Karakter: Gregory Blanchard
Megjegyzés: ~ Gazdinak
- Figyu, kicsim! Ma elmegyek pár haverral sörözni, szóval csak később érek vissza a koliba. El tudnád intézni, hogy az öreg Tom ne vegye észre, hogy nem vagyok ott? – kérdezi Josh, miközben átkarol. Boldogan simulok bele ölelésébe, és kezével kezdek el játszani, amivel szorosan ölel magához.
- Persze, tudod, hogy bármit – mosolygok föl rá, bár azért egy kicsit szomorú is vagyok – De azt hittem, hogy ma… együtt leszünk – pislogok föl rá sokat sejtetően, de mikor meglátom Josh elkomoruló arcát, rájövök, hogy nem volt a legjobb ötlet ezt szóba hozni. Josh nem szereti, ha „korlátozni” akarom, már pedig számára az, hogy választania kell a szex és a barátai között, az a korlátozás kategóriába esik. – Nem úgy értettem! – nyikkanok föl, és megfordulok ölelésében, hogy mellkasom mellkasának simulhasson. – Nem szóltam semmit! Nyugodtan menj csak a barátaiddal, megérdemled… - vigyorgok rá, és egy csókot nyomok az ajkaira.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Ígérem, legközelebb bepótoljuk, amit ez a kerek, édes feneked annyira vár már – vigyorogja, és keményen a popsimba markol. Ijedten nyikkanok föl, és nézek körbe, hogy ki látta ezt, de úgy veszem észre, hogy senki. Még jó… mert lehet, hogy mindenki előtt világos, hogy mi járunk, és semmi bajom a közönség előtti csókolózással, de azért van egy határ, amit nem szeretek átlépni. Nem illik.
- Blanchard, ne turbékolj, gyere már! – kiáltja az edző. Jajj… hogy már elkezdődött az edzés? Akkor sietnem kell, mert annál több kört futunk, minél inkább később kezdődik valaki miatt az edzés, és ezek után mindenki a későt fogja támadni. Hála az égnek, hogy, ahogy látom, még ketten nincsenek itt. Akkor nem én leszek a bűnbak.
- Mennem kell – mondom elszomorodva, és egy gyors csókocska után a pályára szaladok. Azaz… szaladnék, ha nem esnék el a saját lábamban, mikor épp hátra fordulnék, hogy integessek Joshnak. Mindenki, aki látta ügyeskedésemet, szakad a röhögéstől, főleg Josh, de nem tudok senkit sem hibáztatni, hiszen ha mással történt volna ez meg, akkor én is nevetnék. Meg… már volt időm hozzá szokni a kinevetésemhez. Jó párszor történt már ez meg, így most csak méltóságteljesen fölkaparom magam a földről, és most már kicsit lassabban odamegyek az edzőhöz. Hah… még szerencse, hogy Josh nem játszik a foci csapatban, mert még a végén nem miattam nyernénk, hanem miattam vesztenénk meccseket. Ezért is nem szoktam meghívni a meccsekre, mert nem akarom, hogy az általa kihozott ügyetlenségem miatt veszítsen a csapatom.
Hülye szerelem… csak ügyetlen és figyelmetlen lesz tőle az ember.
De ha egyszer olyan jó érzés…?
- Húsz kör futás – jelenti be az edző, mikor a két késő is megérkezett. Húsz kör?! Meg fogok halni! Mert nálunk egy kör nem ám a pálya körül van, hanem az egész iskola, és annak udvara körül! Húsz kör… Váh! Borzalom…
- Ne már! – morgolódnak a többiek velem együtt, de csak halkan, hogy az edző meg ne hallja, mert nagyon nem csípi a morgolódást. Sőt, mondjuk úgy, annyira nem szereti, hogy további minimum öt körrel szokott megajándékozni minket, ha meghallja a morgásunkat. Huszonöt kört meg senki nem akar. Fúh, egyszer volt harmincöt kör futás… na, akkor azután mindenki úgy kidőlt, hogy az edzés további részét úgy játszottuk végig, mint a reumás csigák. Hogy bepipult utána az edző… jajj! Soha többet olyan edzést!
Mivel tényleg senki nem akarja azt, hogy többet fussunk, mint amennyi muszáj, neki is kezdünk a futásnak. Az első öt kör igazán nem vészes, hiszen nem vagyunk mi olyan gyengék, de azért a nyolcadik körre kicsit már fáradok. Mire a tizenkettedik kört futjuk, már úgy érzem, mintha a lábaim vastag tönkök lennének, de azért csak rendületlenül futok a többiek után.
