|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Luka Crosszeria | 2013. 02. 10. 20:07:02 | #25116 |
Karakter: Kao Etsuko
Megjegyzés: Tű Imrének
A napok szinte kifolynak az ujjaim közül. Hol ébren vagyok, hol mélyen alszok, de egyik állapotomban sem mondhatnám, hogy túlzottan jól vagyok. Ha alszom, újra és újra megélem, ahogy a vastag kés pengéje a húsomba hatol, ha pedig ébren vagyok, a fájdalom kínoz, hiába az a sok flancos gyógyszer. Bassza meg!
Beszéltem Nori-channal, idejön. Azt hiszem. De már arra sem emlékszem, hogy valóságos lett volna. Az a drága tünemény, bár itt lenne. Nem, nem, mégsem. Túl veszélyes környék neki, és így megvédeni sem tudnám. Szinte látom magam előtt, ahogy belépdel a hosszú combjaival, az apró ujjai pedig felkúsznak a mellkasomon. Ah, már a gondolattól elönt a forróság. Igaz, ez valami másfajta érzés. Olyan fáradt vagyok, már azt se tudom, mit beszélek, mit gondolok. Hol vagyok? Aludni akarok.
- Etsuko-sama? – hallom valahonnan a sötétből.
Egyre csak hívogat. Lehet, hogy nemsoká meghalok? Örülnék neki, ha egy ilyen angyal kísérne át a másvilágra.
- Etsuko-sama!
Megyek, Nori-chan, megyek. Lehet, hogy tényleg igaz, a haldoklók a szeretteiket látják utoljára? Akkor nem is lehet olyan rossz elmenni.
- Nori-chan – lehelem.
Látom őt. A gyönyörű, kék haját, a finom vonásait. Tényleg egy angyal. Mintha egy pillanatra a szárnyait is megmutatta volna nekem. Jól esőn elmosolyodok. Ahogy megérinti az arocm, olyan, mintha hűs víz zúdulna az arcomra. Enyhíti a kínjaimat. Ó, Nori-chan, vigyél el, vigyél magaddal!
Rosszallóan néz rám, én pedig makogok valamit a kötésemről, és megmutatom neki. Láthatóan megkönnyebbül. Remélem, ezért nem fog itt hagyni. Örökké vele akarok lenni odaát. Aztán egy új életben is. Mindig. Csak vele.
- Lázas vagy, mindjárt hozok valami gyógyszert. Tartasz valahol? – kérdi.
Nem akarom, hogy elmenjen, hogy egy pillanatra is távol legyen tőlem, ezért magamhoz vonom. Pokoli kín az oldalamra fordulni, de még így sem mutatom, hogy fáj. Őt akarom. Észrevétlenül magamba szívom az illatát. Máris jobban vagyok tőle. Most ismét egy másfajta forróság önt el. Ez belülről fakad, és elzsibbad tőle minden végtagom.
- Etsuko-sama – sóhajtja.
- Csak egy kicsit maradj még így – súgom.
Erőtlenül hajolok felé, hogy megcsókoljam, de csak az orráig sikerül eljutnom. Ekkor felemeli a fejét, és a puha ajkai után kapok. Még ilyen állapotban is képes végigbizsergetni az egész testem. Szinte nem is érzem a fájdalmat, ami kínoz. Nem érdekel semmi, csak őt akarom.
Nem tudom, meddig fekhetünk ott, de teljesen elbódít az illatával. Fura szövegek cikáznak a fejemben. Szeretlek. Megtennék érted bármit. Nem akarom, hogy másé légy. Furcsa, sosem szoktam ilyeneken törni a fejem.
- Etsuko-sama – suttogja.
- Hm? – nyitom ki a szemeim.
- Aludnod kéne, nagyon rosszul festesz – fogja meg az arcom.
Bennakad a levegőm, ahogy hozzám ér, szinte beleremegek, annyira jól esik.
- Hozok neked valamit, ne mozogj, kérlek!
Azzal kicsúszik a kezeim közül, és a konyha felé veszi az irányt. Az illata marad csak utána, amit mohón magamba szívok. Felnyögök, ahogy a hirtelen levegővétel miatt fájdalom hasít a derekamba. Kurva élet!
- Etsuko-sama! – rohan ki, de leintem.
- Semmi… baj – szorítom össze a fogaim.
Látom, mennyire aggódik, mennyire a szívén viseli a sorsom. Még sosem viselkedtek így velem. Soha. Senki.
- Nori-chan – suttogom.
Aggodalomtól csillogó szemekkel térdel elém. A kezem is megfogja. Ha nem lennék szilárd halmazállapotú, biztosan a kanapé alá folynék. Szörnyű, mit művelsz velem te gonosz kis bestia?
- Pihenj, és ne mozogj! – simítja el a hajam a homlokomból.
Felfrissülök, ahogy némi szellő simít végig az izzadt bőrfelületen. Mélyet sóhajtok, persze belém nyilall a fájdalom, de csak egy enyhe fintor ül ki az arcomra. Nem akarom, hogy aggódjon miattam.
- Nori-chan – lehelem immáron sokadszorra.
- Ne csináld ezt, megijesztesz – nyikkan meg.
Értetlenül meredek rá.
- Csak… nem érdekes, hozok neked teát, attól jobban leszel – azzal fel is pattan.
Nyögve fekszem vissza, és várom, hogy a kis tündérke elkészítse nekem azt a bizonyos teát. Már attól jobban vagyok, hogy itt van, de nem merem megmondani neki. Félő, hogy mást is rázúdítanék.
Hálásan mosolygok, mikor visszasétál. Még mindig olyan túlviláginak tűnik. Jó értelemben, persze.
- Törtem bele lázcsillapítót – közli, majd mellém ül.
Hunyorogva bámulom a bögrét. Heh, kék.
- Tessék, találtam egy szívószálat is.
Bólintok, majd a számba veszem a vékony csövet, és jókorát szívok a meleg teából. Hiába lángol a testem, túl jó az íze ahhoz, hogy megálljt parancsoljak magamnak.
- Etsuko-sama, lassan – húzza el a szívószálat.
Kucogva törlöm meg a szám, majd hunyom le a szemeim. Hosszas csend telepedik rám. Én a fejem lüktetésére figyelek, ő pedig vélhetően az óra kattogását számolja. Tik-tak.
- Etsuko-sama… kérdezhetek valamit? – szólal meg hosszas hallgatás után.
Érdeklődve nyitom ki a szemeim.
- Hát persze – mosolyodok el.
Zavartan piszkálja a pulcsija ujját, még a száját is rágcsálja közben. Édes.
- Minek neked az a sok tű és fecskendő?
Szinte fejbe ver a kérdés. Nori-channak fogalma sincs az életemről. Olyan betegesen igyekeztem mindig is titkolni… de…
- Hm? – kérdi a szép szemöldökeit ráncolva.
- Én – nyögöm.
Mégis mi a faszt mondjak erre? Hogy masszív drogos vagyok? Ugyan…
- Kell… ha esetleg… szükségem lenne rá.
Értetlenül néz rám. Gyanakszik, úgy néz rám, mintha tudná. De nem teheti!
- Ha… rám jön a görcs – nyögöm ki.
- Miféle görcs? – csodálkozik el. – Beteg vagy?
- I-igen. Olyankor nem jutok el az orvosig. És… ha beadom magamnak a gyógyszert, nem lesz nagy bajom.
- Te jó ég, Etsuko-sama! – kap az arcához.
Nagyot nyelek, és próbálok határozott arcot vágni, ám a fejem úgy zúg, mint egy kurva gőzgép. Nehezen megy. Nagyon nehezen.
- Nyugodj meg, Nori-chan – lehelem.
- Nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj. Másra… gondoltam – néz el oldalra.
Majd összeszakad a mellkasom, ahogy bámulom őt. Még neki szar, hogy felmerült benne… pedig… Megesküdtem, hogy sosem fogok hazudni neki. De önző módon mégis megtettem. Félek, ha megtudná, milyen vagyok igazából, megutálna, elhagyna. Pedig csak rá van szükségem ezen a kurva világon. Hiszen itt van, törődik velem, pedig mondtam neki, hogy ne jöjjön. Mégis itt ül, és ápol. Egy angyal.
|
| timcsiikee | 2012. 02. 12. 21:28:05 | #19177 |
 Karakter: Akikara Nobuyuki
Megjegyzés: ~ Lukanak
Nori:
Kicsit furcsállva néz rajtam végig, és hirtelen nem tudom mire gondoljak. Túl gyors lett volna? Még várnom kellett volna ezzel?
- Ó, Nori-chan – végem… most fogja azt mondani, hogy ő csak ennyire gondolt. De ahogy gyengéden megsimítja hátam, elszállnak kételyeim. - Szállj be, aztán megbeszéljük, hová menjünk! – megkönnyebbülve szállok be a kocsiba. Mikor ő is beül és felém hajol én is így teszek, bár a szemei azonnal megfognak. Persze van ami még inkább vonzza a tekintetemet, és az a közel lévő ajkai. - Mit szólnál a mozihoz? – ezekkel az ajkakkal ért hozzám. Megcsókolt és… nem egyszer hallottam telefonon ezekből az ajkakból, ahogy érzéki hangon ejti nevem.
- Mozi?
- Igen mozi, miért? Sok jó film megy mostanában, például egy akciófilm, ami tetszik. Jó? – hirtelen megrázza fejét, mint aki hipnózisból kel.
- Bocsáss meg, elkalandoztam – de… de miért? Mire gondolhat?
- Azt kérdeztem, mi bajod a mozival? Egy akciófilm nem lenne jó?
- De, de, jó lesz – szabadkozik bólintva, és el is indul. Pedig… nyugodtan megmondhatná, ha máshoz van kedve, vagy nem szeretne moziba menni. Nem haragudnék, de… azt hittem azért keresett meg, mert… mert én érdeklem. Akkor mire gondolhat most? Lehet csalódott bennem? Lehet nem ilyenek gondolt, csak nem tudja, hogy hogyan mondja meg? Nem tudom, de nem szeretném, ha ez lenne, mert akkor szomorú leszek. Főleg, hogy máris kezdtem beleélni magam.
Úgy látszik nem lenne szabad.
- Megjöttünk – szólal meg mikor megáll, én pedig kiszállok.
Követ, lezárja a kocsit, majd csuklómnál fogva von vissza magához, és így szembefordulok vele.
- Nori-chan. Mi a baj?
- Semmi. Menjünk.
- Addig nem, amíg ki nem bököd, mi bánt – miért zavarja? Miért nem mondja ki inkább? Oldalamat simítva tart magához közel.
- Ne figyelsz rám – mondom halkabban.
- Tessék?
- A kocsiban… kérdeztelek, de nem válaszoltál.
- Ah, bocsáss meg, kérlek, máshol járt az eszem.
- Min? – vagy… kin? De félek így kérdezni.
- Rajtad, Nori-chan – én… én nem erre a válaszra vártam. Most kissé megilletődve érzem magam, és… és elszállt a feszültség.
- De… Etsuko-sama – megszakítom az eddig fenntartott szemkontaktust, mert így összezavarodottan már nem megy olyan egyszerűen. Könnyebb volt a szemébe nézni míg nem hittem azt, hogy rám gondol.
- Ígérem, ezentúl jobban figyelek rád. De ehhez az kell, hogy ne légy ennyire csábos – most már teljesen zavarba hoz ezzel, annyira hogy pír szökik fel arcomra és nem tudom kordában tartani.
- Gyere, Nori-chan.
~*~
Kifelé menet csak úgy pörög a fejem. Az a sok autós száguldás, a cselekmények. Izgalmas volt az egész, szerintem ajánlani fogom a suliban a lányoknak is, ha még nem látták.
- Nori-chan – vág közbe, és el is akad a gondolatom.
- Igen?
- Haza kell mennem – egy satuféket nyom lelkesedésem, és minden kedv kiszáll belőlem. De… de én… én azt hittem… azt reméltem, hogy az egész estét vele tölthetem.
- Kár – csak ennyit tudok mondani. Persze biztos sok dolga van, én meg már így is lefoglaltam egész délután. Nem szóltam előre, hogy este rá fogok írni és lehet tervezett még valamit… és én nem vagyok benne.
Azt hiszem legközelebb előre kéne szólnom, mert a meglepetések nem mindig válnak be úgy, ahogyan én képzelem.
- Sajnálom. De hazaviszlek mindenképp – én veled szeretnék menni.
- Ugye élvezted, Etsuko-sama?
- Mindennél jobban
~*~
A ház előtt a kocsiban mindig a legnehezebb. Búcsúzni. Azt sem tudom, hogy igazán hogyan kéne. Az biztos, hogy ha gyorsan átesem rajta akkor sokkal könnyebb, de… de nekem ez nem megy ilyen egyszerűen.
- Ugye nem haragszol? – töri meg a csendet és pulzusom felgyorsul.
- Nem, dehogy! – nyomatékosítva mondandómat még a buksimat is megrázom.
- Jól érezted magad?
- Igen, köszönöm ezt a szép napot
- Legközelebb… egy igazi randira hívlak – tekintetébe merülve először azt sem tudom mire gondolja. Igazi? Ez… ez azt jelenti, hogy… hogy szeretné? Nem… nem szabad túlgondolnom a dolgot. Örülök, hogy szeret velem lenni.
- Úgy legyen.
- Úgy is lesz.
