|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2012. 11. 22. 22:06:04 | #24306 |
 Karakter: Roger Stanely (Ranest)
Megjegyzés: ~ Csillagnak
Roger:
A ma esti bár, ahová jöttem igazán hangulatos, mondhatni tüzes. De nem tüzesebb mint én. Azért jó hely, mert a húsz évnél fiatalabbakat tényleg nem engedik be. Hamis személyi? Ugyan már… az emberek egyre pofátlanabbak. Viszont a húsztól negyvenig terjedő korosztály tökéletes, érett és heves nőkből áll. Meg férfiakból. Mindkét csoportot könnyű csábítani attól függően mivel, kivel áll szemben az ember. A lányokat könnyebb bolondítani és lenyűgözni, sokkal kapóbbak az egyszerű hülyeségekre és mutatványokra.
Az egyik loknis szöszit még csak tíz perce fűzöm egy koktél elfogyasztása után, de már úgy mosolyog, mint aki érzi, nyert ügye van, este egy nagy farok mulasztja el éhségét. Majd meglátjuk babám.
- Mutatok egy trükköt – mondom kajánul vigyorogva, és a koktéljába merítem ujjamat. Igaz nincs szükségem öngyújtóra, de ha a nélkül csinálnám, akkor az túl feltűnő lenne.
Kattintom a lángot, meggyújtom az ujjamat és kicsivel nagyobb láng keletkezik a természetesnél, de ez már a csiccsentett bigének nem tűnik fel, olyan riadtan hőköl hátra.
- Úr isten! Nem fáj? – mindig ez a reakció, akárhányszor játszom el ezt a trükköt. Elfújon mint óvodás a gyertyát, lágyan, és nyoma sincs. Felé nyújtom a kezem, megmutatva, hogy ujjamnak semmi baja nincs, még a koktélja is nedvesen virít a körmöm körül, teljesen lenyugszik és buja kismacska módján szemembe nézve veszi szájába felmelegedett ujjamat, hogy lenyalogassa róla a koktélt.
Jó a nyelvjátékod cica, talán még lehet is valami.
De ebben a pillanatban fintorodok el, amit nem tud hova tenni, visszahúzom magamhoz a kezemet, értetlenül pislog rám.
- Bocsi bébi, majd talán legközelebb – majd egy vállrándítással lerendezve sietek ki a bárból.
Francba az egésszel.
A sikátorba fordulva két ujjamat a számba véve füttyentek, s amíg felkapom a kesztyűmet már az épület tetejéről gurul is le a motorom. Megfogom a kormánya egyik felét, majd a kékes tűz a karomon felterjed, egészen a vállamig, ellepi egész testem legvégül a fejemet, és elsötétül az egész világ.
~*~
Az úton repesztek hangsebesség alatt, amerre az ösztönöm hív oda megyek, és egyre közelebb érzem a bizsergető veszedelmet. Egy lakópark egyik oldala kívülről tiszta korom, de tüzet nem látok, minden ablak betörve és sikolyok, épület előtt álldogáló emberek, majd egy forró, sárga robbanás és sikoltozva rohan mindenki, amerre lát.
A távolról szirénák csengnek fel, emberi füllel még nem hallanám.
Francba velük, hogy mindig gyorsan jönnek ki a helyszínre, bár amíg csak tűzoltókról van szó, nem vészes a helyzet. Azokat könnyebb lerázni.
A rém, aki betámadta az épületet kibukkan az egyik ablakon és a tető felé vonaglik, ezt meglátva utána indulok és tűzcsíkot hagyva magam után 1-2 méteren felhajtok én is az épületen az ép falakon. Közben a másik oldalt kitört tüzet próbálom elfojtani, míg a tűzoltók ki nem érnek. A messzibe nézve már egyre közelebbről villognak a kocsik, így sietnem kell. A démon elejti foglyát, én pedig ebben a pillanatban kapom elő láncomat, és a teste köré csavarom, sziszegve fordul felém.
- Tűnjön innen! – dörrenek a nőre, aki négykézlábból indulva inal a tűzlépcső felé. Felrántom a motor elejét, egy keréken gurulok a féreg felé, majd az első kerékkel megtörlöm kicsit a képét. Sajna többre nincs idő, mert már a zsaruk is a környékre értek. Bassza meg…
Abbahagyom a szórakozást, visszateszem a mocit két kerékre, majd az átellenes oldalon lehajtok a motorral, magam után húzva a szörnyet. A tüzet így már nem tudom elfojtani, de a tűzoltók már kint vannak. Innentől a tiétek fiúk.
A sötét utcákra hajtok, mögöttem mocskolódva hörög a démon, ahogy pattog az aszfalton, a szirénákat próbálom kikerülni, mert tudom, hogy van egy túlbuzgó rendőr, aki rám pályázik. Épp befordulok az egyik sarkon, mire szembe találom magam egy néma járőrrel. Azt a rohadt életbe.
Felbőg a szirénája, és engem kezd üldözőbe venni. Fészkes francokért zavar be mindig?
Irányt változtatok, elindulok a folyó felé, hátha a másik oldalra érve már elszakítom a körzetétől. Nem úgy tűnik mint aki könnyen feladná. A démont felhúzom a motor hátuljára, hogy ne lógjon nagyon mögöttem, rákapcsolok, de a rendőrautó még mindig követ. Ráadásul egyre több szirénát hallok meg a közelben. Erősítést hívott volna? Már nem csak az egyszerű egyéni dicsőségre hajt? Okos, nagyon… csak kissé idegesítő is egyben.
Elérek a hídhoz, amit egy sor rendőrautó barikádoz el.
Ez nem hiszem el. Mögöttem még egy tucat rendőrautó és közrefog. Elsőnek a kedvenc cukipofim száll ki pisztollyal és szótölcsérrel a kezében.
- Elég a játékból Dark, ideje szembesülni a törvénnyel. – milyen határozott a vakarcs.
A rendőrök jó fiúk, a jó fiúkat pedig nem bántjuk. Milyen kár, pedig úgy könnyebben szabadulnék.
- Tisztelem a munkáját… izé…
- Danny… Danny Reyes
- Tisztelem a munkáját, Danny fiú – direkt rögtön személyeskedve a keresztnevén szólítom, had idegesítsem, mert ugye az nem tilos. – De jobb lenne, ha ebbe nem ártaná magát, ez az én feladatom.
- Majd én eldöntöm, mi a maga feladata, azonnal adja át a gyanúsítottat – hörgi már szótölcsér nélkül, mert így is értjük egymást.
- Sajnálom, de nem tehetem meg. Megölné mindnyájukat. – páran közelíteni kezdenek a parancsára. Látszik, hogy félve.
- Semmi ellenállás és csendben is lerendezhetjük az ügyet – hát hogyne… ide érzem mennyire vágyik arra, hogy bekaszlizzon.
- Bocs főnök, nem érek rá.
A híd közepén nincs sok választási lehetőségem, így két hatalmas vasrúd között leugratok a víz felé, de hogy ne legyen nagy a csobbanás, a motor oldalával végigkarcolom a hidat tartó vasat, és lassacskán a vízbe érek. A láncom meggyengül, de az erő nem fojtódik el, a démon velem szembe kerül és eddig emberinek mondható arcáról lefolyik minden maszk és csak a csúnyaság néz velem farkasszemet.
Tökéletes, a víz elnyeli úgyis a megtisztításom egy részét.
A fejem körül forr a víz, mert ugye a lángok nem oltódnak el így nehezebben látok, egy nagy puffanás, lángtenger, majd elalszik a gyors tisztító tűz, és már egyedül vagyok a vízben. Én és a halak.
A motort beindítva a felszínre bukok, mintha csak motorcsónakban lennék, még egyszer hátra nézek a morgó fiúkára, majd tisztelegve, két ujjammal intek a homlokomról ajkát rágó alakjára, végül a vízben elhajtok jó messzire.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 30. 23:26:53 | #10171 |
 Karakter: Nelchael
Megjegyzés: ~ Vége
Közös megegyezés alapján vége
|
| timcsiikee | 2010. 10. 31. 10:52:40 | #8962 |
Karakter: Nelchael
Megjegyzés: ~ Hiyámnak
Nelchael:
A Chanselise-n sétálgatva figyelem a szebbnél szebb épületeket, párokat, no meg persze azokat az angyalkákat, akikről csak én tudom, hogy hol vannak, és kik azok. Tisztán látom.
Az emberek számára láthatatlan vagyok, így észrevétlenül bolyonghatok arra, amerre csak akarok. Az utca közepén haladok végig, s próbálok kiszemelni egy olyan drágaságot, akit magamhoz édesgethetnék. Párizsban szép szál angyalkák szoktak cirkálni, biztosan találok magamnak egyet.
Épp meglátok egy édes kis őrző angyalkát, aki védence felett gubbaszt, cseppnyi unalommal. Nos… tényleg nem sok ügyelni való van egy csókolózó lánykán. Na de… én is szívesen faldosnám a kicsikét. Megállok az utca közepén, és szárnyaimat szélesebbre tárom, ekkor végre észre vesz, s ahogy kihívó, harminckét fogas mosolyt villantok rá, arcán apró pír jelenik meg. Bingó…
Már épp dicső vigyorra húznám ajkaimat, amikor szólítanak, arcom elkomorul, előre biccentem fejem, lehunyom pilláimat, s gondolatban megkapom az utasításokat.
Ahogy elmondanak mindent, s megtudom, hogy hova is kell mennem, hirtelen pattannak fel szemeim, előre meredek, és cinkos mosolyka csúszik arcomra. Kristályka…
~*~
Egy villanással jelenek meg Japánban, s a következő pillanatban pedig erőmet arra fejtem ki, hogy Őt megtaláljam. Lehunyom szemem, a nép felett repkedek, s meglepően gyorsan érzem meg jelenlétét. Óh… csak nem a közelben van? Micsoda szerencse.
Egy épület, azaz kávézó tetejére állok, egy tompa villanás kíséretében, emberi alakot öltök magamra. Fekete selyem ing, hozzá illő nadrággal és cipővel… Tökéletes.
Lenézek az előttem elterülő sikátorra, senki nincs a közelben, így az alig ötemeletes épület tetejéről lepattanok. Fülemben süvít a menetszél, kitárom karjaim, s csak mosolyogva meredek lefelé, lábaim egyenesen lefelé nyúlnak, s ahogy földet érek, egy apró horpadás keletkezik az aszfaltban. El is felejtettem, hogy emberként kicsit más hatással vagyok a környezetemre.
Zsebre vágom kezeimet, lezser mégis elegáns mozgással elindulok a sétáló utca felé, ahol vélhetően van az én kiszemeltem. Évszázadok óta űzöm a kicsikét, de még mindig nem sikerült megkaparintanom. Ötven év… ennyi telt el azóta, hogy utoljára láttam, de szerintem már ideje is volt a találkozásnak.
Komótosan sétálhatok, az embereket nem figyelem, csak a közöttük rejtőzködő angyalkákat… már ha vannak. Amikor megtalálom kedvencemet, elvigyorodom, majd visszafogottan ülök le vele szemben.
- Nocsak, kit látnak szemeim. – dörmögöm halkan, önelégült ábrázattal, és ijedten pillant meg. Nos, eddig valamit nagyon lesett felfelé, most meg úgy kapja maga elé karjait, mint egy ijedt nyuszika. Édes… szemei pedig nevéhez illenek tökéletese, úgy csillog benne a meglepettség… Pár pillanattal később a megvetés.
- Nelchael? Mi a fenét keresel te itt? – hm… szívéjesebb fogadtatást talán nem is várhattam volna tőle… de ennyi idő alatt, már hozzá szoktam, hogy ilyen ellenszenves velem. Fogsz te még alattam élvezkedni, kicsikém.
- Ez úgy hangzott, mintha nem örülnél annak, hogy ilyen hosszú idő után ismét találkozunk. – imádom húzni az agyacskáját, ilyenkor előjön belőle a kis pukkancs, akit helyben megzabálnék.
- Talán azért, mert nem is örülök neki? – hátra dől, megnyugvását azt jelzi, hogy egyre ellenségesebb velem, erre csak mosollyal tudok válaszolni. Imádom, ha ilyen.
- Kár, pedig én általában rengeteg energiát fektetek abba, hogy megtaláljalak, Kristályka. – bizony… nem egyszer volt, hogy csak unalomból keveredtem ide, hogy Őt megtaláljam, de mindig elúszott előlem a kicsike… De most – mint mindig – addig fogom hajszolni, míg meg nem kapom… Mert biztos vagyok benne, hogy egyszer sikerülni fog, és onnantól kezdve nem eresztem a karmaim közül.
- Ne hívj Kristálykának, mert ledugom a poharam a torkodon… – ujjacskája megfeszül a csészén, csak sunyi pillantással mérem végig folyamatosan, de mindig szemein akad meg legjobban a tekintetem. Szívesebben látnám a homályos csillogást benne, mint ezt a nyers dacot. - És mondd csak, mi oka van annak, hogy ismét itt rontod a levegőt? – kérdezi flegmán, de csak mosolygok tovább. Nem tud kihozni semmivel a sodromból, főleg nem ilyen egyszerű megszólalásokkal.
- Milyen édes – reagálom le, közben a frissítő italba kortyolok. Hm… de rég éreztem a kávé igazán kesernyés mégis élénkítő ízét… - de ezúttal sajnos nem fog olyan könnyedén megszabadulni tőlem, ugyan is egy jó darabig itt fogok maradni.
- Miért is? – kérdez vissza még mindig ugyan olyan hangneme, haját kecsesen átdobva válla felett. Rrr.
- A fentiek úgy vélték, hogy mostanában túl sok gonosz erő tűnik fel erre felé. Lehetséges, hogy egy átjáró túl nagy lett, s hála ennek hamarosan sok hívatlan vendég fog feltűnni, s a túlerővel szemben nem hagyhatják, hogy csak egy szál csinos angyalka harcoljon. Ide igazi segítség kell... – elmagyarázok neki mindent, amit utasításban kaptam, amitől én sem tudok többet. Nem szokásom hazudni, nem is tudok. Ő sem tud. Épp ezért tudom, hogy bármennyire mutatja felém a megkaphatatlant, ez valahol azt takarja, hogy megkapható. Hehe…
- Meg még mit nem! Nem kell még egy, különösen irritáló púp a hátamra! Egyedül is megoldom! – puffog sértetten, mint akinek a munkáját minősítették le. Vagy csak ezzel próbálna távol tartani magától? Esélytelen. Én már akkor sem megyek el innen egy ideig, ha el is tűnne ez a kapu vagy kiderülne, hogy nem is létezik.
- Sajnálom Kristályka, de felsőbb utasítás. Ennek még te sem mondhatsz ellent – élvetegen mosolyogva kortyolok egy újabbat a kávéba, és finoman teszem le a csészémet.
