|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2012. 11. 12. 22:14:33 | #24199 |
Karakter: Horhe Davon
Megjegyzés: (Hugimnak)
Hozzám bújik, miközben kicsit próbálja lenyugtatni magát. Igaz azt gondolja, hogy nem tudom, hogy kicsit sír, de érzem a pólómon, ahogy átázik, de nem mondom neki, mert ha nem akarja mutatni akkor nem akarom erőltetni és nem is csinálok mást, csak ölelem… végül eltávolodik tőlem és befejezi az ételt. Nem beszélgetünk, csak hagyom, hogy ha ő szeretne beszélgetni, akkor kezdeményezzen, mert nem tudom még teljesen, hogy ilyen helyzetekben miként szereti a dolgokat.
Megesszük a kaját is, majd végül leülünk a nappaliba, hogy megnézzük a Barbie-t. Evie folyamatosan csak szörnyülködik én meg csak nevetek rajta. Örülök neki, hogy kicsit rendbe jött legalább a filmnézés idejére.
~*~
Még is csak keresek házat bár próbálok a közelbe, hogy megkönnyítsem szerelmem életét is, de nem igazán sikerült, mert így ingázik, még ha csak egy utcával lakok lejjebb. Hol nálam alszol hol barátnőjénél, bár valahogy jobban örülnék neki, ha teljesen nálam lakna. Egyre jobb a kapcsolatunk és egyre jobban szeretem, ami napról napra fokozódik és nem tudom megunni a kicsikét. Bent a fiúknak is csak róla beszélek és megállapították, hogy már ezt várták, hogy mikor jövünk össze. Nagyon örülnek nekünk én meg a boldogságomnak örülök.
Ám az előző héten érkezett egy ujjonc, akit mellém állítottak be és ráadásul nő. Mindenki próbálja mondani, hogy vigyázzak vele, mert nem biztos, hogy jó vége lesz, de vigyázok magamra arról nem is beszélve, hogy szeretem Evie-et és nem akarom elveszíteni és ezt a csajjal is közlöm, hogy barátnőm van, akit nagyon szeretek, meg szinte neki is csak róla áradozok.
Most is éppen a kis szőkeséggel beszélgetek bent az öltözőben, egy szál bokszerben, amikor egy ismerős hangot hallok.
- Heló! Esetleg zavarok? – ahogy kincsemre nézek csak elmosolyodok. Már alig vártam, hogy megérkezzen.
- Evie! Gyere beljebb, már vártalak. – megfogom kicsim kezét és egy puszit akarok adni neki, mire egy olyan csókot kapok, amilyet nem mostanában adott nekem, de nagyon örülök neki, hogy így van és itt. Az ilyen csókoktól állandóan beindul a kis lakó lent, de most vissza kell fognom magam, mert elég ciki lenne pont Carol előtt álló farokkal lenni.
- Hoztam neked enni – Amint meglátom a szatyrot hálás szemekkel nézek kicsimre, majd leülök és elkezdem kivenni a finom éteket.
- Szuper, már úgyis kezdtem megéhezni…- mondom szerelmemnek, de ekkor megjelenik Carol és a vállamra teszi a kezét. Az ő érintése cseppet sem hasonlít Evie érintésére. Nem mozgat meg bennem semmit.
- Davon, nem felejtettél el valamit? – kérdezi, mire észeb kapok. Ők még nem is ismerik egymást.
- Persze, milyen udvariatlan vagyok… Carol, ő itt a barátnőm, Evie. Evie, ő itt a legújabb munkatársam, Carol. – bemutatom őket egymásnak, de most a hasamra gondolok, mert így kifogok dőlni a munka során, ami nem lenne a legkellemesebb.
- Igazán örvendek. – mondja kicsim.
- Úgyszintén. Szóval te lennél Davon… barátnője? – teszi fel a kérdést Carol, bár a végén a hangsúlyt nem értem, azt viszont tudom, hogy amikor szerelmem átkarol, az olyan jól esik és igazán bensőséges. Imádom őt és soha nem tennék olyat, amivel elveszíthetném.