Közelebb hajolok, kipattintom a biztonsági övet így könnyebben érem el, mellkasához simulok, fejemmel felfelé törleszkedek, de segít elérni arcát, így egy finom búcsúcsókot válthatok vele. De nem akarom feltartani… ráadásul majdnem ott tartok, hogy nem fogom tudni visszafogni magam, és nem merek kiszállni a kocsiból. Ezt megelőzve elhajolok tőle, akaratlanul is mosolygok, bár miért ne akarnék? Jó volt vele az este, jól éreztem magam és… és nem is tudom mit mondhatnék még. Egyszerűen jól érzem magam.
- Jó éjt, Etsuko-sama
- Jó éjt, Nori-chan! – bezárom a kocsiajtót, majd besietek a házba.
~*~
Aggódóm. Már egy hete, hogy nem hallottam róla, az utolsó az a bocsánatkérő sms, amit még aznap éjjel küldött mikor utoljára találkoztunk. Fel kéne hívnom? De ha rosszkor hívom? Vagy zavarom? Lehet, hogy azért nem keres mert nem is akar?
Nem… nem hihetem ezt. Azt mondta szeretne még látni, sőt… „igazi” randit ígért.
Csak nem történt vele valami? Remélem nem. De félek. Nem tudom, hogy mire gondolhatnék.
Ő jár a fejemben az iskolában is, minden szünetben megnézem a telefonomat, de semmi. Látni akarom… érezni, de elsősorban látni, és tudni hogy még szeretne engem látni… ismerni.
A legrosszabb, hogy az este alatt sem tudok koncentrálni. Egyszerűen nem tudok olyan aktív lenni, mint addig.
- Mi a baj Nori-chan? – zihálja egy rekedtes hang, azt hiszem Tanaka-san az. Ja igen, Ő hívott fel.
- Seh-semmih – lihegést álcázva válaszolok. Kezdem unni hogy a recskázását hallgatom. – Ahh még – nyögöm a headsetbe halkan, mire felmorran és végez. Végre… szerintem beszélünk már vagy tíz perce de egy órának tűnik. Máskor hamarabb végez. Ennyire ügyetlen lennék?
- Szeretném, ha neked is jó lenne Nori-chan – milyen gazdag pasi lehet? Elélvez és nem rögtön kapcsolna el, hanem még erre is fordítana időt.
- Nem, Tanaka-sama. Én az Ön boldogságáért vagyok – mosolygást erőltetek arcomra, mert ez így kihallatszik, ha komor arccal mondom. Így talán még elhiszi.
- Ah… rendben Nori-chan. Hívlak máskor is.
- Köszönöm – válaszolom kedvesen, és bontom a vonalat. Hahh… azt hiszem ez most nem fog menni. Szólok a központi részen, hogy kikapcsolom a telefont, és inkább lefekszem. Holnap szombat, sokáig alhatnék, de… de most nem tudom ezt csinálni.
Még korán felkelek, és nem tudok visszaaludni. Talán rosszat álmodtam? Olyan rossz érzésem van. Nem mindig emlékszem rá mit álmodtam, mégis érzem hogy nem jó. Felkelek, iszom egy narancslevet és inkább leülök tévézni. A telefon szigorúan a kezemben, vagy a zsebemben van.
Egész délelőtt semmi.
Talán azt szeretné ha én keresném? Erre még nem is gondoltam. Lehet Ő is olyan bizonytalan mint én? Hisz ő keresett fel, Ő jött utánam és… talán pont olyan gondolatai vannak mint nekem. Olyan buta vagyok.
Gyorsan feltrappolok a szobámba, anya szól valamit sajnos nem értem.
- Már reggeliztem – mondom csak úgy, majd bezárom a szobám ajtaját és máris kikeresem a telefonban és hívom is.
Szerencsére kicsöng, de sokáig nem veszi fel, én meg az ágyon kuporogva törökülésben csak ajkamat rágcsálom.
Vedd fel… kérlek, kérlek vedd fel.
- Nori-chan – egy rekedtes hang válaszol vissza.
- Etsuko-sama? – ennyire nem ismerném fel a hangját? De tényleg nem hasonlít, olyan élettelen. Vagy más vette volna fel?
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel… De nem érzem jól magam – tényleg ő az… olyan gyengének tűnik a hangja.
- Mi a baj? – kicsit előre dőlök, nem is tudom mit figyelek, csak meredek előre.
- Csak… kicsit megsebesültem, de semmi komoly, de jövő hétre jobb lesz.
- Etsuko-sama… - sóhajtom halkan. Aggódom. Sebesülés? Vajon mi történt? Ugye nincs komoly baja? Remélem volt orvosnál. De ha nem súlyos miért ilyen gyenge a hangja?
- Igen?
- Szeretnélek látni.
- Ígérem jövő héten jobban leszek.
- Kérlek – vágok közbe könyörgő hanggal. – Én most szeretnélek látni.
- Nori-chan…
- Felmegyek hozzád. Ha beteg vagy ápollak. Kérlek, kérlek. Látni szeretnélek!
Addig könyörgök neki, míg végre meg nem adja a címét, azonnal le is írom. Fel is öltözök és rohanok, anyának csak annyit mondok, egy barátomhoz megyek. Szerencsére nem is kell többet mondanom. A címet tanulmányozom, de… nem jutok sokra. Kissé ismeretlennek tűnik. A buszon ülve folyton csak a cetlit figyelem és gondolkodom, de nem tudom hová tenni a címet. Biztos nem jártam még a környékén, mert szerintem emlékeznék rá. Vagy csak egyszer.
A buszról leszállok a városban, és keresek egy éppen álló taxist. Nagyon ritka az ilyen, szerencsére hétvégén nem olyan szörnyű, mert viszonylag kevesen rohannak ilyenkor dolgozni, vagy munka ügyben.
Bekopogok az egyik ablakán.
- Elnézést… ez a cím messze van innen? – mutatom a cetlit, hunyorít, kicsit kihajol és egy ideig vizsgálja.
- Két kerülettel arrébb – válaszol kedvesen az idősebb bácsi.
- El tudna vinni?
- Persze, üljön csak be. – furcsállom, hogy magáz, de rájövök, hogy a munkája ilyen. Mindig hozzászoktam, hogy engem azonnal tegeznek. Gyorsan be is ülök mellé, és hamar ott is vagyunk. Még szerencse, hogy maradt pénzem így erre a taxira megengedhettem. Meg mondjuk ebben a kisboltban vehetnék valami gyümölcsöt Etsuko-samanak.
~*~
Elég… furcsa környék, de… nem szólhatok semmit. Egyik kezemben szatyor, a másikban cetli és tanulmányorom az előttem tornyosuló ajtót. Azt hiszem ez az…
Bekopogok, de semmi jel, újabb kopogás, erősebben mire megremeg az ajtó… nyitva van.
Finoman lenyomom a kilincset, félve kukkantok be, majd belépek.
- Etsuko-sama? – hallok valami morgás, nyöszörgés félét, így bezárom az ajtót és beljebb lépek, majd az első ajtón benézve meglátom az ágyon, hason feküdni, én a világos szürke pólóján egy hatalmas folt. Ijedtemben elejtem a szatyrot, és az első ami eszembe jut. Úristen. Ez semmiség?
Felé sietek, amerre fordul azon az oldalon letérdelek az ágy mellett. Vörös az arca… forró, lázas.
- Etsuko-sama!
- Nori-chan – erőltetetten elmosolyodik, felém nyúl és tenyere arcomra simul. Olyan forró.
Megfogom kezét és hogy ne erőlködjön visszateszem az ágyra. A hátára nézek és a vörös foltra, de közben fogom a kezét. Nem merem megnézni.
- Ne aggódj, be van kötve – ujjai kicsúsznak kezemből, felhúzza a pólót kicsit míg meglátom a kötést. Huh… jól van, akkor tényleg nem lehet baj, ha orvos vagy valaki leápolta. Az eddig mellkasomban rekedt levegőt kifújom. Észre sem vettem, hogy benntartottam.
- Lázas vagy, mindjárt hozok valami gyógyszert. Tartasz valahol? – épp állnék fel, amikor megragadja a csuklómat és sikkantva huppanok le az ágyra, le is ránt magához, oldalra fordul sziszegve, majd magához ölel.
- Mindjárt jobban leszek – beleszagol hajamba jólesően, én mellkasán a ruhát fogom meg kapaszkodóként, és összekucorodok mellette.
- Etsuko-sama… - suttogom halkan nyakára, majd feljebb nézek. Homlokára tapadt pár tincs, ami a láz miatti izzadságtól nedves, szemei ugyanettől kábák de még így is magukkal ragadnak a sötét drágakövek.
- Csak egy kicsit maradj még így. – előrébb hajol, orromra adna puszit talán, de feljebb emelem fejem így a számon landol, s apró finom csókká formálom a gesztust. Végre megint érezhetem. Lehunyom a szemem, és élvezem közelségét.
Etsuko-sama…
|
| Luka Crosszeria | 2011. 09. 13. 20:00:05 | #16668 |
Karakter: Kao Etsuko
Megjegyzés: kékségemnek~
Úgy tűnik, feleslegesen túráztattam magam, nem haragszik, sőt! Mintha kissé el is kábult volna a közelségemtől. Csodás teremtmény, mint egy tündér. Imádom!
- Ü-üm… Nem voltál tolakodó – suttogja, majd a vállamba kapaszkodik, és egy apró puszit nyom a számra.
Vékony ujjai békésen nyugodnak rajtam, valóban nem tart tőlem. Pedig azt hittem, hazáig szalad. Puha szájának nyoma még mindig ott ég az ajkaimon. Annyira finom, annyira kecses, annyira elegáns!
Nem érdekel, ki láthat, s ki nem, a derekát átölelve vonom közelebb magamhoz. Csak bámulok rá, próbálom felfogni, hogy egy égi csodát tarthatok a kezeim közt. Nori-chan, megérintettél. Fejest ugrottál a lelkem mocsarában, hogy tündértóvá varázsold. Örök hálám, Norichan. Az ÉN Nori-chanom.
Lassan felemelem, és egy közeli kőkerítésre ültetem a fiút. Könnyű, nem okoz gondot megemelni. A csókunk fokozatosan mélyül el, egyre fülledtebbnek érzem a levegőt körülöttünk. Érzem, ahogy a vérem áramlása felgyorsul, a szívem őrült tempóban dübörög. Nori-chan, még sosem éreztem így valaki iránt. Vizet fakasztottál a sziklából.
A nyakamat s hajamat cirógatja, nagyon közel vagyok hozzá. Úgy érzem, élvezi, s remélem, rajta is másodpercek alatt fut végig a hideg és a meleg. Fellobban bennem a harci láng, érzem, ahogy a lelkemben szunnyadó oroszlán felszegi a fejét.
- Etsuko-sama… lassabban - figyelmeztet. – Csak még egy kicsit – motyogja, majd magához von, és lábaival átkulcsolja a derekam.
Ez egy igen rossz ötlet volt, kedvesem. Érzem, ahogy minden vér az ölembe tódul,s csak igen csúnya képek árán tudom megakadályozni, hogy komolyabb merevedésem legyen.
- Nori-chan… nem vagyok ám fából – mormogom neki.
Arcára zavar ül ki, látszólag nem érti, mit akarok ezzel, ám mikor odaérintem a csípőm az övéhez, arca hirtelen vörös színbe csap át. Azt hiszem, felfogta. Sunyin vigyorgok rá, tetszik, hogy így zavarba tudtam hozni. Lábait felemeli, kezeit békítően előretartja. Annyira édes, mint egy kis manó. Legszívesebben addig ölelném, amíg bírja szusszal, aztán is csak azért engedném el, hogy levegőt vegyen, majd újra ölelném.
- Bocsánat – mormogja lesütött szemekkel.
Zavarban van, talán még sosem viselkedett így senkivel. Bár… túlzás lenne ezt állítani, hiszen nem ismerem.
- Gyere – fogom meg a kezét, és lesegítem a kőfalról.
A kocsiig vezetem, ahol aztán mélyet sóhajtva kinyitom neki az ajtót.
- Hazaviszlek. Csak hogy ne kelljen rohannod hazafelé – mosolygok rá gépiesen.
Vele lennék egész este.
Andalognék a parton, vagy… a parkban… leteríteném a kabátjainkat. Rá fektetném, majd lágyan megcsókolnám. Senki sem látna minket, csak a csillagok. Vágytól fűtött sóhajaink belevesznének az éjszakába. Ó, Nori-chan, bár többet kapnék belőled.
- Igazság szerint… most nem sietek haza. Ráérek egész este… nincs semmi dolgom… Veled szeretnék maradni.
Megilletődve pillantok végig a fiún. Azt hittem, a telefonos szolgáltatás miatt nem maradhat távol esténként. Kellemes meglepetésként ér, hogy mégis együtt lehetünk. A szívem hevesebben kezd verni, nem bírom megállni, hogy ne öleljem magamhoz a fiút.
- Ó, Nori-chan – vonom magamhoz mosolyogva.
Elpirul, s zavartan a hátamra csúsztatja a kezeit. Talán a nézőközönségünk zavarja, de kit érdekelnek ők? Egy pillanatra úgy érzem, mintha csak ketten léteznénk a Földön. Csak ő és én.
- Szállj be, aztán megbeszéljük, hová menjünk! – simítok végig a hátán, majd az ajtóhoz tessékelem.
Ő beül, lábait szorosan összezárja. Úgy ül, akár egy elegáns szobor. Gyönyörű!
Beülök mellé, majd felé fordulok érdeklődve. Felhúzom a szemöldökeim, mire ő lágyan mosolyogva közelebb hajol hozzám.
