítja, hiába van a fele az arcán még a menünek.
Mielõtt azonban rászólhatnék, Jason visszatér egy adag sütivel, és még szinte le se tudja tenni az asztalra, Jack már veti is rá magát, akkora adagot tömve a szájába, hogy úgy néz ki, mint egy kishörcsög.
- Na de Jack! Amíg nincs itt mindenki az asztalnál, addig nem illik elkezdeni az evést! – dorgálom meg szelíden, nem tudván visszatartani a mosolyom se.

- Vagy legalább ne tömj ennyit egyszerre a szádba – szólok közbe halkan Jason, mire meglepetten pillantok rá. Nem sokszor hallottam eddig, hogy bármiért is rászólt volna a fiúnkra, így néha én voltam konkrétan a mumus Jack szemében, amiért megtiltok olyat is, amit õ gondolkodás nélkül enged. Ezért se mertem soha hosszabb idõre kettesben hagyni õket, pláne nem arra gondolni, hogy átküldöm hozzá a fiúnkat a válás után, hogy együtt lehessenek. Nekem tényleg nem az volt a célom, hogy elválasszam õket, de felelõtlen volt, nem apaként, hanem egy õrült tudós barátként viselkedett vele.
Most elkezdett volna változni?.
- Mi az? – kérdezi hirtelen rekedten, én pedig csak ekkor jövök rá, hogy miközben alaposan elmerültem gondolataim közt, rajta felejtettem meglepett pillantásom. Idõközben pedig már anya is visszatért, aggódva kapkodja köztünk a tekintetét. Oldalról pedig Nick mered rám szúrós szemekkel, morcosan. Egyedül Jack túl elfoglalt a sütikkel ahhoz, hogy figyelmet fordítson a történtekre, aminek kifejezetten örülök.

- Minden rendben? – szólal meg pár pillanat múlva. Hogy minden rendben van-e? Nem, semmi sincsen, de… de a bajom okozója te magad vagy. Miért viselkedsz így velem? Mikor együtt vagyunk, kedvesen, olyan kedvesen, amilyen házasságunk utolsó éveiben egyszer sem volt. Mikor viszont mások is vannak körülöttünk, észre sem veszel. Nem tudom, mire gondoljak. Mikor Anna föltette kérdését, és rájöttem valamire, még teljesen logikusnak tûnt az a feltételezés, hogy sosem szeretett, de… de nem tudom. Quentin nem tenne ilyet, abban teljesen biztos vagyok. Viszont ott van az a dolog, hogy akkor Anna miért célozgatott rá. Nem tudom… egyszerûen… csak nem tudom.

- Persze – felelem hosszú idõ múlva. Talán, ha magamnak is azt mondogatom, hogy minden rendben, akkor tényleg rendben is lesz minden. Fõleg az, hogy egyedül élek abban a házban, ahol minden Quentinre és Jackre emlékeztet, és hogy minden nap ugyanolyan monotonsággal telik el, a számomra két legfontosabb ember vigasztaló, és örömködtetõ jelenléte nélkül.

- Rendben, de ha baj van, szólj! – hagyja annyiban a dolgot. Régen sosem hagyta így rám a dolgokat, mindig addig nyaggatott, amíg el nem meséltem neki, mi aggaszt. Akkor még úgy éreztem, hogy ha rákérdez, fõleg, ha ennyiszer, akkor biztosan érdekli õt, és tud nekem segíteni. Most? Most valószínûleg csak illedelmességbõl és a kellemetlen csend elkerülése végett kérdezett meg. Tudom jól, mennyire nem szereti a csendet, ha mellettem van. Egyszer mondta is, hogy kellemetlenül érzi magát, ha csak vagyunk egymás mellett, és nem beszélgetünk, de… de nekem mindig is az volt a kedvencem, mikor csak ültünk egymás mellett, átkaroltam, és a világ hirtelen szép lett.

Talán tényleg nem illettünk össze. Valószínûleg nagyon nem, hiszen nekem a csönd, a magamba fordulás, az érzelmeim elfojtása való, neki pedig a beszéd, a kifelé fordulás, és az érzelmek kifejezése. Õ nem szeret csendben ücsörögni velem, én pedig nem szeretek beszélgetni. Ez így tényleg nem igazán való össze…

Lassan odaérünk célunkhoz, ahol az anyuka – Mary – beinvitál minket, de Quentin inkább Jacket kint szeretné viszont látni, semmint bent. Jack meg már rohan is, és mikor meglátja, hogy ahogyan ígértem, mind a ketten eljöttünk, vidáman egy-egy puszit nyom mindkettõnk arcára.  Miután mind elköszönünk Marytõl, visszasétálunk Quentin szülei házához, közben pedig Jack vidáman mesél, miket is csináltak a barátjával.

- Kész van már a pulyka? Nagyon jó illata van! – érkezik is fiúnk kérdése egybõl, mikor belépünk az ajtón az elõszobába.

- Igen, már kész van, szóval amint mindenki lefürdött és szépen felöltözött, ülhetünk is az asztalhoz! – mondja Anna, aki kilép a konyhaajtón, miközben kezét egy konyharuhába törölgeti. Fiúnk már rohan is föl, minél hamarabb akarja már azt a pulykát. Quentin javasolja, hogy mi is menjünk készülõdni. Bólintok egyet, de nem nézek a szemébe, hiszen tudom, hogy nekik mi lesz az a készülõdés. Õ fölmegy, üdvözlõ puszit, majd egyre forróbb csókokat ad majd Nicknek, aki nem hogy nem tiltakozik, de még majdnem le is teperi Quentint, miközben én majd’ elepedek, hogy Quentin újra az enyém lehessen.

Hagyjuk.

Mikor fölérek, levetem a pulcsim alatt levõ izzadt pólót, és csak így, egy szál pulcsiban megyek majd le az étkezõbe, mikor már hallom, hogy Jack is lemegy. Egyedül nem igazán szeretnék se Quentin, se a szülei se Nick közelében lenni, egyedüli, aki még örül is annak, hogy itt vagyok, az Jack.

A vacsora jó hangulatban telik, most Anna mondta az asztali áldást. Sosem szoktam jelentkezni, hogy én mondjam, enyhén szólva nem vagyok jó az érzelmek kifejezésében, sem pedig a szavakba öntésükben, így a holnapi vacsorakor mondandó hálám is még formálódik a fejemben, hiszen hiába írtam már meg két héttel ezelõtt, a papírt sajnos a laborban felejtettem, a fejembõl meg kiesett minden egyes szó, amit mondani akartam.

- És mikor is mész majd haza? – kérdezi Nick vacsora közben. Még hogy jó hangulatban telik… Látom rajta, hogy nem is ismer, de úgy utál – persze, én is így vagyok ezzel vele szemben, szóval egy szót sem szólhatok emiatt – és ezért még a karácsonyi vacsorát is tönkre kell tennie. Ez viszont nekem eszembe sem jutna, pláne nem az, hogy Jack elõtt kifejezi abbéli óhaját, hogy húzzak már innen a fenébe. Persze kedvesebb szavakkal.

- Még nem tudom, amikor a hóvihar elvonul a környékrõl – felelem, és tovább eszem a pulykát, aminek finom íze megkeseredik a számban, ahogy megpillantom Quentin mozdulatát. Nekem sosem tette a combomra a kezét…

- Remélem, jó hamar elvonul az a vihar… - szólal meg Quentin apja is. Értem én, hogy nem kedvelnek, én sem kedvelem õket, de miért pont Jack elõtt kell minden alkalommal kifejezniük, mennyire nem kedvelnek?! Ezzel csak õt bántják meg, nem engem. Én már… én már nem tartozom ide, bár eddig sem tûntem úgy, mint aki ennek a családnak a tagja, ám már végképp nem. Jack viszont igen, és bármennyire is nem kedvelnek, én az apukája vagyok.

- Szóval… - szólal meg hirtelen Anna. – Hogy ízlett a vacsora? – kérdezi sugárzó mosollyal, de ha jól látom, egyáltalán nem igazi a mosolya, csak témát akar elterelni.

- Nagyon finom! – kiáltja Jack egybõl, én pedig bólogatok egyetértésem jeléül. Anna fantasztikus szakács, mindig is szerettem náluk enni. Quentinnek jó tanára volt, tehát jól is fõz, ám Anna néhány ételével azért nem veheti föl a versenyt. Már pedig a pulyka az egy ilyen étel, azzal hiába próbálkozott nem egyszer, hiába tanította meg rá Anna, hiába adta oda még a receptjét is, a pulyka mindig fölgyulladt. A kezemen még most is ott van egy négy évvel ezelõtti vacsorának a nyoma, amikor nekem kellett kivennem a pulykát a sütõbõl, és pont akkor gyulladt meg, mikor hozzáértem a tepsihez. A kesztyû persze egybõl megperzselõdött, a kezem meg megégett, de viszonylag hamar rendbe jött azután.

Emlékszem, utána Quentin mindent megtett azért, hogy jobban érezzem magam. Milyen rég is volt már az… milyen rég volt, mikor ölelhettem, mikor csókolhattam, mikor szerethettem…

Vágyakozva figyelem, ahogyan az utolsó falat pulykát is megeszi, és aztán elégedetten hátradõl a széken. Mosolya elégedetten fénylik, szemei örömtõl csillognak, mikor végig tekint a családján, s ez az öröm csak akkor huny ki, mikor pillantásunk találkozik. Hát ennyire nem szeretsz már, hogy még a szemeid ragyogása is elhalványul ha rám pillantasz?!

Pillanatokig nézünk egymás szemeibe, és hiába tudnám örökké nézni azokat a csodálatos szemeket, én vagyok az elsõ, aki elfordítja tekintetét. Nem. Immár nincs jogom szemezni vele, még ha ez nem is flörtölés, nem illik, fõleg akkor nem, mikor Quentin jelenlegi barátja épp itt ül, velünk egy asztalnál.

- Hozom a desszertet! – riaszt föl Anna hangja merengésembõl. Fölpattanok, hisz tudom jól, mennyi mindent szokott karácsonyra készíteni. Puding és mindenféle sütemény, sõt, 25-én még torta is szokott lenni.

- Segítek – ajánlom föl, bár nem vagyok benne biztos, hogy a délutáni után jó ötlet-e egy helyiségben maradni vele kettesben.

- Azt megköszönném – mosolyogja, és kisétál az étkezõbõl. Szerencsére nem mond semmit, némán pakolja a kezeimbe azokat, amiket nekem kell vinnem, majd mondja, hogy mehetek, de semmi mást. Kiviszem a kezemben levõ tálcán a süteményeket, és leteszem az asztalra, majd leülök, és halványan mosolyogva figyelem Jacket, ahogy egybõl ráveti magát a sütire.

- Na de Jack! Amíg nincs itt mindenki az asztalnál, addig nem illik elkezdeni az evést! – dorgálja meg Quentin, de látom rajta, hogy õ is mosolyog azért. Jackre lehetetlenség mérgesnek lenni, pláne akkor nem, ha ilyen édes kis hörcsögpofija van, az édesség miatt, amit a szájába tömött, mielõtt még az apja rászólt volna.

