|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2011. 03. 31. 07:46:14 | #12669 |
Karakter: Haku
Megjegyzés: (Sir Airotnak) VÉGE!
Bocsi, de lezárom. Nem tudok tovább várni.
|
| Andro | 2011. 01. 29. 17:18:17 | #10913 |
Karakter: Haku
Megjegyzés: (Sir Airotnak)
Már évek teltek el, hogy a gazdám meghalt, én mégsem merek mozdulni a kastélyból. Félek, ha megteszem, akkor minden menedékem semmivé foszlik. Erre meg úgysem jár senki, szellemjárta helyként emlegetik az emberek, démonok, elfek, tündérek, még a boszorkányok is. Néha erretéved egy-egy utazó, de hamar lelép, mert fél. Senki sem mer közel jönni, senki sem meri átlépni a kaput. Úgy tűnik, a legenda elég jól beleette magát mindenki szívébe. Nem mintha bánnám, mert ha bárki megtudná, hogy itt élek, ismét jönnének a verések, a korbács, a tűz, a szíj, a rúgások, az erőszak, a fájdalom, éhezés, szenvedés. Így sem merek kilépni, a kastély kapuját sem merem elhagyni, hogy a kertben sétálgassak. Minek tenném, odakinn nincs semmi, csak a világ, amely félelmetes és hatalmas, tele gonoszsággal, romlottsággal. Csak a vár falai védenek meg mindentől. Minden nap a legfelső toronyban ülök, ahová annak idején gazdám zárt, hogy ne tudjak megszökni, megkötötte az erőmet, én pedig azóta is félek kipróbálni, mire is vagyok képes. Azt sem tudom, a családom keres-e. Biztosan nem, hiszen nekem nincs senkim. Biztosan azért kerültem ide, mert senki sem akart. Azért kell szenvednem még ma is, mert megérdemlem. Nem érdemlek mást, mint pofonokat, ütlegeket, fájdalmat, mert korcs vagyok, ahogy a gazdám is hívott.
A mai nap sem indul másként, mint az eddigiek. Felkelek, magamhoz veszek némi élelmet, ami életben tart. Nem eszem sokat, a sok éves kínzás után még mindig nem megy, nem merek sokat enni, mert ronda leszek. Nem mintha nem lennék az így is. Aztán felmegyek a toronyszobába, és leülök az ablakhoz. Nem is tudom, minek nézek ki mindig, hiszen minden nap ugyanazt látom. Ugyanazokat a hegyeket, felhőket, fákat, a kertet. Ám hirtelen valami kizökkent a gondolataimból, vagy inkább a mélázásomból. Egy hang. Mintha valaki énekelne a kertben. De hát... az lehetetlenl! Gazdám halála óta nem volt itt senki élő teremtmény rajtam kívül. Próbálok kihajolni, de senkit sem látok, viszont a hang nem hagyja abba, majd mintha közeledne a bejárathoz, és egy hatalmas rúgást hallok, amivel bedönti a kaput. Ugye... ugye nem akar... bejönni? Összerezzenek, és az ablakhoz tapadok. Félek, rettentően félek, és nem kell sok idő, mire lábdobogást hallok. Remegve lapulok jobban az ablakhoz, hiszen eddig csak gazdám lépteit hallottam. Ő rohant így, ha sürgősen meg akart büntetni valamiért, amit el sem követtem, vagy meg akart hágni. Talán... ez az idegen is... De hát senki sem tudja, hogy lakik itt valaki. Talán nem jön be ide. Remélem nem nyitja ki az ajtót. Mindenre, ami szent, könyörgöm, menj el! Ne gyere ide! Könyörgöm!
Ám imáim nem hallgattatnak meg, és nemsokára valaki megáll az ajtóm előtt. Igyekszem unottságot ölteni magamra, habár belül majdnem meghalok a félelemtől. Aztán egy erélyes kéz kinyitja az ajtót, én pedig szemben találom magam a birtokháborítóval.
Hosszú, tépett, ezüstszínű hajzuhatag keretezi fennségesen gyönyörű arcát, melyből két gyönyörű lila szemmel szemlél engem. Azt hihetném angyal, de fején két csavart szarvat visel. Egy démon! Ruhája drágakövekkel kirakott páncél, talán valami lovag, vagy nemes lehet. Pillantásunk egy pillanatra összekapcsolódik, majd lesütöm a szemem. Illetlen voltam, nekem tilos a nemesekre néznem, vagy bárkire a gazdámon kívül. Most biztos meg fog büntetni. A szívem úgy dobog, hogy majdnem kiugrik a helyéről, amikor meghallom közeledő lépteit. Nem merek ránézni, mégis, látom, ahogy megáll előttem, de nem emelem fel a tekintetem. Aztán érzem, ahogy lazán az állam alá nyúlva emeli fel a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Nem akarok tiszteletlen lenni, így nem nézek a szemébe, tekintetem valahol az állán állapodik meg. Sokáig csak néz, én pedig reszketek. Mit akarhat tőlem? Megverni? Elrabolni? Esetleg magáévá tesz és elvisz, hogy eladjon? Mi másért nézne engem, aki nem vagyok több, mint egy tárgy, amelyet használnak, aztán ha elromlik, eldobják, mintha sosem létezett volna. Végül, éveknek tűnő idő után szólal csak meg.
- Hogy hívnak? - hangja parancsoló, mégis lágy, de határozott és erős, amitől összerezzenek. Válaszolnom kell, ha nem akarok verést.
- Ha... Haku... - lehelem, alig hallani, ám ő mégis hallhatja, mert elengedi az állam.
Nem engedem le a fejem, de továbbra sem nézek a szemébe. Illetlenség. Nem akarom, hogy fájjon, de már most érzem, hogy ő erős és hatalmas, mint a gazdám volt. Nem merek többet mondani, ám ő látszólag beszéltetni akar.
- Egyedül laksz itt? - kérdi, mire aprót bólintok. Annyira félek. - Nem vagy valami beszédes, Haku. A neved gyönyörű, mint te magad is - nem hiszek a fülemnek. Én... gyönyörű? - A nevem Sir Airot Mondregard, a démonok királyának fia - mutatkozik be.