- Mit szólnál a mozihoz? – kérdi, miközben az ajkaimat figyeli.
- Mozi? – hőkölök hátra kicsit.
Sokkal inkább a szobám sötétjében szeretném mulatni az időt. Elégedett nyögései, s vágyakozó sóhajai megtöltenék a kis helyiséget. Én pedig engedelmes kutyaként lesném minden kívánságát. Ha megemlíteném neki, biztosan megharagudna. Fura, pedig csináltuk már, ha azt vesszük. Csak telefonon, de az lényegében ugyanaz. Egyszerre élveztünk el, hallottam, ahogy vágytól elfúló hangon a nevemet nyögi. Nem is egyszer!
- … jó?
- Bocsáss meg, elkalandoztam – rázom meg zavartan a fejem.
- Azt kérdeztem, mi bajod a mozival? Egy akciófilm nem lenne jó? – néz végig az arcomon homlokráncolva.
- De, de, jó lesz – bólintok.
Érzem, hogy merevedésem van, pedig nem gondoltam semmi pikánsra… vagyis… csak a szokásosra. Nedvesebbnél nedvesebb képek kezdenek a szemeim előtt úszni, így nem válaszolok a fiú kérdéseire. Talán bunkóságnak veszi, mert nem szól hozzám a moziig. Kínkeserves tíz percnek néztem elébe, ám a duzzanat lelohadt. Remek, most már mehetek emberek közé is.
- Megjöttünk – fordulok felé, mire szó nélkül kiszáll.
Megilletődve követem, majd ujjaim az apró keze köré fonom.
- Nori-chan – suttogom, majd a kocsi oldalának döntöm. – Mi a baj?
- Semmi – feleli kurtán. – Menjünk.
- Addig nem, amíg ki nem bököd, mi bánt – simítok fel az oldalán.
- Ne figyelsz rám – mormolja.
- Tessék? – hőkölök hátra.
- A kocsiban… kérdeztelek, de nem válaszoltál – biggyeszti ki kissé az alsóajkát.
- Ah, bocsáss meg, kérlek, máshol járt az eszem.
- Min? – kérdi gyermeki ártatlansággal.
- Rajtad, Nori-chan – felelem a leglágyabb hangomon.
Őszintén meglepődik, mintha lehetetlennek tartaná, hogy róla álmodozzak.
- De… Etsuko-sama – pillant oldalra.
- Ígérem, ezentúl jobban figyelek rád. De ehhez az kell, hogy ne légy ennyire csábos – mosolygok rá.
Elpirul, nem is csodálom. Furcsamód bókokkal halmozom el lépten-nyomon, pedig nem szokásom udvarolni senkinek. Nem szeretném, ha félreismerne, és abba szeretne bele, ami nem én vagyok.
- Gyere, Nori-chan – ragadom meg a karját, s húzom be a moziba.
Épp elérjük a vetítést, így besurranunk a sötét helyiségbe, és helyet foglalunk. Nori-chan izgatottan fészkelődik a székében. Őszintén remélem, hogy a közelségem van rá ilyen hatással, nem pedig ez a kalap szar akciófilm. Nem szeretem a mozis akciókat. Fogalmuk sincs róla, milyen, mikor az éjszaka üzletet bonyolítok le. Az méltó lenne az akció címre.
A film kurva szar, de végigülöm. Nori-chan végigizgulja az egészet, így én is úgy teszek, mint akit érdekel a dolog. Kifelé menet lelkendezve magyaráz. Olyan édes, azt hiszem, az autós üldözések tetszettek neki a leginkább.
- Nori-chan – szakítom félbe.
- Igen? – kérdi ártatlanul.
- Haza kell mennem – nézek végig rajta.
A film kapcsán eszembe jutott, hogy egy nagyon fontos üzletet kell lebonyolítanom az éjszaka. Megfelelően fel kell készülnöm, nehogy meglepetés érjen.
- Kár – sóhajt fel lemondóan.
- Sajnálom. De hazaviszlek mindenképp – simítok végig az arcán, majd a kocsihoz sétálunk.
- Ugye élvezted, Etsuko-sama?
- Mindennél jobban – mosolygok rá őszintén.
Komolyan gondolom, a vele töltött idő számomra mindennél többet ér. Furcsa, túlságosan is boldognak érzem magam, mikor vele vagyok. A szívem hevesebben ver, lúdbőrzök, ha hozzám ér. A csókja pedig… hm… mint a mennyei manna.
Beülünk a kocsiba, majd útnak indulunk. Arcán csalódottság tükröződik. Sajnálom, igazán, nagyon sajnálom, de mára csak ennyire futotta. Kurva fontos az az üzlet, nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy nagyot kaszáljak. A pénzből ígérem, Nori-chan, elviszlek annyiszor moziba, ahányszor csak szeretnél menni.
Leparkolok a háza előtt, szokás szerint csendben ülünk egymás mellett.
- Ugye nem haragszol? – kérdem kissé félve.
- Nem, dehogy! – rázza meg a fejét.
- jól érezted magad? – kérdezem újból.
- Igen, köszönöm ezt a szép napot – mosolyog rám.
- Legközelebb… egy igazi randira hívlak –nézek elszántan a szemeibe.
Zavartan pislog rám, talán túl ijesztő ez így kimondva. Egyszerűen csak találkozgatnunk kéne. Nem telepedne a találkák fölé az érzelmi kötelékek súlya. Nem akarlak elriasztani!
- Úgy legyen – mosolyodik el.
- Úgy is lesz – kuncogok, majd végigsimítok az arcán.
Alázatosan simul a mellkasomhoz, majd a biztonsági övet kioldva, az arcomhoz hajol. Már beletanult a drága, milyen édes! Lehajolok hozzá, és lágyan, mégis forrón megcsókolom. az ölem bizseregni kezd, ahogy forró nyelve az enyém körül kezd táncolni. Nori-chan, Nori-chan, Nori-chan! Megőrülök tőled!
Finom ujjaival a mellkasomat cirógatja, majd apró cuppanással szétválnak az ajkaink. Pihegve néz rám, majd mosolyogva kiszáll a kocsiból.
- Jó éjt, Etsuko-sama – hajol le, és int búcsút.
- jó éjt, Nori-chan! – viszonzom a búcsút.
Percekig figyelem az ajtót, ahol utoljára láttam a fiút. Még mindig az ajkaimon érzem az övéit. Melegek voltak és baromira nedvesek. Teljesen feltöltődtem energiával, pedig rohadt fárasztó napom volt. Mindegy, lebonyolítom gyorsan az üzletet, aztán kampó, megyek haza. Írok Nori-channak egy sms-t, hogy tényleg ne haragudjon. Igen, aztán pár nap közzel kérek tőle megint egy randit… nehogy azt higgye, ráakaszkodok.
Francba, fogytán a benzin a kocsimba, ezt a pechet! Fasza, hazaugrani amúgy sen lesz időm, nehogy elkéssek. Beállok a benzinkút egyik rozsdás kútjához, majd kiszállok, lepattintom a satyit, és tölteni kezdem a kocsi tankját. Türelmetlenül topogok. Mi lesz már? Máskor olyan hamar megvan… Ráadásul sötét is van, fene vigye el! Csak a benzinkút apró helyisége világít. Látom az eladót, ahogy engem figyel a világosból, bár nemigen lát. Hülye, korom sötét van idekint, hogy gondolta?
Sóhajtva teszem vissza a csövet a helyére, majd lecsukom a satyit, és indulnék is be fizetni, mikor valaki hátulról elkapja a nyakam. Már épp felmordulnék, mikor éktelen fájdalom hasít a vesémbe. Nyögve rándulok össze, a fájdalom az agyamig hatol. Támadok rögtön elereszt, majd ellök magától. Érzem, ahogy egy hegyes tárgyat húz ki a derekamból. Meleg folyadék csordogál végig a fenekemen, majd a combjaimon. A földre zuhanok, miközben a támadóm (és társa) beülnek a kocsimba, és elhajtanak. A benzinkutas kiront a helyéről, és kiabálva rohan felém.
- Uram! Uram megsérült?? – kérdi, ám a hangja egyre távolabbról hallatszik.
Tompa bódulat lesz úrrá az agyamon. Azt hiszem.. ez a sokk. El… fogok… ájulni…
|
| timcsiikee | 2011. 08. 31. 00:41:42 | #16433 |
Karakter: Akikara Nobuyuki
Megjegyzés: ~ Lukanak
Nobu:
Érdeklődik és én lassan, de végül teljesen feloldódva mesélek, és élvezem türelmes figyelmét. Ha nem is néz ide tudom, hogy figyel, arcának minden rezdülése egyenesen tudatomba ég. Főleg az a lágy mosoly, amit látok. Persze lehet, hogy Ő nem is tud róla, így… ez csak az én kis titkom. Tudom, hogy az utat figyeli, de engem hallgat és ez örömmel tölt el. Valakit végre Én érdeklek.
Megérkezünk, megáll egy hátraeső parkolóban, és övemet kapcsolom ki.
- Khm… Nori-chan – szólat halkan, talán kissé zavartan, így kíváncsian fordulok felé, de ekkor hirtelen lekap, finoman csókol meg, még eszemet is elvesztem, csak mellkasán keresek támaszt kis kezeimnek. - A welcome kiss elmaradt – súgja számra, s én ajkamba finoman beleharapva, magamhoz rántom kezeimet. Oh… el is felejtettem, hogy… de nem is tudtam, hogy hogyan köszönjek neki, annyira… - Ugye… nem haragszol? – kérdez Ő, helyettem is, mintha csak fejemből olvasta volna ki a szavakat, viszont ahogy arcára nézek, a szemeiből azt olvasom ki, hogy Ő aggódik ezen.
- N-nem, dehogy! – nem! Inkább nekem kellett volna ezt kérdezni. Én… én nem tudom mit kéne tennem.
- Édes vagy – számtalanszor hallottam már efféle sőt mocskosabb bókokat is telefonon keresztül, de valahogy… valahogy, hogy látom a mosolyát, sőt vigyorát, látom arcát és tekintetét, valahogy így sokkal nagyobb hatást ér el mellkasomban. Csitulj kicsi szívem.
Végül kiszállunk a kocsiból, meghív a fagyira, majd már a tölcsérekkel a kezünkben sétálgatunk tovább.
- Fura, alig van itt valaki – jegyzem meg hirtelen körbenézve. Azt hittem, hogy ilyen jó időben többen lesznek, habár… csak most jut eszembe, hogy először mindenki hazamegy suliból és csak aztán valahova, sőt a partra annál is kevesebben jönnek ki, hacsak nem közel laknak. Akik közel laknak, azok meg azt hiszem itt vannak, vagy… a városban, vagy otthon pihennek. Azt hiszem túl sokat agyalok ezen.
- Biztos a meleg miatt – teszi még hozzá gondolataimhoz. Igen, ez eszembe sem jutott. Tovább sétálunk egy még nyugodtabb helyig, ahonnan a part legszebb részeit teljesen belátni. Olyan szép… Így talán még nem is figyeltem a partot.
Hátamhoz simul, érzem a testéből éradó kellemes meleget és megborzongat. Nyakam hajlatában érzem arcát, ajkait de nem csókol csak mintha tartaná fejét, majd át is karol. Istenem… annyira kellemes. Ajka megmozdul, csak most hint csókot bőrömre és elfojtok egy sóhajt, keze ruhámon siklik végig, de olyan érzésem van mintha bőrömet érné. Neh… ha így folytatja…
- Sosem láttam még ilyen gyönyörű teremtést, mint Te, Nori-chan. – búgja fülembe - Ugye nem baj, hogy így hívlak? – mármint, hogy… Nori-nak? Igazából nem is fogom fel szavait, az érzések kerítenek hatalmába teljesen, amiket érintései okoztak. Ajkaim megmozdulnak de hang nem préselődik ki rajtuk, így hirtelen elenged, ellép tőlem, és vele együtt eltűnik az a kellemes meleg, ami bensőmben kezdett el lassan szétáradni - Bocsáss meg… azt hiszem… kissé messzire mentem – megfordulok így szemben állhatok fele, magasabb tőlem így felfelé kell néznem rá. Milyen… figyelmes. Apró mosoly szökik szám sarkába.
- Ü-üm – rázom meg fejem, és közelebb lépek hozzá egy lépést, bár még így is jó pár centi választ el tőle. – Nem voltál tolakodó – mondom halkan, egyik kezemmel vállába kapaszkodom, majd felpipiskedve hozzá, még arcomat is felfelé emelem, hogy éppen elérjem, kissé kisegít ezzel, hogy előre biccenti fejét, így egy puszit tudok nyomni szájára. Visszaegyenesedve elmosolyodom, ahogyan ő is egy megkönnyebbül sóhaj kíséretében. Megfogja vállába kapaszkodó kezemet, közelebb von magához, másik keze derekamra siklik, de mint ahogy eddig is, most sincs semmi durvaság a mozdulataiban.
Ennyire… ennyire aggódik azon, hogy vajon mit fogok gondolni róla? Ilyen nagy hatással lennék rá? Tényleg? Olyan izgatott vagyok. Tekintete szemem és szám között vándorol, csak egy mosollyal, biccentve jelzem, hogy nincs ellenemre, sőt ajkaim már bizseregnek csak a gondolattól is, s amikor végre újra megérintenek ajkai, szinte a fellegekben járok.