- Ahogy mondod. Csodálatos pár vagyunk, nem?
- De igen, abszolút…
~*~
Már a megbeszélt randink felé tartunk, de szerelmem egyáltalán nem boldog és fortyog, ami engem kicsit zavar főleg, hogy még válaszolni sem válaszol rendesen.
- Evie, valami baj van…? – kérdezem tőle, miután megnéztük a filmet. Alatta érdekesen viselkedett. Nem bújt hozzám, amikor meg akartam ölelni és inkább távolodott, ami engem zavar.
- Nincs semmi. – vágja rá, de ki az a hülye, aki ezt beveszi? Megfogom a kezét és vissza húzva magamhoz próbálok beszélni vele, miközben a derekát is át ölelem, de csak elfordított fejjel duzzog tovább.
- Édes, látom, hogy bánt valami… ki vele. – kérésemre viszont eltol magától és még ölelésemből is kibontakozik.
- Igazán nem bánt semmi, nem tudom, honnan vetted ezt a hülyeséget.
- Egész délután így viselkedsz, nyilvánvaló, hogy valami baj van. – állapítom meg egye szomorúbban én is. Nem akarom így látni, de ha nem mondja el, hogy mi a baj, akkor nem tudok vele mit kezdeni sajnos.
- Szimpatikus az új kolléganőd. Hogy is hívják? Carol? – kérdésén csak meglepődök, de végül nevetve simulok a hátához.
- Szóval ez a gond? Carol? – most kicsit megkönnyebbültem. Remélem tudja, hogy szeretem és nem akarom elveszíteni, mert így van.
- Nekem valahogy elfelejtettél szólni róla. – mondja megsértődve. Nem értem miért van így kiakadva rá, hiszen azt a csajt nem is lehet az én egyetlenemhez hasonlítani.
- Hiszen csak pár napja van itt… kedves lány, de nem nagy szám. – próbálnám kicsit csillapítani, hogy a haját félre tűrve csókolgassam édes nyakát, de nem hagyja, hanem csak ellépve tőlem folytatja a durcizást.
- Nem nagy szám? Ezt a felfújt szilikon melleire érted vagy a kiéhezett pillantására? – sosem láttam még ennyire kikelve magából, de nagyjából kezdem össze rakni a képet.
- Most… féltékeny vagy? – kérdezek rá mosolyogva, de ő erre csak még mérgesebb lesz. Már majdnem olyan a feje, mint a mesékben a mérges emberkéknek olyan vörös.
- És ha az vagyok? Én talán nem lehetek féltékeny? – kegyetlen dühös, csak nem értem, hogy miért. – Nem vagyok éhes. Hazamegyek. – közli velem, amire kicsit lefagyok és már taxiba is szállva megy haza.
Nem értem Evie-t, hogy miért csinálja ezt, hiszen semmit nem csináltam ellenne és nem adtam neki okot a féltékenykedésre sem… Ennyire nem bízna esetleg bennem, hogy nem elég csak ő nekem? Akár mi is legyen a válasz az biztos, hogy annyira nem esik jól tőle ez, de valahogy sejtem, hogy ő is rosszul érzi magát Carol miatt.
Nagyot sóhajtok és végül hazamegyek. Nem tudom, hogy mit csinálhatnék. Mitől érezné jól magát Evie és hogy lenne legjobb az egész. Én csak őt akarom és senki mást. Ráadásul mehetek is dolgozni holnap megint.
Ahogy otthon téblábolok, egyszer csak kopogtatnak. Megdobban a szívem, mert azt hiszem, hogy szerelmem az, de tévedtem… Sophie áll az ajtóm előtt és nagyon mérgesen.
- Még is mit képzelsz magadról? – kérdezi dühösen, miközben beljebb lök az ajtón és bejön. – Megbocsájt neked és mindent meg tesz, te meg így hálálod meg? – kérdezi egyből és tudom, hogy mire gondol.
