Figyelem ahogy megvizsgálják, majd injekciókat, infúziókat kap. A mellkasröntgen elvégzése miatt ki is küldenek, és mikor már újra láthatom, egy kórteremben fekszik.
A fehér kórházi ágyneműn szétterül aranyszőke haja, szép arcocskáján könnyek csillognak. Jaj édesem...
Leülök mellé, és ő már dörgölőzik is a kezemhez fejecskéjével. Bújna is, de annyira gyenge, hogy csak közelebb húzódik és kimerülten piheg tovább.
Simogatom mellkasát, és ő megkérdezi miért van itt. Nyitnám a számat, hogy válaszoljak, de bejön a kezelőorvos. Komoly arckifejezéssel magyarázza el mi a baja Ritsunak. Tüdőgyulladás. A fenébe. Néhány napig bent is tartják. Magunkra maradunk, és ekkor bekövetkezik az amitől tartottam.
Könnyes szemekkel kezd kérlelni, hogy ne hagyjam itt, és egyre jobban belelovalja magát, hiába vígasztalom.
- De te ugye itt leszel velem?
- Sajnos nem maradhatok melletted, de ígérem, holnap megint eljövök.
Megsimogatnám, de elhúzódik és duzzogva néz ki az ablakon. Jaj te kis csacsi...
Végül magára hagyom, mert már késő van, és nem maradhatok itt.
Akira a folyosón átkarolja vigasztalóan a vállam.
- Hékás... mit mondott a doki?
- Tüdőgyulladás. Bent tartják néhány napig...
- Na... nyugodj meg. Tudod mit? Maradj még egy hétig szabin, addig én majd helyettesítelek.
- Köszönöm barátom.
*
A lakás komoran és üresen fogad. Lerogyok az ágyamra, és körülpillantva elmosolyodom. Még csak három napja van nálam, mégis minden négyzetméter a jelenlétéről árulkodik. A plüsscicája, labdája, takarója és a kabátkája amit úgy szeret.
A ruhái... még a bögréje is.
Fáradtan ejtem fejem a párnára, és magányom minden eddiginél fájóbban zuhan rám.
*
Másnap reggel, már szedem is össze a holmijait. Kell neki pizsama, papucs, fehérnemű, pipere dolgok és persze a plüsscicája is. Érdekes... amióta ez megvan neki, azt a régi, kopott kabátot nem is hurcolja magával. Azért beteszem azt is a táskába.
Besietek hozzá kórházba, és az ápolónők azzal fogadnak, hogy miket művelt éjszaka Ritsu. Kitépte az infúziót magából, és reggelizni sem volt hajlandó. Jaj kis buta.
- Majd én beszélek vele - nyugtatom meg a nővért, és besietek hozzá. Még alszik, de ahogy fölé hajolok egy kis puszit adva neki, fel is ébred. Mellé teszem a plüsscicát.
- Hogy érzed magad kicsim? - mosolyogok rá kedvesen. - Hallottam, hogy mit csináltál magaddal az éjjel, és azt is, hogy nem ettél egy falatot sem. Ezt nem csinálhatod tovább, csak magadnak ártasz vele.
Duzzogva öleli magához a játékát és elfordítja a fejecskéjét. Szomorúan figyelem. Nem örülök, hogy így viselkedik, igazán rosszul esik.
Meghallom ahogy elsírja magát, és elszáll a rossz érzésem. Leülök mellé és magamhoz szorítom, finoman ringatom, megnyugtató, csitító szavakat sugdosok puha kis fülébe.
- Annyira rossz volt nélküled, nagyon féltem és …és….- pityergi, de köhögésbe fúlnak szavai. - Tudom picim, tudom. Ígérem, többet nem hagylak egyedül. Nekem is nagyon hiányoztál, üres volt a ház nélküled…
Szavaim megnyugtatják, és elernyedve bújik hozzám, fejecskéjét vállamon pihenteti.
Simogatom buksiját, és ahogy meghallom halk dorombolását, elmosolyodom.
- Jól van... Most már minden rendben lesz... - súgom, és finoman visszafektetem, amikor elhallgat. Ilyenkor tudom, hogy elaludt.
Figyelem ahogy alszik, majd ezt megunva sétálok egy kicsit a kórház kertjében. Nagyon szép, ahogy a hó befedi vastagon a fák ágait. Hamarosan karácsony...
Visszasétálok Ritsu-chanhoz, és ahogy belépek, az ápolónő is megjelenik egy tálcával.
- Majd én belediktálom - biccentek neki. Beledöfi az antibiotikumos fecskendőt az infúziójába, és hálás mosollyal hagy magunkra.
Leülök Ritsu mellé, és felébresztem.
- Ébresztő... ideje ebédelni.
Megdörgöli szemecskéit, és ásít egy nagyot, apró fogai megcsillannak.
- Nem vagyok éhes... - öleli magához a plüsscicát, de azért engedelmesen felül.
- Ha nem eszel rendesen, akkor nem gyógyulsz fel gyorsan. Mi történik akkor...? - kérdezem kioktatóan, de mosolyogva. Leszegi fejecskéjét ahogy gondolkozik, haja arcába hullik.
- Tovább kell itt maradnom?
- Bizony.
Felemeli fejecskéjét, és aranyosan kitátja a száját. Kuncogva kanalazom belé a levest, időnként szünetet tartva. Hamar kifárad szegénykém.
A főzelék egy részét is sikerül belediktálnom, és amikor visszafekszik és betakargatom, a fáradtsága ellenére az arcszíne már sokkal egészségesebbnek tűnik.
Nah így már sokkal jobb.
Fülét vakargatom, és ő dorombolva merül újra álomba.
Talán egy órával később bejön az orvos és felébreszti. Alaposan megvizsgálja, és mosolyogva borzol bele Ritsu hajába a végén.
- Jó hír, hogy a légzése már tisztább. A vénásan beadott antibiotikumokra nagyon jól reagált - magyarázza nekem. - Holnap még bent tartjuk, és szerintem holnapután reggel haza is viheti, ha továbbra is ilyen gyorsan gyógyul.
Elégedetten biccentek, és amikor magunkra maradunk, Ritsu az ingembe kapaszkodik, úgy húz magához.
- Mit szeretnél? - mosolygok le rá.
- Feküdj mellém... - kéri nyűgösen.
- Kicsim... beteg vagy, az ágy is kicsi, és az infúziócső is útban van - magyarázom türelmesen. Végül magamhoz ölelem, és úgy pihen tovább. Halk dorombolását hallgatva cirógatom.
Amikor nem alszik, akkor beszélgetünk. Most először van olyan állapotban, hogy végre erre is sort keríthetek.
- Ritsu... az előző gazdádról tudsz valamit? Hogy hívják vagy hogy hol lakik?
Megrázza buksiját, nagy szemekkel néz engem. Mellé ülök, és egy fésűt előkotorva óvatosan kibogozom kócos hajacskáját.
- Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy az utcán ébredtem fel.
- Az előtte való időszakról semmi emléked?
- Nem... semmi... csak a kabátom. Tényleg... hol van? - kap észbe, és idegesen mocorogni kezd.
- Behoztam, nyugodj meg. Itt van a táskában a többi holmid között.
- A halacskás pizsamám is elhoztad? - pislog rám édesen. Bólintok, és befejezem a hajának fonását. Kissé béna lett, mert még soha nem csináltam ilyet, de azért nem vészes.
- Akkor jó - dől hátra mosolyogva, magához szorítva a plüsscicát.
Az órámra pillantok.