Etsuko-sama… annyiszor, de annyiszor képzeltem már el a pillanatot, amikor tényleg érintesz. Azt hittem, hogy ez is csak egy ideiglenes kis ábránd, egy plátói látomás lesz, csak a képzeletemben fog élni, és most élvezem érintésed, és csak az enyém minden. Minden kis sóhaj és figyelem.
Megragadja csípőmet, a sétány végén lévő, alacsony kőkerítésre ültet ami az utat és a partot választja el. Lábaim automatikusan nyitom szét, hogy közelebb érhessen hozzám, teljesen átkarol, tenyereit hátamon érzem, egyre hevesebb csókkal kábít el, nyaka köré fonom karjaim, s ujjaim selymes hajába bújnak. Nem… nem fogok bírni magammal, pedig nem szabad… én… én nem tudok…
Lassan elhajol tőlem újra, hosszú pillanatokig csak pihegek, ujjaim nyakát érintik óvatosan.
- Etsuko-sama… lassabban – pihegem halkan, mire csak elmosolyodva bólogat. Ellépne tőlem, de lelógó lábaimat dereka köré fonom, és halkan kuncogva akadályozom meg, hogy elszökjön mellőlem. Visszapillant rám, tekintete jó kedélyűnek látszik. Ennek örülök. – Csak még egy kicsit – motyogom halkan, magamhoz ölelem, fejemet vállára hajtom, míg lassan le nem nyugszik a légzésem.
- Nori-chan… nem vagyok ám fából – halkan mormolja a szavakat, hogy csak én halljam, habár senki nincs a közelben. Először nem értem mire céloz, majd ahogy megmozdítja csípőjét, erősen égni kezd az arcom, és mint aki tűzbe nyúlt úgy hajolok el tőle, lábacskáim csak merednek előre a levegőbe, kezeimet békítően tartom fel, majd ahogy jóízű mosolyát látom lesütöm tekintetem.
- Bocsánat – nem is gondoltam bele, hogy vajon Ő mit érezhet. Annyira meghatott, hogy rám gondol, hogy meg akartam nyugtatni, de nem hittem volna, hogy most én viszem túlzásba. Kuncog kicsit halkan, majd megfogja egyik kezem. – Gyere.
Lepattanok a kőkerítésről, és követem, kezemet nem ereszti el így még véletlenül sem tudnék lemaradni tőle, bár ennyi érintéstől is úgy érzem az arcomra rajzolódott pír, szinte soha nem fog eltűnni.
Visszaérünk egészen a kocsihoz, ekkor látom csak igazán, hogy a nap lassacskán lemenőben van. Ennyire elszalad az idő? Az nem lehet.
- Hazaviszlek – mondja kedvesen, majd arcát egyre jobban elkedvetlenedni látom. Talán többet szeretett volna itt a parton maradni? – Csak hogy ne kelljen rohannod hazafelé – mosolya is tettetett, ezt nem fedheti el előttem. Talán… most igazán felvidíthatom.
- Igazság szerint… most nem sietek haza – kíváncsian néz rám, zavaromban lábammal földet kezdem piszkálni, a szinte láthatatlan port rugdalom, cipőm alatt csuszkol a sok kis kavics. Kíváncsisága mellett kérdően is pillant rám, talán nem érti, vagy csak… nem hiszi el? – Ráérek egész este… nincs semmi dolgom – nem… nem tudom jobban elmondani, hogy ma este nem kell telefonon keresztül másokkal… „enyelegnem”. Az olyan csúnya lenne. Nem tudom kimondani. Oldalra nézek, lábammal tovább piszkálom a földet, de akárhogy keresem a megfelelő szavakat, nem találom meg. Mivel még mindig kezemet fogja, így izgatottságomban picit megszorongatom őket, persze nem erősen, úgy nem is tudnám. – Veled szeretnék maradni – előre biccentem fejemet, hogy eltakarjam szemeimet, csak nagyon halkan, suttogva tudom kiejteni a szavakat. Lehet, hogy ez még túl korai?
|
| Luka Crosszeria | 2011. 08. 26. 18:29:34 | #16286 |
Karakter: Kao Etsuko
Megjegyzés: kékségemnek~
Viszonozza a csókom. Teljes nyelvbedobással. Istenem, bizsereg tőle mindenem, pedig azt sem tudom, ki ő. Érzem, ahogy forró kéj önti el a testem, minden porcikám követeli a kékhajú szépséget. Jobb esetben ledönteném, egyszer megkefélném, és le is lenne tudva a dolog. De ő más. Annyira más. Ritka, törékeny, gyönyörű. Olyan, mint a gyémánt.
- Ugye láthatlak még? – bukik ki belőlem a kérdés.
Megijedtem, mi van, ha nem érez irántam semmi vonzalmat, és nem is kíván a továbbiakban sem?
- Persze – válaszol mosolyogva.
Hatalmas kő esik le a szívemről. A szemei mindent elárulnak. Zavarban van, mert azt hiszem, valami megmoccant benne. Ha nem a nadrágjában keresendő a dolog, ez mindenképp jót jelent. Tehát kötélnek áll, ragyogó!
Jó éjt kíván, majd kiszáll a kocsiból. Végignézek a formás combjain, majd mosolyogva követem a tekintetemmel minden mozdulatát. Gyönyörű fiú, teljesen elvette az eszem. Magam sem értem, hogy volt képes erre. Először csak a hangja, majd a megjelenése… ah, hihetetlen!
Már javában hazafelé tartok, mikor eszembe jut, semmi konkrétat nem beszéltünk meg. Basszus, mi van, ha azért nem juttatta ezt eszembe, mert nem is akar igazán látni? Ha nem érdeklem? Ha csak megjátssza magát? Miért.. ??
Túl sok kérdés jut eszembe hirtelen, a fejem is belefájdul. Mindegy, majd felhívom, de hagyok neki pár napot. Nem szeretném, ha azt gondolná, ráakaszkodok, vagy ilyesmi… Csak szép nyugodtan. A legkevésbé sem szeretném elriasztani. Különben is… holnap érkezik egy szállítmány, aminek átvételekor ott kell lennem. Nem szeretnék hanyatt-homlok rohanni egyik találkáról a másikra. Nem, majd felhívom, mikor időm lesz rá.
***
A szállítmány sikeresen megérkezett, átvettük. Vagy hetven kg kokain. Egy kisebb beszállítótól vettük meg, talán hó végéig kihúzza az adag. A dílereink manapság rohadt jól dolgoznak, tejelnek rendesen. Helyes, így több szabadidő jut nekem. Naná, hiszen én lennék az egyik főmufti. Sokan félnek tőlem, amit nem is csodálok, így általában azonnal fizetnek a kis terjesztőim. Remek, mindenki elsőre szuperál, aki a kezem alatt dolgozik.
Hajnalig tartott a rakódás, krumpli közé rejtettük a csomagokat, nehogy a kibaszott zsernyákok felfigyeljenek ránk. Szutykosan és fáradtan tángálódok be a lakásomba. Fürdeni sincs erőm, csak lerogyok a kanapéra, és már húzom is a lóbőrt. Fura, mikor fáradt vagyok, mindig Nori-chanról álmodok.
Egy türkizkék kimonóban feszít előttem. Csábos mozdulatokkal kelleti magát, miközben egyre feljebb húzza a szövetet a feszes combjain. Halk sóhajjal biztosít róla, érzékien cirógatja magát. Élvezkedve simít a lábai közé, majd a nevemet nyögve a földre rogy. Lefekszik egy hófehér, szőrös takaróra, s miközben magát izgatja, könyörög, hogy tegyem magamévá.
- Etsuko-sama! – sóhajtja. – Akarom! Gyere, tedd belém! Mozogj erősen!
Nem tudok tovább szemlélődni, őrült módjára vetem magam a fiúra, majd beléhatolok, és eszeveszett tempóban mozogni kezdek. Olyan jó, még, Nori-chan!!
Hirtelen arra riadok, hogy valami csiklandozza a combomat.
- Büdös picsába! – kiáltok fel az elém táruló látványtól.
A nadrágom nedvességtől sötétlik, a combomon pedig a saját élvezetem nedve csordogál. Még sosem fordult elő velem hasonló. Észvesztő, mire képes ez a fiú. Bárcsak érdeklődne irántam… eszméletlen magaslatokba tudna repíteni engem. Oda, ahol még sosem jártam.
Délutánig bírom halogatni a hívást, így a sarki vegyesboltban, az uborkák előtt állva, felhívom őt. Gyerünk, vedd fel! Tudom, hogy iskolában vagy, de kérlek, vedd fel!
- Halló? Miért hívtál? – hallom visszafojtott hangját.
A szívem megdobban, kellemes melegség járja át a testem. Nem tudom mi a fene lehet velem, de kis híján a hajamat kezdem csavargatni.
- Látni szeretnélek – suttogom én is.
Nem szeretném, ha a hátam mögött köröző öreg hölgyek kihallgatnák a beszélgetésemet, aztán rajtam csámcsognának napokig. Hülye vén szatyrok, jobb otthon kotyvasztanának valamit…
- Egy óra múlva végzek a Shidou gimiben, tudod merre van? – kérdi.
Hogy a viharba ne tudnám. Ott vertem szarrá életem legnagyobb ellenségét. Hülye kis takony, azt hitte, lehet esélye ellenem… de ez egy régi nóta, már rég elfújták.
- Azt hiszem, megtalálom – válaszolom, nem kell neki tudnia, mit tudok, és mit nem.
- A hátsó kapun fogok kimenni – jelenti ki.
Nocsak, szégyellne tán? Remélem, nem erről van szó. Biztos csak… így könnyebben egymásra akadunk vagy… akármi más.
- Várni foglak – sóhajtom a telefonba, majd gyorsan megszakítom a vonalat.
Egy őskövület így is a szemeit mereszti rám, jobb nem hosszúra fogni a beszédet.
Gyorsan veszek magamnak mirelit pizzát, meg pár üveg savanyúságot, aztán hazatűzök. Drága kölnit löttyintek magamra, felveszek egy fekete inget, ugyanilyen színű nadrágot, sötét cipőt, és már indulok is. Úgy érzem magam, mint egy sötét lovag. Bepattanok fémparipám belsejébe, és az iskolához hajtok. Negyed órával előbb érkeztem, így jócskán van időm várni rá. Azon gondolkodok, miként köszönthetném, de mire valami értelmes az eszembe jutna, kiosonni látom őt a hátsó ajtón. Ah, Nori-chan, azok a lábak!
- Szia! – lép elém, azonnal kiszúrt.
Mintha tétovázna, talán nem tudja, hogy viszonyuljon hozzám a csók után. Megkönnyítem a dolgod, Nori-chan. Nem szeretnék a pletykás iskolatársaid előtt semmit se tenni. Majd ha rejtve leszünk a kíváncsi szemek elől.
- Szia – viszonzom a köszöntést. – Szállj be!
Becsüccsen az anyósülésre, és beköti magát. Az az öv, mit köszönhetek neki! Magam is beülök mellé, majd érdeklődve rá emelem a tekintetem, miközben beindítom a motort.
- Hová szeretnél menni?
Nos, erre a kérdésre leginkább a hozzád választ szerettem volna hallani, de letettem róla, hogy Nori-chant egyéjszakás kalandnak akarom. Letettem róla, hogy egy menet erejéig kihasználjam. El tudnék vele képzelni… akár egy… aah…
- Nem is tudom – válaszolja. – Olyan jó idő van, fagyizhatnánk a tengerpart mögötti sétányon – fordul felém mosolyogva.
- Rendben van – felelem, majd a tengerpart felé veszem az irányt.
- Történt ma Veled valami rendkívüli? – érdeklődök.
Először kissé zavarban van, majd lassan felszabadul, és csacsogva közli velem, milyen volt a napja. Figyelmesen hallgatom minden szavát, szinte magamba iszom őket. Mindent tudni akarok rólad, Nori-chan. Mindent!
Lassan leparkolok, majd az éppen kiszálló fiú felé fordulok.
- Khm… Nori-chan – búgom.
Megilletődve fordul meg, mire magamhoz ölelem, és lágyan megcsókolom. Lesokkolva kap a mellkasomhoz, majd lassan visznozza a csókom. Hosszú ujjait végigcsúsztatja a mellkasomon. Nori-chan, ha tudnád, hogy perzsel a bőröm az érintéseid nyomán!
- A welcome kiss elmaradt – búgom, miután szétváltunk.
Rákvörösen húzza a mellkasához a kezeit, csak pislog maga elé.
- Ugye… nem haragszol? – kérdem óvatosan.
- N-nem, dehogy! – csattan fel.
- Édes vagy – vigyorodok el, majd kiszállok a kocsiból, és felveszem a napszemüvegem.
Ő ugyanígy tesz, majd mellém lépdel. Az arca még mindig ki van pirulva, a csókom hatása alatt áll. Helyes, szeretem, mikor sikerül behálózni azt, akit szeretnék.
- A vendégem vagy – jelentem ki, mikor az egyik fagylaltos bódéhoz lépünk.
Ő mosolyogva bólint, majd választ magának kétféle ízt. Én is hasonlóképp cselekszem, majd kifizetem a fagylaltokat. A jéghideg édesség nagyon jól esik. Kiráz a hideg, ahogy a számba vett falat végigbucskázik a nyelőcsövemen. Nori-chan is biztos így érezhet. Ahm, úgy megkóstolnám a mostanra hideg, fickándozó nyelvét. Legszívesebben ledönteném, és valamelyik bokorban meg….
- Fura, alig van itt valaki – motyogja két nyalás között.
