Reggel amikor felkelek, bekopogtatnak.
Nocsak, Nem így szoktam kelni!
- Bejöhetek? – kérdezi édesapám hangja. Ijedten rezzenek meg.
- Persze, egy pillanat! – dadogom, és kipattanok az ágyból, felkapva a köntösöm. – szabad! Gyere be, papa!
- Jó reggelt, drágám – lép hozzám, kezével megsimítja a fejem, csókot nyom a homlokomra.
- Jó reggelt, papa. Hogy aludtál? – csókolom meg az arcát.
- Remekül, drágám, remekül…
- És mi szél hozott ilyen korán? – nézek rá, szorosra fogva a köntösöm.
- Hát… a nemsokára megrendezett bálodról lenne szó, drágám.
Megforgatom a szemem kicsit ingerülten.
- Papa, oly sokszor rágtuk már át ezt a témát… - kezdem, de a szavamba vág.
- És mindannyiszor ugyanaz a véleményem, drágám – mondja határozottan. Ilyenkor inkább csendben maradok. – A bálon meg kell jelenned elvégre ez a debütáló bálod…
- De… - rám néz. Csak összeszorítom az ajkaim. – Rendben papa. Sajnálom… hálás vagyok az erőfeszítéseidért.
Csókot nyom a homlokomra és kimegy.
Csalódottan lebiggyesztem az ajkaim.
Nemsokára telihold, de jó apám egyre jobban szemmel tart.
- Ginny, drága – jön be a dajkám, huncut mosollyal nézek rá, ő bölcs és csalafinta csillogással a szemeiben simogatja meg reggeli kócos tincseim. – Mi bánt, bogaram?
- Az a felesleges bál – mondom és átülök a kis piperetükröm elé, ahol nekilát kibontani kócos tincseimet.
- Nem felesleges, drágám – mondja. Olyan különleges nő… kellemes barnás bőre van, telt ajkai, sötét szemei, mint az éjszaka, haja sötét ébenbarna, csillog, mint a kátrány… - Kicsi Ginny, ne légy letörve, gondolj bele, szüleidnek hagy teljen benned kedvük…
- De… - próbálok ellenkezni, de szemeinek sosem lehet teljesen ellenállni.
***
A bálon a szám belső oldalát rágom, óvatosan, nehogy a halvány rúzs elkenődjön, különben az egészet kezdhetjük előről… sötét smaragdzöld ruhámat a dajkám adta rám, a hajam ő tűzte fel, a sminkemet ő készítette el, hogy a lehető legszebb legyek és apám után loholok, mint egy hű öleb, hogy hagyja már abba a madame szerepét mert ahány ifjúnak bemutatott, mindannyit meghívta ebédre… és komolyan hagyja már abba!
Egy lágy arcú férfit pillantok meg, apám elcsípi a pillantásom majd a karom és lendületesen odaránt, szinte kitépi a karom.
Elképedve pillantok rá, nem vagyok még olyan öreg, hogy ekkora elánnal kelljen férjhez adnia!
- Üdvözlöm, Mr Graysly. Remélem, élvezi az estét – hajolnak meg apámék, kicsit lekonyul az összeszorított ajkaim vége.
Ismét egy ember, aki be akar majd zárni? Már ha lesz belőle valami?
Kisandítok a még hiányos holdra.
Holnap… holnap telihold! Végre – Elmosolyodok álmodozóan.
- Köszönöm a meghívását, remekül érzem magam – hallom a kellemesen mély, zengő hangot, rájuk fordítom a tekintem. Tekintetünk összefonódik, mintha… muszáj rámosolyognom.
Kórusdal, egyre növekvő, orgona és hárfa, hegedűk megannyi szólama… milyen őszinte tekintete van… kicsit leeresztem meglepetten a vállaimat, szemeim élénken csillognak rá.
- Ő itt a lányom, Guinevra. Guinevra, ő itt Mr Vincent Leonard Graysly. Porcelánbaba-készítő, a legkiválóbb, ha szabad mondanom, széles e világon. – mondja apám.
- Üdvözlöm, uram – mosolygok rá halványan, mégis kiragyognak a fogaim ajkaim rejtekéből. Olyan… más, hiába próbál beolvadni, nem tud…
Pont mint én…
- A tizenötödik születésnapomra magam is kaptam egy Ön által készített művet… Igazán csodálatos, nagyon köszönöm – hajolok meg kissé, felcsippentve a szoknyámat.
- Ugyan, enyém a megtiszteltetés, örülök, hogy a kedvére tehettem.
- Nem lenne kedve mesélni erről a foglalkozásáról? – vág bele édesapám a néma szemkontaktusunkba. – Mindig is nagyon érdekelt ez a művészeti ág és…
- Apám, kérem – nézek rá kicsit neheztelve. Minek ez az egész falhajtás… - Mr Graysly bizonyára elfáradt. A napokban már úgy is több tucat fiatalembert eghívott teára, drága édesapám, talán egy másik alkalommal – mondom nyomatékosítva.