- Lejárt a látogatási idő... - sóhajtom szomorúan.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 06. 28. 16:48:05
Koga megnyugodva szemléli a kis kínzóeszközt, de azért idehozatja a teát, és az a borzalmas ízű gyógyszert. Közben beszélgetnek, de nem nagyon tudok rájuk figyelni, szavaik összemosódnak az elmémben. Néhány szót sikerül elcsípnem csupán, a gazdámról beszélgetnek, és hogy megmentőm vissza akar neki adni. Ne! Én soha többé nem akarok elmenni tőle, hiszen annyira fontos nekem. Tiszta szívemből megszerettem… Az Akirának nevezett férfi még mindig engem piszkál, fogdossa a farkincámat. Éppen szólnék neki, hogy fejezze be, de megint rám tör az a borzalmas köhögés. Ez egyre rosszabb lesz… nem akar elmúlni. Végül teljesen kimerülve dőlök neki hősöm meleg, biztonságos mellkasának. Teljesen elvesztettem minden erőm, érzem, még egy ilyen rohamot már nem bírnék ki. Szinte végszóra minden eddiginél rosszabb köhögés tör rám, nem bírom abbahagyni, és már levegőt sem kapok. Érzem, ahogy lassan minden elfeketedik körülöttem, de nem adom fel. Koga szemeibe nézve egyensúlyozom azon a vékony peremen. Valamit mond, és amikor ismét kinyitom a szemem, már egy kocsiban ülünk, és eszeveszett tempóban száguldunk.
Nemsokára kikapnak a biztonságos karok közül, és leszorítanak egy gurulós ágyra. Szememmel csak Kogát figyelem, némán könyörögve neki, hogy maradjon mellettem.
Ő mintha kitalálná a gondolataimat, gyengéden megszorítja kis kezem, és elkísér abba a fehér szobába. Itt minden annyira félelmetes... nem ismerek senkit. Hogyan kerültem ide, és mit csinálnak velem? Mindenféle hideg eszközzel bökdösnek, és amikor belém szúrnak valamit, nem bírom tovább, és hangosan felsírok. Nagyon fáj és félek. Kogát nem engedik a közelembe, hiába is hívom kétségbeesetten, sírós hangon. Csak a nevét ismételgetem… Amikor felé nézek, észreveszem, hogy már nincs ott. Ekkor teljesen bepánikolok, és rémülten igyekszem menekülni innen, de a köhögés megint megállít. Megadóan zuhanok vissza az ágyra, és pár perc múlva átvisznek egy másik szobába. Itt már nincsen annyi idegen, csak a karocskámba vezetnek egy vékony csövet. Szemeimből még mindig megállíthatatlanul ömlenek a könnyek. Ebben a pillanatban hősöm visszatér, és leül mellém az ágyra. Én nehéz buksimat azonnal kezéhez dörgölöm, és a lehető legközelebb ficergek hozzá. Ő csak szomorúan elmosolyodik, és lágyan simogatni kezdi mellkaskám.
- Miért vagyok itt?- kérdezem tőle egy csöppet szemrehányóan. Válaszolni már nem tud, mert ebben a pillanatban lép be az ajtón egy fehér köpenyes alak. Minden szavát Kogához intézi, mintha én itt sem lennék…ez nagyon bosszantó.
- Ritsu channak súlyos tüdőgyulladása van, ezért pár napig itt kell tartanunk. Az nem lehet! Én nem maradok egy perccel sem tovább ezen a helyen. Itt csak bántanak. Megpróbálok fölülni, és Koga ölébe mászni, de túl gyenge vagyok. Így csak könnyes szemecskékkel tekintek föl rá.
- Ne hagyj egy ilyen helyen kérlek.. – érzem, hogy a pánik egyre jobban elhatalmasodik rajtam.
- Menjünk haza, és ígérem, mire hazaérünk, nem lesz semmi bajom. Egyre jobban zokogok, és az ingjébe kapaszkodva nyomom fejecském mellkasára.
- Nem lehet kicsikém, értsd meg... ez a te érdeked, hamarosan otthon leszel megint. Na, ne sírj már, attól csak még lázasabb leszel- simogatja meg pofim.
- De te ugye itt leszel velem?- erre csak megrázza a fejét.
-Sajnos nem maradhatok melletted, de ígérem, holnap megint eljövök. - vakargatná meg fülecském, de én elhúzódok tőle, és az ablakra meredek. Miért teszi ezt velem? Miért hagy egyedül? Ő csak nagyot sóhajtva kimegy a szobából. Hát tényleg itt hagyott… megrendülve kapom fejecském az ajtó irányába, és még látom, ahogy Akira átkarolja megmentőm vállát, és együtt elindulnak… hát őt választotta. Kitépem kezemből az infúziót, és álomba sírom magam.
Másnap korán reggel arra ébredek, hogy Koga hajol fölém, megpuszilja homlokom és mellém helyezi a plüsscicám.
-Hogy érzed magad kicsim? Hallottam, hogy mit csináltál magaddal az éjjel, és azt is, hogy nem ettél egy falatot sem. Ezt nem csinálhatod tovább, csak magadnak ártasz vele. – a hangja olyan szomorú… de én csak elfordítom fejecském, és magamhoz szorítom a cicámat. Nem akarok vele beszélni…
Szemecskéim ellepik a könnyek, és másodperceken belül kitör belőlem a zokogás. Ő hozzám rohan, magához szorít, és lágyan ringatni kezd.
-Semmi baj kincsem, itt vagyok… - mormolja fülimbe megnyugtatóan.
-Annyira rossz volt nélküled, nagyon féltem és …és….- tovább nem bírom folytatni, elkap a köhögés, és nem akar múlni.
-Tudom picim, tudom. Ígérem, többet nem hagylak egyedül. Még jobban magához húz, és úgy suttogja:
-Nekem is nagyon hiányoztál, üres volt a ház nélküled…
Fejecském a vállára hajtom, és minden erőmet összeszedve kezdek neki dorombizni…
Nagyon elfáradtam, ezért becsukom szemecskéim, és engedem a sötétségnek, hogy elnyeljen.
- Hol kicsim? - mérem végig aggódva. Lehetséges, hogy mégsem időben érkeztem, és azok a fiúk bántották? Megmutatja a mellkasát.
- Ott? Ott fáj? Ajjaj, ez így nagyon nem lesz jó... ha reggel is ilyen rosszul leszel, kénytelen leszek hozzád megint kihívni az orvost.
- Szomjas vagyok... - nyüszögi. Magamhoz szorítom, úgy támasztom ülő helyzetbe és itatom meg teával.
- Tettem bele mézet is, hátha segít az én beteg kiscicámon... - súgom aranyszínű fülecskéjébe, majd visszafektetem.
Csengetnek.
- Ki lehet az ilyenkor? - pillantok bosszúsan az órámra. - Jövök mindjárt, addig pihenj...
Kisietek az ajtóhoz.
- Szia főőőnök! - fogad egy széles vigyor. Bosszúsan sóhajtok. Akira az, a társam a jogi irodában. Ketten visszük hátunkon a kócerájt, és folyton főnöknek hív, mert a vállalkozás oroszlánrésze az enyém.
- Szia Akira. Miért zavarsz este? - engedem be, és ő vidáman battyog be, kezében egy teletömött aktatáskával.
- Mivel szabit vettél ki, a titkárnőd elhalmozott engem melóval, amit képtelen vagyok elvégezni. Ezért hoztam belőle neked, hogy ne unatkozz itthon annyira... - nevet vidáman. Mindig ilyen... zeng tőle a ház.
- Jól van, itthon tudok azért egy keveset dolgozni.
Leültetem a nappali kanapéjára, és teával kínálom.
- Na és miért vettél ki ilyen hirtelen szabadságot? - firtatja mosolyogva. - Kezdtünk aggódni, azt hittük beteg vagy.
- Nem, teljesen egészséges vagyok - mosolyodom el. Fuldokló köhögés szűrődik ki a nyitva hagyott hálószobám ajtaján, és azonnal letéve a csészémet sietek be. Ritsu kis testét rázza a köhögés. Felültetem és finoman megütögetem a hátát. Sikerül alaposan kiköhögnie magát, és ahogy levegőhöz jut, bele is diktálok egy kis teát. Nincs mese, holnap első dolgom lesz kihívni az orvost. Nem használ az antibiotikum. Megpuszilom homlokát, ellenőrizve ezzel a hőmérsékletét. Hm. Mintha melegebb lenne, de nem forró szerencsére.
