Nem a hivatalnokot öltem meg, hanem az öccsét. A hasonlóság egészen ördögi volt, valószínûleg ezek is rohadt ikrek voltak, csak az egyikrõl mit sem tudott a világ. A következõ hetekbe eme baklövésemet kell helyrehoznom, bár nem én adtam a saját kezembe a fényképet, hanem az-az árja féreg, aki gyanítom, direkt adott rosszat. De ugye egy árja sohasem tévedhet semmiben, õ tökéletes, õ a jövõ embere, én meg nem vagyok az, így hát a hibás egyértelmûen én vagyok. Csak találkozzak még egyszer azzal a söpredékkel, többet nem téveszt célt a lövés!

A szolgákkal ugyanolyan agresszív vagyok, mint mindig, annyi különbséggel, hogy a kis szöszkét nem bántom. Egyelõre nem tesz semmit, amiért megtehetném, csak úgy ütni meg nem kezdem el, hiszen valójában nem ezért vettem meg, hanem szórakozásnak (annak is elég drágán). Viszont lehet, hogy rosszul választottam, ugyanis ez a zsidó még kevesebb mindenre jó, mint a többi. Mintha csak egy szobalányt béreltem volna magamnak, csak ezzel sokkal több mindent megtehetek.

De csak egyszer hibázzon… csúnyán megbánja a szöszike.

A munkám teljesen felidegesít, Göring alig ad feladatot, mióta az-az átkozott incidens történt, így még a szokásnál is morgóbban várom a vacsorát. Most egy lány van a jobbomon, akit az egyik tiszttel cseréltem el, õ nem zsidó, hanem lengyel. A lengyeleket is utálom.

Unott képpel nézem, ahogy a cselédek felsorakoznak, majd mindegyik elém tálalja a vacsorát. A kislány eléggé remeg az oldalamon, ez is fél a mérgezéstõl, ahogy eddig az összes, de nem nagyon hat meg. Az õ élete nem ér semmit, az én életem jelent mindent.

Végigkóstoltatom vele az ételeket, eddig egyikben sem volt semmi, viszont egyik se volt finom. Szájhúzva méregetem a tálakat. Most semmi sincs ínyemre. Árja husit kéne ennem…

És kívánságom szerint, végre a szõke jön. Magamhoz szólítom, de nem reagál semmit. Úgy fest, mint egy beteg madár, aki pillanatokon belül elájul, vagy meghal. Már egy pár napja ilyen, de nem vettem róla tudomást. Valójában nem nagyon érdekel, halála elõtt még kiszórakozom vele magam, aztán megy oda, ahova a fajtája való.

Megint szólok, most sem. Kezdek egyre dühösebb lenni, a következõleg már nem szólni, csapni fogok. Azonban a vezetéknevére feleszmél, és végre elém teszi a levest.

- Jó étvágyat – hebegi, aztán hátrébb lép.

A kanalat a levesbe mártva odanyújtom a lánynak, aztán várok, történik-e valami. És történik. A nõ a földre esik, és meghal, a méreg tehát elég gyorsan ható volt. Tûnõdve nézem a hulláját, mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy ez a kis töketlen meg akar mérgezni. Mondhatni erre tényleg nem számítottam. De ez nem túl jó hír egyeseknek…

- Mocskos zsidó, meg akartál mérgezni! – állok fel a székbõl, kicsit túl nagy lendülettel, mivel a bútor nagyot csattan a földön. Az összes nyavalyás szolga istenhez kiált, csak pechükre itt én vagyok az isten. A szõke még fehérebb színt vesz fel, mint a padlón fekvõ hulla, bár az inkább vörösben pompázik.

- Nem… én nem! Nem tudom, hogy…! – nyögi ijedten, egyre jobban hátrálva, végül átbukfencezve egy széken. Ennél silányabb magyarázatot még nem hallottam, nem, mintha bármikor is megvártam volna a magyarázatot. Mást már az elsõ pillanatban holtra vertem, vagy lelõttem volna, de vele ezt nem teszem ezt. Sokkal jobb ötletem van annál.

- Ne hazudj nekem zsidó! – kapok a hajába, abba a szép szõke hajába… amitõl hányingerem van.