- Bahh – karba tett kezekkel, gőgösen emeli fel orrocskáját, csak elvigyorodom, de jókedvem egy pillanat alatt komorsággá válik. Körbenézek, senki nem figyel, mindenki magával törődik – mint általában japánban – így egy villanás nélkül, láthatatlanná válok számukra, kiterítem hatalmas hófehér szárnyaimat, és felpattanok az asztalra, és leguggolok elé, hogy szemmagasságba kerüljek vele, de még így is le kell kicsit hajolnom. Hirtelen fordul felém, és meglepetten pislog, főleg akkor, amikor meglátja, hogy csak pár centi választja el egymástól arcunkat. Elmosolyodom újra, amikor látom szikrázóan ragyogó szemecskéit.
- Bocsáss meg szépségem, de dolgom van – susogom majdnem szájára egy vigyorral, majd egy erős szárnycsapással felreppenek az égre.
Vajon ő észrevette azt, amit én?
Erőm a parkba vezet, nincs itt sok ember, csak páran, de a legeldugottabb részeken egy lélek sincs… és itt a tiszta lelkekre gondolok.
Leereszkedem, amikor megtalálom a fák között tomboló lényt. Még nem került az emberek közelébe, így egy nagyobb állaton töltötte le vérszomját, de… ha rajtam múlik, nem is fog eljutni addig. Valahol itt lehet a park közelében, azaz átjáró? Ha egyáltalán létezik.
- Nocsak… még csak alig tíz perce vagyok itt, de máris egy ocsmányságra lelek. – kaszám pördül egyet a kezemben, és mosolyogva nézek a rondaság képébe. Hortyog valamit, de nem is nagyon érdekel, úgy sem fog sokáig itt tengődni. Már épp felveszem a támadóállást, és meg is indulnék, amikor egy ragyogó árny suhan el mellettem, és csak akkor látom meg ki az, amikor lassított felvételként játszódik le előttem a jelenet… Épp lefejezi az aljadék démont, aki fekete porrá alakul egy pillanat alatt.
- Hm – elismerő mosollyal nézek rá, ő pedig még mindig durcás, sőt kifejezetten sértett ábrázattal húzza ki magát.
- Látod? Mondtam, hogy nem kell ide más. Egyedül is elintézem, ne vedd el a munkám – annyira belelkesülten próbál ellenkezni és bizonygatni, hogy nem veszi észre, mögötte újonnan felbukkanó démon alakot. Nem válaszolok puffogására, egyenesen neki indulok, gyors iramban reppenve, kikerekednek szép szemei, és pont előtte megállva csapom le a mögötte álló alakot.
Mikor meghallja maga mögött a porladó hangot megnyugszik, de a következő pillanatban hát a fának csapódik. Én viszont nem hagyom, és utána lépek, kaszás kezemmel a fának támaszkodom, kaján mosolyom letörölhetetlen.
- Látod? Szükséged van rám – duruzsolom halkan, mire csak összeszűkülnek szép szemei.
- Csak véletlen volt… Én is észrevettem volna. – halk kuncogással válaszolok erre, szemeim felszikráznak közelségétől. Mhh…
Mutató ujjamat begörbítem és így csúsztatom álla alá, felemelem picit pofiját, hogy kényelmesen hajolhassak hozzá közelebb, szélesebb mosollyal.
- Hát persze… - szárnyamat úgy tárom ki, hogy körbevegyen minket, tollaink egymásnak simulnak, és az ellentétek éles kontrasztot alkotnak. Fekete és fehér… Mintha csak a jellemünket tükrözné egymás mellett. – Megmentettelek Crystal… ezért tartozol nekem, ugye tudod? – mosolyom vigyorrá alakul, hangom lehalkul, nyugodtságom az ő néma ingerültsége mellett teljesen eltörpül. Milyen édes ilyenkor.
- Nem tartozom neked semmivel – próbálja fejét elfordítani, de nem engedem, sőt hüvelykujjam rácsúsztatom állára, hogy biztosabban fogjam közre, finoman fejecskéjét. Még közelebb hajolok, már tényleg nem sok választ el tőle. Talán még egyszer sem sikerült ennyire közel kerülnöm hozzá.
- Ó, dehogynem… – mélyen nézek fagyos tekintetébe, saját szemeimben égő tűzzel próbálom kioltani a benne lévő jégkristályokat.
|
| Hiyahiya | 2010. 08. 15. 23:32:15 | #6899 |
 Karakter: Crystal
Megjegyzés: ~ Timcsemnek ~
Unottan kevergetem kis csészémben lévő fekete aranyszínű löttyömet, amit itt teának hívnak, de én maximum valami olcsó teának sem nevezhető valaminek mondanám. Olyan az íze, mintha egy J.I. Joe babát megfőztek volna egy lábosnyi vízben, és hozzá csaptak volna egy vödörnyi citromot és némi cukrot. Bah! Én nem ezt érdemlem! Remélem Take nagyon hamar idetolja a képét, mert ha nem akkor a pincérrel rendezek patáliát. Úgy is nekem lesz igazam... ki tudna egy olyan gyönyörű lénynek,mint nekem, nemet mondani? Könyörgöm... ez lehetetlen... én tudom. Még a vak is tudja, hogy milyen csodás vagyok.
Unott sóhajjal támasztom államat karcsú kézfejemre, s hosszú szempilláim alól vizslatom azt a valamit, amit két perccel ezelőtt elém raktak. Borzalmas... nem is értem, miért koptatom itt a fenekemet. Most épp valahol egy szépségszalonban kéne ücsörögnöm, hogy körülrajongjanak, és kielégítsék külsőm minden kihívását. Hahh... ehelyett be kell ülni egy kávézóba, holmi szakdolgozat miatt. Minek? Több ezer éve létezem, és tapasztalatból tudom, hogy az én szépségem többet nyom a latba, mint holmi szakdoga. Sosem írtam egyet sem, mégis átmentem ezeken a nevetséges emberi vizsgákon. Hogy hogyan? Angyalina szép vagyok... nem nehéz meggyőzni az illetékeseket afelől, hogy elég bennem az esztétikai harmónia ahhoz, hogy okos is legyek. Bah... és persze... történelmi tanszék. Könyörgöm... én már akkor éltem, mikor ezek még a kerék kerekítésével bajlódtak. De kivételesen segítek ennek a szerencsétlennek. Csupán azért mert imponál, hogy istenít, és hogy imád. Legyen neki gyereknap.
De mivel körülbelül 5 perce várat, így ne leszek annyira kedves, és a legfontosabb részleteket kifogom hagyni kis beszámolómból, bármit is kérdezzen. Ennyire nem vagyok jólelkű, és amúgy is csak egy ember. Vagyis... halandó. Mindegy... megvártatott, és ezért büntetés jár, avagy nagyon szemét leszek. Bizony. Kár. Pedig olykor egész aranyos gyerek tud lenni.
Mikor már nem bírom tovább ingerülten tekintek a kávézó bejárata felé, ugyan is ez az idióta engem kint hagyott a kinti asztaloknál, ő pedig bement „Hozok, valami finomat, rendben?” címszóval, és azóta nem jött ki. Ha azt tervezi, hogy meztelenül felszolgáltatja magát nekem, akkor a virslijét megsütöm a mellettem pöfékelő fazon öngyújtójával és a szájába tömöm. Uram bocsá’...
Már épp rászánnám magam, hogy fáradok annyira, hogy utána menjek, mikor valami fényes villan szemembe, ezzel szinte kiégetve retinámat, s elősegítve, hogy egy darabig csak táncikáló fekete foltocskákat lássak a saját tükörképem helyett a kávézó ablakában... pedig egy ideig eredményesen flörtöltem saját magammal. Rohadjon meg bárki is az! Uram bocsá’...
Dühös fujtatással keresem azt a galádot, aki épp majd’ megvakított, de csupán egy fehér szárnyat látok villámgyorsan eltűnni a kávézó teraszának ponyvája fölött...mi a...? Ugye én most jól láttam és az egy pár hófehér szárny volt... már megint, melyik töketlen idiótát küldték de, hogy belekontárkodhasson a munkámba? Könyörgöm... Tokióba egy végrehajtó angyal is elég, tekintve, hogy az az egy én vagyok! Bár... nem hiszem, hogy végrehajtóangyal lenne a szerencsétlen, mert azoknak fekete a szárnya... kivéve egyet, akiről remélem soha többé nem hallok. Irritáló alak. Mázli hogy vagy ötven éve nem láttam. Szerencsére nem sűrűn jár emberek közé...heh...
Azért érdeklődve dőlök még előrébb, hogy felfelé kukucskálva esetleg ki tudjam deríteni vajon ki az, aki épp tökéletes bosszúhadjáratom közben megzavar, és a területemre próbál betörni, ahol csak is ÉN tündökölhetek. Lehet, hogy én vagyok a legszebb az összes angyal között, de az emberek, mindenkit akinek szépen fénylik a haja, és csinos vonásai vannak gyönyörűnek vélnek. Bahh... nem tudják felismerni az igazi szépséget! Engem...
Hiába nyújtózkodom sehol senki, s mikor már felállva nézelődöm, kezdem megunni a dolgot... ki a nénikém volt az? Tudom, hogy láttam a szárnyakat, mert az emberekkel ellentétben, ha egy angyal lát egy másikat, az nem képzelődés. És amúgy is.. éreztem az erejét egy röpke percre... és fájdalmasan ismerős volt. Francba... Uram bocsá’...
- Nocsak, kit látnak szemeim. – szólít meg hirtelen egy óceán mély, simogató hang egyszerre egy az intimszférámba úszó testtel, amitől egy kisebb szívroham kap el, s mielőtt még bármit is reagálhatnék, halkan felsikkantva ülök a székbe, karcsú kezemet mellkasomhoz szorítva reflexesen... kristály kék íriszeimet pihegve emelem támadómra, s ahogy tekintetem végig halad lassan, centiről-centire az fekete, méregdrága ingbe bújtatott alakon, úgy szorul össze szám, s jelenik meg a düh és a felháborodás szemecskéimben... nem hiszem el. Hát persze! Hogy tippelhettem ilyen jól! Az egyetlen rohadék jött ide, az, akit sosem akarok látni, mert legszívesebben a kaszámmal aprítanám párizsit módjára a fejét és raknám egy démon reggeli szendvicsébe! Uram bocsá’...
- Nelchael? Mi a fenét keresel te itt?- rivallok rögtön rá, már csípőből, mert ő az az alak, akit még a hátam közepére sem kívánnék, még akkor sem, ha az életem múlna rajta. Ez... ez a pasas... gyűlölöm... ki nem állhatom... már több száz éve a nyomomban liheg, és bármily szomorú eddig még nem sikerült megszereznie. Nagy szárnyvadász írében áll a Mennyben, és mi tagadás, sok angyalka került már az ágyába, hogy rögtön utána el is tűnjenek onnan, mint egy megkopasztott csirke, akit a levesbe dobnak. Körülbelül ötszáz éve annak, hogy először találkoztunk, és azóta mióta elsőként nemet mondtam neki, le sem száll rólam, nem számít, hogy hányszor ejtem pofára, hányszor próbálok meg vagdalt húst aprítani belőle, hányszor ordítom le a fejét, és hányszor hagyom cserben a legerősebb démonokkal, hogy végre szálljon el mint a győzelmi zászló, de nincs semmi foganatja... az Úr mindig szán neki alkalmat arra, hogy felhúzzon, és én szépségemet meghazudtolva kiboruljak...
Még ha a fenekemet nyalná, akkor megengedném neki, hogy esetleg hozzám érjen, de mivel csak provokálni, erőszakoskodni és a mocskos fantáziáját fitogtatni tudja irányomban, azért hárítok és úgy rázom le, mint csecsemő a lábán folyó kakit... MIÉRT VER ENGEM A SORS EZZEL A FASSZAL? Uram bocsá’...
- Ez úgy hangzott, mintha nem örülnél annak, hogy ilyen hosszú idő után ismét találkozunk. – jegyzi meg hangjában annyira arroganciával és jegességgel, hogy simán elmehetne vele egy mentolos rágógumi reklámba, mert ezzel nem csak a szájat hűtené le, de a teljes város lehibernálná bő száz évre.
- Talán azért, mert nem is örülök neki?- kérdezek vissza hátra dőlve, csinos pofimra a legdacosabb és gőgösebb kifejezést csalva, amit világ eddig látott, de még ezzel sem sikerül elriasztanom, mert hű talpnyalóm helyére csüccsenve helyezi kényelembe magát, s int az egyik pincérnek, hogy hozzon neki egy kávét. Mintha nem is zavarná, hogy épp gyilkos tekintettel próbálom meg halálra bámulni a rohadékot...
- Kár, pedig én általában rengeteg energiát fektetek abba, hogy megtaláljalak, Kristályka.- húzza ajkait halvány, felsőbbrenndű és mások által nyilván lehengerlőnek vélt mosolyra, á engem maximum az őrültbe nem a cseppfolyós állapotba tud kergetni vele. Dühösen szorulnak össze ajkacskáim, szemeimmel együtt, hogy fekete pilláim alól próbáljak meg új lyukat égetni szemei közé... ejj, hogy ezt mennyiszer eljátssza velem... HOGY NE TUDJA MEGUNNI?
- Ne hívj Kristálykának, mert ledugom a poharam a torkodon...- sziszegem halkan, karcsú ujjaimmal úgy szorongatva csészém fülét, hogy az menten letörik a helyéről... nem baj. Legalább kipiszkálhatom vele a szemeit... TE ALJADÉK! Utálom ha becézget... ő pedig imádja, mikor mérges vagyok, mert mint azt egy alkalommal megjegyezte, édesen szép vagyok közben. Mint egy galamb, aki elől elhalászták a morzsáját... mindjárt ledugom a karomat a torkodon és úgy tépem ki azt a jéggé fagyott szívedet, te arrogáns barom... ITT CSAK NEKEM VAN JOGOM EHHEZ A STÍLUSHOZ, WAZZE! Uram bocsá’...- És mondd csak, mi oka van annak, hogy ismét itt rontod a levegőt?
- Milyen édes.- kortyol bele kávéjába tökéletes hidegvérrel, szája sarkában, még mindig ugyan azzal a szemtelen mosollyal, amit lefogadom, hogy csak velem szemben alkalmaz... de nem fog be jönni! Nem leszek új rovátka a kaszádon, te vadbarom! Hülye csirke kezdemény! Uram bocsásd meg, hogy ennyit szentségelek, de valószínű, hogy az elkövetkezendő percekben olyan szavak hagyják el szép agytekervényeim, amik nem illenek csinos külsőmhöz...- de ezúttal sajnos nem fog olyan könnyedén megszabadulni tőlem, ugyan is egy jó darabig itt fogok maradni.
- Miért is? – fonom fel egyik ezüstszín szemöldökömet, hajamat hátra dobva vállam fölött, tökéletes eleganciával és lenézéssel minden mozdulatomban. Csak hogy tudd, hogy ötven év alatt már csak a gondolatodtól a hányinger tört rám. Undorító alak... nem méltó ahhoz, hogy egyáltalán rám nézzen!