- Most már nincs semmi baj, minden rendben - súgom a hátát simogatva. Betakarom és magára hagynám, de karjait kinyújtva néz rám hatalmas, kérlelő cica-szemecskékkel, fejecskéjét hevesen rázva hogy ne hagyjam egyedül.
- De hisztis lett valaki hirtelen... - kuncogok, mert hát borzasztóan édes. - Jól van, gyere velem, de ennek ára van.
Felvillantom a hőmérőt, és ő durcásan biggyeszti le ajkacskáját. Megzabálom.
Bebugyolálom a takaróba, és ő belém csimpaszkodik. Kiviszem magammal, és ahogy Akira meglátja, azonnal a várt reakciót kapom.
- Jaj de édes kiscica! - kiáltja, és Ritsu összerezzen a karjaimban.
- Akira kérlek, ne ijeszd halálra szegényt, így is nagyon beteg.
Leülök vele a kanapéra, és ő kis ficergés után elhelyezkedik az ölemben, mintha mindig is oda tartozott volna.
Kollégám mellénk ül, és alaposan megnézi azt a keveset ami látszik Ritsuból.
- Mióta tartasz te nekot? - elkezdi kibontani buksiját, hogy jobban megnézhesse. Nem csodálom, hogy felkeltette az érdeklődését, hiszen Ritsu különleges jelenség, még a nekok között is. Elmesélem neki, miközben a hőmérőt hóna alá dugom.
Akira persze képtelen ellenállni a kísértésnek, simogatja a buksiját, és fogdossa puha, selymes fülecskéit is. Meg tudom érteni, én is folyton csak gyürmölném szegénykémet.
Megszólal a hőmérő csipogója. Előkotrom a takaróhalmaz alól. Hőemelkedés. Nem vészes, de azért megkérem Akirát hogy hozza ide nekünk a gyógyszert és egy bögre teát.
Amíg belediktálom kis Ritsu-chanomba, addig Akirával beszélgetek halkan.
- Na és ha az utcán találtad... akkor elvileg meg is tarthatod nem?
- Megkeresem a gazdáját. Lehet hogy csak elveszett, és nagyon hiányzik valakinek...
- De az is lehet, hogy rosszul bántak vele és elmenekült, vagy kidobták. Utóbbi esetben is visszaadod?
Elbizonytalanodom.
Elvégre ha jogos tulajdonát képezi valakinek, akkor kénytelen vagyok, de... túlságosan megszerettem. Legfeljebb majd megvásárolom őt, vagy... mindegy, megoldom biztosan.
- Nem - válaszolom végül egyszerűen.
- Jaj én biztosan megtartanám, és nem szólnék senkinek... - olvadozik Akira, és a takaró alól kilógó farkincát kezdi cirógatni. - Annyira édes!
Ritsu mintegy végszóra elkezd köhögni. Csúnyán sípolva, és nagyon nehezen hagyja abba, végül levegőért kapkodva, pihegve ernyed el kis rongybabaként.
- Te Koga... - kezdi Akira halkan. - Szerintem nagyon nincs jól a kicsike. Orvos látta már?
- Igen, gyógyszert is szed, de ma délelőtt elvittem magammal vásárolni, és történt némi incidens... azóta rosszabbul van.
Újabb köhögő-roham rázza meg kis testét. Akira és én aggódva figyeljük. Nem szűnik... és arcocskája egyre sápadtabb.
Felpillantok Akirára.
- Te vezetsz.
Egyszerre pattanunk fel, és rohanunk ki a kocsihoz. Kezébe hajítom a kulcsot, bevágóok az ölemben vele a hátsó ülésre, és Akira a gázra lép.
- Sima kórház is jó lesz? - kérdezi.
- Szerintem igen.
Beparkol a kórház elé, kipattanunk és besietünk vele. Odabent hamar elénk is sietnek, és egy hordágyra fektetik.
- Ki a gazdája? - kérdezi az orvos, miközben betolják egy vizsgálóba.
- Én. Szeretnék mellette maradni.
Beengednek, és kis kezecskéjét szorongatom amíg megvizsgálják.
Nem teljesen világos, hogy mi is történik velem. Koga felültet, majd olyan érzésem van, mintha lebegnék. Nem sokkal ezután, érzem, hogy a ruháim egyesével lekerülnek rólam. Ez persze nagyon nem tetszik, hiszen így is majd megfagyok. Most ráadásul beleültet valami nagyon-nagyon hidegbe. Még apró fülecskéim is reszketnek. Miért kínoz? Meg szeretném kérni, hogy vegyen ki innen, és vonjon inkább magához, abba a biztonságos, meleg, gondoskodó ölelésébe, de nem találom a hangom. Ki vitte el? Kérem szépen vissza… Nemsokára tisztul a kép, és hősöm látom, amint aggódó tekintettel térdel a kád mellett, amiben ücsörgök.
- Nem kellett volna magammal vinnem téged... az én hibám... – morogja saját magának, és nekem még mindig nincs hangom, hogy megnyugtassam, ő semmiről sem tehet.
Bevizez egy szivacsot, majd sajgó testecském elkezdi lemosni vele. Amikor pofimat törölgeti, elégedetten morranok egyet. Kezd egész kellemes lenni. Ezután azt érzem, hogy valami puha beborít, és én ismét a levegőbe emelkedek. Bevisz a szobámba, s rám adja a másik pizsamámat, ám most zoknit is húz jeges lábacskáimra. Milyen figyelmes… Belém erőlteti azt a borzalmas gyógyszert, és hagy aluszizni.
Arra ébredek, hogy gyengéden cirógatja buksimat, és leves illatát érzem a levegőben.
-Ébredj kicsim... –súgja nekem, és megajándékoz egy gyengéd mosollyal. Én próbálnám viszonozni, de ahhoz is gyenge vagyok, hogy felüljek. Ő finoman egy párnát igazít hátam mögé, majd szájacskámhoz emel egy kanál levest. Nem vagyok éhes, úgy érzem, mintha egy hatalmas labda lenne a torkomban, de az ő kedvéért leerőltetek pár falatot. Végül elfordítom buksimat és megpróbálom közölni, ami a szívem nyomja.
-Shhh... ssshhhajnálom, hogy ennyi gondot okozok...- borzasztó nehezen bírok csak beszélni, torkocskám mintha lángolna. De úgy érzem, hogy ezt tisztáznunk kell. Nem bírnám elviselni, ha megutálna. Ő csak megpuszilja homlokom, és elűzi kétségeimet.
-Nem okozol gondot Ritsu. Hidd el. Már alig várom, hogy felépülj, és rosszalkodj itt nekem...- kedvesen elmosolyodik, majd hírtelen elkomorodik szép arca.
-Hogy érzed magad?
Erre mit felelhetnék? Nem akarom rabolni a drága idejét, biztosan van fontosabb dolga is, mint hogy engem ápoljon. Végül csak ennyit suttogok:
-Fáj…
-Hol kicsim?- próbálja leplezni a hangjában bujkáló rémületet. Nem tudok többet mondani, ezért csak ráhelyezem kezecském a mellkasomra, és kérlelőn nézek rá, hogy segítsen rajtam.
-Ott? Ott fáj? Ajjaj, ez így nagyon nem lesz jó… ha reggel is ilyen rosszul leszel, kénytelen leszek hozzád megint kihívni az orvost.
-Szomjas vagyok - panaszolom neki, mire kisiet, és nemsokára visszatér egy bögre langyos teával. Mellkasához húzza felsőtestem, és óvatosan megitat.