Azaz csak futnék, ha nem pillantanám meg életem szerelmét a barátai társaságában. Azt hittem, hogy már elmentek! De nem, mert itt vannak, és valami nagyon vicceset nézhetnek, mert mindannyian egy dolgot néznek, és nagyokat nevetnek.
Annyira elbambulok a nevető Josht figyelve, hogy észre sem veszem, hogy kikötöződött a cipőfűzőm, és letértem arról az útról, amerre a többiek futnak tovább. Csak a szerelmemet figyelem, és…
BAMM.
Áuuuucs! Áuáuáuáu, ez fáj!
- Héj, Greg, jól vagy? – kérdezi az egyik csapattársam, fölém hajolva. De miért van belőle kettő? Nem is, három van belőle! De vicces!
- James , hehehe, tudtad, hogy három van belőled? – vigyorgom fölfele, majd megunva a fetrengést, megpróbálok föltápászkodni – sikertelenül. Hányingerrel küszködve hanyatlok vissza a földre, és a szemem előtt táncikáló foltokkal kezdek el viaskodni.
- Nem, nem vagy jól – válaszolja meg a saját kérdését, és leguggol hozzám. – Most szépen megpróbálunk fölállni, és elviszlek a suli dokihoz, rendben? – Kábán bólogatok, de aztán átkozom magam a hülyeségem miatt, mert ettől csak még jobban megfájdul a fejem. Amúgy mi is történt? Hogy kerültem a földre?
Jó pár kérdésem volna, de mikor kinyitom a számat, érzem, hogy nem éppen a kérdés, hanem egy sokkal levesesebb dolog akarna kitörni belőlem, így inkább szorosan összezárom ajkaim, és helyette a felállásra koncentrálok. Hajrá, Greg, menni fog ez! Nem fáj a fejed, nincs hányingered, nem fogsz elájulni. Ez az, látod? Már majdnem ülsz!
- Még egy kicsit tarts ki, mindjárt állsz! – támogat James, és tényleg. Pár pillanat múlva már a két lábamon egyensúlyozok, a suli doki felé vezető úton. Vagy legalábbis gondolom, hogy az odafelé vezető úton, mert meglepő módon, még soha nem találkoztam a dokival, annak ellenére, hogy mennyi baleset történt már velem. Olyan súlyos soha, hogy el kellett volna hozzá mennem, a szokásos évi vizsgálatokat meg általában végig betegeskedtem.
Mivel a szédülésemre figyelek, nem nagyon tudom, merre járunk, így eléggé meglepődök, mikor azt veszem észre, hogy megálltunk.
- Jó napot, doki. Greg nekiment az iskola falának, aztán meg kiterült, mint egy béka. Most meg enyhén szólva nem önmaga. Lefektethetem, aztán megnézné, kérem? – kéri James. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet a suli doki, de a szemeim előtt már olyan szinten táncolnak a foltok, hogy inkább a világ darabkái táncolnak a feketeségben. Hirtelen helyzetváltásra eszmélek csak föl, amit megkönnyebbülten fogadok. Sokkal jobb fekve, mint állva. Hmm… ilyen ügyes lettem volna? Gratulálok magamnak… még jó, hogy nem emlékszem, hogy mi történt. – Akkor magára bízom őt, doki, nekem mennem kell megbirkózni az edző kiakadásával. Viszlát doki, szia Greg! – köszön el, és már itt sincs.
- Hogy van? – kérdezi egy ismeretlen hang a közelemben. Megpróbálom kinyitni a szemem, és nagy csodálkozásomra sikerül is normális képet behozni, nem csak foltokat. Egy szőke fej hajol be a látóterembe, aki meglepő módon nem is olyan öreg, mint ahogy azt gondoltam volna. Egész fiatal… és helyes. Persze nem olyan helyes, mint Josh, de azért… nem vészes.
- Hányingerem van, szédülök, fáj a fejem – nyögöm elhaló hangon, és úgy érzem, mindjárt elájulok. Vagy sugárban lehányom a dokit… hm, nem is tudom, melyik lenne jobb ötlet. – Mi a diagnózis, doki? – kérdezem.
- Agyrázkódás – feleli, és kisétál a képből. Affrancba… pedig eddigi éveim során olyan szépen megúsztam agyrázkódás nélkül! Akkor most, ha jól tudom, semmi mozgás, semmi tévé, semmi számítógép, csak fekvés és alvás. Hip-hip-hurrá! Most mit fogok mondani Joshnak?! Nem tudok neki falazni Tomnál, és minimum egy hétig nem mozoghatok majd, ha jól emlékszem arra, amit még anya mondott ijesztgetésként, mikor nem vigyáztam, és beütöttem a fejem.
Válaszra már nem futja, csak egy artikulátlan nyögésre, aztán kész, passz nekem.
|
