(Bocsi az írási hibákért^^)

- Mondjuk, elmesélhetnéd, hogy te hogyan vesztetted el a szüzességed. – Komolyan érdekelt. Csak tudnám, hogy miért.

- Az nem egy romantikus esett volt, inkább hagyjuk. – Valamiféle keménység ült ki az arcára.

- Csak nem én voltam az elsõ? – Persze tudtam, hogy ez teljesen nonszensz. Felkacagott.

- Nem, már nem számolom. – Elpirultam egy kicsit. Nekem õ volt az elsõ. Nem mondtam neki, de valószínûleg észrevette…- Elmesélem, de készülj fel.

- Oké. – Elhelyezkedtem az ágyon.

- 16 éves voltam. – Huhh… fiatalabb, mint én. - A haverokkal mentünk bulizni, amikor kitalálták, hogy menjünk el egy meleg bárba. Elõször nem tetszett nekem az egész, de belementem, miért is ne? Már egy órája ott voltunk, jól éreztük magunkat, amikor odajött hozzám egy srác, hogy neki kellek. – Ledöbbentem. - Igen, csak így egyszerûen. Elrángatott egy ágyig és megrakott. – Aú. El tudom képzelni, hogy milyen lehetett. – Nem, ez rosszabb volt. –Akkor vettem csak észre, hogy mennyire figyeli a reakcióim. - Akkor döntöttem el, hogy többet nem fogom engedni senkinek. – Senkinek… Hüm.. Ez elgondolkodtató. Bár nem hiszem, hogy lenne bátorságom bepróbálkozni nála. Meg jó nekem úgy, hogy én vagyok szeretgetve és nem fordítva. Amúgy is cukibb vagyok én annál…

- És azóta nem is...? – Kérdeztem tõle még mindig elmerülve a gondolataimban.

- Nem. Azóta én csinálom.

- Lányokkal is? – Kényes téma. Mert én még csak vele voltam. Egy férfival… De ha õ már volt nõvel is, akkor nem meleg. Hanem mondjuk biszex.

- Igen. – Keze elindult felém. Nem mertem felnézni, féltem, hogy megint elvörösödök. De mielõtt megérezhettem volna vékony ujjait az arcomon, megállt. Erõsen próbáltam szugerálni, hogy folytassa a mozdulatsort, de nem tette. Nem tudom mi lehetett a baj. Lehet, hogy megharagudott, mert nem feküdtem le vele? Istenkém, esküszöm, ha ez a probléma, én megõrülök… Nem, azt azért még sem… De ha lesz legközelebb, biztos nem fogok ellenkezni.

- Akiya... – Hangja kizökkentett gondolatmenetembõl. - Mi történt a csuklóddal?

- Semmi – Eltakartam egy gyors mozdulattal.

- Szerintem nem semmi. Magától nem dagad be. – Finoman elõrángatta a takaró alól és megnézte. Mutatóujjával végigsimította. Aztán rémülté vált az arca. - Ugye nem..?

- Nem te voltál nyugi. – Rávillantottam szabályos fogsorom. Nem is tudom, hogy gondolhatta, hogy õ tette. Nem bánt velem kesztyûs kézzel, de nem úgy volt durva a szex…

- Hát?-

- Az egyik osztálytársam volt, de mondom, hogy hagyjuk. – Nagyon reménykedtem, hogy rám hagyja.

- Miért csinálta?

Nem akartam neki elmondani… Akkor el kellene mesélnem a szivecskés dolgot is.

- Majd elmondom egyszer. Most nincs kedvem. – A szemei még mindig kíváncsian csillogott, de nem kérdezett többet. Tudom, hogy egyszer be fogja rajtam hajtani a magyarázatot.

- Az érzelem mentességrõl szeretnék beszélni…. egy kicsit. – Tudom, hogy nem érez irántam semmit. Ezt nem kell ragozni. Ezzel szemben én.. Hát nem is tudom. Lehet, hogy kezdek egy kicsit belebolondulni ebbe a seggfejbe. – Azt hiszem, hogy ez felõlem nem igaz. – Szemeim elkerekedtek és az arcára meredtem. A plafont bámulta, látszott rajta a zavarodottság.

- Nem tudom, hogy miért mondom el neked, de nem érzem rendben a dolgokat. Ma is egész nap nem tudtam figyelni, azt vártam, hogy hazajöjjek, és itt találjalak. Amikor itt voltál nagyot dobbant a szívem magam sem tudom miért, és ez szerintem nem a kaja miatt van… Nem tudom, hogy mi történik velem, de nem tetszik.

- Mondd Akinobu, te voltál már szerelmes? – Rám nézett, résnyire nyílt a szája, mintha válaszolni akart volna. Nem tudom mit szerettem volna hallani.

- Nem tudom… Vagy legalább is nem emlékszem rá. – Nem válaszoltam semmit. a hasamra fordultam és belefúrtam fejemet a párnába. Jó lett volna eltûnni és elfelejteni mindent, aminek köze van Akinobuhoz. Hogy miért éreztem ezt? Mert… Talán… Egy kicsit szeretem.

- És te már voltál szerelmes? -. Kérdezte. Nem láttam az arcát, de talán jobb is. Még a végén lebuktatom magam. – Akyia. – Elkezdte bökdösni az oldalam. Felkuncogtam. – Most miért nevetsz? – Értetlenkedett.

-Se-se-semmi. – Próbáltam kinyögni. Nem hagyta abba a bökdösésem.

-Áááá! Már értem. – Lefogott és finom mozdulatokkal elkezdte simogatni a nyakam, a hasam és egyéb szabad bõrfelületeim. Majd megszakadtam a nevetéstõl. – Csikis vagy? – Hülye kérdés volt. Simán kikövetkeztethette a reakciómból.

Amikor mér rendesen belelendült a játékba levette a pólóm, hogy még több bõrfelületemet érje. Majd hirtelen abbahagyta. A kezeimet fejem fölé húzta és egyik kezével lefogta finoman, a másikkal pedig megcirógatta arcom. Beletúrt hajamba. Éreztem, ahogy a tincseim átsiklanak ujjai között. Halk sóhaj szaladt ki a számon. Legszívesebben röhögve elástam volna magam egy félreesõ erdõszélen miatta… De neki látszólag nagyon tetszett. Úgy mosolygott,mint aki meggágyult. Önzõ célokból szabadulni engedte kezeim. Megragadta arcomat két oldalról és felemelte kissé. Közelebb hajolt hozzám, és lágy csókot lehelt ajkaimra. Jól esett. De nem csinált semmi mást… Vártam, hogy rám másszon, vagy akár egy kicsit is bepróbálkozzon. De semmi. Pont akkor, amikor mindenben benne lennék?! Rettenetes egy pasi.

Visszafektettet az ágyra és megigazította rajtam a  takarót. Kicsit fáztam, mivel nem volt rajtam felsõ. De a puha takaró mindent megoldott.

Elálmosodtam. Becsuktam a szemem és közelebb bújtam Akinobuhoz.

Átölelt és simogatta a hátam. Vállához befúrtam az arcom és mélyen tüdõmbe zártam illatát. Félálomban még éreztem, ahogy elhúzódik tõle.

-      Ne hagyd abba.. Kérlek… - Motyogtam alig érthetõen és még közelebb bújtam. A szemeim csukva voltak már, viszont éreztem, ahogy ismét átölel karjaival.

