Mivel is indulhatna jobban egy eleve jónak ígérkezõ nap, mint kellemes tavaszi idõvel, amikor még se túl meleg, se túl hideg nincs. Tökéletes idõ ahhoz, hogy az ember kimozduljon és jól érezze magát.
Nálam ez jelenleg egyenlõ a munkámmal, mert a fotózásnál nem ismerek jobb elfoglaltságot. Szerencsére annak a napilapnak, amelyiknél dolgozom, minden nap szüksége van újabb képekre, hogy frissíthessék a kiadásokat, ezért mindig van mit csinálnom.
Most egy aktuális témát szeretnének feldolgozni, ami a városi játszóterek fontosságával és a fejlesztésüknek szükségességével foglalkozna, tehát a mai helyszínem egy belvárosi, igen csak közkedvelt játszótér lesz, ahol külön rész van azoknak, akik állatokat is szeretnének sétáltatni, ezzel is igényt fordítva a biztonságra.
Nyújtózkodva kelek föl az ágyból és még alsónadrágban a konyhába sietek, hogy elõkészítsem a teámat, majd gyorsan a fürdõszobába megyek, hogy elkészüljek. Nem vacakolok sokáig, mert szívesebben lennék már kint. Gyorsan lezuhanyozom, fogat mosok és elvégzem a reggel szükséges tevékenységeket, majd egy vékonyabb farmert és egy hosszú ujjú pólót felkapva befejezettnek nyilvánítom a készülõdést.
A konyhában elõkészítek egy kis reggelit és elfogyasztom az elmaradhatatlan lótuszteát. Ez a kedvencem, de szinte bármilyet megiszok, nem vagyok válogatós.
Összeszedem a fényképezõgépemet a táskámmal együtt, majd egy gyors ellenõrzés után hogy minden benne van e, el is indulok. Nincs olyan messze, így nem kell a kocsi. Egyébként is viszonylag ritkán használom, bár már két éve megvan, de jobban szeretek sétálni, ha nem kell túl messzire mennem.
Tokióban a reggeli csúcsforgalom olyan, mint egy végeláthatatlan embertömeg, ami csak halad elõre és egyre több és több ember jelenik meg. Ahogy azonban egyre közelebb kerülünk a parkos, kevésbé forgalmas részhez, megkönnyebbülés, hogy végre nem kell arra figyelnem, nehogy nekimenjek valakinek.
A játszótér közvetlenül a park mellett kapott helyet, ahol már délelõtt tíz órakor is sokan vannak. Babakocsit tologató anyukák, a fiukkal focizó apukák és kutyákkal kergetõzõ gyerekek… ez a hely tele van élettel.
Leguggolok és készítek néhány képet a tájról, a hintákról, egy mókusról a fán...
Végül legalább ötven képet készül, majd fogom a gépem és elrakom, mert még szeretnék benézni a szerkesztõhöz, hogy mikorra vigyem õket. Otthon van egy saját kis sötétszobám berendezve, így nem kell várnom, hogy rendelésre elkészüljenek.

A szerkesztõségbe mindössze tizenöt perces gyaloglással el is érek, ahol már a szokásos nyüzsgés folyik, hogy még az ebédszünet elõtt meglegyenek a cikkekkel. A szerkesztõ irodájához megyek és bekopogok.
Pár pillanat múlva Wakana-san ajtót is nyit és rögtön izgatott mosollyal beterel.
- Gyere csak fiam, már vártam hogy jelentkezz! Ülj csak le!
Leül az asztala mögé, én pedig az elõtte lévõ széken foglalok helyet.
- Ötven képet csináltam, ha szeretné megnézni, és ha megmondja mikorra kéri, máris hozzálátok. – ezzel a munkával én is és õ is jól jár, mert kevesebbet kell fizetnie, mintha fõállásban neki dolgoznék, és mégis minõséget kap, nekem pedig mindig jól jön a plusz zsebpénz.
- Ezek holnap délelõttre kellenek, de lenne itt még valami. – elém tesz egy levelet – Több városi szeretne pályázni támogatásért, hogy újabb eszközöket vegyenek, ezért olyan képekre lenne szükség, amin emberek is vannak, hogy jól látható legyen a hely jelentõsége.
Hm… ez jó ötlet, és amennyi ember volt ott nem is lesz nehéz teljesíteni.
- Ezeket is holnapra kéri?
- Igen, fiam. Vállalod? – már mosolyog, mert tudja, hogy elfogadom, mint mindig, ezért csak bólintok.
- Mennyi képre lenne szüksége?
- Úgy tíz, tizenötre, de készíts többet, hogy legyen mibõl válogatni a cikkhez illõt. – elteszi a levelet és elõveszi a szokásos szivarját.
- Rendben, Wakana-san, akkor viszont látásra!
- Viszlát fiam!

Egy gyors ebéd és kávé után már ismét a játszótér felé haladok, általában nem foglalkozom ezzel egész nap, de hétfõn nincsenek óráim, így nem kell sietnem.
Beérve ismét elmosolyodom a látványtól és keresve egy jó helyet kezdek el képeket készíteni a körhintán visongó gyerekekrõl, a csúszdázókról, a mérleghintán ugrándozókról, a homokozóban építõkrõl aztán pedig a kötélhinta felé fordulok, de az ujjam megáll a gomb fölött…
Elsõ pillanatra fel sem tûnt, hogy nem egy gyereket nézek, mert valahogy annyira kicsinek tûnt, de mikor az arcvonásaira terelõdött a figyelmem, már észrevettem, hogy tévedtem.
Egy fiatal fiú hintázik egyedül, és ahogy a lábaival meghajtja magát, a szellõ belekap a hajába és hátrafújja a könnyû tincseket az arcáról, felfedve ezzel azt az igazán tündéri mosolyt, ami az ajkain játszik. A szemei csukva vannak és csak mosolyogva élvezi a napsütést. Egyszerûen gyönyörû látvány, ami szinte elvarázsol…
Mikor végre nem dermeszt le a csodálat felemelem a gépet és kattintok pár képet róla, majd szinte szuggerálva õt nézem, hogy nyissa fel a szemeit. Szeretném látni õt teljes egészében.
Nem tudom, hogy végül ennek a hatására e, de megteszi, és szinte már szürreális a tekintete, ahogy a napfény rávetül. Annyira világosbarnák, amilyet még nem láttam. Már majdnem hogy karamell színûek, de még az is szokatlan lenne errefelé. Japánban ritka az ilyen világos szemszín, de az övéi egyszerûen lenyûgözõek. Gyorsan csinálok róla még pár képet, ügyesen elkapva néhány igazán szép pillanatot, de mikor elveszem az arcom elõl a gépet, mint aki megérezte, hogy figyelik, felém fordul és csak néz rám azokkal a szép szemeivel.
Egy pillanatig zavartan, hogy mit is kellene tennem csak visszabámulok rá, majd összeszedve magam felé közelítek. Innen már nem is tûnik annyira kicsinek, mint hittem, bár az igaz, hogy alacsonyabb nálam.
- Szia! Ne haragudj ha megzavartalak, ne volt szándékos, csak szerettem volna néhány képet készíteni rólad. – kérek tõle rögtön elnézést, bár nem úgy tûnik mint aki haragszik. Magamban viszont elkönyvelem, hogy a szemei nem a napsütés miatt voltak olyan gyönyörûek.
- Miért? Mit akarsz velük? – kérdezi gyanakvó hangsúllyal, mire rögtön kapcsolok.
- Óh, ne gondolj rosszra, nem valami perverz kukkoló vagyok, hanem a Shitsu napilap számára készítek fotókat. – elõkapom a belépõmet, hogy igazoljam magam, és miután megnézte elrakom.
- Ismerem azt a lapot, te készíted a képeket? – kérdezi érdeklõdve.
- Igen, jelenleg az egyetem mellett kell valami mellékállás. – elmosolyodom – Junsuke Kazama vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. – mutatkozom be neki, ahogy illik.
- Hanamari Nagito. – viszonozza a bemutatkozást, majd újra megszólal – Fel akarod használni a képeket?
- Ha nem baj, akkor igen. Gyönyörûek lettek…  vagyis te voltál gyönyörû azon a hintán. – mondom ki amit gondolok, és csak utána jut eszembe, hogy akár rossz néven is veheti, mert nem minden fiúnak tetszik, ha gyönyörûnek nevezik. De mit lehetne róla mondani így elsõ látásra?

- Én viszont döntöttem. Hozzád szeretnék menni. – Mondtam határozattan a szemébe nézve. Teljesen megdöbbent. Szemei elkerekedted, én pedig csak bámultam azokba a mély, barna szemekbe. Eltudtam volna veszni bennük. Akinobu lassan felhúzott magához, az ölébe ültem, majd átölelt.
- Hát ez nagyon jó... Csak... fel kell fognom. – Nevetett.
- Akkor együnk. – Mondtam megkönnyebbülten. Nah, hát ezen is túl vagyunk.

Látszólag ízlett neki a vacsora és úgy tûnt, hogy a végére nagyjából sikerült felfognia, hogy jegyesek vagyunk. Bár igazság szerint még nekem is emészteni kellett kicsit a gondolatot. Nem minden nap jegyzik el az ember 18 évesen.

Miután befejeztük a táplálkozást elpakoltam a használt edényeket és evõeszközöket, ez alatt Akinobu elõkeresett egy üveg pezsgõt és két szép kristálypoharat.

- Sajnálom… Kölyökpezsgõ nincs…- Nevetett az arcomba én pedig tettetett sértõdöttséggel átvonultam a nappaliba, leültem a nappaliba és karjaim összefontam mellkasomon. Akinobu követett, mint valami kiskutya és mellém ült. Nem néztem rá, bosszantani akartam kicsit. A szemem sarkából viszont láttam, ahogy elkezdte kigombolni az ingét, majd egy hatalmas sóhajt követõen elterült mellettem.
- Uhh... - Kis mocsok… Tudja, hogy ilyenkor nem tudok neki ellenállni… Kissé megcsóváltam a fejem, végül odafordultam felé és folytattam a félbehagyott mûveletet.
- Tudtam, hogy nem bírod ki. – Megölelt és szenvedélyesen megcsókolt.

- Neked nem lehet ellenállni... – Lihegtem köntörfalazás nélkül két csók között.

Magára húzott, én pedig engedelmesen tûrtem minden érintését. Nyakamat csókolgatta, miközben keze felfedezõ útra indult ismét nadrágomban. Fejem hátrahajtottam és igyekeztem minél nagyobb lélegzeteket venni. Próbáltam higgadt maradni, hisz már nem vagyok már gyerek, de amikor belemarkolt seggembe nem bírtam tovább.

- A hálóba. Most. – Sosem mondtam neki még ilyet. De… Ez van. Szokjon hozzá. Ha minden igaz egy egész életen keresztül el kell majd viselnie.
- Mi történt veled cicus?- Kérdezte, miközben felemelt és elindult velem a hálószoba felé. Ahogy feláll, feltûnt, hogy már nem bírt el olyan könnyen, mint régebben, így lábam dereka köré fontam, hogy segítsek neki egy kicsit. Hüm… Lehet, hogy nem kéne olyan hizlaló kajákat fõznöm?