-Tettem bele mézet is, hátha segít az én beteg kiscicámon- bújtat vissza takaróm alá, majd takargat be teljesen. Ebben a pillanatban csöngetnek.
-Ki lehet az ilyenkor? Jövök mindjárt, addig pihenj…- megmentőm egy bosszús sóhajjal vonul ki megnézni, ki a késői látogató. Eltelik vagy tíz perc, de Koga még nem tért vissza… Próbálok fülelni, kivel beszélgethet ennyit, de hírtelen heves köhögés tör rám, mellkasomból sípolva távozik a levegő és nem bírok másikat venni. Ebben a pillanatban már érzem is, hogy valaki felhúz fektemből, és a hátamat kezdi ütögetni. Miután enyhül a roham, kapok egy korty édes teát, és egy gyógypuszit lüktető homlokomra.
-Most már nincs semmi baj, minden rendben- suttogja megmentőm fülecskémbe, miközben még mindig a hátam masszírozza. Visszafektet, majd ismét magamra akar hagyni. Amilyen gyorsan csak bírok felülök, és két karocskámat kérlelőn nyújtogatom felé, miközben buksim hevesen rázom, jelezvén, én bizony nem akarok egyedül maradni.
-De hisztis lett valaki hírtelen…- Neveti el magát a reakciómon.
-Jól van, gyere velem, de ennek ára van - mosolyog rám sunyin, miközben épp a takaróba próbál beleburkolni. Ekkor meglátom kezében a lázmérőt… és a tőlem telhető legsértettebb arckifejezéssel nézek fel rá. Tudja, hogy mennyire utálom ezt!
A nappaliban meglátom vendégünket, és meg kell mondjam, nagyon nem szimpatikus. A hangja nagyon magas, bántja az érzékeny fülecskéimet, nem olyan mély és megnyugtató, mint az én Kogámé…
- Jaj de édes kiscica - visítja el magát, amikor meglát, mire én még a farkincámon lévő összes szőrömet is felborzolom, és ijedtemben próbálok még jobban elbújni a takarómba. Megmentőm mérgesen néz rá:
- Akira kérlek, ne ijeszd halálra szegényt, így is nagyon beteg- ezzel leülünk a kandalló melletti kanapéra és én befészkelem magam megszokott helyemre.
- Mióta tartasz te nekot?- kérdezi hősömtől, miközben átül mellénk, és egyik kezét Koga combjára simítja, a másikkal engem próbál kibontani takaró-rejtekemből Máris nagyon utálom ezt az alakot, mit képzel magáról? Koga csak az enyém!
- Az ő neve Ritsu, és három napja találtunk egymásra- ölel még jobban magához, miközben azt a fránya lázmérőt beigazgatja hónom alá. Buksim vállára hajtom, és amennyire tudok, hozzá préselődök, kihívóan tekintve arra a másik férfira. Nagyon jó itt üldögélni, de kifáradtam, és egyre jobban fázom is. Koga, küld már el ezt a férfit, és menjünk vissza alukálni az ágyba… nagyon nem vagyok jól… csak szeretnék már hozzád bújni. Ha gondolod, akár dorombizok is… kérlek. Ráadásul az úgynevezett barátja még mindig a füleimet fogdossa. Esküszöm, akármennyire is szédülök, mindjárt megharapom, ha nem hagyja abba… Becsukom szemecskéimet, és gyenge hangon kezdek nyöszörögni. Koga meglepetten néz le rám, hideg ujjaival végigsimít nyakacskámon, s ebben a pillanatban megszólal a lázmérő is…
Besietek vele a házba, és vetkőztetni kezdem. Megriadva kezd kiabálni, de megnyugtatom, hogy csak fürödni viszem. Kis butus... Mit hittél mit akarok tenni?! Ejnye.
Forró fürdőt készítek neki, után ráhúzom az egyik új pizsamát és ágyba dugom. Ostobaság volt magammal vinnem...
Alaposan betakargatom, és előveszem az ajándékot amit neki szántam. Azt hiszem ez egy ideális pillanat lesz, legalább egy kicsit jobb kedve lesz tőle.
- Ez még neked vettem, láttam mennyire elbűvöltek a gömbdíszek a plázában - mosolygok le rá, és a kis színes rongylabdát felé nyújtom. A benne lévő kis csörgő halkan felcsilingel a mozdulattól. Tágra nyílt szemecskékkel, boldogan felragyogó pofijával csodálja meg, ujjacskáival úgy fogja mint valami törékeny, különleges kincset. Szóhoz sem jut. Nagyon édes...
Ölembe hajtja buksiját, és hálás mosollyal cirógatja meg kis kezével arcomat. Mosolyogva nézem. Ki gondolta volna, hogy ennyire rövid idő alatt ennyire megszeretem ezt a kis édest?
- Holnap majd játszunk vele, de most aludnod kell - veszem el tőle, és az éjjeliszekrényre teszem.
- Kérlek aludj velem...
Lepillantok rá, ahogy átölel engem és visszatart.
- Jól van, ha ezt szeretné az én kis cicusom... - súgom mosolyogva, és mellé dőlve ölelem magamhoz. Ficereg egy kicsit, majd kényelmesen összegömbölyödik.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem... - motyogja félénken, és orrocskáját az enyémhez simítja és álomba zuhan.
Hát Koga...
Le sem tagadhatod, hogy megfőztek. Puhára főztek.
Mióta van nálam? Két napja? És én teljesen a varázsa alá kerültem.
Felületes álomba szenderedek.
Arra ébredek, hogy vergődik a karjaimban és sírdogál... álmában. Azonnal felébresztem.
- Ritsu, kicsikém ébredj... Mi a baj? - simogatom ki arcából hosszú, mézszőke hajtincseit. Valamit mond arról hogy elhagytam mert nem kellett nekem és hogy bántottam.
-De Ritsu, én téged senkinek, a világ minden kincséért nem adnálak oda, és soha nem bírnálak bántani. Miket beszélsz butus? - kérdezem, de mér tudom mi a baja. Szinte sistereg a homloka, ezért beszél félre.
- Kicsi, neked nagyon magas lázad van!
Felültetem, és az éjjeliszekrényen lévő lázcsillapítót beadom neki egy pohár vízzel. Félrebeszélve ellenkezik, de én vagyok az erősebb. Karjaimba kapom, és a fürdőszobába sietek vele. Újabb közelharc árán leküzdöm róla a pizsamáját, és a kádba fektetem. Dideregve üldögél, nagyon kis szánalmasan fest szegénykém. Hűtőfürdőt készítek neki, és ahogy kezd lemenni a láza, a bágyadtságából is kezd kimászni végre.
- Nem kellett volna magammal vinnem téged... az én hibám... - mormogom az orrom alatt, miközben kiemelem a vízből és bebugyolálom egy vastag törülközőbe. Összekoccannak a fogai, úgy didereg szegénykém. Felöltöztetem, visszafektetem és belédiktálom a gyógyszerét is. Figyelem ahogy újra álomba zuhan, és még utoljára ellenőrzöm a lázát is. Lement.
Megkönnyebbült sóhajjal hagyom magára, és a dolgozószobámba megyek. Hogy eltereljem zavaró gondolataimat, inkább dolgozom. Elvégre azt itthon is tudok. Időnként ránézek Ritsura, homlokát megsimítva de alszik.
Készítek neki levest is. Az ebédet kihagytuk, bizonyára éhes lesz.
Lemegy a nap, és én végre rászánom magam, hogy felébresszem. Nagyon gyenge, és sápadt...
- Ébredj kicsim... - súgom újra, és felültetem. Hátrahanyatlana, ha nem támasztanám ki egy párnával. - Egyél egy kicsit.
Belediktálok pár kanálnyi levest, többet nem fogad el.
- Shhh... - kezdi erőtlenül. A szájához hajolok, olyan halkan beszél. - ...ssshhhajnálom, hogy ennyi gondot okozok...
