- Az a fafejû apád.. – Zsörtölõdött az orra alatt.

- Mi? Kirúgott? – Kérdeztem riadtan.

- Nem.. Pont ez az. Azt mondta, idézem: Azért nem rúglak ki, hogy a fiadnak legyen mit enni. Csak kicsit idegesített fel... – Szemei csak úgy szikráztak a dühtõl. Még nem láttam ilyennek… Kivéve akkor, mikor azt hitte megcsaltam…

- Nyugi. A lényeg, hogy megvagy. – Próbáltam csitítani. Nem akartam, hogy szitkozódásba menjen át a dolog. Az egyik érintett csak az apám, akárhogy is viselkedik. - De... Nem vettél almot.. – Mondtam kicsit tárgyilagosan.

- Mi? – Értetlenkedett. Megforgattam szemeim.

- Sunshine-nak. Macskaalom. Hahó. – Elkezdtem integetni a szeme elõtt, ami kicsit visszahívta a földre. 

- Sunshine? Te elnevezted?- Ó, talán nem tetszik? 

- Aha. - Felálltam. - Menjünk alomért!

Sóhajtott egyet és visszarántott maga mellé. Azt hittem, jobban mondva abban reménykedtem, hogy leteper, de „csak” megcsókolt. Jól esett meg minden, de na… 18 éves vagyok. Kamasz. Tombolnak bennem a hormonok. Nekem szeretgetés kell, nem fogorvosi ellenõrzés!

- Szeretlek... - Suttogta a fülembe és magához ölelt. 

~*~

Gyorsan végeztünk a kisállat-kereskedésben, még én is kaptam ajándékot. egy pandás felsõt. Nekem nem igazán tetszett, de Akinobu oda és vissza volt tõle. Csak abban ne reménykedjen, hogy nyilvánosan is hordani fogom. Höhö.

Otthon megmelegítettem a kaját, Akinobu meg valamit keresett a gardróbban. Elõszedett egy macskatálat.

- Honnan volt macskatálad?- Kérdeztem gyanakodva.

- Volt egy macskám. Elütötte egy kocsi. – Szóval az õ tányérkáját láttam aznap este, mikor találkoztunk.

- Uhh.. – Nem tudtam mást kinyögni.

- Igen.. Nagyon szerettem, akkor csak õ volt nekem. De most már itt vagy te.  – vetett felém egy karvaly vigyort.

Szótlanul feküdtünk le aludni. Háttal feküdtem neki az ágyban. Hirtelen átkarolt és a fülembe suttogott, mély, szexi hangon.

- Haragszol még?- kérdezte.

- Nem tudom...- És tényleg nem tudtam. Még bántott egy kicsit a dolog, de minden egyes alkalommal, mikor hozzám ért, enyhült a dühöm. - Én... Fogalmam sincs.

- Szeretsz?

Elgondolkoztam – teljesen feleslegesen.

- Igen. – Ez evidens.

Megpuszilta fejem, éreztem, ahogy mélyen belélegzi hajam illatát.

~*~

Teltek a napok. És nem történt semmi – azon kívül, hogy mostam, fõztem és ismételten mostam és fõztem, ja és természetesen takarítottam is Akinobura. Õ nagyon élvezte a helyzetet. Egészen olyanok voltunk egy hét után, mint egy kibaszott házaspár. Pff… Még szerencse, hogy ezt a megállapításomat nem mondtam neki. Ki is akadt volna. Még a végén azt hitte volna, hogy el akarom vetetni magam vele… Pedig nem… vagy nem tudom.

Másnap elvitt a suliig – szokás szerint. Gondterheltnek tûnt, még búcsú puszit sem kaptam tõle, amit azért igazán elvárhat az ember fia, ha már az ágyban nem kap semmit…

Az épület udvarán Rin rögtön letámadott és elkezdett faggatni.

- Hogy sikerült a meglepetés? Tetszett Akinobunak az ajándék? Volt egy kis khm..? – jelentõségteljesen elhallgatott. Rosszallóan megcsóváltam a fejem… Õt is csak AZ érdekli.

- Nem. Sajnos még az ajándékot sem volt esélyem odaadni neki. Majd ma délután… Talán.

~*~

Gyalog mentem haza a suliból. Furcsa, de már tényleg teljesen az otthonomnak éreztem Akinobu lakását. Szerettem oda „hazaérkezni”. Szerettem a szobák hangulatát, a falak színét, azt a pezsgõ életérzést, amit Akinobu hagy maga után.

Nyitva volt a bejárati ajtó. Kicsit meg is lepõdtem. Itthon lenne?

Bementem, õ éppen a kanapén ült, Sunshine-nal az ölében. Egy divatosan szakadt farmer és egy fekete rövid ujjú volt rajta. Még így sem láttam…

Csendesen lepakoltam a cuccaim és rákönyököltem a konyhapultra. Onnan figyeltem, hogy mit csinál. Elég hosszú idõ után vett csak észre, de akkor arca felragyogott és odasietett hozzám és átkarolt.

- Adni szeretnék valamit. – Mondtam, mielõtt megcsókolhatott volna.

- Egy pillanat. Elõbb én mutatok valamit. – Elengedett és villámgyorsasággal kapta le magáról a felsõt és megfordult. A jobb lapockája le volt ragasztva ilyen átlátszós cuccal, alatta pedig… Alatta pedig egy nagy A betû tündökölt. Egy tetoválás… Mégpedig az én kézírásommal. Pontosabban szólva nem egészen az volt, természetesen sokkal szebb, de pont úgy nézett ki, mint a firkámon.

- Na? Hogy tetszik? – Kérdezte izgatottan?

- Hát te nem vagy ép. – Röhögtem, de magam felé fordítottam és lesmároltam. – Nagyon szeretlek te idióta. – megragadtam a kezét. – És most menjünk. – Rángattam a bejárati ajtó felé.

- Hova? – Megfeszítette a lábat. Most komolyan elvárja, hogy rángassam?

- Na, hova? Nekem is kell egy ilyen!

- Meg a jó büdös francot! – Mondta elvékonyodó hangon. – Asszem’ akkor anyád ki is csinálna…

- Ó, most már anyámtól félsz jobban?

- Apádat már tudom kezelni…

- Figyelj. Nagykorú vagyok. És amirõl nem tudnak, az nem fáj nekik. – Megforgatta szemeit, de a szemeiben látszott, hogy tetszik neki a hozzáállásom.

- Csak azt engedd meg, hogy pólót húzzak.

~*~

Elmentünk a szalonba. Nagyon jól nézett ki, kívül és belül is. Nagyon jól esett, hogy nem kaptunk megvetõ pillantásokat, amikor kéz a kézben megjelentünk az ajtóban. Akinobu nem jött velem hátra, amíg a megcsinálták a tetkóm, de nem is igazán bántam.

Egy teljesen kivarrt lány ügyködött rajtam. Nem sokkal lehetett idõsebb nálam. Haja élénk színûre volt festve és egy csomó piercinget viselt.

- Mióta vagytok együtt? – Kérdezte, miközben felrajzolta bal csuklómra az A betût.

- Hát kb. 3 hónapja.

- Uhh. Bátrak vagytok a tetkókkal. Nem féltek, hogy mi lesz, ha szétmentek.

- Mindkettõnk neve ugyan úgy kezdõdik, szóval nem lesz gáz. – Próbáltam viccelõdni. A csajszi felkuncogott. – Amúgy meg… Nem tudom. Ne hiszem, hogy valaha is szétmegyünk. Elég bonyolult eset a miénk… Tudod, ritka az olyan embe, mint õ.