Csak hogy levezessem valahogy a lassan, de biztosan növekvő mérgemet, hirtelen mozdulattal kortyolok bele teámba, de szinte azon nyomban elfintorodva csapom vissza az asztalra, olyan arckifejezéssel, mint aki épp citromba harapott. Ez iszonyú... és még EZ is itt van. Remek. És még jól is szórakozik rajtam! De azért böki a csőrödet, hogy én vagyok az egyetlen, akit több száz éve hiába próbálsz megfűzni, ne sikerült még bemocskolnod... hehe... balfék...
- A fentiek úgy vélték, hogy mostanában túl sok gonosz erő tűnik fel erre felé. Lehetséges, hogy egy átjáró túl nagy lett, s hála ennek hamarosan sok hívatlan vendég fog feltűnni, s a túlerővel szemben nem hagyhatják, hogy csak egy szál csinos angyalka harcoljon. Ide igazi segítség kell... – hinti el nagyképűen, s ekkor telik be az a bizonyos pohár, ami most már nem csak gusztustalan löttyel, de szép vörös dühvel is színültig van... most lett elegem! Hogy merik ott fent megkérdőjelezni az erőmet? NEM CSAK SZÉP VAGYOK DE HATÉKONY IS, WAZZE! Komolyan... elbánok én akármennyi mocskos féreggel, nem kell ehhez egy lelki társuk segítsége!
Felpattanva húzom fel orromat, poharam ezzel a lendülettel borul ki, ezzel szimbolizálva, hogy milyen lelki állapotba is kerültem, kedves megállapításaitól, s hogy én egy levegőt többet nem vagyok hajlandó szívni vele.
- Meg még mit nem! Nem kell még egy, különösen irritáló púp a hátamra! Egyedül is megoldom!- közlöm vele felháborodottan még utoljára, hogy csapot-papot hátra hagyva indulhassak el méltóságteljesen, mégis sérült büszkeséggel bárhová, ahol ez a fasz- még mindig bocsánatét esedezem a vulgáris szóhasználatért Uram!- nem lesz ott, mert ha mg egy perccel tovább kell tűrnöm, akkor vagy megőrülök vagy megölöm két szép kezemmel... és az... fatal lesz...
Persze, mint mindig most sem fogja ennyiben hagyni, s csupán idő kérdése, hogy simét rám találjon, és bele kezdjen az ennél sokkal dirvább „udvarlásba”... de csak addig míg bele nem lépek, abba a rohadt nagy képébe... az kéne... Ó HOGY OLVADNÁL EGYBE A BETONNAL!
|
| Hiyahiya | 2010. 08. 04. 15:36:00 | #6549 |
 Karakter: Philionel
Megjegyzés: Vége
Nem hiszem, hogy folytatjuk... szóval, sajna vége. Pedig jó volt.
|
| Hiyahiya | 2010. 01. 01. 22:13:43 | #3100 |
Karakter: Philionel 2 (ez lemaradtXD)
- Ahogy kívánod, gazdám. Minden szavad parancs számomra…- duruzsolja, erős kezével gyengéden, pille könnyen fogja közre sétapálcámat cirógató kezemet, hogy vékony ajkaihoz emelve, egy apró csókot lehelhessen kézfejemre. Lilás íriszei titokzatosan csillognak, szinte belém reked a levegő tőlük… arcomon nem rezdül egy vonás sem, holott bőröm forrón bizsereg, hiába van rajta kesztyű…
Nem méltatom válaszra, csupán elfordítom róla tekintetemet, s inkább a sötét tájat viszlatom... attól tartok, hogy még hat rajtam az a különös bűverő, ami belőle árad. Faragatlan alak… direkt csinálja, és még hatásos is. De nem fogom engedni, hogy így játszadozzon…
Túl soká játszik a tűzzel, és meg fogja égetni magát…
|
| Hiyahiya | 2010. 01. 01. 22:12:10 | #3098 |
Karakter: Philionel (ayromnak:3)
Szemtelen, arcátlan módon lopózik pofátlan közelségbe hozzám, hosszú, férfias ujjait kényelmes nyugalommal csúsztatja vállaimra, mintha azt tehetne, amit akarna… felforr bennem a düh, s bár lehet, hogy nem engedem, hogy látszódjon, de attól még dagad bennem a méreg… hogy meri? Hogy mer hozzám érni?
Mégis mikor érinthette egy szolga bármikor, kedve-kénye szerint a gazdáját? Ehhez egyiknek sincsen joga, még akkor is meghunyászkodva kéne engednie, mikor én engedélyezem… erre!?
Pofátlan!
Erőm akár a parázs úgy kezd forrni körülöttem, a vízből gőz csap fel, ahogy a bőrömből áradó gyilkos aura utat talál… ilyet még sosem tett egy szolga sem a közelemben. Mit képzel? Azt hiszi, hogy mindig annál a banyánál van, és ha kedve támad egy cseppet játszadozni, rögtön cselekszik, ahogy neki tetszik? Téved… már nem ott van, hanem nálam, és itt az én szabályaim szerint kell élnie, vagy rövid után, apám tiltása és haragja ellenére is távozni fog az élők sorából!
Direkt bosszant, fitogtatni akarja, hogy nem retten meg tőlem, és nem fél attól, hogy egy parancstól máris a végzetébe sétálhat. Idegesít, hogy akár az ő kezébe is kerülhet az irányítás, s még csak erőltetnie sem kéne magát… soha egy lény sem tudott velem így kifogni, és nem is fogom engedni, hogy megtörténjen.
Megfeszülök, ahogy a felháborító szituáció fokozván még masszírozni is kezd, olyan ügyességgel, ami meglep… furcsa mód, mintha ujjaiból áradó kellemes hideg megnyugtatna, lehűteni feszengő kedélyeimet, amik nem épp nyugodtan háborognak bennem. Nem mutatom neki, hogy dühös vagy. Az egy hozzá hasonló rangon aluli, nem érdemli meg. Még a saját apámnak sem mutatok sokféle érzelmi képet, nem ő lesz az, a harcos osztály tagja, aki látni fogja, ahogy a düh elborítja az elmém…
- Szolgák mióta érhetnek kényük-kedvük szerint gazdájukhoz? – vonom kérdőre rajta merész viselkedését, ám mintha nem is venné figyelembe, hogy a gazdája vagyok kényelmesen folytatja, amit elkezdett… libabőrös leszek, ahogy a víz lehűl, tetején jégvirágok keletkeznek, mikor ereje felháborítóan ered szabadjára… mit művel?
Hogy merészeli?
Szárnyait próbálgatja merészen, dacolgat, és hivalkodik a képességeivel… bah! Látszik, hogy ezelőtt Madame Emilia pincsije volt! Olyan, mint az a vén vérszopó banya, pontosan ugyan olyan. Ugyan úgy szeretné megmutatni fölényét, hatalmát, másokra gyakorolt hatását, élvezni akarja a kiváltott reakciót… nem különb nála. Mit is várhattam egy ölebtől? Amerre a szél fúj, úgy dalol ő is… keh.
Viszont egy valamit elismerek benne. Bátor, van benne kurázsi, ami arra vall, hogy nem egy gyáva imposztor, aki abból keresi a kenyerét, hogy díszbaba módjára kíséri az aktuális tulajdonosát.
- Csak ha gazdájuk kívánja tőlük, egy jó szolga mindig tudja mire vágyik gazdája…- válaszol idefestően cinikus hangnemben, nem látom de biztosra veszem, hogy kajánul mosolyog, mint egy jóllakott kisgyerek. Ilyen alakkal még sohasem találkoztam. Irritál, hogy nem az én kezemben van az irányítás, és az, hogy bármire is kötelezem, ő vígan szegül ellen neki…
Megremegek, ahogy a víz hőmérséklete tovább csökken, s csak hogy lássa nem hagyom annyiban a dolgot ismét meleggé varázsálom fürdőkádam tartalmát, bőröm égetően forr fel, akár egy tűzből kihúzott vasrúd..
Csupán a hidegvéremnek és a büszkeségemnek köszönheti, hogy még nem büntettem meg. De ha így folyatatja nem fog érdekelni a nemesi magatartás szabálya, és magamból kikelve adom meg neki, amire áhítozik. A halált… mert látom, hogy nem fél tőle, és azért keresi ilyen lelkesen.
- Egy jó szolga nem olvassa félre a gazdája jeleit, összetévesztve a sajátjaival – hűvös, sápadt ujjai nyakamat cirógatják végig szinte alig érintve bőrömet, melytől az lassú bizsergésbe kezd, lenyugtatva egyre tovább forró kedélyeimet… nem tudom, hogy mi az, ami meggátol abba, hogy elintézzem, de jól használja.
Érintései, akár egy tollpihe, olyan játszi könnyedséggel siklanak végig rajtam, akár egy kígyó… halk sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy engedek a kellemes bizsergető késztetésnek, s engedem, hogy folytassa kisded játékát…
-Megnyugtató, hogy én jó szolga vagyok.. – ejti el jókedvűen, mély hangja dallamos, akár egy kis madáré. Milyen szemtelen egy alak! Mégis simogatása mindenféle ellenállást kisöpör fejemből, holott két perce, még a két kezemmel akartam megölni…
Furcsa férfi, az egyszer biztos. De akkor is egy szolga, és semmi joga sincs ilyesmit tenni engedély nélkül. Egy szerencséje van, hogy viszonylag kedves kedvemben vagyok. Ha nem így lenne, valószínűleg már nem élne. Egy nemesnek joga van megölni az alattvalóit, hiszen csak így tanul a többi a hibából, nem igaz?
Engem apám mindig arra tanított, hogy az hatalom demonstrációja nagyon fontos, ha elismerést és tekintélyt kívánunk. Igaza is van, mégis… én inkább távol tartom magamtól, mert attól tartok, hogy még ezt is ellenem fordítja, a visszájára, és netalántán még én kerülök alulra, amit nem engedhetek meg. Nem bízok ebben a férfiban, holott már engem szolgál, és egy szavamért, akár meghal, ha kell. Még is… tényleg megrögzött paranoiás leszel. Annyi a képmutató, felszínes csőcselék vesz körül, hogy már nem tudom ki az, aki igazat, s ki az, aki csak az igazságba burkolt veszélyt mutatja nekem. A felső tízezer kis játékainak hátránya. Divat a felszínesség és a kétszínű viselkedés.
- Pimasz – pillantok rá szempilláim alól bágyadtan, s engedem, hogy finom pilleszerű érintéseivel tovább nyugtasson, kényelmes lassúsággal simítsa hátra fejemet, hogy ott is érinthessen… furcsa mód, egyéb megjegyzést nem fűzök modortalan pofátlanságához, pedig biztos tudnék egy-két kedves jelzőt aggatni rá, még sem akarom. Megnyugtat a bőréből áradó furcsa bizsergető forróság… szinte érzem erecskéinél pulzálását ujjai bőrén át…
Hirtelen, a semmiből érzem meg vékony száját ajkaimon, ahogy csókot lopva lépi át az utolsó határt is mely még nyugodtságomon belül tartott…
Felpattannak szemeim, felülve emelem rá jeges tekintetemet, melytől minden épeszű már rég menekülne, de ő nem… kaján módon vigyorog, látszik rajta, hogy élvezi a helyzetet, és tudatában van, hogy akár ő is irányíthatna miközben én dühöngök…
Ajkaim még mindig bizseregnek ettől az apró kis csóktól, ugyan furcsa melegséget keltve bennem, mint mikor a véremet szívta… ki ez a férfi egyáltalán?
Víz gőzölögni kezd, mintha egy tűz fölötti kondér lenne, holott csak a bőrömből áradó enyhén ingerült erő áramlat fűti így… faragatlan, pofátlan alak! Hogy merte!? Még mindig azt hiszi, hogy annak a vén lotyónak dolgozik?!
Halványlila szemeiben szemtelen fény gyúl, markáns arcán idegesítő kifejezés…
- Jó szolga, hogy védi meg gazdáját, ha éppen azt zaklatja? – kérem tőle számon, hangom hideg akár egy jeges téli fuvallat, szemeimben mégis szikrázik a düh, mait nem bírok kontrollálni… nem érdemli meg ez a pimasz pondró, hogy lássa a dühöm, de képtelen vagyok visszafogni magam… soha senki nem mert még velem ilyet tenni! Soha senki nem mert eddig megérinteni, ha én nem akartam! Erre ez a rangon aluli csak úgy veszi a bátorságot és megcsókol!
Ha apám nem mondta meg világosan, hogy a testőröm életen kell, hogy maradjon, akkor most már nem élne, az tuti.
- Jó szolga tudja, hogy jelenleg 30-an tartózkodnak a birtokon, azon felül még 4 halandó szolga, más idegen nem lépett a birtokra mióta idejöttem – jelenti ki hirtelen, én pedig nem hiszek fülemnek. Olyan pontossággal mérte be az egész kastély területét, mint egy radar… elismerem, hogy harcosnak nem lehet utolsó, s bár lehet, hogy nem hiszek a képességeiben, és még nem is bizonyított, Madame Emilia méreteire és nagyságára nehéz ügyelni, ha egyszer kiszabadul a puccos villájából. Biztos jó képességei lehetnek, de ez még mindig nem indokolja, és még mindig nem ad neki okot arra, hogy a köztünk lévő társadalmi különbségeket áthidalva csak úgy hozzám érjen!
S ha még mindig nem lenne elég, mintha még mindig nem érteni, hogy a tűzzel játszik úgy nyúl pofim felé, hogy vöröses tincseimet kényelmesen simítsa ki belőle, s benne gyönyörködve hajolhasson feszélyező közelségbe… testem megrándul, ahogy hideg tenyere arcomra csusszan, éledező dühöm borzongatja minden porcikámat, még sem teszek közelesdése ellen. Csupán szemeimmel próbálom elriasztani, rideg, figyelmeztető tekintetemmel, de ez őt egyáltalán nem zavarja… ezüstös tincsei előre hullnak, kesernyés illatuk betölti orromat, a testéből áradó csábító hővel együtt is, ami aljas kígyó módjára tekeredik tagjaim köré… Karcsú kezem vastag, erős csuklójára simul, vékony ujjaimmal próbálok megszabadulni határozott szorításától, de még csak mozdulásra sem tudom bírni…
Hiába ostorozom tekintetemmel, nem tágít, hanem dacosan, immár minden gátat átszakítva érinti száját ajkaimhoz, s ahogy nedves, kellemesen meleg nyelve végig siklik a zárt kapukon izgatott borzongás fut végig egész alakomban… a forró bizsergés, mely egy csapásra széthullámzik bensőmben, s gyenge ellenállásomat csökkenti ösztönöz arra, hogy engedjek neki egy kis tetet, hogy hódoljak be neki egy kicsit, s csak most az egyszer engedjem át neki az irányítást… nem… nem engedem, hogy elbájoljon! Látnia kell, hogy ki áll fölötte, és hogy nem játszhat kedvére!
