Karakter: Momoru Ninomiya
Megjegyzés: Zsenimnek
Még tartanak az előadások. Nagyszerű. Eddig minden a tervek szerint halad. Betérek a mosdóba és bevetem magam az egyik fülkébe. Lekapom a hatalmas zyákot a hátamról és előhalászom a jelmezt. Komótosan felveszem, hiszen nem kell sietnem, ameddig nincsenek emberek a folyosókon. Felkapom a jelmez fejét is és a fülkéből kilépve keresek egy tükröt. Egy teljesen aranyos és ártatlan kis plüss panda néz vissza rám. Tökéletes.
Várjunk csak... nem is kell megvárnom, ameddig véget érnek az előadások, hiszen ebben a jelmezben úgy sem tudják megmondani, hogy én vagyok.
Felfogom a szórólapokat az állatkertről és az állatmenhelyről és mint egy elmebeteg kiszaladok az ajtón. Első állomásom az a terem, ahol nekem is kéne lennem már egy ideje. Legalább egy kisn tiszteletet teszek a profeszor előtt. Odaérve, hirtelen ötlettől vezérelve lelassítok és halkan kinyitom az ajtót. Ez azon termek egyike a háromból, ahol az ajtó a hátulról nyílik, tehát miközben a diákok észrevesznek, a tanár nem fog, ha ügyes vagyok. Egy hang nélkül surranok be és osonok a tanár háta mögé. Ő magyaráz valamit a Krími Háborúról és megpróbálom utánozni. Öt percen belül mindenki elkezd röhögni és drága Takeno professzor persze, hogy felhúzza magát ezen, hiszen semmi vicceset nem mondott. Az egyik társam nevetve mutat rám és Takeno úr azonnal megfordul és amint megpillant ijedten ugrik hátra. Leugrálok az emelvényről, bemutatok egy kis cigánykerekezést és közben osztogatom a szórólapokat. Amikor már elmúlt a meglepetés ereje és drága professzorom venne üldözőbe (igazi megtiszteltetés), kiszaladok az ajtón egy csókdobás kíséretében.
A következő egy fél órában azzal szórakozom, hogy felbolygatom az egyetem tudásra áhítozó életét, aztán amikor az előadásoknak vége a folyosókon produkálom magam kézenállással, ördögkerékkel, piruettel, panda rappel és minden mással. Egészen addig folytatom ezt, amíg valaki fel nem fedezi, hogy ott vagyok, például a kedves Takeno professzor és üldözőbe nem vesz.
Sokadik ilyen üldözés után a könyvtárban kötök ki. Körbenézek. A csendes gyilkos könyvtáros néni éppen nincs a közelben. Nos... akkor keressünk egy áldozatot... Körbenézek és meglepődve tapasztalom, hogy már majdnem mindenki észrevett, kivéve egy személyt.
Egy sötétvörös hajú srác olvas egy könyvet. Inget, vászonnadrágot visel... na jó... egy ilyen kis éltanulót kell betörnöm? Rendben!
Levágom magam a földre, mivel ezt még nem játszottam el, és odakúszom az asztalhoz, ahol éppen olvas. Nem vesz észre, vagy csak nem akar észrevenni... Ez igazi kihívás... pedig az ember azt hinné, hogyha egy ember méretű panda az ember lábai közül szugerál valakit, akkor legalább egy kis figyelemre méltatná...
Arrébb nézett! Felcsillannak a szemeim és már előre iszok a medve bőrére, de utána a fejem a padlóba verem. Csak lapozott...
Kikúszok a lábai közül és az asztal háta mögé vetem magam. Lassan felmutatom az egyik szórólapot, aztán a másikat. Aztán eljátszom az összes variációt a felmutatással és utána óvatosan kikukucskálok. Almazöld szemei még mindig nem méltatnak figyelemre... Ha jól látom drasztikus megoldásokhoz kell folyamodnom... Elkezdem kicsit bökdösni, de nem reagál semmit. Csupán, mintha az a titokzatos és hátborzongató mosoly szélesedett volna ki. A nézőtábor már a markában kuncog. Szerintem már a fogadások is elkezdőttek ránk... Megvakarom a fejem és már elegem van. Ennyire figyelmen kívül hagyni egy bohócot? Hát ez sértés...