- Értem. Minden esetre is sok sikert.

- Köszi.

Viszonylag gyorsan elkészült. Én pedig nagyon meg voltam elégedve a munkájára. Én fizettem a tetoválást. Maradt még egy kis spórolt pénzem.

~*~

Csak a lakásban jutott eszembe, hogy elfelejtettem az ajándékot.

- Öhm… Akinobu… Elfelejtettem valamit. – Kérdõn nézett rám. Elõkerestem a kis bíborszínû díszdobozt a zsebembõl és átnyújtottam neki. - Boldog szülinapot.

Óvatosan és gyanakodva bontotta ki. Mikor meglátta, arca felderült. Rögtön fel is húzta jobb mutatóujjára. Kíváncsi vagyok mikor veszi észre a feliratot…

- Tetszik?

- Nagyon. – Rám vetette magát, én pedig megbillentem és a kanapéra borultunk. Még szerencse, hogy amellett álltunk… - Szeretlek kölyök. – Szenvedélyesen megcsókolt. Éreztem, hogy most több is lehet, ha nem hagyom annyiban a dolgot.

Amíg nyelvével a számban ügyködött kikapcsoltam övét.

- Nocsak, nocsak. – Susogta, mikor egy pillanatra elengedte ajkaim. – Szeretnéd? – Nem akartam válaszolni, így hát csak bólintottam egyet. – He nem mondod ki, akkor nem tudom, hogy mire gondolsz.

- Szeretném. – Mondtam kapkodva. Ugyan, ne tökölj máháár…

- Na és mit szeretnél pontosan, cicus? – Erre már tényleg nem voltam hajlandó válaszolni, így hát inkább megcsókoltam.

Lassan, de biztosan lekerültek rólunk a ruhák. A kényelmetlen kanapé törte a hátam, ami felidézte a legelsõ alkalmat. Ettõl csak még inkább bepörögtem.

Mikor elkezdett tágítani körmeimet elég rendesen a hátába vájtam. Mert ugyanis eléggé fájt… Úgy néz ki kijöttem a gyakorlatból.

Akinobu felszisszent, de nem hagyta abba, csak kicsit finomabban folytatta a mûveletet. Nem mondom, hogy nem élveztem, de na… Kellett egy kis idõ, amíg figyelmen kívül tudtam hagyni a fájdalmat. Amikor behatolt már nem volt annyira szörnyû, sõt addigra már én is belendültem.

Csak akkor volt kicsit kínos a helyzet, mikor Sunshine felült a kanapé támlájára és érdeklõdve figyelt minket. Hát igen… A macskatulajdonosok boldog élete… Látszólag Akinobut is zavarta a dolog, mert egy kecses csuklómozdulattal lehessegette – lelökte – a támláról. Nyávogott egyet, majd sértõdötten bevonult a hálóba. Esküszöm, ha bosszút áll és ajándékcsomagot hagy az ágyon, Akinobu takarítsa össze…

Mikor végeztünk pihegve dõlt a mellkasomra és valószínûleg így aludhattunk el.

~*~

Reggel Akinobu mobilja keltett fel minket. Max hangerõn kezdett csörögni.  Kicsit morcosan tápászkodtunk fel, hisz hétvége volt, bírtunk volna kicsit pihizni.

Felvette a telefont és nagyon kedvesen szólt a készülékbe. Meglepõen kedvesen… Biztos, hogy nem munka ügyben keresték. Elég hosszasan beszélgettek. Már alig vártam, hogy letegye. Meg akartam kérdezni, ki volt az.

Mikor végre elköszönt, rögtön letámadtam.

- Ki volt az?

Bocs a helyesírási hibákért.


- El kell mondanom valamit. - Ránéztem nézett. - Az a helyzet..hogy... Lefeküdtem apáddal. – Elõször azt hittem, hogy csak viccel, de aztán a szemébe néztem és… Nem. Igazat mondott. Még a villa is kiesett a kezembõl. - De ez azelõtt volt, hogy megismertelek....Akkor még nem is tudtam, hogy van fia.
Nem tudtam mit reagálni. Erre nincsenek szavak. Mondhat bármit, nem menti fel vétke alól. Még ha azt nézem, hogy akkor még nem voltuk együtt, akkor is dühös vagyok… Mert akkor is ott lebeg az a tény aszemem elõtt, hogy apám megcsalta a pasimmal anyám… Jobban mondva, akkor még nem volt a pasim, de… ÚRISTEN! Ilyen egyáltalán létezik? Megtörténhetett mind ez az én családomban?

Mozdulatlanul ültem az asztalnál, õ sem moccant egy ideig, majd elmosogatott csendesen. Nem érdekelt mit csinál és mit nem. Elegem van. Lõjön le valaki. ITT! MOST!

Mielõtt beszélnem kellett volna vele, felálltam és bementem a hálóba. Becsaptam magam után az ajtót és lefeküdtem az ágyra. Sírni akartam, de rájöttem, hogy az most nem fog menni.. Túlságosan dühös voltam.

Ha lett volna, hová mennem, otthagytam volna Akinobut...
Csörgött a telefonom. Elõször nem akartam felvenni, de aztán láttam, hogy Rin hív. Õ pedig azon kevés ember közé tartozik, aki még nem törte össze a világomat.

- Szia. – Szóltam kedvetlenül a készülékbe.

- Szia! – Csicsergett, mint egy kismadár. – Ma be tudnál jönni a menhelyre?

- Persze. Mikor.

- Minél elõbb. Az egyik srác megbetegedett és haza kellett mennie. Elkéne a segítség.

- Oké, akkor indulok is.

Kerestem  az egyik hátizsákomban egy pulcsit és megindultam vele kifelé.

- Megyek a menhelyre. – Vágtam oda Akinobunak félvállról.

- Elviszlek.
Nem mondtam semmit. Nem akartam vele egy kocsiba ülni, de õ ragaszkodott hozzá. Nem tudom mitõl félt… Mondjuk eszembe jutott, hogy nem megyek vissza hozzá, hanem Rinéknél éjszakázom… De az nem megoldás. Még akkor se, jelen pillanatban utálom.

Bejött velem az épületbe. Rin elém jött. Mikor meglátta Akinobut széles mosoly ült arcára. Bizalmas pillantást vetett felém; abban reménykedett, hogy mesélek majd néhány pikáns részletet a New York-i útról, de mikor meglátta szikrázó szemeim megsejtette, hogy nincs valami rendben. Elsétáltam mellette és csak annyit súgtam neki: Segíts!

Bementem az öltözõbe és felhúztam a „munkás” ruhám; egy pólót a menhely logójával és egy kicsit kopottabb farmert, amit még én vittem be.
~*~

Mire kimentem, már nem volt ott az a seggfej. Nem akartam látni. Utálom. Hogy tehette ezt, amikor tudta, hogy apám nõs? Még ha akkor még nem is ismert… hogy tehette ezt velem? Miért kellet ezt elmondania nekem? Merülhetett volna szépen, csendben a feledés homályába?

Rin rögtön elkezdett faggatni. Én pedig elmeséltem neki, mi történt. Egészen a New Yorki út elejétõl kezdve; a megcsalástól kezdve, a kibékülésen keresztül a jelen pillanatig.

Le volt döbbenve és alig jut szóhoz – ami nála már jelent valamit.

- Akkor mostmár értem… - Ez volt az elsõ reakciója.

- Mármint mit értesz? – Kérdeztem értetlenkedve.