-      Szeretlek kölyök…

Kicsit bepánikoltam, amikor hallotam elfordulni a kulcsot a zárban. Úristen… Ez a saját szobámban akar megerõszakolni úgy, hogy anyám is itthon van?

- Nálam sincs nagyobb rend. – Höhh… Tudom. Körbejárta az egész szobám, olyan volt, mintha minden egyes ruhadarabomat megnézte volna. Leültem az ágyam végére és onnan figyeltem. Hirtelen felémfordult és odasétált elém.
- Ugye nem akarsz megint lefektetni? – Tulajdonképpen nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Valahol mélyen abban reménykedtem, hogy megkívánt.
- És ha nem leszek olyan durva? – Ez nem fair… Ha azokkal a gyönyörû szemeivel így néz, jóhogy nem tudok ellenálni neki…
- Nem tudom. – Megpróbáltam ellenálni, de mikor vállamhoz ért és magamon éreztem forró leheletét már megadtam magam. Ránéztem. Elmosolyodott és hátradöntött az ágyon. Megcsókolt, én pedig hagytam magam… Abban az álapotban én már mindenben benne lettem volna. Most sokkal óvatosabb volt, mint bármikor máskor. Lágyabban csókolt, óvatosabban ölelt. Most nem akart élve megenni.Átöleltem és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak bírtam. Konkrétan rajtam feküdt. Ajaj… Ez már nem esett annyira jól. Nem akarok pofátlan lenni vagy valami, de…. Dög nehéz! Szent Isten… Alig kaptam levegõt.

Abban a helyzetben eldöntöttem, hogy legközelebb én leszek felül. Hüm… Lesz legközelebb?
- Látom megjött a kedved hozzá. – Ó, szivi, hozzád mikor nem?
- De halkan és lehetõleg gyorsan. – Felnevetett.
- Múltkor sem én voltam a hangos. – Az arcom a vörös õsszes árnyalatában tündökölt. Eszembe jutottak azok a hangok, amik múltkor elhagyták a szám.

Miközben smároltunk megpróbáltam kibontani a nyagkendõjét – nem túl sok sikerrel.
- Az nem lényeges. – Megragadta a kezeim és fejem fölõ húzta õket. Ez annyira nem tetszett. Nem szeretem ha korlátoznak.
A nadrágjánál ügyködött, mikor kopogtak az ajtón.
- Kisfiam, apád vissza jött. – Remek… De örülök neki.
- Oké, anya. – Nagyon össze kellet szednem magam, hogy normális hangon tudjak válaszolni. - Megyünk.
- Miért van bezárva az ajtód? – Kihámoztam magam Akinobu ölelésébõl és kizártam az ajtót.
- Csak beragadt. Jösz Akinobu? – kérdeztem felé fordulva.
- Persze.

- Szerintem menj ki vécére. – súgta oda alig hallhatóan. Nem tudtam mire vélni. - Ja, de Akiya te nem szerettél volna kimenni a mosdóba? - kérdezte hangosan. Elsõre nem értettem, hogy ez miért kell, de lassan leesett. Meglepõ módon, már megint merevedésem volt. Fantaztikus… Imádok kamasz lenni…
- De. Mindjárt megyek én is. – Válaszoltam gyorsan és eliramodtam a fürdõ felé.
- Oké. –Mondta anya.

Úgy bevágtam magam mögött a fürdõszoba ajtaját, hogy megremegett a keret. Lehajtottam a WC teteját és leültem. Rövöd ideig még boszankodtam. Aztán kezeltem a probléma forrását…

Kifelé menet bevillanat, hogy milyen jó lett volna, ha ezt Akinobu oldja meg. Kirázott a hideg. Elhessegettem a gondolotaim, mielõtt megint felállt volna és elnyújtott léptekkel megindultam az ebédlõ felé.

Amikor beértem mindenki hirtelen elhallgatott. Rosszat sejtettem, de nem szóltam semmit. Az este hátralevõ részében szintén a cégrõl folyt a beszélgetés. Apa és anya elég gyakran néztek össze cinkosa mosolyogva, amitõl kirázott a hideg. Nem tudom, hogy mi történt az alatt, amíg nem voltam ott, de lehet, hogy nem is akarom megtudni.

Apa kikísérte Akinobut, de mielõtt, elhagyhatta volna a házat sikerült egy szexi és vad pillantást küldenem neki. Grrr.

Eléggé elfáradtam, le akartam feküdni aludni, de anya elkapott.

-      Édesem, - Ajaj… - azt csivitelte egy kismadár, hogy van barátnõd! – Azt hiszem meg kell keresnem apám légpuskáját…

-      Dehogy! – Anya meglepõdötten nézett rám. Nem értette, hogy miért olyan egyértelmû ez a dolog. Még szerencse, hogy nem értette…

-      De hát ott van Rin. Nagyon aranyos kislány és…

-      De csak barátok vagyunk. – Vágtam a szavába. Nem hit nekem, de ráhagytam a dolgokat. Azt hiszem valakit meg kell látogatnom holnap. De ez legalább jó ürügy.

Iskola… Pokolba azzal, aki kitalálta.

Matekórán támasztottam a fejem, mikor eszembe jutott, hogy nem feltétlenül kell nekem írni. A füzet hátuljára lapoztam és elkezdtem firkálgatni. A végeregmény elég bizar lett. A sok kriksz-kraksz közepén egy nagy, piros szivecske volt, amibe beleírtam két „A” betût. Mikor kicsöngettek rögtön kitéptem. Kettõbehajtottam, és begyürtem a zsebembe. Magam sem értem, hogy miért nem dobtam ki.

Békésen sétáltam a folyosón, mikor éreztem, hogy kikapják a félig kilógó kis papirt a zsebembõl. Nagy lendülettel megfordultam, hogy majd én lekezelem az illetõt, de aztán amikor megláttam Dait… Azt a hústornyot, akivel múltkor is összetûzésbe keveredtem. Széthajtotta ma a lapot és felröhögött.

-      Nocsak, a mi kis Akiya cicánk szerelmes? Megtuddhatnám, hogy melyik szerencsés homokos az? – Felbosszantott. Kikérem magamnak. Én nem vagyok meleg… Legalább is még nem biztos.

Egy csomó diák megállt és figyelt minket. Bunyóra szomjaztak. Most nem akartam nekimenni.

Megpróbáltam kikapni a kezébõl a cetlit, de megragadta a csuklóm, olyan erõvel, hogy azt hittem eltöri. Éreztem ahogy a csontjaim megfeszülnek. Egy apró mozdulat és mehettem vola a sürgõsségire. Inkább nyugton maradtam és reménykedtem, hogy a saját érdekében idõben feleszmél, hogy mit is csinál.

A csengõ mentett meg. Még sosem örültem neki ennyire, mint máskor. Ha órára akart menni, muszáj volt elengednie a kezem. Nem késhetett el, ígyis elég baja volt a dilivel. Eleresztett, ördögi mosoly kíséretében elvitte a firkálásom.

Alig vártam, hogy kitegyem a lábam az iskolából. Egybõl Akinobu lakása felé vetem az irányt. Csengettem, de nem érkezett válasz. Nincs itthon… Remek… Felhúzott térdekkel leültem az ajtóba. A Fejem ráhajtottam a térdeimre és becsuktam a szemeim. Fáradtnak éreztem magam. Azthittem, hogy nem alszok el, de mégis elnyomott az álom. Arra keltem fel hogy Akinobu rázogat.