Megpuszilom a homlokát.
- Nem okozol gondot Ritsu. Hidd el. Már alig várom, hogy felépülj, és rosszalkodj itt nekem... - mosolygok rá kedvesen, majd elkomorulok. - Hogy érzed magad?
Már azt hittem, mindennek vége, de ekkor valaki lerántja rólam a fiút.
- Koga...- sírok fel még jobban. Végre itt van,és megment. Most már nem lesz semmi baj. De nagyon fázom. Mintha csak kitalálta volna mit érzek, beleburkol meleg kabátjába, és magához szorít. Kezeimmel átfogom a nyakát, és egész kis testemmel hozzá préselődök.
- Semmi baj kicsim... - duruzsolja. - Haza megyünk.
- Annyira... hüpp... sajnálom... én csak... ki kellett mennem, és amikor visszajöttem... hüpp...
- Csss- gyengéden megcirógatja a buksim, és beültet a kocsiba. Most tudatosul bennem, hogy mennyi ember figyel. Kezeimmel megpróbálom eltakarni arcocskámat, és még mindig megállíthatatlanul remegek.
- Ne aggódj kicsim, ezek a srácok soha többé még csak közeledni sem mernek ezek után a magadfajtához – mormogja halkan. Valamiért hiszek neki… Amikor észreveszi, hogy nem bírom abbahagyni a remegést, feltekeri a fűtést a maximumra. Összekuporodok az ülésen, és plüsscicámat magamhoz szorítom. Az út további részében le sem veszem róla a szemem, nehogy megint eltűnjön.
Nemsokára haza is érünk, és Koga rögtön az ágyikómhoz siet velem, majd ruháimtól próbál megszabadítani.
- Ne… nem akarom!- kiáltok rá, és minden erőmmel magamon próbálom tartani a ruháimat.
-Semmi baj kicsim, de muszáj megfürödnöd, mert megint megbetegszel itt nekem… Utána kapsz tiszta pizsamát, és már aludhatsz is. Hamar végzünk a fürdéssel, pedig máskor szeretek sokáig a habok között pancsizni, de ma valahogy semmihez nincs kedvem. Még a hajacskámat sem fonom be. Pedig milyen jól indult ez a nap… Hősöm alaposan megtörölget, majd rám adja új halacska mintás pizsamámat, amelyet én választottam. Még fölveszem az elmaradhatatlan kabátomat, és hagyom, hogy betakargasson. Most veszem észre, hogy valamit tart a kezében, amit most gyengéd mosollyal ad át.
-Ez még neked vettem, láttam mennyire elbűvöltek a gömbdíszek a plázában. Az ajándékom egy labda volt, olyan puha, színes, a közepén kis csörgővel. Áhítattal nézem. Ez a második ajándék, amit életemben kaptam, és mindkettőt tőle. Fejecském az ölébe hajtom, és elpirult arcocskámmal onnan nézek föl rá. Kezemet felnyújtom, és megsimogatom az arcát. Ő csak belemosolyog a tenyerembe. Finoman elkezdi simogatni a hajam és ezt suttogja:
-Holnap majd játszunk vele, de most aludnod kell - ezzel kiveszi kezemből új kincsemet, és leteszi az éjjeliszekrényre.
-Kérlek, aludj velem- ölelem át derekát mindkét karommal, és magam felé kezdem húzni.
-Jól van, ha ezt szeretné az én kis cicusom- ezzel bebújik mellém a takaró alá, és magához szorít.
-Köszönöm, hogy itt vagy nekem- súgom neki, és miközben orrocskámat az ő orrának dörzsölöm, beszívom azt a jellegzetes illatot, ami csak az övé, és ami mindig meg tud nyugtatni.Ezután teljesen hozzá gömbölyödöm, két praclimat a mellkasára fektetve hamar álomba is merülök.
Félek…ez a hely annyira sötét, és hideg. Nem tudok megmozdulni. Miért vagyok kikötve? Kik ezek az emberek körülöttem? Mind csak gúnyosan nevet tehetetlenségemen. Lábacskáim szétfeszítve és egy - egy fémrúdhoz kötözve.
-Rossz kiscica voltál, ezért büntetést érdemelsz. Jaj, ez a hang, annyira borzasztó. Mindenem fáj, de senki sem segít. Kapok egy nagy pofont, amitől félrecsuklik fejecském… ki lehet ez az ember? Nem látom az arcát. Mit árthattam neki? Egy ember van, akit felismerek. Koga. Hát eljött értem. Megpróbálom felé nyújtani karocskáimat, de ellök magától és gúnyosan rám nevet. Szép szemeiben csak undort és megvetést látok.
-Csak nem képzeled, hogy fontos vagy nekem? Kis ostoba. Majd magamra hagy, egyedül, védtelenül.
- Ritsu, kicsikém ébredj… Mi a baj?
Ez Koga. Zihálva ülök föl, és körülnézek. Alig kapok levegőt, A szobámban vagyok. Sötét van, csak az éjjeliszekrényen világít egy kis olvasólámpa. Akkor csak álom volt. De annyira valóságosnak tűnt. Nagyon fázom… Szemecskéimből szivárogni kezdenek a könnyek. Hangos hüppögéssel bújok hozzá. Csak ennyit bírok ismételgetni:
-E-elhagytál. Nem kellettem neked… Miért bántottál?
- De Ritsu, én téged senkinek, a világ minden kincséért nem adnálak oda, és soha nem bírnálak bántani. Miket beszélsz butus? - Ezzel Megmentőm magához szorít, és száját leizzadt homlokomra nyomja.
Átalusszuk az egész délutánt és az éjszakát. Életemben egyszerre ennyit még nem aludtam... Talán Ritsu testének kellemes melege, és dorombolásának édes hangja az oka.
Amikor felébredek, ő nekem háttal nézelődik kifelé az ablakon. Betakarom egy pléddel, de megdermedek ahogy könnyes arcocskája felém fordul.
- Mi a baj? Még mindig rosszul vagy?
Belesimítja pofiját a kezembe, és én letörlöm könnyeit. Nem szeretem ha sír valaki, az ő könnyes szemecskéit pedig egyenesen elviselhetetlenül torokszorítónak érzem.
- Nem...már jól vagyok, csak elgondolkoztam.
- Oh... akkor jó. - nyugszom meg. - Szeretnél valamit reggelire?
- Nem köszönöm... a tegnapi után pár napig nem szívesen néznék ételre.
Lemosolygok rá. Ugyan... este majd éhes leszel úgyis. Végül sikerül belétukmálnom egy kis pirítóst a gyógyszer miatt. Közben beavatom a terveimbe, hogy elmegyek neki vásárolni pár holmit.
- Kérlek hadd menjek veled... - nyávogja halkan, óriási cicaszemeket meresztve rám, amitől szétolvadok. - Ígérem nem csinálok semmi rosszat, csak ne hagyj egyedül.
- Nem is tudom… te még beteg vagy, és a tegnapi is csak rontott a helyzeten. Ráadásul nincs rendes ruhád. A végén még jobban megfázol itt nekem. Jobb lenne, ha pihennél, és mire felébredsz, már itthon is vagyok.
- Már teljesen jól vagyok - vágja rá azonnal. Megadom magam.
- Na jól, van. Mindjárt kiderül. Hozom a lázmérőt, és ha nincs lázad akkor rendben.
Behozom, és leülök, ő pedig legnagyobb döbbenetemre olyan természetességgel mászik az ölembe, hogy még a szám is tátva marad, de hamar összeszedem magam. Nem vagyok hozzászokva az ennyire intim kontaktushoz... Eltart egy darabig, amíg olyan természetesnek veszem mint ő. Tétován emelem fel a kezem, végül a hátát kezdem simogatni, és gondolataimba merülök. Már most a szívemhez nőtt ez a kis neko, ezért bizonyára nagyon nehéz lesz őt visszaadni gazdájának, ha megtalálom.