- Vagy legalább ne tömj ennyit egyszerre a szádba – szólok közbe halkan. Nem tesz jót a szervezetének, ha csak úgy tömi magába a sütit, ráadásul ezek finomabbak is, ha az ember jól megrágja õket, és kiélvezi az ízüket. Jackrõl rápillantok Quentinre, aki meglepett tekintettel figyel. Öh… most nem tudom, mit tettem rosszul, vagy mit nem csináltam, vagy mit csináltam, hogy így néz rám. Persze, lehet, hogy csak azért, mert nem tetszik neki, hogy bele akarok szólni, hogy Jack mit csináljon, vagy mit ne csináljon. Végül is… közülünk mindig is õ volt a szigorúbb, én meg az engedékenyebb, bár nem azért, amiért Quentin hiszi. Mielõtt elhagyott volna, egyszer kifakadt, hogy miért csak rá hárul Jack nevelése, én miért nem segítek be. Pedig én próbáltam nevelni Jacket, csak kevésbé látványosan, mint Quentin, és általában hamarabb is ellágyultam, hiszen én tényleg nem tudok Jackre mérges lenni, nem tudom leszidni, vagy akármi. Egy gyerek… nekem más, mint egy átlag embernek. Egy gyerek, aki akkor kerül a közelembe, mikor még nem éri más környezeti hatás, még nem tudja, hogy milyen kinevetendõ egy olyan ember, mint én, máshogyan viszonyul hozzám, mint az én kiskoromban a gyerekek, vagy akár mint most a felnõttek. És ez nekem furcsa, különös, és örömteli egyben. Ezért érezhette úgy Quentin, hogy kettõs nevelést folytatok, pedig aztán sosem akartam ellene hangolni Jacket, meg többet megengedni a fiúnknak, csak… csak… nem is tudom.

- Mi az? – kérdezem rekedten, mikor már túl sok ideje néz engem meredten Quentin. Annyi ideje, hogy a szemem sarkából látom, hogy Anna már itt is van a pudinggal, és kapkodja közöttünk a fejét. Úgy látom, õ sem érti, mi történt.

- Ne nézz már így Nick, pár háznyit sétálok vele! – sóhajtom fáradtan, párom szemrehányó pillantására, miután Jason kiment a teraszra.
- Jó, oké... – morogja, és visszahúzva maga mellé, ezúttal velem együtt keres filmet. Kicsit késõbb segítek még anyának a konyhában, de idõvel aggódva kezdek pislogni a terasz felé.

- Fel van öltözve eléggé? Már rég kint van. – Részben magamnak, részben anyának beszélek, és bár a legegyszerûbb az lenne, ha kimennék leellenõrizni, nem tudom arra se rávenni magam.
- Kimegyek hozzá – vet véget a töprengésemnek anya mosolyogva, én pedig megnyugodva biccentek. Képes lenne kint ücsörögni, míg meg nem fagy.
Miután anya kiment, én visszatelepszem Nick mellé. Hamarosan azonban az órára téved a tekintetem, és úgy pattanok fel, mint akibe rugót szereltek.
- Jesszus, már öt óra van! – A terasz felé veszem az irányt. Anyáék még mindig kint ücsörögnek, de megnyugodva látom, hogy van kint náluk hõsugárzó.

- Jason, kérlek, induljunk el Jackért! Most már igazán haza kellene jönnie, nem illik ennyi idõt karácsonykor másnál tölteni – mondom, kissé aggódva. Anya zavartan pillant fel rám, lehet megzavartam egy fontos beszélgetést. Jasonön is látom, hogy valami történt, ami azért nem kis szó. Mégis egyszerûen fel áll, és mellém lép.
- Mehetünk.
Kérdõn pillantok anyára, mikor Jason elmegy az elõszobába felöltözni, de õ csak elutasítóan legyint. Puffogva hagyom magára, és veszem inkább én is a kabátom, meg a csizmám.
- Nick, elmegyünk Jackért, mindjárt jövünk! – dugom be a fejem a nappaliba. Felpattan, és elém lépve csókot nyom a számra.
- Ne menjek én is?
- Maradj nyugodtan, a kisördög minket rendelt magához – mosolygok fel rá, majd megfordulva követem az ajtón kilépõ Jasont.

- Minden rendben? – kérdezem óvatosan, mikor már elhagytuk a kertünket. Nem néz rám, mereven a havat figyeli maga elõtt, ha nem ismerném, azt mondanám azért koncentrál ennyire a lábára, hogy ne essen el.
- Persze – feleli pár pillanat múlva, és bár nehéz kiismerni, azért érezhetõ, hogy ez nem volt túl õszinte. Nyitnám a szám, hogy tovább faggassam, de inkább visszacsukom, nem teszem. Talán már nincs hozzá jogom.
- Rendben, de ha baj van, szólj! – bököm ki végül, és szerencsére még azelõtt megérkezünk Maryékhez, hogy kínos csönd ereszkedhetne ránk. Mármint, számomra kínos, neki nem tudom milyen lenne. Sokszor ücsörögtünk egymás mellett nagy hallgatások közepette, és valószínûleg csak nekem lett egy idõ után kellemetlen, mert õ ennek sose adta jelét. Eleinte még nekem se volt gondom ezzel, de késõbb elhúzódtak, egyre több lett a némaságból, mert én feladtam a beszélgetések indítására tett próbálkozásokat.

Becsöngetek Maryékhez, és pár pillanat múlva a nõ mosolyogva ki is nyitja az ajtót.
- Gyertek csak be!
- Köszi Mary, de nem szeretnénk zavarni, csak küld ki a rosszcsontot – mosolygok vissza rá, õ pedig biccent, majd bekiabál Jackért a nappaliba. Fiúnk hamarosan engedelmesen trappol az elõszobába, és magára kapva a cuccait, kiszáguld hozzánk.
- Apa, apu, együtt jöttetek! – állapítja meg vidáman, mindkettõnknek puszit nyomva az arcára.
- Azt kérted, nem igaz? – igazítom meg a sapkáját mosolyogva, majd elköszönök Marytõl, és miután Jack és Jason is megtette, elindulunk haza. Kis ördögfiókám elkapja mindkettõnk kezét, és a játékról csevegve dobja fel az utat a házig.
- Kész van már a pulyka? Nagyon jó illata van! – szagol bele a levegõbe, amint beléptünk az elõszobába.
- Igen, már kész van, szóval amint mindenki lefürdött és szépen felöltözött, ülhetünk is az asztalhoz! – felel helyettem anya.

- Juhéé! – sikkantja Jack, és amint lekapta a csizmáit és kinti ruháit, száguld is fel az emeletre.
- Menjünk mi is készülni – mosolygok rá Jasonre, õ pedig beleegyezõen bólint, majd elsétál mellettem. Méghogy nincs semmi baja...
Sóhajtva sétálok fel én is a szobámba, a fürdõm felõl hallom ahogy Nick már zuhanyzik. Megvárom, hogy végezzen, addig elõkészítem mindkettõnk ruháját, és mikor kilép, mosolyogva nyomok csókot a szájára. Elégedetten vigyorodik el, majd engedi, hogy váltsam a fürdõben.
Hajat mosok, letussolok, és törülközõvel a derekamon érek vissza a szobába, ahol Nick már felöltözve vár.
- Tudod, lehet egyszerre kellett volna zuhanyozni – szélesedik ki a vigyora, és közelebb lépve megcirógatja a hasam.
- Hülye, ünnepi vacsi jön! – nevetek fel halkan, és a ruhám mellé lépve, magamra kapkodom õket.

- De a kárpótlásra még mindig igényt tartok! – jelenti ki makacsul.
- Még nincs vége a napnak! – pillantok hátra rá a vállam felett, mire elégedetten nyugszik meg. Még a szex mániája is olyan néha, mint a kamaszoké...
Alaposan megtörlöm a hajam, kicsit hajszárítózóm utána, majd mikor készen van Nick is, lemegyünk a konyhába.
A többiek már ott vannak, így ugyan olyan felállásban foglalunk helyet, mint ebédnél. Jack már csillogó szemmel, türelmetlenül szemléli az asztalt, amire anya sorban pakolja ki a vacsora alkotóelemeit.
Pillantásom Jasonre siklik, aki Jacket látható szeretettel, melegen figyeli, de amint elfordul tõle kihunynak a szemébõl a fények, és még véletlenül se néz felém és Nick felé. Most elõször látom így viselkedni, és gyötör a kíváncsiság, hogy mi jár a fejében.

A vacsora nyugalomban telik, bár ezt magamra már nem mondhatom el. Mióta megpillantottam, hogy Quentin képes volt megetetni Nicket, akinek egész eddig a combján volt a keze, a vérnyomásom az egekbe szökött. Mégis mit képzel ez a pojáca magáról?! Hogy csak úgy megetettetheti magát Quentinnel?! És õ meg?! Õ meg meg is csinálta… Velem sosem csinált ilyet, na, nem mintha igényeltem volna bármikor is ezt a gyerekes bánásmódot.

Végül végre vége van a vacsinak, és mehetek is el az asztaltól. Nem bírom látni, ahogyan viselkednek egymással, pláne, hogy velem szemben flörtölgetnek egymással. Rosszul vagyok, átvitt és normális értelemben véve is. Még jó, hogy nincsen desszert, képtelen lennék még azt is magamba tuszkolni, az étel nagy részét is csak azért ettem meg, mert nem akartam Annát megbántani, de… de ebben is Nick segített! Õt úgy szeretik, õ a jó fiú, az, aki boldogságot hoz Quentin életébe. Én meg vagyok a rossz, aki elérte, hogy ez a csoda megutálja õt. Gratulálok, Jason, csak így tovább!

A nappaliban fiúnk kifejezi abbéli óhaját, hogy át szeretne menni az egyik barátjához, aki valami új videójátékot kapott. Nem igazán tudom, mi a jó azokban, még sosem próbáltam, de azt tudom, hogy Jack nagyon szereti ezeket a játékokat, neki is nem egy CD-je van. Már olyan öt éves kora óta gyûjti õket, mióta Nick megvette neki karácsonyra a legelsõ videójátékát.

- Jack, nem lehet, hogy most az õ családjuk is szeretne inkább együtt lenni? – kérdezi Quentin, ám Jacknek, ha valamit nagyon szeretne, lehetetlenség nemet mondani, én ezt már nagyon jól tudom, mégpedig tapasztalatból. Ez a kis ördögfióka könnyedén kenyérre tud kenni még engem is. Quentint is, ugyanis egybõl megy is, és hívja is föl a kisgyerek anyukáját, hogy átmehet-e egy szem csemeténk, aki végül engedélyezi a dolgot.

- Vedd az elmenõs kabátod, én is öltözöm, és átkísérlek! – Quentin mosolya beragyogja a szobát, bár lehet, csak én érzékelem így, de az biztos, hogy Jack-é az egész házat bearanyozza, ahogyan rohan is átöltözködni. Viszont érzem, hogy semmi jó nem fog kisülni abból, hogyha mi ketten maradunk itt, Nick és én, szóval gondolkozom azon, merre tûnjek el a közelébõl, de úgy látszik, Quentinnek is eszébe jutott ez a probléma, mert megkérdezni, hogy nem vinném-e át inkább én a fiúnkat.

- Csak pár ház, Jack tudja is az utat, csak kezd sötétedni, nem szeretném, ha ilyenkor egyedül menne – próbál rábeszélni. Nem tudja, hogy Jacknek és neki bármit megtennék?