- Nézd Sophie én nem csináltam semmit. Lett egy új munkatársunk és ennyi. Nem tehetek róla, hogy mellém osztották be, de azt tudom, hogy nem akarok tőle semmit, mert Evie-t szeretem. – mondom komolyan.
- Hazug vagy. Olyan vagy, mint a többi pasi, te is csak azt a pillanatot keresed, amikor megdughatod. – szegezi nekem egyből.
- Ez nem így van. - sóhajtok nagyon. – Nem akarom Eviet bántani soha többet, mert ő jelenti számomra a mindent.
- Nem tudsz jól hazudni. – mondja nekem, ami viszont nem tetszik.
- Most minden áron szét akarsz minket szedni? – teszem fel a kérdést komolyan, bár a választól félek.
- Nekem az a fontos, hogy Evie boldog legyen és melletted nem igazán az. Nem elég, hogy ingázik kettőnk között, előtte jól átverted, most meg meg is csalod. Nem ilyen pasit kívánok neki. – ezek a szavak olyan tőrként fúródnak a szívemben, hogy még jó párszor meg is fordulnak.
A múltamról nem tehetek, meg azt hittem már eleget vezekeltem miatta, de úgy látszik nem. Nem csalom meg a barátnőmet, és nem tudtam, hogy szenved mellettem.
- Nem csalom meg egyáltalán, de azt nem tudtam, hogy ennyire rossz neki, hogy így vagyok. – állapítom meg.
- Csak most jöttél rá? És ehhez egy másik csaj kellett? Miért nem hagytad, hogy elfelejtsen? – teszi fel sorba a kérdéseket.
- Mert szeretem. – mondom neki egyszerűen.
- Ha szereted, akkor elengeded és békén hagyod teljesen. – fejezi be a mondandóját.
- Ez a te véleményed. – mondom egyszerűen és komolyan nézve rá. – Viszont tudod mit? Önző leszek. Nekem szükségem van rá és vele akarok lenni, de nem akarom elszakítani tőled, mert tudom, hogy mennyire fontos vagy neki, amit tiszteletben tartok és soha nem fogom tőled elszakítani, mert rád mindig szüksége lesz, még ha rám nem is, de soha nem fogom elengedni és ezt többet ne kérd tőlem kérlek, mert képtelen vagyok elengedni.
- Ezt akartam tőled hallani. – mondja teljesen lenyugodva én meg csak kerek szemekkel nézek rá, hogy most még is mi akar ez lenni.
- Ezt hogy érted? – nézek értetlenül.
- Csak meg akartam nézni, hogy mennyire ragaszkodsz Evie-hez és meg kell állapítsam, nagyon is ragaszkodsz hozzá, ami nekem kifejezetten tetszik. – mosolyodik el, de még mindig nem értem. – Amúgy nyugodj meg, minden rendben van, csak most kicsit zavarja egy két dolog és össze van zavarodva.
- Értem. – mondom neki, majd csak őt figyelem. – Azért majd mond meg neki légyszi, hogy szeretem és sajnálom, hogy megbántottam, meg hogy folyamatosan bántom ezzel az elköltözéssel.
Mindent megbeszélünk, de végül elmegy én meg lefekszek pihenni, de egy sms-t azért írok neki, amiben leírom, hogy szeretem, és hogy nagyon hiányzik…
~*~
Másnap reggel nem tudom, hogy mit csináljak. Carol próbál rám mászni, de most nem érdekel, mert hiányzik a szerelmem és vele akarok lenni. Haverokkal beszélgetek inkább, akik tudják, hogy mi bajom van és meg is próbálják távol tartani tőlem, de ez akkor sem pótolja azt hogy Evie nincs velem és nem ölelhetem.
Éppen búskomorságban ülök a szépen az asztalnál a poharamat forgatva, amit tőle kaptam, amikor egyszer csak megböknek.