A testemen végigfut a hideg veríték. Valóban démon, ahogy eleinte gondoltam. Már várom, hogy felrángasson, de nem teszi, amit nem értek. A démonok köztudottan vérszomjas és veszedelmes lények, akik mindenkit lemészárolnak és megkínoznak. Valamit mondanom kell, mert nem szabad csendben maradnom, így végül megemberelem magam, és halkan megszólalok.
- Ör... Örvendek, Sir Airot! - felállok és mélyen meghajolok. - Üdvözlöm a Vér Kastélyában.
- Tehát ez a neve? - kérdi Sir Airot, mire bólintok. - Te pedig egyedül élsz itt. Ki vagy te?
- Egy szajha, egy riherongy, egy lábtörlő, aminek gazdám akart - válaszolom halkan. - Ön is arra használhat... amire óhajt... uram... - a végén már csak suttogok.
Közelebb lép hozzám, mire pánikszerűen menekülök a sarokba. Nem jön utánam, mintha értené, hogy félek tőle. Nem bízom benne. Ő egy démon, aki bármikor bánthat. Ám úgy tűnik, most nem akar bántani. Nem értem, mit akar itt, de szeretném, ha elmenne. Azonban ezt nem mondhatom meg neki. Leroskadok a sarokban, és sírni kezdek. Annyira félek, rettenetesen félek. Feszélyez a jelenléte. Könyörgöm, csak ne bántson, ne több fájdalmat!
|
| Hiyahiya | 2009. 09. 18. 07:38:55 | #1881 |
 Karakter: Jilian
Elégedetten figyelem, ahogy belenyugszik sorsába, s kis teste elernyed a beletörődés keserűségétől… de kis édes... pedig nem lesz az olyan szörnyű… főleg, ha készséges marad, amit nem lesz nehéz biztosítanom. Bármikor, amikor csak akarom megölhetem ezt a kis kölykök. Különösebb erőfeszítésre se lenne szükségem hozzá, mégis… tudom, hogy ennek a szépséges kis angyalkának a világ dőlne össze, ha egy karcolás esne ezen a pufók arcon. Az őr angyalok mind ilyenek… fenségesen tiszták és kötelesség tudóak… könnyű prédák…
Reszkető kis testét megemberelve pillant lassan rám gyönyörű szemeivel, melyekben csodálatosan csillog a félelem szemtelen kis fénye… érzem a belőle áradó édeskés pánikot, és a halvány reményt… talán azt hiszi megmenekülhet… aranyos, hogy ennyire bízik a lehetetlenben.
- Meddig?- habogja halkan, édes kis hangján érződik a bizakodás utolsó mentsvára… kegyetlen, élveteg kis mosolyom hangon nevetéssé vadul, ijesztően zengi be a kis szobát, tovább növelve démoni erőm súlyosságát…
Angyalom is reszket, mint egy védtelen kis madár, karcsú testéből szinte szivacsként szívom magamba kétségbeesésének részegítő nektárját… ezzel a páni félelemmel csak tovább növeli a vágyam, feltüzel vele, felizgat a tudat, hogy tiszta szépsége, pompás kis teste, mindene az enyém és azt teszek vele, amit akarok… mmm….
- Az idő fogalma relatív. Ezt te tudod a legjobban kis angyalka. A mennyben és a pokolban is évezredek múlnak el egy másodperc alatt, és évezredeknek tűnik egy másodperc…- magyarázom neki kényelmesen… hiába reménykedik, tőlem nem menekül. Élve nem. Ott, ahova most megyünk, egy szempillantás alatt meghal nélkülem. És persze… előlem úgy sem tud elbújni. Nem is merne… törékeny kis lelkét béklyózni fogja a félelem, és így semmi esélye… hehe.
De… ideje az angyalkát haza vinni. Most, hogy találtam egy játékszert, minél előbb szeretném kipróbálni… biztosan ő is ég a kíváncsiságtól, vajon hova fogom vinni. De úgy érzem nem fog neki örülni. Pedig szép hely a pokol… vérvörös… a kedvenc színem. Főleg ha valakit benne láthatok. Hiába, a démonok rossz szokása a gyilkolás. Az angyalok csendben csinálják…
Egy intésembe kerül s az ablak, mintha hatalmas szél segítene neki tárul ki zörögve, nyikorogva feltárva előttem az éjszaka kellemes, korom sötét függönyét. Karjaimba kapom angyalomat, akár egy puha párnát, s kivetődöm a szobából…
Reszket karcsú kis teste az ijedtségtől, ahogy látja milyen közel lett hirtelen a föld, ám én hártyás szárnyaimat kitárva idézem meg ajtónkat a pokol felé… sötét füstként tekergőzik fel belőle az alvilág, a halál bűze, vörös, lábaként izzó fény tör utat benne, akár egy hatalmas vérben forgó szem…
Én jól szórakozom nevetve csupán, ahogy szépséges angyalkám rémüldözve kapaszkodik belém, holott ettől igazán nem kell félnie… inkább attól, ami a túl oldalán vár rá… az ő fajtája még sosem járt ott… izgalmas lesz számára… hehe…
Ahogy elnyel minket a tátongó kapu jólesően melegít fel a pokol forró levegője, élvezettel szívom magamba a túlvilág sötétségét, mint finom isteni mannát… otthon, édes otthon…
Kis csomagom már nem élvezi ennyire az utat pihegve, félelemtől reszketve simul karjaimba, mint egy tehetetlen, ijedt kismadár… szárnyacskái is zaklatottan ölelik körül csinos kis alakját, szapora légvételei izgatóan csiklandozzák mellkasom tűzforró bőrét… látom félsz… helyes… gyönyörű vagy ilyenkor… az illatod pedig csábít, ahogy keveredik rettegésed aromájával… élvezettel nyalintom végig számat a vad, mocskos vágytól, ami méregként kezdi marni bensőm… kis édes…
Gonosz kis mosollyal nyugtatom szárnyacskáit, kiélvezve hófehér tollai simogatását… micsoda tiszta, érintetlen szépség… és már az enyém… és egy darabig az is marad…
Feltűnik előttünk a pokol lángoló forgataga, bíbor fénnyel megvilágítva mindent, édes, elkínzott, segítségkérő sikolyok milliói, végtelen szenvedés amerre a szem ellát… csodálatos….