Valóban. Annyira lekötött Nori-chan látványa, hogy észre sem vettem, rajtunk kívül csupán pár ember lézeng a sétányon.
- Biztos a meleg miatt – dörmögöm, majd megállok az egyik kiugró résznél a sétány végén.
Innen tökéletesen látni mindent. A hullámokat, ahogy a szikláknak csapódva nyaldossák végig a durva felületet, a habzó felszínt, a lenyugvó Napot.
Lassan magamhoz húzom Nori-chant, majd nekem háttal átölelem. Összerezzen, és kővé dermed a karjaimban, de nem érdekel. Lassan a nyakához fúrom a fejem, és megcsókolom a puha felületet. Már megettem a fagylaltot, így mindkét kezem szabad. Lassan felsimítok a combján, miközben a hasánál „fogva tartom”.
- Sosem láttam még ilyen gyönyörű teremtést, mint Te, Nori-chan. Ugye nem baj, hogy így hívlak? – suttogom a fülébe.
Nem válaszol, hebeg-habog valamit, de nem igazán értem. Engedek a szorításon, majd ellépek tőle. Azt hiszem, messzire mentem. Talán nem érti, mit eszek rajta, vagy azt hiszi, ki akarom használni. Nem, nem hiheted ezt!
- Bocsáss meg… azt hiszem… kissé messzire mentem – vakarom meg a tarkóm.
A fenébe is, ha ezzel most elriasztottam, akkor mindennek vége. Azt pedig… háth… nem tudom, hogy heverném ki.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 03. 20:52:54 | #15567 |
Karakter: Akikara Nobuyuki
Megjegyzés: ~ Lukanak
Nobu:
Nem válaszol mert egy pincér közbevág.
- Mit hozhatok az uraknak? – hangja negédes és kicsit irritáló, főleg hogy egy fontos kérdést tettem fel, amit olyan nagy lelkierővel sikerült kimondanom.
- Pizza? – kérdi tőlem, és egy biccentéssel egyezek bele. Nekem teljesen megfelel, úgyis régen ettem már. - Az enyém legyen a szokásos – ilyen ritkán jár ide? Akkor… akkor lehet, hogy ekkor vet észre? Tegnap… amikor a lányokkal voltam. Nem is tudtam elképzelni, hogy vajon hogyan talált meg.
Mikor elmegy a pincér a rendelés felvétele után, végre visszafordul felém.
- Szeretnélek megismerni – szavai szívemig szöknek. Engem? De… de miért? Hisz nem is tudja milyen vagyok. Közel sem olyan, mint a telefonon keresztül… sőt. De mégis annyira jól esik, hogy gondolt rám, hogy hirtelen gondolkodni is elfelejtek rendesen.
- M-megismerni? Miért?
- Mert olyan mélységekbe hatoltál, amik számomra is ijesztőek. Nem elég nekem az a pár önfeledt perc, amit okozol nekem. Szeretném tudni, ki lakozik Nori-chan álarca mögött. – istenem… hogy lehet valaki ennyire szókimondó? Hazudna? Nem… nem úgy néz ki, a szemei olyan őszintének látszanak… de mégis annyira furcsa ez a helyzet.
A szívem a torkomban dobog, nem tudok mit mondani erre. Annyira hihetetlen. Akit még alig ismerek, akiről pár napja álmodozom most itt ül előttem, és meg akar ismerni. Vajon… mivel nem telefonon beszéltünk találkozót így szabályba ütközne? Nem hiszem… ráadásul kikötés sem volt, hogy esetleg mellette nem lehetne saját kapcsolatom.
Miket is gondolok? Hisz most látom először és már ilyeneken jár az eszem. Buta Nobu… Talén sokáig nem reagálok semmit, mert újra Ő szólal meg.
- Baj? – talán aggodalmat, csalódottságot látok a szemeiben.
- N-nem, dehogy is! – csak… csak annyira meglepett. Eddig még senki nem akart megismerni… így… főleg, hogy tudja miket csinálok.
- Akkor be is mutatkozhatnánk egymásnak. Kao Etsuko – kezet nyújt, mint ahogy a nyugati emberek szoktak köszönni. Filmekben láttam… lehet ő is? Vagy… azt akarja ezzel, hogy valóban ennyire szeretne megismerni? Ujjaimat nagy tenyerébe csúsztatom. Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudja az igazi nevemet. Remélem nem árul be.
- Akikara Nobuyuki.
- Gyönyörű név – most hallom ezt először és ma már sokadára hoz zavarba, de egyre jobban ég a pofim. Direkt csinálja? A végén azt sem tudom majd hova nézzek.
- K-köszönöm.
- Iskolába jársz még, ugye? Azt sem tudom, hány éves vagy. – tényleg nagyon kíváncsi.
- Igen, még középiskolás vagyok. Egyébként 17. – vajon ezért most megutál? Lehet túl fiatal vagyok így neki.
- Oh, sejtettem, hogy húsz alatt lehetsz. A hangod alapján – élveteg tekintete és vigyora viszont arról árulkodik, hogy ez közel sincs így… nem… talán… talán őt nem zavarja a korom? Tényleg? Akkor lehet tényleg érdeklem. Most én jövök.
- És Te, Etsuko-sama? Hány éves vagy? Mit dolgozol? – biztos vagyok benne hogy tőlem sokkal idősebb, látszik rajta. Annyira vonzó férfi, viszont arcára gondterhelt vonások rajzolódnak kérdésemre. Talán rosszat mondtam? Nem akartam… nem tudtam.
- 24 múltam ebben a hónapban – hű… pedig fiatalabbnak néz ki, én csak huszonkettőre tippeltem volna. Viszont a másik kérdésre nem válaszol, de mivel azt láttam hogy nem szeretne válaszolni rá, így nem firtatom. Megértem… hisz én se szeretek erről a mellékes dologról beszélni, bár így kicsit igazságtalan… ő tudja ezt rólam, én pedig róla alig valamit… az egyetlen ami tisztán él fejemben az a búgó hangja. Már beleborzongok a gondolatába is.
Pont hozzák a pizzát így legtöbb figyelmemet most a finom étekre fordítom, ahogyan Ő is.
- Jó étvágyat – közli a pincér és ez után újra magunkra maradunk.
- Én is csak ezt tudom mondani, Nori-chan – rám mosolyogva szólít halkan, kicsit csalódóttan fogadom hogy nem a rendes nevemen szólik, de végül ráhagyom arra, hogy megszokásból teszi… igen, biztosan ezért.
Evés közben lassan elkezdünk beszélgetni és kicsit másabb kép alakul ki bennem Etsuko-samaról, mint amit eddig hittem. Barátságos és figyelmes, meghallgat és én is őt. Jól érzem magam mellette, olyan mint egy baráti beszélgetés. Teljesen elszalad az idő, a pizzát már rég megettük, viszont tovább beszélgetünk. Csak tétován pillantok az órára, és amikor tudatosul bennem, hogy mennyire is nem figyeltem az idő múlását éles késként hasít belém a felismerés.
- Te jó ég, már nyolc óra! – úristen… úristen… el fogok késni… kinyuvasztanak. Istenkém…
- Elvigyelek? Kocsival vagyok – ajánlja fel nyugodt mosollyal, és a pánik lassan tovaszáll. Viszont nem kéne kihasználnom, az olyan… furcsa lenne.
- De… Etsuko-sama – hogy mondjam azt hogy nem merem? Hisz annyira még nem ismerem…
- Nyugi, nem foglak megenni – nos… ha így mondja talán hihetek neki. Remélem nem lesz semmi baj.
~*~
Hamar odaérünk az általam mondott címre, megáll a járda mellett, még a motort is leállítja és felém fordul. Eddig hogy eltereljem a figyelmem a kocsi belső felszereltségét figyeltem, de most hogy már minden négyzetcentit jól megbámultam, már csak Ő maradt. Tényleg elhozott és nem rabolt el és tényleg nem evett meg… Tényleg megbízható.
- Itt volnánk – csak ekkor eszmélek rá igazán, hogy megérkeztünk.
- Köszönök mindent, Etsuko-sama – búcsúzom és ujjaim már a zárat babrálják, amikor visszaszólít.
- Láthatlak még? – istenkém… mit… mit mondjak? Úgy szeretném, de az eszem azt súgja nem lenne szabad. Valami furcsa de a szívem hangosabb, megszólalni viszont nem tudok. Kezem gyorsabban cselekszik, kinyitom az ajtót és pattannék ki, de a biztonságiöv visszaránt. A fenébe… a fenébe, csak én lehetek ilyen idióta és ügyetlen. Gyorsan kipattintom.
- Nori-chan – szólít újra, és ledermedek. Olyan lágy a hangja, hogy megigéz.
- Igen? – épp hogy csak visszafordulok felé, ujjai államat szorítják meg finoman, teljesen maga felé fordít és ajkait enyémre tapasztja.
Megint… istenkém megint megcsókolt. Zsibong a fejem.
Ajkai megmozdulnak, lágy cirógatással csábítanak tovább, s nem bírom tovább, ruháját megmarkolva viszonzom a kis mozzanatot, végül megnyílnak előtte ajkaim és kihasználva az alkalmat nyelve becsusszan. Szívem olyan erősen dörömböl mellkasomban hogy megsüketít, forróság önt el a csontjaimig, vadul mégis gyengéden csókol meg, elvesztem teljesen az eszem, majd mikor elhajol végre tőlem kéba pihegéssel próbálom nyugtatni testemet. Ez… ez annyira jó volt, hogy bűnösnek érzem magam.
- Ugye láthatlak még? – kérdezi újra, kissé kétségbeesettebben, s hogy megnyugtassam lágyan elmosolyodom.
- Persze – mit mondhatnék még? Ez után? Félnék mit reagálna ha elutasítanám, de nem is akarom. Nem… én is látni akarom még. – Jó ért Etsuko-sama – köszönök el újra, és most sikeresen kikászálódom a kocsiból, majd sietős léptekkel lépek be a házba hogy mindent gyorsan lerendezzek és időben kerüljek szobám nyugalmába.
Csak a zuhany alatt jut eszembe, hogy azt meg sem beszéltem vele, hol találkozhatnánk még.
~*~
Az utolsó előtti órán rezegni kezd a telefonom, előkapom és a hívó fél láttán mély pír szökik arcomra. Istenkém…
- Tanárnő! – jelentkezem hirtelen, szerencsére a kedvence vagyok így remélem sikerül kikéredzkednem. – Kimehetnék a mosdóba?
- Nem várhatna óra végéig? Már csak tíz perc van.
- De azt hiszem meg vagyok fázva – kelletlen sóhajjal, de kisebb aggodalommal szemében végül biccent.
- Rendben, de vigyázhatnál jobban is magadra Nobu-chan. – több sem kell már surranok ki, a folyosón szerencsére ilyenkor már nincs felügyelő, így azonnal felvehetem, és a mosdó felé tipegek halkan.
- Halló? – szólok bele halkan ezért hasonló hangon válaszol ő is. Lehet, hogy bent is felvehettem volna, de inkább nem kockáztatok. – Miért hívtál? – kérdem még mindig suttogva.
- Látni szeretnélek – jön a válasz, s szívem kétszeres ütemre kapcsol. Pedig még csak két nap telt el, talán annyi se… igaz azt hittem már másnap hív, de biztos neki is dolgoznia kell. Mivel tényleg mindjárt kicsengetnek, így sietősre fogom.
- Egy óra múlva végzek a Shidou gimiben, tudod merre van?
- Azt hiszem megtalálom – dörren vissza halkan a magabiztos hang.
- A hátsó kapun fogok kimenni – nem akarom hogy mások azt lássák, hirtelen idegen férfival járkálok el, hazudni pedig nem szeretnék nekik.
- Várni foglak – halk búgás váltja fel hangját, majd kinyomom a telefont. Gyorsan elintézek egy másikat is, mielőtt kicsöngetnének.
- Halló… igen… Mimi-san? Igen… csak szeretnék szólni, hogy ma nem leszek elérhető.
~*~
Az utolsó óra sokkal lassabban telik mint valaha… talán azért mert várakozással teli. Ennyire még sosem szenvedett a másodpercmutató, mint mikor én mustrálom… szerintem. Már az is zavarta a mellettem ülőt, hogy ha az ujjaimmal doboltam sokáig, de már az sem nézi jó szemmel, hogy a tollamat kattogtatom. Annyira lassú az óra, hogy megveszek.
Unalmamban elkezdek a füzetem utolsó lapjára rajzolni. Előbb is eszembe juthatott volna, mert csak azt veszem észre, hogy kicsengettek. Hála az égnek.
A szokásosnál gyorsabban pakolok össze és sietek ki, igaz előbb még kiszaladok a mosdóba és megvárom míg kevés ember mászkál a folyosón. Mikor minden majdnem elcsendesül előjövök, és a hátsó kapu felé megyek. Már ott vár rám, innen látom. Tényleg eljött, és megint kocsival.
- Szia – köszöntöm kipirulva és lelkes mosollyal, viszont megtorpanok előtte és nem tudom hogy ez után mi is legyen.
- Szia – válaszol ő is kedvesen, majd ellöki magát a kocsitól. – Szállj be.
Eleget teszek kérésének, biccentve megkerülöm a kocsi orrát és beszállok mellé az anyósülésre és be is kötöm magam.
- Hova szeretnél menni? – kérdez engem, mikor beindítja a motort, majd lassan meg is indul a kocsival. Hogy én?
