|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| gab287 | 2011. 05. 22. 21:57:09 | #13783 |
Karakter: Gerik Rutkowski (kitalált)
Megjegyzés: Shedra Stanch-nek
A lány sietve hozzám lép, kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Egy pillanatig megmozdulni sem tudok, csak bámulok bele csodálatos, ragyogó zöld szemeibe, szinte megigéz velük.
Aztán mégis elszakítom tekintetemet átható pillantásától, és elkapom a kezét, majd felpattanok. Abban a pillanatban jövök rá, hogy könnyelmű volt a megjegyzésem, hogy tudok mozogni! Pokoli fájdalom hasít a hátamba, fájdalmasan felszisszenek.
-Fog majd jobban is fájni... – mondja a lány – Most még dolgozik benned az adrenalin.
-Köszönöm a bíztató szavakat! – jegyzem meg enyhe iróniával.
Elindulunk, bár nem tudom, hogy merre, hova. Hagyom, hogy ő vezessen, most jobb nekem, ha nem egyedül csellengek, pláne így, sebesülten.
Pár lépés után tűnik fel kicsit távolabb még két ember, két pasi. Valamivel idősebbek, mint én, olyan húszas éveik közepe felé járhatnak, egyikük afféle árjának tűnik innen, a másik, mintha északi szláv lenne, talán orosz?
A lány futni kezd feléjük, rutinból követem én is. Az első lépésig. Aztán kénytelen vagyok visszafogni a tempóból, mert kis híján elájulok a fájdalomtól. A puskámat tartalmazó hátitáska kétszer nekiütődik a sebnek, és az nem egy ajándék!
A magas, germán típusú srácnak valami feltűnik, mert hozzánk siet:
-Szia! Add át a fegyvert... Én egészséges vagyok!
Szó nélkül adom át a csomagot. Megmentettek, nem hátráltathatom őket jobban a kelleténél.
Tovább indulunk. Azért csak tudni szeretném, hogy mégis hová iszkolunk:
-Hová megyünk?
-Először is, egy kis lengyel "bázisra" – lihegi a lány, futás közben – majd megyünk Németországba a főhadiszállásra.
Németországba. Na, persze!
-Én itt maradok, Lengyelországban... – nyögöm vissza neki.
-Dehogy maradsz! – pillant rám, hatalmas, smaragdzöld szemeit szúrósan szegezi rám, futás közben, a válla felett. Szóra nyitom a szám, hogy tisztába tegyük azt a kérdést, hogy vajon ki is fogja azt eldönteni, hogy én mit, mikor, és hogyan teszek, amikor az árja megelőz:
-Ezt majd, az autóban megbeszéljük!
Hamarosan egy egyterűt pillantok meg a fákon keresztül, egy kis földúton. Még elég távol vagyunk, amikor meghallom az önindító nyöszörgését.
Amikor odaérünk, mindent bevágunk a csomagtérbe, a többiek átöltöznek. Lopva a lányra pillantok, miközben átöltözik. Karcsú termetű, sportos testalkatú, szinte szálkásan izmos, karjain még az erek is láthatók, halványan. Testre simuló atlétája nem hagyja rejtve nyúlánk testének vonalait, apró, formás melleit. Nem egy címlap modell alkat, ám mégis nagyon vonzónak, izgatónak látom.
Aztán, mikor átöltözött, hozzám lép, és elkezdi lerángatni rólam a ruhát. Hamarosan félmeztelenül állok a hidegben, míg a lány helyre kis kötést eszkábál a sebre.
-Majd a bázison normálisan, szépen ellátjuk, fertőtlenítjük, rendben?
-Köszönöm… – nézek rájuk hálásan. Azt sem tudom, hogy kik ők, sosem láttuk egymást ezelőtt, mégis megmentettek a kínaiaktól, és most pedig, mindent megtesznek azért, hogy biztonságban legyek, és életben maradjak.
A sofőrnek a másik – általam orosznak vélt – srác magyaráz valamit, néha felém pillantanak. Kényelmetlenül érzem magam, mert tudom, hogy rólam van szó, ám nem értem, hogy mit magyaráz, ilyen távolságból nem hallom elég jól.
Aztán mindannyian beszállunk a kocsiba, és elindulunk.
Nagyjából az első percben jövök rá, hogy kemény út lesz. Bárhogy fészkelődök, nem nagyon tudok olyan pozíciót találni, amivel nem irritálom sebemet. Kicsit féloldalasan támaszkodok a háttámlának, de akkor meg feszül, szóval az sem egy élmény, de még ez a legkevésbé szar. És talán a lánynak is igaza van, ahogy ürül ki az adrenalin a szervezetemből, egyre jobban fáj.
Utunk több ellenőrző ponton is keresztülvezet, ám valami, általam megmagyarázhatatlan csoda folytán bennünket nem ellenőriznek. Talán a keleti küllemű leány miatt?
Aki amúgy nagyon kedvesen bánik velem. Egyre szarabbul érzem magam, biztos, hogy a lázam is felment, mert egyre jobban melegem van, lassan a víz is el kezd folyni rólam. A lány ezt észreveszi, és előkap egy kendőt, azzal itatja fel arcomról, homlokomról az izzadtságot. Meglep a gondoskodása, hisz’ nem is ismerjük egymást. Ráadásul az elmúlt három évben megszoktam, hogy csak magamra számíthatok, és ez most furcsa nekem. De kellemes érzéseket kelt. Furcsa, zavarba ejtő, de nagyon kellemes érzéseket.
-Shedra Stanch vagyok – mondja egyszer csak. Hm… - gondolom fáradtan – Most már a nevedet is tudom… Halvány mosolyomat egy újabb fájdalom hullám törli le az arcomról.
-Gerik Rutkowski – válaszolom halkan.
-Stefan Müller vagyok, örvendek – mutatkozik be a germán, beigazolva származására tett gyanúmat. Aztán a sofőrön a sor, meglepetésemre kiderül, hogy magyar, Kocsmár Roland. Eszembe jut a kis versike –"Lengyel-magyar, két jó barát..." – halvány mosolyt csal az arcomra ismét.
-Cedrik Darko – röhögi el magát a negyedik, aki Shedra-val, és Stefan-nal megmentett a sárgáktól. Akár igaz is lehet feltételezésem az orosz származásra vonatkozóan – Örvendek a kellemes találkozásnak! – kuncog tovább. Mi van, ez be van lőve?!?! – fut át a fejemen – Kellemes, de ki a fasznak?!?!?!
Körülbelül két óra múlva érünk egy kis telepre, amit bázisnak titulálnak. Afféle titkos támaszpont, kívülről fel nem merülne bennem, hogy ez egy katonai bázis. Itt letesszük a fegyvereket.
-Na nem, én a puskám nélkül nem megyek sehova! – teszem közzé ellenvetésemet. Mióta megtaláltam, egyetlen lépést nem tettem a Gepárd M5-öm nélkül, nem most fogom feladni ezen, jó szokásomat. Egyébként is, egy mesterlövész meztelennek érzi magát a fegyvere nélkül.
Nem kis meglepetéssel néznek rám, majd a magyar fiú szólal meg:
-Kapsz majd másikat. Ez itt marad biztonságban, nem nyúlnak hozzá. Hidd el! És velünk kell jönnöd, ebben az országban nem maradhatsz egyedül, főleg ezzel a sebbel. Ha orvoshoz mész, az is jelenti a sárgáknak.
Hosszú másodpercekig hallgatunk, én a hallottakat emésztem. A baj az, hogy teljesen igaza van. Sajnos. Utálom, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy én akarom.