Jólesően simogatja tüdőm a maró, száraz levegő, kis áldozatom pedig végre abba hagyja a rémüldözést, hogy kinyithassa szemecskéit, s döbbenten, igazi, édes rettegéssel nézhesse az alattunk elsuhanó alvilági tájat…
Angyalom azt a reakciót produkálja, amit valószínűleg az összes angyal nyújtana… megijed, elszörnyülködik, holott oka nincs rá.. jó ehly ez! A magamfajta bölcsője… a bűn tökéletes táptalaja… gyönyörű vidék…
Kopár, levéltelen fák mellett suhanunk el, még ilyen magasságból is kavarognak a rothadó levelek szárnyaim csapásaitól… dög bűz édes illata terjeng a levegőben, a halál mosolyog mindenhonnan. Nem értem az emberek miért félnek a Pokoltól. Itt csak jól járhatnak… bűn és piszkos ágyak otthona ez a Birodalom… csak élvezni lehet az izgalmakat ide lenn! Az az undorító "isten" odafönt még csak nem is sejti, micsoda jó világ van itt. persze eljön majd az idő, mikor a Menny megbukik és örök sötétség jő a földre… egyszer…
Ahogy megérkezünk palotám elé, lábra állítom kis játékszerem, s gonosz kis félmosollyal hagyom, hogy buta, kétségekkel teli gondolataiba ringassa magát… szép pofijára rettenet ül, ahogy egyik szolgálóm alázatosan fogad bennünket a nyikorduló ajtó mögött…
Kezem birtoklón siklik reszkető, karcsú kis derekára túlvilági bűntől izzó alakomhoz szorítom, s elindítom új otthona kapui felé… mélyen beszippantom hajából szállongó angyali illatát, s megvillanó szemekkel konstatálom egyre erősödő tiszta félelmét… ritka gyöngyszem ő itt. A legszebb jelenség, ami valaha itt járt. Garantálom, hogy nem soká végig fut a hír az egész alvilági birodalmon… Jilian egy angyalt hozott ide!
És gyűlnek majd a fődémonok, hogy megcsodálják őt. Persze én nem fogom engedni. Ezt a földöntúli szépséget csak magamnak szánom. Hehe… lehet, hogy láncra kéne vernem…. Ehhez a tejfehér bőrhöz tökéletesen passzolna…
- Üdvözöllek az otthonomban, és egyben a te új otthonodban is.- duruzsolom lágyan, óceán mély hangommal bizsergetve, reszketésre bírva kis angyalkámat… úgy veszem észre nem pont ilyen fényűzésre számított…
Félős kis madárkámat kényelmesen terelgetem magam mellett, vörös szemeimmel követem gyönyörű vonásainak torzulásait, ahogy a pokol véresen derengő fényében táncoló folyosót méricskéli… nem tetszik a szín? Hmm…? Pedig itt minden ilyen… izzón világít, és mégis sötétséget áraszt magából. Érdekes hely, de nekem így is tetszik… tökéletes élet a magam fajta romlott alakoknak. Hiába, ami itt születik itt is érzi jól magát.
A halandók világában túl ok a fény és a jóság… de ezen én könnyen segíthetek. És meg is teszem! Izgalmas figyelni a tehetetlen áldozatokat, ahogy bűnbe esnek, hogy azok után saját lelkiismeretük kövesse meg őket.
De egy jó darabig biztos lesz játékszerem, ami elűzi az unalmam. Kiélvezem, birtoklom majd szépségét, s közben fokozatosan falom fel lelkének tisztaságát… mmmrrr…
Megérkezünk utunk végállomásához, s ahogy szembesül a kis édes a menekülés hiányával, és a kegyetlen valósággal, rögtön menekülni szeretne… de felesleges. Innen nincs hova… hehe…
Nem törődök ellenkezésével, csupán tovább tüzeli démoni vágyamat kétségbeesése, felizgat kiszolgáltatottságának tudata… könnyedén penderítem hálótermembe, s súlytalan, törékeny kis teste védtelenül hanyatlik a vörös és fekete párnák közé, halkan, ijedten felnyikkanva… kis édes…
Nagy szemecskékkel rémülten tekint körbe a félhomály borította termen, s ahogy dallamos zene is párosul "meghitt" kettősünk ismerkedéséhez, úgy húzza össze szárnyacskáit akár egy gyenge, csodaszép galamb…
Mellette elhaladva falom karmazsin tekintetemmel szép testének látványát, formás kis alakjának minden porcikáját, s csupán annyi elég, hogy ágyékom édes fájdalommal lüktessen fel… ritkán találkozom hozzá hasonló szépséggel… szinte soha.
Főleg angyallal nem. Túl tiszták, törékenyek és túl hamar belehalnak a bűn terhébe, amit rájuk hozok. Ki nem állhatom a fennkölt jóságukat és az arcukat. Átlátszó, felszínes banda… hiszen a legtöbb angyal és köztem nincs sok különbség. Gonoszabb, aljasabb és démonibb vagyok, de ők is épp úgy, ahogy én is szeretik a szép dolgokat élvezni és kedvük szerint megrontani…
De hát Miles túl szép… pocsékolás lett volna őt a földön hagyni, egy rakás halandó között.
Kényelmesen heveredek le ágyamra, élvezem a finom anyag kellemes cirógatását… éhes kis mosollyal kebelezem zavart kis angyalom alakját, kezemet combomra simítva karmolom lágyan karmaimmal bőrömbe izgatásképp… köntösöm vékony anyaga vérlázítóan hullik le testemről, nem fedve tovább csábító, démoni külsőm részleteit… engem nem izgat meztelenségem, vagy épp hogy erkölcstelen módon mutogatom magam… inkább kis angyalkám édes reakcióját követem végig…
Karcsú kis kezecskéi másodpercek alatt tapadnak szemeire, melyek betekintést nyertek bűnös testem pikáns vidékeire… milyen aranyos… hehe…
Csak most érzem igazán szűzi aromájának finom nektárját… mrr… mint a drogot, úgy szívom magamba, elnyelem s tisztáságának erejét percek alatt finom nassként emésztem fel…
Találkoztam már pár angyallal, de azt hiszem ő a legfinomabb falat a sok közül. És nem csak a szépsége miatt… az auráját felfalom, mert isteni íze van… táplálja a bennem égő démoni gonoszságot… sokan azt hiszik, hogy a gonoszság a tökéletes táptalaj… de nem. A tisztaságot könnyebb bemocskolni, és erősebbek is… ezért fajluk fel az angyalokat…
De én csak kóstolgatni fogom… kíváncsi vagyok vajon a vérének milyen íze lehet… édes, friss és forró… első ránézésre megállapítom róla…
Mosolyom élveteg éle kiszélesedik, démoni sötétséget kölcsönözve rubint szín csillogó vörös íriszeimnek… csupán a tekintetemmel fel tudnám falni… izgató a zavart riadtsága és szórakoztató, hogy még mindig reméli, hogy megmenekül… kis édes…
- Vedd el a kezed, angyalka! Nincs rajtam semmi olyan, amivel nem fogsz megismerkedni később…- búgom gonosz sejtelmességgel, s ahogy halkan megnyikkanva kezd csendes reszketésbe mély zavarától, hangosan nevetve vetem hátra fejem… Luciferre mondom, ilyet még nem láttam! Látszik, hogy soha nem volt része az érzéki élvezetek kéjes bűnében… kár, pedig tapasztalt szeretőként könnyebb dolgom lenne vele… persze… így sem lesz nehéz betörni. Csak megfelelő meggyőzési eszközökre van szükségem… és sok dolog van a kezemben, ami jobb belátásra téríti.