Csipog a hőmérő. Nem lázas. Remek.
- Hát…úgy tűnik nincs lázad…akkor indulás. De jól öltözz fel! - szólok rá, és ő boldog sikkantással ugrik a nyakamba, és megpuszilja az arcomat, majd elporzik a rongyos ruháiért. Ha megkapja az ujjakat, ki is dobom mindet, kivéve a kabátot amihez úgy ragaszkodik.
Egy vastag kötött sálat kerítek az egyik szekrényből, és azt is rátekerem.
- Csak a biztonság kedvéért... - mosolygok le rá és végre elindulunk.
A plázában nehezen viseli az embertömeget, de azért kíváncsian nézelődik, miközben szorosan bújik hozzám. A sok mosolygó ember benne gyönyörködik, hiszen még ilyen kis rongyosan is nagyon szép. Besétálunk egy ruhaboltba, és veszek neki fehérneműket, nadrágokat, pólókat és vastag, meleg pulcsikat, új kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt...
Aztán egy játékbolt következik. Mosolyogva figyelem ahogy csillogó szemekkel nézelődik, és veszek neki egy plüsscicát is, plusz egy meglepit amit a zsebembe csúsztatok miután kifizettem. Nagyon örül a játéknak, igazán aranyos ahogy boldog mosollyal szorongatja.
Visszakísérem a kocsihoz, beültetem.
- Mindjárt jövök, még be kell mennem a húsboltba is. Oda te nem jöhetsz sajnos. Csak pár perc, addig maradj itt és ne nyisd ki senkinek a kocsiajtót.
- Rendben, de siess vissza...
Rákacsintok és elsietek. Sokan vannak a boltban, de végre rám kerül a sor, és már sietek is vissza Ritsuhoz.
A kocsim mellett látok néhány fiút, és gyanúm feléled. Odaszaladok, és amikor meglátom mit művelnek, dühösen felkiáltok. Kettőt nekilökök az autónak, és a támadás erejétől a földre esnek. A harmadikat lerántom Ritsuról, és a kocsihoz szorítva húzok be neki egy hatalmasat. Aztán még egyet. És még egyet. A másik kettő elszalad, én pedig olyan haragot érzek, hogy képtelen vagyok abbahagyni.
- Hogy merészeltél... - bumm. - ...hozzá nyúlni? Mégis mit képzeltél? - bumm. - Azt hitted, hogy ezt bűntetlenül... - bumm. - ...megúszhatod? Te kis mocsok...
- Koga... - hallom a halk síró hangot, és azonnal kijózanodom. Elhajítom a vérző orrú, eszméletlen srácot, egyenesen a biztonsági őr felé. Küldök felé egy megsemmisítő pillantást is, majd a földön didergő, zokogó Ritsu fölé hajolok. Kabátomat levéve nyalábolom fel őt és magamhoz ölelem. Karocskáival nyakamba kapaszkodik, könnyes arcát nyakamba fúrja. Jaj istenem... még időben érkeztem hála istennek!
- Semmi baj kicsim... - dörmögöm. - Haza megyünk.
- Annyirra... hüpp... sajnálom... én csak... ki kellett mennem, és amikor visszajöttem... hüpp...
- Csss... - cirógatom meg fejecskéjét, és kinyitom a kocsit. A körénk verődött tömeggel mit sem törődve ültetem be, és ülök én is a volán mögé. - Na aggódj kicsim, ezek a srácok soha többé még csak közeledni semmernek ezek után a magadfajtához - morgom halkan.
Gyengéden kezd el vizsgálni, először csak simogat, majd hirtelen erősebben megnyomja pocim. Ez az érzés iszonyú! Fájdalmamnak hangot is adok. Ezután már csak lágyan masszíroz.
-Semmi baj. Sejtettem, hogy ez lesz a vége. Hirtelen ettél nagyon sokat, és most ezért megfeszült a hasad és kőkemény lett.
-Tényleg? – csak ennyi? Azt hittem valami sokkal komolyabb, mert nagyon fáj. Még mindig folynak a könnyeim, de az ő jelenléte máris enyhített a kellemetlenségeken.
-Visszaigazítja rám a hálóruhám. Mikor húzta föl? Nem emlékszem, így utólag jövök zavarba.
- Mindjárt jövök.- mondja. És gyorsan elhagyja a nappalit. Vajon hova megy? Nemsoká visszajön, kezében egy összehajtogatott törülközővel, majd a karjaiba vesz, és elindulunk szobácskám felé. Olyan finoman rak le az ágyra, mintha valami törékeny, értékes dolog lennék.
-Ez melegvizes palack. Rátesszük a hasadra, és egy idő után fellazul és elmúlik a fájdalom. Ha ő mondja, akkor biztos úgy van. Olyan jó, hogy mellettem van…
-Jó…- nem tudok semmi értelmeset mondani, eléggé elpilledtem. Koga a hasamra helyezi a vizespalackot, és betakargat.Ne.. nem akarom, hogy elmenjen, nem akarok egyedül maradni. Félek, hogy megint rámtör a fájdalom.
-Maradj még egy kicsit...
- Rendben…- óvatosan leül mellém az ágy szélére. De nekem ez a közelség nem elég, ezért belekapaszkodok ingjébe, és minden erőmet latbavetve behúzom magam mellé. Mikor már mellettem fekszik, a lehető legközelebb bújok hozzá, pocimra szorítva a törülközőt. Már jobban vagyok, csak ez a borzalmas hányinger ne lenne… Félálomban érzem, ahogyan gyengéden simogatni kezd, majd nemsokára megint érzem azt a csodálatos érzést, amikor a fülecskéim tövét vakargatja. Hangosan dorombizok neki cserébe, fejemet a széles mellkasra hajtva. Farkincámat átvetem a derekán, bizony, innen nincs számára menekvés! Ebben a meleg, biztonságos fészekben pillanatok alatt elalszom.
Másnap arra ébredek, hogy valami melegen fekszem. Fejecském kibújtatom a takarósátor alól, és meglepődve veszem tudomásul, hogy az éjjel én bizony teljesen rámásztam Kogára. Buksim a vállán pihent, két kis karocskámmal a nyakát fogtam át, és a farkincám még mindig a derekán pihent. Eléggé zavarba jöttem ettől az intim helyzettől, még apró fülecskéim is a bíbor legélénkebb árnyalatában virítottak. De legalább nem ébredt föl. Óvatosan kibújtam az ágyikóból, megbabonázva meredtem a hatalmas ablakra. Az egész falat elfolalta, és a kilátás valami csodálatos volt. A hóval borított házak, és az utcán vidáman hóembert építő gyerekek képe ámulatba ejtett. Milyen vidámak…egy kisfiú felbukott egy kőben, de édesanyja azonnal odarohant, a karjába vette és a gyerek arcán már megint az a vidám, boldog mosoly játszik. Az én szememet pedig ellepik a könnyek…volt nekem valaha családom? Voltam én akár csak egyszer is ilyen boldog? Ebben a pillanatban valami puhát érzek a vállamra hullani. Hátranézek, és Kogát pillantom meg, amint éppen egy plédet próbál körém igazítani. Amikor meglátja a könnyeimet, megkérdezi:
-Mi a baj? Még mindig rosszul vagy?- közelebb jön hozzám, és kezével végigsimít pofimon. Fejecském beleszorítom a hatalmas, meleg tenyerébe, és onnan dünnyögöm:
-Nem... már jól vagyok. Csak elgondolkoztam.
-Oh… akkor jó. Szeretnél valamit reggelire? Brrr… már a reggeli gondolatára is rosszul vagyok…még van egy kis hányingerem, de nem szeretném ilyesmivel zavarni. Biztosan elmúlik magától.
