- Be kell mennem – mondja, és próbál szabadulni majdnem-ölelésembõl, de saaaajnos nem sikerül neki. Jajj, mindjárt megsajnálom szegénykét… Vagy nem.

- Ugyan ha eddig tudott várni az igazgató, akkor egy pár percet még tud várni – mosolygok rá úgy, mint ahogy egy farkas vigyorogna az áldozatára, ha tudna vigyorogni.

- Aaron? – Affranc… Diri bá, most komoly, hogy pont most kell betalálnia minket?! Basszus. Pedig olyan szívesen játszadoztam volna még el ezzel a gyönyörûséggel. De hát… így jártam. Legközelebb nem fog menekülni.

- Áhh. Igazgató úr – fordulok felé mosolyogva, miközben magamban elmondom mindennek, a hirtelen megjelenése miatt.

- Nem kéne a tanáriban lennie és a következõórájára felkészülnie? – kérdezi az igazgató. Felkészülni a következõ órára? Ugyan már! Ez most komolyan beszél?! A franc fog fölkészülni órára… Azt adok le, amit csak akarok, ahogyan akarom, minek akkor fölkészülni?

- Csak gondoltam elkísérem Misaki tanárurat, hogy ne tévedjen el – válaszolom ahelyett, hogy visszakérdeznék, hogy normális-e. Ezzel a válasszal csak nem rúgna ki, hanem még kedvesnek is nézne. Kell a munka, nincs mese.

- És még is miért téved volna el hova tartott? – Ohh… Csak nem? A drága jó tanár bácsi hazudott nekem, hogy a dirihez igyekszik? Na, nézd csak! Ilyet…

- Azt mondta neki, hogy látogassa meg önt az elsõ órája után így ne akartam, hogy eltévedjen, hiszen nem egy átlagos helyen van az irodája – mondom negédesen és a majdnem-karjaim-közt tartott Misakira pillantok, aki úgy tûnik, rossz diákosat játszik – azaz nagyon be akar olvadni a falba, hogy eltûnjön. Ilyet a diákjaim játszanak, nem az elvileg felnõtt kollégáim!

- Én nem hívattam magamhoz. Nem tudom miért is akart jönni valójában – mondja a diri. Heh… mi van, a hazug embert elõbb utolérik, mint a sánta kutyát?

- Valóban? – kérdezem Misaki felé fordulva. Na, kismadárka nem menekülsz!

Még akkor sem, ha becsöngettek, hiszen mi vagyunk a tanárok, legalább az én kis gerinctelenjeim hamis biztonságérzetbe tudják magukat ringatni addig a pár percig, amíg… khm… beszélünk egymással.

- Bocsánat, de mennem kell, kezdõdik a következõórám. – Hangja higgadt, összeszedett, ráadásul nem is foglalkozik azzal, hogy majdhogynem lefogom, simán elsétál mellõlem. Hát ilyet… Ezt nem sokáig fogom tûrni ám!

- Misaki – szólok utána.

- Sietek az órámra – válaszolja, még arra sem méltatva, hogy felém forduljon. Gyorsan elköszönök a diritõl, és megígérem neki, hogy megyek órára, és nem fogom többet terrorizálni a diákjaimat, és Misaki után rohanok. Majd, ha befagy a pokol, akkor talán azt fogom tenni, amit ígérek, addig nem.

Szerintem meg sem hallja, hogy szólongatom, vagy ha mégis, akkor úgy tesz, mint aki nem, ugyanis csak megy megállíthatatlanul, amitõl bennem meg a pumpa megy föl. Milyen dolog az már, hogy figyelmen kívül hagy?! Engem nem hagyhat figyelmen kívül!

Amint beérem, a karjánál fogva megragadom, és magam felé fordítom. Dühös tekintettel méreget, de nagyon nem tud meghatni.