- Mi van? – kérdezem unottan.
- Fordulj meg. – mondja, mire hátra nézek és szerelmemet látom meg az ajtóban.
Egyből felállok és odamegyek kicsim elé, de nem tudom, hogy mit csináljak, mert eléggé rossz hangulatban váltunk el és nem szeretném továbbsúlyosbítani a helyzetet ami közöttünk van.
- Kicsim. – mondom halkan és csak reménykedve, hogy valami pozitív miatt jött.
- Hajolj le. – kér meg, én meg teljesítem, amit kér, de legnagyobb meglepetésemre ajkaimra tapadva karolja át a nyakamat, amire mindenki elkezd ujjongani – Carolon kívül -, én meg kicsimbe karolva emelem fel, mire lábait derekam köré fonja és úgy csókoljuk egymást mindent bele adva, amit tegnap este nem tudtunk meg adni a másiknak.
- Szeretlek Evie. – mondom őszintén szinte csak neki a szemébe nézve, miközben az arcomat simogatja és a homlokát az enyémnek dönti.
- Sziasztok emberek. – fagy meg bennem a vér olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, amikor olyan hangot hallok meg, amit soha nem akartam meghallani… TIM… Mi a francokat keres itt?
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 11. 13. 18:23:18
|
| vicii | 2012. 11. 02. 14:04:25 | #24010 |
 Karakter: Evie Madcap
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
- Két dolgot kérnék akkor.- veszi komolyra a figurát, én pedig összehúzom a szemeimet.
- Nem volt szó két dologról, csak arról, hogy bármit.- szögezem le.
- Nem olyanok lesznek, amit nem tudnál teljesíteni.- vigyorog, de ezzel kicsit sem nyugtat meg…
- Na jól van, mondjad.- sóhajtok fel végül, jöjjön, aminek jönnie kell.
- Adj egy csókot.- mondja először, én pedig rosszallóan rázom meg a fejem. Jellemző… mosolyogva csúsztatom a kezem tarkójára, majd finoman lehúzom magamhoz és az ajkaira tapadok. Ezúttal én vezetek, lassan, andalítóan csókolom, Davon pedig örömmel viszonozza és el is mélyíti. De persze nem tud bírni magával, a kezei máris rossz helyre tévednek, ezért büntetésből megszakítom a csókot.
- Csókról volt szó.- figyelmeztetem gonosz kis mosollyal.
- Nem tehetek róla, hogy gyönyörű vagy.- sóhajtja áhítattal, én pedig majdhogynem elpirulok.
- Na te piszkos kis hízelgő, inkább mond azt, mit kérsz még.- mondom huncut mosollyal végigsimítva a mellkasán, mire komolyságot erőltetve magára leül a kanapéra. Én is így teszek, de nem állhatom meg, nyomok egy puszit az arcára.
- Nézd meg velem a Barbie mint Rapunzelt.- mondja olyan komoly arccal, hogy először teljesen lesokkolódok. Aztán elröhögöm magam.
- Te hülye vagy. Remélem, nem gondolod komolyan.- nyögöm, miután véget rt a röhögő görcs.
- De igen.- mondja vigyorogja. – De induljunk. Nem akarok több időt itt tölteni.- pattan fel, majd engem is felhúzés kézen fogva indulunk vissza a lakásomra.
Mikor megérkezünk, Davon rögtön a szobám felé veszi az irányt, hogy lepakolhasson, én pedig kételkedve megyek utána.
- Davon, mond, hogy nem gondoltad komolyan.- nyögöm kétségbeesetten, de a derekamnál fogva magához húz és puszit nyom az orrom hegyére.
- Te mondtad, hogy bármit megteszel, csak hagyjam abba a csikizést.- emlékeztet, én pedig elhúzom a számat. Elhamarkodott kijelentés volt…
- Te vagy a hibás, mert ilyeneket kiszedsz belőlem.- mondom durcásan, mire mosolyogva csókol meg bocsánatkérés képpen. Persze az én haragom is csak eddig tartott, örömmel viszonzom az édes csókot. Szorosan magához húz, én pedig karjaimat a nyaka köré fonom, és mikor a fenekemet kezdi markolászni, csak belemosolygok a csókba.