-Rendben van – sóhajtok megadóan. Rühellem, de sajnos igazat kell adnom nekik. Majd ha olyan helyzetbe kerülünk, akkor utánunk hozatom. Lehet, hogy adnak másikat, talán még jobb is, újabb is lesz, de nekem az a fegyver a mindenem, a karom meghosszabbítása, hozzám nőtt. Nagyon sok sárga életét oltotta már ki, hatalmas szolgálatot tett már a jó ügyért, nem fogom feladni, csak mert megvillantanak előttem egy csilli-villi, talán szuperebb eszközt!
-Gyere, Gerik – szól Shedra, aztán – kezelem a sérülésedet.
Szótlanul követem. Leültet, egy öreg, rozoga székre. Aztán elsősegély dobozt kerít, steril törlőkendőt, alkoholt, miegymást. Szemeim akkor kezdenek alaposan kiemelkedni üregükből, amikor csipeszt kezd tisztítani.
-Most mi a baj? – néz rám kérdőn – ki kell halásznom a golyót.
Nyelek egyet, aztán halkan, szinte csak magamnak morgom:
-Aha, és szerinted túl fogom élni, kincsem?!?!
Aztán nekilát. Nem egy fáklyás menet, fájdalomcsillapító nélkül kotorászik a nyílt sebben. Bármennyire is igyekszik óvatos lenni, már az pokoli fájdalommal jár, hogy a csipesszel hozzáér. Az ájulás határán vagyok, szakad rólam a víz, néha felkiáltok a fájdalomtól. Nekem óráknak tűnik, mire végre kihalássza a golyót. Minden tagomban remegek, és már nem csak a hátamban érzem a fájdalmat, szétterjed, kitölti az agyamat. Aztán hallom, hogy valami fémesen koppan.
A fájdalom alig hagy alább, de legalább már nem turkál a sebben. Óvatosan körül törölgeti, majd erős kötést tesz rá.
-Így kényelmes? Vagy legyen szorosabb, netán lazább…
-Nem, ez így jó, köszönöm – alig bírom kinyögni ezt a pár szót, nem tudom, hogy mennyire látszik rajtam, hogy mennyit kivett belőlem a dolog.
-Jól van. Itt nem varrom össze. Nem steril a tű, és a cérnában sem nagyon bízom.
Hát, eléggé táboriak a körülmények, az már szent igaz! – gondolom, de aztán csak halványan bólintok:
-Rendben.
Végül óvatosan megsimítja a hátamat, a másik oldalon, és rám mosolyog. De édes mosolya van! – gondolom önkéntelenül is – Vajon miért ilyen kedves hozzám?
Most döbbenek rá, hogy bár tizennyolc éves vagyok, tulajdonképpen egyáltalán nincsenek lányismerőseim, nem volt még barátnőm. Az elmúlt három évben – abban a három évben, amikor egyáltalán a fiatalok általában elkezdik megismerni a szerelmet, szexet – életemet a sárgák irtása töltötte ki. Persze, megnéztem az utcán egy-egy csinosabb lányt, de sosem kerültem kapcsolatba, egyel sem. Alkalom sem nagyon volt rá, ha nagyritkán esetleg mégis adódott, akkor meg esetleg idő nem volt, vagy egyszerűen nem úgy alakult, hogy megismerkedhettem volna valakivel.
Éppen ezért most nagyon… szokatlan nekem, hogy Shedra ilyen kedves velem. Furcsa érzéseket ébreszt bennem, amik eddig ismeretlenek voltak. Nem nagyon tudok ezekkel az érzésekkel mit kezdeni, mert még nem találkoztam velük. Akaratlanul is össze-össze találkozik tekintetünk, nehezen tudok elszakadni ragyogó, ékkőként csillogó, gyönyörű, zöld szemeitől, lopva csodálom kecses mozgását, karcsú, agárszerű termetét. Jól esik a közelsége, gondoskodása, érintése. Ezek nagyon ismeretlen érzések, nem tudom őket hova tenni.
Hál’ istennek, egyelőre nagyon nem is kell, mert indulunk tovább.
Már akkor foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy vajon hogyan is fogok én a határom átjutni, amikor az erdőben Shedra elmondta, hogy Németországba megyünk. Merthogy nincs nálam útlevél, és anélkül meglehetősen nehézkes a kaland. De nekik erre is van kész tervük. A kocsi egy alaposan átalakított járgány, az utastér és a motortér között van egy titkos rekesz. Első pillantásra teljesen kizártnak tartom, hogy beleférjek, de később kiderül, hogy bár nem egy leányálom, de mégis csak beleférek. Iszonyú kényelmetlen lett volna még úgy is, ha nem vagyok sérült, de így – fájdalomcsillapító ide, vagy oda – még pokoli fájdalmas is. De nincs más megoldás, ki kell bírnom.
Örökkévalóságnak tűnik, mire megint megállunk, és végre kiszabadulhatok a rekeszből. Visszaülök a kocsiba, Shedra mellé. Erőm vége felé járok, ahogy folytatjuk utunkat, szinte azonnal elalszok.
Amikor Shedra felébreszt, kora délután lehet, áll az autó, a motor sem jár. Ahogy körülnézek, néhány ember veszi körbe az autót. A négyes, akikkel érkeztem, két fehér köpenyes ápoló, és két egyenruhás, tiszt. Pár szót váltunk csak, köszöntenek, bemutatkoznak, aztán az ápolók elvisznek.
Egy tábori kórházban kötök ki, ahol rendesen ellátják a sebemet. Az orvos szerint, Shedra, a körülményekhez képest jól ellátott, nincs fertőzésveszély, és nem csinált galibát azzal sem, hogy eltávolította a golyót. A röntgen kimutatja, hogy a lapockacsontom sem tört el, végigsiklott mellette a golyó, de nem sértette meg, nincsenek csontszilánkok sem. Neki végül is most csak annyi a dolga, hogy még egyszer, alaposan kitisztítja a sebet, majd összevarrja, és kötést tesz rá. Aztán kapok egy vállrögzítőt, hogy csak bizonyos korlátok között tudjam mozgatni a karomat.
Utána Stefan érkezik, és elvezet a támaszpont parancsnokához, Aloysius Veldhuizen dandártábornokhoz, aki még egyszer köszönt itt, a Jena melletti, titkos katonai támaszponton. Elismerését fejezi ki az elmúlt három évben végrehajtott akcióimért, majd látva, hogy már alig állok a lábamon, elbocsát azzal, hogy majd később részletesen átbeszéljük, hogy kinek mik a tervei a jövőre tekintettel.
Stefan tovább visz, a körletbe. Egy fürdőben találom magam, a sérülés, és a kötés adta lehetőségek keretein belül megtisztálkodok, ami elmondhatatlanul jól esik. Aztán hamarosan egy szobába érkezünk, ahol Shedra vár. Négy ágy kapott itt helyet, meg egy asztal, négy székkel, szekrények a falak mentén. Na, az az, amire nem nagyon van szükségem, tekintve, hogy semmim sincs. Semmi fényűzés, de kényelmes körülményeket biztosít a katonáknak.
-Hol alhatok? – kérdezem Shedra-t.
-Ott – mutat egy szemmel láthatóan frissen húzott ágy felé.
-Köszönöm – bólintok, és próbálok némi hálát belecsempészni ebbe az egyetlen szóba.
Lassan az ágyhoz botorkálok, és lerogyok rá. Leveszem zubbonyomat, és félmeztelenül fekszem el az ágyban. Ahogy leér a fejem, már szinte alszok is. Még félálomban hallom, hogy Shedra és Stefan váltanak pár szót:
-Tusolt? – hallom Shedra édes, kislányos hangját halkan. Szeretem a hangját, jól esik, hogy elalvás közben ő duruzsol.