Nyelve megállíthatatlanul csusszan számba, még fogaim erős védelme sem tántorítja el… nyalogatja, noszogat, elcsábítana, ám én nem engedek… utálom, ha ellent mondanak nekem… Utálom, ha nem úgy történik valami, ahogy azt én szeretném…
Vérének édes, fémes íze tölti be egy csapásra számat, minden ízlelőbimbóm kábulatba esve, édes vérszomjtól elvakulva követel többet ebből a finom, ínycsiklandó nedűből… agyamra vörös köd kúszik, mely elvakítja tudatom, minden vámpír gyengéje, a vérszomj győzedelmeskedni látszik fölöttem… végig marja torkom, kellemes bizsergető melege végig siklik nyelőcsövemen felpezsdítve minden porcikám…engedek nyelve hívásának, s immár viszonozva vad, szenvedélyes táncát szállok be én is, s sóhajtozva, tűhegyes fogaimmal száját sebezve feledkezem bele csókunkba… már azt sem érzékelem mit csinálok, csupán a vér édes ízét s szájának ruganyos puhaságát követem… ahogy egyre több bíboros csepp tódul számban, eszemet már rég elvette a vérszomj…
Az én szomjam sokkal erősebb, mint más vámpíroké… nem tudom miért, de nem is baj. Mohó vagyok, s ha egyszer megízlelem, akkor nem bírok betelni vele…ahogy most sem…
Sosem gondoltam volna, hogy lehet ilyen finom egy szolga mocskos vére… hogy lehet ilyen isteni?
Egy szolga vére?
Ahogy tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen mi is történik, újra elhatalmasodik rajtam a méreg, az undor, a gőgös büszkeség… hogy merte? Ez már mindennek a teteje! Pofátlan alak!
Határozott mozdulattal taszítom el magamtól, ő pedig akadálytalanul csapódik neki a szemközti falnak, s csúszik annak tövébe akár egy élettelen rongybaba… meg fogom ölni, ezt a férfit! Meg fogom ölni!
Ilyen felháborító merészséget! Pofátlan, arcátlan féreg!
Reszkető kezemet még mindig a furcsa izgatottságtól bizsergő ajkaimhoz szorítom, hogy fékezzem őket… ilyet még… soha senki nem tett velem… a legtöbben annyi tisztelet van, hogy nem próbál meg a gazdájára mászni! Tényleg nem tudja, hogy hol van… tényleg még mindig azt hiszi, hogy Madame Emilia koszfészkében van, és kedvére kettyinthet bárkit, akit akar…
- Ez… ez…undorító! Egy szolga vére! – kelek ki magamból, s megvetéssel mérem végig földön térdelő alakját, melyet eltakar ezüstös tincseinek vastag függönye… a vámpír társadalom nemesei között nem divat a rangon aluliak vérének iszogatása! Mi több! Lealacsonyodást jelent! Ha egy szolga már arra méltó, hogy a vérében igyon az ura, akkor már azt hiszi bármit megtehet… végül is… ez az alak, anélkül is fegyelmezhetetlen!
Tudtam… éreztem, hogy csak bajom lesz a merész pofátlanságával. Az elejétől fogva látszott rajta, hogy modortalan fickó lesz, de ezzel túl messzire ment… most azonnal meg kéne ölnöm…
Erőm, mint a vulkán úgy tör ki, szele beborítja a szobát, olyan kibírhatatlan forróságot hozva, amitől egy normál ember, már rég elájult volna… ő pedig mozdulatlanul, mint egy szobor térdel ott alázatosan, mégis… érzem a belőle áradó dacos dühöt… még akkor is ellenszegül, mikor az élete van veszélyben? Hogy meri?!
Egész testemben remegek a felindulástól, karcsú ujjaim elfehéredve szorulnak meg a márvány kád szélén… hajszál vékony repedések hasadnak rajta, úgy szorongatom…
Nyugalom… nem érdemli, meg hogy lássa a dühömet. Nem mutathatom, védtelennek, gyengének magam előtte. A düh, pedig hatalmas gyengeség…mindig ezt használom mások ellen, s most, hogy rajtam elhatalmasodott, csak most realizálom, hogy mit csinálok…
Engedem, hogy egy senkiházi harcos csak úgy elvegye az eszem ezzel… holott az sem érdemli meg, hogy akár egy percig izgasson, mi történik vele…egy percig sem.
Szépen lassan nyerem vissza higgadtságom, s vele együtt józanságomat is. Vonásaim ismét kisimulnak, s hideg büszkeségem ismét előtérbe kerül. Azt hiszem ez a tehetetlenség épp elég büntetés neki. A megalázás, amit most viselnie kell elegendő elviselnivaló neki. Látom rajta, izmainak lágy rándulásaiból, hogy legszívesebben harcba szállna velem, de ahogy szépen lassan elfogadja, már ellenkezni sem próbál. Tudom, érzem, hogy nem fog sokáig tartani, de elégedettséggel tölt el, hogy nem tehet semmit, s tűrnie kell, holott pont ez az, ami a legjobban böki a csőrét.
Nos van ilyen. Az ő hibája, hogy rossz időben született, és ez lett a sorsa.
Könnyed eleganciával állok fel, fölé magasodva, kékíriszeimmel fölényesen kutatva őt, szinte érezhetővé téve azt a nemesi felsőbbrendűséget, amit képviselek. Ilyen egy normális gazda és harcosának kapcsolata. Megmutatom neki, hogy kell viselkedni, megtanítom neki, hogy az a világ, ahol ő eddig élt, csupán egy csodás kis mesevilág volt a valósághoz képest, ahol nem dúskál minden földi jóban, hanem rangjához méltóan viselkednek vele… ideje lesz beletanulnia, vagy nagyon rossz sora lesz mellettem…
- Talán nekem kellene a törölközőért mennem, nekem, aki a gazdád? – vonom kérdőre, hangomban parancsoló szándék lappang, s ahogy engedelmesen nyúl a puha anyagért diadalom ittas, cinikus mosoly költözik finom vonású arcomra. Igen… pont ez az, amit tennie kell. Feltétel nélkül engedelmeskednie, ahogy azt minden hozzáhasonlónak kell.
Hosszú, fekete szempilláim árnyékából pillantok rá jól érezhető gúnnyal. Lilás, furcsaszínű szemeit csodálattal hordozza végig rajtam, minden porcikámat pofátlanul végig mustrálva. Nem érdekel. Most legalább, már tudom, mire megy ki a játék, és diadalittas örömmel tölt el, hogy esélye sincs megkapni azt, ami után áhítozik.
- Jól nézd meg a testem, harcos! Ez az amit egy szolga nem mocskolhat be az érintésével! – közlöm vele nemes egyszerűséggel, kecsesen kihúzva magamat, tartásomból sugárzó eleganciával nézek le rá, ám ahogy azokban az ametiszt szín íriszekben a bátorság és a dac látszik villanni, résnyire szűkülnek szemeim…végtére is még sem vagyok paranoiás. Ennek a férfinak eszében sincs engedelmeskedni nekem. Meg sem fordul a fejében, hogy feltétlen alázatosságot tanúsítson, sőt! Még élvezi is, hogy veszélybe kerülve hergelhet engem. Még sosem láttam hozzá hasonlót. Idegesítő alak… nagyon, nagyon sok bajom lesz vele…bah…
Egy szempillantás műve az egész, s vámpíri képességeit csillogtatva terem mögöttem, s takar be gyengéden a törülköző finom anyagával, mely kellemes melegséggel omlik vizes bőrömre… legalább a képességeiben nem kell majd csalódnom. Biztosan bánni fogja, hogy nem kirakati bábut kell játszania itt. Madame Emilia elkényeztette, és elkanászkodott. Majd meglátjuk milyen teljesítményt nyújt. Ha rossz lesz, megölöm. Ha elégedett leszek vele, akkor maradhat.
- Most hagyj magamra – intek neki könnyed mozdulattal, s mielőtt még tiltakozhatna erőmmel hullámzásával egy időben hideg tekintetemet is rávillantom, ő pedig észbe kap, s engedelmes meghajlással jelzi, hogy vette a lapot. Egy rossz szava nem lehet, ha én nem engedem. Ideje lesz megtanulnia, hogy ki az úr a háznál… már csak azért is, mert ezekben a körökben az engedetlen szolga a szégyennel egyelő. Ha társaságban bárki is meglátja, hogy velem pimaszkodik, akkor egy életre rajtam marad… nekem pedig semmi szükségem arra, hogy ez megtörténjen. Ebben a felszínes társadalomban csak ez számít, és ha nem tökéletes valaki, vagy legalábbis nem tűnik annak, akkor könnyedé eltapossák. Mázli, hogy a rangom miatt ezt nem tehetik meg velem, mert nem honorálom túl jól.
- Ahogy kívánja, gazdám! – vágja rá monoton hangon, s lehet hogy elhagyja a fürdőszobát, a máig teremben még érzem jelenlétét, azt ahogy hűvösen szállingózó ereje terjed… lehet, hogy nem voltam elég világos? Tudom, hogy a harcos nem mozdulhat a gazdája mellől, tisztában vagyok minden kis aprósággal, de én most nyugalomra vágyom. És ha ő a közelben van… ha ez a furcsa férfi közel van, akkor valahogy mindig sikerül kizökkentenie a higgadtságomból… holnap fontos diplomáciai útra megyek, és ez a felhajtás az, amit a legkevésbé kívánok magamnak…
-Ha nem is hangzott annak, ez akkor is parancs volt! – rivallok rá jegesen, s ahogy végre elhagyja a szobát halk sóhajjal túrok vöröses tincseim közé… mit ártottam én, hogy ezt érdemlem?
Apám gyerekként kezel. Pedig már rég nem vagyok az. Egyszer követek el hibát, s ő rögtön megkérdőjelezve a képességeimet iderendel egy bébi csőszt, ki faragatlan módon veszegeti jóindulatom határait. Arcátlan alak!
Gyengéd kecsességgel szárítom meg testemet puha anyaggal, s előre kikészített ruhámat felhúzva indulok íróasztalom mögé. Egy csomó papírmunka vár, levelek, jelentések és miegyéb… nem rajongok értük, de muszáj őket figyelmesen elolvasni, hiszen sok kis apró dolog van benne, amit később sikeresen magam mellé állíthatok.
Kényelmesen fogom ujjaim közé pennámat, s az első levelet felvéve veszem szemügyre a rajta lévő pecsétet. Remek, kémjelentés. Nagyon fontos számomra, ugyan is az, hogy egy csapat farkas felbőszülten támadott meg múltkor biztosan nem véletlen volt. Olyannal vádolt, amiről nem is tudtam. Még hogy én megölni pár farkast? Nem kedvelem ugyan azokat a barbár ösztönlényeket, de a béke miatta nem ölnék megy egyet sem. Megvetem őket, mint az apró férgeket, de az, hogy ez miatt kitörjön egy háború nem hiányzik. Csak tudnám, hogy akkor honnan a fenéből szedte ezt… Bah… mennyi ostoba lény tömörül a világban.
Persze a pimaszságom is közre játszott, de csak azért nem ugrik nekem egy egész falka.
Kis levélbontó késemet könnyedén dugom a borítékba, s az úgy szeli fel a papírt, mint kés a vajat. A kelleténél kicsit gyorsabban húzom elő a benne nyugvó papírost, ám mielőtt még szétnyithatnám halk kopogás zavar meg. Nem kell sok, szinte azonnal felismerem apámat, és a lényéből áradó jellegzetes hidegséget, ami még így a vaskos tölgyfaajtó mögül is nagyon jól érződik… mit akarhat?
Sóhajtva dobom ejtem a levelet az asztalra, s a pennát a helyére téve pillantok immár a szoba közepén megálló édesapámra. A tekintetéből süti rideg szigortól felállnak hátamon az apró pihécskék, nyakszirtem lúdbőrzik, holott 100 év alatt már megszoktam ezt a szempárt, és a pillantását.
Ha nem lennék a fia, most egészen biztosan felképelne dühében. Ugyan is érzem, tisztán érzékelem a belőle áradó dühös fagyosságot… csak a vér, az köt minket össze, és a tény, hogy az apám én meg a fia vagyok. Ez az a kötelék, ami engem tiszteletre őt pedig vérmérsékletre kötelez. Ha ez nem lenne, nem lenne ilyen „nyugodt” légkör a szobában.
Utálom mikor ezt csinálja, ugyan is ezzel még mindig azt jelzi, hogy egy kölyök vagyok a szemében, holott sokkal tartozik nekem. Idegesítő férfi, mégis mérséklettel tartozom neki.
- Fiam magyarázatot várok, miért nem veled van a harcos? –von kérdőre könnyedén, hangja azonban olyan fagyos, mint egy jégcsap. Árad belőle a tiszteletet parancsoló szigor és higgadtság, amitől borzongva szorul meg ujjaim az asztal sarkán… félelmetes férfi, az egyszer biztos. Ő az egyetlen, akitől komolyan tartok. Senki más nem képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem csak ő. Biztosan azért van, mert az apám, és az ereimben csörgedezik a vére, ami kötelez.
- Tiszteletlen volt velem, apám – közlöm hideg udvariassággal, olyan óvatosan, mint egy lesben álló kígyó. Most nem szabad játszanom vele, egy csekély szikráját sem mutathatom annak, hogy ellenkezni szeretnék. Ahogy elnézem, nem nagyon tetszik neki, hogy a dadám szobán kívül hagyott, mint egy két éves kis gyereket. Roppant mód irritál, legszívesebben hangomat felemelve szállnék vitába vele, de most nem tehetem.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz megfegyelmezni egy egyszerű szolgát? – vonja fel szépen ívelt szemöldökét, arisztokratikus arcán a felsőbbrendűség első jelei mutatkoznak, szemei megkeményednek, akár a kő, elegánsan húzza ki magát, ami már jele annak, hogy dühös…ritkán látni ilyennek, épp ezért olyan hátborzongató. Arcomon mégsem mutatkozik semmi, csupán az elvárt közönyös hidegség ül rajta, egy rezzenés sem zavarja meg tökéletes összképét.
- Nem, apám. – válaszolok, úgy ahogy ő hallani akarja… nem állhatok ellen neki most, hiszen az a szemében csak még inkább megerősítené, hogy nem biztosak a képességeim, és hogy nem vagyok méltó ahhoz, hogy a pozíciómban maradhassak. Ez pedig a mostani helyzetben nagyon rossz döntés lenne… csak magam alatt vágom a fát, szóval engedek. Most utoljára.