- Semmi, hagyjuk… - Terelte a témát. – Most mit akarsz tenni? – Kérdezte érdeklõdõ arckifejezéssel.

- Fogalmam sincs. Mit kéne? Mert megbocsájtani azt nem akarok…

- Hüm… Szereted még?

Erre nem tudtam válaszolni. De nem azért, mert nem tudtam mit érzek, hanem azért, mert ha kimondom, valóságossá válik. És azt nem akarom. Most csak egyszerûen utálni akarom.

- Na? Szereted vagy sem? – Faggatott tovább.

- Talán. Ja… - Vallottam be végül.

- Akkor mit problémázol? Hisz még elõtted történt. És bocs, de az meg nem csak az õ szégyene, hogy apád és közte mi történt.

- Igazad van. – Muszáj volt ezt mondanom, mert tényleg egyet értettem vele. – De nem lehetek dühös? Elképesztõ, hogy mik történtek a hátérben, én pedig semmit sem vettem észre.

- De ezért biztos, hogy rá kell haragudnod? – Vonta fel egyik szépívû szemöldökét.

- Igen! – Vágtam rá kapásból, de aztán elgondolkoztam. – Na, jó.. Nem egészen.

Még egy kicsit beszélgettünk errõl a témáról. Rin kitartott igaza mellett és megpróbált meggyõzni, hogy bocsássak meg Akinbunak. Kezdtem gyanakodni, hogy ezek összebeszéltek, de mikor rákérdeztem mindent tagadott.

~*~

A nap második csapása is szíven ütött, bár azzal kapcsolatban keserédes érzések öntöttek el; elvitték a kedvenc vörös kiscicámat. Rin azt mondta örökbe fogadták. Nem néztem meg az adoptáló papírokat, nem akartam tudni ki a tulajdonosa. Így talán könnyebb elszakadni tõle.

Csak este értem haza. Egyenesen bevágódtam a hálóba, még köszönni sem köszöntem Akinobunak. Majd holnap, vagy holnapután, vagy talán azután megbeszélem vele dolgot.
Nagyon fáradt voltam, csak annyi erõm volt, hogy lerúgjam a csukáim, aztán éreztem, ahogy elnehezülnek pilláim és valószínûleg elaludtam.

~*~

- Akiya, kelj fel... Hétfõ van. – Szólogatott reggel Akinobu. 
- Hagyj… - nyöszörögtem morcosan az orrom alatt; nem hiszem, hogy megértette. Megfordultam, hogy lelökdössem az ágyról, de akkor helyén egy sokkal kisebb és szõrösebb dolgot tapintottam meg, ami ráadásul dorombolni is elkezdett.
Szemeim rögtön tágra nyíltak és felugrottam az ágyon. A vörös kismacska feküdt ott köztem és Akinobu között. Rögtön felkaptam és elkezdtem simogatni.

- De, hogy? Mikor? Hogyan? – Kérdeztem Akinobutól. Egy percre el is felejtettem, hogy most utálom.

- Tegnap pillantottam meg a menhelyen. Aztán Rin segítségével elhoztam. – Ó, szóval tudott róla. A kis áruló. Ezért még meglakol. – Örülsz neki? – Kérdezte széles mosollyal arcán.

- Hát persze! Amióta megláttam, azóta szerettem volna elhozni, de nem volt rá lehetõségem.

Akinobu elkezdte dögönyözni az ölembe hízelgõ cicust. Ahogy elnéztem õ is annyira élvezte a kis gombóc társaságát, mint én.

- Haragszol még rám? – Kérdezte hírtelen.

- Egy cicával nem fogsz tudni kiengesztelni, de… - Arca felragyogott. – átértékeltem a helyzetet. Nem csak te tehetsz a történtekrõl. – Bizonytalanul bólintott egyet. – Szóval arra jutottam, hogy megpróbálom lenyelni a történteket. Viszont arra nagyon szépen megkérlek, hogy ezt nem mond el anyámnak és apámnak se, hogy tudom. Nem kell hogy még kuszábbak legyenek a dolgok. – Mosolygott és szorgalmasan bólogatott. Aztán mikor befejeztem az utolsó mondatot is, egyenesen rám vetette magát. A cica nyávogott egy hatalmasat kettõnk között, mi pedig ijedten röppentünk szét.

A kis vörös kényelmesen mászott le rólam és ült odébb az ágyon, helyet adva annak a dilisnek. Nem is kellet neki több, megcsókolt.

Mikor elváltunk idegesen fedeztem, fel, hogy húsz percem van beérni a suliba. Összekapkodtam a szükséges könyveim, Akinobu meg elõkerestem a kocsi kulcsait. Ilyenkor áldom, hogy szíven furikázza a seggem…

Mielõtt kiszálltam volna a suli elõtt, utánam szólt.

- Cica, ezt majdnem elfelejtettem. – A kezembe nyomott egy kulcsot. Értetlenül néztem rá. – A lakás kulcsai. Szükséged lesz rá. Nem így akartam odaadni, de… Tegnap kicsit elbasztam a dolgokat.

- Hát ja… De nem baj. – Elmosolyodtam és adtam az arcára egy búcsú puszit.

~*~

A suliban alig vártam, hogy beérjen Rin.

Mikor megláttam rögtön lerohantam és mesélni kezdtem neki. A cicás résznél kicsit megróttam, de láttam rajta, hogy nem igazán izgatja a dolog.

Örült neki, hogy „kibékültünk”… És az a helyzet, hogy én. Akinobu a mindenem. Még akkor is, ha néha hülyeséget csinál és megbánt.

~*~

Mikor délután hazaértem, Akinobu még nem volt otthon, így volt idõm rendet rakni a cicus után, mert hát nem kis rumlit csinált. A fürdõ macskatápban úszott – nem is értem, hogy kerülhetett oda. A nappaliban meg hát khm… találtam egy kis macska kakit is a szépen lakkozott padlón, mert ugyanis az én kedvesen elfelejtett macskaalmot beszerezni… Na, de nem baj. Rendet raktam, majd elkezdtem vacsorát tákolni.

~*~

Akinobu csak öt körül ért haza. Eléggé feldúlt volt, az ajtót úgy becsapta, hogy majd kiszakadt az ajtókeret a helyérõl.

Idegesen dobta le magát a kanapéra. Odaslisszantam mellé, a cicával a kezemen.

Meg sem kellet kérdeznem, mi történt. Elmondta magától is.