-Igen, megtisztálkodott.
-Jól van... Lopok neki valamit enni, farkaséhes lesz, ha felébred – hallom ismét őt. Valahogy… olyan megmagyarázhatatlan törődést vélek kihallani a hangjából. Mintha… fontos lenne neki, hogy mi történik velem, hogy érzem magam. Mintha törődne velem.
Rövid szünet után ismét Shedra-t hallom:
-Was ist?
No, lám csak, németül is beszél? – gondolom ködösen, félálomban, aztán folytatja:
-Ah, du weißt, ich nicht... Er ist nett, aber ich...
Nem beszélek németül. A „was ist” persze, még megy, de a többi… Még az sem segít, hogy svédül viszont beszélek, de így sem értem. Annyiban vagyok csak biztos, hogy én vagyok a téma.
-Ja, natürlich… – hallom még Stefan válaszát.
Csak én érzem úgy, hogy Stefan nem kicsit kajánkodott? – gondolom még, mielőtt teljesen elnyom az álom.
* * *
Amikor felébredek, üres a szoba. Lassan kikászálódok az ágyból. Ma sem sokkal jobb, mint tegnap, noha a gyulladáscsökkentők, fájdalomcsillapítók, és lázcsillapítók azért megtették a hatásukat. Megborzongok a hűvös levegőben, de jól esik, kicsit felpezsdíti a vérkeringésemet. Az ablakon zavartalanul áramlik be a februári napfény. Elég magasan jár már a nap, dél felé járhat az idő. Ajha! – rakom össze gondolatban – Akkor ezek szerint majdnem egy egész napot átaludtam!
Az ablakhoz sétálok. Odakint egy katonai tábor mindennapjait látom. Jé! – csodálkozok el – Emeleten vagyunk? Eléggé le lehettem már amortizálva tegnap, fel sem tűnt, hogy lépcsőkön jöttünk fel! A tábor egyébként nem kicsi, szerintem pár ezer fő éldegélhet benne. Nem értem, hogy ezt hogy tudják titokban tartani a sárgák előtt, még úgy sem, hogy egyébként erdőben van, és a fák lombjai – még ha most éppen csupaszok is – jó fedezetet nyújtanak felülről.
-Jó reggelt! – hallom váratlanul a hátam mögül az édes, csilingelő hangot – Vagy, inkább, jó napot!
Wow! – perdülök meg meglepetten – Milyen kis macskaléptűek vagyunk! Vajon mióta ácsorogsz a hátam mögött? Shedra az ajtóban áll, kezeiben egy tálcát tart, hóna alatt egy kis csomagot szorongat.
-Sz… szia! – nyögöm ki végül.
-Hoztam neked ruhákat, és enni! – teszi le a tálcát az asztalra, a csomagot meg az egyik székre. Aztán rám néz, átható, zöld pillantásával, majd tekintete végigsiklik félmeztelen testemen. Aztán nyel egyet, és folytatja – Segítsek… átöltözni? – kérdezi, miközben félszegen lesüti a szemeit, még talán el is pirul. Olyan édes!
-Öhm… - én sem vagyok sokkal kevésbé zavarban, mint ő. Könnyebb lenne úgy átöltözni, hogy segít, de valahogy mégsem vagyok én erre most felkészülve. Noha tegnap már két alkalommal is látott így, sőt, kezei szakavatott mozdulatokkal tettek-vettek rajtam, az valahogy mégis más volt. Szükséghelyzet. – Azt hiszem… Azt hiszem, hogy menni fog egyedül is! – válaszolom végül, és szerintem én is nagyjából olyan piros lehetek, mint ő.
-Oké! – pirosodik el, de úgy rendesen, majd hirtelen megperdül, és eliramodik az ajtó felé – Akkor visszajövök pár perc múlva!
Hirtelen ötlettől vezérelve, még magam is meglepve szólok utána, mielőtt még eltűnne a folyosón:
-Shedra!
Megáll, tétován visszafordul. Enyhén pironkodik, szégyellősen próbál úgy nézni rám, hogy közben mégse rám nézzen, persze ez a lehetetlen küldetés.
-Azt hiszem… - folytatom zavartan – Azt hiszem, hogy úgy könnyebb lenne… Könnyebb lenne, ha mégis segítenél!
Halványan, félszegen elmosolyodik, majd visszasomfordál a szobába. Szótlanul kibontja a csomagot, amit hozott, egy komplett gyakorló-szett kerül elő belőle. Segít levenni a nadrágomat – a földön való hempergéstől, és a titkos rekeszben való utazástól eléggé elhasználódott már. Aztán az alsónadrág van soron, és egy pillanatra zavartan állunk a szobában. Aztán egyszerre buggyan ki belőlünk az ideges nevetés. Hátat fordítok neki, így talán kevésbé kínos a dolog, csak a fenekemet stírölheti, miközben lesegíti rólam az ominózus ruhadarabot, majd pedig fel az újat.
Utána már felszabadultabbak vagyunk, bár, látom, hogy Shedra keze meg-megremeg, amikor akaratlanul is a bőrömhöz ér. Érintése bennem is szinte apró áramütéseket kelt, szokatlan, ismeretlen érzések kavarognak bennem. Azt hiszem, hogy életemben először tetszik meg úgy egy lány, hogy szívesen kerülnék vele közelebbi kapcsolatba.
-Köszönöm! – mondom neki, mikor már a friss, tiszta gyakorlóban feszítek.
-Sz… szívesen! – dadogja kissé zavartan, majd zavarát leplezendő, az étel felé fordul – Gyere, harapjunk valamit, biztosan nagyon éhes lehetsz már!
-Hát, nem emlékszem már rá, hogy mikor ettem utoljára! – válaszolom, és már szemeimmel felfalom az asztalon lévő ételeket – Az akció előtti este. Az… tegnapelőtt volt.
-Hát, akkor jó étvágyat – ül le az asztalhoz, és teszi elém az egyik tálat.
Nem rossz kaja. Ettem már jobbat is, de szerintem most bármit megennék.
-Mennyi idős vagy, Shedra? – kérdezem evés közben.
-Tizenhat – hangzik a meglepő válasz. Éreztem, hogy nagyon fiatal, látszott rajta, de nem hittem! Tizenhat éves katona, és ráadásul lány?!?! – döbbenek meg – És milyen bátor volt az erdőben, amikor megmentett!
-Nem korai még egy kicsit katonásdit játszani? – kérdezem, nem is próbálom leplezni meglepettségemet.
-Te sem vagy egy matuzsálem! – néz rám átható, zöld pillantásával – Aztán mégis szinte élő legenda vagy!
Félrenyelem a kaját, majdnem megfulladok tőle. Fél perces küzdelem után leszek úrrá rakoncátlankodó légzésemen:
-Hogy micsoda?!?! – kérdezem döbbenten – Legenda?!?! Én?!?!?!
-Igen – bólint egészen egyszerűen, mintha csak annyit mondana, hogy odakint süt a nap, majd folytatja – Ide is eljutott a hír, hogy Krakkó környékén van egy mesterlövész, aki sorra lövi ki a sárga tiszteket, és a fontos harceszközöket. Az itteni kínai tiszteket azzal fenyegetik, ha nem teljesítenek az elvárásoknak megfelelően, áthelyezik őket az Alsó-Lengyel Vajdaságba. Úgyhogy… igen, afféle legenda volnál.
Kényelmetlenül fészkelődök a széken. Rettenetesen feszélyez, hogy ilyen hírem van. Én… Én sosem vágytam hírnévre, dicsőségre, sőt, minél inkább el akartam tűnni az emberek szeme elől, minél kevésbé akarok feltűnést kelteni.