- Persze, elkísérem – fölállok a kanapéról, és kimegyek, megnézem, hol tart a kis ördögfióka. Már fölvette sálját, sapkáját, és már majdnem a kabátját is, úgyhogy én is készülõdni kezdek, sajnálatos módon, pont szemben az egymással enyelgõ párocskával. Úgy látszik, a mélyen szunnyadó érzéseim mellett még a mazochista hajlamomról sem volt eddig tudomásom, már pedig arra, hogy nézem, ahogyan flörtölnek, csókolóznak egymással, és nem fordítom el a fejemet, nincs jobb szó, csak az, hogy mazochizmus. Fiam közben fölöltözködik, és rohan is be, hogy elbúcsúzzon apjától, majd ugyanolyan hévvel, mint ahogyan bevonult, ki is szalad. Majdnem nekem jön, ám megfogom, hogy ne essen el, és én is elköszönök, bár tudom jól, senkit nem érdekel igazán a köszönésem.

- Szóval, merre kell menni? – kérdezem fiamat, ahogyan kiérünk a hûvös, mégis finom levegõre. Lágyan szállingóznak a hópelyhek, gyermekem már szaladgál is, hogy minél többet elfoghasson belõle, no meg hogy örvendezzen, hogy holnap egy még nagyobb hó építményt tudunk majd csinálni, csak éppen majd nem hóembert, hanem egy egész Mikulást.

- Jaj, apa, gyere inkább! Mire elmagyarázom, lemegy a nap! – ráncigál maga után Jack, én pedig nem tehetek mást, követem át az út másik oldalára, át egy nagy jégtócsán, egészen egy igluig. – Apa, nézd! Ezt tegnapelõtt csináltuk, és még mindig áll! – mutogatja nagy örömmel a miniatürizált eszkimó házat, én pedig büszkeséget érzek mélyen magamban. Jó fiam van, ráadásul igencsak tehetséges. Nem olyan, mint én.

- Nagyon ügyesek vagytok! – dicsérem meg, és megborzolom a sapkáját, ha már a haját nem tudom a védõfelszerelése miatt. Én bezzeg elfelejtettem sapkát tenni, szóval most jelenleg érzem, hogy egyre inkább lefagy a fejem, a fejem búbjától kezdve. – Meddig szeretnél maradni?

- Ameddig maradhatok! – feleli nagy okosan, hiszen tudja, hogy én nem tudom, meddig is maradhat. Quentin bezzeg egybõl tudna valami idõt kitalálni, én viszont nem tudok rögtönözni, és sajna elfelejtettem megkérdezni.

- Akkor visszamegyek, és majd Quentin kiszabja, meddig maradhatsz. Amikor valamelyikünk érted jön, jössz haza, rendben? – kérdezem, mire felcsillanó szemekkel bólint.

- De csak akkor, ha mindketten, együtt jöttök értem! – vigyorogja teli szájjal. Kis cseles…

- Majd még meglátom – felelem, de tudom nagyon jól, hogy egy ilyen kérésnek, ilyen szemeknek képtelen lennék ellenállni, nem szeretném Jacket csalódottnak látni.

---*---*---*---

Visszamegyek, és miután közöltem Quentinnel fiúnkkal kötött alkumat, kisétálok a teraszra. Itt nincs olyan hideg, a fejem immár nem fagy tovább, hanem kezd kiengedni, bár ez valószínûleg a melegítõ oszlopnak köszönhetõ, ami kellemes meleget áraszt magából.

- Tíz év hosszú idõ, nem? – kérdezi Anna. Észre sem vettem, hogy leült mellém, bár nem hinném, hogy látszódik rajtam, de meglepõdve nézek rá, hogy hogy került ide, és hogy honnan jött ez a kérdés. Nem néz vissza rám, egyszerûen csak bámul maga elé, mintha el lenne veszve a gondolatai között, és mint aki nem vár választ, de mivel nem tudom eldönteni, hogy ez most költõi kérdés volt-e, vagy sem, inkább válaszolok.

- Nem olyan sok az… - felelem, és félrefordítom a fejemet. Tíz év… fiúnk is annyi, és bár nem tíz éve van nálunk, de ez a kilenc év olyan hamar elment, hogy nemrég még a három éves kis Jackiet tartottam a kezemben, most meg fölemelni alig bírom már.

- De egy olyan emberrel, akit nem szeretsz, biztos az lehet, nem? – Úgy tûnik, tényleg tõlem kérdezte, de hogy miért éppen tõlem, azt nem tudhatom. Bár jártam iskolába, tíz évet nem töltöttem el egyikben sem, így olyannal sosem voltam együtt tíz évig, akit utáltam volna. Csak olyannal, akit szerettem, és szeretek: mint Quentin.

- Biztosan, bár én nem igazán tudom – vonom meg egy picikét a vállaimat, és visszakérdezek. – Miért?

- Csak úgy eszembe jutott… - motyogja, és végre rám néz. Bár elég sok olyan könyvet olvastam, amiben megmagyarázták az érzelmeket, és hogy azokat hogyan lehet leolvasni másnak az arcától, vagy kiolvasni a szemekbõl, ám Anna arcáról semmit nem tudok leolvasni. Pedig ha ilyeneket kérdezget, biztos kell lennie valamilyen oknak.

- Értem – felelem, bár igazából nem értem.

- Tudod… igazán szerencsés a fiam. Van egy csodálatos férfi az életében, és vannak, akik nagyon szeretik õt – mondja, és elmosolyodik. Igen… egy csodálatos férfi, akivel úgy flörtölgetnek, mint a szerelmes kiskamaszok, és az a csodálatos férfi úgy is viselkedik, mint egy hormontúltengéses, felvágós pulykakakasból átváltozott tinédzser. Pojáca. Akik pedig nagyon szeretik õt… a szülei, Jack, és… én mindent megtennék érte, még mindig szeretem, de ez lényegtelen. Õ ezt nem érti, nem akarja tudomásul venni, szóval… hagyjunk is engem.

- Nick? – bár kérdésként teszem fel, hangom mégis inkább megállapításnak hangzik. Ki más lenne a csodálatos férfi?

- Nem, Jack – javít ki Anna mosolyogva, és megpaskolja a kezemet. – Egy angyali bõrbe bújt kisördög, de nélküle nem lenne ugyanolyan az életünk. – Tekintete elréved, pontosan úgy, ahogyan Quentin tekintete szokott, mikor eszébe jut testvére, hogy a lány mikrõl maradt le korai halála miatt. Nem szeretném, ha Anna szomorkodna, így inkább visszaterelem Jackre a témát.

- Tudom, õ egy valóságos csoda – mosolyodok el halványan, és eszembe jut a legelsõ pillanat, mikor megláttam õt. Olyan kis pici volt, olyan kis ártatlan… Quentinnel azonnal teljesen beleszerettünk, és kérdés nélkül tudtuk, hogy õ a mi gyerekünk, õ kell nekünk. Nélküle… nélkülük… én egy senki volnék. Nélkülük egy senki vagyok, immár második éve.

- Igen – bólogat mosolyogva, ám elkomorul. – És a fiam mégsem boldog, ami anyai szívemnek szomorúságot okoz.

- Sajnálom – hajtom le a fejemet, hiszen ez az én hibám. Miattan érzi magát kellemetlenül Quentin, Nick engem szekál, én pedig folyton irigykedek arra a pojácára, így nem tudja élvezni nyugodtan a karácsonyt, a szeretet ünnepét. Vajon mikor jön el az az idõ, hogy ki leszek tiltva ebbõl a házból nem csak karácsonyra, hanem Jack szülinapjára is? – Én… amint újra járnak járatok, elmegyek, és nem fogom arra a… - arra a nyomorult tíz évre emlékeztetni, amit velem töltött. Ohh, basszus… most már értem. – Ohh. Értem.

- Mire gondolsz? – kérdezi Anna zavartan. Biztos nem gondolta, hogy ha a kérdése egybõl nem esik le, akkor már nem is fogom tudni, mire fel ez a kérdés.

- A kérdésedre – mondom ki azért. – Hogy tíz év hosszú idõ. Igen, az, ha annyi idõt akar valaki elfelejteni, fõleg, hogy boldogtalanságának okozója a közelben van. Ígérem, elmegyek! – mondom, és most csak reménykedni tudok benne, hogy nem látszik rajtam, mennyire rosszul érzem magam, és mennyire fáj a szívem, hogy rájöttem, Quentin igazából nem is szeretett engem ezalatt a tíz év alatt. Csak akkor tudnám, hogy miért volt velem…

- De te mirõl… - értetlenkedik Anna, de mielõtt rendesen ki tudnám fejteni, az elõbb említett ember megjelenik a terasz ajtóban. Elõtte nem igazán szeretnék magyarázkodni. Sem elõtte, sem Jack elõtt.

- Jason, kérlek, induljunk el Jackért! Most már igazán haza kellene jönnie, nem illik ennyi idõt karácsonykor másnál tölteni – mondja, de látom rajta azért az aggódást, hogy már sötét van, és nehogy kint legyenek a gyerekek ilyenkor. Elmosolyodnék, de még mindig rosszul vagyok, így csak fölállok a padról, és mellé lépek.

- Mehetünk.

- Semmi gond, apu. Csak megsüketítettél, de semmi vész – ironizál õ válaszként.
- Ne butáskodj, Jack – dorgálom szórakozottan. Ismerem Jasont, nem mindig szûri le az ugratást az ilyen megjegyzésekbõl, és még aggódni kezd. - Látom, összeöltöztetek – váltok inkább témát, és bár mosolyogva nézek végig rajtuk, némi szomorúság is erõt vesz rajtam. Anya nekem is kötött egy ezekhez hasonló pulcsit, egy hóembereset.
Néha nem értem z õ gondolkodását se, hisz tavaly már bõven elváltunk, õ mégis egyenpulcsit adott nekünk. Szerencsére az enyémet külön adta oda, én pedig eltettem a szekrénybe, és nem nézek rá, ha nem muszáj. Sóhajtva fordulok el, és megigazítok egy hibátlanul elhelyezkedõ szalvétát az asztalon.

- Na, mi van, Rudolf idén elõbb érkezett? - kérdezi Nick rosszindulatúan, apa pedig felnevet, pedig mind tudjuk, hogy ez nem volt különösebben vicces.
- Nick! Apa! – szólok rájuk, de nem igazán mérgesen, hisz ez még nem volt nyílt támadás. Bár azért vetek Nickre egy figyelmeztetõ pillantást, õ pedig kicsit morcosan néz vissza rám, majd inkább leül az asztalhoz.
- Bizony! A Télapóval együtt! - kiáltja Jack lelkesen, oldva a hangulatot, amiért nagyon hálás vagyok õaktívságának.
- Na, gyertek, kis korán érkezettek! – száll be anya is, kedvesen invitálva õket az asztalhoz. Leülök én is Nick és anya közé, velem szemben padig Jason, valamint Jack ücsörög. A másik asztalfõn pedig apa.

- Ki mondja el az asztali áldást? – kérdezi anya, és bár ezt fõként csak ünnepekkor tesszük meg, ezért nem is vagyok túl jó benne, ajánlkozok rá.
- Majd én. – Most csak az ételért, és azért mondok hálát, hogy mind itt vagyunk épen és egészségesen. Vacsorára majd jobban átgondolom, és kifejtem, de most egyelõre ennyi is elég, az is ezt mutatja, hogy ahogy befejezem, Jack már veti is rá magát az ételekre.