- Akkor hogy fogsz cselekedni, fiam? – dörren, mély, karcos hangja ijesztően tölti be a kis helyiséget, visszhangzik a díszes falakról, jelentőségteljesen, és tekintélyt parancsolóan. Tisztelem a fellépéséért a bölcsességéért, és azért amiért jó példaként áll előttem, de megvetem amiért nem tudja elfogadni a nyilván jó döntéseimet. Megvetem amiért ugyanolyan felszínes mint a többi, és egy jó alkuért porba veti az elveit. Nem egyszer volt már példa rá, hogy ezt megtette, és olyan egyezségekbe ment bele, amik bár előnyösek, de minden büszkeségét elveszik. Én nem leszek ilyet. Mármost nem vagyok ilyen. Túllátok a felszínen, és sokkal jobban ítélek. Jobb vezető leszek tudom, csak ő nem. Még nem… Bah.
- Adianus, gyere be! – szólok ki harcosomnak, ki meghajolva, látszólag alázatosan lép be, apám mellette elsettenkedve, ám nekem szemet szúr jókedvűen vibráló ereje… aljas, szemtelen, pofátlan alak! Még titkolni sem próbálja, hogy élvezi a helyzetet…
Egy szerencséje, hogy ahhoz, amit én tennék vele, meg van kötve a kezem…
*
A jelentés, amit elolvastam, egy cseppet sem dobott fel. Vagy csak félig. Most már legalább tudom, hogy jól sejtettem, hogy én semmit nem követtem el, s hogy a kis fülest miszerint ezt a badarságot még is megtettem, egy vámpírtól kapták az ordasok. De hogy melyiktől, arról csak sejtésem van. Ez a jó hír.
Ha helyesek az információim, akkor a holnapi találkozón az is ott lesz, aki a legtöbb veszélyt jelent ránk, és akinek a keze feltehetőleg abban is bent van, amiért a farkas klán egyszerre vetette rám magát, mint pincsi kutyák egy darabhúsra. Annak a fazonnak úgy is meg van minden oka arra, hogy egymás torkának ugrasszon minket. Tudja, hogy apám jelenleg sok klánnal békülni készül, ami nem lenne jó az ő befolyásának, azt viszont igen, hogy most a legfelkészületlenebbül érne egy támadás. Tehát mit tesz? Minden jövendőbeli szövetségest felbújt ellenünk…de nincs szerencséje. Míg apám nem lát át a szitán, én igen. És garantálom, hogy kiküszöbölöm a hibát, vagyis őt. Ha kell akkor először tárgyalok, aztán megölöm.
Bár az nagy hiba lenne. Ez lenne a legjobb megoldás, de vagyok olyan ravasz, hogy valami sokkal fifikásabbat találjak ki. Mindegy, lesz időm az úton ezen törni a fejemet.
- Gazdám lassan virrad… - csendül fel harcosom halk, mély és simogató hangja órák óta először, s én csupán a levélírásban állok meg. A kémeimnek küldök villám instrukciókat, arról, hogy mit szedjenek össze nekem holnapra. Szükségem lesz pár fontos információra, és minél hamarabb be kell őket szerezni.
Díjazom, hogy eddig helyesen fülét-farkát behúzta, de felesleges szólnia. Magam is érzem, hogy kezd párásodni a levegő, avagy hajnalodik. Most valahogy nem vagyok ráhangolódva a kekeckedésére, főleg úgy, hogy még tartozom neki egy bosszúval. Erre is sort kell kerítenem, nehogy olyan dolgot tegyen, ami merészebb lesz, mint az előzők…a furcsa az, hogy mikor megteszi, nem tiltakozok eléggé ahhoz, hogy magamnak is meggyőzőnek hasson.
- Felesleges azt mondani a napnak, hogy süssön, ha úgy sütni fog… - vetem oda könnyedén, s pennámat letéve sóhajtok fel halkan. Azt hiszem, hogy sok kicsinyes harcot kell még megvívnom vele, ami feletépp… irritálónak ígérkezik. Ugyanakkor, megfog benne, hogy nem olyan, mint a többi. Ezt tisztelem benne. Semmi felszínesség, csupán a pofátlan valóság.
Ki nem állhatom ezt a fazont.
Elegánsan egyenesedem fel, s könyves polcom elé sétálva futtatom karcsú ujjaimat végig egy vaskos köteten. Igazából nincs kedvem egy cseppet sem pihenni, mivel jobban foglalkoztat a holnapi találkozó… sok fog múlni rajta, és nincs időm az alvásra. Bár az is igaz, hogy mikor fáradt vagyok, akkor nagyobb az esélye, hogy hibát véthetek.
Csupán szemem sarkából méltatom egy pillantásra Adianust, de még azt is lenézően intézem hozzá. Épp hogy csak megérkezett, és máris kimutatta a foga fehérjét… alig van itt pár órája, és máris több bajt okozott, mint hasznot. Komolyan irritáló egy férfi, sokkal többször fog vele meggyűlni a bajom, mint hittem de kénytelen leszek megbarátkozni a gondolattal, hogy a nyakamon marad. Legfeljebb meg nevelem… ha képes leszek rá. Zabolázhatatlannak tűnik, és tudom, hogy az is. Mint egy farkas. Igen, ordasnak jobb lenne. Mindenki azt hiszi, hogy a vámpírok a legkéjencebb teremtmények a földkerekségen, de ez nincs így. Azok a bundás dögök ösztönlények, így ez a csapongó, lobbanékony természet csakis rájuk vall, a szabályok ellenszegülő perverzióval együtt.
Komolyan még sosem láttam olyat, aki ellenszegült volna nekem ilyen simulékonyan… mintha csak a saját fegyvereimmel találnám szemben magamat.
Könnyedén billentem meg a vaskos könyvet, melytől szinte parancsszóra bukkan fel a lassan eltoldó könyvespolc mögül egy sötét folyosó, ami a koporsómhoz vezet. Nem szeretem, jobb szeretek az ágyamban aludni, de most ezt kívánom. Nem szólok hozzá, nem utasítom, hogy loholjon a nyomomban, önmagától is tudnia kell, hogy kövessen, akár egy pincsi kutya, mikor belépek a nyirkos folyósóra, mely dohos, rideg levegője borzongatóan fúrja magát lenge ruháim alá, bőröm borsódzik tőle. Halk lépteinek kopogását hallom hátam mögül, majd a könyvespolc nyikorgó zaját, ahogy elindulok előre a sötétben. Nem bántja szememet a vakság, sőt, szinte már megszoktam, mikor itt járok. Egyszer lehoztam ide Christophe-ékat, ő az első lépés után elestek, utána már csak egymáson birkóztak. Azt hiszem azóta nem volt igazi mosoly az arcomon…
Csupán gondolnom kell rá, s a vaskos kétszárnyú tölgyfa ajtó önmagától nyitja meg előttünk a félhomályban úszó hatalmas termet, ahol a koporsóm pihen. Nem szeretem ezt a helyet, hideg, nyirkos, és semmi méltóságteljes és nemesi nincs benne. A koporsómat viszont becsülöm… még édesanyámtól kaptam, mikor még élt. Apám azt mondja, hogy kiköpött mása vagyok, s hogy szépségemet többnyire tőle örököltem. Meglehet… de több kárát látom, mint előnyét. Főleg most, hogy egy faragatlan fickóval zártak össze… ha jobban belegondolok, lehet hogy apám nem is biztonságossága miatt, hanem a büntetés jellege miatt vette meg Madame Emiliától ezt a férfit… ez jobban illene rá. Esküszöm ha keresztény lennék, megkérdezném miért ver engem az istenük.
Lassan lépek a koporsóhoz, vékony ujjaimmal gyengéden cirógatom végig fedelét, ujjaim sápadtsága szinte vakítóan üt el fekete tündöklésétől. Most jöhet a további dilemma. Tekintve, hogy sok dolog van, amit még nem tudok erről a harcos-gazda dologról, ő nyugodtan mondhat bármit, akármit is kérdezek tőle. De azért jó lenen tudni, ő hol fog szobrozni, amíg én vígan pihenek. Nem bízom benne annyira, hogy túlzott közelségben legyen hozzám… pedig tudom, hogy lojális hozzám. Már. Majd kiderül…
A másik ok pedig az, hogy akár harcos és testőröm akár ne, attól még szolga, és nem tartom méltónak arra, hogy velem aludjon. Már hogy nézne az ki?
- Hol alszik egy harcos, ha meg akarja védeni urát nappal? – érdeklődöm halkan, rá sem pillantva, ide érzem, hogy hezitál, s jól megfontolja mit válaszoljon. Vagy be akar csapni, vagy úgy próbálja fogalmazni a mondandóját, hogy meggyőzzön vele. Mindegy, hogy mi lesz a végeredmény, én nem fogok neki örülni az biztos. Már csak azért sem, mert amióta ismerem, furcsa érzések törnek elő belőlem mikor a közelemben van. Már az röhej, hogy érzéseket vált ki belőlem, holott csak egy szolga.
Vagy szeretném, hogy CSAK az legyen.
- A harcos meghalna uráért, ha kell a testével védi meg bármilyen támadástól, ezért mindig és mindenhol vele van, még nappali nyugalmában is. – válaszol óvatosan, mély, selymes hangja borzongatóan verődik vissza a falakról, hogy égig rezonáljon egész testemen. Értem, szóval lényegében rajtam alszik. Én erre egy sokkal egyszerűbb megoldást is ki tudok találni azt hiszem.
Nincs ínyemre, az hogy hozzám érjen, mert bemocskol az érintésével, és ami a legfurcsább, hogy izgatottságot kelt bennem, és azt, hogy akarjam, hogy tovább csinálja. Ráadásul ráérez a gyengéimre… nem tetszik ez nekem. Egy évszázadok soha senki nem tudott ilyesmit kiváltani belőlem, és ez idegesít.
Mindegy, vannak fontosabb dolgok is mint ő. Igen, erre gondolj Philionel, és ne hagyd, hogy kiforgasson önmagadból.
- Ha ez valóban így van, akkor a koporsómon fogod őrizni az álmom. – közlöm vele könnyedén a szörnyű igazságot, miközben egy pillantásommal kinyitom a koporsó fedelét. Ujjaim finoman siklanak végig a vérvörös bársonyon, melytől úgy tetszik, mintha vérrel itatták volna át a színéért…
- Helyesebb lenne, ha én is befeküdnék, gazdám.- jegyzi meg harcosom halkan merészen közelebb lépve, halványlila szemeivel sejtelmesen, szinte kivehetetlenül végig fürkészve minden porcikámat. Gerincem mentén borzongok meg ettől a szokatlan pillantástól, de arcomon egy vonás sem rezdül meg… kék íriszeimet hanyagul emelem rá, s figyelem, ahogy elém érve magasodik fölém, akár egy hatalmas párduc. Ezüstszín haja a fáklyák homályában szinte izzik, egy kísértet jellegét kölcsönözve neki.
Nem engedek, ha tetszik neki, ha nem… nem fogok engedni abból, amit én akarok, még akkor sem, hogy közöttünk beálló fezsült csendtől merész kis kunkorok költöznek szája szélébe…keze már emelkedne, hogy megérintsen, ám én légiesen lépek el előle, hogy elkerüljem ezt, s hogy kesernyés illata ne akarjon folytonosan az orromba kúszni… őrület, hogy mikre vagyok képes koncentrálni egy kis bezártságtól…
- Nem Adianus. Te a koporsón fogsz aludni, hiszen mit érek azzal, ha együtt nyársalnak fel a harcosommal? Így több hasznodat veszem, nincs szükségem egy élőpajzsra, nekem egy testőr kell. – húzok apró, gunyoros mosolyt ajkaimra, mintegy kiélesítve rejtett célzásomat. Tudom, hogy élvezné, ha megint szembeszállhatna velem, mert ez neki nagyon jó játék, de most nem tud milyen hibát találni a parancsomon. Amúgy sem tehetné… de megpróbálná, azt garantálom.
- Ahogy óhajtja, gazdám. – hajt fejet kívánságom előtt, én pedig nemesi felsőbbrendűséggel vívok farkasszempárbajt vele bátran, s dacosan, ahogy merészen villanó tekintete előtűnik arca elé hulló haja mögül. Arcátlan…
Még most is képes velem dacolni, még azok után is, hogy látta, hogy feldühít, és hogy tudja, hogy a gazdája vagyok, és ezt nem teheti… utálom, utálom, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy én akarom. Már csak abban reménykedem, hogy megneveli magát társaságban…
- Sötétedés előtt idejön az egyik halandó szolgám, ne bántsd, ébreszteni fog.- fordulok el tőle, ujjaimmal fürgén gombolom kabátkámat, s vállára terítve hagyom ott. Gondolom nem vesz jó néven, de hidegen hagy. Legalább hasznát veszem. Kényelmesen mászom be koporsómba, testem szinte belesüpped a puha, vörös anyagba, tenyeremet érzékien csiklandozza, mintha nem valami, hanem valaki pihenne alattam…
Légiesen nyúlok el benne, kezeimet hasamra simítva pillantok fel várakozóan Adianusra. Halvány kis mosoly jelenik meg markáns arcán, haja függönyként borul rám, ahogy fölém hajolva merészkedik ismét tiltott közelségbe, mintha a mai kis affér meg sem történt volna, mintha szándékosan nem akarna tanulni a saját hibájából… ez az alak…
Hiába tartom méltatlannak, testem nem mozdul, hogy tegyen bármit is, csupán leheletnyit fezsülök meg, ahogy hűvös ujjai homlokomról elsimítják vöröses tincseimet, s mikor ajkai leheletnyi csókot adnak bőrömre, bennem reked a levegő… megtehetném, hogy erőszakosan ellököm magamtól, vagy azt parancsolom, hogy ne merészeljen hozzám érni, mégis mikor ilyen közel kerül hozzám, nem tudok annyira ellenállni, ahogy szeretném…
Ez az, ami a legjobban idegesít… pofátlan alak, s ki is használja, hogy hatással van rám, a pimaszsága…
- Jó éjt, gazdám. – duruzsolja halkan egyenesesen fülembe, forró leheletével csiklandozva érzékeny bőrömet, melytől kis híján megremegek, ám sikerül tartóztatnom magamat. Nem fogom hagyni, hogy kifogjon rajtam ez a pofátlan férfi…
Fekete szempilláim alól pillantok rá csak szemrehányóan, ám ő mosolyogva hajtja rám koporsóm fedelét, jót mulatva reakcióimon... nagyon meg fogja még járni egyszer, csak találjak rá módot hogyan…
*
Kémeim újabb jelentését olvasom miközben Christophe és Sebastian öltöztet, könnyedén segítik rám vörös, bársony kabátomat, s körültekintő gonddal igazgatják sálamat, s a rajta díszelgő klán címeres égkövet. Hmm… ahogy gondoltam. Az a személy, akire gyanakodtam, most már minden kétséget kizáróan a ludas a mostani érdekes felállásban. Mesterkedik a háttérben, s bekever, pont akkor mikor nem kéne, és ez nekem nem tetszik. De már kigondoltam, hogy hogyan fogom elállítani az útból. Nem, nem fogom megölni, ha nem muszáj, és ha sor kerülne rá… volt időm ezen dilemmázni, míg elaludtam, s míg öltöztettek a szolgáim.
