Édes kis mosollyal dől hátra, mint egy jóllakott óvodás. Kábé annyit is evett. Bizonyára a sok éhezés miatt csak fokozatosan tér majd vissza az étvágya.
- Látom jól laktál. Pihenj még egy kicsit - veszem el előle a tálcát, és betakargatom. Kis kezecskéjével megfogja az enyémet, és meglepetten figyelem, ahogy belesimítja arcocskáját. Leülök mellé, és úgy figyelem ahogy elalszik... Valaki mosson fel. Elolvadtam.
Csengetnek.
Megérkezett az orvos. Kisietek és beengedem. Üdvözöljük egymást, bemutatkozunk, és bekísérem a nappaliba, közben nagyvonalakban felvázolom neki a dolgot: hogy tegnap találtam az utcán, lázas betegen, lesoványodva. Szeretném ha meggyógyítaná nekem. Bólint, és én a hálószobám ajtajára mutatok.
Besiet, én pedig felteszek főni neki kávét. A vizsgálat után majd megkínálom, mielőtt elmegy.
Végzek, és az orvos után megyek én is. Ahogy belépek az ajtón, meglepetten kapom el a felém rohanó és összecsukló Ritsut. Könnyes az arca, és egész testében remeg. Magamhoz ölelem, és ő úgy bújik belém, mintha valami borzalmasat látott volna.
- Mi történt kicsim? Miért sírsz?
Felpillantok az orvosra, miközben megnyugtatóan megsimogatom kis buksiját. Az orvos tanácstalanul tárja szét karjait. Ő sem érti mi ez a nagy rémület.
- El akarsz küldeni? - cincogja, szavai tompán hallatszódnak ahogy a mellkasomba pityergi. - Ígérem nem okozok több gondot, csak hadd maradjak veled...
Jaj mamám!
- Ó te kis butus! - simogatom meg mosolyogva a fejét, megkönnyebbülten. - Nem akarlak elzavarni, ő csak az orvos, aki azért jött, hogy megvizsgáljon.
Ölbe veszem, és visszaviszem az ágyhoz. Amikor letenném, ő úgy csimpaszkodik belém, mint egy kis majom. Remeg, és arcocskája teljesen elsápadt.
- Nyugodj meg, én itt maradok veled, nem engedem hogy bántson, csak segíteni szeretne neked, hogy hamarabb meggyógyulj.
Vonakodva, de elenged. Leülök mellé, és meghökkenve figyelem ahogy az ölembe mászik. Milyen kis ragaszkodó lett... Ingembe csimpaszkodik ujjacskáival, úgy figyeli bizalmatlanul az orvost.
A középkorú, ősz hajú férfi mosolyogva hajol le hozzá.
- Hogy hívnak kicsikém?
Ritsu ráfúj, apró kis fogacskái megcsillannak. Felnevet az orvos, és állacskáját megfogva alaposan megtekinti a torkát. Homlokát is megfogja, és egy fonendoszkóppal meghallgatja mellkasát is. Mindeközben én Ritsu fejecskéjét cirógatom, fülébe csitító szavakat dörmögök. Annyit sikerül elérnem, hogy legalább nem akarja megkarmolni a dokit.
Végez az orvos, és én visszafektetném Ritsut az ágyba, de hevesen rázza a fejecskéjét.
- Semmi baj, ha az ölében akar maradni, hagyja csak - int az orvos. - A nekoknak nagyon fontos az érintés, és imádnak ölben lenni. Jöjjön, kávézzunk, és közben elmesélem mit tapasztaltam a vizsgálat során.
- Rendben.
Magamhoz ölelem Ritsut, és fél kezemmel egy takarót megragadok, alaposan körbebugyolálom őt, mert a vékony pólóban biztosan fázna. A nappaliban ég ugyan a kandalló, de akkor is hűvösebb van mint a hálószobában. Bebugyolálom, hogy csak a mellkasomon pihenő fejecskéjéből pici kis arcocskája látszódik ki, és kisétálok vele. Az orvos már a fotelben ül, épp kockacukrot tesz a kávéjába. Leülök vele szemben a kanapéra. Ritsu elfészkelődik az ölemben. Önkéntelenül is cirógatni kezdem a hátát, miközben az orvost hallgatom.