-Én… - morgom zavartan magam elé – Én nem is… Nem is tudtam ezt. És nem is vágytam rá soha… Engem sosem a hírnév, vagy a dicsőség mozgatott…
-Hanem mi? – néz a szemembe fürkészőn, érdeklődőn.
-Hát… - vonom meg a vállam tétován – Eleinte a bosszú… Aztán persze rájöttem, hogy az semmire sem megoldás, még csak nem is gyógyír. De rájöttem, hogy ebben nem vagyok annyira rossz, és onnantól már csak… Nem is tudom, kötelességtudat? Hogy én is tegyek valamit a sárga-uralom ellen!
Shedra hosszú, nagyon hosszú pillanatig nem veszi el a tekintetét az enyémről, majd kérdésre nyílik a szája, végül mégsem kérdez. Tudom, hogy mit akarna kérdezni, és nagyon hálás vagyok neki azért, hogy végül mégsem kérdezi meg. Nem tudnék most erről beszélni neki. Még nem…
-Úgy látszik, hogy legtöbbünket a bosszú vezérli a harctérre – mondja aztán elgondolkodva – Engem is az hozott a felkeléshez… Majd talán egyszer elmesélem…
-Egyszer majd talán én is… - mondom neki, halvány mosollyal.
Szótlanul fejezzük be az evést, de valahogy ez is olyan jól esik az ő társaságában. Nem szükséges, hogy beszélgessünk, olyan jó, hogy csak ülünk, egymással szemben, néha összetalálkozik a tekintetünk, játékos mosolyok villannak, sokatmondó pillantások találkoznak. Valami megmagyarázhatatlan metakommunikáció zajlik közöttünk… Teljesen összezavar, és felkavar, ugyanakkor nagyon jó érzés. Még sosem találkoztam ilyen érzéssel…
* * *
Evés után Shedra körbevezet a támaszponton, megmutat mindent, hogy mi merre van. Úgy beszél, mintha ő már tudná, hogy mától én is itt fogom élni az életemet, legalábbis egy ideig. Ezek szerint, ezeknek itt terveik vannak velem! – ismerem fel, és nem tudom, hogy ennek most örülök, vagy nem? Eddig önállóan dolgoztam, és ez remekül bevált. Nem tudom, hogy milyen csapatban dolgozni, nem tudom, hogy képes vagyok-e rá, de a legnagyobb baj, hogy nem is vágyok rá, hogy megtudjam!
Késő délután aztán hivatják Shedra-t. Veldhuizen dandártábornok előtt van jelenése, állítólag kis csapatának minden tagját hívatták. Egy órával később kerül csak elő, nagyon el van mélyülve a gondolataiban.
-Mi van, Shedra? Valami baj van? – kérdezem tőle.
-Áh… - rázza meg a fejét tétován – Nincs. Vagyis… Vagyis van, de mégsem…
-Nah, ezt most nem értem – mosolyodok el – Elmeséled, hogy mi volt a főfejesnél?
-Veldhuizen dandártábornok úr! – néz rám szúrósan – Amúgy meg… Van egy kis gondunk! Adódott egy nagyon fontos feladat, de sajnos az összes csapatunk le van foglalva, csak mi vagyunk elérhetőek. Eléggé tapasztalatlan, vegyes társaság – húzza el a száját – Stefan, Cedrik, Roland és én. Stefan a legtapasztaltabb közülünk, Roland és én vagyok a totál kezdő. És ráadásul mesterlövész is kellene, de Cedrik képtelen lenne megcsinálni. Most azon gondolkodunk, hogy visszahívjuk valamelyik csapatunkat küldetésről, mert ez sokkal fontosabb…
-Megcsinálom én – vonom meg a vállam.
Shedra kistányérnyira nyílt szemekkel, döbbenten bámul rám:
-De… De te sebesült vagy! Nem tudsz így bevetésre menni!
-Mondom, hogy megcsinálom! – ismétlen meg, határozottan.
-De…
-Semmi de! – vágok a szavába – Legyen elég fájdalom- és lázcsillapító, és megcsinálom! Mondd meg Veldhuizen dandártábornok úrnak, hogy van mesterlövésze, aki megcsinálja a feladatot! Csak hozassák ide a puskámat!
|
| Miria | 2011. 04. 08. 16:12:25 | #12841 |
Karakter: Shedra Stanch
Megjegyzés: (Geriknek és gazdájának)
év: 2049
Ország: Lengyelország.
A kínai haderő egy Harbin Z-213-as típusú páncélozott helikopterrel szállít feltehetőleg fegyvereket a saját lengyel bázisára.
Cedrikkel és Stefannal ülünk itt, ennél a lengyel-kínai bázisnál, a helikopterre várva. Cedrik, a mi kis "mesterlövészünk", nem rég képezték ki erre, ugyanis mesterlövész-hiányban szenvedünk. Szinte az összes mesterlövészünket elkapják, s kivégzik. Ez főleg azért fordulhat elő, mert képzetlenek, s nem ez a szakterületük. Cedrik sem tehetséges ebben, de mégis elvállalta. Elvállalta, mert dolgozik benne a bosszúvágy, és a gyűlölet. Tipikus. Nem azért harcolnak, hogy szabadok legyenek, hanem mert a bosszú vágya, elvesztett szeretteik keserűsége fojtogatja torkukat.
Cedrik előtt legjobb barátja volt a mi kis szakaszunk mesterlövésze. Nagyon tehetséges volt, mégis meglőtték, és a többiek már nem tudtak utána menni... Én megpróbáltam, majdnem életemet vesztettem. Cedrik nem volt jelen, azóta hajtogatja, hagytuk meghalni legjobb barátját. Nem értem, miért mondja ezt, bár a háttérből, biztonságos távolból könnyű pofázni, mit hogyan csináljon az ember élesben.
Megértem, hogy Cedriket a bosszú hajtja ezzel kapcsolatban, de hogy elfogadta a szakaszunk többsége, hogy ő lépjen barátja, Caleb helyére... Ez...
Igen, tehetséges, de mesterlövésznek semmiképp. Egy hiperaktív, drogoktól remegő barom. Stefan ezzel ellentétben halál nyugodt tud lenni, ő segédkezik Cedriknek. Miért... Stefan egy tipikus szőke, kék szemű, német férfi, most lesz 26 éves. Férfi... Még ő is milyen fiatal. Rólam nem is beszélve.
Stefan nélkül Cedrik szart sem ér. Stefan állítja be a puskát, ő jelez, mikor, hogyan lőjön Cedrik. Csak azt nem értem, mi szükség van akkor Cedrikre. És nem mondhatják, hogy nem az én dolgom, hiszen itt ülök velük, és akármikor elronthat valamit... Ennyit a társunkban való bizalomról. Kissé szégyellem magam.
Én csak azért vagyok itt, hogy fedezzem a fiúkat.
Stefannál és nálam van 1-1 német gépkarabély, az MP 44-es, világháborús fegyver kissé felújított változata, az MP 44 "2015"-ös. Apróbb változtatásokat csináltak rajta, amit tulajdonképp én nem is vennék észre. A lényeg, hogy jól lehessen vele lőni, időtálló legyen és erős, a többi nem hiszem, hogy lényeges. Olyan régóta gubbasztunk itt, a helikopterre várva, hogy már izgünk-mozgunk... Egyértelműen nem a mesterlövészetre születtünk, de ha a szükség úgy hozza, ezt kell tennünk. Az erdő másik végében Roland, magyar társunk vár minket, természetesen civil autókkal, feltűnés elkerülése végett. A lengyel-német határtól nem messze, úgy negyven kilométerre van egy kisebb bázisunk, amit én inkább csak raktárnak hívok. Ott fogjuk lerakni a fegyvereinket, Megmosakszunk, eszünk, majd civil ruhában, szépen, feltűnés nélkül haladunk át a határon. Velem könnyebb is lesz.