Viszont… ahhoz, hogy minden jól menjen, Adianusra is szükségem lesz, ami nagy bökkenő a dologban. Még mindig körülbelül annyira bízok meg benne, mint káposzta a kecskében. Hogy ez csak a saját makacsságomnak, vagy a paranoiámnak köszönhető, azt nem tudom, de egy biztos… ennek a férfinak még a szeme sem áll jól, s akárhányszor szembe találom magam vele, olyan forró titokzatosság rejlik bennük, ami nem ígér sok jót… pláne, hogy még most is éhesen, jókedvűen méreget, éhesen akár egy ragadozó a prédáját…
A hátamon érzem a tekintetét, szinte lyukat éget belém, felállítja a pihéket gerincem mentén… Még csak egy ójára ha felébredtem, azóta meg sem szólalt, csak sejtelmes mosolyával, s pofátlan csodáló pillantásaival üzen nekem hadat. Mert azt teszi… már tudja, hogy nincs ínyemre, ő mégis dacol velem, mert tudja, hogy nem tudom olyanra utasítani, amit én szeretnék…pedig legszívesebben letépném a fejét, vagy a nyelvét vágnám ki…
- Vigyázzon magára Philionel úrfi! – állít elém Christophe, nagy, halványkék szemeivel szinte könyörögve pillázik fel rám, kis kezeit összekulcsolva. Minden alkalommal, mikor elmegyek ők négyen, úgy aggódnak értem, mintha csak a testvérük lennék, vagy épp az anyámat akarnák helyettesíteni. Tudom, hogy számukra minden emberi érzés intenzív, sokkal erősebb, mint nálunk, vámpíroknál, vagy bármelyik másik fajnál. Törékenyek, sérthetőek, és mégis érdekesek, szinte megfejthetetlenek. Mikor rájuk találtam, éhezés és a fagyhalál között vergődtek, s megesett rajtuk a szívem. Talán akkor először éreztem némi empátiát a halandók felé. Akkor is, ezek a hatalmas kék szemek állítottak meg, melyek szinte csodálattal, lenyűgözve figyeltek engem. Az első szó, amit eltudott suttogni, az az „angyal” volt. Kedvelem őket, és ragaszkodom hozzájuk. Épp ezért hallgatom meg a kéréseiket minden alkalommal, mikor elmegyek.
- Igyekszem, Christophe.- mosolyodok el halványan, megsimogatva aranyszőke tincseit, s amilyen gyorsan jött a hirtelen gyengédség, olyan sebesen tűnik el.- amíg nem vagyok itthon, Hubertre bízlak titeket. Neki engedelmeskedtek, és ő felügyel benneteket, bár nem hinném, hogy bárki is veszélyeztetne titeket.
- Igenis. – csendül hangjuk szinkronban, s engedelmesen állnak félre, hogy kalapomat fejemre téve fordulhassak harcosom felé, kinek csupán egy hanyag legyintéssel jelzem, hogy kövessen. Nem mondtam el neki, hogy hova megyünk, azt sem, hogy miért, ráérek vele a hintóban, ugyan is van itt egy-két alak, akikben nem bízom meg telesen, de nem tehetek semmit mert apám keze alatt ügyködnek. Kihallgathatnak, és szabotálhatják a tervemet, amire nincs szükség. Így is kétséges lesz, hogy Adianus a parancsaim szerint cselekszik majd… faragatlak alak…
Elegánsan haladok végig a hosszú, fényűző folyóson, köpenyem lobog mögöttem, kalapomon pihenő is fekete toll könnyedén hullik arcomba, igazi vámpíri kisugárzást adva nekem. Tudom, érzem, hogy megint én leszek a téma a tanácskozók között, ugyan is, még ott is képesek a külső adottságaimon csámcsogni, és próbálkozni, azért hogy megszerezzék a szimpatizálásomat. Nincs szerencséjük, ugyan és én nem azért megyek oda, hogy hetyegjek egy jót, hanem azért, hogy kínos, és meglehetősne magalázó módszerrel kényszerítsem a lábaim elé az ellenséget. A gondolat kegyetlen kis mosolyt kényszerít arcomra, amit nem tüntetek el, akkor sem mikor kilépek a kastély udvarára, s engedem, hogy Adianus előzékenyen kinyissa nekem az ajtaját, s segítsen rajta. Látom arcán, hogy gonosz kis somolyom megdöbbenti, meglepi, halványlila szemeiben villan az érdeklődés, ahogy beszáll mellém.
Kényelmesen teszem keresztbe lábaimat, sétapálcámra támasztom kesztyűs kezemet, s kézfejemre támaszkodva pillantok ki a holdfényben fürdő kertre. Úgy akarom intézni a dogokat, hogy egésze biztosan kellemetlenül érezze magát az a szemétláda mocsok. A múltkor kis híján a fogamat hagytam ott az ordasoknál, ezek után minimum mély magelázást érdemel. Én pedig az a fajta vagyok, aki szereti nézni mások szenvedését, és az övét nagyon is élvezni fogom. Hehe…
Azt hiszem itt az ideje elmagyarázni a harcosomnak, hogy mi is lesz a dolga. Ha elszúrja… legalább lesz indokom, amiért megbüntessem. Nem mintha nem rendelkezhetnék, bármikor fölötte. De én szeretem, úgy alakítani a dolgokat, hogy én jöjjek ki belőlük győztesen.
- Adianus.- szólítom meg halkan, lágy hangomat szinte elnyomja a kocsi kerekének zaja, ám mégis szinte parancsszóra kapja rám szemeit, s előre hajolva kap szinte azonnal az alkalmon, hogy szemérmetlenül fixírozzon. Még most is… fogalmam sincs mit akar elérni ezzel, de garantálom, hogy nem sokáig lesznek meg a szemei.
- Igen, gazdám? – búgja mélyen, csiklandozva hanghordozásával, ajkain halvány mosollyal, ami azonnal eltűnik, amint komoly, mélykék íriszeimet ráfüggesztem. Látom azért a feje nem üres, és veszi a lapot. Mondjuk az ilyen burkolt szemtelenkedéshez kell is ész. És neki úgy látszik ahhoz, nagyon is sok van…
- Ma egy találkozóra megyünk, pár napig leszünk csak távol, ha minden jól megy. Jól figyelj. – tekintetem ismét a kinti, gyorsan suhanó tájra kalandozik, karcsú ujjaimmal könnyedén simogatom sétapálcám sárkány fejét. Ajánlom neki, hogy nagyon figyeljen, mert csak egyszer fogom beavatni a dolgokba. Bár abban is biztos vagyok, hogy sokkal több pletykát tud, mint azt el tudnám képzelni. Madame Emilia háza az orgiákon kívül, erre való. Sok vén liba minden hülyeséget összehord bene, hogy aztán tovább adják. Bár néha van egy-két szaftos, valódi információ is. – A múltkori farkas támadás, ami miatt apám úgy döntött, hogy kell mellém egy testőr, nem volt véletlen. Kiprovokáltam részben a pimaszságommal, azonban egy sokkal komolyabb indok áll a háttérben. Hugo de Rideau, annak a klánnak a vezére, akivel sokszor voltak nézeteltéréseink, és arra gyanakszom, hogy ő álla a háttérben. Információim vannak arról, hogy tőle hallották a farkasok, hogy én öltem meg egyet közülük, és ezért ugortak nekem. A hatalomra fáj a foga, és a mostani szövetséges gyűjtésünk, nem igazán tetszik neki, ezért minden jövendőbeli békakapcsolatot szabtál, és a feleket ellenünk fordítja. Ez a célja, ha jól sejtem, nekem pedig, az hogy villámgyorsan eltűntessem az útból. Ehhez te is kellesz. Törvényes diplomatikus úton nem lehetne vele letárgyalni a dolgot, mert sok olyan titkot tud, ami rossz fényt vetne ránk. Ezt fel is fogja hozni, ahogy én is az ő melléfogásait is. Így okom lesz arra, hogy kihívjam egy párbajra, miután alaposan megszégyenült. Nem fog sokat gondolkozni, rögtön belemegy, és ott jössz a képbe te. Mivel ő maga egészen biztosan nem fog harcba bocsátkozni én sem teszem, és te és az ő legjobb katonája fogtok küzdeni. – figyelmeztetően villantom rá jeges tekintetemet, melytől még ő is összerezzen.- Ne merj veszíteni, mert a klánom jövője múlik rajta. Ha elszúrod, garantálom, hogy megöllek. Ellenben, ha győzöl, jutalmat kapsz.
- Értettem, gazdám. – biccent engedelmesen, ám figyelmemet nem kerüli el a szája sarkába bujkáló ördögi kis kunkor. Ó igen, tudom, hogy a jutalom már sarkallja a győzelemre, ahogy az élete is. Számító egy alak, de csak annyira mint minden vámpír. A vérünkben van a nagyravágyás, de az övében ez még nagyobb.
- A legjobb harcosa, bár nem tudom milyen képességeid vannak, de azt hiszem méltó ellenfeled lesz. Erős, és gyors, ám van egy nagy hibája. Nem taktikus, és esze annyi, mint egy zsák krumplinak. Ezt játszd ki. Bízom benne, hogyha a kisded játékaidhoz elég ravaszságod van, akkor ehhez is lesz. – fordítom felé immár teljesen fejemet, s az a halk kuncogás, ami hallat, egyáltalán nem nyugtat meg. Tudom, hogy valamin ismét töri a fejét, és nem tetszik, hogy ennyire biztos benne, hogy sikert arat. Utálom, hogy nem látok át rajta, úgy mint másokon…
- Ahogy kívánod, gazdám. Minden szavad parancs számomra…- duruzsolja, erős kezével gyengéden, pille könnyen fogja közre sétapálcámat cirógató kezemet, hogy vékony ajkaihoz emelve, egy apró csókot lehelhessen kézfejemre. Lilás íriszei titokzatosan csillognak, szinte belém reked a levegő tőlük… arcomon nem rezdül egy vonás sem, holott bőröm forrón bizsereg, hiába van rajta kesztyű…
Nem méltatom válaszra, csupán elfordítom róla tekintetemet, s inkább a sötét tájat viszlatom... attól tartok, hogy még hat rajtam az a különös bűverő, ami belőle árad. Far
|
| Hiyahiya | 2009. 06. 30. 13:29:41 | #1004 |
Karakter: Philionel
Philionel:
Államra támaszkodva figyelem, ahogy előbukkan a hold a felhők sűrű fátyolán keresztül, s végre eltünteti az az átkozott tűzgolyót, ami annyi galibát okoz nekem. Igazság szerint, nem árt, csupán utálom. Túl világos, olybá tűni, mintha emberi, felesleges érzelmeket próbálna meg belém tukmálni, rám erőltetni. Holott nekem semmi szükségem ilyesmire. Egy vámpírnak, csakis a hold lehet barát, a nap ellenség. És ez így van rendjén. Nekem hidegnek kell maradnom, mert ezt várják el tőlem, és mert ez a kötelességem.
Persze ez is csak mások előtt. Nem mintha úgy dúskálnék az érzelmi síkokban. Sőt, talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddigi életem során, mennyi érzelmet tudtak kiváltani belőlem mások. Kivéve a négy, apró kis segédem. Halandók, és törékenyek én mégis „szeretem” őket. Valójában azt sem tudom, mit jelent ez a szó. Csupán annyit tudom, hogy kötődöm hozzájuk, úgy, ahogy az apámhoz. Kötelék, és a kötelék fontos abban a világban, ahol a vérszívó dögök között mindennapos a képmutatás által folytatott csevej, és a felszínesség. Undorít, és szánalmat kelt bennem. Persze épp előnyös. Sok fajankó, akit könnyű az ujjam köré csavarnom szép szavakkal. Ha pedig széppel nem, hát megy majd durván. Nem esik nehezemre, darabokra cincálni, vagy épp megkínozni valakit, azért hogy nekem adjon igazat.
Tudom, hogy milyen eszközt kell alkalmaznom ahhoz, hogy én győzzek.
Annak is tudatában vagyok, hogy gyönyörű külsővel áldott meg az élet, de nem használom ki. Gyengeség lenne a részemről, hiszen lealacsonyodnék ezzel egy olcsó lotyó szintjére. Hiszen azok szoktak a testükkel csábítva alkudozni. Én nem vagyok ilyen. Nekem a szavak a fegyvereim, és ha kell a két kezem. És persze... nemesi vámpír vagyok Jobbára sokkal több erőm van, mint azoknak a szánalmas kis hülyéknek, akik ellenem jönnek.
Épp idegesít, és bosszant, hogy apám testőrt fogad mellém... ez olyan, mintha megkérdőjelezné, hogy képes vagyok-e egyedül dönteni, és cselekedni! Ezzel kétségbe vonja a képességemet! Pedig nem vagyok gyenge!
A múltkor csupán azért kerültem kis híján veszélybe, mert egy nyamvadt ordassal kellett tárgyalnom! Francot nekik békét! Inkább egy csontot, amivel befoghatnánk a szájukat! Tehetek én róla, hogy mint egy vadember, úgy ugrott nekem, mikor pimaszkodtam vele? Nem az én gondom, hogy valakinek érzékeny a lelkivilága. Ilyenkor még szép, hogy neme lehet nyugodtan tárgyalni... nekem ugrott az embereivel, még annyi méltóság sem volt benne, hogy tisztességesen egyedül küzdjön velem, és egy csapat, veszett vad már bajt jelentett. Szerencsém volt, hogy jött velem kíséret.
Erre apám, amint meg tudta, rögtön ki verte a durcát, és közölte, hogy muszáj lesz egy testőrt kapnom, hogy ne essen bajom!
Nincs szükségem rá! Főleg nem olyanra, aki a véremen élősködik majd, mint valami pióca, és főleg nem Madame Emilliatól! Az a nőszemély egy házsártos, piperkőc, nyafogó és ostoba vén vipera, aki ha tehetné, rám vetné magát... Christophetól, az egyik halandó szolgámtól, hallottam olyan a kastélyban terjengő pletykát, hogy a testőr, akit én fogok kapni, a vén szipirtyó szeretője... ezek után semmi jót nem remélek.
Unottan sóhajtok fel, karcsú ujjaim idegesen dobolnak az asztalon, és várom, hogy Madame Emillia és vadonatúj kutyám befusson. Elvégre az lesz, nem? Egy engedelmes, vészívó kutya. Már most feláll a hátamon a szőr, ha arra gondolok, hogy egy rangon aluli harapjon meg, és vegye a véremet... és amúgy is tudom, milyen hatással van másokra a vérem. Egyetlen egyszer ízlelte meg valaki, és kis híján megölt, annyit szívott belőle... magam is tudom, hogy csábító falat, és rettenetesen finom, és ettől a tudat, hogy lehet hogy hetente, naponta, vagy akár óránként itassak belőle valakit még elviselhetetlenebb. Mi van ha Emillia azért adja apámnak, hogy megöljön engem? Mivel ha engem megöl, és apám kegyeibe férkőzve felesésül meg hozzá –aminek megjegyzem kicsi az esélye- akkor ő lesz a klánunk vagyonának örököse, ami nem csekély mennyiségű földi jóval kecsegtet... aljas hárpia... kinézném belőle! Ki nem állhatom...