- Fiatal ez a kis neko. Talán 15-16 éves. Komolyabb betegséget, elváltozást, sérülést nem találtam rajta, csak a combján van egy kis heg. Természetesen a hosszú éhezés és a hideg legyengítette őt, ezért most torokgyulladása van, ami egyszerű gyógyszeres kúrával könnyen kezelhető. Itt is hagyom a gyógyszert, háromszor egy tablettát adjon be neki, hat napon keresztül. Etesse bőségesen. A nekok elsődleges tápláléka a hús, ezért változatosan, de sok húst és zöldséget próbáljon belédiktálni. Pihenjen, feküdjön. Néhány hét, és rendbe jön teljesen.
- Köszönöm - mosolyodom el megkönnyebbülten. Ez azért mégis csak jó hír.
Ritsu kikukucskál a takaró alól, aranyszínű szemecskéivel kíváncsian vizslatja az orvost, aki felé nyújtja a kezét, hogy megsimogassa, majd nevetve húzza vissza amikor a kis neko-m ismét fenyegetően ráfúj.
Elmosolyodom. Milyen kis vadóc. És mindeközben egyszerűen ennivalóan aranyos.
Az orvos elköszön, én pedig Ritsut takaróstul leteszem a kandalló előtti puha szőrmére.
- Kikísérem az orvost, addig pihenj - mosolygok le rá.
- Jó, de ne maradj sokáig... - pislog fel rám édesen. Megvakargatom fülecskéjét.
- Rendben.
Az előszobában kifizetem dr Rankle-t, és még kérdezek néhány dolgot.
- Ó, hát szeretik a színes, puha játékokat, a labdákat és a csörgőket... ilyesmik. Vegyen neki pár ilyen dolgot, de mindenek előtt először kényelmes és meleg ruhákat. A neko-k nagyon fázósak.
Megköszönöm fáradozásait és ő elmegy.
Ahogy visszasietek, a kis takarócsomagban kucorgó Ritsura mosolygok. Visszamosolyog rám, és elolvadok. Nagyon aranyos...
- Nos, akkor mindjárt be is veszed az első tablettát jó?
- Jó - biccent, majd lehervad a mosolya. - De ugye nem lesz keserű? Nem szeretem a keserűt...
- Nem tudom, de akkor csinálok neked édes szörpöt, és majd azzal veszed be.
A konyhába megyek, és kiöntöm egy pohárba az édes folyadékot. Beviszem neki, és leülök mellé. A kandalló lángjai kellemesen melegítenek fel, miközben figyelem ahogy fintorogva leküzdi a keserű pirulát.
Még félálmomban hallottam, hogy arra kér, vegyem be a gyógyszerem. Miután megtettem, visszagömbölyödöm, és már alszom is. Egyszer csak egy csöppet kellmetlen érzés fut át rajtam, mintha egy légy szállt volna fülecskémre, megpróbálom elhajtani. Ezután valami nagyon kellemes dolgot érzek, bár nem tudom beazonosítani, ilyet még nem tapasztaltam, de nagyon jól esik. Lelkesen kezdek dorombizni neki…
Másnap reggel arra kelek, hogy a napocska bevilágít az ablakon. Felülök, és egy jóízűt nyújtózom, szemeim dörzsölgetve. Nagyon jól aludtam, mióta az eszemet tudom, ez volt az első nyugodt éjszakám. Végre kipihentnek érzem magam. Koga az ablak előtt áll, tehát ő engedte be a fényt. Mosolyogva figyel, és rám köszön lágy hangján.
-Jó reggelt ..
-Jó reggelt- felelem neki és rámosolygok, amikor megáll mellettem.