-Cedrik! -hallom Stefan súgását, mindketten ránézünk, majd tekintetének irányába.
-Na... Jön a helikopáter! -vigyorogja el magát Cedrik, ezzel egyidőben elkezd remegni... Stefannal összenézünk. Na ezt ne...
-Mérd be szépen a célpontot. -súgja egyelőre higgadtan Stefan. Cedrik megpróbálja. Látom a szőke németen, kezdi elveszteni a türelmét. Segít. Magyaráznak, de kicsit fúj a szél, nem is hallom, nem is figyelek rá. Nem akarom még én is felidegesíteni magamat. A helikpoter egyre közeledik, Cedrik még mindig szarozik, még mindig nem helyezkedett el, szerencsétlenkedik, és a karabély agyával mindjárt akkorát ütök a fejére, hogy elájul... Mindegy, menni fog Öcsi, csak ne cseszd el, mert kikészülök...
-Lőj már! -hallom Stefan ideges parancsát, de Cedrik csak remeg. Na, ezt a célpontot gyönyörűen bebuktuk. Készülhetünk magyarázattal a bázis felé a parancsnoknak, miért nem volt képes ezt megtenni ez a drogos... Soha többé nem engedem mesterlövész küldetésre...
Hirtelen lövéseket hallunk tőlünk nem messze... Először azt hittük, minket találtak meg, majd amikor a helikopterre tekintünk, látjuk, hogy az megperdül, majd újabb lövés hallatszik.
-Ez ő... -Súgja Stefan, miközben a harmadik, és a negyedik lövet is eltalálja a helikoptert, s az füstölve zuhan a "bombabiztos fegyverrel" a gyomrában a föld felé. Mind tudjuk, kire gondolt Stefan. A lengyel legendára... Egy olyan emberre, amilyen Caleb lehetett volna, de Cerdik soha nem lesz... Itt van? Jesszusom! Itt van?
Cedrik és Stefan nagyon gyorsan kezdik elpakolni a puskát, én hajlongva megindulok az erdőbe... Nagyon remélem, hogy a srác is megússza.
Mögöttünk még többen jönnek... Nem is tudom, mennyien... Nagyon gyorsan tűznünk kell innen, ha életben akarunk maradni.
Miközben rohanunk le, nem messze a kínai QBZ jellegzetes ugatása hallatszik... Kétségbeesetten futunk még tovább. Talán most lőtték le... Bele se merek gondolni.
-Hé... Ne segítsünk neki? -kérdem futás közben, Cedrik lihegve válaszol:
-Most ő a csali. Amíg mi elrongyolunk, addig a büdös kínaiak vele fognak foglalkozni! -Cedrik utolsó szavait egy európai fegyver lövésének zaja nyomja el... Még él! Hirtelen megtorpanok.
-Csali... Csak jelen pillanatban ez a csali többet ér mindhármunknál! -jelentem ki ridegen, majd egyenesen az európai fegyver, és a QBZ-k hangja felé veszem az irányt...
Persze ügyelve, nehogy kereszttűzbe kerüljek. Kis idő múlva lépteket hallok magam mögött...
Annyi szent, hogy nem Cedrik az... Megfordulok, naná, hogy Stefan követ. Hálásan rámosolygok, bevárom, ő viszonozza a gesztust, együtt, kb 15 méterr távolságra egymástól, egy vonalban törtetünk tovább.
Megállíthatatlanul köpködik magukból a golyókat a fegyverek, Találunk kínai hullákat... Nane, ez az ember nem csak mesterlövészetben jó. De sietnünk kell, nehogy végül elveszítsük egy kis sárga féreg miatt.
Elhallgattak... Na. Most értünk kellő távolságon belülre.
*Pont a lengyel és a sárgák között vagyunk.* tátogja Stefan, én pedig biccentek, jelezve, értettem. Mikor megpillantjuk őket, tüzelni kezdünk. Eltaláltam egyet. Ez szép teljesítmény tőlem, aki rettenetesen kezdő. Hirtelen ötlettől vezérelve kezdek a lengyel lehetséges irányába haladni, hátha találok valamit. Végül egy vastag törzsű fa mögött bújok meg. Nem lehetnek messze... Egy ág reccsen alig öt méterre. Zakatoló szívvel kapom oda fegyverem, meglátom Cedriket. Ő is tart egy gépkarabélyt a kezében... Tehát ő is hozott. Ezt nem tudtam.
Hallom a lengyel fegyverének ugatását, nagyon közel van. Kinézek a fa mögül, sárga céloz, lő...
A lövedék tipikus hangja, mikor puhába fúródik.
Hörgés...
Nane!
Kilépek a fa mögül, magam elé rántom a fegyverem, a sárgának csak annyi ideje van, hogy rámpillantson.
Meghúzom a ravaszt, a sárga pedig a testébe fúródott lövedéknek köszönhetően lehanyatlik... Stefan elintézte a hátul lévőket. Gyorsan a sárga lövési iránya felé veszem az irányt. Hamar megtalálom a lengyel fiút...
Ilyen fiatal?! Ebből a profi munkából több év tapasztalatot néztem ki! Érdeklődve fürkésszük egymást. Végigmérem... Egy tipikus helyes európai fiúcska. Körülbelül annyi idős lehet, mint én. Talán egy-két évvel idősebb.
-Jól vagy? -kérdezem saját nyelvemen- Tudsz mozogni?
-Igen, persze. -hallom a meglepett választ -Köszi. -ekkor eszembe jut, lehet Stefan és Cedrik, miért nem jönnek. Körbenézek, nincsenek sehol...
-Mennünk kell, nemsokára ideér az erősítés! Nagyon felbosszantottad őket! -ekkor odalépek hozzá, és felsegítem. Ekkor jön rá, hogy a seb nem épp cicakarmolás, hangosan felszisszen, majd feltápászkodik.
-Fog majd jobban is fájni... Most még dolgozik benned az adrenalin. -szólok, miközben segítek neki feltápászkodni.
-Köszönöm a bíztató szavakat. -jegyzi meg ironikusan, majd elindulunk... Szerencsére nem a lábát találták el. Felfedezem Cedriket és Stefant, akik tágranyílt szemekkel intenek, hogy siessünk. Elkezdek futni, a srác is megpróbál, de a fájdalomtól nem nagyon tud... Meghát ott van a fegyver!
Stefannak leesik a helyzet, és idesiet hozzánk.
-Szia! Add át a fegyvert... Én egészséges vagyok! -szól, és nem is kell kétszer mondani. Stefan leemeli a srácról a fegyvert, a táskát saját hátára teszi, majd futunk tovább.
-Hová megyünk?
-Előszöris egy kis lengyel "bázisra" -lihegem -majd megyünk Németországba a főhadiszállásra.
-Én ittmaradok Lengyelországban...
-Dehogy maradsz -nézek rá, Stefan közbeszól. Ezt majd az autóban megbeszéljük.
Roland, mikor megpillant minket, beindítja a "kisbuszunk" motorját, míg ideérünk és átöltözünk, hadd járjon. Odaérve bevágunk a csomagtartóba mindent, kezdünk átöltözni. Rohadt hideg van, de ennek ellenére most nem nyavajgunk, sietve rángatjuk magunkra a civil ruhát.
A lengyelnek civil kabátot adunk, ezentúl neki egyébként sincs egyenruhája, nem feltűnő jelenség.
Mielőtt ez megtörténne, félmeztelenre vetkőztetem, gyorsan egy erős kötést készítek rá, ne legyen nagy a vérveszteség.