Nem fogom bántani… jobban élvezem, ha lelkileg törhetem össze őket… imádom figyelni az arcukon azt a meseszép elkeseredést… mmm…
Lassan ülök fel, kényelmesen elterpeszkedve a hatalmas ágyon, skarlát íriszeimben ragadozó villanással figyelve kis áldozatom, ki a halk mozgásra felkapja fejét, s karcsú ujjacskái között édesen pislogva lesi, hogy vajon a gonosz démon bácsi mit csinálhat… pár másodperc és megtudod… hehe…
- Tudod miért vagy itt, Miles?- kérdezem búgón, s ahogy hangom visszhangozva zengi túl a halk zenét, kellemes, kísértetiességet kelt a terem félhomályában…
Lesüti szemecskéit, melyekben az édes kétségbeesés villan, s fehér ruháját kezdi piszkálni zavartan. Oh… tudom, hogy tisztában vagy vele, hogy egy démonnak mire kellhet egy angyal. Vagy felfalja, vagy a magáévá teszi, megmételyezi a kísértés bűnével. Rá is ez vár… de előtte eljátszadozom vele… kíváncsi vagyok ezen a szép pofin miféle arckifejezések suhannak át. És amúgy is… mások lelkével játszani jó… gyerünk kicsi angyal… mutasd meg milyen okos vagy…
Végül is a zene halk duruzsolása közben csupán bólint egy nagyon kicsit, s hófehér szárnyacskáit magára terítve segít remegő alakjának megnyugodni… kíváncsi vagyok milyen gondolatok tolongnak abban a szép kis fejecskéjében… a rettegését szinte a számban érzem, olyan ínycsiklandozóan erős, de… kicsi kobakjában mit elmélkedhet. Vicces lehet…
- Hogy felfald a lelkem és… és…- elcsuklik lágy, selymesen finom hangja, szinte idáig hallom szívecskéjének őrült zakatolását… kis édes… - hogy… megrontsd a testemet…
Sátáni, széles vigyor kúszik arcomra, szemfogaim kivillannak, ijesztő ragadozó vicsorrá varázsolva perverznek induló mosolyom… úgy látszik odafönt szárnyas barátaink jól végzik a munkájukat… persze ezeregy lehetőség van még, hogy kiélvezzünk egy ilyen szűzies kis fiúcskát, de telibe talált…
Azt viszont még csak sejteni sem tudja, hogy amit mondott mennyi kéjes borzalmat rejthet… elképzelése sincs róla, hogy az igazi gonosz, hogy portyázik…
Mi lenne, ha megmutatnám neki?
- Milyen kis jól értesült vagy… és azt is sejted, hogy mit takarnak ezek, hmm?- érdeklődöm kedvtelve, szemeimmel szórakozottan pásztázva formás, törékeny kis testét…
Nagyra nőnek kristály kék szemecskéi, bennük ezernyi érzés suhan keresztül, s ahogy duzzadt, rózsaszín szájacskáját is eltátja csak még kívánatosabbá válik… hevült testem, mint valami mágnes úgy kívánja magához vonzani…
- Ahogy sejtettem. Fogalmas sincs róla miféle veszélyt jelentek, igaz? Kíváncsi vagy rá?- hordozom végig karcsú kis alakján izzó tekintetem, s innen látom, hogy megrándul pofátlan, szemérmetlen, éhes méregetésemtől… látja a furcsa, buja csillanást bennük, ami csak még inkább összezavarja… kis aranyos… segítek neked… először is gyógyítsunk a távon… csettintésemre lódul meg az egyik lánc kis áldozatom felé, s csörömpölve fonja magát íves nyakára, béklyóba zárva őt… döbbent félelemmel pillázik a vaskos, súlyos fémre, látom rajta, hogy csak most kezdi kapizsgálni miről van szó. – Még ha nem is, azért elmondom…- egy rántás a lánc kígyóként rám kúszó végén, s ő könnyedén reppen felém tehetetlenül, akár egy tollpihe… lábaim között landol, piros kis pofija szembe kerül szégyentelenül kivillanó mellkasommal, ezzel ha lehet még inkább fokozva zavarát… hosszú, karmokkal díszített ujjaimat puha bőrű, pírban úszó arcocskájára csúsztatom, s úgy irányítom magam felé gyönyörű szemecskéit… - lassan és pokolian gonosz lesz… apránként teszlek a magamévá, lakmározok szépségedből és lelked tisztaságából, és neked nem lesz más választásod, minthogy engedd… különben az ember kölyök és az anyja nagyon hamar találkoznak a másvilággal…
Pofija egy másodperc alatt válik falfehérré, kifut belőle az egészséges szín, ahogy felfogja mit mondtam neki… húsos ajkacskái megremegnek, s csupán tátogni épes rémületében…
Ennyire meglepő lett volna, amit mondtam? Oh, vagy talán a mesterangyalok ilyenről nem meséltek? Ez bizony kellemetlen…
Hüvelykujjam ajkacskáján siklik végig lágyan, körberajzolva íves vonalát, karommal karcolgatva fogait… lehelete izgatóan csiklandozza bőröm, és ahogy nyel egy nagyot, s nyelvecskéje hozzáér kínzó, jóleső kis villámocskaként szalad duzzadó ágyékomig, a kéj és a kívánalom… mmrrr…
Elképzelni nem tudja milyen erotikus…
- Mi… miért mondtad ezeket?- dadogja halkan, szinte suttogásnak lehet érteni, mint egy bátortalan kis szellőcske…
Hogy miért? Egyszerű…mert a rettegés, a páni félelem az arcodon még kívánatosabbá tesz… egyszerűen csodaszép vagy ilyenkor.