-- Hogy érzed magad? Jobban vagy?- kérdezi, miközben megsimogatja a buksim.
-- Igen... köszönöm- most először nézem meg alaposabban, és meg kell állapítanom, nagyon szimpatikus. Az arca nyílt, barátságos, és a szemeiben sem látok rosszindulatot. Szerencsésnek érzem magam, amiért megtalált, és magához vett. Nem tudom, mivel fogom tudni meghálálni neki, de majd kitalálok valamit.
-Jól van. Hoztam neked reggelit. A reggeli szóra felcsillannak szemeim, és amikor elém rakja a tálcát, egyből a pohár felé nyúlok, beleszimatolok és elfintorodom. Fújj…ez tej. Nagyon nem szeretem. Ezt ő is észreveszi, és megkérdezi:
- Mi az? Savanyú a tej?
- Én... nem szeretem a tejet... bocsánat.. Kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy ő itt próbál nekem kedveskedni, és én visszautasítom, de nem bírnám meginni.
- Ugyan, ne kérj bocsánatot. Fogalmam sincs, mit esznek a neko-k, úgyhogy ha elmondod mit szeretnél, akkor azt hozok neked.- tényleg annyira kedves, megpróbál a kedvemben járni. De mi mást kérhetnék? Én eddig szinte csak vizet ittam, de ő elmosolyodik és megkérdezi:
- Narancslé jó lesz?
Narancslé… jól hangzik, azt hiszem megkóstolnám. Hamarosan visszatér és nyújtja felém a színes italt.
Hmm… ez nagyon finom, és a többi féle finomság is, amit a tálcán találok. Sajnos most sem bírok többet enni, mint tegnap, mert a sok nélkülözéstől összeszűkült a gyomrom.
- Látom jól laktál, pihenj még egy kicsit- mondja kedvesen, és nyakig betakargat. Én elkapom a kezét, és nagy, meleg tenyerébe hajtom fejecském. Leül az ágy szélére, és addig arcomon tartja kezét, amíg be nem hunyom szemecském. Érzem, hogy lassan ragaszkodni kezdek ehhez a kedves emberhez.
Hamarosan arra ébredek, hogy egy idegen férfi hajol fölém, és a takaróm szeretné lehúzni.
Nagyon megijedtem. Hol van Koga? Máris megunt, és odaad ennek az idegennek? Biztosan sok baja volt velem… Nem akarok elmenni innen, tőle. Gyorsan felülök, az ágytámlára passzírozom magam, idegesen fújok rá, és felé kapok, de nem érdekli, egyre csak közeledik. Valamiért nagyon rossz érzés fogott el. Már a gondolatra is rosszul vagyok, hogy valaki tapogat engem. Nagyon félek a férfiaktól, bár azt nem tudom, hogy miért. Nem akarom, hogy Kogán kívül más is hozzám érjen.
Amikor lehúzza a takarómat, én kiugrom az ágyból, és az ajtó felé próbálok menekülni. Csak ne lennék ennyire gyenge. Fekete pontok táncolnak a szemem előtt… a lábam fölmondja a szolgálatot, de ebben a pillanatban belép az én megmentőm és esés közben elkap…remegve simulok hozzá. Felnézek rá könnyes szemekkel, és belefúrom arcom széles mellkasába. Már megint borzasztóan fázom…
- Mi történt kicsim?- kérdezi tőlem rémülten.
– Miért sírsz?- simítja meg pofim. Nem tudom, mit mondjak neki, hiszen, még én sem vagyok tisztában érzéseimmel. De egy valamit biztosan tudok, azt, hogy megbízok benne, és ha odaadna valaki másnak, nagyon magányos lennék kedves mosolya nélkül. Mióta felébredtem az utcán, ő az első ember, akinek ha egy kicsit is, de számítok. Nagyon jó érzés, hogy törődik velem.
-El akarsz küldeni? Ígérem nem okozok több gondot, csak hadd maradjak veled…-szinte hisztérikusan ismételgetem, könnyeim megállíthatatlanul záporoznak ingjére.