Fejét a vállmba fúrta és mélyeket lélegzett. Remélem nem vagyok büdös...
- Jaj, cicám... - Kár, hogy muszájból költözött... Jobb lenne, ha azért lenne itt, mert én kérem.
Olyan volt a haja mint valami szénaboglya. Próbálta valahogy félrelökni, de nem sikerül neki. Megpróbáltam visszafolytani a röhögést...
- Annyira örülök, hogy itt vagy.
- Én is... Csak azt sajnálom, hogy ilyan körülmények között vagyok veled... - Sóhajtott. Lehet, hogy nem is akar itt lenni? - Valmikor vissza kéne menni pár cuccomért.
- Miért?
- Két hónap múlva érettségizek. Nem ártana tanulni... - Jajj...
- Minek? Én eltartalak. Cuki kis háziasszonyt nevelek belõled. - muszáj volt ez a poén. Belecsíptem a seggébe, de ekkor megfogta a homlokomat. Elég értetlenül néztem rá.
- Csak megnéztem, hogy nem vagy-e lázas. Amúgy is, honnan gondolod, hogy apám nem fog kirúgni? - Jajj cica... Ismerem már. - Lehet, hogy nem kéne hétfõn bemenned.. Nehog balhét csináljon. - A cégben nem fog. - Ha holnap átmegyünk a holmimért, akkor sem kéne bejönnöd.
- Hé!- közbe vágtam. Hadd tudjam én. - Nyugi, nem lesz semmi baj. Ismerem apádat, forrófejû, de elõbb vagy utóbb meg fog békélni a helyzettel. - másst nem tud csinálni...
- Reméljük a legjobbat... Csak azt nem értem, hogy miért fél tõled annyira. Hisz nem is ismer. Legalábbis annyira nem mint én. - Nee! Õ nem tudja... De el kéne mondanom neki, de teljesen összetörne. Nem lenne szabad eltitkolnom.... De nem most.
Lesmároltam, és a nadrágjában voltam. Rég nem csináltuk.
- Van hozzá kedved?- Légyszí! Már nem bírom..
- Persze.
Hagyta, hogy azt csináljak vele amit akartam. Imádom ezt a kölyköt...
Fáradtan feküdtünk egymás mellett. Akiya magára húzta a takarót, majd elaludt. Lezuhanyoztam és befeküdtem mellé. Az éjszaka során forgolódott, de nem kérdeztem meg mi a baj.
Reggel megint elõbb keltem fel. Kimentem konyhába és csináltam kávét. Kerestem egy újságot és átolvastam. Nehezen, de rávettem magam, hogy az állásos részt jobban megnéztem.

Hirtelen az ölembe termett Akiya, és ezért a kávéval leöntöttem magam és õt is.
- Bassza meg!
- Az a te reszortod. - Nocsak.
- Mostmár jobb kedved van? - Az újságot felemeltem, hogy jobban ne áztassa a kávé.
- Fogjuk rá...Mit csinálsz az újsággal? - Vajon mit...?
- Hümm... Jó kérdés...Talán olvasom?- Mondtam gúnyosan.
- Nem úgy értettem. - Válamba bokszolt.
- Állást keresek...- itt akadt ki.
- Mi?! Apa kirúgott? Máris? A hétfõt sem várta meg?
- Nyugi... Ez csk olyan B terv, abban az esettben, ha kidobná a szûröm. - megcsókoltam - Mikor mostál utoljára fogat?
- Õ... Elmegyek letusolok és megmosom a fogam is. - Nevetnem kellet. Borzalmas..
- Rendben. Utána meg elmegyünk a könyveidért. - Fogalmam sincs miért találtam ki.
- O-oké.
Mire kész lett már a kulccsal vártam. Gyorsan értünk oda. Akiya mögött mentem végig. Bekopogott és áldom az eget, hogy az anyja nyitotta ki.
- Szia.- folytott hangon mondta - Ne haragudj a zavarásért, csak a könyveimért jöttem.
-Szívem, te sose zavarsz. Gyere be. - Felém fordult. - Te is, ha szeretnél.
Bementünk az elõszobába, Akiya pedig egybõl a szobájába ment. Most fogok meghallni...de kezdjünk bele.
- Asszonyom...én sajnálom...- ne tudtam.befejezni.
- Ne sajnáld! Szeresd.- Nagyon meglepõdtem. Buzit csináltam a fiából és nem akar megölni...- Egyet kérek. Ne bántsd, és rendesen neveld.
- Persze asszonyom. Szeretem õt, és mindent megadok neki amit akar.
Egymásra mosolyogtunk és Akiya is megjelent. Megbeszéltük, hogy nálam marad egy darabig.
Otthon elküldtem Akiyát pakolni. El kell neki mondanom, hiába, hogy megígértem, hogy nem bántom. Muszáj lesz. Elkezdtem csinálni az ebédet és büszkén mondhatom, hogy nem robbant fel semmi.
Megterítettem és leültünk enni. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele. Gyerünk Akinobu, meg tudod csinálni!
- El kell mondanom valamit. - Rám nézett. - Az a helyzet..hogy... Lefeküdtem apáddal. - Kimondtam. Akiya kezébõl kiesett villa. - De ez azelõtt volt, hogy megismertelek....Akkor még nem is tudtam, hogy van fia.
Nem mondott semmit, így én is csendben maradtam.

- Akyia...- Szólalt meg egy rövid szünet után. - Emlékszel, amikor az a hülye megszorította a kezed?- Bólintottam egy aprót és éreztem, hogy kissé elpirulok. Nem akartam errõl beszélni.  - Azt ígérted, hogy elmeséled.

Mély lélegzetet vettem aztán fokozatosan kifújtam. Akinobu a fülemhez hajol. Éreztem forró leheletét nyakamon.

- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.... – Búgta mély hangon, amitõl megborzongtam.

- Hát... Rajzoltam.. – Kezdtem kimérten.

- Mit rajzoltál? – Arcom egyre jobban égett.

- Egy 'A' betût... – Értetlenül nézett a szemembe, amitõl még inkább zavarba jöttem. El sem hiszem, hogy ilyen kis pirulós lettem… Pff, mint egy csaj. - Egy szívben. – Folytattam a vallomásom, de inkább elfordultam kicsit tõle. - És kikapta a kezembõl...

Nem reagált semmit. De talán jobb is volt így. Lehet, hogy nem örültem volna a véleményének… Hisz elég gyerekesen viselkedtem. Egy szív a neve kezdõbetûjével… Röhej! Akkor még tényleg kölyök voltam, de azóta felnõttem mellette.

Õ pedig kölyökként viselkedet, amikor megismerkedtünk és most… elkezdett megkomolyodni. Legalább is érzelmileg felnõttebb lett. Ahhoz képest, hogy az elején csak játszott velem és kellékként kezelt, most állítólag szeret.

- Bocs, ki kell mennem. – Egyszerûen csak felállt és elindult a mosdó felé. Arca eléggé gondterheltnek tûnt, nem igazán értettem, hogy miért.

Húsz perc után már furcsálltam, hogy még mindig nem jött vissza, így utána mentem. Attól féltem rosszul lett és elájult.

Lenyomtam a kilincset, nem volt bezárva az ajtó. A mosdókagylónak támaszkodott.

- Nyugi, most nem dugok senkit...- Keserûen felnevetett és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

 - Mi a baj?

- Semmi. – Próbált nyugtatni és megölelt. - Menjünk, mielõtt a nénike jön és levágja a farkam, hogy mit csinálok, és azt egyikünk sem szeretné. –mosolygott rám.

- Miért, eltehetném emlékként. – Mind a ketten felnevettünk. Jó volt látni az elragadó vigyorát.

 Visszaültünk a helyünkre. Én valószínûleg elaludhattam, mert a következõ, amire emlékszek, az, hogy zökken egy hatalmasat a gép.

A reptéren összevadásztuk a csomagjainkat. Apa messze állt tõlünk, olyan volt, mintha szégyellné, hogy a fia vagyok.

- Nem jössz haza velem?- súgom oda nekem Akinobu. Szívem szerint gondolkozás nélkül igent mondtam volna, de… De nem. Meg kell ezt beszélnem a szüleimmel. Apa úgyis elmondja anyának. Szegény szíve megfog szakadni…

 - Késõbb mehetek, de apám, meg anyám is... – Nem tudtam befejezni, de szerencsére õ így is értette, mit szeretnék mondani.

 - Oké, értem... – Vetett rám még egy cinkos pillantást, majd elsétált.

Nem mertem megfordulni. Tudtam, hogy apám ott áll mögöttem.  Tudtam, hogy nagyon ideges és õszintén bevallom; meg is értem, hogy miért. „Rossz fát tettem a tûzre”, még akkor is, ha csak õ látja így.