-Majd a bázison normálisan, szépen ellátjuk, fertőtlenítjük, rendben?
-Köszönöm... -tekint körül hálásan. Rolandnak Cedrik magyarázza el, ki is ő. Gyorsan beülünk a hatszemélyes autóba, elindulunk. Szegény fiú végig fancsali képet vág, gondolom egyre jobban fáj a seb.
Többször is látunk kínai katonákat, akik autókat ellenőriztek. Mindannyian összeszorult gyomorral ültünk ilyenkor az autóban. Egyszer sem állítottak meg minket.
Pedig elég feltűnő jelenség négy erős fiú egy autóban. Talán pont miattam nem állítottak meg minket. Szgény lengyelről már a víz is elkezdett folyni. Egy rongyot rántok elő, törölgetni kezdem az arcát, mire belenéz a szemembe, amolyan hálás tekintettel. Nem tudom eldönteni, kellemetlen-e neki kost ez a helyzet, vagy jól esik, hogy törölgetem.
-Shedra Stanch vagyok -közlöm hirtelen, ő pedig nagyon halványan elmosolyodik, majd arca ismét megvonaglik egy újabb fájdalomhullámtól.
-Gerik Rutkowski. -mondja halkan.
-Stefan Müller vagyok, örvendek. -mutatkozik be a német, majd Kocsmár Roland, mosolyogva, miközben eszébe jut a kis versike. "Lengyel-magyar, két jó barát..."
-Cedrik Darko -röhögi el magát -Örvendek a kellemes találkozásnak! -kuncog tovább, mire Gerik csak fáradt mosolyt nyújt válaszul. Átérzem a gondolatait....
Körülbelül két óra múlva érünk a bázisra, Ahol ledobjuk a fegyvereket.
-Na nem, én a puskám néélkül nem megyek sehova! -szól Gerik, mire mind a négyen ránézünk:
-Kapsz majd másikat. Ez itt marad biztonságban, nem nyúlnak hozzá. Hidd el. -magyarázza Roland -És velünk kell jönnöd, ebben az országban nem maradhatsz egyedül, főleg ezzel a sebbel. Ha orvoshoz mész, az is jelenti a sárgáknak. -csönd követi Roland szavait.
-Rendben van -sóhajtja, de láthatóan nem tetszik neki a helyzet. Ásványvizes üveget vesz elő Stefan, mindannyian iszunk belőle.
-Gyere Gerik, kezelem a sérülésedet. -bólint, szó nélkül követ. Leültetem egy öreg, rozoga székre. Egy steril rongyra alkoholt öntök, csipeszt is találok az elsősegély-dobozban. Kissé kitágult szemekkel néz rám.
-Most mi a baj? -nézek rá kérdőn - ki kell halásznom a golyót. -nyel egyet, majd morog valamit, én pedig nekikezdek. Néha felnyög, néha felkiált, de mögötte kezelem a sebet, nem látja a bujkáló mosolyt az arcomon. Szerencsére hamar ki tudtam szedni a golyót, úgy, hogy nem sértettem meg egy eret sem. Elrakom, majd jön az alkoholos rongy, amivel megtörölgetem. Össze kéne varrni, mert kissé szétnyílt a seb, de ezt már nem tehetem, a tű ami itt van, láthatóan nem steril, szőrös, véres. A főhadiszálláson újabb műtét vár szegénykémre.
Újra bekötöm, erősen, majd kérdezm:
-Így kényelmes? Vagy legyen szorosabb, netán lazább...
-Nem, ez így jó, köszönöm.
-Jólvan. Itt nem varrom össze. Nem steril a tű, és a cérnában sem nagyon bízom.
-Rendben.
Végül óvatosan megsimítom a hátát, és rámosolygok. De tisztelem!
Nemsokára tovább indulunk, A határon való átkelés döcögős volt, főleg hogy Geriket elrejtettük. Van az autó gépházában egy olyan hely, "doboz" ahova csak egy ember fér be, rettenetesen kényelmetlen, az ellenőrzés erejéig. Ugye ő nem hozott magával útlevelet, így egyértelmű volt, hogy rejtenünk kell. Egyszer odapillantottak, de nem vették észre a kis ajtót... A csomagtartóba benéztek, ott nem volt már semmi.
Miután tisztes távolságra voltunk a határtól, kiengedtük Geriket. Nemsokára elaludt, mi pedig halkan beszélgettünk tovább. Arra se ébredt fel, hogy a főhadiszállásra értünk. Bejelentettük, ki van itt.
A parancsnok saját szemével akarta látni Geriket. Végül felébresztették és elvitték ténylegesen kezelni a sebét. Addig én kitakarítom neki a szobámat. Egy antiszociális, 43 éves arab férfival lakom egy szobában, aki naponta ötször kirohan imádkozni. A szoba egyik sarkában még egy saját kis Allah szentély is helyet foglal. Most mit szóljak bele? Ott gyakorolja a vallását, ahol akarja. Épp ezért jöttünk össze.
A harmadik társunkat rég kilőtték... Az ő ágyát már egyszer újrahúztam, de megteszem mégegyszer, azóta porosodhatott. Végül Stefan idevezeti Geriket, aki hullafáradt.
-Hol alhatok?
-Ott-mutatok a frissen húzott ágy felé.
-Köszönöm.
Odasétál lassan, mejd befekszik az ágyba. Szreintem ahogy lehajtotta a fejét, elaludt.
-Tusolt? -kérdem halkan Stefant, amikor az ajtóba lépek.
-Igen, megtisztálkodott.
-Jólvan... Lopok neki valamit enni, farkaséhes lesz, ha felébred. -Szólok, Stefan pedig feltűnően vigyorog.
-Was ist? -Nézek rá, de tudom, mire gondol. Nem akarok angolul beszélni, nehogy még ébren legyen. Ha pedig németül is tud... Az szívás. -Ah, du weißt, ich nicht... Er ist nett, aber ich...
-Ja, natürlich... -mondja halkan, miközben becsukom a szoba ajtaját, és elindulunk a hosszú folyosón...
Szerkesztve Miria által @ 2011. 04. 09. 13:02:24
|
| gab287 | 2011. 02. 12. 17:27:19 | #11303 |
Karakter: Gerik Rutkowski (kitalált)
Megjegyzés: Shedra Stanch-nek
Órák óta várakozok a bozótban.
Még hajnalban lopakodtam ide, amikor az őrök ébersége a leggyatrább. Nagyon szorosra vonták a védőgyűrűt a támaszpont körül a kínaiak. Valami rettenetesen fontos cucc érkezik ma ide, helikopterrel. Nos, ha a kínaiaknak valami ilyen nagyon fontos, akkor én még inkább a szívemen viselem a portéka sorsát.
Mindenképpen ki kell lőnöm!
Egy bokrokkal sűrűn benőtt sziklakiszögellésen hasalok. Ide biztosan nem jönnek fel a járőrök, legrosszabb esetben is csak olyan tíz-tizenöt méterre közelítik meg. Sosem vesznek észre, olyan mozdulatlanul tudok heverni, amiben persze terepszín öltözékem, és bőrfestésem is segít. Gepárd rombolópuskám terepzöld színű, azt sem szúrhatják ki, a távcső mélyen be van árnyékolva, így a lencsén sem csillanhat meg sem a hold, sem a felkelő nap fénye. Mindenre gondoltam.