- Még mindig nem értem, mi szükség van erre. – említem meg halkan, csupán azért ilyen óvatosan, apám ős köztem muszáj tiszteletnek lennie. Idősebb, tapasztaltabb és erősebb. És az apám. Az a minimum, hogy óvatos udvariassággal beszélek vele. És így, ebben a formában sérthetem meg, mondhatok ellent neki, vagy amihez kedvem szottyan. Persze... ez is ritka alkalom. Mindig szót fogadok neki... mert muszáj, és érti a dolgát annak, hogyan térítsen észhez. Ez a helyzet viszont, nem tetszik. Nagyon nem. Undorít. Már csak azért is, mert ez a nő itt van.
- Megbeszéltük Philionel. Nincs vitának helye. Tégy úgy, ahogy meghagytam. – veti oda nekem, s ahogy tekintetét az ablak felé veti, apró kis mosoly jelenik meg arisztokratikus arcán, melyen már jelentkeznek a halvány ráncok... emberi szemmel alig lehetne 40-nek nézni, pedig már vagy 600 éves... így elég elgondolkodtató, hogy miért csupán 500 év után talált egy nőt, akit felcsinálhat. Hmm.... van ilyen.- Most már úgy is mindegy. Már itt vannak. Légy velük udvarias, nem szeretném, ha megsértenéd Emilliát....ismét.
- Ahogy óhajtja, édesapám. – sóhajtom belenyugvóan, s szemeimet csupán futólag emelem az ablakra, de ott is marad egy apró, gyűlölködő másodperce tekintetem. Keh... úgy lóg rajta, mint egy vén szerelmes ribanc. Mert az is... undorító és gusztustalan. És én annak a férfinak engedjem az ajkát a bőrömhöz érinteni, aki ezelőtt azt a banyát csókolta? Még mit nem...
Kiráz tőle a hideg...
Felállok, s mélykék íriszeimet jegesen az ajtóra függesztve várom, hogy kinyíljon... és addig szuggerálom, míg fel nem bukkan a komornyik és mögötte a vén szatyor, meg a testőröm.
Nyájas, felszínes mosollyal sétál apám elé, aki ugyan ilyen mosollyal indul meg felé kezeit színpadiasan széttárva. Bah...
Én a helyemen maradok, s csupán egy hanyag, hideg biccentéssel üdvözlöm a nőt. Ennyit érdemel tőlem, egy szót sem. Félek, ha kinyitnám a számat, olyan sértő dolgokat vágnék a fejéhez, hogy ezúttal sikerülne megríkatnom. Így is... a belőlem áradó fagyos erő feszülten bizsereg a teremben.
- Emillia drágám, üdvözlöm! – üdvözli a nőt, s illedelmesnek kezet csókolva mosolyog fel rá ismét. A nő kacéran felnevet, aszott táskái még undorítóbbnak tűnnek szemei alatt, és én komolyan kezdek rosszul lenni. Rám függeszti szemeit, s szája lehet, hogy csupán egy picit, de gunyorosan görbül. Vagy inkább áhítozva? Kívánalommal? Tudom, hogy tetszem neki... ebben a nyamvadt népségben kinek nem? Hahh... elegem van.
- Látom a fia még mindig a tartózkodó viselkedésénél marad. Sajnálatos... hiszen én kedvelem őt. – hordozza végig rajtam tekintet, és libabőrös leszek ettől az éhes pillantástól. Te jó ég... én nem! Kedvel? Tudom is hogyan... vagy leharapná a fejem, amihez nincs elég ereje, vagy szimplán rám mászna.
Nem válaszolok, csupán újfent kortyolok boromból, s csendben hallgatom a társalgást. Egy cseppnyi figyelemre se méltatom lehajtott fejű testőröm. Egy cseppnyire sem. Hogy lássa apám, nem érdekel az akarata.
Még akkor sem pillantok a harcosra, mikor Emillia távozik, megvárom, míg elmegy a hintója, és akkor hagyom abba borom lágyan fodrozódó felszínének tanulmányozását.
És akkor most jöhet, hogy megint ellenszegülök egy picit... most hogy láthatta a saját szemével is mi a helyzet, biztosan visszaküldi!
- De édesapám tudja, hogy nincs szükségem egy agynélküli harcosra…hűséges szolgáim életüket adnák bármikor értem. – jegyzem meg a kelleténél talán hangosabban, ezzel tudatva vele, hogy legszívesebben ordítanék vele, acsarognék, és őrjöngenék, csupán hidegvérem és tökéletes önuralmamnak köszönheti, hogy eddig nem tört ki belőlem a harag...
- Erről nem nyitok vitát, szükségesnek ítélem! – dörren hangja szigorúan, és ahogy ereje körbe leng, kiráz a hideg, és érzem, hogyan borsódzik bőröm... oké. Ez most azt jelenti, gyorsan hagyjam abba, vagy nyársra tűz türelme elvesztésekkor.
Ökölbe szorul egyik kezem, úgy, hogy ne lássa senki, ezzel fogom vissza dühömet. Nem! Ez egy nemei vámpírhoz nem méltó magatartás! Nyugalom!
- Ahogy édesapám kívánja – adom fel végül, s meghajolva kérek tőle szavak nélkül is bocsánatot. Nem hiszem el! Hirtelen perdülök az ismeretlen férfi felé, s szemeimet egy percre ráfüggesztve veszek tudomást róla, amit már így is nagy kegynek vehet... egyszerűen dühít a jelenléte, mert ez leképezi apám bizalmatlanságát felém. - gyere velem!
Elég ennyi, s ő úgy szegődik a nyomomba, mint egy pincsi, amit talán egy plusz pontnak ítélhetek meg az ő esetében. Engedelmes, és ez jó. Viszont... nem bízom benne. Nem olyannak tűnik, mint aki feltétlen engedelmességet mutatna... vagy minimum modortalan lesz.
Hahh... és ez megint rám hárul. Köszi apa. Tényleg.
Sietve, mégis tökéletes eleganciával haladok végig a fényes, előkelő folyosókon, míg végül szobám hatalmas, kétszárnyú ajtajához érek, ami érkezésemre, mintegy automatikusan nyílik ki erőm apró szelétől. A szoba üres, négy kis szolgám sehol... biztos már megint a könyvtárban lebzselnek. Mindegy, jobb is, hogy nem látják még a testőröm. Igazságszerin féltem őket ettől az alaktól. Ki tudja, miket tenne velük?
Ebben az átkozott kastélyban ők a friss falat, és többnyire vagy megenni, vagy megerőszakolni próbálják őket. Persze én mindig ott vagyok... és tudják, ha hozzájuk érnek, akkor tőből tépem le a karjukat.
A testőröm meg elvileg csak az én véremen él, de akkor sem bízom benne. Olyan... baljóslatú az arca. Olyan, mintha minden percben ara készülne, hogy támadjon, holott alázat ül rajta...kezdek paranoiás lenni. Beteges egy kissé, de majd kinövöm apám szerint. Kétlem...
Kényelmesen dobom le magam ágyamra, ujjaimat kellemesen simogatja a finom szatén anyaga.
- Csak, hogy tudd, mélységesen visszataszítónak érzem, hogy porban fürdő mocskos szád, az én nemesi bőrömhöz érjen. – figyelmeztetem, mint egy előrejelzésként, hogy vegye kegynek, hogy egyáltalán engedem, hogy hozzám érjen. Egyszerűen nem méltó ahhoz, hogy érinteni merjen. Még én magam sem iszom közvetlen az áldozatból, mert szintén gusztustalan szokás. Akkor ő miért ihatna belőlem? Miért nem elég, ha egy pohárba csapolok neki magamból, ő pedig elszopogatja? Ostobaság... persze felsőbbrendűségem ismét utat tör, s kimutatva mélységes megvetésem bukkan a felszínre bukik, s nyíltan alázza őt. Ennyit el kell viselnie. Tudnia kell, hogy itt nem lesz úri élet! Azért van itt, hogy harcoljon ha kell, nem hogy henyéljen és néha-néha megkettyintsen valakit! Az a vén szipirtyó Emillia olyan ostoba, hogy ilyesmivel nincs tisztában! Ha egy szolgával nem éreztetik, hogy az, akkor előbb-utóbb azt hiszi, hogy neki mindent szabad, és onnantól fogva kitör a káosz... - Az gondoltam, hogy a harcos kaszt nem valami elmés beszélgetőpartner, de hogy még beszélni sem tudnak, ez teljes újdonság számomra.
- Nem az eszünkért tartanak minket gazdám… - feleli halkan, s mély, selymes baritonja meglep... milyen finom hangja van.. arra számítottam,hogy rekedtes, karcos, akár egy harcosnak illik... erre.... szinte belekúszik fülembe és csábít, ahogy a vámpírok hangja oly sokszor. Csak épp az a lényeg, hogy engem ez nem izgat, sosem érdekelt a fajtám csábítása, és mindig ügyes közönnyel hárítok. De ezé a férfié... megigéz. Furcsa. Mindegy.
Nem is erre kell figyelnem. Inkább a részlet kérdéseket kell neki feltennem... utána megetetem, ha nagyon muszáj, és elvégzem a papír munkát...
- Tudtommal addig nem vagyok a gazdád, amíg meg nem engedem, hogy megízleld az édes vérem. – említem meg neki hanyagul, mélykék szemeimmel figyelmesen méregetve előttem meghajolt alakját. Azért annyit elismerek, hogy harcis létére igen stílusosan és elegánsan öltöztették föl. Bér felőlem azt hord, amit akar. Ez lehet, hogy szép ruha, de rajta nevetségesen hat. Azt hiszem én feketeét és lilát adok rá.
- Jól informált uram – válaszol udvariasan, ahogy az elvárható, s innentől, nem tudom miért érzem úgy, hogy fölényes helyzetem vele szemben könnyen megfordulhat. Utálom, mikor ez az érzés kerít hatalmába, bár az is igaz, eddig kevés személynél fordult elő. Viszont... nála különösen erős. Érdekes... mindegy. Részletkérdés, nem fontos.
- Mi történik, ha nem itatlak meg a véremből? – jön a kulcskérdés, ami a legjobban foglalkoztat. Tulajdonképpen semmi kedvem ahhoz, hogy véremből itassam. Nemesi és páratlan, ezért ódzkodom tőle... nem tudom, hogy hatna rá az én vérem. Finom, édes épp ezért kétséges, hogy vérmámoros tudatban engedelmeskedne nekem... és különben is! Nem méltó hozzá! Semmivel sem érdemelte ki!
- Nos ez esetben, régi úrnőm marad a gazdám, és az ön édesapja bizonyára nem örülne ennek a sajnálatos ténynek… - latolgatja, hangjában annyi merészség ami már irritál... hogy jön ő ahhoz, hogy ilyesmit mondjon? És ami a legjobban dühít, hogy igaza van... dühít, hogy pontosan tudja, mi a helyzet, és nem tehetek semmit sem eme kínos szituáció ellen. Bosszantó. Mindegy. Azt hiszem, majd később törődöm ezzel...
- Ez nem tartózik rád, hogy édesapám mit gondolna – rivallok rá fagyosan, s csak a miheztartás végett egy cseppet engedem erőmet szabadon, s fagyosan simogató szele őt is megcirógatja... látom rajta, hogy hatással van rá, és azt is, hogy nem tetszik neki. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy ő is könnyű szerrel produkálhat ilyesmit. Viszont ő most alattam áll... és nem árthat nekem. Nem tudom örüljek-e vagy ne az alázatának. Néha irritálónak, néha viszont imponálónak érzem az alázatot. Most nem tudom, hogy melyik. Furcsa dolgokat vált ki belőlem ez a férfi.
- Valóban, de Ön volt kíváncsi a véleményemre, én csak feleltem – válaszol, s valamiért úgy érzem, hogy játszik velem. Kekeckedik velem, mert azt akarja fitogtatni, hogy nem egy kis játék baba, amit irányítgatni lehet, s bármikor kivillanthatja a foga fehérjét. Úgy érzem, vigyáznom kell vele. Ez az egyetlen gondolat, ami most cikázik a fejemben.
Mindegy. Essünk túl a dolgon, hogy végre intézhessem a többi, ennél sokkal fontosabb teendőimet. Majd hozatok neki valami normális göncöt, mert hogy jobban megnézem irritál ez a ruha. És annak a banyának a szaga árad belőle, mint valami mérgező felhő... büdös, tömény parfüm, ami szinte fullasztólak hat rám... jézusom.
- Felemelheted fejed, hogy megtekintsd új gazdádat – intek fejemmel hanyagul, elegánsan kiegyenesedve, ezzel is felsőbbrendűséget mutatva neki. Csodálkozhatnék, hogy milyen kedves vagyok. Örülhet neki, hogy nem kell lehajtott fejjel járkálnia, ugyan is a legtöbb szolga úgy jár. Ő viszont harcos. Gondolom kell neki az ilyesmi.
- Köszönöm uram – biccent aprót, s ahogy lilás íriszei végig siklanak ülő alakomon, úgy nyílnak tágra szemei, látható áhítat költözik arcára, titkolni sem próbálja, hogy lenyűgözi szépségem. Tudom, hogy milyen testi adottságok birtoklója vagyok, és azt is, hogy ezt imádja a fél kastély. Meglepő, hogy ő is ilyen könnyen elcsodálkozik ezen. Azt hittem, hideg és alázatos marad, nem fog ilyen pofátlan mód fixírózni. Elmélyül pofim tanulmányozásában, én pedig csípős kis mosolyra görbítem számat, s finoman, légiesen intek neki.
Elém sétál, én pedig még utolsó kiutamat fontolgatva tartom elé kezemet, ő pedig letérdelve veszi szemügyre.
Bosszant, hogy még ez is éhesen figyeli, mint egy ragadozó. Végül is... azok vagyunk. Ez természetes. Másoktól sosem foglalkoztatott, hogy belém esnek, vagy akár így megbámulnak, tőle mégis irritál, és bosszant. Nem értem, hogy miért, mert nem kéne hogy izgasson. Semmi jelentősége sincs.