Gyengéden ledobott az ágyra és fölém hajolt. Kigombolt ingét markolásztam miközben õ nyakamat szívogatta és keze nadrágomban ténykedett. Teljesen összegyûrtem, de abban a helyzetben teljesen hidegen hagyott. Végül is az õ érdekét is szolgálta…
Levette rólam a pólót én pedig róla az inget. Mellkasomat cirógatta, miközben én sliccével bajlódtam.

- Meddig bírod még Cica?- Búgta fülembe, engem pedig teljes kirázott a hideg. Istenem... mennyire imádom, amikor ezt csinálja.

- Nem sokáig. – Mondtam kéjesen. Tényleg nem sok hiányzott ahhoz, hogy elmenjek.

Csókolgatni kezdte mellkasom.
- Mennyire szeretsz? – Kérdezte, miközben egyre lejjebb haladt. Direkt akart kínozni.
- Nagyon… - Suttogtam. Egyik mellbimbómat szívogatni kezdte.
- Mennyire az a nagyon?- Kérdezte hatalmas vigyorral arcán. Nem bírtam tovább, megfordítottam és csípõjére ültem. Annak ellenére, hogy õ sem volt éppen nyugalmi állapotban, arca mégis higgadtnak tûnt. Hát igen… benne vannak már az évek.
- Megmutatom. – Kezeit feje fölé húztam, bár éreztem, hogy hagyja magát, majd olyan szenvedéllyel csókoltam meg, hogy az õ szemében is felparázslott valami.

- Alig várom. - Mondta levegõért kapkodva. - Tiéd vagyok. – Egy pillanatra meglepõdtem. Csak így felajánlaná? Semmi feltétel?
- Csak nehogy megbánd… - Mondtam mosolyogva.
Végigsimítottam csupasz mellkasán, majd vontatottan megszabadítottam magunkat maradék ruháinktól.

Akinobu váratlanul mégis megfordított, ismét én voltam alul. Minden finomkodást a sutba vágva, elkezdett tágítani. Vetetettem rá egy szikrázó pillantást, de addigra már máshol járt – khm… bennem -, hogy nem tudott figyelni az apró kis gesztusaimra.

Hatalmas nyögés kíséretében hatolt be. Lassan kezdett mozogni. Mind a ketten teljesen készen voltunk. Belém élvezett, de nem hagytam abba. Megcsókolt, és megfordultunk. Magára ültetett én pedig meglovagoltam. Csípõmet fogva segített a mozgásban. Miután mind a ketten totálisan kikészültünk csak feküdtünk egymás mellett. Megcsókolt és magamhoz öleltem. Legszívesebben megállítottam volna az idõ rozsdás kerekét, hogy mindörökké úgy marathassunk.
- Tényleg nagyon szeretsz...- Suttogta a fülembe.
- Mondtam neked… – Kuncogtam halkan és kezét megfogva még jobban karjaiba fúrtam magam.
- Mi történt azzal az ártatlan, pirulós, szerény Akiyával akit megismertem? - Töprengett hangosan. Meglepõdtem… Hisz õ tett ilyenné. Talán megbánta volna?
- Talán megismerkedett egy õrült pasival, akibe totálisan belezúgott… - Válaszoltam egy kis töprengés után. Erre nem reagált semmit, csak megycsókolta arcom, fülem alatt.
Egymást ölelve aludtunk el.

…:::>>>~*~<<<:::…

Reggel elõbb ébredtem és úgy döntöttem elmegyek lezuhanyozni. Beálltam a zuhanyzófülkébe és megnyitottam a forró vizes csapot. Kifejezetten jól esett, ahogy égette a bõröm. Hajamat ahogy víz érte a hajam, kiegyenesedett. Egészen a vállamig omlott le. Amióta együtt vagyok Akinobuval még fodrásznál sem voltam, így nem is csoda, hogy megnõtt. Összerezzentem, mikor két erõs kéz fonódott testem köré.

- Szia. – Köszöntem Akinobunak, majd apró puszit hintettem alkarjára.
- Szia, Cica. – Megpuszilta arcom.
A kellemes összebújós tusolás után elmentünk reggelizni. A Nagyságos Úr nem volt hajlandó felöltözni, így egy szál törölközõben étkezet. Jó ideje együtt éltünk már, de hiába. Még mindig éreztem, hogy elpirulok, mikor szemem rossz helyre tévedt.

- Kéne venni egy gyûrût. - Mondta miközben magához vette a kávéját.
- Nem fontos... – Motyogta. Nem akartam, hogy ilyenre költsön. Elég szegénynek az, hogy tulajdonképpen neki kell „nevelnie”. Ami már alapjában véve is gáz… Hisz a jegyese vagyok vagy mi. Persze jól esett volna egy effajta kis szimbólum.
- Felöltözök és mehetünk. – Jelentette ki. És gyorsan lehúzta a forró italt.
- De..- Kezdtem volna ellenkezni, de egy csókkal belém fojtottam a szót. Nem ellenkeztem neki, így amire észbe kaptam már az asztalon ültem – kis híján feküdtem.
- Menj öltözni. - Ziháltam.
Akinobu viszonylag gyorsan elkészült és el is indultunk a belvárosba. Egy egészen helyes ki üzletet céloztunk meg. Mielõtt beléptünk Akinobu megfogta kezem én pedig kezdtem úgy érezni magam, mint valami foglyul ejtett madárka, de jó értelemben. Az Õ foglya voltam.

Bent Akinobu odament az üzletvezetõhöz én pedig addig nézelõdtem.
- Cica. – Szólalt meg Akinobu én pedig végre odamentem hozzá és megnéztem mire jutottak addig az eladónõvel.
- Ezt nagyon szeretik. - Vett ki egy kis dobozt és átnyújtotta Akinobunak.
Ahogy kinyitotta, rögtön megtetszett. Egy visszafogott, elegáns kis ezüstgyûrû volt, aminek kifejezetten örültem, hisz nem szeretem az aranyat, ráadásul jóval olcsóbb is.
- Ez legyen. – Szaladt ki a számon és már nyúltam is érte, hogy felpróbálja, de Akinobu kikapta a kezembõl.
- Én.
Letérdelt és megfogta a kezem.
- Akiya Ogawa! Én, Akinobu Nishiyama szeretném megkérni a kezed. – Szemembe nézett. - Mi a válaszod? Hozzám jössz? – Teljesen zavarba jöttem. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen eljegyzésbe lesz részem. 
- Igen. – Feleltem.
Felhúzta az ujjamra – hála Istennek tökéletesen passzolt vékony, csontos kis kezemhez. A nyakába kapaszkodva öleltem, õ pedig tartott, hogy ne kelljen annyira pipiskednem.
- Elvisszük a gyûrût. – Mondta Akinobu, majd annyira elengedett, hogy fizessen.
- Oké, persze. – Válaszolta a nõci.
Kint a kocsiban végig csak a kis karikát néztem. Teljesen elvarázsolt. Ugyanakkor belém hasított a szörnyû felismerés, amit meg kellett osztanom a võlegényemmel is.

- Tetszik?- Kérdezte jövendõbelim. Ezzel kiszakított egy pillanatra a gondolatmenetembõl
- Nagyon is... De van egy kis gond.. – Kezdtem a vallomásba. - El kell mondani anyáméknak. – Idegesen kémleltem mindenmozdulatát. Az elsõ másodpercben szerintem fel sem fogta, majd mikor kezdte megemészteni szavaim, fal fehérré vált. Még sosem láttam ilyennek.

- Az lehetetlen. Engem apád élve szétcincál. És ez még a jobbik eset lenne… - Tiltakozott.

- De muszáj. Õk a szüleim. Tudniuk kell róla… - Kezdtem felsorolni az észérveket.

- Én szólok nekik… Semmi közük nincs hozzám. – A szavamba vágott. Meglepett a ridegsége, de amikor a szemébe néztem, mindent megértettem. Õ is szeretné, ha ott lennének a szülei, de tudja, hogy nem fogják támogatni a döntését… Így ezzel próbálja enyhíteni a fájdalmát. Megcirógattam az arcát és rámosolyogtam.

- De én szeretném, ha tudnának róla. Apám is idõvel bele fog törõdni. Nincs más lehetõsége.

Sóhajtott egyet, én pedig éreztem, hogy értem bármire képes lenne csakhogy boldognak lásson.

- Rendben… De ha kasztrál… azért te lesel a felelõs! – Idegesen nevetett. Megcsóváltam a fejem és megcsókoltam.

- Szeretlek. – Leheltem ajkára.

- Ajánlom is, kölyök.

…:::>>>~*~<<<:::…

Otthon feltúrtam mindent, hogy megnézzem milyen alapanyagok állnak a rendelkezésemre. Találtam lisztet, tojást, tejet és más egyéb olyan terméket, melyekbõl tudtam süteményt sütni.

Miután megbizonyosodtam benne, hogy lesz mivel megkínálnom anyáékat, felhívtam õket telefonon és megkértem õket, hogy ugorjanak át este egy kicsit. Anya szerintem megsejtett valamit, mert rákérdezett, hogy vigyenek-e pezsgõt vagy valamit. Én persze igyekeztem higgadt maradni, de ismer, mint a tenyerét.

Nekiálltam sütni, Akinobunak pedig kiadtam a parancsot, hogy rakjon egy kicsit rendet és szaladjon el pezsgõért. Hátha lesz lehetõségünk koccintani.

Amikor elkészültem a sütivel megkerestem a szerelmem, aki éppen a nappaliban végezte az utolsó simításokat. Szívesen elnéztem volna, ahogy sürög-forog a kedves, de idõ szûkében voltunk.

- Szerintem menjünk lassan zuhanyozni. – Mondtam neki halkan és a fürdõszoba felé mutattam.

- Oké. – Küldött felém egy karvaly mosolyt, és mire észbe kaptam már fel is kapott a vállára és elindult velem.

- Hé! Tegyél le! – Finoman ütöttem hátát a kezemmel. – Tudom használni a saját lábaim is. Amúgy is, már nem vagy fiatal, még a végén becsípõdik a derekad. – Kihagyhatatlan beszólás volt… Ennyi jár neki azok után, hogy folyton Kölyöknek hív.

- Ó… - Megállt. - Így gondolod? – Kérdezte hangjában érdekes hanglejtéssel. Nem tudtam mire vélni. Mire feleszméltem elfektetett a padlón és elhelyezkedett lábaim között. Csípõjével lökött egyet, amitõl én teljesen kikészültem. Hogy tud ennyire szexis lenni? Megpróbáltam visszafogni magam, és nem kimutatni mennyire bejön, amit csinált, de felesleges volt. Átlátott rajtam.

