Karakter: Franz Dierk
Megjegyzés: (Rudolf Heinrichnek)
- Nézzétek ott a németjuhász! – suttogja csöndesen egyik haverom, és rámutat arra tőlünk két sarokra álldogáló viharvert kutyusra, akit már tegnap is itt, ezen a környéken láttam, csak elkapnom nem sikerült.
Ő, és még két gyakornoktársunk, ma este pont miatta tarthatott velem műszak utáni sétámra. Már máskor is segítettek, amikor egy állat elfogásával nem akartam sokáig játszadozni, mert fennállt annak a lehetősége, hogy az nem bírja ki a boncasztalomig, hanem valahol a puskaporszagú, koszos utcán fog elpusztulni.
- Igen. Szegény kicsike nagyon le van fogyva, és ahogy elnézem, a jobb hátsó lábának is van valami baja, nem lép rá. Talán sürgősen orvosi ellátásra lenne szüksége. – nyafogom.
- Nyugodj meg Franz. Mondtuk, hogy segítünk neked megfogni. – nyújt át Valter egy zsepit, amibe látványosan belefújom az orrom, mielőtt hálálkodnék egy sort arról, hogy ők a legjobb barátaim.
Mosolyogva ölelnek meg, majd a megbeszéltek szerint ő, és Egon a környező házak, és az utcán fekvő romok közt a kutya mögé kerülnek, hogy felém, és Günter felé hajtsák a szerencsétlen jószágot.
Hála a sokéves tapasztalatunknak, nem nagy feladat így együttes erővel elkapása, hamar a kezeink közé kerül a kicsike. Bár az igencsak meglep, hogy most, hogy elkaptuk, még morogni se morog, ahogy eddig tette, és harapni se próbál, csak csöndben, békésen ül a sikátor macskakövein.
- Mennyi sebe van… - sóhajtom, miközben beletúrok dús szőrzetébe. – Biztos sokat bántották. – vagyis… Értékesebb kincsre bukkantam, mint hittem. A boncolása előtt a sérülése fajtáit is tanulmányozhatom.
- De most már jó sora lesz. Megmentettük, és kereshetünk neki egy gazdit, aki vigyázni fog rá. – suttogja Günter, füléig érő vigyorral, és az orrára ad egy puszit.
- Pontosan. – bólintok mosolyt erőltetve arcomra, és picit húzok az állat kötelén, hogy az felálljon, és mellém lépjen. Eszem ágában drága barátommal arról diskurálni, mennyire is jó sors lesz az a jó sors, már untatnak, innentől csak áldozatomra szeretném fordítani minden figyelmem. – Reggel be se megyek dolgozni, őt fogom elvinni egy alapos kivizsgálásra. Tudnátok fedezni? – hát igen. Nekem nem lehet ellenállni. Még amikor elbúcsúzok tőlük házamnál is azt bizonygatják, mennyire örülnek annak, hogy a haverjuk egy ilyen segítőkész ember, és hogy mennyire nem fogják észrevenni hiányom a katonakórház orvosai.
Fülig érő szájjal vonulok be lakásomba, miután persze rávigyorgok a velem szemben lakóra, aki a függönye rései közül figyel mindig. És aki ha nem lenne olyan elit ez a környék, mint amennyire az, biztos már rég nem élne, annyira elegem van folytonos kíváncsiskodásából.
Gondosan bereteszelem az ajtót, és a kutyus után indulok, mert a kis nyomorék kihasználva azt, hogy az ajtózárás miatt elengedtem a kötelét elszökött valamerre.
***
Még nincs meg, de a csengőszó, valamint egy mély hang miatt, ami azt kiabálja kinyitni, nem is kutathatom tovább egyenlőre. Késem félretéve megyek le, és tárom szélesre az idegen előtt, hátha egyik orvosom az, és egy sérült katonát hozott, mint ahogy ilyenkor mostanában hoznak, ha a kórházban túl sokat kezelnek már. Pedig egy párszor tettem megjegyzést már az ellen feletteseimnek, hogy kihasználnak.
Bár mondjuk… Ha jobban belegondolok utoljára azelőtt panaszkodtam emiatt nekik, mielőtt beengedtek volna a boncterembe segédnek…
Teljesen megdöbbenve lépek pár lépéssel hátrébb, amikor egy hordágy, felügyelőm, és egypár aggódó tiszt helyett egy egyenruha, és két pisztoly úszik látóterembe. Mi van itt?