Annál fogva fel is rángatom, és a szobám felé ráncigálom. - Takarítsatok össze! – vetem még oda a szolgáknak, aztán eltûnünk egy fordulóban.

A szõke egész végig próbálja bizonygatni, hogy nem õ volt, bár elég érdekes szavakkal, úgyhogy kezdem azt hinni, hogy Hans szó szerint értette a kutyát. Akkor viszont megdöglik, nekem nincs szükségem egy csak héberül tudó alja kölyökre. Még rendesen korholni sem tudom, mert nem érti meg, milyen szitkokat mondok épp a rohadó fajtájáról, ami pár éven belül már úgyis eltûnik majd a Föld színérõl. Ez így kicsit sem izgalmas.

Belököm a szobám ajtaján, majd elfordítom a kulcsot, és a zsebembe süllyesztem. A fiú ijedten hátrál, közben még mindig hadovál valami érthetetlent, ugyanis a sírástól egyre rosszabb a kiejtése. Most már egyikünk se érti a másikat, és ez így nem valami jó álláspont. Bár mondhatna akármit, nem hatna meg vele.

A karjánál fogva taszítom az ágyra, majd fölé magasodom, de még véletlenül sem érek hozzá. Szánalmas, koszos, zsidó, még most sincs undorom ehhez. Az éjjeliszekrény fiókjába nyúlok, és elõhalászok belõle egy szépen kifent ollót. Mindig tartogatok egyet a közelben, ha valaki le akarna szúrni az este, és még más különbözõ fegyvereket is elhelyeztem magam körül erre az esetre. Egy pisztoly is van itt valahol, történetesen épp rajta fekszik ez a kis édes, csak még nem tud róla.

Valahogy nincs kedvem ilyen hamar a vérét venni. Illetve, inkább ilyen gyorsan. A lövés szép halál, gyors és egyszerû, de ollóval a mellkasodban még vergõdsz jó pár percig. Bár gyanítom, ennek a gyereknek lassan olló sem kell majd a tüdejébe.

Az eszközt szélesen vigyorogva az arcom elé emelem, majd hozzá kezdem közelíteni. Ezen a ponton megint rátör a magyarázhatnék, de most már kapálózással is társul, amit nagyon nem díjazok. Szerintem egyikünk sem akarja, hogy idekötözzem…

Összefogom a két csuklóját, és a feje fölé szorítom. Egy kézzel ez megy, nem vitás, hogy sokkal erõsebb vagyok nála.

- Kérem, Herr… ne bántson… nem tettem semmit… - nyökögi alig érthetõen, bár nem is sejti, milyen gondolatokat ültetett ezzel a fejembe. Õ egy zsidó, errõl kétség sincs, egy tisztátalan faj tagja, amit gyûlölök, és amit ki fogok irtani, ez tény. Viszont van még egy tény: ezt a kölyköt akarom magamnak, akármilyen is. Legalább egyszer meg fogom kapni, vagy ki tudja, ahányszor úgy döntök… elvégre itt én vagyok az Úr.

- Csend legyen, kleiner Junge – súgom felé mézesmázos hangon, de az ollóval továbbra is közelítek felé. Már majdnem az arcához érek, mikor hirtelen irányt váltok, és az egyik szemébe hulló tincset vágom le. Ez a csirke most szépen meg lesz kopasztva…

Erre mintha kicsit fellélegezne, de nagyon naiv a kis édes, ha azt hiszi, csak egy hajvágás lesz a büntetése. Megverni nem lenne érdemes, a végén még beledöglene. De egy kis vérveszteség nem árthat neki.

Egyre többet vágok ki a hajából innen-onnan, néha a bõrét is felsértve, ilyenkor felszisszen, és újabb könnyek buggyannak ki a szemébõl. Megnyikkanni már nem mer, csak néha remeg meg, most az élete fontosabb a fájdalomnál. A párnámon lassan szép kis vérfoltok keletkeznek, egészen belefeledkezek a munkába, majd elégedett képpel szemlélem az eredményt.

A srác haja már nem olyan hosszú, vagyis de, néhány helyen igen… gyönyörû tépett frizurát varázsoltam neki, néhol vörös csíkok is vannak benne, és így már sokkal jobban tetszik.