-Ó te kis butus! Nem akarlak elzavarni, ő csak az orvos, aki azért jött, hogy megvizsgáljon - suttogja, miközben az ágy felé sétál velem. De amikor le akar rakni, még jobban belecsimpaszkodom, és szorítom, mintha az életem múlna rajta.
-Nyugodj meg, én itt maradok veled, nem engedem, hogy bántson, csak segíteni szeretne neked, hogy hamarosan meggyógyulj. Amikor leül mellém, én belemászok az ölébe, és bizalmatlanul nézegetem a felém közeledő orvost.
Azt mondja Watanabe Ritsu a neve. Kezet nyújtok neki. Apró kis mancsocskája szinte elvész a kezemben. Olyan kis finom, karcsú ujjai vannak, mint egy művésznek. Óvatosan megszorítom, majd megcirógatom ennivaló kis pofiját.
- Üdvözöllek Ritsu-kun. Remélem, hamarosan jobban leszel, bár még azt hiszem, nagyon sok pihenésre van szükséged.
- Igazán semmiség - válaszolja édes kis hangján. - ...egészen jól vagyok, már megszoktam, sajnos elég gyakran vagyok beteg. Elég egy kis szellő is...
Milyen aranyos, még szabadkozik is.
- Szükséged van valamire? - firtatom, de már hallom is ahogy megkordul a hasa. Nevetve állok fel mellőle, de az ajtóban megtorpanok. Hát nem elpirult? Olyan aranyos!
- Azt hiszem, tudom mire van szükséged - kacsintok rá barátságosan.
Nagyon örül a halpástétomnak. Mázli. Boldogan csillogó szemekkel örül neki, és enne is, de olyan gyenge, mint egy újszülött kiscica.
- Semmi baj. - Leülök mellé, és etetni kezdem, türelmesen. - Még gyenge vagy, de hamarosan rendbe jössz. Addig engedd, hogy segítsek.
Aranyosan tátja a szájacskáját, és elpirulva hagyja hogy megetessem. Hát ilyen, ha egy neko-t tart az ember. Nagyon szórakoztató, az tény. Csak legyen már jobban, mert amíg ilyen kis gyengécske, addig a szívem belefacsarodik a látványába. Keveset is eszik, láthatóan az evéstől is kimerült. Remélem egy pár nap pihenés és jobban lesz. Holnap reggel hívok hozzá majd orvost is. Ha pedig felépül, akkor majd kivallatom a gazdájáról. Ugyebár ha tartozik valakihez, nem lehetek önző és nem tarthatom meg, bármilyen édes...
Megköszöni az ételt. Látom, jó házból származik, tud viselkedni. Dicséretes, mert ez azt jelenti, hogy törődtek vele.
- Jól van, akkor pihenj kicsit - veszem el előle a tálcát. Homlokát még megérintem. Meleg, de már nem annyira forró.
. Még mindig lázad van, azt hiszem jobb lesz, ha megmérjük.
Magára hagyom amíg kiviszem a tálcát, és előkerítem a lázmérőt. Mire visszaérek, ő már összegömbölyödve, a párnát magához szorítva alszik mint a tej. Arcocskája kisimult és békés...
Óvatosan a hóna alá teszem a hőmérőt, és amikor végre letelik a három perc, kiveszem. Hőemelkedés. Helyes...
- Ritsu-kun... - súgom, és finoman megrázom a fejem.
- Nyümmm...
- Ritsu-kun... vedd be a gyógyszert...
Végre felnyitja szemecskéit, és beveszi a lázcsillapítót, majd visszagömbölyödik.
- Jó éjt - súgom neki. Mellé ülök, betakargatom, és óvatosan megérintem hosszú, szőke tincseit. Milyen selymes... Még sosem cirógattam neko-t. Fülecskéjét is megérintem, és ő álmában megmozdítja, mintha valami zavaró dolog lennék, mondjuk egy légy. Lassan végigsimítom, és eszembe jut amiket a parkban láttam. Vannak emberek, akik a kölyök neko-kat kiviszik a parkba. A fülük tövét kell vakargatni, azt szeretik. Kissé bátortalanul, de próbát teszek. Finoman megvakargatom a füle tövénél, azt a bársonyos, puha bőrt.