- Ha annyira öreg vagyok – közelebb hajolt hozzám, egészen a fülemig – biztos nem akarod, hogy este játszadozzunk egy kicsit. Hisz undorodnod kéne egy olyan vénembertõl, mint én. – Annyira gonosz.

- Bocsánat… - Ártatlan kiskutya szemekkel néztem rá, ami látszólag bevált, mert elnevette magát.

- Kis kéjenc dög. – Megcsókolt. majd felállt és engem is felsegített a padlóról. – Menjünk fürdeni. – Karját a nyakamba akasztotta és elkezdett a megfelelõ irányba terelgetni.

Tisztálkodás után befoglaltam a hálót és magamra rágattam az egyik jobb farmerem és egy rövid ujjú felsõt. Kint már Akinobu talpig díszben várt. Fekete csõfarmert és egy tinta kék inget viselt. Alaposan végig mértem.

- Még nem is láttam rajtad ezt a nadrágot. – Állapítottam meg.

- Nemrég vettem… Tetszik? – Kérdezte. Tényleg érdekelte a véleményem.

- Piszok jól áll. – Csúszott ki a számon, mikor végre sikerült betelnem formás, izmos alakjával.

Közelebb sétált hozzám, kezeit nyakamba akasztotta és mélyen szemembe nézett. Viszonylag sokáig állhattunk ebben a pózban, mire megszólalt.

- Kurva szép szemeid vannak… - Végigsimította arcom vonalát, majd végighúzta kezét kócos fejem egy hosszabb hajtincsén. Ekkor ismét rájöttem, hogy miért is szeretem annyira.

Addig sosem dicsérte meg a kinézetem…

El sem engedtük volna egymást, ha nem csöngetnek. Én mentem ajtót nyitni.

- Sziasztok! – Üdvözöltem a szüleim mosolyogva.

- Szervusz, aranyom! – Köszönt anyukám és megölelt.

- Szia, fiam! – Apa megveregette a vállam.

- Gyertek beljebb. – Még jobban kitártam az ajtót.

Elõre mentem és bevezettem õket a nappaliba. Anyának látszólag tetszett a lakás, leplezetlenül nézelõdött. Apa kissé idegesnek tûnt. Ekkor jutott eszembe, hogy az ujjamon felejtettem a gyûrût. Gyorsan, észrevétlenül levettem és a zsebembe süllyesztettem. Akinobu is bejött a szobába, és köszöntötte a szüleim, én pedig kisiettem a konyhába, hogy bevigyem a sütit.

- Segíthetek valamit? – Kérdezte mosolyogva.

- Nem kell, köszi. Boldogulok. – Motyogtam, de lerítt rólam, hogy nem teljesen vagyok rendben, amit valószínûleg õ is megérzett.

Odasétált mellém én pedig letettem a pultra sütit és elkezdtem felvágni.

- Kisfiam! Mi van a kezeden?! – Hangja idegességében olyan magasságokat ütött meg, amelyeket még az én fülem nem tapasztalt. – Tetoválásod van?! – Ránéztem bal csuklómra és rájöttem, hogy annyira szétszórt voltam, hogy még azt sem takartam el.

- Öhm… Igen… - Lesütöttem szemeim. – Nagyon mérges vagy?

- Nem, csak nem értem, hogy lehetsz ilyen felelõtlen. Mi lesz ha megunod, vagy bõrrákod lesz miatta?

- Kérlek ne fesd rögtön az ördögöt a falra… És biztos, hogy nem fogom megunni…

- Egyáltalán mit ábrázol? – Nem válaszoltam, csak megmutattam. Ahogy rájött mit is jelent az „A” betû, úgy tûnt, hogy megenyhült kicsit.

- Kincsem… És ha szakítotok?

- Ne ki is van egy a lapockáján… - Erre csak megcsóválta a fejét.

- Takard el, mielõtt apád észreveszi. – Mondta egy kis szünet után.

…:::>>>~*~<<<:::…

Anya felvágta a sütit, amíg én felvettem egy vastag, bõr karkötõt, amely eltakarta tetoválásom. Visszamentünk a nappaliba. Apa a kanapén, Akinobu pedig a fotelben ült – meghagyták a tisztes távolságot, bár nem úgy nézett ki, hogy egymás torkának akartak volna ugrani. Letettem a tálcát az asztalra és körbekínáltam mindenkit sütivel és üdítõvel. Miután mindenkire sikerült rátukmálnom valamit, leültem a kanapé karfájára, Akinobu mellé, aki combomra rakta kezét, de csak úgy, erkölcsösen, ami persze érthetõ volt. Még jó, hogy nem kezdett el taperolni a szüleim elõtt. Összenéztem Akinobuval, aki vett egy mély lélegzetet, jelezve, hogy belekezdhetek.

- Nagyon örülünk, hogy eljöttetek. – Hangom bizonytalan volt én pedig remegtem, mint a nyárfalevél. – Azért hívtuk, meg titeket, hogy lássátok milyen jól megvagyunk és, hogy… - Nem mertem kimondani a leglényegesebb szavakat. – hogy bejelentsük, hogy… hogy eljegyeztük egymást. – Éreztem, ahogy Akinobu ujjai kicsit megszorítsák combom, den mertem se rá, se a szüleimre nézni.

Valószínûleg rosszul idõzítettem a nagy bejelentést, mert apám köhécselni kezdett – vagy inkább fuldoklott. Biztos éppen evett, vagy ivott…

Miután anyának hátveregetéssel sikerült megmentenie az életét, végre szóhoz jutottak a szüleim.

- Gratulálunk! – Mondta anya és megölelt minket. Kicsit bizonytalannak tûnt., de örült nekünk.

- Nem gondoljátok, hogy ez még korai egy kicsit? – Kérdezte apa.

Szólásra nyitottam a szám, de mielõtt válaszolhattam volna, Akinobu megszólalt.

- Igen, most még korai lenne. De nem most azonnal tervezzük az esküvõt… - Rám nézett és elmosolyodott. – Elõször Akiya leérettségizik és elvégezze az egyetemet. Ha még utána is hozzám akar jönni, akkor megejtsük az esküvõt is. – Apám felé fordult. – Persze csak akkor, ha engedélyt adsz rá Nowaki.

Apa szeme elkerekedett, a szája pedig résnyire kinyílt. Szerintem el sem hitte, hogy mit hall, de az a helyzet, hogy én sem… Imádom ezt a pasit.

- P-persze.

- Köszönöm. – Mondta Akinobu, majd elõvette zsebembõl a gyûrûm – aminek kilétérõl fogalmam sincs, hogy honnan tudott, és visszahúzta bal gyûrûsujjamra.

Miután kissé lenyugodtak a kedélyek felbontottuk a pezsgõt és koccintottunk. Úgy nézett ki a szüleim szemében is jó pont volt, hogy Akinobu megkérte apámtól a kezem. Anya oda és vissza volt az eljegyzési égszertõl. Kecsesnek, egyben mégis férfiasnak találta.

Viszonylag sokáig maradtak, de egyikünk sem bánta. Búcsúzkodás után rögtön odabújtam Akinobuhoz. Fejem vállához fúrtam és mélyen belélegeztem kellemes illatát, amely keveredett az öblítõ és a tusfürdõ szagával.

- Annyira nagyon szeretlek. – suttogtam.

- Cica, úgy nem értem mit mondasz, ha a mellkasomnak nyomod a fejed. – Ujjaival végigszántotta a hajam.

- Csak az mondtam, hogy imádlak. – A szemébe néztem és tudtam, hogy õ is így érez irántam. Lehajolt hozzám és pajkosan megcsókolt és finoman megharapta alsó ajkam, ami miatt kicsit belenyögtem a játszadozásba. Vörösesbarna tincsei arcába lógtak és csiklandozták arcom és orrom, így félre kellett hajolnom, tüsszenteni egyet. Õ csak nevetett rajtam, majd a karjaiba kapott és elindult velem a háló felé. Bent óvatosan az ágyra fektetett és felém mászott. Adott a számra egy puszit, amit végül csókká mélyített. Mikor hagyott egy kis idõt szusszanni. Megszólaltam.

- Köszönöm szépen a mait.

- Érted mindent. – Ismételten megcsókolt és levette rólam a felsõm.

- Nem kéne ezzel megvárnunk a nászéjszakát? – Kérdeztem kokettálva.

-Chh… Szerintem errõl az erkölcsös baromságról már lekéstünk. – Röhögött és nekem is muszáj volt nevetnem.

Lassan lekerültek rólunk a ruhák, testünk szinte izzott a másik iránti vágytól. Csókjai nyomán azt hittem felgyullad a testem és mikor behatolt, úgy éreztem megsemmisülök és elveszek valahol az univerzumban.

Miután végeztünk, Akinobu rettentõ gyorsan elaludt. Nekem lassabban jött álom a szememre. Szerelmem kósza tincseivel szórakoztam, mely eltakarta egyre szelídebb arcát. Majd kezei erõs izmait rajzoltam meg ujjhegyeimmel. Nem tudom, hogy mikor alhattam el, azaz egy biztos volt, karjai szorosan húztak mellkasához és éreztem heves és egyben dallamos szívverését.

…:::>>>~*~<<<:::…

Két hónappal késõbb már túl voltam érettségin és izgatottan vártam a felvételi eredményeket. Nagyon reménykedtem, hogy sikerült bejutnom, a kiszemelt felsõoktatási intézménybe, hisz arra alapoztam az egész jövõm. Nem várhattam el, hogy életem végégig ott legyen velem Akinobu és apa, hogy segítsenek irányítani a céget, így nekem is muszáj volt marketinget tanulnom.

Nyár közepén érkezett meg a levél. Akinobu hozta be a postaládából. Én annyira ideges voltam, hogy fel sem mertem bontani, így neki kellett, majd fennhangon felolvasta nekem. Én fejemet egy díszpárnába temettem és igyekeztem felkészülni a legrosszabbra, de mikor elhangzott a varázsszó, hogy felvételt nyertem, rögtön rávetettem magam Akinobura és össze-vissza kezdtem csókolgatni.

Szeptemberben kezdhettem az egyetemista éveim. A legjobb pedig az volt, hogy otthon lakhattam, mivel közelben állt az intézmény épülete.

Otthon lakhattam, Akinobuval…

Bocsi a hibákért^^

[Music]

- Mit mondott neked az apám? – Kérdeztem kíváncsian. Tudom, hogy nem volt a legjobb az idõzítés… De, na.

- Lényegtelen. – Hadarta egy csókot megelõzve.
- De… - kezdtem volna, de megint megcsókolt.
- Ne most… - Mondta szemeiben furcsa szikrával, így jobbnak láttam ne feszegetni tovább ezt a kérdést.
Lekerült rólunk a maradék ruha is. Akinobu pedig rögtön belendült. Végignyalta mellkasom, egészen köldökömig. Valahogy sikerült megfordítanom, így én kerültem felülre. Nyakát szívogattam és csókolgattam, majd bevetettem minden taktikát, amit tõle lestem el, az elmúlt pár hónapban. Miután mindketten elmentünk egymást ölelve aludtunk el.