Szerencsére nyugalomban telik az ebéd, Nick is inkább a combom asztal alatt való simogatásával foglalja el magát, mint Jason szekálásával. Bár egyszer kihívó pillantást vet felé, mikor sikeresen rávett, hogy egy darab kenyeret én adjak a szájába, de mikor cserébe felteszem a lábamon pihenõ kezét az asztalra, visszafogja magát. Nem attól tartok, hogy Jason majd féltékeny lesz, vagy ilyesmi, mert nem szokása, és már oka sincs rá, de akkor se örülök, hogy párom ezt csinálja.
Azt hittem sikerült beszélnem a fejével, de úgy tûnik csak idõszakosan jut eszébe, hogy mit ígért, és ahogy egy kedvesebb szavam van exemhez, máris elfelejti.
- Desszert majd vacsi után lesz, úgyhogy most mindenki mehet szépen  dolgára! – csapja össze anya a kezét, miután mindenki végzett, és megköszönte az ebédet. – Sam, te segíts szépen leszedni az asztalt!
Apa nyöszörögve ugyan, de engedelmesen hátra marad anyával a konyhában, mi pedig áttelepedünk a nappaliba.

- Apu, át szeretnék menni Tomyékhoz! – rángatja meg a felsõmet Jack, mikor éppen a kandallóba dobok még fát. – A bátyja hozott neki egy új videojátékot Európából, mivel hazajött karácsonyra, és azt ígértétek Mary nénivel, hogy ma játszhatunk vele!
- Jack, nem lehet, hogy most az õ családjuk is szeretne inkább együtt lenni? – fordulok felé elgondolkodva. Nem rémlik, hogy pont a mai napot mondtuk Tomy anyukájával. Kicsi fiam azonban megvillantja a bociszemeket, mire sóhajtva lépek a telefonhoz, és tárcsázom Maryt.
Jack mázlijára, egyáltalán nem zavarja õket, sõt, Mary még örül is, hogy a fiúk majd lekötik egymást, és Tomy se lesz útban a készülõdés közben.
- Vedd az elmenõs kabátod, én is öltözöm, és átkísérlek! – mosolygok rá Jackre, miután letettem a telefont. Felcsillannak a szemei, és boldog kurjantással szalad öltözni.

Nekem viszont közben a nappali két egymástól legtávolabbi foteljében ücsörgõ férfiakra téved a tekintetem, és már nem tûnik olyan jó ötletnek, hogy elmenjek hazulról.
- Jason, nem kísérnéd el inkább te? – pillantok rá kérlelõen. – Csak pár ház, Jack tudja is az utat, csak kezd sötétedni, nem szeretném, ha ilyenkor egyedül menne.
- Persze, elkísérem – áll fel, én pedig hálásan biccentek neki, mikor kimegy az elõszobába, az ott készülõdõ fiúnkhoz. Megkönnyebbülten fújom ki a levegõt, és mikor Nick arcán kaján vigyor terül el, tudván, hogy mi járt a fejemben, adok neki egy taslit a tarkójára.
- Nem úgy veszem észre, mintha viselkednél! – jegyzem meg fojtott hangon. – Ezek szerint már nem is tartasz igényt a kárpótlásra...
- Mi lenne, ha kapnék némi elõleget? – kapja el a derekam, és ránt le az ölébe.
- Nick, ez a nappali! – tájékoztatom, és az ölébõl lecsúszom mellé a kétszemélyes fotelre. Még éppen idõben, mert a következõ pillanatban Jack száguld be, hogy adjon egy búcsú puszit.

Mosolyogva adok neki én is, majd megigazítom a sapkáját, és útjára bocsájtom. Jason is feltûnik egy pillanatra a nappali ajtajában, majd mikor Jack visszarohan hozzá, elköszön, és elmennek.
- Most viszont kettesben vagyunk! – jelenti ki Nick vigyorogva. Nyomok egy csókot a szájára, ahogy visszahelyezkedem mellé, de inkább csitító, mint bátorító módon.
- Majd esetleg este! – felelem határozottan. Elégedetlenül felmorran, de aztán beletörõdõen ölel át, és húz magához közelebb. Felkapja a kisasztalról a távirányítót, és bekapcsolja a tévét, amiben nem meglepõ módon, éppen karácsonyi filmek mennek minden adón.
Egy darabig nézem, amit kiválasztott, de aztán alig tíz perc múlva elnyom az álom, és egészen Nicknek dõlve kezdek délutáni szunyókálásba.

- Mi az ebéd? Most esszük a pulykát? – támadja le apját a kérdezõsködéssel, amint berobban az ajtón. Én lassan, nyugodtan követem, nem vagyok éhes. A laborban már megszoktam, hogy sokszor csak este vagy reggel eszem keveset, bár… igen, ezt csak azóta szoktam meg, hogy Quentin elvált tõlem. Elõtte mindig reggelivel kínált minden reggel engem és Jacket is, ahogyan mindkettõnknek csomagolt el ebédet, és nekem vacsorát is. Hiányzik ez a gondoskodás, de… de ami a leginkább hiányzik Jack mellett az Quentin. Ha velem lenne… nem kellene ételrõl gondoskodnia, nem kellene folyton rám telefonálnia, hogy figyelmeztessen a dolgokra, egyszerûen csak… bár velem lenne!

- Szívem, az vacsora lesz – javítja ki Quentin a fiúnkat, akinek a lelombozódása csak pár pillanatig tart, utána vidáman rohan föl a szobájába, hogy átöltözhessen. Számomra olyan furcsa, hogy mennyi energia van benne… Régen el sem tudtam képzelni, hogy hogy élhet egy ember ennyi energiával; nekem kiskoromban az volt a maximum, hogy lefutottam a kötelezõ köröket tornaórán, de inkább a könyvek fölött töltöttem az idõmet. Azok sokkal fontosabbak voltak az én értékrendem szerint. Máshogyan azt sem tudtam volna, hogy mi az, amint Quentin iránt érzek, és a jelenlegi érzelmeimet, meg azt, hogy honnan veszem észre, ki mit érez, azt csakis a könyvekbõl sikerült megtanulnom.

Tudom, hogy ha rámosolyognak az emberre, illik visszamosolyogni. Ha úgy érezzük magunkat, mintha pillangók szálldosnának a gyomrunkban, rosszul vagyunk, szédülünk, és közben a világ legboldogabb emberének érezzük magunkat, akkor azt hívják szerelemnek. Ha pedig úgy, de úgy viszket a tenyerem, hogy legszívesebben fölképelném azt a nagyképû, idegesítõ pojácát… hát, annak ha jól emlékszem, több neve is van: féltékenység, düh, gyûlölet és irigység.

- Hihetetlen, mennyi energia van benne – jegyzem meg szinte magamnak, ám Quentin bólogat, hogy bizony, ez így van. Ráadásul egy meglepõ hírrel is szolgál: Jack járt pszichológusnál, ahol azt mondták neki, hogy van benne kis hiperaktivitás, amit valószínûleg ki fog nõni. Pszichológus… én is jártam oda kiskoromban. Remélem, nem miattam, nem én rontottam el a furcsa nevelésemmel Jacket!

- Pszichológusnál volt? – kérdezem ijedten. Ha a válás miatt van ez, vagy amiatt, amit tõlem lát példának… Nagyon remélem, hogy nem ezek miatt!

- Ne aggódj, csak az éves felmérés volt az osztályában, semmi különös – legyint, bár nem tudom, hogy lehet-e ezt olyan könnyen venni, mint ahogyan mondta. – Úgy látom neked is átázott a zoknid, ne felejtsd el lecserélni, mert megfázol! – tereli el a témát. Mondatára kellemes melegség árad szét bennem, mintha még mindig aggódna értem. Bár valószínûleg ezt csak azért mondja, mert akkor tovább kellene itt rontanom a levegõt náluk. Inkább fölmegyek, nem akarok ilyeneken gondolkozni.

Átveszem a ruháimat, és sokkal komfortosabban érzem magam így; tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés. Bár a gond az, hogy nem hoztam több ruhát, szóval a vizeseket nem csak meg kell szárítani, hanem ki is kell elõtte mosni. Mivel nem szeretném, hogy rám kelljen várni, most lemegyek így, de utána kimosom majd a ruhákat. Kicsit furán érzem magam a tavalyi kötött pulcsiban, amit Annától kaptam, és csak a biztonság kedvéért hoztam el, ha esetleg fáznék, és sajna jelenleg pontosan ez az eset áll fönt. Kicsit eléggé karácsonyi a pulcsi, de végül is karácsony van, mikor máskor vennem föl.

- De jól áll rajtad Rudolf! - kiált föl Jack, amikor meglát kilépve a szobám ajtaján. Na, igen… a pulcsim a piros orrú rénszarvast, Rudolfot ábrázolja, az elején a rénszarvas arcon egy nagy piros bogyó virít, a hátulján meg egyetlen barna paca, ami a farkát hivatott szimbolizálni.

- Neked meg a Mikulás! - vágok vissza, ahogyan fölfedezem, hogy bizony õ is a tavalyi ajándékot vette föl, szóval tudtunk nélkül összeöltöztünk. Így már kevésbé érzem rosszul magam, és kisebb az esélye, hogy a pojáca meg fog szólni. Jacket nem hinném, hogy cikizné, fõleg nem Quentin elõtt.

- Ebéd! - kiáltja Quentin, pontosan azelõtt, hogy belépnénk az étkezõ ajtaján, tehát csak kicsit süketülünk meg. - Bocsi, nem hallottam, hogy már itt vagytok - mondja, és beleborzol a morgolódó Jack hajába, kiengesztelés gyanánt.

- Semmi gond, apu. Csak megsüketítettél, de semmi vész - ironizál a gyerekünk. Vagy legalábbis remélem, hogy ez az volt; még mindig gyakorlom, hogy mikor lehet azt érteni, amit az ember mond, és mikor az ellenkezõjét.

- Ne butáskodj, Jack - szól rá Quentin. Áh, irónia volt, rendben. - Látom, összeöltöztetek - néz végig rajtunk mosolyogva. Egy pillanatra furcsa tekintete lesz, ezt nem igazán tudom behatárolni, de mivel gyorsan el is fordul, így már esélyem sincs.

- Na, mi van, Rudolf idén elõbb érkezett? - kérdezi Nick rosszindulatúan, amin Quentin apja, Sam, föl is nevet.

- Nick! Apa! - dorgálja meg õket könnyedén Quentin, de nem úgy tûnik, mint akit nagyon zavarna a dolog. Valószínûleg rájött, hogy nem akarja tovább az ex-férjét védeni, hiszen õ Nicket szereti, akkor minek foglalkozzon velem. Szerencsére, még van valaki a családban, aki kedvel engem:

- Bizony! A Télapóval együtt! - kiáltja Jack lelkesen, amin elmosolyodok. Édes, hogy még a számomra kényelmetlen helyzeteket is sikerül öntudatlanul könnyebbé tennie.

- Na, gyertek, kis korán érkezettek! - invitál minket Anna az asztalhoz, és helyet is foglalunk. Anna és Sam ülnek a két asztalfõn, mellettem Jack, velem szemben Quentin, a balján pedig a pojáca foglal helyet.

Eszembe jut egy régi, nem is tudom, hol hallott idézet, és kissé zavarba jövök "szembe szemét, ha szeretsz… Én szeretlek, Quentin, és te engem?