- Hagyjon békén – mondja mérgesen. Hádecuki! Most komolyan azt hiszi, hogy érdekel, mire utasít? Ez édes…

- Nocsak. Mit látnak szemeim. A kis újonc bekeményít. – Ez tényleg édes.

- Órám van és önnel ellentétben én szeretem késni – mondja jelzésértékûen, de nem engedem el. Dehogy engedem el, ugyanis, mint mondtam, legközelebb nem menekül. És az a legközelebb az most van.

- Az engem cseppet sem érdekel – jelentem ki.

- Mit akar még? – fakad mi, amire elvigyorodok. Komolyan nem jött még rá?

- Téged! – jelentem ki, és a falnak lököm. Megdermedve hagyja, hogy a kemény falnak lökjem, de mikor közel hajolok hozzá, hogy kicsit megkóstolhassam, egybõl föléled.

- Hagyjon békén! – próbál szabadulni, de annyira azért nem erõs, hogy el tudjon tolni magától, épp, csak annyira, hogy ne tudjam megcsókolni. Harcias a kicsike, mi?

- Dehogy hagylak – nevetek föl. Ugyan, még csak most kezdtem, nem fogom egybõl föladni! Az nem én lennék.

- Kérem, engedjen el, órára kell mennem. – Ennél jobbat nem tudott volna kitalálni? Szerintem már rég rájöhetett, hogy kurvára nem érdekelnek engem a tanítványaim, de úgy semelyik diák sem. Akkor mégis miért engedném el?

- Az engem egyáltalán nem érdekel. Mit szólnál, ha kivennénk ma egy szabadnapot, és…? – kérdezem elmélyített hangon.

- Ne tegezzen, kérem, és NEM! – jelenti ki harciasan. Pillanatnyi meglepõdésemet kihasználva, egybõl kisiklik karjaim közül, és már el is tûnik a sarkon túl, meg sem várva, hogy fölocsúdjak. Hát a nénikéje!

Dühöngve, magamban puffogva sétálok föl a második emeletre, ahol a következõ órám van. Erõs ajtócsapással nyitom ki az ajtót, és mérgesen beviharzok.

- Na, barmok, felelünk!

---*---*---*---

Egész nap kerül engem. Bárhogyan próbálom elérni, egyszer sem sikerül elkapnom, mindig meglép elõlem a tömegben. Mintha mindig a legforgalmasabb folyosón lenne órája, a diákok között simán elsurran minden egyes szünetben.

Ó, hogy baszná meg!

Azok a tökkelütött barmok, akiket tanulóknak hívnak! Na persze… tanulók a seggem. Ezek leginkább egy rakás gerinctelen szerencsétlenség. Még arra sem képesek, hogy az igék második alakját elragozzák. Mégis mit próbálok én a fejükbe verni?!

Na jó, ez hülye kérdés, leginkább azt, hogy milyen egy tehetségtelen, tudatlan barmok, akik semmit nem tudnak. Ezt viszont tökéletesen meg tudtam nekik tanítani. Annyira, hogy még megszólalni sem tudnak. Ehh, hogy lehetnek ennyire szerencsétlenek? És még egyetlen egy helyes kis diák sincs ebben a rohadék suliban! Vagy ha van, azt már mind kipróbáltam. Nem volt túl sok, mit ne mondjak…

Óra után a tanári felé vonulok a marhacsorda közepén. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a diákok engem egybõl kikerülnek, még ha mindenki másnak neki is kell menniük, de az én közelembe nem akarnak jutni. Na, vajon miért?

Gondolataimban már a ma esti bárlátogatást tervezem, és fejemben számításba veszem az összes olyan helyet, ami szóba jöhet jóféle zsákmányok terén. A tanári ajtaját lendületesen kivágom, most mondhatnám azért, mert a szél kivágta, de nem, csak ilyen kedvem van. Mint minden egyes nap. A kollégák már mind megszokták, akkor meg miért tennék ellene? Na meg… amúgy se érdekelne, ha nem szoktak volna még hozzá.