A sárgák egy Harbin Z-213 típusú helikopterrel hozzák a motyót. A Z-213-ok viszont páncélozottak, hogy rohadnának el, méghozzá eléggé erősen, legalábbis helikopterhez mérten, 5/8”-os kompozit páncéllapok védik azt a dögöt. A fegyveremmel 15 mm-t tudok átütni 800 méterről, ami azt jelenti, hogy legalább 600 méterre meg kell közelítenem a célt, de inkább 500-ra, hogy biztonsággal át tudjam lőni, úgyhogy túlzottan is közel kellett lopakodnom a támaszponthoz! Valójában a legbelső ellenőrző gyűrűn is belül vagyok, úgyhogy a lövések után villámgyorsan kell lelépnem, különben ezek engem kibeleznek!
Hogy mi van a helikopterben, arról fogalmam sincs. Nem sikerült kideríteni, csak annyit, hogy a kínaiak nagyon be vannak sózva miatta. Na, ha nekik ilyen nagyon fontos a motyó, akkor nekem is itt a helyem, hogy gondoskodjak a megfelelő földet érésről! – gondolom fanyar humorral.
Türelemmel várakozok. Az én szakmám nem kapkodó idegbetegeknek való. Sokszor, mint például most is, órákig, fél napig kell nyugodtan, türelmesen várakozni, mire elérkezik az, az egyetlen egy pillanat, amikor megpillantható, és ki is lőhető a célpont. Nem lehet tévedni. Második esély nincs. Sosem volt, és sosem lesz.
Három éve bosszantom a sárgákat. Három éve török borsot az orruk alá, szinte nap, mint nap. Három éve nincs egy perc nyugtuk sem tőlem, mert mindig azon jár az eszem, hogy ki, vagy mi lehet a következő célpont. Állítólag most már azok érkeznek Lengyelországba, a Kis-Lengyelországi Vajdaságba, akikre megharagudtak otthon. Büntető-teleppé váltunk. Mert itt egyetlen mocskos, patkányzabáló sárga görcs sincs biztonságban tőlem! Három éve szedegetem le őket, egyenként. Az elmúlt három évben gyakorlatilag lecserélődött a teljes, Kis-Lengyelországi Vajdaság vezérkara, mert minden posztot kilőttem legalább egyszer. Sőt, négy hete, január közepén kilőttem a Lengyelországban állomásozó, kínai, 73. Szárazföldi Hadsereg főparancsnokát, Zhang Jindong tábornokot, amikor Krakkóba látogatott. Na, arra lett ám nagy rohangászás a sárgák közt!
Megérdemlik a kis görcsök! Az első a sorban, akit kilőttem, három éve, az Peng Xiaofeng ezredes volt, a krakkói helyőrség parancsnoka. Ő volt az, aki elrendelte, és levezényelte a szüleim kivégzését. Feltétlen meg kellett hálálnom a kitüntető figyelmét, amellyel családomat illette. Kiderült, hogy van érzékem ehhez a dologhoz. Nagyapám öreg, de igen jó, .300 Winchester Magnum lőszert tüzelő, Mauser M03-as vadászpuskájával, majdnem kettőszáz méterről lőttem ki Peng ezredest. Azonban nem annyira nyugodtam meg, igazándiból a fájdalom nem csökkent, és még csak elégtétel sem volt. Úgy döntöttem, hogy még egy másik kínait is el kell tennem láb alól ahhoz, hogy megnyugodjak. Persze azzal sem lett jobb.
Azóta már azért megnyugodtam, és tudom, hogy nem hozhatott megkönnyebbülést, hiába öltem meg a tisztet, vagy bárki mást. Csak az idő hozhatott gyógyírt. De, azóta is „lelkesen” ritkítom a sárgákat, és továbbra is messziről. Nem gyávaságból, mert szembe is állnék velük, és úgy is szívbaj nélkül halomra lőném őket, hanem a pszichológiai hadviselés miatt. Ennél jobban nem lehet demoralizálni egy sereget, minthogy a tisztjeiket a távolból, láthatatlanul, egyenként szedegetik le. És meg kell mondjam, hogy nagyon élvezem a zavarodottságot, és fejetlenséget, amikor egy tisztjük lehanyatlik.
De persze nem csak élő célpontot választok. Gyakran szedek le helikoptereket, rendfenntartó, páncélos járműveket – természetesen a benne lévő polipzabálókkal – vagy más hadieszközöket, amiknek a páncélozását a fegyverem még átviszi. Száz méterről 25 mm-es páncél, ez a legvastagabb, amit még át tudok lőni. Ami ennél gyengébb védettségű, az nincs tőlem biztonságban.
Közben felkel a nap, és gyönyörűséges fényjátékkal kápráztat el. Szeretem a napfelkeltét. Olyan szép, és megnyugtató, ahogy lassan, színét változtatva egyre feljebb kúszik az égen. Hány, meg hány napfelkeltét néztem már végig az elmúlt három évben! – fut át a gondolat az agyamon. Nemsokára érkezni fog a gép. Valamikor hajnalra várják. Most már fel kelt a nap, úgyhogy legfeljebb fél órán belül meg kell érkeznie.
És nem is tévedek. A keleti látóhatáron megjelenik egy apró, fekete pont, de a távcsőben már látom, hogy érkezik a célpontom. Még bele fog telni egy percbe, mire a hatásos lőtávba ér. Felkészülök a feladatra. Elhelyezkedek, közben folyamatosan rátartok a célpontra. Ellazítom izmaimat, hogy majd a lövés pillanatában merevítsem ki testem, csak épp annyira, hogy a legkisebb remegést, is kiküszöböljem. Az ismerős, hideg, számító nyugodtság tölt el, légzésem lassul.
A távolságmérőben látom, hogy rohamosan közeledik a cél... A kezdeti több, mint három kilométer hamarosan már csak kettő, majd egy... Kilencszáz méter... nyolcszáz... Látom a pilótát a kabinban. Az első lövéssel őt fogom kiszedni... A többi meg megy a gépbe... Hétszáz... A helikopter lassul, ahogy a pilóta felkészül a manőverezéshez... Hatszáz... Na, még egy kicsit gyere közelebb a papához! Ötszázötven... A gép kezd befordulni, a pilóta helyet keres a landoláshoz a támaszpont betonján... Ötszázhúsz...
Még a fülvédőn keresztül is fülsiketítő a dörej. A távcsőben látom, hogy a pilóta lehanyatlik, és a gép kezd megperdülni. Töltés, célzás… Újabb dörej, az elülső hajtómű környékéről füst kezd gomolyogni... Töltés, célzás… A következő lövés nyomán a hátulsó hajtómű is hasonlóképpen jár... A két utolsó pedig a külső tartályokat éri.
Kiáltás harsan, riasztóan közel hozzám!
Ó, hogy basznátok meg a repedtsarkú, tripperes, shanghai kurva anyátokat! – fut át a fejemen a gondolat – Ilyen kibaszott közel vagytok?
Testem szinte robotpilótára kapcsol, kezeim majdhogynem követhetetlen sebességgel, automatán végzik a hosszú, téli estéken, órákon keresztül kikísérletezett, és milliószor is begyakorolt, tökéletesen optimális mozdulatokat, amelyek nyomán a hatalmas, tizennégy kilós puska darabokra esik, és eltűnik a jókora, speciális hátitáskában. Majd a táska a hátamon landol, én pedig veszett tempóban lövök ki rejtekhelyemről, közben magam elé rántom a vállamon lobogó PM-84 Glauberyt, régi, lengyel géppisztolyomat.