Reggel finom csókok és gyengéd érintések tömkelegére ébredtem, de még túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam szemeim.

- De jó erre ébredni... – Motyogtam mosolyogva. Akinobu pedig felkuncogott.
- Zuhanyozni kéne.... és lepedõt cserélni.. – Adta ki az utasítást barátságos hangon.

- Mindjárt.. – Csukott szemmel megkerestem arcát és adtam szájára egy puszit.

Még egy kicsit lustálkodtunk egymás mellett fekve az ágyban. Õ folyamatosan mellkasomon körözött és egyéb más alakzatokat rajzolgatott mutatóujjával. Végül rávettem magam, hogy kivánszorogjak a fürdõig – egy szál semmiben. Valahogy nem éreztem  abban a pillanatban a szokásos szégyenérzetet vékony, gyenge testem miatt. Valószínûleg még az elõzõ esti eufória gyakorolt rám túl nagy hatást.

­­~*~

Amire megfürödtem Akinobu kicserélte az ágynemût és reggelire készített néhány szendvicset is.

Leültünk a konyhában, csendesen kezdtünk enni. Lassan tértem magamhoz, kezdtem igazán ébredezni. Beugrott néhány emlékkép az estérõl, és elõtte a vacsoráról anyáéknál.

- Akkor elmondod, hogy mit mondott apám? – Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, és persze még mindig piszkálta a fantáziámat.
Akinobu csak sóhajtott, valószínûleg unta már a gyerekességem. De nem igazán zavart. Én még mindig érettebb vagyok nála. Höhö.
- Elmondtam neki, hogy mennyire szeretlek, és békülni akart. – Hadarta, miközben Sunshine tányérkájába öntött egy kis macskatápot. A cicusnak nem igazán tetszett, a konzervet jobban szereti. De nem élhet csak azon…
- És mennyire? – Kérdeztem pimasz hanglejtéssel. Mindig jó hallgatni, amikor az érzelmei körülírásával küszködik.
- Este megmutattam, nem? – Fordult felém felhúzott szemöldökkel.
Miután jóllaktunk, átmasíroztunk a nappaliba és bevettük a kanapét. Elkezdtük tervezgetni a napot, hisz aznap egyikünknek sem kellett dolgozni és én is úgy döntöttem kicsit pihenek és hanyagolom a tanulást.
- Akkor hozzám jössz? - kérdezte váratlanul.
- Még nem tudom... – Megszeppentem. Azt hittem ezt a témát már kiveséztük és szüneteltetjük egy jó darabig.
- De így nem lesz kicsi Akiya... – Nézett rám nagy szemekkel. Legszívesebben belepirultam volna, ebbe a kijelentésébe. Kis mocsok… Képes ilyennel zsarolni? Amúgy sem hittem, hogy komolyan gondolja a gyerek dolgot…
- De korán van még... – Magam sem tudom, hogyan értettem a „korán” dolgot. Egyszerûen el terelni akartam a témát. - Várj egy kicsit.
- Szóval nem is szeretsz.. – Karjait összefonta, fejét pedig elfordította tõlem. Chh… Hisztis kölyök. Egybõl az ölébe pattantam, szembe vele. Nem nézett rám – még mindig. Viszont engem sem kellett félteni; megragadtam arcát és kényszerítettem, hogy rám vesse gyönyörû, meleg, barna szemeit.
- Mindig szeretlek. – Megcsókoltam, elég szenvedélyesen. Nyelvem talán egy kissé erõszakosan tört be szájába, de ahogy észrevettem, nem igazán zavarta. Kezét rögtön pólóm alá csúsztatta és hátamat kezdte karmolászni, bár nem fájt. Tudtam, hogy ha nem állítom le, akkor nincs megállás – ergo felesleges volt ágynemût cserélni -, így kicsit eltávolodtam tõle, már amennyire engedte. Keze természetesen még mindig felfedezõ úton volt testem különbözõ pontjain.

- Áhh… - Szaladt ki egy halk nyögés ajkaim között, mikor keze az alsómba vándorolt. Karvaly mosoly ült arcára. – Ezt nem kéne… - Mondtam a szemébe nézve. Nem hiszem, hogy komolyan vett, mert folytatta a mûveletet én pedig farmerját – igen, mert ez is azon ritka pillanatok egyike volt, mikor farmert és pólót viselt – markolásztam. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ellen tudjak állni neki. Amúgy is meg kellene beszélnünk néhány dolgot…

- Miért nem tudod eldönteti, hogy hozzám jössz vagy sem? – Kérdezte váratlanul.

- Fogalmam sincs. Ez az egész… olyan furcsa. – Motyogtam majd összeszorítottam fogaim. Nem könnyû úgy értelmesen beszélni, ha éppen markolásszák az embert.

- De ebben mi a furcsa? – Kérdezte értetlenül. – Egyszerûen szeretnék veled lenni.

- De ezt papírok nélkül is megteheted. Meg amúgy is. Nekem még tanulnom KELL, és még túl fiatal vagyok a házassághoz… - Egyre jobban kapaszkodtam nadrágjába… Ez így nagyon nem lesz jó. – Abba hagynád, kérlek? – Kérdeztem kínosan kacagva.

- Ó, talán nem tetszik? – Erre csak összevontam szemöldökeim, õ pedig végre rájött, hogy most komolyan akarok beszélgetni vele. Vontatottan kiszedte kezét a nadrágombõl és kicsit durcásan nézett rám, de nem igazán hatott meg.

- Na de ott tartottunk, hogy fiatalnak tartod magad a házassághoz. – Idézte fel szavaim most már kicsit megemberelve magát. – Figyelj. – Kezeit összetéve megtámasztotta állát és egy pillanatra eltöprengett. – És sem vagyok abban a korba, hogy elkötelezzem magam. Legalább is így gondolom. Sõt! Én nem is vagyok az a fajta pasi, aki valaha is meg akar állapodni.

- Hát épp ez az… - Szakítottam félbe. - Nem tudom, honnan jött ez a légbõl kapott ötlet, hogy megkérd a kezem… Lehet… hogy… nemsokára már nem is fogsz szeretni. – Motyogtam és lecsaptam a fejem. Szánalmasnak éreztem magam, és attól tartottam, hogy õ is annak lát. De tulajdonképpen az volt a legnagyobb probléma, hogy féltem… Nem is Akinobutól, hanem inkább magamtól. Hogy nem lettem volna biztos az érzéseimben? Lehet… De ezt még én sem tudtam volna elmagyarázni.

- Ugyan már! – Csóválta meg fejét kedvesem. – Te meg vagy húzatva? Hogy elmúlnának az érzéseim? – Hangja egészen cinikus volt. Nem értettem. Érdeklõdve néztem mély szemeibe. Egészen parázslottak az indulattól. – Életem 26 éve alatt sosem, ismétlem: SOSEM voltam szerelmes, egészen addig, amíg meg nem ismertelek. És ezt szerintem te is jól tudod… - Megdöbbentem, hogy ezt magától elmondta, és kicsit szégyelltem is magam. Igaza volt. Tényleg tudtam, hogy mit érez irántam.

- Igazad van. – Vallottam be bûnbánóan. – Teljes mértékben igazad van… De.. én… csak… - Motyogtam zavarosan.

- Te csak? – Kérdezett vissza akkor már egy kicsit feszülten.

- Félek. – Suttogtam és homlokom mellkasának vetettem.  Éreztem, ahogy egy pillanatra megfeszül egész teste, majd elernyednek vázizmai. Kezeit lassan hátamra csúsztatta és átölelt. Én pedig még inkább bûntudatot kezdtem érezni. Annyira kedvesen viselkedett a maga, erõszakos, rátarti módján. És tulajdonképpen megértett. Szerintem érezte, mi lenne a válaszom, sejtette, hogy a legszívesebben igent mondanák, de… Mindig ott van egy „de”. Nem igazán tudtam leküzdeni a félelmeimet. Persze vele szemben is voltak fenntartásai, de elsõsorban magamban nem bíztam meg eléggé.

~*~

Délután mégis egyedül maradtam otthon, apa riadóztatta Akinobut, hogy mégis szükség lenne rá bent. Viszont most talán kicsit jól is jött, hogy egyedül lehettem. Gondolkodnom kellett… volna. De mit az ég? Na, mit? Alig tette ki Akinobu a lábát a lakásból, csörgött a telefonom. Rin volt az. Kitalálta, hogy jó lenne kicsit beszélgetni. Én pedig voltam akkora címeres ökör, hogy felhívtam magunkhoz.

Szóval így esett meg az eset, hogy a romantikus, összebújós szombatom jelentõs részét Rinnel töltöttem a kanapén mély depressziómba süllyedve. Felvádoltam neki a történteket, õ pedig figyelmesen végighallgatott.

- Hát Akiya… Eddig is tudtam, hogy nálad valami nagyon nem stimmel odabent. – Megcsóválta fejét és finoman megkopogtattam homlokomat mutatóujjával. – De most már tudom, hogy komplett idióta vagy. – Szólásra nyitottam a szám, hogy megvédjem magam, de kezével betapasztotta ajkaim. – Akinobu kiteszi neked a szívét, lelkét, te pedig visszautasítod. Ki találod, hogy te gyereket szeretnél, neki pedig csak az egy feltétele van, hogy akkor menj hozzá? Ezek után nem vagy biztos abban, hogy szeret?! – Magyarázott hevesen gesztikulálva. Esküszöm… megrémített…

- De… én… Tudom, hogy szeret… És én is szeretem.

- Akkor nem értem mi a probléma. Az, hogy fiatal vagy? Hogy nem régóta vagytok együtt? Szerintem õ sem úgy gondolta, hogy most rögtön házasodjatok össze… Vagy talán ezt így, konkrétan kijelentette?

- Nem… - Motyogtam leszegett fejjel.

- Akkor túltárgyaltuk a témát… De persze azt csinálsz, amit akarsz.

~*~

Akinobu elég késõn ért haza, valamikor hét óra körül. addigra már Rin elment. Végül is nem bántam, hogy olyan csúnyán leteremtett, hisz megérdemeltem. Amellett a szidás után öntött belém egy kis lelket és magabiztosságot.

Elhatároztam, hogy választ adok Akinobunak. Azok után, amiken keresztül mentünk, megérdemli.

Fõztem vacsorát. Bár közben nem igazán tudtam koncentrálni, így sikerült elvágnom az ujjamat… egy párszor…

Meg is terítettem, aztán pedig lekucorodtam a nappaliban és a TV-t kezdtem bámulni. Sunshine-t odarendeztem magam mellé, hogy szem elõtt legyen – féltettem tõle a kaját. Õt nem gátolja meg az edényfedõ.

Hallottam, ahogy fordul a kilincs a zárban, majd az ajtó nyikorgását. Akinobu rövid idõn belül vánszorgott a nappaliba és leült mellém.