Kiszedem a kis vöröske kezeiből a könyvet. Kezeit ugyanúgy tartja és lapoz a levegőben. A vér meghűl bennem és kiejtem a könyvet a kezeim közül. Úgy bámulok rá, mint borjú az újkapura. Ilyen nem létezik!
Aztán a kis vöröske úgy tesz, mintha becsukná a könyvet, ami a lábam mellett hever a földön. Leteszi az asztalra a semmit. Mosolya egyre szélesebb. Lassan feláll és megfogja az asztalon heverő gemkapcsokból az egyiket és akövetkező pillanatban már a nyakamnál markolja a jelmez anyagát, magához húz és nyoma sincs a mosolynak. Majdnem gyilkos pillantással néz a szemeimbe és másik kezével felemeli ezt a gémkapcsot.
- Idefigyelj! Ha most azonnal nem tűnsz el és nem hagysz békén, akkor ezzel a gémkapoccsal foglak nyolc féle módon megölni! - kiabálja.
- Nyolc féle módon? - kérdezem vissza döbbenten a pandafejemmel és erősen elgondolkodom, hogy ez lehetséges lenne-e?
A következő pillanatban a pandafülem csípi és húzza két csontos ujj, hatalmas, éles körmökkel, míg szegény srácnak a valódi fülét húzza egy ugyanolyan kéz.
- Na idefigyeljenek! - hallunk egy rekedtes, vékony, fenyegető hangot. - Ez itt egy könyvtár, nem pedig a cirkusz! - ismerteti velünk a koordinátákat őskori leletnek is beillő könyvtáros nénink, akitől mindenki retteg. Elkezd minket a fülünknél fogva húzni ki a könyvtárból és még ott sem enged el minket.
- Miss Lambrick könyörgöm... engedjen el kérem szépen! - próbálok rendes kisgyerek hangommal hatni rá, de ő csak felhúzza ráncos orrát.
- Mr. Ninomiya, ha magáról van szó, akkor szinte semmin sem lepődöm meg, na de az, hogy még az én birodalmamba is belekontárkodott, ezt már nem bocsátom meg! - sipítozza az általában korrekt idős hölgy, majd a vöröskéhez fordul. - De Mr. Holloway... magában nagyot csalódtam.
- Kérem, én nem tehetek semmiről. Az egész ennek a fogyatékosnak a hibája.
- Nem érdekel! - sipítja Miss Lambrick és még mindig nem engedi el a fülünk.
Pár perc múlva kikötünk az iskola dékánjánál. Az irodában azonnal szemembe ötlik, hogy az asztalán két általam terjesztett szórólap nyugszik. Miss Lambrick elújságolja a felháborodását és távozik. Oldalra pillantok. Mr. Holloway, ahogy a könyvtáros néni nevezte, arcán még mindig ugyanaz a levakarhatatlan félmosoly. Bár egész jól áll neki... A dékán megköszörüli a torkát, odafordulok.
- Gareth, ez a viselkedés tőled igazán meglepő..., - sóhajt egyet és Gareth úgy, mintha otthon lenne leül az egyik székbe. Pofám leszakad... nem is kínálták hellyel és a dékán még csak fel sem húzza a szemöldökét! Ki a jó isten ez a srác?
- Momoru... -mutat rá a másik székre az dékán és leülök, bár a jelmezzel együtt ez egy kicsit kényelmetlen. - Rajtad már meg sem lepődök. De megtennéd azt, hogyha veled beszélek, akkor leveszed azt a panda fejet? - bólintok és elkezdek a zipzárral bajlódni, aztán leveszem és az ölembe rakom.