-      Hát te meg mit keresel itt? – Kérdezte kissé értetlenül.

-      Na találdki. – Morogtam, mint egy kutya miközben felkászálódtam. – Mit mondtál tegnap este anyáméknak?! – Rögtön leesett neki a tantusz és felnevetett.

-      Bocs, nem hagyhattam ki. – Durcásan néztem rá. – De ha már itt vagy, gyere be. – Követtem a konyhába, ahol lepakolta cuccait. Akkor vettem észre, hogy két nyagy táska kaját cipelt. Megkordult a hasam. Régen volt már az ebéd…

-      Éhes vagy? – Nézett rám érdeklõdõ szemekkel. Ma különösen jó napja lehetett.

-      Hát ami azt illeti, igen.

-      Remek, akkör fõzhetnél nekem megint valami finomat. – Ekkora taplót. Még én fõzek neki?!

Morogtam valami kedveset magamban, de lassan hozzákezdtem a kotyvasztáshoz. Kipakoltam a táskákat. Találtam némi csirkehúst, kruplit és más zöldségeket.

Megsütöttem a húst és a krumplit. A zöldségeket meg elkezdtem feldarabolni. Kell egy kis saláta is. A vitaminok fontosak.

Amire kész lett a kaja észrevettem, hogy a csuklóm, amit Dai megszorongatott, belilult és kicsit feldagadt. Remélem Akinobu nem vette észre.

Leültünk enni. Nagyon éhes voltam már.

Miután elpusztítottunk mindent leszedtem a terítéket. Akinobu pedig csak bámult. Egy szót sem szólt hozzám egész idõ alatt. Mikor már kezdett zavaróvá válni a csend és az, ahogyan fixírozott, megszólaltam.

-      Megnémultál vagy annyira jó a seggem, hogy a szavad is elállt tõle? – Kéjenc mosoly ült az arcára.

-      Hamár így felhoztad, közelebbrõl is megvizsgálnám a segged. – Amire észbekaptam felkapott és elindult velem a háló felé. Nem mertem ellenkezni, nehogy bosszúból ledobjon.

A függönyök be voltak húzva, így a Napsugarak nem tudtak behatolni a szobába. – lefektetett az ágyra. Nagyon jó puha volt. Felémmászott és elkezdett csókolgatni. Keze a pólom alatt járt már, mikor eszembe jutott, hogy megint összenyom, ha felül lesz. Megfogtam mindkét vállát és nagy erõfeszítések következte a hátára fordítottam, én pedig ráültem csípõjére. Kigomboltam az ingét és levettem róla. Látszólag tetszett neki a próbálkozásom.

Vadul megcsókolt én pedig bosszúból megharaptam a nyelvét… Na nem úgy, hogy tulságosan fájjon neki.

Elkezdtem szívogatni a nyakát és közben abban reménykedtem, hogy jó hosszú ideig meglátszik majd neki. Csókokkal árasztottam el egész felsõtestét. Mikor már köldökénél jártam bevillant, a jelenet az iskolában… A Szivecskés firkám… Mi van akkor, ha tényleg szeretem? Ha most lefekszem vele, mégjobban belebolondulok… Nem.. Az nem történhet meg, hisz még nem is ismerem.. Ez gáz…

-      Akiya. – Amikor kimondta a nevem feltünt, hogy csak ülök és bámulok magam elé.

-      Nekem ez nem megy… - Motyogtam.

-      Miért? – Bámult rám meglepetten.

-      Mert… Ez nekem nem megy érzelmek nélkül…

-      Chh. Jókor jösz rá..

-      Bocsi.. – A szemébe néztem. Eltudtam volna veszni benne.

-      Akkor mit csináljunk? – Kérdezte, miközben a kezeit összefonta a feje alatt.

-      Mondjuk… beszélgessünk… - Bal mutató ujjammal apró köröket írtam le köldöke körül.

 -      Na és mirõl? – Lemásztam a csípõjérõl, mert kezdett zavarni merevedõ férfiassága. Lefeküdtem mellé az oldalamra és magamra húztam egy takarót.

- Mondjuk elmesélhetnéd, hogy te, hogyan vesztetted el a szüzességed.

(Bocsi az írási hibákért:) )

Alig hittem a szememnek, amikor megpillantottam egy padon ülve. Nagyot dobbant a szívem. Elõször visszaakartam fordulni, de beszélni is szerettem volna vele. A gyengébb oldalam ismét felülkerekedett a makacsságomon.

- Látom most már hoztál vizet is magaddal. – Mondtam mosolyogva. Rögtön rám nézett. - Muszáj, nem vagy itt állandóan. Most miért jöttél?
- Hát.. - leültem mellé tisztességes távolságba. - Apámmal beszéltél? 
- Nem, eljöttem onnan.
- Beszélni akar veled. Nem tudom, hogy miért.
- Remélem nem tudja. – Enyhe célzás volt.
- Nem mondtam, nyugi.
- Nekünk is beszélnünk kell. Valami nincs rendben velem.

- Ezt hogy érted? Beteg vagy? Figyel, bármi bajod van, azt biztos nem tõlem kaptad el… - Kezdtem mentegetõzni, de félbeszakított.

- Nem úgy értettem… Amióta dugtunk – Ezt a legnagyobb természetességgel mondta. Nem tudom, hogy tud ilyen közönbös maradni, bár most nem volt annyira nyugodt, mint szokott. – mással nem tudom olyan jól érezni magam… És már rohadtul bosszant… - Mi a …?

- Mire akarsz kilyukadni? – Kaján mosoly ült ki az arcomra.

- Nem tudom. Talán… Lehet, hogy egy kicsit kötõdöm hozzád… - Elkerekedett szemekkel és résnyire nyitott szájjal az arcába bámultam. Vagy én vagyok a hülye, vagy tényleg azt mondta, hogy kötõdik hozzám… Ha jobban belegondolok az elsõ valószínûbb.

- Akinobu… - Furcsa volt kimondanom a nevét… - Nem lehet az, hogy belémszerettél? – Ekkor már rá sem néztem. A cipõm orrát fixíroztam.

-Chh. Lehetetlen. – A hangja merõ gúny volt. – Hova gondoltál? Istenem… látszik, hogy csak egy kölyök vagy. – tartott egy kis szünetet – De ugye te sem zúgtál belém, vagy valami?

- Nem… - Nem lehettem valami meggyõzõ, mert visszakérdezett.

- Biztos?!

- Igen, biztos. – Ez már kicsit határozottabban sikerült. Az igazat megvallva én sem tudom, hogyy pontosan mit érzek. Szeretek vele lenni, pedig egy seggfej. Eddig még nem volt hozzám egy kedves szava… Viszont néha, olyan, mintha tényleg érdekelné, hogy mi van velem. És… Biztonságban érzem magam mellete.. Ez pedig fura.. Valószínûleg izmos… nagyon izmos teste tehet róla. És a meleg szemei.

-Késõ van. Én megyek. – Hangja rántott vissza a jenbe. Amire megtaláltam a szememmel, már állt és indulni készült.

- Rendben. Szia. Én még maradok egy kicsit.