- Szia. – Köszöntem fojtott hangon. Õ csak nyomott arcomra egy puszit. Nem szólt semmit. Attól féltem haragszik.

- Figyelj, mondani szeretnék valamit az eljegyzéssel kapcsolatban. – Mondtuk egyszerre, egymásra nézve. Elmosolyodtam.

- Kezd te. – Szemei gondterheltnek tûntek. Nem értettem, hogy miért. Mielõtt elment dolgozni, még egészen jó kedve volt.

- Csak ennyi lenne, hogy bocs, ha esetleg erõszakos voltam. Ha nem szeretnél hozzám jönni, akkor nem erõltetem… Teljesen megértem a döntésed. – A padlót fixírozta. Én pedig teljesen ledöbbentem. Na nehogy már pont most kezdjen visszakozni.

 Elé guggoltam, egyik kezemmel térdébe kapaszkodtam, másikkal pedig felemeltem állát, hogy szemeibe tudjak nézni.

Tágra nyíltak a szemei, és egy pillanat alatt kapcsolta fel a lámpát és térdelt fel.
- Mi van? - le volt döbbenve. Felültem és a szemébe néztem.
- Hozzám jönnél? - kérdeztem újra. Kínjában felnevetett.
- Ugye most viccelsz? Te sosem kérnél tõlem ilyet… Te nem. Azaz Akinobu Nishyiama, akit én ismerek sosem vetemedne házasságra… - De változhatnak az emberek!
- De már nem vagyok az, akit pár hónapja megismertél… És szerintem ezt te is jól tudod. - Elmeséltem neki. Minden tud rólam - na jó, sok mindent-, és én is sokat tudok róla. Ölembe mászott és a térdei közé fogta combjaimat.
- Komolyan beszélsz? - Átkarolta a nyakam.
- Teljesen Cica. - Sóhajtott egyett.
- Tisztában vagy vele, hogy akkor teljesen elveszítenéd a szabadságod? Hajlandó lennél igába hajtani a fejed? - Jó, erre nem gondoltam, de ha megnézzük, ez már régen megtörtént. Bólintottam és megint sóhajtott. – Akinobu, még csak 18 vagyok… - Jól tudom, ez csak kifogás.
- És nem akarsz a feles… õ akarom mondani, a férjem lenni? - Nem szeretsz?
- Dehogynem! De csak pár hónapja vagyunk együtt… Jól meggondoltad te ezt?
- Igen.
- Akkor… Mit szólnál, ha jelenleg a válaszom egy talán lenne? És az idõ majd eldönti… A te érzéseid is változhatnak még. - Már megtörtént, és pozitív irányba. Elmosolyodtam, nem mutatva bizonytalanságomat.
- Jó. - Finoman megcsókolt, én pedig viszonoztam.

­­***

Teltek az órák, a napok, mi pedig dolgoztunk. Akiya rosszabb helyzetben volt, mint én, mert neki tanulnia is kellett, de próbáltam segíteni neki. Néha én fõztem, vagy vele voltam mikor tanult.
Pénteken korábban mentem haza, és inkább vittem a munkát is. A légkör is jobb otthon, meg az mégsem a munkahely. Akiya is korábban jött.
- Szia! Megjöttem!- csukta be az ajtót.
- Szia! A nappaliban vagyok. - válaszoltam. Két másodperc múlva már ott is volt.
- Hát te? Dolgozol?
- Aham. - Megveregettem mellettem a helyet, hogy üljön le, majd adtam neki egy szájra puszit. - Milyen napod volt?
- Fárasztó.. Neked?
- Dettó. - folytattam a munkát. Sehogy se, akart sikerülni. Egyre idegesebb lettem. Váratlanul Akiya végig simította a combomat egészen az ágyékomig. Ránéztem, és tudtam, hogy mit akar. Már régen feküdtünk le..
Félreraktam a gépet, õ pedig az ölebe pattant. És, itt jön képbe megint Sunshine. Valahogy mindig megérzi, hogy mit akarunk csinálni..
- Menjünk inkább a hálóba.- Mondta Akiya.
- Oké. - Kaptam fel és már vittem is.
Finoman leraktam az ágyra, rögtön levette a pólóját. Nadrágot is kezdte, de nem engedte.
- Én akarom.
Lassan hámoztam le róla, kiélvezve minden egyes pillanatot. Õ is vetkõzetni kezdett, és már nagyon ki voltunk éhezve egymásra, mikor valahol megcsörrent a telefonja. Mondanom sem kell, hogy pipa lettem.
- Ki a fasz hív ilyenkor? - Fakadtam ki.
- Anyám. - válaszolta.
A kedves mama is tud ám idõzíteni. Valami különleges receptora van erre a célra.
- Szia, anyu.
- ... - Akiya rám nézett.
- De... lenne.
- ...
- Rendben.- letette.
- Na? Mit szeretett volna? - kérdeztem

­***

Kevesebb mint egy óra után Nowaki pofáját kellett bámulnom. Az egész este el lett baszva ezzel a rohadt vacsorával, amit tök fölös. De az én Cicámnak mindent..
Nem beszélgettünk a vacsora közben, köztem és az após között tapintható volt a feszültség. Miután végeztünk félre hívott. Nem kicsit meglepett. Nem volt hozzá sok kedvem, de muszáj. Elvezetett egy szobába, ahol leültünk két fotelba. Ez az egész Nowakira vallott.
- Békülni szeretnék. - nem köntörfalazott.
- Én nem.
- Muszáj lesz. - Rá néztem. Láttam a szemében, hogy nem fog engedni.
- Oké.. mit akarsz? - kérdezetem. Nem tudtam kedves lenni, valahogy nem akaródzott.
- Szeresd a fiamat. És neveld jól.
- Eddig is szerettem.- muszáj lesz õszintének lennem. - Megpróbálom a legjobbat nyújtani számára, és kész vagyok, ha ott akar hagyni. Nem szándékozom bántani, ahoz túlságosan szeretem.
Elégedetten bólintott. Remélem ennyi elég lesz neki.. Végülis ez az igazság.
- Remélem jól kijöttök majd. - mosolygott. Nowaki rám mosolygott!!

***

Otthon folytattuk, amit abbahagytunk. Mostmár muszáj lesz befejezni, nem lehet már abba hagyni. Megint az alsónál jártunk, mikor megkérdezte.
- Mit mondott neked az apám? - Hogy ez a család, hogy letudja lombozni az embert...
- Lényegtelen. -csókoltam meg.
- De..- kezdte voln, de megint megcsókoltam.
- Ne most.. - mondtam folyott hangon.
Lassan lekerült rólunk az alsó is. Nyakától kezdve a köldökéig végignyaltam a testét, kezemmel a hátát simítottam. Már ezzel a mennybe tudtam volna röpíteni, de nem hagytam magam. Aztán Akiya megfordított, és õ lett felül. Megcsókolt, majd lejjebb halad, és a nyakamat szívogatta. Kezével végigsimított, én pedig bele borzongtam. Lejjebb ment, majd bekapta férfiasságomat, és szopni kezdett. Már nagyon vártam erre, nem is tudom mióta. Szájába élveztem, majd visszafordítottam. Újra megcsókoltam - tudom, undorító -, és kezemmel tágítani kezdtem. Elég hamar a megfelelõ állapotba került, és behatoltam. Lassan mozogni kezdtem, õ a hátamat kaparászta, amitõl jobban beindultam. Egyszerre élveztünk el. Rég volt ilyen menet, de nem hagytuk abba. Folytatni akartam, egész este, tudni, hogy az enyém. Hajnali háromkor aludtunk el.
Reggel elõbb keltem fel, így néztem, ahogy alszik. Arca nyugodt volt, meztelen mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Muszáj volt megérintem, megcsókolnom.
- De jó erre ébredni... - mosolygott. Felkuncogtam.
- Zuhanyozni kéne.... és lepedõt cserélni.. - néztem végig magunkon. Kell a higiénia.
- Mindjárt.. - adott egy puszit még csukott szemmel Akiya.

­­***

Reggelinél hozta fel megint a témát Akiya.
- Akkor elmondod, hogy mit mondott apám?
Sóhajtottam egyet, és tudtam, hogy nem úszom meg.
- Elmondtam neki, hogy mennyire szeretlek, és békülni akart. - Közben Sunshine-nak adtam a kaját.
- És mennyire?- kérdezte pimasz mosollyal az arcán.
- Este megmutattam, nem? - néztem rá.
Befejeztük a kaját és átmentünk a nappaliba. Tervezgettük, hogy mit csináljunk a mai napon.
- Akkor hozzám jössz? - kérdeztem váratlanul.
- Még nem tudom...
- De így nem lesz kicsi Akiya... - néztem nagy szemekkel rá.
- De korán van még... Várj egy kicsit.
- Szóval nem is szeretsz.. - vágtam be az áldurcát.
Egybõl az ölembe ült, szemben velem. Nem néztem rá, elfordítottam a fejemet, de megragadta az arcom és kényszerítette, hogy belenézzek a szemébe.
- Mindig szeretlek. - Megcsókolt, én pedig állati ösztöneimnek engedve benyúltam pólója alá, és nyakát csókolgattam.
Meg lesz a mai program...

 Amikor felemelte fejét, megláttam arca két oldalán a nedves kis könnycseppek nyomait. Kezeim közé fogtam arcát és hüvelykujjaimmal megtörölgettem szemei alatt, majd megpusziltam.

- Gyerünk tovább. Nem érünk rá kislányoskodni. – Nevetett kissé keserûen, mikor már megnyugodott.

Beindította a kocsi motorját és lassan egy hatalmas családi házhoz hajtott. Kintrõl teljesen idillikus látszatot keltett.

Kiszálltunk a kocsiból, és az ajtó elé sétáltunk. Õszintén szólva féltem kicsit. Nem tudtam mire számíthatok.
- Ne aggódj, itt már jobb lesz. – Villantott rám egy mosolyt Akinobu, majd bekopogott.

Egy gyönyörû, barna hajú nõ nyitotta ki. Magas volt, vékony és fiatal, valószínûleg a húszas évei elején járhatott.

Egybõl megölelte Akinobut.

- Jó régen voltál itt. –Mikor elengedte kedvesem, rám nézett. - Õ ki?
- Õ itt Akiya, a barátom.
- Ohh.. szia. – Kezet nyújtott. - Én Hikari vagyok. Gyertek be. – Hangja barátságos volt, arca kedves.

A ház nem csak kintrõl, hanem bentrõl is csodaszép volt. Még a szanaszét heverõ gyerekjátékok mellett is rend és tisztaság uralkodott mindenhol.

A nappaliba vezetett minket, ahol leültünk a kanapéra. Rövid idõn belül piciny lábak topogására lettem figyelmes. Hamarosan megpillantottam egy 3 év körüli copfos kislányt. Hatalmas mosoly ült arcán és engem nézett. Odasétált elém és megfogta egyik mutatóujjam és elkezdett „rángatni” felálltam és követtem egy nap-sárgára festett szobácskába. Körülbelül akkora lehetett, mint az én szobám otthon. Mármint a szüleimnél otthon…

Leültem vele a szoba közepére, egy szõnyegre, ahol különféle játékok hevertek szanaszéjjel.