- Lemegyek, készítek egy kis kaját.- sóhajtom végül kábultan, mikor elválunk egymástól. Kissé forró lett a hangulat, le kell hűtenem magam…
- Rendben.- mondja Davon is rekedt hangon, majd még utoljára a nyakamba csókol, végül elenged. Elégedett mosollyal kóválygok le a konyhába, hogy összeüssek valami harapnivalót, majd pár perc múlva furcsa hangok ütik meg a fülemet.
- Te… Te kis… Mégis mit képzelsz magadról!? Mit keresel itt egyáltalán?! Nem elég, hogy összetöröd Evie szívét és megkeseríted a minden napjait, erre most van pofár idejönni?!- ajjajj, ez Sophie hangja… a fenébe, hát persze, ő még nem tud semmiről…
Sietve lépek ki a konyhából, a jelenet pedig, ami fogad, nem tetszik.
- Sophie, kérlek, nyugodj le.- próbálom megnyugtatni, de tombol, mint egy hurrikán.
- Nem Evie. Miatta sírtad végig az éjszakákat és ő bántott, miközben te mindent megtettél érte. Egy idióta hülye pöcs! Olyan, mint a többi pasi! Csak a lyukat keresi benned, amit nem szabad hagynod! Ne légy hülye!- akad ki, én pedig egyrészről örülök, hogy ilyen jó barátnőm van és hogy próbál megvédeni, másrészről az, hogy ilyeneket mond Davonról…
- Sophie. Minden tisztelem a tiéd és örülök, amiért mellette voltál.- veszi át a szót Davon. – Az sem érdekel, hogy engem milyen hülyének mondasz el, vagy undorító kis pöcsnek, de azt nem fogom hagyni, hogy a barátnőmet is szidalmazd.- mondja komolyan, majd hozzám lép és magához húz, én pedig elégedetten simulok hozzá. Kicsit kellemetlen helyzet…
Sophie először ledöbben, majd elszégyelli magát.
- Bo… bocsánat…- nyögi, majd egyszerűen felszalad a szobájába. Aggódva nézek utána.
- Felmegyek hozzá.- jelentem ki rögtön.
- Rendben.- bólint Davon, majd kapok egy csókot, végül Sophie után megyek. Mikor belépek az ajtón, az ágyán hever, arcát a párnába fúrva, én pedig mosolyogva ülök le mellé.
- Ne haragudj… annyira hülyén érzem magam…- nyögi tompán a párnából, de csak biztatóan a hátát kezdem simogatni.
- Semmi baj, az egész az én hibám. Csak annyira hirtelen történt mindent, hogy eszembe sem jutott, hogy szóljak… sajnálom.- mondom zavartan, mire végre rám néz.
- Akkor most… újra együtt vagytok?- kérdi, én pedig bólintok. Látom, hogy aggódik.
- Igen… úgy néz ki, rendbe jöttek a dolgok.
- Értem. Ez… jó.
Furcsa csend ül közénk, én pedig nagyot sóhajtok.
- Elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen barátnőm van. Köszönöm, hogy mellettem álltál és megpróbáltál megvédeni.- mosolygok rá, mire végre ő is elmosolyodik.
- Igazán semmiség, te is megtetted volna értem.- válaszolja, majd megöleljük egymást. – De most menj, Davon biztos vár.- hesseget, én pedig végül visszamegyek szerelmemhez.
A konyhában találom, amint épp konyhatündért játszik a gáztűzhely előtt. Sóhajtva simulok a hátához, átölelve a derekát, ő pedig a kezemet kezdi cirógatni.
- Sikerült megbeszélni a dolgokat?- kérdi lágy hangon.