- Ki mondja el az asztali áldást? - kérdezi Anna, fölzavarva a gondolataimból, és Qentin gyönyörû szemeinek bámulásából. Remélem, nem vettek ezt észre… nem hinném, hogy sokan örülnek annak, ha elkezdenék… ööö… hogy is hívják?... flörtölni Quentinnel.

- Majd én - ajánlja fel a volt férjem. Ilyenkor csak egy ember szokott áldást mondani, míg a karácsonyi vacsorakor, 25-e estén, mindenki szokott. Tudom, hogy az igazi karácsonyi vacsora ma van, ahogy a pulyka is, de mivel az elmúlt 10 évben mindig úgy volt, hogy a 24-e a közös karácsony volt, hármasban, a 25-e lett az a nap, amikor az õ szüleivel voltunk, a 26-a pedig az én szüleimmel volt, és így alakult ki ez a szokás.

Sosem tudtam ezt kifejezni, nem tudtam áldást… vagyis inkább hálát mondani, túl sok érzelmet kell ilyenkor szavakba foglalni. Én erre képtelen vagyok.

- Anna, kérhetnék kis teát? Jackkel megszomjaztunk a nagy hócsatában – csendül fel az elõszoba felõli ajtóban Jason hangja. Felé pillantok, és meg kell állapítanom, hogy lassan ideje behívni õket, mert ha Jack is ilyen vizes, jégkocka lesz belõlük.
- Hócsata, mi? Sokkal inkább alázás volt, mint csata, nem igaz? – szólal meg mellettem Nick, és mivel valódi gúnyt érzek a hangjában, nem csak ugratást, rosszallóan pillantok rá.
- Ez így igaz – feleli Jason semlegesen, nekem pedig összeszorul kissé a szívem. Nem tudom mi játszódik le benne ilyenkor, sose tudtam, de nem akarom, hogy azt higgye, nem elég jó Jacknek.
- Nick, ez nem volt szép! – pirítok rá páromra, de látom rajta, hogy ezzel nem zárta le. Sõt, mivel Jason pártját fogtam, még dacosabb is lett. Istenem, túl sokat tanul a diákjainktól... Most Jason viselkedik sokkal érettebben, mikor int, hogy hagyjam.

- De igaz. Milyen férfi az ilyen, aki nem tud hógolyózni?! Szegény Jack mennyire szégyellheti, hogy ezzel elrontod az õ szórakozását – folytatja párom, és kezd felhúzni ezzel.
- Nick! – kiáltok rá mérgesen. Jasonrõl sok minden elmondható, de hogy Jacknek szégyellnie kéne, az nem!
- Hagyd csak. Tényleg nem tudok hógolyózni, de tudom, hogy Jack élvezi velem a játékot – reagálja le a rosszindulatú megszólást hûvösen, és elfordulva tõlünk, elõveszi Jack bögréjét. Utána felmegy, gondolom a sajátjáért, nem tudok idõben szólni neki, hogy még megvan az itteni is.
- Hagyd abba! – morgom Nicknek, míg Jason nincs a konyhában. – Úgy viselkedsz, mint egy gyerek!
Sértetten szorítja össze a száját, majd mondana valamit, de exem visszatér.
- Jason, van ám bögre neked is! – jegyzi meg anya, a direkt neki félrerakott bögrére mutatva. Már jó pár éve ezt használja itt, de mindig azt hiszi, kidobjuk, mire legközelebb jön.
- Saját bögréje van?! – horkan föl Nick, képtelen arra, hogy befejezze. Nekem viszont elég volt ebbõl mára.
- Nick, kérlek, gyere velem – kapom el a csuklóját, és húzom ki a konyhából, egyenesen fel a szobánkba.

- Mi ütött beléd? – állok meg a helység közepén, és elengedve õt, csípõre tett kézzel várom a magyarázatot. Kihozza belõlem a tanáros hozzáállásomat a dologhoz.
- Miért õt véded? – csattan fel, levágódva az ágyra.
- Mert te támadsz, úgy, hogy nem volt okod rá! – vágok vissza kapásból. Egy pár pillanatra mérgesen tátog, majd sértetten fordítja félre a fejét. Tudja, hogy igazam van, így hirtelenjében nem is tud rá mit mondani. Értem én, hogy nem örül az exem jelenlétének, de Jack miatt, az ünnepekbõl nem engedek. Azt hittem, ezt már tisztáztam vele.
- Nick, sajnálom, tudom, hogy ez kellemetlen neked – sóhajtok fel pár perc múlva megenyhülve, és elé lépve emelem fel a fejét. Ültében legalább alacsonyabb nálam. – Viszont kérlek, Jack érdekében bírd ki ezt a pár napot, és ne szekáld Jasont. Fõleg ne a fiához való viszonyával! – teszem hozzá szigorúan. Az minden apa számára érzékeny pont, és azt fõleg nem akarom, hogy Jack meghalljon valami ilyesmit. – Rendben?

Mormol valamit, de mivel idõközben átkarolta a derekam, és szorosan magához húzott, csak a hasamnak beszél. Felkuncogva tolom el kissé, és félrebillentett fejjel jelzem, hogy nem jutott el hozzám a mondanivalója.
- Oké, rendben, jó leszek! – ismétli meg drámaian, majd hirtelen leránt az ágyra, és fölém kerekedik. – De sokba fog ez még kerülni neked! – duruzsolja vigyorogva. Elmosolyodva engedek neki egy csókot, de mikor egyik keze betéved a pólóm alá, nevetve tolom le magamról.
- Fényes nappal van, Nick! – emlékeztetem. – A szüleim házában vagyunk, és készülünk a karácsonyi vacsorára. Rémlik?
- Nagyon homályosan... – Nem hagyom neki, hogy ismét maga alá fordítson. Nyomok még egy csókot a szájára, majd felpattanok az ágyról.
- Gyere, mert anya minket tesz be a sütõbe, ha nem segítünk! Majd késõbb kárpótollak. – Utolsó mondatom eléri a kívánt hatást, felvidulva követ, mikor elindulok a konyhába. Az ilyen intim pillanatokból, nagyon kevés volt a Jasonnel való kapcsolatomban, és a vége felé már egészen ki is vesztek belõle. Én feladtam a próbálkozást, hogy kicsikarjak belõle valamit, és belefáradtam az egyoldalúságba. Nagyon szerettem õt még a válásunkkor is, de felesleges lett volna ezt közölni vele, ahogy addig is az volt.

Mire leérünk a konyhába, már nincs ott, kiment a teákkal együtt Jackhez. Nickkel visszaállunk segíteni anyának, aki idõközben befejezte a könnyed ebédet, majd vacsira jönnek a nagy adagok. Gyorsan megterítek, miután a pulyka töltelék elkészült, és elmegyek szólni Jackéknek.
- Jack, Jason, kész az ebéd! – kiabálok ki nekik az ajtóban állva. Egy száll hosszú ujjúban nincs valami meleg, így amint megbizonyosodtam róla, hogy hallottak, visszább lépek a házba.
Az elõszobában várom meg, hogy Jack berobbanjon.
- Mi az ebéd? Most esszük a pulykát? – csicsergi rögtön. Nevetve segítek neki kihámozódni az anorákból, és fejtem le róla a csupa havas sapkát, sálat.
- Szívem, az vacsora lesz – emlékeztetem, mire egy pillanatra csalódottan biggyeszti le a száját, de a következõ pillanatban már vidáman szalad fel az emeletre lecserélni a vizes zokniját.
- Hihetetlen, mennyi energia van benne  szólal meg csendesen Jason. Felé kapom a pillantásom, majd elmosolyodva, bólintok.
- Az iskolájában azt mondta a pszichológus, hogy van benne némi hiperaktivitás, de ki fogja nõni. Még nem látom jeleit, hogy ez történne, de a koncentrálásban nem zavarja, és nagyon jók a jegyei is.

- Pszichológusnál volt? – kerekednek el a szemei, ami nem kis reakciónak számít tõle, de ha Jackrõl van szó, nem szokatlan.
- Ne aggódj, csak az éves felmérés volt az osztályában, semmi különös – legyintek, majd felmérem az állapotát, mivel sikerült levennie a kinti cuccokat. – Úgy látom neked is átázott a zoknid, ne felejtsd el cserélni, mert megfázol!
Mikor bólint, hátat fordítva neki, visszatérek a konyhába. Ott most csak anya van, Nick kiment fáért apával, hogy begyújthassák a kandallót.
- Minden rendben, kicsim? – simít hirtelen anya a karomra, mire összerezzenve pillantok rá. Picit elmerültem a gondolataimban, és nem számítottam rá.
- Igen, persze – mosolygok rá, de kétkedve húzza fel a szemöldökét.
- Jackie halála után felvetted azt a hülye szokást, hogy akkor is mosolyogsz, mikor bánt valami. Reméltem, hogy leszoktál már róla, mert egy idõben nem vettem észre ilyesmit.
Nem kell kimondania, hogy ez akkortól kezdve, hogy megismerkedtem Jasonnel, tartott addig, míg nem kezdtem el túl magányosnak érezni magam mellette.

- Szerinted helyesen cselekszem? – sóhajtok fel végül, hangot adva érzelmeimnek. – Szeretem Nicket, nagyon szeretem, de Jason... õ... Amikor itt van, minden olyan zavaros. Azt viszont nem tehetem meg, nem akarom megtenni, hogy többé nem hívom Jackhez...
- Azt tényleg nem szabad! – ért egyet fojtott hangú kijelentésemmel. – Nézd szívem, én nem mondhatom meg neked, mi a helyes. Viszont most csak pár napról van szó, utána minden visszatér a megszokott kerékvágásba, igaz?
- Tétován bólintok, és be is kell fejeznünk ezt a témát, mert a lépcsõ felõl Jack vágtázása, és Jason megfontolt lépései érnek el hozzánk, kintrõl pedig apa és Nick érkezik vissza. Gyorsan neki is állok inkább az ebéd tálalásával foglalkozni, hisz evés után még lesz dolgunk bõven az esti ünneplésig. Az ajándékok közül is van, ami még nincs becsomagolva reggelre.

- Apu, apu! – kiáltja Jack. Na, õ viszont tényleg nem akarja föladni, mert jelenleg még kisebb, mint az utca túloldalán lévõ, ám ha föltesszük ezt, akkor magasabb lesz. Jack tényleg nem olyan, mint én. Én az ilyen bonyolult földi dolgokat hamar föl szoktam adni, az agyammal oldom meg a problémákat, de ehhez egyértelmûen testi erõ szükségeltetik, ami nem igazán van bennem. Aztán egyszer csak könnyebbnek érzem a kezemet leszakító súlyt, és magam mellé pillantva látom, hogy bizony segítséget kaptam a pojáca és Quentin személyében. Így már sikerül megbirkózni a hógömbbel, és Jack nagy örömére immár jóval magasabb, mint a legyõzendõ hóember.

- Köszi – lihegem Quentinnek kifulladtan, aki csak int, hogy semmiség, és neki áll a fej rögzítésének. Tudom, hogy nem õ vette át a súly nagyobb részét, hanem a pojáca, ám képtelen vagyon neki köszönetet mondani. Ha õ nincs… Jack szomorú lenne, hogy az apja még csak annyira sem képes, hogy föltegye a hóember fejét. Én… én tényleg nem vagyok sok dologra képes. Az élet nem igazán nekem való, túl sok a bonyolult, érthetetlen, kezelhetetlen dolog. Sem az érzelmekhez, sem a testi dolgokhoz nem értek, egyedül az agyi dolgokhoz. Nem csodálom, hogy Quentin mást akart helyettem.