- Miért ne? Jobb tudni mi vár rád, nem igaz?- válaszolok jókedvű gúnnyal, kezemet lassan puha ezüstös tincsei közé süllyesztve… finom hajszálai izgatóan cirógatják bőröm… - hidd el, jobb lesz ez így… és még kedves is voltam…- hajolok hozzá vészes, kísértő közelségbe, egész lényemből árasztva a bűnös, pokoli vágyat, buja fénnyel karmazsin íriszeimben.
Ő viszont még jobban meglepődik, s csupán egy kérdés képes kiszökni torkából:
- Mit csinálsz?
Felkuncogva harapdálom meg a kelleténél erősebben szájacskáját, s ahogy vére apró kis cseppben kibuggyan halkan felmorranva nyalintom le az isteni nedűt… finom… édes és angyalian meleg…
- Megkóstolom, érdemes-e életben hagynom a védenceid…- morgom halkan, s mire feleszmélne, már meg is csókolom… vadul, heves, érzéki szenvedélyes hatol nyelvem szájának puha barlangjába, végig simogatva minden bársonyos, édes gyümölcsízű porcikáját… mmrrr… isteni…
Főnyeremény vagy angyalka… igazi főnyeremény…
|
| Levi-sama | 2009. 08. 13. 21:09:20 | #1502 |
Karakter: Miles (F17)
Aggódva hajolok kis David fölé, pufók arcocskáját vizsgálva. Magas láza miatt került be ide, és ha nem lettem volna mellette akkor, és nem figyelmeztettem volna anyját álmábann egy intő jellel, a kicsi már halott lenne. De szerencsére én mellette voltam, ahogy időm nagy részében mindig.
Sápadtan szuszog, alszik a kis édes.
Mosolyogva ölelem körül őt szárnyaimmal, és arcát finoman megcirógatva bocsátok rá szép álmokat. Ezüst hajtincseim előrehullnak vállamon, és arcát is megérintik.
David felsír, és ebben a pillanatban én is megérzem... Nagyon sötét, gonosz erő áramlik be a helyiségbe, mint fojtogató, sűrű fekete füst. A belépő alak láttán félelemmel vegyes csodálkozás árad szét bennem. Egy démon... és nem is akármilyen, egy fődémon! De hát mit keres itt? Ők soha nem jönnek állítólag a halandók közé... nem portyáznak itt, és nem gyűjtenek finom lelkeket ahogy alacsonyabb kategóriájú társaik. Még csak nem is láttam soha a fajtáját, csak olvastam róluk, és festményeket nézhettem. De a valóság sokkal rémisztőbb. Emberi alakja van, nagyon magas és izmos férfi, egy fekete köpenyben. Ha nem lenne olyan félelmetes, és nem áradna belőle úgy a gonosz erő, csodaszép sötét angyal is lehetne a külseje alapján, de neki nincsenek sötét szárnyai. Helyette vannak hosszú, vörös karmai, és sötét szemeiben vörös lángok parázslanak. Ahogy elmosolyodva belép, hegyes szemfogai is kivillannak.
David! Biztosan őt akarja!
Minden bátorságomat összeszedve tárom ki fenyegetően a szárnyaimat, és felemelem figyelmeztetően a kezemet. Gyenge kis őrangyal vagyok, de utolsó véremig óvni fogom védencemet. Ez a szent küldetésem, és én nem fogok elbukni!
- Tá...távozz! - nyögöm, és egész határozottra sikerül. Úgy tűnik mégsem, mert elvigyorodik, szemei felizzanak. Kitárja szárnyait... jé ezek szerint van neki... de milyen! Te jó ég! Mindenre ami szent... ezek olyanok mint a denevérszárnyak, jóval nagyobbak az enyémnél, akár egy főangyalé... és ráadásul vérvörösek! Ijedten felnyikkanva hátrálnék meg, de kötelességtudatom mindennél erősebb.
- Ne légy ilyen ünneprontó, angyalka. Hát illik mások szórakozásának útjába állni? - búgja, hihetetlenül mély hangja mágiával ötvöződik, s végigcirógatja a gerincemet. Felborzolódnak a tollak a szárnyaimon tőle. Érzem erejét, és tudom, hogy amit most művel, az a bűnre csábítás. A főangyalok sok mindenre megtanítottak bennünket, hogy felkészítsenek erre, de vajmi kevés volt... Nagyon erős hatással van rám.
Mély levegőt véve próbálom a fejemet kitisztítani.
Szóval a szórakozásának útjában állok? Ezek szerint ő csak szórakozni jött fel a halandók közé? De miért akarja ezt a kis csecsemőt? Vagy az anyját akarja, aki mélyen vallásos? Rá fáj a foga? Vagy mindkettőre? Ó te jó ég!
- Ne merészeld bántani őket, te gonosz szörnyeteg! - zengem öntudatosan. Ő csak kinevet engem, hiszen tudja jól, hogy egy legyintéssel félresöpörhet az útjából...
A következő pillanatban már mögöttem áll, és derekamat átölelve szorít magához. Te atyaég...! Ijedten kapálózva szabadulnék, de olyan hatalmas és erős, hogy csak kismadárként vergődök szorításában.
- Úgy látszik fontos neked ez a halandó gyerek... - búgja a fülembe. Egész teste olyan forró, mintha lázas lenne, lehelete pedig szinte égeti érzékeny bőrömet. Megremegek...
- Nézzük meg, mennyit ér neked az élete... - teszi hozzá, és int egyet karmo ujjú kezével elegánsan. Érzem mágiájának sötét erejét, ahogy Maria, az anyuka testébe csapódik, aki feláll, eltör egy poharat és az üvegszilánkkal kezében a kiságyhoz lép.
- Mit... mit művelsz? - nyöszörgöm halálra rémülve. Fülemen érzem nyelvének égető forróságát.