- Nem is tudom – gondolkodom egy kicsit, majd kinézek az ablakon. – Olyan jó idő van, fagyizhatnánk a tengerpart mögötti sétányon – vetem fel lelkesen mosolyogva az ötletet. Aztán utána mondjuk elmennék vele moziba. A lányokkal nem volt az igazi, mert folyton sikongattak vagy sóhajtoztak. Azt persze még nem árulom el neki, hogy este nem kell hazasietnem, legyen meglepetés… bár kicsit félek.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 25. 16:42:06 | #15378 |
Karakter: Kao Etsuko
Megjegyzés: kékségemnek~
Etsuko… sama… - pillant fel rám.
Milyen édes, látom a tekintetén, hogy iszonyú zavarban van. Nem csodálom, a helyében én is kényelmetlenül érezném magam.
- Tényleg te vagy Nori-chan – mosolyodok el.
El sem hiszem, hogy rá leltem. Annyi ember él ebben a kibaszott városban, és pont vele… VELE találkoztam. Akira annyi vágyok, akit annyira az ágyamba kívánok.
- Le-lehet, hogy összetéveszt valakivel… - motyogja.
- Akkor honnan tudtad a nevem? – kuncogok.
Buta fiú, a tagadásnak itt már nincs helye. Felismerem a hangod, az apró sóhajaid, elfojtott nyögéseid. Elég volt az a pár hívás, „együttlét”, tökéletesen magamba ittam a hangod minden változatát.
- É-én… - nyöszörgi.
Borzasztó kínos lehet neki. Pláne, ha tudná, mit is akarok tőle, mit is érzek pontosan.
- Nori-chan – szólítom meg.
Halkan felsóhajt, édesen vonaglik alig észrevehetően. Ilyen hatással lennék rá? Nem vagyok közömbös neki? Ez máris egy ragyogó jel, hisz nyugodtan közeledhetek felé!
Egy pillanatra nem figyelek, s ő máris kihasználja a helyzetet. Finoman odébb taszít, majd futásnak ered. A francba, hová mész?? Felugrik a buszra, ami épp akkor áll be a megállóba. Döbbenten fékezek le a sikátor szájánál. Mi… miért? Megijeszthettem? Ott ül azon a nyomorult ülésen, és még csak felém sem néz. Nori-chan, kérlek!
A busz halkan morogva elindul, a fiú pedig eltűnik a láthatáron. A rohadt életbe, még egy ilyen alkalmam nem lesz! Ostoba, barom Etsuko, mindent elszúrtál, mindent! Tovább is korholnám magam, ám a telefonom vadul rezegni kezd.
„Sajnálom… de muszáj volt eljönnöm” – kapom az sms-t. Felderülök. Mintha… mintha azt sugallná, hogy láthatom még. Lehet, hogy egy találkozóban is benne lenne? A válasz gombra nyomva bepötyögöm a betűket, majd lenyomom a küldés gombot.
„Ez azt jelenti, hogy láthatlak még?” – olvasható az én sms-em.
„Találkozzunk délután fél 4-kor a mozi utcájában lévő falatozóban.” – írja.
Hm, újból ugyanabban a közegben pillanthatom meg a fiút. Ez kedvemre való.
„Rendben. Jó éjt, Nori-chan!” – küldöm a választ, majd elteszem a telefonom.
Hazafele menet végig mosolygok. Olyan jó érzés fogott el. Akárhányszor csak Nori-chanra gondolok, a szívem hevesebben kezd verni, az agyam hátsó részében szunnyadó, perverz képek pedig előtérbe kerülnek. Iszonyúan kívánom a fiút, de erről nem szólok neki. A végén még megijedne, és elszaladna, ahogy ma is tette. Ezt pedig semmiképp sem szeretném.
Hazaérvén levetkőzök, a földre hányom a ruháimat, és meztelenül közlekedek a lakásban. Főzök magamnak vacsorát (kivételes alkalom), majd megfürdök, és ágyba bújok. Magam mellé képzelem Nori-chan őrületes alakját. Magamhoz kell ölelnem a párnát, hogy enyhítsem tagjaim bizsergését. Már nagyon várom. Elképesztően várom! Még ha cukormázas maszkot is kell viselnem, a kedvéért megteszem.
***
Borzasztó, már vagy negyed órája ülök itt, és semmi. Vajon hol lehet? Meggondolhatta magát? Eltévedt? Elrabolták? Dah, állj már le, Etsuko!
Körbepillantok, mire meglátom őt a bejáratnál ácsorogni. Basszus, vajon mióta lehet ott? Mosolyogva végignézek rajta, majd intek, hogy jöjjön közelebb.
Zavartan piszkálja a ruhája alját, s miután leül velem szemben, a haját kezdi tűrögetni. De édes, mint egy kislány.
- Sz-szia – dadogja.
- Szia – köszöntöm mosolyogva.
– Én… csak délután maradhatok, estére haza kell érnem – fordul oldalra.
Eh, a munka. Furcsamód dühít a gondolat, hogy másokat is olyan gyönyörökben részesít, mint engem. Mi van, ha nem is számítok neki? Talán egy lehetek a sok közül? Ez az édes. kisfiús viselkedés csupán egy álca? Meg akarna téveszteni? Nem, biztos nem. Remélem…
- Értem – bólintok csalódottan.
Látom, ahogy a kezemet bámulja. Vajon mit érezhet? Akar engem? Az imént felsejlett kérdések felzaklattak. Nem tudok tisztán gondolkodni.
- Miért szerettél volna látni? – kérdezi.
A kérdés kissé mellbe vág, azt hittem, ez nyilvánvaló. Halkan sóhajtva intek a pincérnek, mire az fásult mosollyal az asztalunkhoz lép.
- Mit hozhatok az uraknak? – kérdi mézesmázosan.
- Pizza? – pillantok Nori-chanra.
Szerényen bólint, így felnézek a pincérre.
- Az enyém legyen a szokásos – mondom, majd az asztalra szegezem a tekintetem.
Nori-chan is választ, majd az alkalmazott eltűnik a megrendelésünkkel a pult mögött.
- Szeretnélek megismerni – nézek fel hirtelen a kék szemekbe.
Megilletődik, mintha halványan el is pirulna.
- M-megismerni? Miért? – hebegi.
- Mert olyan mélységekbe hatoltál, amik számomra is ijesztőek. Neme lég nekem az a pár önfeledt perc, amit okozol nekem. Szeretném tudni, ki lakozik Nori-chan álarca mögött.
Néma csend ereszkedik ránk. Ő megmerevedve bámul engem, én pedig választ várok tőle. Úgy tűnik, nem nagyon jönnek szavak a nyelvére, így megint rajtam van a sor, hogy beszéljek.
- Baj? – kérdem finoman.
- N-nem, dehogy is! – emeli fel védekezően a kezeit.
Elmosolyodom, azt hiszem, sínen vagyok. Már csak el kell őt csábítanom.
- Akkor be is mutatkozhatnánk egymásnak. Kao Etsuko – nyújtom felé mosolyogva a kezem.
Elpirul, ahogy lenéz az ujjaimra, majd félénken a markomba csúsztatja nőies kezét.
- Akikara Nobuyuki – suttogja.
- Gyönyörű név – búgom, majd kezet rázok vele.
Hiába, nekem ő már csak Nori-chan marad. Hívhatnám Nobunak, Yukinak, de a Nori-chan valahogy belsőségesebb. Mintha azt szimbolizálná, hogy én ismerem a fiú „sötét” oldalát is.
- K-köszönöm – teszi le a kezeit az asztalra.
Szinte látom magam előtt, ahogy azok a gyönyörű ujjakkal magába hatol. Hallom, amint akadozó lélegzettel felnyög, a nevemet suttogja. Ah, Nori-chan.
- Iskolába jársz még, ugye? Azt sem tudom, hány éves vagy – sóhajtok.
- Igen, még középiskolás vagyok – mosolyodik el. – Egyébként 17.
- Oh, sejtettem, hogy húsz alatt lehetsz. A hangod alapján – vigyorodok el.
- És Te, Etsuko-sama? Hány éves vagy? Mit dolgozol? – kérdi.
A francba, gyűlölöm ezt a kérdést. Ilyenkor úgy az emberke képébe vágnám, hogy mit csinálok… de… Nori-chan nem tudhatja meg soha. Biztosan elhajtana, és soha többé nem állna velem szóba.
- 24 múltam ebben a hónapban – felelek.
A pizza épp kész van, így nem felelek a második kérdésre. A pincér kisétál, majd elénk teszi a gőzölgő ételt. Hm, nagyon finom illata van. Jól fog esni végre egy kis kaja, semmit sem ettem ma még.
- Jó étvágyat – hajol meg a pincér, majd elszelel.
- Én is csak ezt tudom mondani, Nori-chan – mosolygok a fiúra, majd enni kezdek.
Az idő előrehaladtával mintha kezdene feloldódni. Már nem csak egymásról beszélünk, megosztjuk a másikkal a gondolatainkat a világról. Szóba kerülnek a sztárok, vallások, az élet nagy kérdései. Eszméletlen, milyen jó Vele beszélgetni. Ah, Nori-chan, mintha az idő is megszűnne.
- Te jó ég, már nyolc óra! – pillant az órájára a riadt fiú.
- Elvigyelek? Kocsival vagyok – mosolygok rá.
- De… Etsuko-sama – pillant le az asztalra a fiú.
- Nyugi, nem foglak megenni – kuncogok.
Nagy nehezen beleegyezik, hogy legalább az utcájuk sarkáig elviszem. Azt hiszem, fél attól, hogy megtudom, hol lakik. Semmi baj, örülök, hogy óvatos.
Rendezem a számlát, majd mindketten kocsiba ülünk. Kellemes zene árad a rádióból, Nori-chan aprókat bólint a zene ütemére. Milyen édes!
Lassan befordulok az egyik utcába, majd végighajtok rajta, és lefékezem a kocsit.
- Itt volnánk – fordulok felé.
- Köszönök mindent, Etsuko-sama – mosolyog rám.
Gyönyörű, kék szemei csak úgy csillognak a boldogságtól.
- Láthatlak még? – kérdem türelmetlenül.
Hirtelen zavarba jön, oldalra pillant, majd a kinyitja a kocsi ajtaját. Még be van kötve a biztonsági öve, így nem száll ki azonnal.
- Nori-chan – suttogom.
- Igen? – fordul felém.
Lassan megfogom az állát, majd odahajolok hozzá, és az ajkaimat az övéire tapasztom. Kapni akarok belőled, Nori-chan!
Szerkesztve Luka Crosszeria által @ 2011. 07. 25. 16:43:35
|
| timcsiikee | 2011. 07. 20. 21:52:03 | #15243 |
Karakter: Akikara Nobuyuki
Megjegyzés: ~ Lukanak
Nobuyuki:
Már csak alig egy hónap van a suliból, és végre jön a nyári szünet. Alig várom! Már így is elegem van a sok, unalmas órából. Van ahol a tanár egész órán csak feleltet. nekem nem kell, mert jó tanuló vagyok, jól állok mindenből így csak el kell foglalnom magam. Nem egyszerű.
Ugyan ez megy délután is, csak kicsit máshogy. Két lány, akik hasonló cipőben járnak még nagyszünetben ültek a közelemben. Unatkoztak ahogy én, és mivel kikotyogtam, hogy semmi tervem délután, rávettek, hogy mejünk el valahova.
- Oké, de nem sokáig… este dolgom van – még szerencse, hogy nem kérdeznek rá, komolyabban. Egy telefonhívás anyunak, hogy később érek haza, és máris mehetünk suli után.
Először egy gyorsétterembe megyünk, de azt kikötöttem, hogy vásárolni semmiképp. Az kéne még, hogy édes, nagy szemekkel rávegyenek valamire. Aranyosak, kedvesek meg minden, kedvelem őket, csak tapasztaltam már milyenek a lányok.
- Már esedékes volt kimozdulnod, Aki – mióta az eszemet tudom így hívnak. De nem baj, még tetszik is. Ahány ember, annyi becenév. Hihi…
- Remélem, hoztál magaddal pénzt, hogy meghívj minket egy fagyira is – szólal meg Mitsu is. Hahh… sejtettem, hogy erre megy ki a játék.
- Hoztam, hoztam – motyogom kelletlenül, de mégis mosolyogva. Ennyibe még nem halok bele, jól keresek mostanában. Hihi…
Megveszem a fagyit mindenkinek, én is elnyalogatok velük egyet. Megbeszélünk egy mozit, ami belefér, de csak egy délutáni. Legkésőbb este kilencre haza kell érnem, mert baj lesz. Nem csak anyu miatt, ő még könnyen elnézné, de a telefon…
~*~
Vége a filmnek és azonnal az órámra nézek. Fél hét. Ez így nem lesz jó, azt sem tudom hogy jönnek a buszok, és így lehet nem érek haza időben.
- Hát ez marha jó volt! – szólal meg lelkesen Mitsu.
- Aha, főleg, mikor kiderült, hogy ő a srác apja! – válaszol rá Sekai-chan. Én meg csak azon agyalok, mit mondjak ha nem érek haza időben.
- Lányok, nekem mennem kell – szakítom félbe az üdvrivalgásukat.
- De kár, pedig elmehetnénk még pár helyre.
- Haza kell mennem – szóltam, hogy csak délután maradok velük. Elköszönök, és sietősre veszem a figurát. Emlékszem merre van a megálló, viszont hogy gyorsabban odaérjek, át kell suhannom pár sikátoron, és így levághatom az utat. Nem szaladok de meghúzom a lépést, észre sem veszem hogy valaki jön mögöttem és ez addig nem is zavar, amíg meg nem ragadja a karomat és a falhoz nem csap finoman.