Mi ez?
Csak... csak nem...
...dorombol...?
Mosolyogva hallgatom. Nagyon aranyos... fogalmam sincs, valaki miért dob ki az utcára egy ennyire édes kis lényt. Valószínűleg nem dobhatták ki. Kizárt. Túl édes...
Bizonyára elkóborolt.
Pár perccel később megigazítom a takaróját, és magára hagyom. Ideje közelebbi barátságot kötnöm a nappalim kanapéjával.
*
Korán reggel ébredek. Ma is dolgoznom kell, de nem hagyhatom egyedül ezt a beteg kis neko-chant. Éhen hal, mire este hazajövök, ráadásul be is lázasodhat, és még komolyabb baja esik. Előveszem a telefont, és a titkárnőmet tárcsázom.
- Izabel... igen. Jó reggelt. Ma nem megyek be dolgozni, és azt hiszem holnap sem. Majd még jelentkezem, a helyettesemhez forduljon, ha valami probléma van, illetve engem is felhívhat nyugodtan. Viszlát.
A következő amit tárcsázok, az a tudakozó száma. Megtudakolom a legközelebb lakó orvos telefonszámát és őt is felhívom. Azt mondja, hogy még ma délelőtt kijön hozzám. Remek.
Készítek reggelit. Valami könnyűt gondoltam, de fogalmam sincs mit kéne. Kipakolom az egész hűtőt, és hosszabb tanakodás után végül hússzeleteket és vajas pirítóst választok, egy kis salátával. Egy pohár tejet is teszek mellé, gondolom szereti a tejet, bár fogalmam sincs.
Beviszem neki. Még alszik... a takarót teljesen lerúgta magáról, csak a kabátjába van nyakig beburkolózva. Összeszorul a szívem. Vajon mióta élhet az utcán? Ez a kabát lehetett az egyetlen menedéke a hidegben és a nyomorban. Szegénykém...
Leteszem az éjjeliszekrényre a tálcát, és elhúzom a sötétítőfüggönyöket. A reggeli napfény sápadtan süt be az ablakon. Kipillantok. Éjszaka rengeteg hó esett... Még jó, hogy szabadságon vagyok, így nem kell kilapátolnom a kocsifeljárón lévő havat, hogy kiállhassak a kocsival.
Ritsu-kun mocorogni kezd, és nyújtózkodik egyet. Nagyra tátja szájacskáját ahogy ásít, és picit hosszabb, macskás szemfogai megvillannak. Milyen aprócska fogak! Mosolyogva figyelem. Felül, és megdörgöli szemecskéit, majd megérzi a reggeli illatát.
- Jó reggelt - köszönök rá.
- Jó reggelt... - pislog fel rám édesen ahogy mellé lépek, és megsimogatom fejecskéjét.
- Hogy érzed magad? Jobban vagy?
- Igen... köszönöm.
- Jól van. Hoztam neked reggelit.
Elé teszem a tálcát. Megfogja a pohár tejet, beleszagol, és elfintorodik.
- Mi az? Savanyú a tej?
- Én... nem szeretem a tejet... bocsánat.
- Ugyan, ne kérj bocsánatot. Fogalmam sincs mit esznek a neko-k, úgyhogy ha elmondod mit szeretnél, akkor azt hozok neked.
Tanácstalanul pislog rám aranysárga szemecskéivel. Hát meg kell zabálni.
- Narancslé jó lesz? - segítek neki türelmes mosollyal. Felragyog a pofija és elmosolyodik. Azt hittem, ennél édesebb és aranyosabb nem lehet. Hát tévedtem.