- Mehetünk? – Kérdezte fojtott, hangon. Kicsit összerezzentem. Észre sem vettem, hogy mellém állt.

- P-persze…

 ~*~

 Síri csönd uralkodott köztünk, amíg a taxiban ültünk. Apa rám sem nézett. Mereven bámult ki az ablakon, tekintete üres volt. Idegességemben a farmerembe mélyesztettem körmeim – már amennyire azokat a rövid kis izéket tudtam.

Anya már izgatott várt minket. Amint meglátott a kapuban elindult felém és a nyakamba vetette magát. Én is átkaroltam õt – a szívem pedig szép csendben megszakadt, pont úgy, ahogy majd a „hír” hallatán az övé is fog.

Apám odasétált mellénk és hangosan megköszörülte torkát.

- Szívem. Azt hiszem Akyia akar mondani valamit. – Hogy lehet ennyire gonosz. Hogy várhatja el, hogy én mondjam el EZT a dolgot.

Anya kérdõn nézett rám. Még mindig boldognak tûnt az arca.

- Ne kint beszéljük meg. Jobb lesz ha leülsz. – Itt már kezdett gyanakodni és valamiféle aggodalom csillant meg a szemében.

Bementünk a konyhába, én pedig odavezettem anyát az egyik székhez. Engedelmesen helyet foglalt, majd érdeklõdõ tekintettel fürkészett.

- Az a helyzet… - Kezdtem hebegve. – Az a helyzet, hogy meleg vagyok. – Lesütöttem szemem. Nem mertem ránézni. Szégyelltem magam.

Hirtelen két kar fonódott nyakam köré . Éreztem édesanyám kellemes parfüm illatát.

- Semmi baj. – Súgta fülembe. – Nincs semmi baj. Akkor is a fiam vagy, bármit is teszel. – Kezdtem egy kicsit megnyugodni, de elõre ittam a medve bõrére.

- Van még más is. – Szólalt meg apám. – A fiadnak van egy barátja is. – „Fiadnak”… Hüm… Mintha, nem is tartoznék hozzá… - Aki nem más mint a drágalátos Akinobu Nishiama. – Kezeivel cinikusan gesztikulált, hangja merõ gúny volt.

- Micsoda? – Kérdezte anya döbbenten. – Hogy ki? De õ sokkal idõsebb, mint te. – Csak 8 évvel…

- Tudom.. és sajnálom. De nem fogok lemondani róla. Szeretem.

- Ááá, szóval õt választod helyettünk? – Süvítette apám.

- Nem akarok választani köztetek…

- Pedig fogsz! – Ordította.

- Drágám.. Ezt nem kéne.. – Próbálta csitítani anyám – nem túl sok sikerrel. Könnyei csendesen szánkáztak le arcán. Én pedig összetörtem fájdalmát látva.

Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Bepánikoltam. Felváltva néztem õket. Apa dühöngött, orrlyukai kitágultak, homlokán egy ér lüktetett, anya pedig nagyokat nyelt, hogy megregulázza könnyeit.

Kétségbeesésemben beviharzottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Apám utánam jött és dörömbölt.

Ültem az ágyamon, magzati pózban… És fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom.

Akinobu… Akinobut akarom…

Elõkotortam telefonom és tárcsáztam õt. Szinte rögtön fel is vette.

- Szia cica. – Búgta a telefonba.

- Eltudnál most jönni értem?- elfojtott hangon kérdeztem. Nem akartam sírni.

- 5 perc és ott vagyok.

Villámgyorsan tette le a telefont. Én pedig abban a pillanatban elbõgtem magam. Szégyelltem, amit a szüleimmel tettem. Szégyelltem, amivé váltam. Viszont Akinobut nem szégyelltem. Õ az életem részévé vált.

- Na, ez hiányzott még.. – Hallottam apám hangját az ajtón kívülrõl.

- Akyia, itt vagyok. Kiabálta be Akinobu. Megtöröltem arcom, hogy kicsit szalonképesebb látványt nyújtsak.

Amint beengedtem szorosan magához ölelt.

- Mi történt?- kérdezte.

- Apám... – Ismét utat engedtem könnyeimnek.

- Oké, szedd a cuccaidat. - rá néztem nagy szemekkel. - Jösz hozzám. - megpuszilta az orrom. A kicsomagolatlan táskába begyömöszöltem  egy- két dolgot. Pár könyvet és még néhány ruhát.

- Akinobu, ne hogy bántani merd itt elõttem! – Hallottam apát ismét kintrõl.

- Már megtettem. - válaszolta. Ezt meg pontosan hogy értette?

Ahogy kiléptünk a szobámból Akinobu egyik karjával magához ölelt, szinte oltalmazott. Apám pedig utánunk csörtetett és hangosan szitkozódott.

- Mégis hova mentek? Jogom van tudni! – Olyan hangos volt, hogy szerintem a szomszédok tisztán kivettek mindent a vitából.

- Nem, nincs . És haza megyünk.

Akinbu berakta a hátsó ülésre a táskám, amíg én beszálltam. Nagyon gyorsan „hazaértünk”. Hüm… Haza? Ezentúl ez fogja nekem jelenteni az otthont?

~*~

Fent csak ledobálta a cuccaim és elkezdett a háló felé terelgetni. Szenvedélyesen megcsókolt. Nyelveink érzéki táncot lejtettek. Bármennyire is jól esett, most semmi kedvem sem volt a szexhez.

Ledõlt az ágyra és mellkasára húzott.

- Szóval már velem laksz... Vártam már. – Duruzsoltam, aminek hatására mosolyra kényszerültek ajkaim. Annyira szeretem azt a pasit… És úgy érzem õ is szeret engem.

Fejem vállába fúrtam és belélegeztem illatát.

- Jaj, cicám… - Sóhajtott fel.  Felemeltem fejem és megkerestem messzibe merengõ tekintetét. Hajam olyan, volt, mint egy szénaboglya, szembe lógott. Megpróbáltam egy laza fejmozdulattal kirázni az arcomból, de csak nem akart sikerülni.

Akinobu elnyomott egy halk kacajt, majd megszólalt:

- Annyira örülök, hogy itt vagy.

- Én is… Csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között vagyok veled… - Sóhajtottam egyet. – Valamikor vissza kéne menni pár cuccomért.

- Miért?

- Két hónap múlva érettségizek. Nem ártana tanulni…

- Minek? Én eltartalak. Cuki kis háziasszonyt nevelek belõled. – Belecsípett a seggembe, de akkor is furcsa volt a viselkedése. Megfogtam homlokát, aminek hatására elég értetlenül nézett rám.

- Csak megnéztem, hogy nem vagy-e lázas. – Magyarázkodtam. – Amúgy is honnan gondolod, hogy apám nem fog kirúgni? Lehet, hogy nem kéne hétfõn bemenned… Nehogy balhét csináljon… Ha holnap átmegyünk a holmimért akkor sem kéne bejönnöd…

- Hé! – Vágott közbe. – Nyugi. Nem lesz semmi baj. Ismerem apádat, forrófejû, de elõbb vagy utóbb meg fog békélni a helyzettel.

- Reméljük a legjobbat… Csak azt nem értem, miért félt tõled annyira. Hisz nem is ismer. Legalábbis annyira, nem mint én… - Nem válaszolt semmit, bár láttam az arcán, hogy valamin elgondolkozik. Majd hirtelen lesmárolt, keze pedig a nadrágomban kezdett felfedezõ utat tenni.