- Jó reggelt – köszönnek a kollégák, majd húznak is ki a francba. Mi van, ennyire félelmetes volnék, vagy miért menekülnek ki? Egy gondolatbeli vállrándítással elintézem a dolgot, és az asztalomhoz sétálok. Székem kényelmes, bár egy kanapénak jobban örülnék, ahová bárkit lefektethetek, és…

- Jó reggelt. Misaki vagyok. Én vagyok az új matematika tanár – …megbaszhatok. Ki a fene ez? Egy pillantást vetek magam mellé, de az új kolléga nem igazán érdekel.

- Csá – szólalok meg azért, hogy ne nézzen már bunkónak. Még akkor sem, ha néha annak tûnök. Hmm… vajon csak annak tûnök, vagy tényleg bunkó vagyok?

- Téged hogy hívnak, és mit tanítasz? – próbál beszélgetést kezdeményezni a kolléga. Hajj, nem fog békén hagyni, igaz? Még akkor sem, ha világosan kimutatom, hogy semmi kedvem most senkihez, fõleg nem beszélgetni. Bááár… ha esetleg másra rávehetõ, nem csak a beszélgetésre… Ismét ránézek az új kollégára, és most már jobban megfigyelem. Hmm, nem rossz, nem rossz. Az ártatlanság csak úgy sugárzik belõle, barna haja finoman öleli körül arcát. Fekete szemei nagyon tetszetnek.

Hmm-hmm, diri bá, jó kis kollégát vettél föl nekünk.

- Egy fini új husi – morgom kéjesen, és végig nyalok az ajkamon. – Aaron vagyok és angolt tanítanék ezeknek a kölyköknek – felelem, és végig mérem. Testalkata pont a zsánerem, bár talán kicsit erõsebb is. De ez nem baj, sõt, talán így még jobb is. Helyes, fiatal, és tökéletes uke. Hát kell ennél jobb? Ráadásul kolléga, és nyugodtan megszexualizálható itt, a munkahelyen. Ahh, be lett aranyozva a napom.

- Már meg ne haragudj, de nem vagyok új husi. Eszedbe ne jusson semmi ilyesmi. – Hangja határozott, mintha csak egy neveletlen diák lennék. Szórakozott vigyorral figyelem a felháborodástól kicsit kipirult arcát, és egyre inkább tetszik. – Nem leszek senkinek senkije – jelenti ki, és összepakolja a cuccait, mert mindjárt csengetnek. – Most pedig megyek órára – vonul el, mint egy kiskirály, akinek degradál a jelenlétem. Ahogy az ajtóhoz lépked, pont tökéletes rálátásom nyílik formás fenekére, aminek látványára határozottan tudom, hogy én akarom ezt a férfit. Egy éjszakára, vagy akár többre is, de az enyém lesz.

---*---*---*---

Ilyen szerencsém is csak nekem lehet. A nyuszika önkéntesen vándorol karjaim közé, ahogyan a mellettem levõ terembõl kisétál, és hogy a tanári felé menjen, felém kell jönnie. Látványára megnyalom a számat, és kisétálva a gerinctelen férgecskék közül, hozzá csapódok.

- Áh, Misaki-chan! – tettetek meglepetést, de persze mind a ketten tudjuk, hogy egyáltalán nem vagyok meglepve, és hogy miféle hátsó szándékom van nekem. Õ egyértelmûvé tette, hogy nem kér belõlem, ami nekem csak még jobb, hiszen nem omol egybõl a karjaim közé. Élvezet lesz letörni az ellenállását, és érezni, ahogyan egyre inkább megkíván. Mert ugye minden úgy van, ahogyan én akarom, hogy legyen.

- Aaron-san, bocsánat, de nekem… ööö… most sietnem kell – mondja viszonylag határozottan. A tanáriban magabiztosabb volt, de ugyan, nem gond ez. Nekem nem.