Térülök fordulok, és már előtte virít a narancslé. Megköszöni, és elkezd eszegetni. Már több ereje van, mint tegnap este volt, de még mindig csak keveset eszik. Pedig olyan kis soványka...
Ahogy kezdem felfedezni a világot magam körül, észreveszem, hogy meleg van, és valami puha helyen fekszem. Talán egy ágy? Olyan régen éreztem már meleget, pedig annyira szeretem. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki felültet, és egy hangot hallok, ami ezt mondja:
-Idd ezt meg! Gyerünk!- nem tudok neki ellenállni, nagyon régen beszéltek már velem ilyen lágyan, kedvesen. Ezután hosszú ideig semmi.
-
***
Amikor legközelebb felébredek, egy hatalmas ágyban találom magam, fájó testemet meleg, illatos takarók ölelik körül. Még mindig nem érzem magam igazán jól, de sokkal jobban, mint az elmúlt pár napban bármikor. Körbekémlelek a szobában, Elegáns berendezés, vidán színek. Máris megszerettem ezt a szobát… de várjuk csak? Hogyan kerültem én ide? Legutolsó emlékem, hogy az utcán ülök, a hideg járdán. Jaj, már kezd derengeni, talán az a férfi volt, aki magához ölelt, az a meleg ölelés volt az utolsó emlékem, és talán az tartotta távol tőlem a rémálmokat. De vajon hol lehet az én titokzatos megmentőm, és mióta fekszem itt? Még mindig lázasnak érzem magam, tehát biztosan nem olyan rég óta. Valami hiányzik.. De mi is? Megvan, a kabátom! Vajon merre lehet? Remélem nem hagytam el. Érzem, ahogy kezd rajtam eluralkodni a pánik. Ebben a pillanatban belép a szobába egy férfi és én azonnal letámadom.
-A.... a kabátom... Kérem szépen...- ez az én hangom? Annyira gyenge.
Az idegen még mindig mosolyogva, nyugodt hangon válaszol zaklatott kérdésemre:
- Idehozom, de még nem mehetsz el, mert nagyon beteg vagy...- majd ideadja a kabátom, melybe azonnal bele is bújok. Istenem, nagyon gyenge lehetek, ha már ennyitől is kifáradok. Az idegen leül az ágy szélére, és megszólal:
- A nevem Iwamoto Koga. Szólíts Kogának. Felé fordulok, és kicsit bizalmatlanul méregetem. Nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek csak úgy, minden hátsó szándék nélkül segíteni akarnak, ezért kicsit összébb húzódom. Látom, hogy észrevette, ezért egy kicsit elszégyellem magam.
- Engem Watanabe Ritsunak hívnak - válaszolom félénken. Ő csak mosolyog, és felém nyújtja kezét.
- Üdvözöllek Ritsu-kun. Remélem, hamarosan jobban leszel, bár még azt hiszem, nagyon sok pihenésre van szükséged- simít végig az arcomon.
- Igazán semmiség, egészen jól vagyok, már megszoktam, sajnos elég gyakran vagyok beteg, elég egy kis szellő is- felnézek rá, remélem nem nagyon okoztam neki gondot.
- Szükséged van még valamire?- kérdezi, de ebben a pillanatban nagyot kordul a pocim, mire ő hangosan felnevet, én meg fülig vörösödöm.
- Azt hiszem, tudom, mire van szükséged- kimegy, majd pár perc múlva egy megrakott tálcával jelenik meg. A szemecskéim felcsillannak, amikor meglátom, mit is kapok enni.
- Halpástétom, a kedvencem!- mondom neki boldogan. De régen ettem ilyen finomat!
Amikor megpróbálom számhoz emelni a villámat, az kiesik kezemből. Koga visszaül mellém, és egyesével, apró falatonként adogatja a számba.
-Semmi baj, még gyengécske vagy, de hamarosan rendbejössz. Addig engedd, hogy segítsek- kéri tőlem. Én csak elpirulok. Sajnos pár falat után jóllakok, és eltolom magamtól a villát.