Nem volt kedvem lefeküdni vele, de annyiszor nemet mondtam már, hogy röstelltem ismét félbeszakítani.

- Van hozzá kedved? – Kérdezte csábosan, mikor már éreztem, hogy teljesen fel van pörögve.

- Persze… - Hazudtam; had tegyem hozzá, elég hihetõen. Szelíd csókot leheltem ajkaira és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

 ~*~

 Pihegve feküdtünk egymás mellet. A szex elég lélektelenre sikerült, de valószínûleg csak én gondoltam így, mert Akinobu meglehetõsen elégedettnek tûnt. Magamra húztam egy takarót – kicsit kényelmetlenül éreztem magam ádámkosztümben- és megpróbáltam aludni.

Sikerült elszundítanom, de többször felriadtam az éjszaka folyamán. Rémálmok gyötörtek. Egyfolytában apám megvetõ arckifejezését láttam magam elõtt.

Reggel teljesen leizzadva ébredtem. Akinobu már nem feküdt mellettem, ami kicsit megrémisztett. Olyan volt, mintha õ is „elhagyott” volna… Hipergyorsan kapkodtam magamra a ruhám és kisiettem a hálóból. Egybõl a konyhába mentem. Az ott elém térülõ látvány megnyugtatott.

Szerelmem az asztalnál ült és kávézott, miközben böngészett egy újságot. Nem vett észre, így remek alkalom adódott arra, hogy a frászt hozzam rá.

Halkan a közelébe osontam és az ölébe vetettem magam. Annyira megijedt, hogy a kezében tartott bögre tartalmát magára – és rám – öntötte.

- Bassza meg… - Szitkozódott.

- Az a te reszortod. – Kuncogtam pimaszul.

- Most már jobb kedved van? – Kérdezte, miután megmentette az újságot a szétloccsanó kávétól.

- Fogjuk rá… Mit csinálsz az újsággal?

- Hüm… Jó kérdés… Talán olvasom? – Gúnyolódott.

- Nem úgy értettem. – Finoman vállába bokszoltam.

- Állást keresek…

- Mi?! Apa kirúgott? Máris? A hétfõt sem várta meg?

- Nyugi… Ez csak olyan „b” terv, abban az esetben, ha kidobná a szûröm. – Megcsókolt, majd fintorogva elhúzódott tõlem. – Mikor mostál utoljára fogat?

- Õ… - Szégyen, de tényleg nem tudom. – Elmegyek letusolok és megmosom a fogam is. – Felnevetett.

- Rendben. Utána meg átmegyünk a könyveidért. – A gyomrom görcsbe rándult.

- O-oké…

Felpattantam az ölébõl és berobogtam a fürdõszobába. Gyorsan megtisztálkodtam, majd kerestem magamnak tiszta ruhát. Akinobu már kocsi kulccsal a kezében várt.

Gyorsan hazaértünk – vagy inkább a szüleim házához, tulajdonképpen fogalmam sincs hogyan nevezzem – értünk. Elõre mentem. Akinobu utánam jött, de megtartotta a két méteres, tisztes távolságot.

Megálltam a bejárati ajtó elõtt és kopogtam. Anya nyitotta ki. Szemei karikásak voltak, látszott, hogy sírt.

- Szia. – Köszöntem fojtott hangon. – Ne haragudj a zavarásért. Csak a könyveimért jöttem. – Fejemet leszegtem, nem volt pofám az arcára nézni.

- Szívem, te sosem zavarsz. – Kezét a vállamra tette. – Gyere be. – Akinobuhoz fordult. – Te is, ha szeretnél.

Bent nem sokat beszélgettünk. Egybõl a szobám felé vettem az irányt és összekapkodtam a szükséges dolgokat. Siettem, mivel anya és Akinobu kettesben maradt. Kicsit aggódtam, de kellemes csalódás ért, mikor láttam, hogy egész „jól” megvannak – legalább is ami a körülményeket illeti.

Elbúcsúztam anyától. Megpróbált maradásra bírni, de végül megegyeztünk, hogy amíg nem csitulnak a kedélyek jobb nekem Akinobunál.

Hazaérve Akinobu elküldött kipakolni és egy kicsit berendezkedni. Meglepõ módon magára vállalta az ebéd elkészítését. Kicsit furcsálltam, de végül ráhagytam a dolgot. Ételmérgezést csak nem kapok…

 ~*~

 Egész jól sikerült a kaja, csendesen fogyasztottuk, mikor váratlanul megszólalt.

Viszonylag gyorsan elaludtam, de még éreztem mikor Akinobu mellém fekszik. Nem ölelt át, nem ért hozzám. Sõt! Hátat fordított nekem. Megértem én, hogy zabos, mert nem fekszem le vele, de ez kicsit túlzás… Olyan mintha… Csak a szexre kellenék neki.

Lágy simogatásra ébredtem. Nagyon jól esett. Legszívesebben eltettem volna, hogy alszok, hogy tovább élvezhessem érintését, de muszáj volt kinyitnom.

- Szia. – Csókolt meg eszméletlenül szexin. Grr… Már a csókjától beindul a fantáziám. De tartanom kellet magam.
- Szia. Éhes vagyok. – Közöltem neki. Azt reméltem lesz olyan kedves, és hagy egy kevéske idõt, hogy „lecsillapodjak”.
- Oké, értettem. – Viszonylag könnyen fogadta azt, hogy ugráltatom, hsz elmosolyodott.
Kiment a szobából. Hallottam, ahogy keresgél a konyhában, majd mikor telefonon beszél valakivel. Elmentem és lezuhanyoztam. Jól esett a hideg víz. Majd mikor végeztem megkerestem Akinobut. Szépen megterítette az asztal. Nagyon gusztusos volt az étel. Magamban elmosolyodtam. Rögtön tudtam, hogy nem õ fõzte.

Csendesen ettünk. Nem szólt hozzám egy szót sem. Talán még mindig neheztel? A feszültség tapintható volt kettõnk között.

Nem akartam túl sokat filozni - abból még úgysem sült ki semmi jó. Ezért inkább összeszedtem a tányérokat és elkezdtem mosogatni.

Váratlanul két erõs kar fonódott derekam köré, majd lágy csókokat hintettek fülem mögé és tarkómra. A térdem megremegett. Hihetetlenül élveztem Akinobu öleléstét. Legszívesebben átadtam volna magam a gyönyörnek, de szerencsére még idõben feleszméltem.

- Akinobu...- kezdtem el - mosogatok. – Nem akartam ránézni. Lassan már az fájt, hogy ilyen bunkó vagyok vele.
- És?
- Zavarsz...
Elengedett és átvonult a nappaliba. Úgy viselkedett, mint egy megsebzett oroszlán, csak õ belül õrjöngött. Miután befejeztem a mosogatást Akinobu után mentem. TV-t nézett. Leültem mellé, tisztes távolságba és magam elé húztam lábaimat. Mereven bámultam a képernyõt, de tulajdonképpen nem fogtam fel, hogy mit is látok és hallok.

A szemem sarkéból rásandítottam, õ pedig felállt és otthagyott.

- Hova mész? – Bukott ki belõlem a kérdés, de még mindig nem fordítottam felé a fejem.
- Nem tudom... a hálóba. - mondta szenvtelenül.
- Miért? – Elfogott valamiféle rettegés. A szívem hevesebben kezdett verni és rettenetes légszomjam lett. Szóval csak a szexre voltam jó… Értem… nem jelentettem számára semmit. Apámnak igaza volt.
- Nem bírom... melletted, így. – Rá néztem. Már nem bírtam tovább. - Nem mondod el mi a bajod... – Zavartnak tûnt. A lábfejeit fixírozta.