Ahogy lerongyolok a kiszögellésről, kiáltás harsan balkéz felől, és felugat egy gépkarabély. Eltéveszthetetlen a QBZ-32 jellegzetes hangja, ahogy köpködi magából a kínaiak 5,8 mm-es lövedékeit! Mázlim van, szerintem hirtelen felbukkanásommal annyira megleptem a sárga pofáját, hogy nem talál el, pedig nincs messzebb húsz-harminc méternél, és ráadásul ketten vannak! Feléjük kapom géppisztolyomat, és habozás nélkül viszonzom a tüzet. Egyikük fájdalmasan felkiált, és lehanyatlik, a másik a földre veti magát. Kihasználom a lehetőséget, és eliszkolok az ellenkező irányba. Nem fogom tudni lerázni őket, bármennyit is edzettem, bármennyit is futottam, súlyokkal a hátamon, bokáimon és a csuklóimon. Majd’ negyven kiló menetfelszereléssel a testemen ez lehetetlen. Találnom kell egy alkalmas helyet, ahol bevárhatom, és lelőhetem őket!
Bevetem magam az erdőbe, de hallom már, hogy a maradék sárga jön utánam. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy kiáltások harsannak balról, és jobbról is, a hátam mögül, vagyis még csatlakozott a maradék egyhez két pár járőr, és legalább öten nyomulnak utánam.
Öt percnyi futás után szakad rólam a víz, pedig február közepe van, és nem túlzottan meleg. Üldözőim már eléggé közel lehetnek, csak azért nem látnak, mert az erdőben a bozót elrejt. Mázlim van, belefutok egy hatalmas, kidőlt fatörzsbe, ami alkalmas lehet fedezékként, ahol bevárhatom a mocskokat. Átvetődök a fatörzsön, és fedezékül használva, lövésre emelem a géppisztolyom.
A hülye kínaiaknak nem tűnik fel, hogy az „elefántcsorda” eltűnt előlük, és úgy rohan bele az első a szituba, ahogy kell. Felugat a géppisztoly a kezemben, három 9 mm-es parabellum lövedék csapódik a sárga testébe, ami elég indok az ő számára, hogy élettelenül zuhanjon a földre, majd a lendülettől kicsit bucskázva, végül egy fa tövében álljon meg. A többiek viszont képesek a tanulásra, és felfedezték a kelepelés, és társuk halála közötti összefüggést, s az akadémiai felfedezés örömére, legott fedezékbe vetődnek.
Kellemes állóháború bontakozik ki. Néha-néha kilőnek a fedezékből, csakúgy, mint én. Szerencsémre ők nem túlzottan sikeresek, nekem viszont sikerül egyet leszednem. Viszont feltűnik, hogy csak két helyről érkezik az áldás, pontosabban most már csak egy, és ez azt jelenti, hogy a másik kettő elment valahova csellengeni. Mivel kevéssé valószínű, hogy a téli erdő szépségeiben kívánnak gyönyörködni, így legnagyobb valószínűséggel be akarnak keríteni. Tipli, Gerik! – gondolom riadtan, és csak remélni tudom, hogy még nem késő.
Maradjunk annyiban, hogy nem túlzottan késő. Amikor kiugrok fedezékem mögül, és elkezdek rohanni, két oldalról, nagyjából harminc méterről szólalnak meg az undok QBZ-k. De rühellem a hangját ezeknek a kínai szaroknak! – gondolom, miközben futás közben megperdülök, és vaktában elengedek egy-egy rövidsorozatot a két hang irányába. Látni nem látom őket, csak a hang alapján sejtem, hogy merre lehetnek, és csak reménykedek benne, hogy pár méter előnyhöz juthatok bravúros akcióm eredményeképpen.
Futok, ahogy csak izmaim bírják. Az életemért. Voltam már egy-két rázós helyzetben, de ez eddig a legszorosabb, és most nemigazán fogadnék magamra. Szerencsére a kínaiak eléggé beszariak, és elég időt nyertem, hogy kicsit növeljem a távolságot. Ez viszont hamar el fog olvadni, tekintve, hogy ők negyedannyi motyót cipelnek magukkal, mint én. Erősen agyalok, hogy megint meg kellene állnom valahol, ahonnan leszedhetnék megint egyet, amikor valami nagyon furcsára leszek figyelmes.
Gépkarabély hangja csattog, oldalról!
Ez önmagában nem lenne meglepő, mert hiszen éppen megölni készülnek a kínaiak, de ez a gépkarabély nem a jól ismert, ocsmány, szottyogós hangon szól. Ez valami egészen más, csengőbb, fémesebb! Ez nem QBZ! – hasít belém a felismerés.
Lehet, hogy mégis csak életben maradok?
Bevetem magam az egyik vastagabb fatörzs mögé, és onnan osztom az áldást, visszafelé. A kínaiak így nagyjából kilencven fokban, két tűz közé kerültek. Ez azért nagyon jó, mert nehéz számukra olyan fedezéket találni, ami felőlem is, és a másik lövöldözők felől is védi őket. Féltérdre ereszkedve tüzelek, majd egyszer csak üresen kattan a retesz. Semmi pánik, tár ki, közben új tár előránt, helyére tol, felhúz, tüzel tovább. Csúnya nagy lövöldözés kerekedik, láthatatlan megmentőim is lehettek vagy hárman-négyen, a kínaiak is négyen voltak még az elején, mostanra már csak ketten-ketten maradtak mindkét oldalon, és persze itt vagyok én.
Iszonyatos fájdalom hasít a bal lapockámba!
Az ocsmány, szottyogós csattanást csak utána hallom meg. A vállamat ért ütés, és a fájdalom hatására elejtem a géppisztolyomat, csak azért nem hullik a földre, mert a vállszíj továbbra is át van vetve a testemen. Eldobom magam, a fa tövében, részben, hogy ezzel is csökkentsem a lehetséges találati felületet, részben pedig a fájdalom kényszerít a földre. Agonizálva próbálok olyan helyzetbe kerülni, hogy láthassam támadómat, és lehetőleg, mielőtt megöl, megsebesíthessem, hogy ő se élje túl. Géppisztolyomat magam elé küzdöm, és a felbukkanó sárgára emelem.
Újabb lövés hallatszik, nagyjából abból az irányból, ahonnan az engem ért lövés is érkezett. De ez egy másik fegyverből származik, nem a kínaiéból! A sárga egy pillanatra megmerevedik, majd üveges szemmel hanyatlik le.
Süket csend telepedik az erdőre, ahogy elhallgatnak a fegyverek.
A kínai mögül egy másik kínai bukkan fel. Aztán több szempontból is revidiálom a megállapításomat. Először is, ez egy csaj. Amennyire én tudom, a Kínai Népi Felszabadító Hadseregben csak orvosi-, állatorvosi-, és műszaki szolgálatra vesznek fel nőket. Másrészt, nagyon fiatal, nagyon nagy jóindulattal is, csak, legfeljebb tizenhét-tizennyolc éves lehet, de inkább csak tizenhat, esetleg tizenöt, teljesen ki van zárva, hogy katonai szolgálatot lásson el a sárgák hadigépezetében! Harmadrészt – és ez talán a legjelentősebb érv – nem a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg egyenruháját viseli!
Most, hogy így alaposabban megnézem magamnak, rá kell jönnöm, hogy csak nagyon hasonlóan néz ki, mint a kínaiak. Kistermetű, karcsú lány, ovális – mellesleg nagyon helyes! – pofi, mandulavágású szemek. De nincs mongolredő! Úgyhogy nem kínai!
-Are you okay? – kérdezi aztán kislányosan csengő hangon, fegyverét kissé leengedve – Are you able to move?
Meglep, hogy angolul szólal meg, sok mindenre számítottam, de erre nem!
-Yeah, sure! – váltok én is angolra – Köszi! – és megpróbálok felkászálódni.
A lány idegesen körbenéz:
-Mennünk kell, nemsokára ideér az erősítés! Nagyon felbosszantottad őket!
Szerkesztve gab287 által @ 2011. 02. 12. 21:16:45
|
|