-Köszönöm szépen, nagyon finom volt-mondom neki nagyon ásítva.
-Jól van, akkor pihenj kicsit-kezét homlokomra simítja.
- Még mindig lázad van, azt hiszem, jobb lesz, ha megmérjük- kissé aggodalmasan tekint rám, de én lehunyom szemeimet, tegyen velem, amit akar, én nagyon fáradt vagyok. Átölelem a jó illató párnát, és pillanatok alatt az álmok országában járok.
Nagyon óvatosan fektetem be a kocsim hátsó ülésére, majd ahogy beszállok a volán mögé és beindítom a motort, feltekerem maximumra a fűtést. Nem volt soha neko-m, de tudom hogy imádják a meleget. Ráadásul biztosan nagyon átfázott szegényke.
Nem tart sokáig az út általában, de ebben a hóviharban sajnos csak lassan vezethetek. Néha hátrapillantok rá, de ő csak fekszik kipirult arcocskájával, eszméletlenül a láztól és valószínűleg a kimerültségtől.
Igazán szívszorító látvány.
Megérkezünk végre a házamhoz, és a garázsba beállok. Kikanalazom őt a kocsiból, egyenesen a fürdőszobámba viszem. Kissé összezavar a dolog, de azért kibontom a ruháiból, és a kádba fektetem, kellemes melegvízzel lecsutakolom. Nos, lehet hogy átfagyott kis testének jót tett, de most még pirosabb az arca. Felment a láza... a fenébe is.
Megszárítgatom törékeny kis testét egy nagy törülközővel, és egy pólómba bújtatva őt viszem a hálószobámba, mivel nincs vendégszobám. Soha nem volt rá szükségem...
Betakargatom, és keresek neki lázcsillapítót. Remélem a neko-k is szedhetnek hagyományos gyógyszereket...
Mellé ülök és felültetem.
- Hé... ébredj... - rázom meg finoman. Résnyire nyílnak a szemecskéi, láztól ködös tekintete megrémít. Lehet, hogy egyenesen a kórházba kellett volna vinnem...? Szájába teszem a gyógyszert, és a pohár vizet belédiktálom.
- Idd ezt meg! Gyerünk!
Noszogatásomnak engedve engedelmesen nyeldekeli a vizet, majd felköhög ahogy visszafektetem a párnára.
Azonnal elalszik, és egy idő után a homlokán megcsillanó verejtékcseppek, és a szűnni látszó pírt látva megnyugszom. Megy le a láza... Jól van.
Milyen kicsike és törékeny... talán 14-16 éves lehet. Láttam már nekokat, de ő igazán különlegesnek tűnik aranyszőke hosszú hajával, hasonló színű fülecskéivel. Egyszínű, nem foltos. Még csak hasonlót sem láttam soha. Igazán szép...
Sóhajtva hagyom magára, lezuhanyzom, átöltözök és készítek vacsorát. Fogalmam sincs mit szeret enni egy neko... remélem szereti a halat, mert csak halpástétomom van itthon.
Órákkal később, már késő éjjelre jár az idő, és ő még mindig csak alszik. Bizonyára nagyon kimerült lehet.
Halk nyöszörgést hallok a hálószoba felől miközben mosogatok. Azonnal megtörlöm a kezem és besietek hozzá. Az ágyban ül, és remegve kapaszkodik a takaróban.
- Szia - mosolygok rá megnyugtatóan, kedvesen. Aranyszínű szemei nagyra nyílnak, úgy néz engem. Igazán aranyos így. - Látom jobban vagy.
- A... a kabátom... - szólal meg félénken, édes kis hangján. Jaj de édeees! - Kérem szépen...
Kissé meglep, hogy a kabátját kéri.
- Idehozom, de még nem mehetsz el, mert nagyon beteg vagy...
Beviszem neki, és leülök az ágy mellé egy székre. Megigazítom a szemüvegem, és figyelem ahogy magához szorítja azt a kabátot. Oh szóval nem akar elmenni, csak valamiért fontos neki az a ruhadarab. Érdekes...