A véres ollót magam elé emelem, majd a fiú fehér ingét kihúzva beletörlöm. A szemem gonoszul villog, de némileg már lecsillapodtam, talán azért is, mert végig Schwarz-ot képzeltem a szöszi helyébe.

- Miért… tette ezt? – nyögi a zsidó könnyes arccal, valami furcsa, mélyrõl jövõ hangon, mintha egy pincébõl beszélne. Ez kezd ragályos lenni, az kell még csak, hogy a betegségével megfertõzze a szolgákat, esetleg engem.

- Egyszerû. Mert jogomban áll – vezetem végig a nyelvem az immár tiszta olló hegyén, majd visszacsúsztatom a fiókba. – Bár neked hiába is mondom. Nem értesz meg engem, ugye? – kérdezem tõle immár héberül. Igen, némileg tudok ezen a mocskos, aljadék nyelven is. A munkám rossz utóhatása, a sok könyörgés, jajveszékelés, meg egyebek közepette egy kicsit akaratlanul is megtanultam. Nincs is szebb, mint valakit a saját nyelvén küldeni a halálba.

A szõke csak elkerekedett szemekkel néz rám, látszólag nem tudja mire vélni a dolgot, hogy épp egy német beszél hozzá a saját nyelvén, ez valóban nem méltó hozzám, és nem is érdemli meg, hogy így kivételezzek vele. Az árja utóhatás még itt is érzõdik. Átkozott szõkék.

- Tudsz németül? – ragadom meg az állát, és feljebb rántom magamhoz, mikor még hosszú idõ múlva sem válaszol.

- Egy… kicsit… - nyögi végül, én pedig jókedvûen konstatálom, hogy meglesz a holnapi programom. Elõször is elteszem láb alól azt a söpredék Hanst. Többet nem fog nekem hazudni…

- Ejnye-ejnye, nem jó válasz, blonder Junge – egészen közel hajolok hozzá, õ pedig ijedten pásztáz barna szemeivel. Van valami furcsa a tekintetében, de még nem sikerült rájönnöm, mi az. Valójában nem is érdekel.

Végül csak fújok egyet az arcára, ezzel egyidejûleg el is engedem, így visszahuppan az ágyamra. Felállok róla, majd az ajtóhoz sétálva kinyitom azt, és elordítom magam.

- EISTAND!

Lentrõl sok cipõkopogás hallatszik, majd minden elcsendesül, mintha nem lennének biztosak benne, hogy én szóltam. Idióta, süket zsidók. Ez annyira jellemzõ rájuk.

Megint kiáltok, erre már feljön az öreg, és illedelmesen meghajolva elõttem, várja az utasítást. Ügyes kis zsidó, tudja, mi a tisztelet. Bárcsak mindegyik ilyen lenne.

- Ja, Herr Heinrich.

- Takaríts össze, aztán adj a kölyöknek valami gyógyszert.

Már eddig is aggódó pillantásokat vetett felé, de most mintha kifújná magát, hiszen ha gyógyszer kell a srácnak, akkor még él. Jah, még él.

- Az õ betegségére való gyógyszer nincs, venni kellene.

- Hidegen hagy, oldd meg valahogy – intem le unottan, majd egyet ásítva a fürdõ felé indulok. – Ó, és Eistand – fordulok vissza az öreg felé.

- Ja, Mein Herr?

- Tanítsd meg németül. Egy hónapot kapsz rá.

- Uram? – látszólag nem akarja elhinni, hogy ilyen kevés idõt adok neki, pedig muszáj lesz. Majd most kiderül, mennyire fog a zsidók agya.

- Hallottad. Ha egy hónap múlva sem tudja a nyelvet, mentek vissza a lágerbe.  

Ez nem fenyegetés, szimpla kijelentés. Utálom, ha a szolgáim nem tudnak németül, ezen a gyönyörû és utánozhatatlan nyelven. Ezt még szöszitõl sem viselem el.

Ugyan Eistand még tovább akarna hadoválni, leintem, és ismét a fürdõ felé veszem az irányt. Útközben földhöz vágom az épp utamba kerülõ vázát, csak a feszültség levezetése képpen, nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen enyhe büntetéseket osszak.