- Jack, kérj a nagyitól szenet és répát, én addig keresek Nickkel egy seprût, apa pedig csinál kezeket neki. Rendben? – indítványozza Quentin, mire mindenki bólint, és el is sietnek. A kezeket gyúrom, és próbálok nem arra gondolni, hogy nem is olyan rég még én csókolóztam Quentinnel a fészerben, most meg ez a pojáca az, aki hozzáérthet, aki csókolhatja, aki szereti õt. Miért nem tudok elég jó lenni Quentinnek?! Miért ilyen nehéz dolog a szerelem?!

Hamarosan visszaérkeznek a zsákmányokkal, és díszíthetjük is a szénnel, a répával és a seprûvel a hóembert.

- Majdnem tökéletes – mormolja Quentin, és a nyakán levõ sálat letekeri, hogy aztán a hóemberre adhassa föl. – Na így az igazi! – jelenti ki. Tényleg szebb így.

- Hé, te miért lehetsz sál nélkül, apu?! – fakad ki Jack.

- Mert én már nagy vagyok, és amúgy is megyek vissza segíteni a nagyinak. Ráadásul megsajnáltam szegény hófickót, még megfázik a végén… - mondja Quentin ártatlanul, és megsimogatja fiúnk fejét. Olyan jó apuka… sokkal jobb apja Jacknek, mint én. Hiába mondtam Jacknek, hogy én mindig is az apja leszek, ha egyszer az õ részérõl ez nem sokáig lesz már így. Én tényleg mindig is az apjaként fogom õt szeretni, ám mivel Quenitnéknek pár éven belül komolyra fog fordulni a kapcsolatuk, a karácsonyokra már nem fognak meghívni, Jack meg lassan már majd a szülinapjára sem akar majd meghívni, hiszen itt lesz neki Nick, és már nem is fogok neki kelleni. És ez persze így van jól, hiszen ki akarná együtt tölteni a karácsonyt a szerelme fura, dilinyós ex-férjével, nem igaz?

Jack visszavágásáról lemaradok, annyira elmerültem gondolataimban, ám Quentin hangja visszarángat a jövõbõl a jelenbe.

- Ha nem fáztok, maradjatok még ebédig – javasolja Quentin, amit Jack nagy bólogatással fogad, így nem ellenkezhetek: természetesen még maradunk. A szerelmespár bemegy a melegbe, Jack meg, amint nincs segítségem, egybõl támadásba lendül a hógolyóival. Egyszer-egyszer én is megpróbálkozom az eltalálásával, de mondjuk úgy, még mindig nem vagyok egy nagy dobó király.

- Idõt, idõt! – lihegem kifulladva. Szerencsére ért a szóból ez a kis örökmozgó, és leáll az alázásommal, de persze látom a szemein, hogy nem menekülök sokáig. Élvezi a kis hamis, hogy nálam nem kell attól félnie, hogy visszadobálom, mert úgysem sikerül eltalálnom. – Készítek kis teát, megszomjaztam a nagy megalázásban. Kérsz te is? – kérdem Jacket, aki lelkesen bólogatni kezd.

- Winter Time-ot kérek! – mondja, és neki áll a hóemberünk csodálásának, és szépítgetésének. Értem, szóval hozzam ki neki, rendben. Bemegyek a lakásba, és a benti meleg hatására érzem, hogy elkezdek olvadni. Eddig nem is éreztem a hideget, de most már úgy tûnik, azért nem, mert teljesen jéggé fagytam. Persze, csak átvitt értelemben, hiszen szó szerint eléggé nehéz lenne. Kicsit megrázom magam, hogy a hó lejöjjön a hajamból is, ne hordjam szét mindenfelé a lucskot, ám mikor meghallom Quentin feleletét valamire, megdermedek, és immár nem a testem, hanem a szívem fagy jéggé.

- Aggódnod viszont nincs miért, téged szeretlek! – Õt szereti. Tényleg õt szereti.

- Örülök, hogy nektek már boldogak az ünnepek, fiúk, de ha nem szaporázzuk meg magunkat, nemhogy ebédre, de még vacsorára se készül el semmi!

Nem tudom, mennyi ideje állok már lefagyva, egyedül Anna hangjára bírok csak belépni a konyhába, hisz az elõtte lévõ mondat… Ha tudnék sírni, valószínûleg már rég folynának a könnyeim. Tudom, hogy én ritkán mondtam neki, hogy szeretem, és a kifejezése is nagyon nehéz volt számomra mindig is, de… emlékszem, az elején õ folyton mondogatta nekem. A vége felé már szinte sosem; már tudom, miért. Mert akkor már rég nem szeretett. Nem tudom, hogy mikor, hogy ismerkedtek meg, de látom, tényleg szeretik egymást. Nick pedig… Nick ki is tudja mutatni felé a szeretetét, nem úgy, mint én.

Gyûlölöm ezt a fazont! Rettenetesen gyûlölöm.

- Anna, kérhetnék kis teát? Jackkel megszomjaztunk a nagy hócsatában – mondom az asszonynak, aki elmosolyodik, és már teszi is föl a vizet forrni.

- Hócsata, mi? Sokkal inkább alázás volt, mint csata, nem igaz? – kérdezi a hátam mögül Nick ellenséges, ellenszenves hangja. Tudom jól, hogy az volt, és eddig nem is éreztem szégyennek, hiszen Jack élvezte, és ha õ élvezte, akkor én is, ám ennek a pasinak a hangja azt sejteti, hogy milyen egy nyomorult béna vagyok, aki még csak egy hógolyót sem képes eldobni rendesen. Fogadjunk, hogy valami atléta, vagy sportoló, vagy legalábbis sportokkal foglalkozik. Azok vannak ilyen nagyra a testi erejükkel.

- Ez így igaz – fordulok meg. Nem ellenkezek, nincs értelme, hiszen ez tényleg így volt. De nem is szégyenkezek, hiszen Jack élvezte, hogy lealázhat hógolyózásban, és ez a lényeg.

- Nick, ez nem volt szép! – pirít rá Quentin, de megrázom a fejem. Hagyja csak, nem lényeges. Utál engem, én is utálom õt, ez nem csoda.

- De igaz. Milyen férfi az ilyen, aki nem tud hógolyózni?! Szegény Jack mennyire szégyellheti, hogy ezzel elrontod az õ szórakozását – folytatja tovább a pojáca, szinte meg sem hallva Quentin szavait. Jack szégyell engem? De hát… nem, ezt nem hiszem! Látom rajta, hogy élvezi a játékot, és nem is kezdett volna bele, ha nem szeretne velem „hócsatázni”, hiszen már eléggé jól ismer, hogy tudja, én tényleg nem tudok dobni.

- Nick! – kiált föl Quentin fölháborodva.

- Hagyd csak. Tényleg nem tudok hógolyózni, de tudom, hogy Jack élvezi velem a játékot – mondom hûvösen, és visszafordulok a pulthoz. Hallom, hogy már forr a víz, így elõveszem Jack kedvenc, kalózos bögréjét és leteszem a pultra. Gondolom, itt nincs olyan bögre, amit használhatnék, de sebaj, hoztam a sajátomat. Egy szó nélkül kisétálok a konyhából, föl a szobámba, hogy aztán a bõröndömbõl kiszedhessem a bögrémet. Sajnos, csak egyet hoztam, de talán még holnap, a szokásos karácsonyi vásárban sikerül beszereznem egy teljesen újat, hogy elég legyen erre a pár napra a bögre-készletem.

- Jason, van ám bögre neked is! – mondja Anna, amikor visszatérek a sajátommal, és a bögrés szekrényben levõ, egyetlen, teljesen elkülönített bögrére mutat. Ohh… de kedvesek! Megtartották a bögrémet, úgy, ahogy nekem kell!

- Saját bögréje van?! – horkant föl a pojáca. Kezdek egyre idegesebb lenni miatta, de biztos vagyok benne, hogy nem látszódik rajtam, hiszen ha látszódna, olvastam eleget a fajtájáról, hogy tudjam, hogy arra is ugrana, és megszólná az idegességemet.

- Nick, kérlek, gyere velem – húzza maga után Quentin a barátját, és elhagyják a konyhát. Nem tudom, Quentin hogy tud egy ilyen pasiba szerelmes lenni, de… végül is, azt sem tudtam, hogy tudott belém belém szeretni. Utánam már ez a pojáca semmiség… hiszen õ valószínûleg ki tudja mutatni az érzéseit, sokkal jobb, figyelmesebb vele, több idõt töltenek együtt, valószínûleg elviszi õt moziba is, meg mindenfelé.

- Ne foglalkozz Nickkel, õ csak… - kezdi Anna, de elhallgat, mikor nem tudja, hogyan folytassa anélkül, hogy megbántana. Kedvelem õt, talán Jacken kívül õ az egyedüli a családból, aki még kedvel engem, és nem utált meg nagyon az évek alatt.

- …õ csak utálja, hogy itt vagyok, és míg õ nem tudott kialakítani szinte semmilyen kapcsolatot Jackkel, addig én, a fura, bogaras, béna pasas ilyen jól kijön a szerelmének fiával, aki nem mellesleg, az én fiam is. Tudom – mondom, és megrántom a vállamat. Nem kell aggódnia… Quentinnél úgyis eléri majd, hogy még kevesebbet tudjam meglátogatni Jacket, míg végül sikerül az, amit akar: ellenem fordíthatja Jacket, is, aki úgy fogja õt majd szeretni, mintha eredetileg is õ lett volna az apja, én pedig ennek a családnak nem maradok más, csak egy rossz, szennyes emlék, semmi több. De mindegy is.

- Hát… igen – ért velem egyet Anna, és a bögrékbe tölti a vizet. Én beleáztatom mind a kettõbe a filtereket, és amint készen van, Jackébe cukrot teszek, a sajátomba pedig citromot és mézet.

- Köszönöm a teát – zárom le a témát, pedig látom, hogy valamit mondani akarna, de én inkább nem szeretném hallani. Bólint egyet, hogy szívesen, én pedig kiviszem a két forró teát, hogy közösen fogyaszthassuk el õket Jackkel.

Csak õ számít. Csak õ…

- Nagyon szépen köszönöm, nagyon tetszik – hallom meg Jason hangját, mire újból feléjük fordulok. – Mindjárt mehetünk, de elõbb akkor becsomagoltatnám. Ilyen szépséges mézeskalácsot kár megenni, tökéletes helye lesz a laborban!
Hol máshol...?
- Add csak, Jason, majd én becsomagolom, menjél csak hóembert építeni! – mondja anya, a kezét nyújtva, szelíd mosollyal.
- Köszönöm – viszonozza a gesztust Jason, miközben a kezébe teszi a figurát. Nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy még anyának is több reakció jut tõle, mint nekem.