- Igyál, és nevezz Philionel gazdádnak! – parancsolom neki, lepillantva rá, s ő gondosan igazítja el a terepet az evéshez, először csak tekintetével, majd nyelvével is végig simogatja bőröm, s én figyelmen kívül hagyom, nedves tekergőzését. Erős ujjai biztosan tartják kezemet, de nem is áll fenn az esélye, hogy elrántsam. Bírom, é szeretem az enyhe fájdalmat, egy harapás pedig semmiség egy vámpírnak. Mélykék szemeimmel csupán nyugodtan követem mozdulatait, s ahogy ajkai alól elővillannak hegyes, fehér szemfogai, ellazulok, s mikor megérzem a húsomba nyomuló fogakat, csupán egy pillanatra hunyom be szemem, a leletnyi, csípős kis fájdalomtól. Furcsa...a harapása, valamiért intenzívebb, mint másoké...
bennem reked a levegő egy percre, ahogy szívni kezdi vérem, a csípős fájdalom erősödik, majd furcsa, forró bizsergéssé alakul, mely lassú méregként kúszik végig kezemből, végig, minden porcikámhoz...
Ő csupán élvezi vérem fenséges ízét, én viszont először tágra nyílt szemekkel próbálom eldönteni, mi is az a forró zsizsegés, ami hatalmába kerít... egész testemben reszketek, megrándulok, egész alakom megfeszül, hogy megőrizzem hidegvérem, nyugalmam, de úgy oldódik bennem fagyosságom határozottsága, mint vízben a porcukor... gyorsan, és egyre rémisztőbben.
Úgy érzem, a szoba egyre forróbb, furcsa melegség perzsel, és én nem bírok neki parancsolni. Fuldokolva kapkodom a levegőt, mintha attól tartanék a hirtelen jött hőség megfojt... minden porcikám lüktet, s ahogy testőröm lilás szemeibe nézek, vértől mámoros arcára, muszáj elkapnom fejemet, hogy sóhajtva erőlködjem még magamra a józanságot...
Próbálom kiszabadítani csuklóm, de szorítása túl erős, én pedig olyan gyengének érzem magam, kint egy gyerek... egyszerre szeretnék szabadulni, és egyszerre tudnék könyörögni, hogy folytassa, és vessen végre véget ennek a fullasztó légkörnek, és testem sóvár lüktetésének...
- Hagyd abba! – habogom halkan, s ahogy végre fogai kihúzódnak csuklómból, mint egy tehetetlen rongybaba hanyatlok ágyam puha párnái közé, s zilálva, kábultan, mégis lassan forró dühvel pillantok a felegyenesedő férfira, értetetlenül mérem végig... mit művelt velem? Mit....mit csinált? Nem értem... hirtelen söpör végig rajtam, valami megmagyarázhatatlan, lávaforró kéjes érzés, melybe beleremeg minden tagom, minden piciny porcikám, testem megfeszül, hogy aztán fáradtan hulljon vissza... ez... ez mi volt? - Mit csináltál velem?
- Philionel gazdám ez az én ajándékom, az új gazdámnak – magyarázza jókedvűen, s engem méregetve, mint egy kekeckedve nyalintja meg szája szélén pihenő véres kis cseppecskéket.
Ajándék? Mit művelt? Megmérgezett? Biztosan!
De hogyan?
Megmozdulnék, de minden tagomat nehéznek érzem, védtelennek mutatva ezzel magamat előtte. Megalázónak érzem, hogy egy harapástól ennyire elgyengültem, de úgy, hogy a saját szívem gyors kalapálását hallom fülemben dobolni, még a légzésemet sem tudom lassítani, csupán heverek az ágyon, mint egy törékeny kismadár.
Figyelmesen hordozza végig rajtam szemeit, majd apró kis mosoly költözik szájára, s megfontolt, lassú mozdulatokkal térdel az ágyra, s úgy mászik fölém, akár egy párduc, ezüstös tincsei előre hullva borítanak be, s ahogy elér hozzám, arcom köré gyűlnek, mint egy függöny...
Szempilláim alól figyelem pihegve, ahogy lehajol hozzám, vészes, feszéjező közelségbe, ujjai arcomra simulnak, s finoman, pillangószárnyszerűen ívelnek végig rajta, végig kalandozva minden apró vonásimon, ajkaimnál megállapodva... gunyoros, merész kis mosolya kiszélesedik, ahogy sóhajtva nyílik meg neki szám, ő pedig ezt kihasználva közelít, forró leheletével perzseli ajakimat, mik azonnal bizseregni kezdenek, furcsa izgalmat végig hordozva bennem...
Próbálok ellenállni, de csupán odáig jutok el, hogy vékony ujjaim ágyneműmbe markolnak, s úgy szorítják, mintha attól függne az életük... ő pedig élvezi.
Pofátlan alak!
Aljas módon használja ki gyengeségem, fitogtatja fölényét, és én átkozom magam amiért engedem...
Utálom, mikor nem irányítok... gyűlölöm, ha kicsúsznak a kezemből dolgok, és irritál, hogy ő képes kiütni a nyeregből, és elbizonytalanítani, felém kerekedni...
De ebből elég! Nem engedhetem, hogy egy szolga, kedvére tegyen, azt amit csak kíván! Egy rangon aluli érjen hozzám, és élvezze azt, hogy védtelen vagyok... nem! Nem engedhetem!
Mintha tudatos hergelésem erőt adna nekem, úgy vonom össze mérgesen szemöldököm, s kezeimet vállaira feszítve parancsolok neki megállást.
Szikrázó szemeim lassan csitulnak, s helyükbe ösztönös hidegség költözik, ahogy vonásaim is végre visszatérnek a szokásoshoz... végre.... többet nem engedhetem meg neki, hogy ezt megtegye! Bármi is volt, a vesztemet fogja okozni!
- Mássz le rólam! Azonnal! – parancsolom neki halkan, enyhe indulatos hangszínnel ő pedig sóhajtva, engedelmeskedik, s áll meg ágyam előtt, folyamatosan engem figyelve. Rendben... most már jól vagyok... viszont, ha ilyen hatással van rá, nem szabad engednem, hogy többet megharapjon...
Nyugalom...
Nagy levegőt veszek, s az ágy oldalán felülve állok fel, s túrok bele rövid, göndörödő, barnás tincseimbe... vajon mit tett? Erre senki sem figyelmeztetett... lehet, hogy csak én képzelem be? Olyannyira nem bíznék benne, hogy ezt csupán én képzeltem? Nem! Láttam a szemében, hogy igen is tudja. Mi történik velem! Tudta...
Mindegy. A Lényeg, az hogy ezentúl pohárból issza a véremet is. Persze ha ez így lehetséges...
Lassan gombolom ki vörös kabátomat, s az ágyra hajítva borzongok meg, ahogy a kellemes langyoskás levegő bekúszik ingem alá. Megigazítom fodros kis kendőmet, majd íróasztalom mögé sétálva dobom le magam barokk stílusú székemre, s kényelmesen asztalomra könyökölve, még így is nemesi eleganciával szegezem rá mélykék, immáron újra közönyös tekintetem... ami azt illeti, magamban még mindig nem vagyok ilyen nyugodt.
- Nem tudom mit tettél, de nem akarom, hogy többé előforduljon... mondd, lehetséges, hogy pohárból igyad meg a vérem, és ne kelljen hozzá megharapnod?- kérdezem halkan, reménykedve... remélem, hogy igen. Ha nem, akkor éhezni fog. Nem akarom, hogy sűrűn ilyen tökéletes támadófelületet adjak neki. Nem akarok a szemében többé védtelennek látszani.
Egyrészt, mert fellette álló vagyok, a parancsolója, így nem engedhetem meg magamnak azt a luxust. Másrészt pedig... nem ismerem, és nem tudom mit tehet meg velem, ilyen kiszolgáltatott szituációban...és nem bízom még benne.
Egy pillanatra elgondolkozik, úgy látom jól megfontolja a választ, majd megingatja fejét. A Fenébe!
- Nem gazdám, ez nem megoldható. Muszáj érintkeznem táplálkozásnál Önnel. – feleli, s hangja furcsán dallamosan, jókedvűen hangzik... jól szórakozna rajtam? Vagy ez is már csak beképzelem? Lehet...
Mindegy. Lehet, hogy nem túl jó hír de ez van.
- Milyen időközönként kell enned? – firtatom, hogyha nem elkerülhető, legalább ritkán forduljon elő... apám megont megcsinálta... fogadok,, hogy tudta, hogy ez fog történni! Direkt ki akar cseszni velem... miért? Azért mert egy méltatlan, dög majdnem megölt!? Nem értem, hogy NEKEM miért kell mindig így szenvedni.
Halvány mosoly kerül ajkaira, látom, hogy élvezi, azt hogy bosszant eme apró kis szépséghiba. Nem tetszik, hogy ilyen modora van... bosszant. És ahogy elnézem erre játszik. De nem fog enni belőle!
- Minimum minden második nap...- feleli óvatosan, mély hangja halkan simogatva incselkedik velem. Tényleg? Nos ez sajnálatos... akkor éhezni fog. Nem baj az, ha egy kicsivel kevesebbet eszik!
Halovány, csípős kis mosolyocska költözik arcomra, szemeimben újra kiül a hideg fölény, s úgy pillantok rá föl. Nagyon kínos, de van, mikor az urunkért áldozatotokat kell hozni.
- Sajnálatos tény. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell téged, hogy többet ne játssz a lehetőséggel. A legszebb rózsának is vannak tüskéi. – duruzsolom figyelmeztetőleg, s ahogy szemeiben valami furcsa fény villan, egy percre elbizonytalanodom, de úgy teszek, mintha nem is vettem volna észre. Mire gondolhat? Remélem érti a célzásomat... nem szeretek nyíltan elébe menni a dolgoknak, szeretek játszani,s a pró kis burkolt mondatocskákkal kifejteni a véleményem.
- A csak attól függ, hogyan szakítjuk le a rózsát, Philionel gazdám. – felel ugyan olyan rejtett célzattal, mint ahogy én támadtam az imént. Okos... pimaszkodni akarsz velem? Hát rajta! Engem nem hat meg...
Mivel én is mindig incselkedek, csak hogy én fölötted állok...
- Mi a neved? – érdeklődöm kinyitva egyik fiókomat. Ahogy látom meg fog vele még gyűlni a bajom. Szeretne borsot törni az orrom alá, de garantálom, hogy nem fog neki menni... már csak azért se, mert én annál jobb vagyok, hogy engedjem! Különben is... elvileg neki a védelem a dolga, nem a traccsparti!
Én nem leszek olyan jó társaság, mint Madame Emillia... én nem fogok vele hemperegni az ágyban, és nem fogok kedves szavakat intézni hozzá, és nem fogok vele naphosszat trécselni... bár ha jól sejtem ennek még talán örülni is fog.
- Adianus, gazdám. – hajol meg tisztelettudóan, én pedig, amint előkerítem, amit akartam lazán felé dobva bírom rá, hogy egy gyors mozdulattal elkapja a kis ékszert. Családi gyűrű... úgy hallottam a harcosok hordják a család címerét.
Kis fekete követ gyűrű, melyben vérvörösen fénylik egy sárkány alak, ami szimbolizálja a klánomat. Ízléses, és igazi fehérarany. Remélem megbecsüli, mert a nem, akkor tőből tépetem le a kezét. Drága darab, és személyes megbecsülés jele, hogy odaengedem neki.
Végig méri a kis gyűrűt, majd apró kis mosollyal húzza ujjára, s szolgálat készen emeli rám lilás íriszeit. Furcsa szemei vannak. Hozzájuk hasonlót még talán nem is láttam. Minden bizonnyal sok imádója lehet és könnyűszerrel bárkit ágyba csábít. Milyen kár, hogy velem nem lesz szerencséje, ha ez áll szándékában.
- Most menj, szólj az egyik cselédnek, és kérj tőle új ruhákat. Ezek a göncök idegesítőek. A fazont, és stílusát rád bízom, de csak lila és fekete lehet. Ez az egy kikötés. Menj, és ha végeztél, gyere vissza ide. – intek neki, ő pedig még egy utolsó udvarias frázis után az ajtó felé indul. Ohh... mielőtt még elfelejtem, és védtelenné teszem előtte a négy kis kedvencem.- Még valami. A kastélyban van négy, fiatal, halandó fiú. Mind az én szolgálóim. Nem nyúlhatsz hozzájuk egy ujjal sem. Se a vérükhöz, se a testükhöz. Mielőtt még bármilyen pletykának hinnél. Egyik sem a szeretőm. Személyes szolgák, és sértetlenséget élveznek.
- Ahogy kívánod, Philionel gazdám. – biccent, majd kivonul a szobából. Hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, s szinte azonnal kezeimbe temetem arcomat. Miért érzem azt, hogy nehéz dolgom lesz vele...?
*
Kényelmesen engedem, hogy Sebastian, másik szolgálóm lesegítse rólam mellényemet, mikor halk nyikorgással nyílik az ajtó. Halk lépteket hallok, és ahogy a fürdő elé érnek, vállam fölött pillantok hátra hanyagul. Adianus áll a küszöbön, új ruhákban, melyek határozottan jobban illenek hozzá. Hosszú feketekabát, selymes vényű fekete nadrág, hosszú csizma, elegáns fodros, lila ing, ezüstös tincsei hanyagul hullnak arcába... tökéletes. Így már jobb ránézni.
Kis szolgám lefejti rólam ingemet s engedi, hogy vállaimról lágyan hulljon a földre.
- Jó ízlésed van. – dicsérem meg halkan, s intek neki, hogy jöjjön beljebb. Sosem voltam szégyenlős a szolgáim előtt, hadd nézzenek, ha nekik jól esik.
- Köszönöm, gazdám. – hallom kellemes hangját, viszont magamon érzem kutató tekintetét. Furcsa mód kiráz tőle a hideg... ahogy végig méri, lassanként meztelenné váló testemet... izgatottá tesz.
Sebastian már nadrágomat is lebontotta rólam, s mikor fehér neműmet is lesegíti rólam én egy intéssel jelzem, hogy ki mehet, s mikor Giovanni kezembe ad egy szépen művelt kristálypoharat, őt is elbocsátom. Félénk pillantást vetnek csupán Adianusra csupán, majd pirulva sietnek ki lakosztályomból, én pedig sóhajtva lépek kádamba, s kényelmesen elhelyezkedve hunyom be szemeimet... megbabonáz a fürdő olajos, s a tiszta vér fémes illata, melyet épp az előbb hoztak nekem... még meleg... ujjaimat melegíti a pohár üvegén keresztül kellemesen.
Nagy kortyokkal iszom ki, nem törődöm vele, hogy szám szélén folydogál néhány kósza csepp, s egyesen mellkasomig folytatják hódító útjukat... nem izgat. Lerakom a poharat, s finom, könnyed mozdulatokkal kanyarítom el, hogy aztán sóhajtva nyalhassam, le ujjaimról lassan. Csupán szemem sarkából pillantok testőrömre szempilláim alól, de így is elcsípem éhes tekintetét. Zavar, hogy így néz...
Miért figyel ennyire? És hogy veszi a bátorságot, hogy ide merészkedjen?
|
|