A fiú egyébként már felült az ágyon, de nem tûnik valami épelméjûnek, megint olyan fejet vág, mint akkor, amikor elõször láttam. Valószínûleg rendesen becsinált tõlem, de õ még szerencsésnek mondhatja magát, nem halt meg. Sõt, egész tetszetõs lett az új hajával. Megfelelõ elrettentõ példa. Gonoszan elvigyorodom, és bevágom magam mögött a fürdõajtót.

Kicsi zsidó, biztos lehetsz benne, hogy következõleg nem fogod ilyen egyszerûen megúszni…

Csend. A fiókban akta. A széken tiszt. Ez vagyok én. De sajnos még valami fellelhetõ az irodában… az unalom.

Hátradõlök a széken, és a lábaim keresztbe téve az asztalra helyezem. Kimondhatatlanul unatkozom. Ilyenkor megkérdem magamtól, hogy lehetséges ez egy háború közepén. És akkor mindig eszembe jut, hogy erre egyszerû a válasz: úgy, hogy Gestapo tag vagyok. Azok pedig nem hajszolják túl magukat. Övék a háború legundorítóbb része: a nem kívánt személyek eltávolítása, és ami még ennél is undorítóbb, a papírmunka. Mert valahogy el kell tûntetni, az eltûntetett személyt, még a lapokról is.

És a másik, hogy a munkád hivatalosan nem mindenki ellen irányul, csak a kormányra veszélyes személyek ellen. Ezek is sokan vannak, de inkább mészárolnék az egyik fronton, mint, hogy itt rohadjak egy köteg fecni mellett, arra várva, hogy az egyik hülye végre bejelentse, kit kell megölnöm. Utálok unatkozni.

Az asztalról egy kis nyilat veszek fel, és az ajtón lógó tábla közepébe hajítom. Azt képzelem, hogy egy féreg fejébe repül, át a koponyáján és az agyán, vért spriccelve, majd valahol távozik, és az illetõ összeesik. Elvigyorodom, és ismét dobok. Ennél már csak az lenne jobb, ha ez tényleg megtörténne, és nem csak képzelném.

És mintha csak meghallgatták volna az imáim, az ajtó nyílik, az én szemem pedig felcsillan. Talán tényleg valaki fejében landol az a nyilacska. De nem. Az érkezõ rögtön kapcsol, és arrébb hajtja a fejét, így éppen a nyaka mellett fúródik a táblába.

Elfintorodom. Gebasz. Ezek a SS-ek túl jól vannak képezve.

- Üdvözlet, Herr Heinrich - köszönt a belépõ, szõke hajú tiszt, majd megvárja, míg ezt én is megteszem. A másik dolog, amit utálok ebben az egészben. Tisztelet, pheh. Majd pont egy háború közepén.

De köteles vagyok viszonozni a gesztust, úgyhogy meg is teszem. Legyen boldog a kis árja.

- Üdv, Herr Schwarz.

- A Führer új utasítást küld - sétál elém, és egy fényképet ad a kezembe. Egy negyvenes, rövid hajú, hivatalnokféle néz vissza rám. Arcán kis mosoly, de a szeme komor, semmi érzelmet nem tükrözõ. Ennek is szar élete lehet. De úgy érzem, már nem sokáig. - Õt kellene nyugalomba helyezni. - Visszanyújtom neki a fényképet, és elmosolyodom.

- Határidõ?

- Ma este.

Meg sem lepõdöm. A Führer nem szereti húzni az idõt.

- Zurecht.

Csapom a földre a lábaim, aztán felállok, és az ajtó felé indulok. Útközben elmegyek a szõke mellett, aki megvárja, míg elé kerülök, aztán elindul utánam.

Egy darabig nem veszek tudomást róla, de aztán kezd zavarni. Egy SS nekem ne járjon a nyomomba. Idegesít a beképzelt pofája.

Kérdõen hátrapillantok rá. Õ visszapillant kék szemeivel, aztán a zsebébõl egy cetlit vesz elõ, és a kezembe nyomja. Kibontom, és elolvasom.

Heinrich!

Schwarz fontos tagja az SS-nek. Vidd magaddal a parancs végrehajtására.