- Felõlem… Szia. – Azzal el is ment.

Megint nem néztem utána. Most valahogy nem is volt hozzá gusztusom. Seggfej… Egy kibaszott nagy seggfej. Megpróbáltam észérveket keresni arra, hogy miért esett rosszul, amit mondott. De valahogy nem jött össze. Érdekes érzések kavarogtak bennem. Ilyeneket még sosem éreztem.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy hazamenjek. Anyám és apám megint nem sejtett semmit. Szerintem észre sem vették, hogy leléptem otthonról. Mélyen aludtak, arra sem keltek fel, amikor bemásztam a szobám ablakán, ami mindennek, csak csendesnek nem volt mondható.

Elmentem zuhanyozni. A víz marta a hátam. El sem tudtam képzelni, hogy miért. Csak akkor kezdtem gyanítani, amikor az ujjaimmal végigsímítottam rajta, már amennyire bírtam. Pici hegeket éreztem. Olyan volt, mintha macskával aludtam volna együtt… Ja nem. Csak Akinobuval. Tényleg… Amikor utoljára ott voltam nála, láttam egy régi tányérkát. Lenne macskája?

Lefeküdtem az ágyamra. A Hátsófelem már nem sajgott, így nem korlátozott semmiben. Viszonylag gyosan elaludtam.

Másnap reggel anyám bejelentette, hogy vacsoravendégünk lesz. Nem érdekelt különösebben. Csak a nemlétezõ sebeim nyalogatásával és az önsajnáltatásommal akartam foglalkozni. Talán segítenem kellet volna valamiben. De kinek van kedve takaratína, miután…? Hagyjuk…

Inkább elmentem otthonról. Kellet valami elfoglaltségot keresnem. Kimentem a játszótérre. Úgyis lassan ott lesz a törzshelyem. Néhány anyuka kint volt a kisgyerekével. Eleinte észre sem vettek.

Leültem egy hintára és lassan elkezdtem lökdösni magam a lábammal. Becsuktam a szemem. A Napsugarak símogatták fehér arcom. Lassan itt a nyár. Mély lélegzetet vettem, hogy belélegezzem a zöldelõ fák és színekben pompázó virágok illatát.

Vannak pillanatok, amikor olyan dolgok jutnak az eszembe, aminek nagyon nem kéne… Ez is egy olyan alkalom volt… Lassan, de egyre határozottabban bevillantak, azok az emlékképek, amikor elõször találkoztam Akinobuval. És az az este… Grr… Kicsit megborzongtam.

Lassítottam a hintával és akkor vettem észre, hogy… khm… elég rendesen felizgultam… Az arcomat rögtön elöntötte a vér. Még szerencse, hogy a bõvebb farmerom volt rajtam. Gyorsan lekaptam magamról a pulcsim és a derekamra kötöttem, mintha melegem lenne. Az egyik anyuka rámnézett és elég látványosan elkerekedett a szeme. A pillanatnyi sokk után gyors mozdulattal eltakarta kislánya szemét és kézenfogva elráncigálta a térrõl. Pff… Felesleges volt. Nem bukom a kislányokra.

Sietõsre vettem a a lépteim. Rögtön a fürdõbe mentem és vettem egy jeghideg zuhanyt. Mire megtette a hatását, megérkezett apám a vendéggel. Gyorsan kerstem magamnak valami ruhát. Hála Istennek a kedvenc felsõm pont kéznél volt.

Leszegett fejjel kivágódtam az ebédlõbe. Illedelmesen köszöntem, de nem néztem rá az idegenre, csak kezet nyújtottam.

-      Szia, Akiya! – Csengett az ismerõs hang. Elõször azt hittem, hogy csak képzelõdöm, de nem. Akinobu volt az… Remek, már nem csak az én életembe, hanem az egész családéba furakodott bele.

Leültünk enni. Apa és Akinobu a munkáról beszélgettek. Anya néha csatlakozott hozzájuk. Elég unalmasan tellt az este, egészen addig, amíg apa nem kapott egy telefont. Valamiért fel kellet keresnie egy ügyfelet. Illembõl pironkodott kicsit, hogy itthagy minket, de viszonylag gyorsan lelépett. Anya rövöd ideig még faggata Akinobut, többek között arról is, hogy hol ismerkedtünk meg. Ügyesen kivágta magát.

Majd anya elküldött, hogy mutassam meg neki a házat. Mondhatom repestem az örömtõl.

A szobámat hagytam utoljára. Elég nagy rendetlenség volt… Égett is a pofám rendesen.

Amikor bevezettem, hallotam, hogy becsukja magamögött az ajtót, aztán elfordította a kulcsot a zárban.

(Bocsi az írási hibákért... Kicsit kapkodtam^^")

Te mit keresel itt? – szûrte a fogai között. Nem tudtam eldönteni, hogy a dühtõl fortyog vagy a meglepõdöttségtõl.
- Hidd el nem miattad jöttem. - mondtam ugyan olyan ellenszenves hanggal mint õ. - Miattad nem tudok ülni. – Ha szemmel ölni lehetne, már nem élne. Elkezdett röhögni.
- Tudtam, hogy mi lesz veled, de te nem kérted, hogy finoman. – Mert abban a helyzetben tényleg olyan állapotban voltam, hogy még kivánságmûsorosdit is volt kedvem játszani…
- Fiam, nem jössz be? – Apa kijött a belsõ irodából. - Ó, látom találkoztál Akiyaval. Akinobu, õ a fiam Akiya. 
- Tudom, tegnap találkoztunk, mikor futni voltam. – Éreztem, ahogy elönti a vér az arcom. Csak nem olyan hülye, hogy lebuktasson apám elõtt, aki történetes a fõnöke…
- Apa, elhoztam a papírokat. – Átnyújtottam a mappát és igyekeztem minél gyorassabban felszívódni. - Megyek is. Sziasztok. 
- Szia. – Meglepõdtem, hogy köszönt.
 - Oké, szia fiam. – Ezt már alig hallottam, mert ,mint egy idegbeteg rohantam ki a terembõl.

Becsuktam magam mögött az ajtót, tettem egy pár lépést majd mély lélegzetet véve nekivetettem hátam a falnak. Szegény titkárnõ kérdõn nézett rám némi magyarázatot várva. Kis korom óta ismerem, egy ideig õ volt a bébiszitterem nem is csodálom, hogy érdeklik mi van velem, de most nem akartam beszélni vele. Alig akartam elhinni, Akinobu pont apám cégénél dolgozik. Ilyen nincs… Miért pont velem történik ez? Röhejes. Mindig azt mondom, hogy nincsenek véletlenek, ennek is biztos megvan a maga oka. Csak tudnám, hogy mi…

Alig értem haza csörgött a telefonom. A legjobb barátom, Rin hívott. Tudom, hogy fura, hogy a legjobb barátom egy lány, de ez van. Velem sem volt túl sok kedvem beszélni, viszont, ha nem veszem fel azt a nyomorult telefont akkor magyarázkodhatok.

-      Szia! – Csivitelte izgatottan. – Nem fogod elhinni, hogy mi történt! – Ó, te sem hinnél nekem, he elmesélném, hogy mivel töltöttem az elõzõ estém.

-      Na mesélj…

-      Tudod, van az az állatmenhely a suli utcájában.

-      Igen.

-      Felvettek önkéntesnek!