 - Téged hogy hívnak? – Kérdezte meglepõen tisztán ejtve a szavakat.

- Akiya. És téged?

Kouchi és Hikari meghívott minket ebédre - kedves gesztus volt tõlük. Valamikor késõ délután indultunk vissza.

Hazafelé már sokkal jobban gyorsabban telt az idõ, és Akinobu is tuti, hogy gyorsabban vezetett. Elkezdtem neki mesélni, hogy miket játszottam az unokahúgával és kijelentettem, hogy rendkívül cuki kiscsaj.

 - Nekem is kell egy. – Szaladt ki a számon. Meg is bántam, ahogy megpillantottam Akinobu arcát. Kicsit… ledöbbent.
- Nehéz lesz szülnöd. – Nézett rám egy pillanatra. Elõször meglepõdtem válaszán, majd mikor lassan leesett, hogy szerencsére nem vett komolyan, felnevettem. Velem együtt kacagott.

Otthon az elsõ dolgunk az volt, hogy ledobtuk magunkat a kanapéra. Röhej, de teljesen elfáradtunk. Akinobu elment tusolni, én addig készítettem egy kis teát.

Váratlanul kirontott a fürdõbõl – egy szál törölközõben -, elkapta karom, magához rántott és megcsókolt. De még hogy! Nyelve körbejárta számat, majd finoman megharapta alsó ajkam.

- Ezt... miért? Kérdeztem döbbenten, nem mintha nem örültem volna az ilyen kis szeretet kirohanásainak…
- A gyûrû. - Felemelte a kezét megmutatva. Kérdõn vontam fel egyik szemöldököm. - A felirat! – Ja, hogy az!
- Szeretlek. – Mondta és átölelte derekam.

~*~

Még egy kicsit szeretgetett, majd elengedett engem is fürdeni. Beálltam a zuhanyzóba, hagytam, hogy teljesen eláztasson a forró víz. Ilyenkor a legjobb gondolkozni az életrõl. Vicces belegondolni, hogy pár hónap alatt hova jutottam. Megismerkedtem egy szemétláda, seggfej, arrogáns köcsöggel – becsületes nevén Akinobu Nishyiamával. Lefektetett. Én pedig belezúgtam. Aztán teljesen felgyorsult minden. Most itt lakom nála és szeretem és úgy érzem õ is szeret engem. Akár még közös jövõnk is lehetne… Nem? Nem kérném az tõle soha, hogy házasodjunk össze, se más egyebet… De… mi lenne ha? Szerintem egész jól meglehetnénk. És olyan aranyos volt az unokahúga. Másoktól is hallottam már, hogy egész jól boldogulok a gyerekekkel, de ezek után talán igaz is. Én szívesen nevelnék gyereket vele… Jó buli lenne… És tényleg olyanok lehetnénk, mint egy normális pár… Áhh, Akiya! Állj le! Akinobu sosem akarna gyereket, nem apa típus…

~*~

Már az ágyban feküdtünk. Kissé ideges voltam, nem igazán akartam hozzábújni. Tépõdtem, hogy fel tegyem-e a kérdést és… végül rávettem magam.

- Nem lesz egy gyerekünk? – Kérdeztem a plafont bámulva, ujjaimat tördelve.
- Nem lenne korai? – Kérdezett vissza. Legalább hajlandó beszélni róla…
- Egy kicsit késõbb. – Én sem úgy gondoltam, hogy most rögtön. Mondjuk úgy 4-5 év múlva. - Örökbe fogadhatnánk egyet…
- Áh.. házasságon kívüli gyerek? – Nem válaszoltam semmit. Tudtam, hogy ez lesz, csak a kifogásokat keresi. - Elõtte el kellene, hogy vegyelek.
- Lehet… - Válaszoltam tompán. Maga felé fordított és átkarolt.
- Hozzám jössz? - Tágra nyíltak szemeim és egy másodperc alatt sikerült feltérdelnem az ágyra és felkapcsolni az éjjeli lámpát egyszerre.

- Mi van? – Szaladt ki a számon, a döbbenettõl. Õ csak nyugodtam felült, majd mélyen a szemeimbe meredt.

- Hozzám jönnél? – Kínomban felkacagtam.

- Ugye most viccelsz? Te sosem kérnél tõlem ilyet… Te nem. Azaz Akinobu Nishyiama, akit én ismerek sosem vetemedne házasságra… - Már majdnem sírtam… Nem értettem minek kell ezzel viccelõdni.

- De már nem vagyok az, akit pár hónapja megismertél… És szerintem ezt te is jól tudod. – Az ölébe másztam, térdeimmel fogtam combjait.

- Komolyan beszélsz? – Átkaroltam nyakát.

- Teljesen Cica. – Nagyot sóhajtottam.

- Tisztában vagy vele, hogy akkor teljesen elveszítenéd a szabadságod? Hajlandó lennél igába hajtani a fejed? – Csak bólintott egyet, bár ez már nem volt olyan magabiztos. Megint sóhajtottam. – Akinobu, még csak 18 vagyok… - Nem tudom, hogy miért, de inába szállt a bátorságom egy kicsit. – Nekem még tanulnom kell. Nem akarok kitartott lenni… És…

- És nem akarsz a feles… õ akarom mondani, a férjem lenni? – Kétségbe estem ettõl a kérdésétõl. Dehogynem szeretnék vele összeházasodni… Csak… Félek.

- Dehogynem! De csak pár hónapja vagyunk együtt… Jól meggondoltad te ezt?

- Igen.

- Akkor… Mit szólnál, ha jelenleg a válaszom egy talán lenne? És az idõ majd eldönti… A te érzéseid is változhatnak még. – Féltem a reakciójától, de csak elmosolyodott, de szemébõl nem tudtam kiolvasni az érzéseit.

~*~

Lassan teltek a hétköznapok. Sokat kellett tanulnom, ráadásul még ott volt mellette a menhely is. De nem mondhattam fel. Nem várhattam el Akinobutól, hogy egyedül dolgozzon. Nekem is kellett egy kis pénzt vinnem a konyhára. Õ persze látta, hogy mennyire kimerültem egy-egy nehezebb nap után. Nem mondott semmit, de éreztem, hogy könnyíteni akar terheimen. Volt olyan, hogy megfõzte õ a vacsorát, vagy éppen fent maradt velem tanulni.

Alig vártam a péntek délutánt, hogy kicsit pihizhessek és, kettesben legyek Akinobuval. Tudtam, hogy aznap korán haza fog érni, így én is siettem.

- Szia! Megjöttem! – Kiabáltam az ajtóból.

- Szia! A nappaliban vagyok. – Egyenesen arra vettem az irányt. A kanapén ült, ölében laptopjával.

- Hát te? Dolgozol?

- Aham… - Rám nézett, majd megveregette maga mellett a kanapét. Engedelmesen leültem. Adott a számra egy puszit. – Milyen napod volt?

- Fárasztó… Neked?

- Dettó. – Válaszolta és már folytatta is tovább a munkát. Fáradtnak és feszültnek tûnt. Eszembe jutott, mivel tudnám kicsit feldobni a hangulatát. Végigsimítottam combját, egészen ágyékáig. Rám sandított, én pedig egy bájos mosollyal jeleztem szándékaim. Már meg sem tudom mondani, hogy mikor dugtunk utoljára…

Félrerakta a gépét én pedig rögtön ölébe pattantam. Persze Sunshine megérezte, hogy valami készülõben van és gyorsan ott termett.  Igaz, hogy csak egy macska… de nem akarom, hogy végignézze, amit csinálni fogunk.

- Menjünk inkább a hálóba. – Mondtam eléggé kéjes hangom.

- Oké. – Azzal felkapott és már vitt is.

Finoman rakott az ágyra én pedig nem vártam rá, rögtön ledobtam felsõm. Nadrágomat is kezdtem bontogatni, de rácsapott kezeimre. Értetlenül néztem rá.

- Én akarom. – Válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

Vontatottan vette le rólam a nadrágot, már szinte fájt. Szerintem én jobban be voltam indulva, mint õ. Én is elkezdtem õt vetkõztetni. Már mindketten alsóban voltunk, mikor megcsörrent a telefonom a valahová ledobott farmerem zsebében.

- Ki a fasz hív ilyenkor? – Fakadt ki Akinobu. Felugrottam, és elõkerestem a készüléket.

- Anyám. – Nyögtem ki végül, majd felvettem.

- Szia, anyu.

- Szia, kincsem. – Hangja szokás szerint kedvesen csengett. – Nem volna kedvetek ma este bepótolna az elmaradt vacsorát? – Akinobura néztem, aztán belegondoltam anya helyzetébe. Nem mondhatom le megint…

- De… Lenne…

- Ez remek! – Lelkendezett. – Fél óra múlva kész az étel. Szeretettel várunk titeket. – Ma sem lesz szex..

- Rendben. – Válaszoltam végül és letett.

- Na? Mit szeretett volna? – Kérdezte rögtön Cicám.

~*~

Háromnegyed óra múlva, már egy asztalnál ültünk a szüleimmel. Akinobu eléggé fújt rám, nem így tervezte az estét. De mondjuk én sem… A második fogás alatt, már azon tûnõdtem, hogyan fogom kiengesztelni. Mondjuk voltak ötleteim, de le kellett állítanom magam. Nem lenne túl vicces, ha felállna.

Kajálás közben szinte nem is beszélgettünk, Apa ás Akinobu között késsel lehetett volna vágni a feszültséget. De miután befejeztük az evést, apa félrehívta. Kicsit meglepõdtem és nem tudtam mit akar. Anya valószínûleg látta, hogy feszült vagyok, megpróbált velem beszélgetni.

- Na és kincsem jól megvagytok? – Mosolygott. Tudtam, hogy õt tényleg érdekli a dolog.

- Igen. Sõt. Remekül kijövünk egymással. Nem hittem volna, hogy valaha is szeretni fogok valakit ennyire… - Vallottam be õszintén.

- Boldog vagy?

- Nagyon.

- Jaj, drágám. – Felállt és mellém libbent. – Örülök nektek. – Megölelt.

Abban a pillanatban Akinobuék jelentek meg az ebédlõben… és mintha kevésbé lett volna köztük puskaporos a levegõ. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

~*~

Otthon ott folytattuk a dolgot, ahol abbahagytuk, bár nekem rendkívül piszkálta a fantáziám, hogy mi történhetett a szüleimnél.

Ismét az alsónadrágoknál tartottuk, amikor már nem bírtam tovább.

- Mit mondott neked apám?