- Hol van a kutyám? – szólal meg az előttem álló mély hangján, amire már leveszem szemem a fegyverekről, hogy a hozzám betörő követelőzőt csodálkozó tekintettel nézhessem meg magamnak még jobban.
Hmm… Mosollyal nyugtázom, hogy a hangja mellett a kinézete se semmi. Korombeli, mégis sokkal edzettebb nálam. És vörös tincsei… Az a vágás a nyakán… Nameg felemás szemei, amik közül tuti, hogy csak a kékkel lát rendesen, felcsigázta az érdeklődésem.
Azt látom, hogy valami tiszt, de ki lehet??? A ruhája alapján a Gestapo egy tagja. De… Ha eddigis itt élt Berlinben, miért csak most hozott vele össze a sors??? Pont vele… Egy minden bizonnyal másik beteg elmével…
- Süket vagy fiú?! Azt kérdeztem, hogy hol van a kutyám.
He??? Ez az áldozatomért jött?!
Már nem is olyan szimpatikus, mint elsőre. Hacsak nem helyet akar vele cserélni, vagy azért jött, hogy velem együtt szedje darabjaira.
Könnyeket csalok a szemembe, és a lehető leggyámoltalanabbul köszönök neki, és kérdek vissza arra, hogy mégis milyen kutyára gondol, és hogy miért pont nálam keresi.
- A gyakornok haverjaid hallottam meg véletlenül beszélgetni egy németjuhászról, akit most fogtatok be, amikor elsétáltak a házam előtt, úgyhogy kimentem hozzájuk, és kifaggattam őket arról, hogy mégis hova vitték. - néz szenvedélyesen a pisztolyaira. - Majd amikor elmesélték, elkértem tőlük a lakcímed. – ohh…
- Értem. – bólintok. Ha úgy faggatta ki őket, mint képzelem, akkor minden hibáját elfelejtve Istenemnek fogom ezután csak szólítani, bárhogy is hívják. – Tényleg van itt egy németjuhász, de azt már magának kell eldöntenie, az öné-e. Én csak azt tudom róla megállapítani, hogy sokat verték, és hogy éhezett az utóbbi időben, de még ellátni se volt időm a sebeit. – idegesen teszi el pisztolyait, és lép beljebb, hogy engem is beljebb lökve bele tudjon rúgni a bejárati ajtóba, ezzel bezárva azt.
Nem mozdulok a földről, ahova lökött, ülve figyelem, ahogy körbenéz az előszobámban, mielőtt elkiáltaná magát:
- Süß ide hozzám! Süß! – reménykedek, a blöki nem jön elő erre, és megtarthatom, de sajnos mintha csak ki akarna gúnyolni jelenik meg, és sántikál gazdája mellé, hogy az megpaskolhassa oldalát.
- Mire vársz még?! – szólít meg hirtelen a kutyáját visszakapott, viszont mire rákérdezhetnék, mire is gondol, csöppet se nyugodtan felránt a földről, és kezembe nyomja orvosi táskám. – Lásd el a sebeit, ahogy akartad. Ezt még megengedem neked azért, mert megtaláltad.
Fehh… Hú de nagy kegyben részesültem, elláthatok egy koszos dögöt, ahelyett, hogy kinyírom és felboncolom. Vágnám fejéhez, ha nem vigyorogna olyan szépen, mint teszi… Inkább megteszem, amire utasított. Sőt… Bármit megteszek azért, hogy még egyszer ilyen szép mosolyt produkáljon nekem…
Az az egy bökkenő van, hogy ettől még a nyálas álcám fent kell tartanom. Sírva mosolyodok el, és ölelem meg, megköszönve neki a lehetőséget.
Majd amikor föltápászkodok a parkettáról, ahova ölelésem miatt kerültem újból, közelebb megyek a kutyushoz, és ellátom az összes sebét, miközben a fülébe súgom, tudnia kell, nagyon nagy mákja volt.
Vagyis még van. Gazdája minden egyes mozdulatom árgus szemekkel figyeli, még az ollót se állíthatnám belé, mert akkor biztos lelőne.
- Már csak a lábát kéne sínbe tenni, mert úgy nézem eltörte. Segítene? – kérdem, ártatlanul pislogva a tisztet, miközben gyengésen végigcirógatom a blöki tappancsát.
Szerencsétlen erre is úgy morog, ha erősebben megfognám, szinte biztos, hogy vágásaim mellett lenne a kezemen egy szép jel tőle is.
Annak én csak örülnék, de nem tudom gazdáját mennyire dobná fel.
|