-      Mert nincs otthon egy miniállatkertnyi kutyád, macskád, hörcsögöd, miegymásod.

-      Jól van, na… - Nem szereti, ha szarkasztikus vagyok. - De nem ez a lényeg. Amúgy még keresnek egy embert. És… Hát… - ez már rosszul kezdõdik. – Azt mondtam, hogy ismerek valakit, aki biztos szívesen elválalná.

-      Az a valaki ugye nem én vagyok?

-      Ne csináld már! Tudom, hogy jól éreznéd magad a sok cukimuki állat között.

-        Maradjunk annyiban, hogy még átgondolom.

-      Rendben. Csak ezt szerettem volna elújságolni. Szia.

-      Szia..

Magam sem értem, hogy miért vagyok jóban vele. Talán azért, mert nem szemétkedik velem, legalább is csak indirekt módon.

Fel- alá sétáltam a szobámban. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehetne megoldani a fennálló helyzetet. Akinobu a saját érdekében sem fog mondani semmit apának. Legalább is remélem. Istenem… Mi lenne itthon, ha kiderülne? Bele sem merek gondolni. Viszont sokszor össze fogunk futni, ami elég kínos lesz – legalábbis nekem biztos. Szerintem õt nem igazán izgatja, hogy ki mit gondol róla, vagy hogy melyik volt szexpartnerével fut össze. A házában lévõ kupiból kiindulva jelenleg nem hiszem, hogy van valakije.

Muszáj lesz tisztáznom vele néhány dolgot…

Az órára néztem - még volt idõm vacsoráig. Anya a konyhában sürgött-forgott, észre sem vette, mikor kiosontam az ajtón. A Játszótér felé mentem. Abban bíztam, hogy futás közben találkozok vele. Leültem és vártam. Eltellt 5 perc, 10 perc, 30 perc, de egyetlen lelket sem láttam. Nagyot sóhajtottam és felálltam. Nem volt más választásom, el kellett mennem a házához. Nem voltam benne biztos, hogy jó irányba megyek, de bíztam abban, hogy felismerem a házat, ha látom.

Szerencsére még emlékeztem a magas kõfalakra és a széles ablakokra. Megálltam az ajtó elõtt. Jó ideig hezitáltam, hogy mit is kéne csinálnom. Összeszedtem az összes bátorságom és becsöngettem. Viszonylag gyorsan ajtót nyitott.

- Mit akarsz? - kérdezte nem túl barátságosan. Látszott, hogy nem örül nekem-
- Beszélgetni. Úgy érzem muszáj lesz... -
- Oké.. Gyere be. – A szemében megcsillant valami vadság.

A Konyhába vezetett, ahol most már kicsit nagyobb rend volt, mint múltkor. Viszont förtelms szag áradt a tûzhelyen rotyogó lábasból. Nem tudom, hogy mivel kisérletezett, de szerintem valamilyen biológiai fegyver elõállításával. Megkeverte egy fakanállal, aztán õ is belátta, hogy valami nagyon nem stimmel, kiöntötte az egészet.

- Na, mirõl akarsz beszélni? – Megfordult és nekidölt apultnak. Én az asztalnál ácsorogtam - Miért nem ülsz le? – Rohadj meg…
- Épp ezaz... Elég fájdalmas. - néztem rá, vádló szemekkel. 
- Tudthattad volna, hogy ez lesz. Két-három nap és elmúlik. – Ezt már sokkal együttérzõbb hangnemen mondta. De még mindig gonoszan néztem rá.- Ne nézz így rám! Meg is állíthattál volna!
- Tudom.
Úgy érzem hosszú beszélgetés lesz…

Odamentem a hûtõhöz, és elkezdem turkálni benne. Ha már itt vagyok, akkor összedobok valami kaját, mert még a végén éhen hal szegény. Azt meg én sem akarom…
- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Fõzök... ha már te nem tudsz. Inkább csak ülj le. 

Szótfogadóan leült. Mondjuk nem oda, hahova én gondoltam, mert a pultra tehénkedett fel.

Találtam a hûtõben némi tojást, láttam, hogy van tej is.Pár darab palacsintát tudok csinálni. Nem éppen vacsorának való, de finom és alapanyag hiány miatt nincs túl sok választási lehetõségem. Kerestem egy serpenyõt és elkezdtem csinálni.

Amiközben fõzõcskéztem éreztem, hogy Akinobu végig engem néz. Kezdtem kínosnak érezni a csendet.

-      Szóval… Arról szeretnék beszélni, hogy mit csináljunk, amikor találkozunk. Szerintem te sem örülnél neki, ha valaki rájönne, a kis titkuunkra. – Felnevetett, amit nem értettem.

-      Kölyök, ha nem kezdesz pánikolni, akkor senki sem fog rájönni, mert én abban biztos lehetsz, hogy én nem mondom el senkinek.

-      Van nevem is… - Suttogtam, nehogy meghallja. – Amúgy anyár egy jópárszor õssze fogunk futni. – Jelentettem be közönbös hangom.

-      Mi van?! – Nem igazán örült a hírnek.

-      Szinte az egész nyarat a cégnél fogom tölteni, hogy „tanuljak”…Szzzz! – Szisszentem fel, amikor a forró olaj ráfröccsent a kezemre. Rögtön be is vörösödött, én meg mint egy kisgyerek elkezdtem rázogatni.

-      Istenem. Hogy lehet ilyen béne? – Felált és komótos léptekkel elindult felém. Elkapta a kezem és megnézte az égést. Aggodalmas szemekkel figyeltem, ami valószínûleg neki is feltûnt. – Nyugi, nem fogsz belehalni. – Mondta cinikusan. Egyik kezével elengedett és a mellete lévõ fiókban kezdett el turkálni. Elõszedett egy doboz ragtapaszt és ügyesen leragasztotta a sérülésem. – Tessék. – Megveregette a kézfejem bíztatásként, mejd végre elengedte. Hibá próbáltam letagadni magam elõtt, jól esett ez a kis figyelmesség.

Amikor elkészültem, kerestém még lekvárt és kakaóport. Nem tudtam hogy szereti a palacsintát, de reménykedtem benne, hogy azért majd valahogy megeszi. Megterítette az asztalt két személyre.

-      Nocsak.. – Csúszott ki a számon. Kicsit meglepõdtem. Nem hittem volna, hogy el tud viselni.

-      Ülj le.. – Mutatott a vele szemben lévõ székre. Óvatosan ráereszkedtem, de megpróbáltam kerülni a feltûnést. Nem kell, hogy kiröhögjön…

Csendesen ettünk. Én már egy utún is teljesen jóllakottnak éreztem magam. Ránéztem az egyik falon lógó órára. Fél tíz… Ajajj… Érdekes lesz ezt kimagyarázni otthon. Felálltam a székrõl.

-      Nekem mostmár mennem kell. – Egy szó nélkül felállt õ is. Elindult az ajtó felé. Amikor észrevette, hogy én még mindig ott álok és csak õt bámulom megszólalt.

-      Kikísérlek. – Erre már feleszméltem, és elindultam.