Bizalomgerjesztő férfi, de elég volt! Sikítani fogok, akarok, menekülni, el a fűzőktől és a sminktől…
- Talán túl elfoglalt, Mr Graysly? – kérdezi apám. Azonnal a férfira rebben a szemem. Mondj nemet!
Téged nem biztos, hogy figyelmen kívül tudlak hagyni.
- Nem, dehogy, uram. Ha úgy kívánja, örömmel megosztom foglalkozásom minden titkát önökkel.
- Helyes. Akkor holnap ebédre várjuk. Ég önnel – mondja apám.
Összeszorítom az ajkaim, illedelmesen biccentek.
Alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek…
***
Másnap kicsit idegesen állok a hatalmas duplaszárnyú ajtó előtt, csipkekesztyűs kezecskéimben morzsolgatom a hatalmas kilincset.
Dajkám mögöttem áll, mint a gardedám, ahogy teljes mértékbe illik. Nem maradhatok egyedül ennyi férfival.
- Gyerünk, Ginny drága – simogatja meg kalácsfonásba fonott tincseimet, hosszú copfom kontyba tűrve, elrejtve, rajtam sötét borvörös hosszú, nehéz taftruha, ejtett vállakkal, fekete csipkével a karomnál és a mellkasomnál. – Ma este telihold…
- Tudom – sóhajtom és lenyomom a kilincset.
Bent a moraj azonnal elcsendesült. Illedelmesen pukkedlizek, mélyen, egyenes háttal meghajolva, felcsípve a szoknyám fekete csipkés, ujjatlan kesztyűcskés kezemmel.
- Mindenkit őszinte örömmel üdvözlök – mondom nyugodt, lágy hangon. – Köszönöm, hogy eljöttek.
Dajkám utána sétál, finoman meghajol de egy szó nélkül tolja be alattam a széket, áll mögöttem bizalmas közelségben…
Szemem megakad a szép arcú férfin.
Vincent… Igen. Ő készíti a csodálatos babákat. Ő maga is olyan mint egy élő porcelánbaba a hosszú pilláival, álmodozó szemeivel.
Szinte az egész ebéd ideje alatt csendben marad, míg mások teszik a szépet, bókolnak, beszélgetnek, mosolyogva válaszolom nekik de az egész olyan üres, olyan felszínes…
De az Ő tekintetével nem egyszer összeakad a pillantásunk… halványan elfut a pír, aztán elfordítom a tekintetem.
Menekülni akarok.
***
Este csendesen nyomom ki a fejem a szobámból, hajam a derekamig zuhan, hullámos tincsekben, felkuncogok… és kiszaladok.
Lent az istállóban kikötöm hollófekete Hamszin ménem és szőrére pattanok, csendesen kigaloppozva, majd a városban, ahogy patkói a követen kopognak, kacagva markolom meg a sörényét és gyors vágtára bírom.
Végigvágtázunk a kis utakon, egy ablak ki is nyílik, de nem figyelek rá, hajam úszik utánam a kellemes levegőben, ahogy éjfekete csuhám is, hollófekete ménem alig érinti a talajt… de azt elég nagy hanggal teszi, kacagásom messze viszi a szél.
Kint a réten lepattanok, lehullik rólam a köntös, hófehér fátyolruhámon már kicsit átfúj a hűvös szél, de nem érdekel. Meztelen talpaimat vidáman és felszabadulva fúrom a nedves földbe, felemelem a kezeim, a harmattól a hajam is kicsit nedvesen csillog…
Kezeim lágyan emelem fel, lábujjhegyre emelkedek, ahogy sosem hallott zenére, a fák andalító muzsikájára kezdek forogni, andalgó mosollyal, kitalált koreográfiát, a fátyol forog körülöttem, pár hajtincs az arcomra tapad, , emelem a lábam, a kezem lágyan forog, arcom a hold felé fordítom…
Mennyei. Felszabadult, friss, nincs kötöttség, nincs elvárás, csak én vagy és a mindenség, csak én és minden más…
Hirtelen reccsenés, megáll a szívem egy pillanatra, ijedten rezzenek össze, összeugrok, leesek, kezeim magam köré fonom, hajam a hátamra esik, reszketve nézek ki a sötét tincsek alól.
Istenem, megtaláltak, micsoda büntetés, micsoda szégyent fogok megérni, édesapám… milyen szomorú lesz… könnyes, ijedt, reszkető szemmel nézek fel, ereimet szétfagyasztja a félelem.
Az arc, a zöld szemek a hosszú, halványbarna haj…
Mindjárt elájulok.
- Ön? – dadogom reszketve, karjaim óvón magam köré fonva.