Lemerevedve állt. Felém fordult és döbbenten kérdezte.
- A 26 életéved alatt nem merted elmondani neki, hogy meleg vagy? - mondja ezt õ, aki csak véletlen mondta el.
- Csak 10. Én is csak azóta tudom, hogy hogyan viszonyulok más férfiakhoz. Amúgy meg meleg csak 3 hónapja vagyok. - vádlón néztem rá. Az õ hibája, mondjuk nem bánom... Rémült tekintettel nézett rám, mire felkuncogtam és magamhoz húztam. - Szeretlek, kölyök.
***
Délutánt együtt töltöttük. Tv-ztünk, játszottunk a macskával, játszottam a cicával. Három körül csörgött Akiya telefonja... Az anyja volt, hogy menjünk át vacsorára. Miért kell mindenkinek ez a nagy családi kaja? Lemondtuk, nincs sok kedvem Nowaki pofáját nézni azok után. Még ha békülni is akarna... Esélytelen.
Reggel korábban keltünk, mert messze laknak a szüleim. Felvettem valami normálisabb göncöt, és Akiya leküldött a kocsiért. Sokáig volt fent, dudáltam párat, mire lejött. Látszott rajtam, hogy ideges vagyok, de ez érthetõ.
Csendesen beszált az autóba. Fekete nadrágot és vörös inget húzott.. Én ördögöm...Szexi volt ebben a cuccban. Görcsösen markolásztam a kormányt, majdnem benyomtam az ujjaimat. Akiya gyengéden végigsimította a kezem, amitõl megborzongtam. Rá néztem, õ pedig elmosolyodott és megfogta a kezem. Megigazította a tõle kapott gyûrûm.
- Biztos el akarod mondani?- kérdezte. Muszáj, már el kellett volna. Bólintottam. - Rendben.
- Kérlek tarts ki mellettem...Kérlek. -csak miatta csinálom, nem hagyhat cserben.
- Nyugi. Én mindig melletted állok. - Adott puszit a homlokomra.
***
Tõlem szokatlanul vezettem. Hosszú 3 órát utaztunk, Akiya meg láthatóan unta magát, de most nem tudtam foglalkozni vele. Túl ideges voltam ahhoz. Rádiót is kikapcsoltam mert fusztrált, és már nem bírtam.
Mikor odaértünk eszembe jutott, hogy legutóbb hogyan váltunk el. Nem volt szép, ezért is csodálom, hogy hívott anyám. Akiya a kocsit megkerülve jött oda hozzám. Tekintettemet kerestem, de elfordultam. TUl ideges vagyok.
- Nagyon félsz?- kérdezte.
- Nem.-Tudta, hogy hazudok.
- Ne aggódj biztos megértõek lesznek, nem lesz semmi baj. - Nem ismered õket cica.
- Ja... Biztos..- karon fogtam. -Na, akkor menjünk.
Az ajtóban elengedett és õ is ideges lett. Ennél jobb nem is lehet.. Megfogtam a kilincset és benyitottam. Innen nincs visszaút.
- Anya, megjöttünk. - Nem köszöntem. Kijött az elõszobába.
- Szia kisfiam. - csak biccentettem.
- Õ itt Akiya. - legyünk túl rajta. Utánna az anyámra mutattam. - Akiya, õ itt az édesanyám.
- Szia Akiya. - A tekintette már nem volt valami kellemes.
Bementünk a nappaliba és leültünk. Körbenéztem az ismerõs szobában, de már nem tudtam az otthonomnak tekinteni.
Anya bejött hozzánk üdítõvel. Most próbálja elõadni a jó anyát.
- Miért hívtál?- Tettem fel a lényegre törõ kérdést.
- Talán nem szabad meghívnom a fiamat ebédre? - Nem feleltem. Sosem hív csak úgy. Mindig van valami oka.
- Apa és Kouchi hol van?- Kérdeztem.
- Apád dolgozik,- jellemzõ- a bátyádék pedig nemsokára itt lesznek. Látnod kéne a kislányát, csodálatos egy gyerek. - Árandozott.
Leült velünk szemben. Szegény Cica csak ült és figyelt.
- Amúgy, hogy vagytok egymással? Mádrmint lakótársak, vagy mi?- Nem igaz, hogy nem tûnik fel neki.
- Élettársak. - Feleltem, Akiya pedig visszafolytotta a lélegzetét.
- Három hónapja.. - fejezte be. Nekem többnek tûnt, de õ tudja..
Anya meglepõdött, majdnem rosszul lett.
- Ti...e-együtt va-va-vagytok?- dadogta. Egyszerre bólintottunk.- Akinobu..Nem így neveltelek.
Mekkora egy.... Ha a fia meleg az már bûn. Homofób köcsög..
- Anya.. - Nem tudtam mit mondani. Fölösleges bármit is mondani. - Nem érdekel.
- Akkor nem vagy a fiam.
Minden elhalkult, visszhangzott a fejembe ez a mondat. Már majdnem kiszökött néhány könycsepp, de megállítottam õket.
- Nem érdekel. - Hangom nem remegett, aminek hálás voltam. - Szeretem.
Anyám farkas szemet nézett velem, de nem hagytam magam. Felálltam és megfogtam Akiya kezét. Megszorította, és elindultunk. Kicsit jobban mentem, mint ahogy kellett volna, majdnem felborítottam Kouchit.
- Héhé! Tesó, te meg hová rohansz? – Nevetett fel, majd Akiyára nézett, utána rám.
- Valami baj van?
- Anya majd úgy is elmondja…
- A feleségem még otthon van… Tudod, hogy hol lakunk, menjetek oda. És amint tudok, hazaszabadulok és beszélünk. – Bólintottam egyet.
Beszálltunk a kocsiba, és a kormányra borultam. Könnyeim folytak. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen, hogy eltaszítja a fiát mert az homoszexuális...? Akiya elkezdte simogatni a hátamat és állát a vállamra rakta.
- Ne aggódj, itt vagyok veled. - suttogta.
Lassan kezdtem megnyugodni, hátradõltem. Akiya letörölte könnyeimet az arcomról, és adott egy puszit.
- Gyerünk tovább. Nem érünk rá kislányoskodni. - nevettem. Akiya furcsán nézett, szerintem azt hiszi megõrültem.
Lassan odavezettem a bátyámék lakásához. Reméltem, hogy jó helyre mentem, rég voltam már itt.
- Ne aggódj, itt már jobb lesz. - mosolyogtam Akiyára, majd bekopogtam.

***

Hikari nyitotta ki az ajtót. Egybõl megölelt.
- Jó régen voltál itt. - rá nézett Akiyára. - Õ ki?
- Õ itt Akiya, barátom.
- Ohh.. szia. - kezet nyújtott neki. - Èn Hikari vagyok. Gyertek be.
Egymásra mosolyogtunk a Cicával és beléptünk. Világos és tágas ház volt. Otthonos, és még a szanaszét hagyott gyerekjátékok sem zavarták az embert.
Nappaliba mentünk, ahol megjelent a kislány is. Édes hangon köszönt, majd kiszúrta Akiyát. Elhívta a szobájába, hogy megmutassa a játékait. Akiya bocsánatkérõ tekintettel követte a kiscsajt.
- Mi történt? Kouchi hívott, hogy jöttök, de nem mondott semmit. - aggodalmas tekintettel fürkészett.
- Hát... tömören. Elmondtam, hogy meleg vagyok és kitagadott.
- Úristen. - megölelt. Jól esett ez a vígasztalás. - Mesélj el mindent... Rólad és Akiyáról.
Elkezdtem neki mesélni az elsõ találkozásunktól kezdve a telefonhívásig. Akkor jött meg a bátyám.
- Jól vagy?- kérdezte tõlem.
- Persze. Anya hogy van?
- Egész jól. Kicsit sokkolta, hogy meleg vagy. - Leült a felesége mellé. - Tudod, hogy mennyire ellene van..
- Igen.. - ezért nem akartam elmondani. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni rá.
- De mi ugyan úgy szeretünk. - folytatta. Felemeltem a fejem. - Valahol mindig is sejtettem. De ez nem gond. - mosolygott.
- Köszönöm. - megöleltem õket.
Részletesen megbeszéltük a dolgokat és közben nevetést hallottunk. Akiya megvan a kislánnyal.
Ebédeltünk és hazaindultunk. Ideje volt már, így is sötétben értünk haza. A visszaút jobban telt, mint az oda. Akiya végig a gyerekrõl mesélt, és áradozott.
- Nekem is kell egy. -szögezte le. Csak egy kicsit döbbentem le.
- Nehéz lesz szülnöd. - néztem rá. Elnevettük magunkat.
Otthon kicsit leültünk pihenni. Hiába ültünk végig, azért fárasztó volt. Elmentem zuhanyozni, addig Akiya csinált teát nekünk. Kész lettem, a gyûrûmet húztam fel, mikor megakadt a szemem valamin. A belsõ felébe volt valami gravírozva. A lámpához tartottam, ez volt benne: "Our love will never die. " Nem bírtam ki, kisiettem hozzá. Meglepõdve figyelt, de mielõtt kérdezett volna valamit, megcsókoltam. Végig nyaltam ajkait, bejártam az egész száját. Mikor elszakadtunk, alsó ajkát elhúztam.
- Ezt... miért?- kérdezte döbbenten.
- A gyûrû. - Felemeltem a kezemet megmutatva. Kérdõn vonta fel egy szemöldökét. - A felirat!
Elmosolyodott és megcsókolt.
- Szeretlek. - mondtam és átöleltem.
***
Az ágyban voltunk mikor feltette a kérdést, ami nagyon meglepett.
- Nem lesz egy gyerekünk? - Gyerek?
- Nem lenne korai?- Két férinek? Furcsa lenne.
- Egy kicsit késõbb. Örökbe fogadhatnánk egyet..
- Áh.. házasságon kívüli gyerek?- nem felelt. Talán nem tudott. - Elõtte el kellene, hogy vegyelek.
- Lehet.. - Kicsit lesokkoltam. Magamfelé fordítottam és a szemébe néztem.
- Hozzám jössz?

 - Ki volt az? – Kérdeztem.
- Az anyám… - Válaszolta nem túl lelkesen.
- És…? - faggattam tovább. Nem értettem miért lett olyan hirtelen ennyire gondterhes.
- Azt akarja, hogy menjünk el ebédre... – Leült a kanapéra és a fejét fogta.

Ezzel mi lenne a probléma? Ennyire gáz lennék? Ne akarja, hogy megismerjen a családja?
- Az jó...vagy nem? – Kérdeztem elég bizonytalanul.
- Nem akarok elmenni. – Nyögte ki rövid gondolkozás után, rám nézett, majd közelebb jött és megölelt.
- Nem lesz olyan rossz... Majd a munkádra hivatkozva lelépsz... – Próbáltam vigasztalni.
- Igazad van... De te is jössz és nincs vita!- Mielõtt ellenkezhettem volna lenyomta torkomon a nyelvét. Nem mintha nagyon ellenkeztem volna, de… Akkor is. Hogy lehet ilyen kis gonosz? Kihasználja, hogy nem tudok neki nemet mondani, ha megcsókol… vagy hozzám ér, vagy ha rám néz.
~*~
Felöltöztünk és elkezdtünk kicsit pakolni magunk után. Nem ártott, elég nagy disznóólat hagytunk tegnap este magunk után. Hehe. Viccesen zajlott a takarítás, Akinobu potom háromszor próbált leteperni. De ez csak játék volt, vagy legalább is nem próbálkozott olyan hevesen, hisz le tudtam állítani.