- Szóval szex nélkül nem bírod? – Bugyogtak belõlem a szavak. - És mi van az érzelmekkel? Nem mondtad, hogy szeretsz... Én pedig nem fogom hagyni magam, amíg nem mondod õszintén.

A szemeim égtek, a torkomban gombóc volt.
- De én... – Kezdett volna mentegetõzni, de még idejében feladta és egyedül hagyott a szobában.

Ködös tekintettel bámultam utána. Nem tudom miben reménykedtem. Talán abban, hogy visszajön, átölel és azt mondja szeret. De ez már hozzám képest is túl naiv elképzelés volt. Nem igazán reménykedtem abban, hogy egykönnyen megbocsájt.

Este annyira elhúztam a lefekvést, amennyire csak lehetett - nem volt merszem beszélni Akinobuval – de mikor már félájult állapotba kerültem, muszáj volt aludnom.

Besomfordáltam a hálóba és óvatosan befeküdtem Akinobu mellé. Úgy tûnt, hogy alszik. Arca békésnek tûnt. Olyan volt, mint egy kisfiú, bár már rág eltûntek arcáról a gyermeteg vonások. Közel hajoltam hozzá és megpusziltam arcát. Összerezzent, bár nem hiszem, hogy megérezte apró bûnömet, hisz ajkaim alig érintették bájos pofiját. Majd lefeküdtem és hátat fordítottam neki.

Hajnalok hajnalán felriadtam és nem bírtam visszaaludni. Dobáltam magam az ágyban, ezáltal teljesen összegyûrtem magam alatt a plédet. Körülbelül fél óra után tûnt csak fel, hogy Akinobu eltünt. Rémülten ültem fel és zavartam kémleltem körbe a szbát. Rajtam kívül egy érva lélek sem tartózkodott odabent.

Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen álló kislámpát és akkor pillantottam meg egy cetlit, rajta macskakaparás-szerû írással.

Akinobu hagyta nekem, azzal az üzenettel, hogy futni ment.

Amint végigolvastam, már nyílt is az ajtó.

- Szia. – Köszönt fojtott hangon és lerúgta a cipõjét.
- Szia.- mondtam álmosan.
- Megye,k letusolok.
- Oké. - Visszafeküdtem, és betakaróztam.

Viszonylag gyorsan végzett, még ébren voltam, de nem akartam vele beszélgetni. Aggódtam a következmények miatt - éreztem, hogy meg lesz a böjtje a délutáni beszélgetésünknek -, ezért eltettem, hogy alszom.
Közelhajolt fülemhez, éreztem leheletét arcomon.

- Szeretlek. – Súgta fülembe, miközben szorosan átkarolt. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel… Egyrészt azt súgta, hogy megint csak azért mondja, mert veszekedtünk és már nagyon ki van éhezve. Viszont az a kalapáló izé a mellkasomban arra bíztatott, bocsássak meg neki, hisz a hibáival együtt kell elfogadnom.

Felé fordultam. Arca közel volt, éreztem forró, mentolos fogkrém illatú leheletét.

Orrunk összeért.

-      Tudod, hogy én is… Nagyon… - Puszit nyomtam sóvárgó ajkaira. Éreztem, hogy többet akar, hevesen kapott szám után, mikor kicsit eltávolodtam tõle.

Nehezemre esett ellenállni. Megõrjít ez a pasi… De nem akartam odaadni magam. Ha tényleg szeret képes még várni egy kicsit. Bár õszintén szólva kezdtem kellemetlenül érezni magam… Akkora egy mocsok vagyok… Hisz õ bevallotta, amit érez és én mégis kételkedem benne.

-      Kérlek… - Vállamra hajolt és szinte már fájdalmasan búgta fülembe.

-      Ne haragudj… De… Nem… Csak még ma bírd ki… - Elég furcsán hangzott… Hiszen csak szexrõl van szó, nem valami nélkülözhetetlen dologról. Bár Akinobunak ez már lételeme…

Csalódottan felsóhajtott. Én pedig még gonoszabbnak kezdtem érezni magam. De hirtelen eszembe jutott valami…

Megkerestem arcát kezeimmel, majd gyengéden megcsókoltam. Alig akartam elválni tõle, de muszáj volt levegõt vennem. Aztán pedig köröket kezdtem rajzolni mutatóujjammal mellkasán.

Zavartnak tûnt. Nem reagált semmit. Többször szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát.

-      Mi a baj? tettem fel a kérdést egy idõ után.

-      Nem azt mondtad, hogy nem akarsz dugni? – Kérdezett vissza nemes egyszerûséggel. Még mindig meglep mennyire nyíltan tud beszélni a szexrõl…

-      Ez csak szeretgetés. Ahhoz pedig van kedvem. De, ha neked nem…

-      Dehogy nem! – Meg sem engedte, hogy befejezzem a mondatot; elkapta karjaimat és magára rántott, de olyan esetlenül, hogy alig bírtam ki kuncogás nélkül.

Nagyon ki lehetett éhezve. Mozdulatai mohók is kicsit követelõzõk voltak.

A mellkasán aludtam el. Az utolsó, amit hallottam a szíve heves verdesése volt.

Reggel egyedül ébredtem. Meglepõ módon szépen be voltam takargatva, viszont a függönyöket nem húzta be senki. elõször nem értettem miért nem tûznek be a Nap vakító sugarai. Majd lassan felfogtam, hogy még csak kora hajnal van.

Befelé fordultam az ágyon és fejemre húztam a takarót. De mielõtt visszaszunnyadhattam volna, meghallottam egy kedves, viszonylag jókedvû hangot.

-      Hé, kölyök. Ne aludj vissza. Nemsokára indulnunk kell a reptérre. – A „reptér” szó megtette a hatását. Rögtön kipattantam az ágyból.

-      Hogy hova? Minek?

-      Esetleg azért, mert ma megyünk haza? – Hangjában egy kis gúnyt véltem felfedezni. – De amúgy én is elfelejtettem. Ha apád nem jön szólni…

-      Apa itt volt? – Vágtam a szavába. Remek… Egyik sokk után jön a másik…

-      Igen.

-      És mit akart?

-      Na, szerinted? Megkérdezte hányszor feküdtünk már le meg ilyenek… - Rémülten néztem rá, mivel elég komolyan mondta, amit mondott. De aztán elnevette magát.

-      Nem vicces! Majdnem infarktust kaptam! – Nem válaszolt semmit.

Közelebb jött és megcsókolt.

-      Jobb lesz, ha öltözöl, cica. El fogunk késni.

Pár óra múlva már a repülõn ültünk. Apa ismét valahol távol ült tõlünk. Bár nem igazán zavart… Elég volt az a kínos csent is, mikor a reptér felé taxiztunk.

Akinbu ragaszkodott hozzá, hogy fogja a kezem. Ami persze feltûnt az embereknek.

Nem messze tõlünk, ült egy idõs matróna, aki látványosan megbotránkozott rajtunk. Két percenként ránk nézett, hogy még ugyan abban a pózban vagyunk-e. Akinobunak ez elõször fel sem tûnt, de végül kiszúrta õ is a kedves nénikét. Kaján vigyor ült ki elbûvölõ arcára. Ebbõl már sejtettem, hogy valami „rosszat” tervez.

A következõ pillanatban hüvelyk és mutatóujjával elkapta állam és érzékien megcsókolt, persze csak annyira érzékien, amennyire a nagyérdemû publikum elõtt illik. Mielõtt elengedett volna pajkosan beleharapott alsó ajkamba.