Göring

Fél szemmel az árjára pillantok, többel nem is tudnék. Komoly képpel néz vissza rám. Ez kétségkívül a Gestapo vezetõjének aláírása. Megfordulok, bosszúsan morgom magamban. Ezek az árják kezdenek nagyon idegesíteni. Nem elég nekik az SS, már a Gestapo is kell? Ki kellett volna nyírnom, amikor lehetõségem volt rá. Annyi mászkál még belõle az SS-nél, észre sem vették volna, hogy kevesebben vannak.

De már nem tehetek semmit. A kocsimhoz indulok, beszállok. Megvárom, míg õ is így tesz. Úgy lépked, mint egy kibaszott balett táncos, és elmehetne akár annak is. Néha már jobban undorodom a fajtájától, mint a zsidóktól. De ez a háború már csak errõl szól. Mindenki utál mindenkit. A Führer a kormányt, a kormány minket, mi pedig mindenkit, mert tipikusan ilyen emberek vagyunk. Kevés olyan van, akiben ez másképp rendezõdik le.

Elfordítom a kulcsot, mire a motor felberreg. Elindulunk. Schwarz a kiszemelt képén bambul. Nekem nem kellett ezt tennem, hogy rájöjjek, kirõl van szó. A volt miniszterelnök helyettes személyesen. Azt hittem, õ már megdöglött, de ez csak egy kellemes csalódás volt részemrõl.

Élmény lesz nekem megölni…

- Kérem, ne… semmit sem tettem a Führer ellen! Hagyjon elmenni, és még azt is elintézem, hogy gazdag ember legyen magából!

Csendül fel mindig ugyanaz a nóta, hogy gazdag ember leszek, szerez nekem nõt, lakást, egyéb olyan dolgot, ami már így is megvan… ráadásul nem lenne szép dolog hagyni, hogy elmenjen… hiszen fiatalkorúak is vannak a közelben.

Schwarz a falnak dõlve nézi, ahogy egy pisztolyt szorítok a volt helyettes fejéhez, ahogy látom, eléggé unja a mûsort, szívesebben lenne egy Hitlerjugend táborba, ahol legalább istenítik, nem pedig le se szarják, ahogy én teszem. De hát mit törõdjek vele? Nem én kértem, hogy jöjjön velem. De ha én kértem volna, akkor sem figyelnék rá munka közben.

- Önt számos bûnnel gyanúsítják, Herr. A Führernek már nincs szüksége magára. Ég önnel! - kattintok egyet a fegyveren, majd mielõtt még bármit is mondhatna áldozatom, meghúzom a ravaszt. Azonnal meghal, teste a földre dõl, a vére pedig az arcomra fröccsen.

Egy darabig nézem, majd elhátrálok elõle, de a pisztolyom nem rakom el. Még nincs vége.

- Végeztünk? - löki el magát Schwarz a faltól, én pedig hátra sem pillantok rá. Nem hiszem el, hogy SS tiszt létére nem olvasta el, mért kellett megölnöm ezt az embert. De megbocsátom ezt neki, hiszen szõke. Mindjárt meglátja az okát annak, hogy még itt vagyunk.

- Még nem. Van még egy kis elintéznivalóm - pillantok körbe a szobában, és rögtön szemet is szúr, amit keresek. Ennél feltûnõbb már nem is lehetne.

A falra egy öreg, poros szõnyeg van felakasztva. Valahogy nagyon nem illik ez a képbe. Fõleg, hogy ezen kívül semmi sem poros itt.

A szõnyeg melletti képre célzom, és lövök. Az undorító festmény leesik, az abba épített kar pedig elhúzódik, és ezáltal a szõnyeg is. Szezám tárulj. Tömérdek zsidóval nézünk szembe.

Rögtön megcsap a bûzük, hányingerem is lesz, de most csak egy szájhúzásra futja. Schwarz is láthatóan megrökönyödik. Na, ezt felejtetted el, barátocskám. A volt miniszterelnök helyettes ugyanis zsidó bújtató. De ha nem lett volna az, akkor is meg kellett volna halnia. A Führer ugyanis nem csípi a búráját, már egy jó ideje.