Pulzusom az egekbe szökik, egy tőlem nagyobb darab, izmos fickó tornyosul előttem, ösztönösen szakadnék kiszorításából, de egyszerűen nem megy. Túl erős. Félek… mit akar? A pénzem? Vagy… ugye nem?
Amikor már teljes testével présel a falba, és közel hajolva nyal fülembe, összerezzenek, kiráz a hideg és a félelem. Úristen… ez… ez meg fog erőszakolni.
- Ne! Eresszen el! – sikoltom, de befogja a szám, szemeimbe könnyek szöknek, és teljesen elgyengülök. Istenem… én… én nem akarom ezt. Miért? Miért pont én?
Újra a fülembe szuszog.
- Komolyan gondoltam – kipattannak szemeim, lassan lazul szorítása.
Ez… ez a hang.
- Etsuko… sam… - felpillantok rá, hatalmasakat pislogok. Csak mosolyog.
- Tényleg te vagy Nori-chan – Ne! Szívem most a torkomban dobog, pulzusom az eget verdesi. Nem… ez nem lehet.
Igaz jobb, mintha egy erőszakos idegen, de… én ezt nem hiszem el. Most mit csináljak?
- Le-lehet, hogy összetéveszt valaki…
- Akkor honnan tudtad a nevem? – magabiztosan mosolyodik el. A fenébe… pedig csak halkan motyogtam. Most mit csináljak? Egyáltalán… mit mondhatnék?
Kezeimet kis ökölbe szorítom, és szám elé emelem. Már csak lábaival tart sakkban, egyik keze a falon támaszkodik fejem mellett, de nem tartana sokban átbújni alatta. De… máris érzem, hogy piros az arcom. Mit tegyek, mit tegyek?
- É-én…
- Nori-chan – olyan dögösen dörmögi a fülembe, hogy sóhajtva remegek meg. Ez… ez annyira… túl nagy hatással van rám. Nem szabad. Most végképp nem, mert sietnem kell. Mhh…
Felnyitom szemem, arcára nézek, közelebb hajolva arcom az övéhez simul, érzem a férfias illatot, arcára puszit nyomok és amikor nem figyel, kislisszolok lábai fogságából, szaladok gyorsan a buszmegálló felé amit már látok. Jaj anyuci, épp most áll be.
Még épp elérem, ahogy elé rohanok, ekkor látom csak, hogy Etsuko-sama a sikátorból rohan ki. Akármilyen kicsire húzom magam össze, érzem magamon a tekintetét. Vadul zihálok, leülök valahova, és csak meredek ki az ablakon.
Láttam… láttam őt… Olyan helyes és izmos és… Ahw… Ajkamba harapok. És az illata. Istenkém… Soha nem fogom tudni így elfelejteni.
Viszont… Ha jól emlékszem ez nincs benne a szabályokban. Véletlenül találkoztunk és… senki nem tudja azt mondani, hogy úgy is ismerem.
Előkapom a telefonomat, el van már mentve benne Etsuko-sama száma. Tudom, hogy Ő az, megjegyeztem amelyikről hívott. Csak egy sms-t írok.
„Sajnálom… de muszáj volt eljönnöm”
Hosszú pillanatokig várok, amíg meg merem nyomni az elküldés gombot, szinte lerágom kékecske körmeimet, szívem a torkomban dobog, és gyorsan kapok rá választ, mindjárt kiugrok a bőrömből. Ez… ez annyira izgis, és… nem is tudom.
„Ez azt jelenti, hogy láthatlak még?”
Szinte hallom a hangját, ahogy ezt búgja és libabőrös leszek tőle. Most már csak ajkamat rágcsálom.
Semmi mellékest nem írok, csak elküldöm annak a kis étterem szerűségnek a nevét, ahol ma voltam a lányokkal, majd azt is, hogy délután fél négykor.
Jaj mami… el sem hiszem.
Találkozni fogok Etsuko-samaval.
~*~
Az éjjel nem hívott, de szerencsére időben hazaértem, és nem volt gond semmivel. Izgatottságomban észre sem vettem, hogy lemerült a saját telefonom, csak reggel ébredtem arra, hogy a telefon csörgése helyett anyum ráz ki az ágyból.
- No-chan! El fogsz késni! – ááááá!
Kipattanok az ágyból, a töltőt is gyorsan bedobom a táskába a telefon mellé, pattanok zuhanyozni, fogmosás, reggeli sem kell, a táskába dobom az uzsit is, majd rohanok kifelé.
Csak akkor csillapodok le, mikor már a buszon vagyok, és van időm gondolkodni. Piros lesz az arcom annak emlékére, ami történt… és a délután, ami még előttem van.
Arra sem tudok figyelni, ha az órán a tanár magyaráz. Bár… amúgy sem érdekelt, eddig sem, és most még kevésbé. Persze amikor Kyoko-san kihív a táblához, gyorsan megoldom a matekpéldát, és visszaülök a helyemre.
Nem… nem tudom mit szeretnék igazán. Azt hiszem csak újra akartam látni… hogy ki az, aki ennyire nagy hatással van rám. Ha lehunyom szemem, akkor látom magam előtt az arcát. Annyira helyes.
- No-chan – zökkent ki a kelleténél kicsit hangosabban Mitsu, és amikor felé fordulok látom, hogy vigyorog. – Nagyon ábrándos a tekinteted – leül mellém egy széket maga alá húzva, de akkor sem húzza ki belőlem. Szerencsére beadom azt, hogy a tegnapi film volt hatással rám.
Amint vége a sulinak szinte elsőként robogok ki a teremből, fél három van, egy óra alatt azt hiszem bőven odaérek.
~*~
Sőt… úgy néz ki negyven perc is elég volt. Vajon itt van? Vagy…
Ott van. Előbb itt van, mint írtam. Istenem… nem merek odamenni. Hosszú percekig csak kívülről csodálom, mintha ezt megérezné forgolódik kicsit, majd mosolyogva néz ki rám, és ujjaival int, hogy menjek be.
Nyelnem kell egyet, mély zavarba süllyedve tipegek be, és leülök vele szemben, lassan fülem mögé tűrök egy tincset.
- Sz-szia – hebegem halkan, viszonozza köszönésem, és már ennyitől is megremegek. A hangja… teljesen hipnotizál. – Én… csak délután maradhatok, estére haza kell érzem – oldalra fordítom fejem, nem akarom kimondani hogy miért, mert biztosan tudja. Nekem pedig kínos lenne. Nem mond semmit, csak utaló jelleggel keze az asztal közepén van. Ujjait figyelem.
Olyan… szép. Minden olyan különösen vonzó rajta, de lehet csak bemesélem magamnak.
Lassan felpillantok rá, végigmérem azt amit az asztal enged mutatni belőle, majd elérem lassan ajkait, orrát és azokat az elragadó szemeket. Engem figyelnek, tele mohó éhséggel.
- Miért szerettél volna látni? – kérdem ártatlanul.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 19. 18:13:34 | #15193 |
Karakter: Kao Etsuko
Megjegyzés: kékségemnek~
Leszáll az est, mire végzünk a szállítmány elrakodásával. Nao, az egyik dinka srác majdnem elrontotta a bulit, de végtére is sikerült mindent a raktárba hordanunk. Fáradtan indulok haza, vár rám egy meleg fürdő, aztán az ágy.
Hazaérve levágom a táskám az ajtó mellé, majd sorban ledobálom a ruháimat. Mire a fürdőbe érek, már anyaszült meztelen vagyok. Megállok a tükör előtt, és szemügyre veszem a testem. Mocskos a csomagokra ragadt portól, ám a kosz alól is kivillan a fehér bőröm. Lehet, szolizni kéne, úgy festek, mintha beteg lennék. Még pár percig csodálom magam a tükörben, aztán belebújok a meleg víz oltalmazó ölelésébe. Fél órán át pancsolhatok, mire lejön az összes rám ragadt kosz. Díler létemre lehetne tisztább melóm is, de az üzlet az sajnos üzlet.
Kikecmergek a kádból, majd egy törölközőbe csavarom magam, úgy sétálok az ágyamhoz. Leheveredek, érzem, ahogy a fáradtság kellemesen szétárad a tagjaimban. Igen, megint megdolgoztam a betevőmért. A párnámba fúrom a fejem, és lehunyom a szemeimet. 10 óra sem lehet, mégis úgy elalszok, mint egy csecsemő.
Különös álmot látok. Jobban mondva hallok. Épp telefonálok, mikor becéző kezek simítanak végig a combjaimon.
- Akarlak, Estuko-sama – lihegi valaki a fülembe.
Igen, ez az ő hangja. Olyan dallamos, olyan lágy… olyan vágykeltő. Egykettőre szűknek kezdem érezni a nadrágom. Igen, egy bőrnadrágban vagyok csupán. Érzem, ahogy a szorgos kezek kitapogatják minden izmom, majd valami nedves kencével borítják be fedetlen mellkasom. Ez az, Nori-chan! Még!
Hirtelen felriadok. Az ölem vágytól duzzad, a fáradtságom pedig egykettőre elillan. Francba, nagyon akarom őt. Mit tegyek? Megint hívjam fel? Olyan rohadt drága az a vonal… de hallanom kell a hangját!
Tárcsázom a számot, majd várok. Idegtépő, ahogy búg a telefon, talán már nem is dolgozik. Pont letenném, mikor hirtelen megszűnik a búgás, és csend lép a helyébe.
- Haló – rebegi az ismerős hang.
- Ugye még nem vagy fáradt, Nori-chan? – búgom.
- Dehogy… már vártalak, Etsuko-sama - feleli.
A puszta hangja felizgat, pedig még nem mondott semmit, nem képzeltem el semmit. Az ölem forrón lüktet, alig bírom ki, hogy ne érjek magamhoz.
- Ennek örülök. Mesélj, mi van rajtad? – kérdem, miközben a hajamba túrok.
- Most csak egy alsónadrág, olyan meleg van – feleli ártatlanul. – És rajtad, Etsuko-sama?
- Semmi, csak a takaró, tényleg meleg van.
- Bebújhatok melléd? – suttogja érzékien.
- Persze…
Elképzelem, ahogy a forró, karcsú test az oldalamhoz simul, az apró kezek pedig vándorútra indulnak a testemen.
- Sőt inkább csak a csípődre ülök. Érzek valamit, de csak megsimítom a mellkasod, szeretem, hogy ilyen izmos – búgja érzékien.
- Végigsimítom a combod – bukik ki belőlem, miközben a mellkasom simogatom.
- De… nekem téged kéne kényeztetni – akadékoskodik.
- Csináld… nekem ez jó… - morgom.
- Na jó, a kedvedért …Téged is akarlak érinteni, Etsuko-sama – pihegi.
A testem libabőrös lesz. Olyan jól ért ahhoz, hogy felkorbácsolja a szenvedélyem.
- Tessék, előveszem neked – mormogom, majd finoman az ölemre simítok.
- Hadd fogjam… meg akarom ízlelni!
- Csináld – adom ki az utasítást.
Halkan cuppog, miközben nyög. Látom magam előtt, ahogy a férfiasságom nyáltól csillogva mozog a szájában. Ez az, csináld!
- Mmm… - visszafojtom a levegőmet, miközben megnyálazom az ujjaimat, és lassan kényeztetni kezdem magam odalent.
- Kérlek, izgasd magad hátul is… a csúszós ujjaiddal – sóhajtom.
Elképzelem, ahogy a nőies, vékony ujjakkal finoman magába hatol. A bejárata lassan nyáltól lesz sikamlós, így könnyen csúsztatja magába a vékony ujjakat.
- Ahogy kéred, Etsuko-sama – engedelmeskedik, majd izgató sóhajt hallat. – Így tetszik?
Túlságosan is!
- Látni akarom – morgom, miközben gyorsítok a tempón.
- Hát nem látsz? Itt ülök rajtad – sóhajtja.
- Komolyan mondom – zihálom. - Ne hagyd abba… inkább ülj bele – nyögöm.
- Ahh..– E-tsu-ko-sa-mah…
Nem bírom tovább, erősebben markolva magam elélvezek. Felszabadultan nyögök a telefonba, minden porcikámat megfeszítve remegek. Olyan jó, bár tényleg itt lenne velem!
- Nori-chan – suttogom.
- Tessék? – kérdez vissza kis szünettel.
- Komolyan gondoltam – nyomatékosítom a nemrég elhangzottakat.
- De… nem szabad. Tiltják a szabályok – suttogja.
Fél talán? De kitől?
- Nori-chan… - zihálom a telefonba
- Köszönöm, hogy hívtál, remélem, beszélhetünk még – tesz rögtön pontot a mondat végére.
- Gondold át… - kérem.
- Sajnálom – feleli, majd a vonal megszakad.
Csak némán meredek a plafonra, hallgatom a permanens búgást. Még sosem akartam így senkit. Soha senki iránt nem éreztem ilyen tiszta, fékevesztett vágyat. Akarom őt. Itt, az ágyamban. Nem finomkodnék vele, ám durva sem lennék. Azt hiszem, hagynám, hogy meglovagoljon. Gyönyörködnék a testében, miközben a teste ritmikusan jár fel-alá.