-Nem köszönöm… a tegnapi után pár napig nem szívesen néznék ételre. Ő csak megajándékoz szokásos kedves mosolyával.
-Rendben, de valami könnyűt enned kell. Már csakgyógyszer miatt is. Egy kis pirítóst sajttal?
-Oké..
-Reggeli után be kell mennem a városba, szükséged van pár dologra.
-Jól megleszel egyedül? Ne.. .nem akarok egyedül maradni…
-Kérlek hadd menjek veled… ígérem, nem csinálok semmi rosszat, csak ne hagyj egyedül.
-Nem is tudom… te még beteg vagy, és a tegnapi is csak rontott a helyzeten. Ráadásul nincs rendes ruhád. A végén még jobban megfázol itt nekem. Jobb lenne, ha pihennél, és mire felébredsz, már itthon is vagyok.
-Már teljesen jól vagyok.- ha valamit el akarok érni, azért a végsőkig harcolok.
-Na jól, van, mindjárt kiderül. Hozom a lázmérőt, és ha nincs lázad akkor rendben. Ezzel ki is ment a kis kütyüért. Amikor visszajött, beleültem az ülébe, és a hónom alá rakta. Megtaláltam a kedvenc helyemet a házban. Koga öle… Amíg vártunk, a hátacskámat kezdte cirógatni. Hamar jelzett a szerkezet, és megtudtuk az eredményt.
-Hát…úgy tűnik nincs lázad…akkor indulás. De jól öltözz fel! Örömömben a nyakába ugrok, és egy nedves cica-puszit nyomok az arcára. Amikor magamra öltöm az összes ruhám, ő még a nyakam köré teker egy sálat is.
-Csak a biztonság kedvéért…- mondja, és közben megvakargatja a fülecskémet.
Mint hősömtől megtudtam, a legközelebbi plázába megyünk. Egy helyen sok minden, és még fűtött is. Engem teljesen elbűvölnek a színes fények, de a sok ember és a tolongás már kevésbé tetszik Ez a tömeg igazán rémisztő. És ez a zaj.. félősen bújok Koga hosszú kabátja alá, csak a buksim lóg ki belőle. A szükséges holmik nagy részét hamar beszerezzük és kapok ajándékot is.. Egy puha plüsscicát…máris imádom. Koga szerint hasonlít rám. Sajnos volt egy üzlet, ahova a kiírás szerint nem szabad nekokat bevinni, így megkért, hogy várjam meg a kocsiban. De már olyan régóta bent van, és nekem pisilni kell…mit csináljak? Kezdek egyre jobban félni. De nekem muszáj elmennem… itt van nem messze. Így elindulok. Olyan gyorsan szedem apró lábacskáim, amilyen gyorsan csak tudom. Hamar végzek is, de mire visszaérek, őt még mindig nem látom sehol. Ebben a pillanatban három fiú gyűlik körém, és vészjóslóan vigyorognak.
De cuki kis neko…csak nem itt hagyott a gazdád? Rossz voltál? Majd mi játszunk veled…
Az egyik letépi rólam a kabátom… annyira hideg van. És a hó megint elkezd szakadni. Máris átjárta egész testem a hideg. Remélem, nem esek vissza. Megígértem Kogának, hogy vigyázok magamra. Megmentőm hol vagy… nagyon félek… segít…Szemecskéimbe gyűlnek a könnyek. Mit fognak velem tenni? A másik már a nadrágomat rángatja le, durván megszorítva érzékeny farkincám, de innen filmszakadás… nem akarok emlékezni semmire…
Szerkesztve zsebike által @ 2009. 06. 25. 10:42:29
Beveszi a gyógyszert, majd szája elé szorítja kis kezecskéjét. Jaj ki ne hányja...
Ölembe húzom, és megnyugtatóan simogatom a hasát, csitítgató szavakat sugdosva neki. Szerencsére elmúlik neki egy idő után. Bizonyára nincs hozzászokva a gyógyszerekhez.
Jó érzés vele a kandallónál üldögélni. Már el is felejtettem, milyen az, amikor nem vagyok egyedül. A sok évnyi magány bizony fájdalmas tud lenni néha.
- Éhes vagy? - kérdezem hosszú hallgatás után tőle. Abban a pillanatban meg is kordul a hasa. Elmosolyodom. Olyan kis aranyos, bármit is csinál. És végre van kivel törődni... Felállok.
- Te csak maradj itt és pihenj...
A konyhaajtóban ér utol, és a derekamba csimpaszkodik.
- Inkább veled mennék, ha szabad - néz rám olyan ellenállhatatlan szemecskékkel, hogy akármit megadnék neki.
- Biztos vagy te már olyan jól, hogy ilyen sokat talpon legyél?
Hevesen bólogat, így sóhajtva engedem meg neki, feltéve ha szól amikor elfárad.
Egy székre kucorodik, és onnan figyeli mit csinálok. Végül már mellettem kíváncsiskodik, orrocskáját beleütve mindenbe.
- Mit főzöl?
- Zöldséges ragut rizzsel. Megkóstolod? - mosolygok le rá kedvesen. Ízlik neki, aranyosan megnyalintja szájacskáját is, és még farkincája is megmozdul. Megbűvölve figyelem. Annyira új még nekem ez az egész...
- Pár perc és kész, addig menj szépen vissza az ágyba, mindjárt megyek én is.
- Ugye velem eszel? - ragyog fel rám szemecskéjével, és olyan pillantást kapok, hogy menten magamat tálalom lekvárként a pirítósra.
- Hát lehet ennek ellenállni? De most sipirc az ágyba.
Felpakolok a tálcára mindent, és beviszem. Leülök mellé egy székre, és amíg eszem, őt figyelem. Szabályosan behabzsolja az ételt. Nagyon aranyos, ahogy teli szájjal tömi magát. Remélem nem fog megfájdulni a hasa. Reggel még alig tudott pár falatot enni...
Jóllakottan, álmosan pislog amikor elveszem előle az üres tálcát. Betakargatom.
- Köszönök mindent - suttogja édesen mosolyogva, és még szörpillatú puszit is kapok az arcomra. Édesen elpirulva bújik a takaró alá, így nem látja mennyire zavarba hozott.
Engem nem szoktak puszilgatni... Idejét sem tudom, mikor éreztem egy másik test melegét a bőrömön.
Magára hagyom, had pihenjen, és a nappaliban megtorpanok. Tétován simítom meg arcomat, ahol megpuszilt. Még most is érzem puha kis ajkait...
Megrázom a fejem, és a zavaró gondolatokat tudatom hátsó sarkába űzve lépek a mosogatóhoz, hogy elmossam a tányérokat.
Havazik...
Bekapcsolom a tévét, de elálmosodom én is így inkább leoltom, és elheverek a kanapén. Elvégre szabadságon vagyok, akkor akár már pihenhetek is.
*
Finom cirógatás, mint egy virágszirom, amely lehullik a tavaszt jelző faágról, úgy simítja végig az arcom. Újra és újra... amíg rá nem ébredek, hogy nem álom.
Felemelem ólomnehéz szemhéjaimat, egyenesen a fölém hajoló kis arcocskára nézek, amelyen fájdalmas arckifejezés. Azonnal éberré válok.
- Mi történt Ritsu? Miért nem alszol? - ülök fel azonnal.
- Nagyon fáj a pocim, és hányingerem van - nyöszörgi, szemecskéi könnybe lábadnak. Felállok, és a helyemre fektetem gyengéden. Felhúzom a hosszú pólót róla, és zavartan kerülöm el tekintetemmel az intim részeket, úgy vizsgálom meg a hasát, közben homlokán ellenőrzöm a lázát is, de szerencsére nem forró. Megnyomom a hasát, és ő hangosan nyávog egyet.
- Semmi baj - kezdem finoman masszírozni a hasát. - Sejtettem, hogy ez lesz a vége. Hirtelen ettél nagyon sokat, és most ezért megfeszült a hasad és kőkemény lett.