A fintor lassan lekopik az arcomról, és egy gúnyos, ördögi mosoly váltja fel. A zsidókon erre félelem hullámzik végig, majd, mint akik megvesztek, kifelé csõdülnek a titkos ajtó mögül. De nem jutnak messzire. A szívükre, a májukra, és a tüdejükre célzom. Hörögve terülnek egymásra, összenyomják a másikat, nyáladdzanak és egymás vérében fürdenek, míg végül el nem éri õket a megváltást hozó halál. De nem mindegyüknek ilyen könnyû. Vannak, akik az ütõerükbe kapnak lövést, persze szándékosan, így kínok-kínjai között, fuldokolva dõlnek el, és még sokáig fetrengenek így hatalmas vörös tócsájukban.

Schwarz arcáról nem tûnik el az undor, az enyémen viszont egyre õrültebb mosoly húzódik. Szinte elõre sajnálom, mikor már nem özönlik senki sem a rejtekbõl, csak mi maradunk az árjával, síri csendben.

Húsz-harminc zsidó rejtõzött itt. Most már mindegyik mehet az égetõbe. Tulajdonképpen szívességet tettem nekik. Megúszták a gázosítást, vagy a kényszermunkát, egyszerûen csak meghaltak, és én még jól is szórakoztam. A körülmények nem számítanak.

A bunkerbe lépek, új fegyvert elõvéve. Mindig van nálam jó pár, de most különösen számítottam rá, hogy kelleni fognak. Schwarz érdeklõdve követ. A kis zugban sötétség honol, de az egyik láda felõl hangos lihegést hallani. A szemem élénken csillan. Még mindig maradtak…

A ládához sétálok, és felnyitom a tetejét. Semmi. Valahogy gondoltam. Arrébb tolom, és most az alatta díszelgõ csapóajtót nyitom fel. Két gyerek pislant vissza rám. Összebújnak, félnek, még hangosabban veszik a levegõt. Lenézõen bámulok le rájuk.

A kislány, az idõsebb egész jó bõr. Megtartanám magamnak, ha ez az undorító SS nem lenne a sarkamban. De így nem tehetem. Különben is, mindegy, hogy egy zsidóval több-e vagy kevesebb. Így is túl sok van belõlük.

A kisebb lányt magam elé rántom, a nagyobb pedig ugorna utána, de megállítja a tudat, hogy a húga fejéhez pisztolyt szegezek. Mindketten megremegnek, a kicsi lassan sírni is kezd. Nem tudok nem mosolyogni. Legszívesebben nevetnék is, de az túl pszichopatának tûnne. Ne mutassunk rossz példát egy árjának… a végén még elveszti a minõségét.

- Kívánj neki jóéjszakát, süßes Mädchen! - suttogom az idõsebb felé, majd meghúzom a ravaszt. Ezzel egy idõben a másik lány felvágja az ereit, és hangosan felvisít. Még több vér fröcsög az arcomra. Az õ vére. Na persze, nem akarta, hogy én vessek véget az életének. Inkább megtette õ. Ostoba zsidók. Meguntam õket.

Az arcomat törölgetve indulok meg Schwarz felé. Mikor elé érek, rávillantom vörös üvegszemem, és a képébe vigyorgom. Meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam, már állatnak titulált. De megbocsátom ezt neki. Legalább soha nem akar majd a Gestapohoz tartozni.

- Nos, elégedett, Herr Shcwarz? - kérdem gúnyosan, mire a kék szemekben utálat csillan meg. Remek. Még egy árja ábrándult ki belõlem. Örüljek? Örülök. Görning nem véletlen mellém osztotta be. Furfangos az öreg.

De egy biztos. A Gestapoba soha, egy SS sem fog csatlakozni. Az õ érdekükben, de legfõképpen a sajátoméban, tenni fogok ellene!

- Egyik sem tetszik?

Komoly tekintettel mérem végig az összes elõttem álló zsidó gyereket, akiket ez a kopaszodó, szánalomra méltó felügyelõ küldött elém. Mindegyik sovány, gyenge, ami nem is annyira meglepõ, sokkal inkább az zavar, hogy kettõ van belõlük. Így ha az egyiket megöljük, még mindig marad egy másik, aki ha életben marad, örökre hordozni fogja magán a testvére kinézetét.