- Levegő! Úristen! Ezekbe miért nem szerelnek légkondit? - sóhajtok fel és megtörlöm az izzadt homlokom.
- Szóval Momoru... - feszülten odapillantok. - Ha nem akarsz búcsút mondani az ösztöndíjadnak és visszamenni Japánba, akkor többet ne halljak felőled.
- De uram...! - kezdenék tiltakozni, de a dékán csendre int.
- Nem tudom, hogy mi lesz a következő kis akciód, de amikor majmokat hoztál be az egyetemre, már akkor majdnem kicsptak. Már azon sem lepődnék meg, hogyha egyik reggel a folyosókat beüvegezve találnánk és fel lennének töltve vízzel, meg halakkal.
- A majmos csak véletlen baleset volt... - próbálom menteni a menthetőt.
- Igen és a horror folyosó a vihar idején? Takeno professzor majdnem szívbajt kapott.
- Szóval te vagy az! - hallok mellőlem egy ideges hangot. - Te vagy az aki mindig csinálja a fesztivált?!
- Igen, de nem csak egyet...- dőlök kicsit messzebb a még mindig mérges Garethtől.
- Szerintem nem úgy értette... - súg nekem a dékán.
- Tőled nem lehet tanulni! Nem hagyod élni az embereket! - kiáltja az arcomba és a dékánhoz fordul. - Könyörgöm, küldje vissza azokra az idióta szigetekre!
- Idióta szigetek?! - pattanok fel én is. - Mit képzelsz, ki vagy te? - egymással nézünk farkas szemet, a levegő szinte szikrázik és érzem, ahogy gyűlnek a viharfelhők, ahogy egyre több sértést vágunk egymáshoz.
- Gyerekek nyugalom! - csitít minket a dékán és mi, bár nehezen, visszaülünk. - Már meg is van a büntetésem számotokra.
- Én miért kapok büntetést? Csak egy szerencsétlen áldozat vagyok. - hallom Gareth sértődött hangját mellőelm.
- Az, aki gemkapcsokkal akar öldökölni, áldozat? - gúnyolódom kicsit és elégedetten mosolygok a szikrázó zöld szemek láttán.
- Csönd legyen, ha én beszélek! - csap az asztalra a dékán. - Gareth, neked is jár a büntetés a múltkori kísérleted miatt. Majdnem felrobbantottad a labort! Ráadásul, ha nem büntetlek meg, akkor Miss Lambrick nem tudna nyugodtan aludni és engem sem hagyna békén. - nagy levegőt vesz és lenyugszik. - A mai naptól kezdve a nap legnagyobb részében együtt kell lennetek.
- Na de..! - kiáltunk fel egyszerre Gareth-tel.
- Még nem fejeztem be! - néz ránk a dékán szigorúan és befogjuk a lepénylesőnket. - Úgy vélem ez a legjobb büntetés. Gareth figyel majd Momorura, hogy ne csináljon semmi hülyeséget és Momoru figyel Garethre, hátha tanul valamit.
- A saját területemen épp eléggé okos vagyok... - húzom el a szám.
- Nem érdekel! Jó pap holtig tanul. De figyelmeztetlek titeket. Ha meglátom, hogy egyikőtöknek sincs órája és nem együtt vagytok, akkor bajok lesznek. Minden egyes nap este hétig együtt kell lennetek és ne aggódjatok, egy ember mindig fog rátok figyelni. Természetesen nem ugyanaz az ember. - néz ránk fenyegetően és én már azon gondolkodom, hogy lehetne ezt az egészet kicselezni. Gareth megköszörüli a torkát.
- Milyen büntetésről van szó?
- Momoru elveszti az ösztöndíjat és mehet haza, te pedig nem kapsz engedélyt és támogatást a kutatásaidra. Most menjetek és próbáljátok ne megölni egymást. - búcsúzik tőlünk kimérten az igazgató.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 04. 09. 12:36:08
|