Egész az utcáig kísért. Már sötét volt, csak néhány embert láttam. Mielõtt elmehettem volna megragadta a karom és maga felé fordított. Átható tekintette szinte égetett. Kirázott a hideg. Elég közel volt, hogy érezzem magamon a lehelletét. A szívem csak úgy kalapált. Közelebb hajoltam hozzá. Éreztem az illatát. Hátborzongató. Megõrjítõ. Szavakkal nem tudom öszefoglalni, hogy mit éreztem.

Sóbálvénnyá vált, mégis végig a szemembe nézett. Egyre közelebb hajoltam hozzá. Jó két fejjel magasabb volt, mint én, ezért kicsit lábújhegyre emelkedtem és adtam a szájára egy puszi szerûséget. Mielõtt elhúzódhattam volna szorosan átkarolt és vadul megcsókolt. Nem akartam, hogy megint megtörténjen… Nem, akartam megint teljesen a rabjává válni… És még nem voltam olyan állapotban, hogy megint kibírjak egy olyan durva menetet…

Amikor egy pillanatra elengedte az ajkaim gyorsan kibújtam karjai közül és sietõs léptekkel elindultam haza.

A térdeim remegtek – biztosan elég érdekes mentem… Vissza szerettem volna nézni Akinobura, de nem mertem…

 Kitessékeltem az ajtón, és a kulcsot kerestem. Idegesen áll egyik lábáról a másikra, nem tudott mit csinálni. Hátat fordított és elsétált. Nem haragszom, hogy nem köszönt, úgysem fogok vele  többet találkozni. Amint bezártam egybõl a garázsba mentem, hogy végre elinduljak. Öt percem volt beérni, és 10 percre van a munkahely. Pont be fogok érni. 
  A kelleténél gyorsabban mentem mint szabadott volna, de nem zavertatták magukat az emberek, dudáltak, és utánnam is kabáltam. De nem érdekelt, az elõzõ este jutott eszembe. Csodálom, hogy van még ilyen ember a világon, aki így ki tudott elégíteni. Nem késtem el, mint ahogy jósoltam is. Köszöntem mindenkinek, majd elmentem dolgozni az elég kicsi irodámba, de csoda, hogy kaptam, hiszen új vagyok. Gondolom közre mûködhetet az is, hogy megdugtam a fõnököt. Nem elenkezett, sõt... Mindegy az már a múlté, és most van egy jó áûllásom, a munkatársak elfogadbak, a fönõknél jó vagyok, minden rendben. Már csak egy titkárnõ kéne, hogy ne unatkozzak amikor nincs semmi dolgom...
 Nehezen, de múltak az órák. Nem kellett semmit sem csinálnom, és biztos vagyok benne, hogy ezt a munkatársaim is tudták. Bejött az egyik titkárnõ jelöltem.
- Szia. Most van valami munkád? 
- Szia. - Felnéztem a laptopból, amin nem dolgoztam, hanem csak elfoglaltam magam. - Az attól függ. Mi kellene?
- El kéne menni fénymásolni, de a többieknek egy csomó dolga van... - Szóval én jó vagyok a fõnöknél, és mivel a fénymásoló ott van, nekem kell mennem. Értem én.
- Hm... Nem is  tudom. Mit kapok érte? - Néztem rá huncutt kis vigyorral. Egybõl megértette, és elkezdte gombolni a fölsõjét. - Nem, most nem ilyenre gondoltam, bár nem lenne rossz. 
Végig néztem reajta, majd felálltam és elvettem a papírokat. Tudta, hogy meg fogom csinálni, de kellenek a jó pontok.
- Köszi, köszi, köszi!- puszit nyomott az arcomra. 
 Elindultam, és reménykedtem, hogy nem, találkozok a fõnökkel, se senki mással. Bementem a helységbe, megcsináltam, hallottam közben, hogy valakire rászól a titkárnõ, hogy nem kéne kopogás nélkül bemennie az irodába. Csak röhögtem. Kimentem az erre fentartott irodából, amikor szét repülõ papírokat láttam. Ez egyre bénább lesz. Gyorsan összeszedte a dolgokat, majd felegyenesedet, és velem szemben állt. El sem hittem amit láttam, de amint megfigyeltem, õ sem örült ennek a találkozásnak. Akiya volt béna a papírokkal. 
- Te mit keresel itt? - szürtem a fogaim között. Képes lett volna követni? De akkor mit akart a fõnöknél egy csomó papírral?
- Hidd el nem miattad jöttem. - mondta ugyan olyan ellenszenves hanggal mint én. - Miattad nem tudok ülni. 
Nem bírtam tovább, alkapott a röhögés. Ezt nem kellett volna mondani, tudtam, hogy nem fog tudni. Majd legközelebb nem egy profival fogja csinálni. 
- Tudtam, hogy mi lesz veled, de te nem kérted, hogy finoman. 
- Fiam, nem jössz be? - Felállt a fõnök és kijött. - Ó, látom találkoztál Akival. Akinobu, õ a fiam Akiya. 
- Tudom, tegnap találkoztunk, mikor futni voltam. 
- Apa, elhoztam a papírokat. - Szegénynek tiszta vörös volt az arca. Nem szivesen lettem volna a helyébe, de ez van. - Megyek is. Sziasztok. 
- Szia. - köszöntem el tõle. Amikor azt mondtam, hogy nem akarok vele többet találkozni, nem csak a dugásra értettem, hanem a találkozásokra is. Azt hiszem keresnem kell egy másik munkahelyet. 
 - Oké, szia fiam. -Odafurdul hozzám - Hát nem szép gyerek? Olyan fiatal még, de szerentém, ha õ vezetné majd a céget.
- Igen az. - Na nem, itt nem maradok többet. Az hiányozna, hogy õ lenne a fõnököm.  

 Vége lett a munkaidõnek és alig vártam, hogy hazaérjek. Nem akartam most futni menni, sem edzeni, inkább fõzni magamnak valami kaját. Spagettinek indult, de nem az lett, legalábbis ránézésre nem tûnt annak. Ahogy fõztem egyre idegesebb lettem, hogy nem sikerült, ráadásul melegem is volt, így megint félmeztelen kötöttem ki. Ahogy néztem egyre izmosabb felsõtestem, miközben fõt az a valami csöngettek. Ki az isten jön ilyenkor? Kinyitottam az ajtót, mondanom sem kell, hogy Akiya állt az ajtóban.
- Mit akarsz? - kérdeztem nem túl barátságosan. 
- Beszélgetni. Úgy érzem muszáj lesz... 
- Oké.. Gyere be. - maximum lesz még egy gyors menetem. 
Hát azt hiszem, hogy a városból is költözök. Miért jött én hozzám? Azért mert együtt voltunk egy éjszakán, nem azt jelenti, hogy lelkizni is fogok vele. Azt hiszem, jobb ha felvilágosítom errõl. Közben bementünk a konyhába, ahol egy kicsit leégett a spagettinek mondott valami. Fogtam az egészet és kiöntöttem. Inkább csinálok egy szendvicset. 
- Na, mirõl akarsz beszélni? - Fordultam meg  és dõltem a pultnak. Õ az asztalnál állt.- Miért nem ülsz le? 
- Épp ezaz... Elég fájdalmas. - nézett rám, vádló szemekkel. 
- Tudthattad volna, hogy ez lesz. Két-három nap és elmúlik. - még mindig nézett, mostmár inkább fájdalmas tekintettel. - Ne nézz így rám! Meg is állíthattál volna!
- Tudom. 
Odajött és csak úgy elkezdett a hûtõbe kotorászni. Nem értettem. 
- Mit csinálsz? - kérdeztem. Túl otthonosan érezte magát. 
- Fõzök... ha már te nem tudsz. Inkább csak ülj le. 
Így történt az, hogy csak ültem és néztam a kis konyhatündéremet, miközben sürgött a konyhámban. Csak úgy megjegyzem, jó segge van. 