Vagy esetleg, ha nagyon érzékeny, akár még meg is ölheti magát a tükörképe nélkül. Volt már rá példa. Gyûlölöm az ikreket.

- Nem… mind egyforma… mocskos zsidók - morgom magam elé, a mellettem álló pedig egyre nyugtalanabb lesz. Lehet is. Ha nem tud valami tetszetõset felmutatni, simán elintézem, hogy megdögöljön, ráadásul soha senki nem jön majd rá a körülményekre. Ezért szép ez a munka. A büntetlen gyilkolás örömei miatt.

- Áh! Várjál… van egy a halál soron… Mengele amúgy is elaltatná… két doboz cigiért kicsempészem neked. - Kapós ajánlat. Idióta Hans. Belebolondult a munkájába.

- Majd meglátom ér-e annyit.

Egy siralmas szobába megyünk, körbe sem nézek, túl sokszor láttam már ilyet. Minden táborban ugyanaz. De ilyen szõke, széparcú zsidót még egyikben sem láttam. Azért még mérlegelem, ér-e ennyit. De jó pont, hogy ez legalább nem duplázta meg magát.

-   Na? Ér annyit? - sipákol a mellettem álló, én meg ismét végigmérem a szõke zsidót. Még mindig megakad a szemem a haján. Utálnom kellene, mert az árjáknak is ilyen van. De épp ez benne a szép. Egy szõke, de ez nem sérthetetlen. Azt teszek vele, amit csak akarok…

Megtudakolok pár dolgot, aztán faképnél hagyom ezt a szánalmas idiótát. Este a srácért jövök. Jó lesz otthoni segítségnek, úgyis a múlthéten nyírtam ki az utolsó kedvemre való fajankót. Kissé elszaladt vele a ló. Pimasz volt velem. Remélem, ez a kis drága nem lesz az. De ha az is lesz, nem baj. Legalább lesz kivel játszanom. Nem árt a kikapcsolódás, fõleg így munka után.

Este érte is megyek, és miután elintézzük a hivatalos dolgokat, a kocsihoz indulunk. A szõke próbál elhúzódni tõlem, de én csak morogva rántom vissza magamhoz. Az kéne még csak, hogy lebukjunk. Nem tenne jót a rangomnak. És az önérzetemnek sem.

Belököm a kocsiba, aztán elõre ülök, és elindulunk. Az úton nem beszélünk, persze, majd épp az õ fajtájával fogok társalogni. Hamar a házam elé érünk. Sajnos nincs messze ettõl a putritól, és minden gettóhoz könnyedén el lehet jutni tõle. Ez is a munkám része. Mindent pontosan átlátok. Gyûlölöm az egészet.

Kiszállok a kocsiból, a zsidó pedig követ. Ahogy az udvarba érünk, Süß rögtön elém szalad, de ahogy a zsidót meglátja, morogva csaholni kezd. Nem csoda. Erre képeztem.

A szõke ijedten kapaszkodik a ruhámba, mire ellököm magamtól. Irtózom a közelségétõl, ahogy mindegyik közelségétõl is.

Belépünk a házba, én pedig a gyereket magára hagyva a szobámba indulok. A megmaradt szolgálók rögtön kezelésbe is veszik, majd ráadják az itteni kosztümöt, meg különbözõ rémtörténeteket mesélnek rólam. Sok igaz is lesz közülük.

Némelyik szolgálóm zsidó, de belõlük nem tartok olyan sokat. Csak felbosszantanak, a munkámra emlékeztetnek. Apropó munka. Schwarz is szépen lelépett. Bár, gondolom neki ennél jobb dolga is van, mondjuk a BDM-es lányok hajkurászása, vagy az ötvenedik gyereke megcsinálása, mert náluk ez a szokás.

Engem persze kihagytak az ilyenekbõl, mert nem vagyok árja. A Gestapoba is csak a Führer ajánlása miatt léphettem be. Ezért utálom a rühes fajtájuk. Képzettek, tiszteletnek örvendenek, de csak nyálas, nagyképû férgek. Ellenük viszont semmit sem tehetek.

Leveszem magamról a Gestapo öltönyét, így már csak egy fekete ing van rajtam. A nyakamon lévõ vágás is nagyon jól látszik. Elmosolyodom. Ettõl drága szolgáim mindig kikészülnek.