-      Szeretlek, kicsim. – Duruzsolta mély hangon, persze csak annyira hangosan, hogy a hölgy meghallja.

A szemem sarkából láttam, ahogy levegõért kapkod, egyik kezével pedig mellkasát szorítja. Egy pillanatra megijedtem, mert eszembe jutott, mi van, ha szívbeteg és most kapott csendes szívrohamot. Aztán láttam, ahogy alább hagy a zihálással és a másik irányba fordítsa fejét.

- Mi a baj? – Észre sem vettem Akinobut, csak mikor nehézkesen letérdelt elém. Robotszerû mozgásából sejtettem, hogy valami nem stimmel.

- Inkább te jól vagy? – Egyik szemöldökömet felhúztam. Aggódtam érte.
- Háát... az lényegtelen. – Ahha… Szóval fáj a segge... - Mi volt apádnál?- Megfogta karjaim, hüvelykujjaival pedig gyengéden simogatott. - Nem örül, hogy veled vagyok. - Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem tehetek róla. Vissza akartam tartani, de valahogy sikerül kiszökni a szemembõl. Akinobu hirtelen felpattant és elkezdte húzni cipõjét. Értetlenül bámultam rá.

- Most hova mész?
- Nowakihoz. Nekem is megvan a véleményem. – Dünnyögte halkan az orra alatt.
- Ne! – Rám nézett én pedig megpróbáltam bevetni a legártatlanabb, leg aranyosabb, árva kiskutya-szemeimet. - Kérlek ne!
Ledobta a cipõjét és álló pozícióba húzott, majd játékosan megcsókolt. Szeretem az, mikor ennyire spontán. Kár, hogy az érzéseirõl roppant keveset beszél.

- Szülinapod van... Azt csinálunk amit akarsz. – Megcsókolt még egyszer. - Amit csak akarsz...
Felcsillant a szemem, és talán egy kicsit jobb kedvre derültem. Bevonszolt a kanapéra és leültünk. Átölelt és a hajam birizgálta. Úgy néz ki ez a fétise…

Azon tûnõdtem mit is csinálhatnánk. Azt persze sejtettem, hogy Akinobu mit akar, de amíg nem bizonyosodom meg egy-két dologról nem szeretnék összebújni vele.

- New Yorkban vagyunk... menjünk el hotdogozni! – Szólaltam meg végül. Láttam a szemén, hogy nincs teljesen ínyére a dolog, de beleegyezett. Imádom amikor hajlandó engedni…
- Öltözz. – Rám mosolygott én pedig a nyakába ugrottam. Még mindig hatalmas meglepetést tud okozni azzal, hogy ilyen könnyen megbírja tartani a súlyom.
 Elkészültünk, és el is indultunk.

Az utcán nem gyõztem nézelõdni. Annyi látnivaló volt. Minden érdekelt. Még a galambokat is megnéztem. Nem mintha nem lenne otthon is elég belõlük… Fel-le ugráltam és össze-vissza mutogattam Akinobunak, hogy ezt is és azt is nézze meg. Õ pedig csak mosolygott rajtam. Néha megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit.

Fél óra után találtunk egy árust. Akinobu elment sorba állni, én pedig leültem egy padra, de még onnan is tudtam folytatni a bámészkodást. Akinobu leült mellém és a kezembe nyomta az egyik hotdogot. Finom volt. Jó nagyokat haraptam belõle, hisz az aznapi reggeli nem esett olyan jól. Nem a minõségével volt probléma, hanem az idegesség nem hagyott enni.
Akinobu hirtelen felkacagott. Elkerekedett szemekkel ránéztem.

-      Kölyök. – Széles mosoly ült az arcán. Már nagyon régen láttam ennyire felszabadultnak. Vagy talán még nem is láttam… - Tiszta maszat az arcod. – Azzal elkezdte törölgetni a képe, egy szalvétával. Kicsit kínosnak éreztem, de jót nevettem a próbálkozásán.

Miután elfogyasztottuk a nem kicsit hizlaló, szén-hidrátokban gazdag, egészségtelen gyorskaját – azt hiszem fogyóznom kéne – továbbmentünk. El szerettem volna menni a Central Parkba, de amire gyalog nagyon messze volt, így inkább folytattuk a városnézést. Temérdek kirakat elõtt haladtunk el, viszont én nem igazán nézelõdtem. Akinobu meg-meg állt, de mikor észrevette, hogy már milyen messze járok, gyorsan utánam jött. Komolyan úgy kezelt, mint valami kisgyereket. Kikérem magamnak…

Körülbelül két órát caplathattunk, mikor már teljesen kimerültem. Alig vitt a lábam. Tulajdonképpen Akinobu vállába csimpaszkodtam és úgy vonszoltam magam vissza a hotelig.

Áldom az építészt, hogy tervezett liftet is…

A lakosztályunkban rögtön levágtam magam az ágyra. Ruhástól, cipõstõl, mindenestõl.

-      Legalább a csukád dobd le. – szolt oda hányavetin Akinobu.

-      Nincs erõm! – Hisztiztem.

 Ez látszólag nem annyira tetszett neki, mivel rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Odaült az ágy végébe - háttal nekem – és elkezdte kifejteni a cipõfûzõimet. Majd mikor végett felfeküdt mellém.

-      Na és most mit szeretnél csinálni? – Búgta mély hangom a fülembe, aztán nagyon szexin meg is harapta azt. Megborzongtam. Erõt kellet vennem magamon, hogy ne vessem rá magam és hagyjam, hogy… khm…

-      Hát… Talán… - Próbáltam húzni az idõt, na meg az idegeit. – Aludni. – Ez úgy érte, mint valami hidegzuhany. Teljesen ledöbbent.

-      És esetleg nem akarsz elõtte valami mást is.

-      De. Letusolni. – Azzal dudorászva felkeltem és bevonultam a fürdõbe.

Mielõtt megengedtem a vizet bezártam az ajtót. Ismerem már annyira, hogy átlássam a terveit.

Gyorsan lezuhanyoztam. Ez alatt a pár perc alatt. Akinobu potom ötször próbált bejönni – sikertelenül.

Egy szál alsóban mentem ki, mivel a pizsamámat kint felejtettem.

Akinobu durcás arckifejezéssel, törökülésben ült a kanapén.

Elkezdtem turkálni a ruhák között. Az elsõ ami a kezem ügyébe akadt, egy ing volt, ráadásul nem is az enyém. Meglóbáltam a levegõben.

-      Kölcsönkérhetem egy kicsit?

-      Felõlem… - Éreztem a hangjából, hogy nincs a legjobb kedvében. De így járt… Ameddig nem mondja el, hogy mit érez ne várjon tõlem semmit.

Belebújtam az ingébe és odaálltam elé.

-      Na, én akkor alszom egyet! – Ásítottam egy mûvit. A legnevesebb színészek is megirigyelhették volna tõlem.

Kicsit még illeggetem magam elõtte, majd bebújtam a meleg takaró alá.

Röhejes volt, ahogy elõtte kokettáltam, de nem érdekelt. Jó érzéssel töltött el húzni a gyenge idegeit.

Szeretném, ha szeretne… Lehet, hogy apának igaza van és felõle ez az érzés még szikrának sem mondaható. De én szeretem. Nem is akárhogy. Talán egy tûzvészhez, vagy egy kitörni készülõ vulkánhoz tudnám leginkább hasonlítani a szerelmem.

Remélem szeret…