(Bocsi a helyesírási hibákért. Próbáltam figyelni^^)

Anya és apa már szokás szerint dolgozott, úgyhogy nyugodtan bömböltethettem a rádiót. Reggelinek összedobtam magamnak egy szendvicset. Amire felöltöztem és összekészítettem a könyveim, már rég késésben voltam. Kész csoda, hogy mégis elértem az iskolabuszt. Leült a legelsõ szabad ülésre és reménykedtem, hogy a 20 perces út alatt nem szúr ki magának egy idióta sem.

Szép dolog az álmodozás… Alig indultunk el, valaki fejbedobott kajamaradékkal, vagy valami más szmötyivel. Tulajdonképpen nem is akartam inkább beazonosítani… Nem fordultam meg, nem igazán érdekelt, hogy ki dobta. Felesleges lett volna. Ha esetleg szólok valamit, akkor még rosszabbul járok.

Az iskolában már nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a buszon. Ott legalább volt hova „elmenekülnöm”. Nem balhézhatok. Megígértem a szüleimnek. Amúgy is mindig én húzom a rövidebbet. De aznap ingerült voltam, türelmetlen. Még magamat is megleptem, hogy mennyire feszült vagyok. Egyedül csak abban reménykedtem, hogy gyorsan eltelik ez a nap… Persze nem így lett. Utolsó óra tesi volt. Utáltam… A tanár folyton macerált, nem értette meg, hogy nincsenek meg a kellõ adottságaim a sportokhoz. A magasugráshoz fõleg. A lábaim rövidek és gyengék.. Bár a vádlimmal meg vagyok elégedve.

Háromnegyed óra szenvedés után alig vártam, hogy letusolhassak és hazamenjek. De az öltözõben belém kötött az egyik osztálytársam. Eleinte csak beszólogatott, de miután rájött, hogy magasról teszek a hülyeségeire elkezdett lökdösni. Erre már én is bepöccentem. Visszalöktem, bár a kívülállóknak ez olyan látvány lehetett, mintha egy falnak mentem volna neki. Õ csak kiröhögött és egy kecses csuklómozdulattal beküldött az egyik távol esõ sarokba. A többiek szurkoló táborokba verõdtek.  Végül a tornatanár szedett szét minket.

Egybõl az igazgatóiban találtuk magunkat, a szüleinket behívatták. Anya pár perc alatt beért. A Szemei villámokat szórtak, amikor meglátott. Nem mondott semmit. Tudtam, hogy majd otthon kapom meg a fejmosást. Bõ fél órát beszélt anya az igazgatónõvel és amikor kijött nem volt túl rózsás hangulatában.

Hazafelé nem szólt hozzám egy szót sem. Karba tett kézzel ültem mellette az anyósülésen. Egyre fürkésztem a tekintetét, de nem tudtam semmit kivenni a szemeibõl.

Otthon egybõl a szobámba teleportáltam magam. Anya bejött utánam és leült mellém az ágyra.

-      Ez mire volt jó? – Megpróbált higgadt maradni.

-      Nem én kezdtem… Nem tehetek róla, hogy mindenki boxzsáknak néz… - Elfordítottam a tekintetem.

-      De miért nem kerülöd ki az ilyen osztálytársaid?

-      Anya, csak azt mond meg hogyan?! Egy rossz szót sem szóltam most sem! – Fakadtam ki. Anya idegesen masszírozta meg az orrnyergét.

-      Értsd meg, ez volt az utolsó húzásod. A következõ alkalommal már felfüggesztettet kapsz.

-      És szerinted az hol érdekel?! – Tudom, hogy nem kellet volna vele így beszélnem. – Ha szekálnak ne álljak ki magamért?

-      Nem ezt mondtam…

-      Nem érdekel. Hagyj békén! – A nyitott ajtó felé mutattam. Szegény anyám nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem szokott hozzá az ilyen kirohanásaimhoz.

Bezártam magamra az ajtót. Dühös voltam az egész Világra. Úgy éreztem megfulladok a négy fal között. El kellett mennem valahová. Elõkerestem egy régi hátizsákot, összeszedtem pár cuccot és megvártam, hogy a szüleim elaludjanak. Kinyitottam az ablakot és kimásztam az utcára. Nem volt nehéz dolgom, mivel földszintes házunk van. Sötét volt a lámpák már felgyúlltak az utcákon. Az ég gyönyörû csillagos volt. Szinte magába szippantott a látványa.

A régi játszótérre értem. Leültem egy padra. Hátrahajtottam a fejem és utat engedtem a könnyeimnek. Éreztem ahogy végigfolynak az arcomon és lecsöppennek a fülem mellett.

Annyira belemélyedtem az önsajnáltatásba, hogy észre sem vettem, amikor egy férfi oda ült mellém, de szerintem õ sem vett elõször észre. Hehh.. Nem is csodálom..

Nem igazán néztem meg, csak annyira, hogy megbizonyosodjak, hogy nem õ a baltás gyilkos.

-      Szevasz. Van egy kis vized? – Kérdezte, és ezzel visszarántotta valóságba. Reflex-szerûen belenyúltam a táskámba és elõkotortam egy üveget. Hanyag mozdulattal odanyújtottam neki. – Kösz. – Éreztem, hogy néz. Kezdett zavaróvá válni. – Te most sírsz?

-      Én...én nem sírok …Csak belement valami a szemembe. – Szánalmas kifogás…

-      Azt tudod, hogy mindenki ezt mondja, aki sír? – Televolt a hangja gúnnyal.

-      Te is? – Nem tudom, hogy miért kérdeztem meg.

-      Én nem sírok... – kissé bizonytalan volt. - De miért vagy itt? Nem kéne otthon lenned? Fiatal vagy, hogy egyedül mászkálj egy ilyen helyen. – Hány évesnek néz ez?

-      Ember – Nevettem - ez egy játszótér. És összevesztem valakivel. De neked is most kell jönnöd, megittad a piámat. Azt ugye tudod, hogy egész estére volt?

-      Szóval elszöktél. – kuncogott - Szánalmas vagy.

Felállt és én is. A vizem megitta, szóval villám gyorsan ki kellet eszelnem valamit. Nem maradhatok egész este innivaló nélkül. A fejemmel biccentettem egyet, célozva arra, hogy igazán feltölthetné az üvegem, ha már volt olyan kedves, hogy megitta. Idegesen felhúzta a szemöldökét és beletúrt izzadt, vörös hajába.

-      És most hova akarsz menni?

-      Hozzád. - Mondtam a legnagyobb közömbösséggel.  - Feltöltöd az üvegem. – Ezen látszólag kicsit bepöccent.

-      Na nem fogod megmondani, hogy mit csináljak, kisapám. Majd én feltöltöm, ha akarom. Örülj, hogy jó kedvemben vagyok, így megteszem, de mást ne várj. Meg van értve?

-      Azt hiszem igen, bocs...