A gondolat másnap is kínoz, majd megőrülök, akárhányszor csak a fiúra gondolok. Nori-chan, vajon hol lehetsz? Délután mozdulok csak ki a lakásomból, egy közeli étkezdébe indulok, hogy megebédeljek. A reggeli és a vacsora valahogy mindig kimarad az életemből, így egy bőséges ebédre van szükségem ahhoz, hogy tartani tudjam a lépést bűntársaimmal. Beülök egy falatozóba, majd a sarokból figyelem az embereket. Alig vagyok ott pár perce, épp nekilátnék a mártásos húsomnak, mikor kinyílik a hely ajtaja. Egy csupakék fiú lép be rajta két lánnyal az oldalán.
- Már esedékes volt kimozdulnod, Aki – mosolyog rá az egyik lány.
Hm, ő is olyan kékmániás, mint az én Nori-chanom.
- Remélem, hoztál magaddal pénzt, hogy meghívj minket egy fagyira is – vigyorog rá a másik lány.
Ej, a kéjencnek már nem elég egy nő, rögtön kettővel indít.
- Hoztam, hoztam – emeli fel védekezően a kezeit a fiú.
Mintha villám hasítana belém. Ez a hang, ezer közül is felismerném! Az édes mosoly, karcsú test, kék haj, minden egyezik! Ő lenne… Nori-chan? Az én Nori-chanom?
Nem messze foglalnak helyet az én asztalomtól. Ügyet sem vetnek rám, vidáman csacsognak. Két osztálytársnője lehetnek a hölgyemények, legalábbis a beszélgetésükből ez derül ki. Nagyon jóban lehetnek, talán barátok, de szeretők semmiképp. Ez némileg megnyugtat. Megbújok a sarokban, várok, amíg végeznek. Mikor útnak indulnak, én is ezt teszem. Egészen egy moziig követem őket. Útközben fagyiznak, még mindig nem tűnik fel nekik, hogy követem őket. Helyes, szeretném megtartani az álcámat, drámai belépő kell.
A mozi csaknem két órás filmet vetít, így elég unalmasan telik az idő. Egy növénysor mögött várok, már jócskán beesteledett. Mikor vége a filmnek, az elégedett tömeg kitódul az ajtón. Ott jön az én kéjencem is, oldalán lépdelnek a hölgyek.
- Hát ez marha jó volt! – sikkant az egyik lány.
- Aha, főleg, mikor kiderült, hogy ő a srác apja! – vágja oda lelkesen a másik.
- Lányok, nekem mennem kell – áll meg a bejárat előtt Nori-chan.
- De kár, pedig elmehetnénk még pár helyre – sóhajtják csalódottan.
- Haza kell mennem – mosolyog rájuk a fiú.
Búcsút int, majd elindul a sötét utcán. Zsebre tett kezekkel szedi a lábait, nem törődik vele, hogy rajtam kívül nincs más járókelő az úton. Hangtalanul követem, majd hirtelen eltűnök az egyik mellékutcában. Sejtem, merre tart, így hamar elé kerülök. Megvárom, míg elhalad a szűk sikátor előtt, majd megragadom a karját, és arccal a szemközti falnak nyomom. Ijedten rezzen össze, és próbálja kiszabadítani magát a szorításomból, ám nagy erőfölénnyel rendelkezek. Teljesen hozzá simulok, majd a füléhez hajolok, és finoman belenyalok.
- Ne! Eresszen el! – rángatózik.
Hamar feladja az elkeseredett próbálkozást, hogy szabaduljon, ezért segítségért kiált. Befogom a száját, miközben az orrommal a hajába túrok, és magamba szívom az illatot. Újból a füléhez hajolok, s ezzel vakmerő lépésre szánom el magam. Most minden eldől.
- Komolyan gondoltam – suttogom, majd lassan elveszem a kezem a szája elől.
|
| timcsiikee | 2011. 07. 19. 15:36:47 | #15185 |
Karakter: Akikara Nobuyuki
Megjegyzés: ~ Lukanak
Nobuyuki:
A harmadik óra is dögunalom, ugyan annyira, mint a többi… és azok, amik csak most fognak következni. A történelem órán elhangzottakkal úgyis tisztában vagyok már, előre tanulok, akár én is leadhatnám az órát, de nem szeretek ennyire nyilvánosan szerepelni, és ha zavarban vagyok, túl magas lesz a hangom. Tanaka-san szerintem imádná, de piros lenne tőle az arcom, és az nem igazán illik a kékhez. Nem is tudom igazán, mennyire tetszik a kuncsaftjaimnak az, hogy tudják kék vagyok, mégis elképzelnek rózsaszín arccal és kicsit csatakosan.
Azt hiszem jobb lenne ha elterelném a figyelmem, de már késő.
Megint Etsuko-saman jár az eszem. Elképzeltem már, hogy vajon milyen lehet, de… sokkal másabb lenne élőben. Kár, hogy azt nem lehet. Sőt igazából gondolni sem lenne szabad nekem rá, de… azt senki nem tudja leellenőrizni.
Még csak alig párszor hívott, talán kétszer, de igazán nyomott hagyott bennem. Nem csak a hangja, hanem hogy… mintha kicsit visszakaptam volna abból, amit én adtam neki. De ha ő így jobban élvezi, az nekem csak öröm.
Végre megszólal a csengő, vonulhatunk át egy másik terembe, de még mindig nem zökkenek ki. Nem jó… ha a hangjára visszaemlékezem akkor nehezebb lesz visszafogni magam, és az Ő hívását fogom várni. Muszáj valamit kitalálnom ellene.
~*~
Este megvacsorázom anyuval a tévé előtt, elmesélem a szokásos uncsi napomat, ami persze mindig fárasztó, meghallgatom őt is, így biztos, hogy éjszaka nem zavar meg. Eddig csak egyszer történt az, hogy megpróbált benyitni, szerencsére felkészültem, és bekulcsoltam az ajtómat, de akkor is kellemetlen volt. Elmosogatok, jóéjszakát kívánok, lassan kilenc és gyorsan jelentkeznem kell, hogy elérhető vagyok.
Még egy gyors zuhany, kényelmes hálóruha, és kész is vagyok, bezárom az ajtót, szólok a központba, hogy mostantól hívhatnak és öt perc sem telik el, már rezeg a telefon. A népszerűség ára… hihi De legalább jól keresek vele.
- Haló – szólok puhán a headset mikrofonjába, és mosolyom kicsit csorbul, amikor nem a várt hangot hallom meg, de nem inoghatok meg. Minden kuncsaft egyenlő, mindenki ugyan azt a lelkesedést érdemli tőlem. Suttogások, becézések és nyögések, hallom mikor szaporodik a légvétele, mikor nem kell már sok, és mikor élvez el. Minden alkalommal beleborzongok ezekbe a hangokba. Eleinte zavaró és furcsa volt, de mára teljesen megszoktam és kihasználom a tanultakat.
- Nori én sze… - már megint kezdik. Ezt tilos, gyorsan félbe is szakítom.
- Köszönöm a hívását, Koto-sama, remélem, beszélünk még – visszatérő ember… persze hogy nem bír betelni velem, pedig állítólag felesége is van.
Egy csipogás a központba, jöhet a következő.
Megint nem Ő az… pedig… már ki vagy éleződve rá, mert fél napot rá gondoltam, de tartom magam. Ha kell várok pár napot is mire újrahív, de más mellett a telefonnál nem fogom… magamat…
Újabb csörgés. Már nem is várom, hogy Ő legyen, lassan éjfél és már csak egyre van időm, mert holnap megint suli. Hahh…
Rezeg a telefonom a kapcsolt szám ismerősnek tűnik, így megdobban a szívem. Csak nem?
- Haló – súgok bele újra, most valamivel izgatottabban mint az előzőnél, és a válasz megdobogtatja a szívemet.
- Ugye még nem vagy fáradt Nori-chan? – dörmög bele egy mély, ismerős hang. Végre… Izgatottság áraszt el.
- Dehogy… már vártalak Etsuko-sama – mosolyogva ejtem ki nevét, már előre megsimítom mellkasomat, ahogy beszélek.
- Ennek örülök. Mesélj mi van rajtad? – beleborzongok ebbe a hangba.
- Most csak egy alsónadrág, olyan meleg van. – válaszolom enyhén gyermeki ártatlansággal fűszerezve. Halkan morran a telefonba – És rajtad Etsuko-sama?
- Semmi, csak a takaró, tényleg meleg van.
- Bebújhatok melléd? – kérdem pajkosan, és felhúzom térdeimet és magamat ölelem. Nyugalom… Mellette is ki kéne bírnom, ahogy másoknál, de nem megy.
- Persze…
- Sőt inkább csak a csípődre ülök – javítom ki magam kuncogva – Érzek valamit, de csak megsimítom a mellkasod, szeretem, hogy ilyen izmos.
- Végigsimítom a combod – már megint kezdi, de… nem szólok bele, mert tudom, hogy így jobban segít neki elképzelni. Az pedig csak jó. – Érintsd meg magad Nori-chan.
- De… - pihegem halkan – nekem téged kéne kényeztetni.
- Csináld… nekem ez jó…
- Na jó, a kedvedért – bár több mint valószínű, hogy csak képzeletben kéri ezt tőlem, hangja teljesen hipnotizál, és ujjaimat alsómba vezetem. Furcsán melegem van. – Téged is akarlak érinteni Etsuko-sama. – kérlelem elakadó pihegéssel.
- Tessék, előveszem neked – mormolja halkan, és veszek egy mély levegőt.
- Hagy fogjam… meg akarom ízlelni – ha jól sikerült kikövetkeztetnem az előző hívásokból szereti, ha kérlelik. Ha ez kell megadom neki, bár… sosem lehet tudni, hogy mikor mit szeretne. Az első alkalommal teljesen én irányítottam, jól emlékszem.
- Csináld – ó igen… hallom hogy kezd elgyengülni, ideje gyorsabbra fogni a dolgot. Két ujjamat a számba teszem, és halkan nyögök egyet.
- Mmm… - hallom pihegését és alig bírom megállni, hogy gyorsabban simogassam magamat.
- Kérlek izgasd magad hátul is… a csúszós ujjaiddal – ho… honnan tudta? Most… akkor azt képzeli el amit épp csinálnék, vagy amit csinálok? Teljesen összezavar, de nem szabad hagyni magam.
- Ahogy kéred Etsuko-sama – az a baj, hogy valóban sem tudom visszafogni. Hiába úgy kell felfognom, hogy csak képzeletben kéri, valóban megteszem, és ennél őszintébb sóhajt nem is produkálhatnék. – Így tetszik?
- Látni akarom – morogja halkan, hallom a telefonon keresztül, ahogy magát kényezteti. Csak elmosolyodom, érzem ahogy ég az arcom. Nem tehetek róla, ezt hozza ki belőlem.
- Hát nem látsz? Itt ülök rajtad – sóhajtom halkan.
- Komolyan mondom – egy pillanatra meghűl bennem a vér, még a lélegzetem is eláll, sőt minden mozdulatom. Ne… - Ne hagyd abba… inkább ülj bele – gyorsan észbe kapok.
- Ahh – nyögök fel hangosabban, de úgy hogy ne lehessen áthallani a másik szobába, mintha valóban ráültem volna, ujjaimat beljebb nyomom. Kínos… és… annyira frusztrál most az, hogy azt mondta komolyan látni akar. Csak zavarba akar hozni? Igen biztos ezért mondta. Nem szabad ilyenre gondolnom. – E-tsu-ko-sa-mah…
Halkan morog, még szerencse, hogy headset van rajtam, így mindkét kezem szabad, és továbbra is tudom azt csinálni amit kért tőlem. Ami túl jó… ami… annyira fullasztó. Még szerencse, hogy ma több hívást nem vállalok, mert ez után tuti nem lenne energiám, sem kedvem.
Csodával határos módon hallom hogy egyszerre élvezek vele, hasamra csurran minden, és olyan forrónak érzem, pedig az én testem sem hideg. Halkan pihegek vele.
- Nori-chan - kipattannak szemeim. Ne… nehogy kimondd, mert akkor le kell tiltanom a hívásokat. Kérlek… De nem folytatja, mintha azt várná, hogy válaszoljak.
- Tessék? – kérdezek vissza. Kérlek ne mondd azt.
- Komolyan gondoltam – mondja újra és szívem máris izgatottan dobog. Legalább nem azt mondta…
- De… nem szabad. Tiltják a szabályok – suttogom, mintha bárki is lehallgatna minket. Tudom, hogy sosem teszik, mert úgy bármikor, véletlenül is kikerülhetne nyilvánosságra bármi, ezért ezt megelőzve senkit nem hallgatnak le.
- Nori-chan… - vágyakozva dörmögi álnevem, beleremeg mindenem. Mintha tudná, hogy mi az ami hatással van rám. Nem szabad… már így is azpn voltam, hogy ki kéne vernem a fejemből.
Mondom a „sablon” szöveget.
- Köszönöm, hogy hívtál, remélem beszélhetünk még.
- Gondold át…
- Sajnálom – válaszolom keserű mosollyal, és bontom a vonalat. Két csipogás a központba jelezve hogy végeztem, majd kikapcsolom ezt a „szolgálati” telefont. Vicces így nevezni, de mégis az.
Bár szomorúan jobban mondva csalódottan váltam el tőle, mégis mosolyogva alszom el. Tudom, hogy minden férfi azért hív, mert érdeklődik irántam, mert engem akar, legalább hallani. De most érzem először azt, hogy valakit én is érdeklem nem csak az, akit kapnak kagylón keresztül.
De akkor is ki kell vernem a fejemből… Hiú ábránd.
|
|