Valaki kopog. Kikiáltok, hogy bejöhet. Az egyik cseléd az. Levelet hozott. Átveszem tõle, aztán kiküldöm. Felbontom a levelet, és lassan olvasni kezdem. Minden sornál egyre dühösebb leszek, végül lecsapom a papírt az asztalra. Gebasz. Ezen át kellett volna látnom!

Hangos léptekkel megyek le a nappaliba, hogy a szolgálók is meghallják. Ledobom magam a kanapéra, majd egy kiáltással magam elé hívom õket. Esetlenül felsorakoznak, és kicsi szöszikém is megpillantom valahol. Elmosolyodom. Ez jó lecke lesz neki.

- Kérek egy kávét, a lehetõ leggyorsabban - mondom nekik, mire tanácstalanul néznek össze. Igen, mert hogy én minden nap máshogy iszom a kávét. Néha üresen, néha cukorral, hidegen vagy melegen, ezért mindig hozzá szoktam mondani, éppen hogyan kérem. De most nem. A régebben ittlévõk ebbõl tudják, hogy közel sem azért kérem, mert szomjas vagyok. - Süketek vagytok?! Azt mondtam gyorsan! - ordítok rájuk, mire egyenként szaladnak a konyhába. Szöszi is menne, de õt még idõben magamhoz intem.

- Te itt maradsz. Ellenõrzöd, van-e bennük méreg - rántom le magam mellé a karjánál fogva, és felettébb jól szórakozom sápadt arcán. Bólint. A kávék hamarosan megérkeznek. Mindegyik csinált egyet, reménykedve, hogy éppen eltalálta a kedvemre valót. De sajnos egyikük sem nyert. Ugyanis tényleg nem vagyok szomjas.

Egyet magamhoz intek, és elveszem tõle a kávét. A szöszi felé nyújtom, de nem adom a kezébe, én itatom meg vele. Kissé megremeg, miután elveszem a csészét a szájától. Persze, a mérgezés nem szép halál. Mindketten tudjuk ezt jól. Várok egy kicsit, de miután nem történik semmi, én is beleiszok a kávéba. Azonnal ki is köpöm, egyenesen a zsidó képébe.

- Ez hideg, te isten verése! - vágom hozzá a csészét, és ezzel a lendülettel az egyik pisztolyom is elõkapom. Hangos dörrenés, és a fején egy óriási lyuk. A test élettelenül dõl a földre. A padlón vér és kávé keveredik. Intek a többi cselédnek, hogy takarítsák el az útból. Szöszikém még jobban elsápad az oldalamon. Nekem viszont már ettõl jobb kedvem van.

Jön a következõ kávé, ezt is megkóstoltatom vele. Ezt nagyon nem akarja meginni, de annál inkább a szájához nyomom. Valójában pontosan tudom, mért vonakodik. A kávé még eléggé gõzölög. A másik hibájából tanulva, ez most túlforralta az italt. Mikor végre elveszem elõle, a szájához kapja a kezét, gondolom már ez a pár korty is eléggé megégette.

Magam elé emelem a csészét, és lesújtó pillantást vetek az elõttem lévõre. Az csak remeg. Tisztában van vele, hogyha én is megégetem magam, elköszönhet az életétõl. Vigyorogva emelem a csészét ajkaimhoz. A meleg ital lassan folyik le a torkomon. Talán most épp a forró kell nekem. Egy kis bökkenõ viszont van. Ez keserû…

Felállok, és a csésze tartalmának jó felét a szolga fejére öntöm. Szinte látom, ahogy a folyadék több helyen is a húsába éget. Térdre rogy elõttem, és az arcát fogja. Szánakozva pillantok le rá.

- Nincs benne cukor. Ti tetves zsidók még egy kávét sem tudtok rendesen elkészíteni. Semmi hasznom belõletek! - dörgök a többiekre, majd jó nagyot rúgok a földön fetrengõbe. Mindenki ijedten hátrál meg, de mára már elég volt. Meguntam õket.

Fejemet felszegve kisétálok a nappaliból. Gebasz. Ez az egész egy nagy gebasz!