Csendesen mentünk a lakásáig. Nem láttam értelmét beszélgetést kezdeményezni. Alig léptük át a küszöböt levette a trikóját, így megcsodálhattam nem kicsi kidolgozott felsõtestét. Majd miután már én is kínosnak éreztem, hogy bámulom a szobát kezdtem kémlelni. Elég nagy rendetlenség volt. Néhol ruhák, máshol papírok voltak szerteszéjjel. Elvitte az üvegem, gondolom a konyhába ment.

Rövid idõn belül megint õt kezdtem nézni. Ahogy az üvegemmel szerencsétlenkedet hírtelen túl jól kezdtem magam érezni… Lassan közelített felém. A szája szélén elégedett mosolyt láttam. Kicsit megijesztett. Amikor már veszélyesen közel került megfeszítettem a kezeim mellkasán. Gyerekes ötlet volt. Még ha nagyon akartam volna ellenkezni, akkor is simán elbírt volna velem.

-      Hiába erõlködsz aranyom, látom, hogy nem vagy ellene a dolognak! – Mind a ketten lenéztünk. Nagyon reménykedtem benne, hogy rosszul látok…

-      Picsába – suttogtam. 

-      Ott lesz mindjárt, nyugi.

A kezeim elernyedtek, úgy lógattam õket magam mellet, mintha nem is hozzám tartoznának. Ez normális? Mármint két férfi… Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Egyre közelebb hajolt, végül megcsókolt. Kicsit sem volt gyengéd, de erõszakos sem. Elkezdett húzni az egyik irányba, majd lefektetett a kanapéra. Lassan, vontatott mozdulatokkal megszabadított a ruháimtól. Ez már kicsit kínos volt. Fõleg díszkivilágításban, mivel szerintem a lakás összes lámpája égett… A nyakamat kezdte csókolgatni és egyre lejjebb haladt. A kezei ágyékom táján matattak. Halk nyögés hagyta el ajkaimat, ami miatt rendkívül szégyenkeztem, bár nem értem, hogy miért. A pillanat töredéke alatt a szájába vette férfiasságom.

-      H-hogy le-lehetsz ilyen jó-ó? - kérdeztem szaggatottan a nyögések miatt.

-       Tele van a szám babám. – Elmosolyodtam.

Elkezdett tágítani. Eleinte nem volt túl kellem érzés, sõt, de rövid idõn belül megszoktam. Majd lassan behatolt. Egy pillanatig csillagokat láttam a fájdalomtól, amikor elkezdett mozogni még rosszabb lett. Viszont, mikor gyorsított a tempón már alig éreztem valamit.

Nem bírtam túl sokáig…

-      Mindjárt meglesz. - mondtam, és teljes extázissal az arcán hallgatta, amint elmegyek egy hangos nyögéssel.

-      Folytatni akarom. Nem fogsz elszabadulni egy darabig. Most szopj le! – Jelentette be erõszakosan.

Azt sem tudtam, hogy mit csinálok csak engedelmeskedtem neki. Úgy voltam vele, hogyha valamit nagyon rosszul csinálok, úgyis jelezni fogja. Bár az artikulátlan és beazonosíthatatlan hangok alapján, amit kiadott, meglehettem elégedve magammal. Megérdemeltem volna egy vállveregetést, de abban a helyzetben, nem volt rá lehetõségem.

Egész este együtt voltunk. Amikor abbahagyta a szadizásom viszonylag gyorsan elaludt, így volt idõm gondolkodni. Alig tudtam elhinni, hogy egy férfival vesztettem el a szüzességem. Akkor én… most… meleg vagyok?

Másnap arra keltem, hogy finoman rázogat. Meglepetésemre bevoltam takarva egy jó meleg és puha pléddel. Nagy nehezen felültem, de rögtön ki is derült, hogy ez nem a legjobb ötlet. Nem kicsit sajgott a seggem.

-      Hé, kölyök! Ideje felkelni. – Fáradtan dörgöltem meg a szemeim.  – Nekem mennem kell dolgozni.

-      Szombat van…

-      Az nem jelent semmit. Tudod nem mindenki meresztheti otthon a seggét hétvégén.  Szóval nagyon jó lenne, ha felöltöznél és eltûnnél.

-      Oké… Lezuhanyozhatok? – Sóhajtott egyet és a fejét is csóválta.

-      Öt percet kapsz. – Karjával a fürdõ felé mutatott.

Nem kérdezõsködtem tovább. Amilyen gyorsan bírtam letusoltam, bár szerintem így is jóval több ideig tartott, mint öt perc. Nem tehetek róla… Voltak bizonyos hátráltató körülmények.

Összeszedtem a ruháim és magamra kapkodtam õket.

Ahogy elõkerestem a táskám volt egy kis idõm megcsodálni az ismeretlen férfit. Öltönyt viselt és baromi jól állt neki. Végigmustráltam tetõtõl talpig és csak akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy még a nevét sem tudom.

-      Õõõ… Kérdezhetek valamit?

-      Ha nagyon muszáj.

-      Hogy hívnak?

-      Akinobu Nishiyama. Téged? – Kezet nyújtott.

-      Akiya…

-      Nos Akiya, örültem a találkozásnak, de most már tényleg mennem kell dolgozni.

Kitessékelt az ajtón. A zsebébõl elõhalászta a kocsi kulcsát és zsebre tett kézzel elindult a garázs felé. Nem tudtam, hogy köszönjek-e el, vagy sem. Olyan furcsa volt az egész helyzet, így egyszerûen hátat fordítottam és elindultam haza.

Alig értem be az elõszobába anyám a nyakamba vette magát. Olyan erõsen szorított magához, hogy majdnem összeroppantott.

-      Kisfiam, hol voltál?! Betegre aggódtuk magunkat apáddal!

-      Csak… Sétáltam egész este… Muszáj volt kiszellõztetnem a fejem… Bocsánat. A tegnapi miatt is.

-      Ezt majd még megbeszéljük. Most felhívom apád, hogy megkerültél.

Amint szabadultam a szorításból bevettem magam a szobámba. Ledobtam magam az ágyamra, de szigorúan csak a hasamon feküdtem. Amint párnát ért a fejem rögtön el is aludtam. Mondjuk nem is csodálom…

Délután keltett anya, hogy be kéne vinnem apának pár papírt. Elõször húztam a számat egy kicsit, de aztán rájöttem, hogy ennyit meg kell tennem a béke érdekében.

Átöltöztem, és összeszedtem a papírokat. Apám cége háromnegyed órányi feszített ütemû sétára volt a házunktól. Nem volt kedvem tömegközlekedéshez, sem az üléshez. Ez tûnt a leg kézenfekvõbb megoldásnak.

Fellifteztem  az ötödikre. És majdnem kopogás nélkül csörtettem be az irodába, amikor szerencsére a titkárnõ rám szólt. Megtorpantam és óvatosan jeleztem szándékom, hogy be szeretnék menni. Rögtön jött is a válasz.

Ahogy kinyílt az ajtó, a huzat kivitte az összes dokumentumot a kezembõl. Utánuk vetettem magam. Viszonylag gyorsan összeszedtem õket, de amint felegyenesedtem majdnem megint szétszórtam õket. Leesett az állam, földbe gyökerezett a lábam. Le sem tudtam volna tagadni a meglepõdöttségemet.

Akinobu Nishiyama-val találtam szemben magam…