- Gyere már! – ráncigálja meg Jack a ruháját, ha jól látom, az elõszoba felé. Kizökkenek gondolataimból, hálásan azért, hogy van más, akire figyelhetek.
- Sapka, sál, kesztyû! Tudod, hogy nélkülük nem mehetsz ki hóembert építeni! – mondom szigorúan, ugyanis már párszor megpróbálta a lókötõ. El is szontyolodik az utasítás miatt, de aztán irányt váltva indul meg felfelé. A tegnapi kinti ruhája valószínûleg még mindig vizes, szerencsére a szekrényében akad pót, gondolom azért indult el, nyomában az apjával.
- Azt mondtad, egy zseni? – szólal meg mellettem Nick, mire felé fordulok. Kétkedést, és igen, némi gúnyt is látok az arcán, amit rosszalló pillantással reagálok le.
- Minden kétséget kizáróan az, úgyhogy tudományos témákban ne próbálj meg birokra kelni vele! – figyelmeztetem kissé komolytalanul, és mikor nyitná a száját, hogy visszavágjon, inkább adok neki egy gyors csókot rá. Elégedetten csukja vissza, és mikor anya felé fordulok, hátulról átölel.
- Láttál Jasonön sapkát? – kérdezem rám pillantó szülõmet, aki elõször befejezi a mézeskalács elcsomagolását, majd némi töprengés után, megrázza a fejét.

- Sejtettem – sóhajtom, majd Nick méltatlankodó morgása ellenére, kibújok az ölelésébõl, és elindulok felfelé. Jack szobájába megyek kapásból, ahol összeölelkezve találom õket az ágyon. Mindig meglep, hogy Jack mit tud kihozni Jasonbõl. Tényleg túl kevés voltam ezekhez a dolgokhoz...
- Na, mi van, mégsem mentek hóembert építeni? – kérdezem, elrejtve saját érzelmeimet. Jack elhúzódik az apjától, és izgatottság ragyog fel édes pofiján. Oké, meg tudom érteni, hogy még Jason se tud ellenállni neki.
- Dehogynem megyünk és a miénk lesz az utca legnagyobb és legszebb hóembere! – kiáltja, és már cibálja is magára az anorákját, és egyéb kinti cuccát.
- Gyere, adok neked kölcsön kesztyût, sálat meg sapkát! – fordulok Jason felé, és már indulok is a szobámba. Hallom hogy követ, de akkor fordulok legközelebb felé, mikor már megtaláltam a ruhadarabokat. – Bocsánat, kabátot nem tudok kölcsön adni, az túl kicsi lenne rád, ahogy az anorák is – mondom szabadkozva.
- A saját kabátom tökéletes lesz, köszönöm. – Megfogja a felé nyújtott holmikat, és a kezünk egy pillanatra összeér. Úgy rántja el a sajátját, mintha égetnék, de csak egy sóhajjal reagálom le, õ pedig megköszönve a dolgokat, elsiet.

Szomorú mosollyal nézek utána pár percig, de aztán megrázom a fejem, és összeszedem magam. Ki kell vernem a fejembõl, el kell felejtenem végleg. Én már Nicket szeretem, és bár nagyon jól tudom, hogy közel se olyan mélyen, mint Jason iránt éreztem...érzek... megérdemli, hogy az övé legyen minden figyelmem, és ne az exemen agyaljak.
Lesietek inkább a lépcsõn, és bár hallom kintrõl a jókedvû hangokat, inkább anyának kezdek segíteni az ebéd, és vacsora készítésben. Nick is beáll mellénk, így igyekszem kárpótolni õt az elõbbi elrohanásomért, és vele beszélgetek.
- Apu, apu! – hallom meg hirtelen Jack kiabálását, így félreteszem az édesburgonyát, amivel éppen veszõdtem, és az elõkertre nézõ ablakhoz sétálok.
- Mi a baj, Jack? – nyitom ki, majd felnevetek, mikor szembesülök a problémával. Úgy tûnik, kicsit nagy fába vágták a fejszéjüket, és bár az elsõ golyót még sikerült feltenniük az alsóra, a második és egyben utolsóval, már meggyûlt a bajuk. Jason nagyban igyekszik felrakni, de elég instabil a dolog, lassan ráborul az egész.

- Gyere Nick, segítsünk nekik! – ragadom meg párom kezét, mikor kíváncsian mellém lép. Hagyja, hogy kihúzzam az elõszobába, ahol gyorsan felkapjuk a csizmánk, kabátunk, és egyéb meleg cuccunk, majd kisietünk. Éppen idõben ragadjuk meg Jason két oldalán a méretes hógolyót, és segítünk neki feltenni a másik kettõre, mielõtt rázúdulna.
- Köszi – lihegi, felém pillantva. Csak legyintek, és mosolyogva állok neki hozzátapasztani a hóemberhez a fejét. Nem éppen én tettem sokat, hiszen mindketten magasabbak nálam, õk tolták fel a helyére.
- Jack, kérj a nagyitól szenet és répát, én addig keresek Nickkel egy seprût, apa pedig csinál kezeket neki. Rendben? – Vidáman bólint, ahogy a két férfi is beleegyezését fejezi ki. Nickkel hátra megyünk a normál méretû kertbe, és a fészerbõl elõhalászunk egy seprût. Indulnék vissza vele elõre, de elõtte még elkap egy pillanatra, és vigyorogva megcsókol.

- Ez kifejezetten hideg volt! – jegyzem meg szórakozottan, mire nevetve egyetért. Mire visszaérünk, már Jack is megjött saját zsákmányával. Innentõl megint kettõjükre bízom az építkezést, és hamarosan egy hatalmas hóember álldogál velünk szemben.
- Majdnem tökéletes – mormolom, majd lekapom a nyakamból a sálamat, és köré tekerem. – Na így az igazi!
- Hé, te miért lehetsz sál nélkül, apu?! – méltatlankodik Jack, mire felnevetve igazítom meg a fején a sapkát.
- Mert én már nagy vagyok, és amúgy is megyek vissza segíteni a nagyinak. Ráadásul megsajnáltam szegény hófickót, még megfázik a végén...
- Õ szereti a hideget! – vág vissza, de aztán újra a mûremek felé fordul, és úgy dönt, hogy azért jobb a sállal.
- Ha nem fáztok, maradjatok még ebédig – nézek fel Jackrõl Jasonre, aki némán bólint. Jack persze kapásból közli, hogy meg se érezte a hideget, maradni akar még. Megigazítom rajta a ruhákat, majd Nickkel a nyomomban, visszatérek a házba.

Innentõl kezdve fél füllel azt hallgatom, mit mûvelnek kint, és néha anyának kell oldalba böknie, hogy folytassam a munkát, és ne bambuljak.
- Most már pláne nem tartom jó ötletnek ezt! – morogja mellettem Nick, mikor megint a kint lévõkön felejtem a pillantásom. Elszégyellem magam, és bocsánatkérõen pillantok rá.
- Ne haragudj! – kérlelem, és közelebb lépek hozzá. – Aggódnod viszont nincs miért, téged szeretlek! – jelentem ki határozottan. Megenyhülni látszik, és miután megmosta zöldséges kezét, a derekamat megragadva húz közelebb magához. Beledõlök az ölelésébe, és viszonzok egy mély csókot, míg anya meg nem köszörüli a torkát.
- Örülök, hogy nektek már boldogak az ünnepek, fiúk, de ha nem szaporázzuk meg magunkat, nemhogy ebédre, de még vacsorára se készül el semmi!

- De tényleg! Karácsony van, igazán megborotválkozhattál volna. De tõled mi mást is várhatnék… - morogja állandóan és egyfolytában, mióta beültünk a kocsiba. Megszorítom a kezemben tartott ajándékos szatyrot, de nem szólok semmit. Ugyan, mi értelme volna… Régen sem kedvelt, most meg, hogy Quentin elvált tõlem, semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy folyamatosan kritizáljon.

- A francba! – kiált föl idegesen, a hátrapillantó tükörbe nézve. Fölhangosítja a rádiót, én pedig egy pillanatig nem tudom, mi a gond, de aztán rájövök, amint meghallom a bemondónõ ideges hadarását.

- Most kaptuk a hírt meteorológusainktól, hogy az elkövetkezendõ napokban San Francisco és San José környékén az emberek ne nagyon mozduljanak ki otthonaikból kocsival, se semmilyen járgánnyal, ugyanis az ünnepek miatt úttorlaszok alakulhatnak ki a folyamatos havazástól. Négy napig megállás nélkül havazni fog, a gyerekek örömére, ám a repülõ járatokat mind odafelé, mind visszafelé törölték – hadarja a bemondónõ. Ohh… tehát két nappal tovább kell itt maradnom, mint ahogyan terveztem.

Hála az égnek! Jó lesz végre Jackkel tölteni egy kis idõt! És persze Quentinnel is…

- Még csak ez kellett! Két nappal többet veled egy légtérben… - folytatja szapulásomat, ám megpróbálok nem rá figyelni. Nem tudom, mit követtem el, hogy ennyire utál, bárcsak segíthetnék ezen, de nem tudok, hiszen azt sem tudom, mi a gond velem.

Hamarosan szerencsére megérkezünk a házukhoz, és amint kiszállok, és édes energiabomba csapódik nekem, lelkesen ujjongva. Imádom Jacket. Bármit megtennék érte… Ha kellene, érte még a kutatói állásomat is feladnám, de tudom, Quentin ezt sosem engedné meg, nem hinné el, hogy Jack érdekében még ezt is megtenném.

- Képzeld, tegnap megépítettük az utca legnagyobb hóemberét, aztán legyõztük a nagyobbakat hócsatában. Tomyt mondjuk eltalálta valaki jéggel, de nem lett semmi baja, viszont a vezérünk, Ben azt mondta, bosszuljuk meg. Nem sikerült, de ma én leszek a vezér, és lehet én is ezt mondom, bár miénk a jobb bunker, ezért gyõztünk tegnap… – Meséli Jack szinte levegõt sem véve. Ohh, szóval hócsata… én sosem vettem még részt ilyenben, valahogy az én gyerekkoromból ez kimaradt. Sosem akartak velem hógolyózni, de örülök, mikor látom, hogy Jacknek nincsen ilyen problémája.

Sokszor elgondolkozom azon, hogy nem véletlenül vagyok meleg. Hiszen ilyen furcsa szokásokkal, és kényszerekkel, mint az enyém, ha egy nõ teherbe esne tõlem… a születendõ gyerek számára maga volna a katasztrófa, hiszen olyannak születne, mint amilyen én vagyok. Így viszont, örökbefogadással egy tökéletes gyereket tudhatunk a magunkénak, még ha biológiailag nem is a miénk, legalább annyira szeretjük õt, mintha az lenne.

Ahogy befelé sétálunk, Jack végül egy pillanatra elcsöndesedik, és hagyja, hogy a hajába borzoljak, majd ellépjek mellõle, Quentint is köszönteni. Semmit sem változott… ugyanolyan gyönyörû, mint amilyen a legutóbbi találkozásunkkor volt. Ugyanolyan gyönyörû, és ugyanolyan hûvösek a szemei, ahogyan rám néznek. Mellkasom szorítani kezd, úgy érzem, mindjárt megfulladok, és ezen az sem segít, hogy mézédes hangját meghallom. Hát sosem fog már eltûnni ez a hormonális borzalom, amit szerelemnek hívnak?! Jack negyvenedig szülinapján is ugyanígy fogok Quentin iránt áhítozni, miközben õ már rég megvet és utál engem?!

- Ja, oké! Addig én hozom a mézeskalácsod! – feleli Jack apja kérésére, és beszalad a konyhába. Nem igazán értem, hogy mirõl van szó, hiszen nekem nincsen mézeskalácsom, ám tudom, hamarosan úgyis rájövök, mit értett Jack ezalatt.