- A nevem Iwamoto Koga. Szólíts Kogának - mondom neki kedvesen.
Egy újabb nap az utcán. És milyen hideg van… Pedig reménykedtem, hogy addig nem esik a hó, amíg valami szállást nem találok. Nagyon-nagyon fázok… és ma még nem is ettem semmit. Ráadásul a fejem is fáj... és egyre jobban szakad a hó…lehet nem élem túl ezt az éjszakát. Talán jobb is lenne. Nem tudom, ki vagyok, hogy van e családom, hiányzom-e valakinek. És úgy féle egyedül. Miért velem történik mindez?
Hírtelen valaki megérinti a kabátom, és kibújtat meleg kapucnijának védelme mögül.
KI ez az ember? Ugye nem fog bántani? Félek… borzasztóan hideg és sötét van. Nagyon nem szeretem a sötétet, irtózom tőle. Miért nem lehet a kapualj kibélelve puha színes dolgokkal? Annyira szédülök. Már pár napja érzem, hogy beteg vagyok, de próbáltam nem törődni vele, hiszen mit csinálhattam volna. Ha lenne édesanyám, most biztosan meleg mézes teával itatna, amíg én a jó meleg ágyikómban pihenek, és simogatna, amíg le nem ragadnak szemecskéim. Szép álom. Ilyenben talán sohasem volt részem.
De ez az ember… mit csinál? Felemel? Magához szorít? De jó meleg, annyira jól esik…
-Hát te mit keresel itt kint ilyenkor? Hol van a gazdád? –kérdezi tőlem, de nincs erőm válaszolni, belehullok az engem elnyelő sötétségbe.
-Halványan érzékelem, hogy valami meleg vesz körül, de nem tudom beazonosítani. Most elindultunk, tehát egy autóban ülünk, de túl rosszul érzem magam ahhoz, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzam. Tehetetlenül hagyom, tegyen velem, amit akar, eddigi életemnél csak jobb jöhet.
Bezárom irodám ajtaját, és elindulok a kocsim felé. Két sarokkal lejjebb találtam csak reggel parkolóhelyet. Most pórul járok, mert a hó szakad, metszően hideg szél fújja az arcomba a szúrós, hideg kis jégszilánkocskákat. Megigazítom vastag kötött sálamat, és sietősebbre fogva lépteimet indulok el.
Bah... ha ezt tudom, akkor sokkal közelebb parkolok le...
Már csak egy sarok és ott vagyok. Már látom is a kocsimat, tetején már tíz centis hóréteg. Na még ez is.
- Köhh...köhh...
Mi volt ez a vékony kis hang? Ebben a viharban van még ember, aki az utcán tartózkodik? Ilyenkor?!
Oldalra kapom a fejem, és miután megtörlöm szemüvegem, akkor veszem csak észre a kis ruhacsomót egy kapualjban. Mi az...? Kíváncsian lépek közelebb, és a ruhakupac megmozdul.
- Köhh... köhh... - hallom ismét. Igen, határozottan ebből jött a hang. Óvatosan felemelem a tetejét, és egy kis macskafül szabadul fel alóla. Aranyszőke, puha szőrrel borított cicafül. Jobban lehúzom, és felbukkan egy kipirult arcocska, egy pár aranysárga szem.
Meghökkenek. Egy neko... és még nagyon fiatal.
- Hát te mit keresel itt kint ilyenkor? Hol van a gazdád? - kérdezem tőle. Nem válaszol, csak behunyja szemeit, és eldől. Megérintem piros kis arcát.
- Hiszen neked lázad van!
Leveszem a kabátom, és bebugyolálva aprócska, törékeny testét sietek vele a kocsimhoz. Nem hagyhatom így itt... megfagyna és elpusztulna szegényke. Később majd kiderítem hol a gazdája, és számon is kérem rajta, hogy miért hagyta ezt a kis neko-chant elkóborolni...