- És hova is, ha megtudhatom? – érdeklõdöm selymes, lágy hangon.

- Az… igazgató úrhoz – jelenti ki. Az igazgatóhoz? Rendben, akkor megyünk az igazgatóhoz. Mert nem fogom ám hagyni, hogy egyedül menjen el oda. Nem-nem, õ már nem menekülhet elõlem. - Megkért, hogy az elsõ óra után jelentkezzek le nála.

- Értem, akkor elkísérlek, hogy ne unatkozz annyira – veszek fel egy fél vigyort, és hátára teszem a kezemet. Ingerülten húzódik el érintésem elõl, de éreztem, hogy gerince mentén végig borzongott. Jobbom elárvultan lóg a levegõben, de mikor rájövök, hogy nem, nem fog az érintésembe belesimulni, vállat vonva leeresztem.

- Aaron-san, ez teljesen felesleges! Nem unatkozok egyedül – jelenti ki makacsul. Sétánk közben jól megfigyelem kecses, és ruganyos mozgását, amitõl csak még jobban kívánom. Határozott, helyes, és makacs. Pontosan az én típusom. Köszi diri bá’, majd meghálálom, hogy minimum egy hónapig nem nyúlok a diákokhoz, okés?

- Akkor hogy ne tévedj el – mondom a másik opciót, hogy miért is kísérem én el, és mosolyogva irányítgatom, feltûnés mentesen, hogy merrefelé menjen. Szerintem észre sem veszi a nagy lerázásomban, hogy õ többször is rossz helyre akart menni.

- Nem tévedek el!

- Nem is, mivel elkísérlek – mondom csak úgy magamnak. Hát, ha nem kísérném, már rég eltévedt volna, elég nagy az iskola, fõleg egy olyannak, aki még nem ismeri annyira. Mert ugye nem olyan könnyû ám megtalálni az igazgatói irodát, hiszen nem éppen az iskola közepén, a fõ helyen található, hanem a második emelet, leghátsó részén, ami felé jó pár elágazás van.

- Ha nem kísérnél el, akkor is oda találnék – mondja csakazértis. Hát persze…

- Igen, de nézd, hogy szalad az idõ jó társaságban… már meg is érkeztünk! – mutatok tettetett csodálkozással az igazgatói ajtajára.

- Oh… hát, köszönöm – mondja szeme fordulva velem. Szemeimben látható éhségtõl, mely rá vonatkozik, nyel egyet, és hátrál egy lépést, pedig nem néz ki félõsnek, sõt! - Akkor… én most bemegyek.

- Menjél, kint megvárlak – húsom félmosolyra ajkaim.

- Nem kell, köszönöm. Gondolom, mindjárt kezdõdik az óra, nem kellene késni óráról – próbál elküldeni eléggé határozottan, de ugyan! Mióta foglalkozom én azzal, hogy elkések óráról, vagy hogy mások mit mondanak nekem?

- Nem fogok elkésni. Mindig a diák késik, szóval majd megbüntetem õket – vonom meg a vállam egyszerûen.

- Na de Aaron-san! – pirít rám. A tanár bácsinak csak nincs valami gond az én tanítási módszereimmel? Legyenek, de valamiért nem igazán érdekel.

- Nem menni akartál? – érdeklõdök fölhúzott szemöldökkel, és mint cserkészõ ragadozó, egyre közelítek hozzá. Hátát a falnak veti, én meg kezemmel körül zárom vékony testét, hogy ne szökhessen el, és közelebb hajolok hozzá. Nyitott szemeimmel mélyen szemeibe nézek, és most veszem csak észre, hogy nem is feketék, hanem nagyon sötét barnák, mint a legsötétebb csokoládé. Néhol kis világos barna, néhol meg fekete pöttyök és vékony csíkok tarkítják, attól függõen, hogy hogyan esik rá a fény.

Tetszik. Határozottan tetszik.