- Megy és bántja a gyermekét... ahogy sugallom neki...
Micsoda ereje van! Egy hívő embert képes megdelejezni és irányítani...
- Ne! Kérlek! Ne csináld! - sikoltom amikor az üvegszilánkot a gyermekhez közelíti Maria. Megtorpan a mozdulatában, és ledermed. A démon elégedetten morran egyet mögöttem.
- Rendben... de lenne egy aprócska kérdésem - folytatja kíméletlenül, arcomat cirógatva karmaival. Megremeg az érintésétől. Még soha senki nem ért hozzám. Soha. Senki.
- Ér az élete annyit, hogy magadat áldozd érte? Ér annyit, hogy magadat add nekem?
Szóval végig ez volt a célja?
Mennyire manipulatív és intelligens... Nemhiába a fődémonok egyike. Igen, a főangyalok meséltek erről... hogy mennyire szeretik az angyalvért, az angyalok húsát és testét. Minél erősebb és nemesebb az angyal, annál jobban. De... én nem vagyok erős és nemes... csak egy gyenge kis őrangyal. Még annyi erőm sincs mint egy hírvivőnek...
Végiggondolom amit tudok.
David élete egy hajszálon múlik, és az nem más, mint az én kis jelentéktelen személyem. A démon engem akar... talán magába szippantja a lelkemet, esetleg eszik a húsomból, vagy megrontja testemet. Bárhogy is, mindegyik alternatíva messze jobb, mint hogy elbukjam szent küldetésem.
Bármi is fog történni, maga a pokol lesz.
- Igen... - suttogom remegve. Szorosabban magához ölel, forró bőre szinte éget.
- Jó döntés... - kuncog, és Maria kezéből kiesik az üvegszilánk, ájultan rogy a földre. - Mondd el a neved angyal...
- Miles... - kapaszkodom az ágyrácsba, rettegve a félelemtől. David megmenekült, de én... még soha nem éreztem fájdalmat... Félek!
- A nevem Jilian - dörmögi a démon. - ...és a gyerek életéért cserébe az enyém vagy...
Remegve pillantok fel rá a vállam felett, arca nagyon közel van az enyémhez. Kedvtelve, mosolyogva néz engem. Sötét ereje átjárja testemet, szinte éget, mar belülről...
- Meddig? - kérdezem, de ő csak felnevet öblös, mély hangján. Megremegek a félelemtől...
- Az idő fogalma relatív, ezt te tudod a legjobban kis angyalka. A mennyekben és a pokolban is évezredek múlnak el egy másodperc alatt, és évezredeknek tűnik egy másodperc... - válaszolja. Az ablak felé pillant, és az kicsapódva tárul föl. Könnyedén kiugrik velem, és ahogy zuhanni kezdünk, rémülten kapaszkodom a nyakába. Felnevet mély hangján, majd kitárja hatalmas szárnyait.
Egy átjáróhoz közeledünk. Értem...
Bereppenünk, és elnyel a fekete sötétség. Nem kapok levegőt, olyan sűrű és intenzív a gonosz erő körülöttem... Fulladozva kapaszkodom az egyetlen biztos pontba. Érzem ahogy egy kéz simogatja remegő szárnyaimat...
Megszűnik a szorító, fojtogató érzés...
Nagy levegőt véve nyitom ki összeszorított szemecskéimet, és lepillantok. Minden sötét és vörös... épületek, utcák, de lepusztult minden. A levegő forró és száraz...
Az örök pusztulás és kárhozat világa...
A pokol...
Elrepülünk a poros út felett, egyenesen az út végén lévő egyik óriási kastélyig.
A kapunál lelép a földre, és letesz engem is. Félve pillantok körül. Nyílik a nagy vasajtó, és agykoponya nélküli szolgadémonok fogadnak bennünket.
Jilian átöleli a derekam és bevezet.
- Üdvözöllek az otthonomban, és egyben a te új otthonodban is - mondja mély hangján, elégedetten. Végigvonszol egy hosszú folyosón, amelynek végén kétszárnyú, dupla ajtó áll. Sötéten, komoran csillog a pokol vöröses félhomályában. Az ablakokon át holt lelkek sikolyait hallom, és félelmem igazi rettegéssé növekszik.
Minden ellenkezésem ellenére belök az ajtón. Valami puhára zuhanok, és hallom ahogy kattan a zár. Remegve húzom össze magam, úgy pillantok körül. Egy óriási terem, a földön milliónyi, tengernyi díszer párna. Fekete selyem és vérvörös bársony mindenhol...
A terem közepén mint egy színpadi emelvény, úgy áll a hatalmas, kör alakú ágy. A falakon brokát és selyem, és... láncok? Te jó ég, azok láncok? Sehol... sehol nem látok ablakot...
Halkan felcsendül valami húros hangszer, és kellemes zene árad szét mindenhol. A sarok felé kapom a fejem, rémülten feltérdelve, úgy figyelem a szolgadémont. Szárnyaimat magam köré borítom remegve...
Jilian elsétál mellettem, egyenesen az ágy felé. Szárnyait összecsukta már, mert nem látom. Sőt... egyáltalán nem látom. Ezek szerint a fődémonok is képesek erre a mutatványra, nemcsak a mesterangyalok.
Hanyag eleganciával terül el az ágyon, és felkönyökölve néz rám, mosolyogva. Egyik karját felhúzott lábára támasztja, és én mélyen elpirulva kapom kezecskéimet a szemem elé. Szétnyílt a köpenye! Mindene kilátszik! Te szent madártoll!
|
| Hiyahiya | 2009. 06. 24. 15:26:48 | #947 |
Karakter: Jilian
Jilian:
Unalom.
Vörös kanapémon heverészve csupán ez az egy érzés leng körbe. Jó ideje nem volt alkalmam a halandók közé látogatni, pedig mennyi bűnös dologra lehet őket csábítani… olyan törékeny a lelkük és oly könnyű őket ráterelni arra, amit én szeretnék… egy idő után már ők is elhiszik, hogy akarják azt, amit én ültetek el a fejükben… szórakoztató tönkretenni őket. Tényleg. Ahogy egyre kétségbeesett biztossággal hajszolják a mocskosabbnál- mocskosabb tetteket...