- Tényleg? - néz fel rám szipogva. Bólintok, és szemérmesen visszaigazítom a pólóját. Azt hiszem holnap elmegyek most már venni neki ruhákat, mert igazán zavarba ejtő, hogy félpucéran mászkál a lakásomban.
- Mindjárt jövök.
Kisietek a fürdőszobába, és némi keresgélés múlva meg is találom a melegvizes palackot. Feltöltöm forró vízzel, és egy puha törülközőbe csavarom. Visszamegyek hozzá, felnyalábolom törékeny kis testét és visszaviszem a hálóba.
- Ez melegvizes palack. Rátesszük a hasadra, és egy idő után fellazul és elmúlik a fájdalom.
- Jó...
Óvatosan ellenőrzöm, hogy nem túl forró-e, aztán ráteszem a hasára és betakargatom. Elindulnék kifelé, de megfogja a kezem.
- Maradj még egy kicsit... - kéri édes hangján. Nos, bevallom őszintén magamnak, hogy igenis ez minden vágyam. Nem tudom miért, de nem szívesen hagyom magára egy percre sem.
- Rendben - ülök le mellé. Ujjacskái ingembe kapaszkodnak, és finoman behúz maga mellé. Kissé zavartan, de elheverek oldalt fekve a takaró tetején, és könyökömre támaszkodva figyelem ahogy hozzám gömbölyödve elfészkelődik, pocakjára szorítva a palackot.
Óvatosan megsimogatom a fejét, majd felbátorodva a füle tövét kezdem vakargatni. Halkan dorombolni kezd, és én megbűvölve hallgatom. Valami hihetetlenül kellemes érzés...
Az orvos egyre csak közeledik, és én nem bírom kikerülni. Annyira nem akarom ezt az egészet, de most, hogy Koga itt van, és vigyáz rám, talán kibírom. A doki lehajol hozzám, és megkérdezi:
-Hogy hívnak kicsikém?- mégis mit képzel? Én nem fogok vele beszélgetni, olyan félelmetes… vagy csak én érzem így? Felé fújok, közben kivillantom fogacskáimat. Hiú ábránd, hogy talán ennyitől megijed, de ösztönösen jött. Alaposan megvizsgál, miközben Koga simogat, és halkan beszél hozzám, így egész elviselhető ez a procedúra. Amikor végeztek, ki akarnak menni kávézni, és a megmentőm le akar fektetni az ágyikómba, eziránti nemtetszésemet heves fejrázással, és nagy cicaszemeim pillogtatásával igyekeztem tudtára adni. Végül az orvos tanácsára bebugyolál, és kivisz magával a kanapéra. Nem igazán figyelek arra, amit beszélnek, jobban lefoglal az új környezet szemrevételezése. Ez a helyiség is tágas, barátságos. Tekintetem a kandalló ragadja meg, vagyis inkább a benne vidáman lobogó tüzecske. Az egész ház tükrözi a tulajdonosa személyiségét.Nagyon jó érzés, ahogy Koga simogatja a hátam, egészen elálmosodok tőle. Kis kezeimet a mellkasára fektetem, és gyengén gyúrogatni kezdem. Arra eszmélek, hogy mindketten felállnak, és én egy puha szőrmén landolok a tűz előtt.
- Kikísérem az orvost, addig pihenj – lemosolyog rám. Annyira szeretem a mosolyát…
- Jó, de ne maradj sokáig...- nagyon nem szeretek egyedül, pontosabban nélküle lenni. Ez alatt a rövid idő alatt nagyon ragaszkodni kezdtem hozzá. Nemsokára visszatér és leül mellém a takaróra rám mosolyog, és én tiszta szívemből viszonzom.
- Nos, akkor mindjárt be is veszed az első tablettát, jó?
- Jó… de ugye nem lesz keserű? Nagyon nem szeretem a keserűt.
- Nem tudom, de akkor csinálok neked édes szörpöt, és majd azzal veszed be- ezzel ki is megy a konyhába, pár perc múlva visszajön, kezében a gyógyszerrel és a szörppel.
Nagy levegőt veszek, és lenyelem a pirulát, amely borzalmasan keserű. Gyomrom szinte rögtön fel is fordul tőle, kezecskémet szám elé kapva próbálom elfojtani hányingerem. Ő ezt észreveszi, azonnal az ölébe vesz, és pocim kezdi el simogatni, miközben megnyugtatóan beszél hozzám
- Ritsu csak rám figyelj, mindjárt jobban leszel, vegyél mély lélegzetet.
-Valóban, hamarosan csökken a rosszullét, és megkönnyebbülve hajtom vállára fejecském. Így maradunk egy darabig, majd megkérdezi:
-Éhes vagy? A választ megint gyomrom korgása adja meg, mire föláll és elindul a konyha felé.
-Te csak maradj itt, és pihenj- mondja nekem, de nem nagyon tetszik ez az ötlet.Utána sietek, és két kézzel átfogom a derekát
-Inkább veled mennék, ha szabad- pillantok fel rá nagyra nyitott szemeimmel, mire lehajol hozzám, és gyanakodva méreget.
-Biztos vagy te már olyan jól, hogy ilyen sokat talpon legyél? Heves bólogatásom a válasz. Nos, rendben, de ha fáradsz, vagy nem érzed jól magad, rögtön szólj, és lefekszünk oké? Én erre nagyot bólintok, és bemegyek a szobába a kabátomért. Ezután kényelmesen elhelyezkedem egy széken, és érdeklődve figyelem, milyen ügyesen készíti el ebédünket.
Az isteni illatok még jobban meghozzák az étvágyam, így alig győzöm kivárni, amíg elkészül. Kíváncsian felállok, és mellé lépve belelesek a serpenyőkbe.
-Mit főzöl?
-Zöldséges húsragut rizzsel. Megkóstold?- egy kis adagot a fakanálra tesz, és felém nyújtja.
- Hmmm… ez nagyon finom- még a szám is megnyalom utána. Farkincám ide-oda billegetem elégedettségemben.
- Pár perc és kész, addig menj szépen vissza az ágyba, mindjárt megyek én is.
- Ugye velem eszel?- nézek fel rá kérlelőn.
-Hát lehet neked ellenállni? De most sipirc az ágyba.
- Hamarosan meg is jelenik a tálca finomsággal, és én élvezettel tüntetem el az utolsó morzsáig. Ő csak mosolyogva néz, de látom szemében az elégedettséget is.
Ebéd után nagyon elálmosodom, és amikor fölém hajol, hogy betakargasson, egy puszit adok arcára.
- Köszönök mindent- súgom neki fülig pirulva, majd a takarót fejem búbjáig felhúzva gömbölyödök össze.
***
Arra ébredtek, hogy a hasam iszonyatosan fáj. Nem tudom mi ez, de nagyon megrémít. Ilyet még nem éreztem soha. Mintha kést forgatnának bennem.
Megpróbálok felállni, és megkeresni Kogát. Ő az egyetlen, aki segíthet. Nagyon nehezen megy a járás, de nem adom föl. A nappaliban meglátom a békésen alvó megmentőmet, és odamegyek hozzá. Elkezdem cirógatni az arcát, mire lassan kinyitja szemeit, és álmosan néz körül.
-Mi történt Ritsu? Miért nem alszol? Valószínűleg láthatta, hogy nem vagyok jól, mert gyorsan felül és úgy néz végig rajtam.
-Nagyon fáj a pocim, és hányingerem van - mondom neki panaszosan, és könnyes szemecskéimmel segélykérően tekintek rá. Azonnal a karjaiba vesz és fölfektet a kanapéra. Homlokomra szorítja a tenyerét, lehúzza rólam a kabátot és a pólót, majd megnyomogatja fájó hasam, mire csak egy fájdalmas nyávogást tudok produkálni.