- Szia, Jason! – köszönt Quentin kedvesen, ám szemeiben látom azt a hideg, megkeményített pillantást, amit legszívesebben eltûntetnék onnan, bár tudom, képtelenség. Nem véletlenül szakított velem, nem véletlenül vált el tõlem. Már nem bírta tovább a nyavalyáimat, nyûgjeimet, és mások számára furcsa szokásaimat.

- Szia, Quentin! – köszönök neki én is. Mellkasom szorítása egyre szorosabbá válik, nem tudok mit kezdeni magammal, nem bírok tovább a szemeibe nézni, így inkább levetem cipõimet, és a fal mellé állítom õket, hogy párhuzamosak legyenek az ajtóval. Nem tudom, mit mondhatnék neki, zavarban vagyok, ám szerencsére Jack megmenti a helyzetet azzal, hogy egy szó nélkül megragadja a kezemet, és a konyha felé kezd húzni.

- A nagyi azt mondta, bent adjam oda, úgyhogy gyere! – jelenti ki. Bent, a konyhában Anna, Quentin anyja köszönt engem, szerencsére kevésbé utálatosan, mint ahogy a férje tette, viszont a figyelmem a helyiségben levõ egyetlen ismeretlen emberre terelõdik.

- Nick, hagy mutassam be Jack apját, Jason Morrissont – Quentin a férfi mellé lép, bennem pedig egy szörnyû gyanú fogalmazódik meg, ám hezitálva, mégis elfogadom a felém nyújtott kezét. Õ… ugye… ugye nem? – Jason, õ itt Nick Baker, a párom. – A párom… a párom… a párom…

Szinte visszhangzik bennem Quentin mondata. Megtántorodok, szívem kalimpálása egy pillanatra meg is áll. Õ… õ tényleg túljutott rajtam! És… és egy ilyen, szõke hajú, kék szemû, irritáló vigyorú, bárgyú, kigyúrt idiótát választott a helyemre. Vajon mióta vannak együtt?! Lehet, hogy már évek óta, csak nem mondta még el nekem? Lehet, hogy tényleg nem voltam elég jó neki a házasságunk alatt sem, mint ahogy járásunk kezdetén gondoltam, és igazából már akkor megkörnyékezte ez a bárgyú pojáca?!

- Örvendek! – mondja a fickó magabiztosan, és egy „én nyertem, ne is álmodj, hogy valaha is a tiéd lesz” vigyort villant felém. Nem tudom, mit mondhatnék… én is örvendek? Kizárt dolog, rosszul vagyok a látványától is! Gratulálok? Mihez gratulálnék, ahhoz, hogy elvette tõlem életem egyetlen szerelmét?! Menj a pokolba? Persze, Quentin rúgna is ki azonnal, hogy miért nem tudok viselkedni, és mikért káromkodok a gyerek elõtt…

Szerencsére Jack megment a válaszadás elõl; még soha nem voltam ennyire hálás amiatt, hogy ennyire örökmozgó, és sokszor be nem áll a szája.

- Tessék, ezt csináltam neked! – nyom a kezembe egy embert formázó mézeskalácsot, és ahogyan rápillantok az „apa” feliratra, rájövök, hogy miért is mondta, hogy az enyém. Ezt csak nekem készítette! – Megeheted, ha akarod, de a nagyi azt mondta, be is lehet zacskózni. Oh, kijössz velem hóembert építeni? Legyen nagyobb, mint amit a fiúkkal csináltunk! – vált gyorsan témát. Rámosolygok, és magamhoz ölelem hozzám képest negyed akkora testét.

- Nagyon szépen köszönöm, nagyon tetszik – mosolygok le rá, és a hajába borzolok. – Mindjárt mehetünk, de elõbb akkor becsomagoltatnám. Ilyen szépséges mézeskalácsot kár megenni, tökéletes helye lesz a laborban! – mondom, és már tudom is, hol lesz a helye. Közvetlenül a Jacket és Quentint ábrázoló öt darab kép mellett, amik a laborom legfeltûnõbb pontján vannak, hogy bármit is csinálok, mindig láthassam õket.

- Add csak, Jason, majd én becsomagolom, menjél csak hóembert építeni! – mondja Anna, és felém nyújtja kezét. Látom rajta, hogy nem csak erõltetetten mosolyog rám, mint ahogy Quentin teszi, de nem is kárörvendõen, hogy immár nem az enyém a fia, mint ahogyan a férje, és ez a pojáca teszik, hanem kedvesen, bár jobban behatárolni nem igazán megy.

- Köszönöm – mosolygok vissza én is, és neki adom a mézeskalácsomat.

- Gyere már! – ráncigál maga után Jack. Akarom mondani, ráncigálna, ugyanis apjának hangja megállítja mozdulatában.

- Sapka, sál, kesztyû! Tudod, hogy nélkülük nem mehetsz ki hóembert építeni! – mondja szigorúan. Jack arca egy pillanatra elszontyolodik, de aztán a konyhából kivezetõ másik ajtó felé ráncigál, majd föl az emeletre. Magunk mögül hallom, hogy a pojáca – igen, ezentúl csak így fogom hívni magamban! – és Quentin beszélgetni kezdenek, de hogy mirõl, azt már nem hallom, túl messze vagyunk már a konyhától.

- Jack… mondd csak, milyen ember ez a… Nick? – kérdezem fiamtól, miközben õ a szekrényébõl próbálja elõhalászni a kesztyûit, sálját, sapkáját, és jófiúként még az anorákját is, bár mivel az eléggé legalul van, segítek a ruhák közül kihalászni.

- Hát… apa, kérlek, ne mondd el senkinek! Nem szeretném apucit megbántani… - hajtja le Jack a fejét. A szívem megáll, már mindenféle rosszra gondolok, hogy miket tehetett vele, amit nem mert bevallani Quentinnek, ám bólintásomra folytatja, szerencsére megnyugtatóan. – Igazából nem rossz ember, de én különösképpen nem kedvelem – vallja be megvonva a vállát, és leül mellém az ágyára. Egymással szembe fordulunk, és belém hasít, hogy milyen rég is voltunk így. Csak mi ketten, mindenfélérõl beszélgetve. Istenem, de hiányoznak mindketten!

- Ezzel miért bántanád meg Quentint? – kérdezem, mert látom, hogy nem fog kérdés nélkül tovább beszélni. Elhúzza a száját, de azért folytatja.

- Mert úgy tûnik, mint aki boldog. De én akkor sem kedvelem Nicket, én azt akarom, hogy te maradj az apukám! – kiált föl zaklatottan, és a nyakamba veti magát. Karjaimmal átölelem, és úgy érzem, majd megszakad a szívem. Én sem akarom, hogy õ is az apukájává váljon, de ez csak Quentintõl függ. Sajnos…

- Kicsim… - tolom el egy picit magamtól, hogy láthassa, komolyan beszélek. Jack az egyetlen, aki érzékeli, hogy mit miért, milyen érzelembõl teszek, így nem kezd el mérgelõdni, hogy miért tolom el magamtól, hanem türelmesen figyel. Szemeiben megcsillannak a könnyek, nem szeretném, ha sírna. – Én mindig az apukád maradok, ezen semmi és senki nem változtathat! – mondom neki. – Mindig itt leszek neked, ha bármi baj van, továbbra is számíthatsz rám, sosem szûnök meg szeretni téged, viszont az, hogy esetlegesen lesz egy harmadik apukád, az nem tõlem, és nem is tõled függ. Ha Quentin szereti ezt a… Nicket, akkor muszáj elfogadnod õt, apukád miatt. – Miközben mondom, a szívem szakad meg. Nem akarom, hogy elfogadja õt apukájának, nem akarom, hogy Quentin túllépjen rajtam, nem akarom, hogy kitaszítsanak életükbõl! Mégis muszáj ezt mondanom Jacknek, hiszen nem szeretném, ha bármi baj lenne Quentin és a fiúnk között.

- Biztos? – kérdezi. Nem nagyon értem, hogy most éppen melyikre kérdez rá, de látom rajta, hogy rájött, miért nem válaszolok, és hozzáteszi: - Biztos, hogy mindig is az én apukám leszel? – teszi föl egyértelmûbben a kérdést. Szorosan magamhoz húzom, és fejemet hajába temetem.

- Teljesen biztos. Mindig is az apukád leszek, és mindig is te leszel a legfontosabb az életemben. Te, és az apukád – teszem hozzá.

Percekig öleljük egymást, és szerintem még ölelnénk is egy jó ideig, ha nem hallanánk meg egy lábdobogást, majd Quentin hangját.

- Na, mi van, mégsem mentem hóembert építeni? – kérdezi ex-férjem, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Tekintetén látom, hogy meglepõdött, hogy hogy talált minket, de nem szól semmit. Jack gyorsan kibontakozik ölelésembõl, és már szinte nem is látszik semmi szomorúság az arcán, szemei meg, amik eddig a könnytõl fénylettek, most az izgatottságtól kezdenek csillogni.

- Dehogynem megyünk és a miénk lesz az utca legnagyobb és legszebb hóembere! – kiáltja, és gyorsan magára rángatja minden meleg holmiját. Én is fölkelek, és elõre félek, hogy mennyire fogok megfázni, mert ugye melegebb dolgokat viszont elfelejtettem hozni, ám Quentin, mintha kitalálná gondolataimat, felém néz.

- Gyere, adok neked kölcsön kesztyût, sálat meg sapkát! – mondja, és kifelé sétál. Gyorsan követem õt, át a saját szobájába, ahol nagyot nyelek, mikor meglátom, a pojáca mennyire berendezkedett már itt. Régebben az én dolgaim hevertek katonás rendben mindenfelé, hogy megtaláljak mindent, ami kell, most az õ cuccai hevernek szerte-széjjel a szoba minden pontján. Összeszorítom fogaimat, már fájnak, annyira, de inkább nem szólok semmit. Ez már Quentin élete – nem a közös életünk. – Bocsánat, kabátot nem tudok kölcsön adni, az túl kicsi lenne rád, ahogy az anorák is – mondja, ám megrázom a fejemet.

- A saját kabátom tökéletes lesz, köszönöm. – Megfogom a felém nyújtott holmikat. Egy pillanatra összeérnek kezeink, rajtam mintha áram futna keresztül. Nem… még mindig nem múlt el sem a dopamin, sem az endorfin, sem pedig a többi hormon hatása… még mindig eszméletlenül szerelmes vagyok belé. Gyorsan el is rántom a kezemet, és miután megköszönöm õket ismét, kisietek a szobájából.

- Apa, gyere már! – kiált rám Jack. Látom, rajta már a csizma is rajta van, én pedig már elõre megremegek, hogy vajon mennyire fog beázni a cipõm. Vízálló, meg minden, tudtam, hogy hó lesz, de azért mégsem egy jó meleg, bélelt, vastag csizma…

- Megyek már, megyek – mosolygom, és miközben fölveszem magamra a sapkát, a sálat, meg a kesztyût, utána sietek. Kint érem csak utol, hiszen nekem még a kabátom és a cipõm is föl kellett vennem, és egybõl egy hógolyót kap telibe az arcom.

- JACK! – kiáltok rá ál-mérgesen, és megrázom a fejem, hogy lerázzam az arcomról a havat. Ejj, ejj, rossz kisfiú! Viszont mégsem szállok bele a harcba, sajnos a célzási képességem a nullánál stagnál évek óta, és a kis galád ezt tudja is nagyon jól, azért mer engem támadni. Meg persze azért is, mert én engedem neki, nem úgy, mint Quentin.