én pedig pont ebből nyerem az erőmet. Magamba szívom a belőlük áradó sötét aurát, mint egy nagy, gonosz szivacs...
Persze megtehetném, hogy innen irányítom őket, de az nem izgalmas… nem láthatom az arcukat, ahogy a sötétség lassanként az elméjükbe kúszik… pedig az a legszebb pillanat. Mikor a szemeikben villan az őrület, a pokol tüzének egy apró kis szikrája és ők rögtön engednek neki, lelküket lassú halálra ítélve… végül is a pokol kellemes hely. Meleg, sok az ismerős és jó a társaság. Bár lehet, hogy csak én gondolom így… lehet. De nem izgat.
Unatkozom, és ezt sürgősen orvosolnom kell.
Kezemre telepszik kis sárkányom, kék ragadozó szemei hidegen pillantanak rám, apró szárnyait kitátva jelez nekem… nocsak. Ez rendszerint, valami nagy izgalmat jelent...
- Mit találtál?- kérdezem lágyan, vörös íriszeimet az ő szemecskéibe ásva. Egy kórház képe költözik fejembe, s szemeimet behunyva mosolyodom el halványan, ahogy szinte fullasztó, undorító békesség és nyugodtság árad belőle… - Remek. Azt hiszem új játszó helyszínt találtam. Kíváncsi vagyok mit fogok ott találni.
*
Kényelmesen érkezem a hatalmas épület előtt, s bár emberi szem nem láthat, rettegve érzik a sötét aurát, ami belőlem árad. Futva iszkolnak el, látom rajtuk az édes rettegést, ahogy mellettem ellépve remegve keresik a hirtelen jött pokoli érzés okát… csodálatos őket így látni… és vicces, hogy ostoba módon még csak nem is tudnak észlelni. Csupán kapkodnak a fejükkel, rohannak, mint valami mérgezett egér csorda... szeretem a pánikot. Kihozza az emberekből, hogy milyenek valójában... csodálatos percek azok.
Halk nevetéssel figyelem csak a szánalmas menekülőket, s hártyás szárnyaimat eltüntetve, kis sárkányommal a vállamon sétálok be a nyitott ajtón, ahol épp egy súlyos állapotú férfit tolnak be… a mellkasán vértől áztatott rongy pihen, a hordágyon is csöpög a vörös folyadék,akár egy rubint patak...homályos szemei, mintha látnának, úgy fókuszálnak rám, s gonosz kis mosolyomat látva kétségbeesett ficergésbe kezd, s a lélegeztető maszktól tompa nyöszörgését csupán tágra nyíló íriszei tetézik. Haldoklik, csak ezért lát. A haldokló emberek mindig látják a túlvilágot. Milyen szerencsés, hogy épp engem csípett el… nem minden nap lehet, egy halandónak ilyen mákja....
Egy utolsó pillantásra méltatom csupán, ahogy az ápolók próbálják lefogni, de felesleges… nem kell sok és a halál keserédes illata már a levegőbe is kúszik… mosolyogva szívom magamba, s halk sóhajjal nyalom meg szám szélét. Finom… imádom a halál ízét.
Ahogy a fehér, steril folyosókon haladok érdeklődve figyelem a megrontható, bűnbe csábítható egyének leheletnyi kis auráját… úgy szippantom magamba, mintha valami örvény lennék… elnyelem és helyébe költöztetem a félelmet, a kétségbeesést és a bizonytalanságot. Mert ez a legkiválóbb táptalaja a bűnöknek… az elkeseredett ember lelkét a legkönnyebb megfertőzni… imádom ezt tenni velük.
Lássuk… ki legyen az áldozatom?
Egy pillanat alatt állok meg, ahogy finom, simogató kis erő bizsergeti meg a bőrömet, meleg cirógató energiákat küldd felém, s halkan morranok fel, ahogy számban érzem az izgató, angyali, édeskés nektárt… oh… nocsak… azt hiszem már meg is találtam az áldozatom…
A küszöbön megállva veszem szemügyre a fehér, csinos kis angyalkát, ahogy vakító szárnyacskáival halvány kis mosollyal öleli körbe a kis ágyban, infúzióra kötött kis csecsemőt, karcsú kis ujjacskáival lágyan simogatja a kölyök arcocskáját, mire arra látható pír költözik, eltűnik a beteg sápadtság… kis édes… és milyen szép…
Törékeny, formás test, hosszú hófehér tincsek, csinos, lányos pofi, porcelán szép vonások… finom falatka. Kár, hogy az a rohadt ruha oly sokat takar belőle...
Csupán akkor vesz észre, mikor belépek, sötét aurám fekete füstként terjed a szobában fojtogatva ezzel az ott lévőket… a kisgyerek felsír, hangos bömbölése figyelemre inti az angyalkát is…
Felemeli fejecskéjét, és ahogy drágakövekként csillogó szemecskéit rám emeli, rémület ül ki szép arcára, duzzadt, rózsaszín ajkai elnyílnak, s dermedten mér végig… tetszik a rettegés az arcán… jól áll neki. Csupán tovább fokozza a szépségét… mindig is lenyűgözött a szépség. Ebben a mocskos világban keveset találni, és ami van, az is az enyém. Előbb vagy utóbb.
Persze első döbbente után elszántan húzza össze szemöldökeit, s védőn borítja fehér szárnyait a csecsemőre, ki halkan szipogva sírdogál… ohh… milyen kis bátor. De attól tartok nem tudja kivel áll szemben…
- Tá… távozz!- nyögi lágy, füleimet simogató hangján, s bár lehet, hogy elszántan figyel, de a szobára telepedő fojtogató negatív erőtől egész pompás kis testében remeg.
Lenyűgöz a szépsége, miközben a gyermeket próbálja takarni előlem… azok a finom vonások… gyönyörű szemek… elképesztően szép arc… kell nekem. És az enyém is lesz. Az ilyen kis őrangyalokat a legkönnyebb befolyásolni… az ő lelküket lehet a legegyszerűbben béklyóba zárni. Túl tiszták. És a legtisztább dolgokat a legkönnyebb bemocskolni.
Mert gyengék és a védelmük által még sebezhetőbbek… ráadásul a kis ember kölyök beteg… hogyan lenne így ereje?