Délre befejeztük a rámolást és elõállt azzal az örült ötlettel, hogy sushit akar enni. Elõször azt hittem, hogy rendelni szeretne, de aztán kiderült, hogy õ maga akarja gyártani. Na, hát ez több okból is veszélyes… Akinobu nem tud fõzni. De ez még a kisebb gond, hisz én valamennyire boldogulok a konyhába. A nagyobb probléma az, hogy még életemben sosem készítettem sushit.

Miután beszereztük a hozzávalókat, nekiálltunk a fõzésnek. a Végeredmény nem is lett annyira szörnyû, viszonylag ehetõre sikerült.

- Hmmm... Egész jót összedobtunk... - mondta miközben mosogattam
- Ühüm... – bólintottam párat.
Váratlanul átölet és fülem mögött kezdett csókolgatni.
- Miért nem akarsz anyádhoz menni? – kérdeztem csöppnyi tûnõdést követõen.  
- Nem tudja, hogy meleg vagyok. – Válaszolta, én pedig lemerevedtem.

- A 26 életéved alatt nem merted elmondani neki, hogy meleg vagy? – Felé fordultam és kérdeztem inkább döbbenten, mint gúnyosan.

- Csak 10. Én is csak azóta tudom, hogy hogyan viszonyulok más férfiakhoz. Amúgy meg meleg csak három hónapja vagyok. – Vádlón nézett rám, elég szúrós tekintettel. Valószínûleg elég rémült arcot vághattam, mivel felkuncogott és nyakamat átkarolva magához húzott. – Szeretlek, kölyök.

~*~

A délután egész nyugisan telt, Aknobuval elvoltunk, tévét néztünk, Sunshinenal játszottunk, aztán egymással egy kicsit… Három óra körül csörgött a telefonom, anya volt. Úgy néz ki szülõanyáink összebeszéltek. Áthívott minket estére vacsorára, de lemondtuk. Kicsit bántott a dolog, mert mégis csak a szüleim… és hiányoznak. De másnapra voltunk hivatalosak Akinobu családjához, nekem pedig még tanulnom kellett, hisz nem kéne rontani a jegyeimen, így az utolsó hónapokban. Ja, és természetesen a nagyságos úrnak sem volt kedve kitolni a seggét otthonról. Még mindig fúj apámra. Nem problémáztam, de ez nem mehet így sokáig. Ha engem akar, akkor apámat el kell fogadnia. És an egy olyan érzésem, hogy békülni szeretne. Anyám mindig is remek meggyõzõképességgel rendelkezett…

Reggel korán keltünk, idõben kellet indulnunk. Igyekeztem kiöltözni, így a fekete csõnadrágom és egy vörös ing mellet döntöttem, melynek ujját könyökömig felhajtottam. Belenéztem a tükörbe és kivételesen meg voltam elégedve magammal. A vállaim kissé kiszélesedtek, egész férfiassá vált az alkatom. Na jó, az talán mégsem… De már nem volt annyira nagyon nõies. Ami érdekes, hisz nem is edzette. Hacsak a lepedõ-akrobatika nem számít annak.

Akinobut nagy nehezen rávettem, hogy menjen le és álljon ki a garázsból a kocsival. Elég türelmetlenül viselkedett, elkezdett dudálni.

Nem értem mit majrézik... Az elõbb még úgy kellett könyörögnöm, hogy egyáltalán elinduljunk.
Gyorsan felkaptam egy pulcsit, de nem húztam fel. Jó idõ volt, de délutánra esõt mondtak.
Lent Akinobu idegesen tekintettel keresett a kocsiból. A homlokán kirajzolódott egy vastag ér. Ideges.
Csendesen ültem be mellé a kocsiba. Felkészültem néhány csípõs megjegyzésre, de nem szólt semmit. Görcsösen markolászta a kormányt. Gyengéden végigsimítottam karját. Rám nézett, én pedig elmosolyodtam. Lelket akartam önteni belé. Megfogtam kezét, majd megigazítottam középsõ ujján az elfordult pecsétgyûrût.
- Biztos el akarod mondani? - Bizonytalanul bólintott egyet. - Rendben.
- Kérlek, tarts ki mellettem... Kérlek... - Szegény... Tényleg félt.
- Nyugi. Én mindig melletted állok. – Adtam egy puszit homlokára.

~*~
Akinobu kifejezetten lassan vezetett, a szülei pedig nagyon messze laktak. Három óra hosszát utaztunk, teljesen elültem a seggem és halálra untam magam. Talán jobban élveztem volna a kocsikázást, ha legalább beszélgettünk volna... Vagy megáll egy pihenõhelyen és rám mászik. Vagy ha egyszerûen nem kapcsolja ki azt a kurva rádiót azzal a nevetséges indokkal, hogy idegesíti. Így inkább bedugtam a füle a telefonom a fülhallgatójával és elkezdtem zenét hallgatni. Tudom, hogy bunkónak tûnhettem, de egyszerûen nem reagált a kérdéseimre, max egyszavas válaszokkal.
Akinobu szülei vidéken éltek. Egy kis, párezer fõs faluban. Ahogy kiszálltunk a kocsiból mélyen tüdõmbe szívtam a friss levegõt. Nem mozdultam az autó mellõl és Akinobu is csak szótlanul állt. Tétován átmentem az õ oldalár és megkerestem tekintetét. Elég nehéz volt, mindig másfelé fordította a fejét.

- Nagyon félsz? – Kérdeztem.

- Nem. – Egyértelmû volt, hogy hazudik.

- Ne aggódj, biztos megértõek lesznek, nem lesz semmi baj. – Próbáltam nyugtatgatni.

Ja… biztos… - Karon ragadott. – Na, akkor menjünk.

~*~

A bejárati ajtó elõtt hevesen verni kezdett a szívem, és kihámoztam magam karjai közül. Talán nem a legjobb ötlet, ha így pillant meg minket a jövendõbeli anyós…

Akinobu megragadta a kilincset, lenyomta és bement. Se kopogás, se semmi.

- Anya, megjöttünk. – Kezdett el köszöngetni. Egy idõsebb, õszes hajú hölgy tûnt fel az elõtér ajtajában. Haja kontyba volt fogva, szemüveget viselt.

- Szia, kisfiam. – Akinobu csak biccentett egyet.

- Õ itt Akiya. – Mutatott rám. Majd az anyjára. – Akiya, õ itt az édesanyám.

- Szia, Akiya. – Üdvözölt az asszony. Szûrõs szemmel mért végig.

Elirányított minket a nappaliba és leültetett a kanapéra. Nem szóltunk egymáshoz. Akinobu túl ideges volt, én pedig nem akartam fokozni a feszültséget.

Szép kis ház volt. A falak kellemes színárnyalatban pompáztak. A bútorok jellegzetes, ódon vonásaikkal pihentek valószínûleg már egy jó ideje. Tipikus családi háznak tûnt. A nappali középpontjában egy hatalmas kandalló állt, még így tavasszal is karácsony hangulatom támadt tõle.

Akinobu mamája nem sokkal késõbb utánunk jött, kezében tálcát hozott, egy-egy pohár üdítõvel.

- Miért hívtál? – Kérdezte a kedvesem nem túl sok életkedvvel. Nem értettem mi a baja…

- Talán nem szabad meghívnom a fiamat ebédre? – Kérdezett vissza jogos felháborodottsággal az asszony. Akinobu nem felelt, kínos csend telepedett a szobára.

- Apa és Kouchi hol van? – Kérdezte végül a Cica.

- Apád dolgozik, a bátyádék pedig nemsokára itt lesznek. Látnod kéne a kislányát. Csodálatos egy gyerek. – Lelkendezett az asszony. Nem is tudtam, hogy Akinobunak van testvére… Azt meg pláne nem, hogy unoka húga is.

Akinobu mamája leült velünk szemben egy fotelba és elvette az egyik poharat a tálcáról, amelyet már a tölgyfából készült dohányzóasztalra helyezett.

- Amúgy hogy vagytok egymással? Mármint lakótársak, vagy mi? – Kérdezte. Valószínûleg nem gyanított semmit…

- Élettársak. – Válaszolta Akinobu én pedig visszafojtottam a lélegzetem.

- Három hónapja… - Adtam meg a kegyelemdöfést.

Szegény asszony elég rendesen meglepõdött. Adtól tartottam, hogy elájul, hisz teljesen elsápadt, szemei tágra nyíltak.

- Ti… e-együtt va-va-vagytok? – Dadogott az idegességtõl. Mi pedig egyszerre bólintottunk. Elszégyelltem magam.

- Akinobu… Nem így neveltelek… - Nekem fájt az a hanglejtés, amivel ezeket a szavakat kimondta.

- Anya… - Ránéztem és láttam, hogy az érzéseivel küszködik. Akármilyen erõsnek akarja magát mutatni, tudom, hogy fájt neki. – Nem érdekel.

- Akkor nem vagy a fiam. – Itt már a szemei is ködössé váltak. Attól tartottam kiszökik a szemébõl néhány könnycsepp. De megkeményítette magát.

- Nem érdekel, szeretem. – Az anya megrökönyödött, és hosszú ideig farkas szemet nézett fiával. Majd Akinobu felállt a kanapéról. De nem atta meg magát. Õ nyert.

Megfogta kezem, de nem úgy, mint máskor, nem fontuk össze ujjaink. Most a biztonságot keresete bennem. Én pedig támogattam egy apró szorítással.

Elindultunk az ajtó felé. Akinobu akkora lendülettel tört elõre, hogy majdnem felborította az ajtóban ácsorgó férfit. Kiköpött Akinobu volt, valamivel sötétebb hajjal és néhány plusz évvel háta mögött.

- Héhé! Tesó, te meg hová rohansz? – Nevetett fel, majd rám nézett, utána ismét az eléggé feldúlt Akinobura.

- Valami baj va?

- Anya majd úgy is elmondja…

- A feleségem még otthon van… Tudod, hogy hol lakunk, menjetek oda. És amint tudok, hazaszabadulok és beszélünk. – Akinobu bólintott egyet, ami meglepett. Képes szót fogadni valakinek?

~*~

Beszálltunk az autóba, õ pedig egybõl ráborult a kormánykerékre. Nem tudtam eldönteni, hogy sír-e vagy sem.

Elkezdtem simogatni a hátát, államat pedig vállára támasztottam. Éreztem haja csábító illatát, teljesen megborzongtam tõle.

Füléhez hajoltam.

- Na aggódj, itt vagyok veled. – Suttogtam.