Gonosz kis mosoly szökik arcomra, vörös szemeim sátáni tűzzel villannak, s hogy tetézzem a szorult helyzetét egy szempillantás alatt bukkan elő két, hártyás vérvörös szárnyam, melyeket kitárva bírom ijedt kis nyikkanásra elszánt kis angyalom… egy kis erődemonstráció, csak hogy lelohasszam a védekezési ingerét. Nem szeretném bántani... persze még az is előfordulhat.
Ám látszólag zavarba is hozom… alig valamit fedő fekete köntösöm meglebben, kibukkan izmos mellkasom, s csábító, démoni kisugárzásommal vonzza magára tekintetét… kis édes… érzem rajta a szűzi zavar édes aromáját. Nagy kincsre tettem szert… lenyűgözően gyönyörű és ártatlan… öröm lesz bemocskolni…
Furcsa is... a legtöbb angyal nem az erkölcsösségéről híres. De úgy látszik ez az édes még érintetlen.
- Ne légy ilyen ünneprontó, angyalka. Hát illik mások szórakozásának útjába állni?- duruzsolom mély hangomon, s érzéki, mégis gonosz mosolyra göbül szám, ahogy megremeg. Lehet, hogy fogalma sincs arról mi az a bűnös, érzéki öröm, amiért mindenki él és hal, de hatással vagyok rá… ahogy mindenki másra… csábít ez a sötét, démoni aura, ami belőlem árad… és ez alól ő sem kivétel. Nem tudja, látom rajta, hogy mi az, ami a hatalmába keríti és fél tőle… hát… lehet, hogy van oka rá… hehe…
- Ne merészeld bántani őket, te gonosz szörnyeteg!- fenyeget halkan, és pedig halkan felnevetek merész kis mondatán. Tényleg édes, ahogy próbálkozik, de semmit sem ér. Azt hiszem ideje lenne vele tudatni a helyzetét.
Becserkészem, levadászom, magam mellé láncolom, hogy szépségének minden zegét-zugát kiélvezhessem… semmi esélye a menekülésre…
Egy szempillantás alatt termek mögötte, karmos kezeim körülfonják karcsú kis testét, s kéjes kis morranást engedek szabadjára, ahogy bőröm alatt érzem bársonyos, meleg bőrét, nyakacskáján gyorsan pulzáló ereit… félelmének izgató aromáját… finom angyalillatát, mely felajzza vágyamat…
Megdermed, majd kétségbeesetten menekülne, ám leheletnyi kis ereje mit sem ér ellenem…
- Úgy látszik fontos neked ez a halandó gyerek…- duruzsolom halkan, s fehér fürtjeit eltűrve hajolok fülecskéjéhez. Lávaforró leheletemmel cirógatom érzékeny kis testrészét, s ő döbbenten remeg meg… kis aranyos… - nézzük meg mennyit ér neked az élete…
Csupán egy intésembe kerül s a sarokban reszkető nő megmerevedik, szemei ködössé válnak… sötét, a bűnnek írmagja tökéletes táptalajra talált a gyermekét kétségbeesetten féltő anyában… tökéletes.
A nő lassan áll föl, ujjait az asztalon lévő pohárra fonja, s a földhöz vágva töri darabokra… hangos csattanással zúzódik darabokra a pohár, s a fülsértő hangra a csecsemő újra felsír… lehajol, s egy nagyobb üvegszilánkot kezébe véve kezd lassan, ijesztő feszültséget keltve a kiságy felé lépkedni… a kórházi neonfényben vészesen csillan az üveg éle, gyilkos hangulatot keltve…
- Mit… mit művelsz?- nyögi rémülten a karjaimban reszkető angyalka, s én nyelvemmel lassan megsimogatva fülecskéjét kuncogok fel kedvtelve…
- Megy és bántja a gyermekét… ahogy sugallom neki…- búgom, s összerándul hangom fagyos gonoszságától… jó móka…
Általában mindig ezt teszem. Irányítom őket, ők pedig vakon engedelmeskednek. Szinte hallom a nő fejében zakatoló halk ellenkezést, melyet lassan elnyom az én hangom... öld meg...bántsd...
Az asszony már a kiságynál áll, kezében csillog a pohár éles darabja, s ijesztő lassúsággal közelít a kis, hangosan síró test felé…
- Ne! Kérlek! Ne csináld!- sikoltja kétségbeesetten, s a nő egy szempillantás alatt áll meg a mozdulatban. Helyes válasz…
Most már gyerekjáték lesz csapdába ejtenem… itt a gyengepont, amibe kapaszkodhatom. Aljas egy dög vagyok, de kedves bók magamtól...
- Rendben… de lenne egy aprócska kérdésem. - cirógatom puha kis pofiját, s ő megremeg karmom lágy karcolásától- Ér az élete annyit, hogy magadat áldozd érte? Ér annyit, hogy magadat add nekem?
Vajon ér neki ennyit? Kíváncsi vagyok rá… Persze a válaszban biztos vagyok.
Egy percig fullasztó csend borul a kis szobára, és az sem segít a feszültségen, hogy a nő még mindig ott szorongatja a kezében az üvegszilánkot fél méterre a csecsemőtől. De hagyok az angyalkának időt, addig is szórakozottan cirógatom finom, bársonyos bőrét... mmrr...
Végül a kis angyalka nagyot nyel, remegése erősödik...
- Igen…- leheli halkan, apró fehér szárnyacskái szomorkásan rebbennek meg, én pedig ördögi, diadalom ittas mosollyal ragadom meg derekát, s szorítom forró, alvilági vágytól bizsergő testemhez… okos angyalka…
Tudtam, előre éreztem, hogy ezt fogja válaszolni. Túl tiszta ahhoz, hogy feláldozza a gyermeket...
- Jó döntés…- kuncogok halkan, s a nő kezéből azonnal kihullik az üvegszilánk, teste ernyedten hanyatlik a kiságy mellé… - mondd el a neved angyal…
- Miles…- suttogja, s karcsú kis kezecskéivel kétségbeesetten markolja meg az ágy szélét… egész lényéből árad a szépséges félelem, mellyel szinte elveszi az eszemet… retteg tőlem, és attól, hogy nem verem-e át, és hogy ezek után mi lesz vele... kis édes...
Szép neve van… akárcsak ő…
- A nevem Jilian… és a gyerek életéért cserébe az enyém vagy…
Érdekes játék lesz… ilyen szép angyalt még úgy sem láttam…
|
|