- Igen.- biccentek, majd egyik karját felemelve az oldalához bújok.
- Jól vagy?- kérdi rögtön aggódva, amire megint igennel válaszolok, de persze nem tágít. – Mi az?- kérdi komolyan, letéve a fakanalat, velem szembe fordulva.
- Nem tudom, csak olyan rosszul jött ki ez az egész.- bukik ki belőlem a dolog. – Sophienak ugye nem szóltam az egészről, és most ő is rosszul érzi magát.
- Kicsim.- emeli fel a fejem, én pedig tétován nézek a szemébe. – Ezért mondtam, hogy keresünk egy jó kis lakást, ahol ketten el tudunk lenni, és akkor senkinek sem lesz rossz.- hozakodik elő az ötlettel, de én még mindig bizonytalan vagyok.
- De az még olyan korainak tűnik nekem…- sóhajtom gondterhelten.
- Cicám.- mosolyodik el. – Most is egy lakásban élünk. Ha elköltözünk, akkor az mivel lenne másabb?- kérdi komolyan, a szemeimbe nézve, én pedig… én pedig most döbbenek rá igazán.
- Nem lenne ott Sophie.- súgom halkan. Hiszen ő a legjobb barátom, és mióta az eszemet tudom, mindig velem volt…
- Akkor mit szólnál hozzá, ha két lakásod lenne?- ajánlja fel. – Itt is laknál Sophieval, de közben meg velem is egy másikban házban és akkor itt tudnátok lányos bulikat tartani.- hozakodik elő az ötlettel, miközben a homlokát az enyémnek támasztja, s így közvetlen közelről néz a szemeimbe.
- Nem tudom. Ezen még gondolkodnom kell.- mondom végül diplomatikusan. Tele vagyok kételyekkel, és bár szeretnék Davonnal lenni… ez a lakás mégis biztonságot kínál. A kapcsolatunk meg amúgy is elég törékeny, csak most békültünk ki, én pedig nem tudom igazán, hányadán állunk a dolgokkal… most minden olyan zavaros…
Sóhajtva ölelem meg Davont, arcomat a mellkasába fúrva, hogy elbújhassak egy kicsit a világ elől. Ő pedig óvón ölel magához, így titokban elmorzsolhatok pár könnycseppet.
Mikor valamelyest összeszedtem magam, sóhajtva távolodok el tőle, hogy befejezzem az elkezdett ételt. Persze ő is segít, és békés, puha csend ül köztünk közben. Talán érzi, hogy most nem akarok beszélni, mert minden erőmet felemészti, hogy ne fakadjak sírva, és ha még beszélgetnem is kellene, akkor már biztos eltörne a mécses.
Végül hát befejezzük a kaját, majd leülünk a konyhaasztalhoz, hogy megtömhessük a fejünket.
Ezek után hát leülünk, hogy megnézzük a Barbiet, és ez jobb kedvre derít. Fennhangon szörnyülködök rajta, Davon pedig csak jókedvűen röhög, hogy ilyen látványosan szenvedek. Persze véres bosszút fogadok és az orra alá dörgölöm, hogy ezért még úgyis megfizet majd… hehe…
*
A napok lassan telnek, az életem pedig szépen felfordul. Davon talált magának egy egész pofás kis lakást egy utcával lejjebb, így gyakorlatilag ingázással telnek a napok. Hol itt alszok, hol ott. Elég kényelmetlen és sokszor zavarba ejtő, de ez tűnik most a legjobb megoldásnak.
Egyre jobban szeretem Davont, és szeretek vele minél több időt együtt tölteni, ugyanakkor szükségem van Sophiera is… egyszerűen képtelen vagyok választani kettejük közül.
Most épp véget ért a tanítás, így hát lelkesen pakolok össze, majd indulok meg a tűzoltóság felé. Úgy beszéltük meg, hogy amint vége a napomnak, bemegyek hozzá, és onnan ketten indulunk el. Elvisz moziba, aztán vacsorázni, és ki tudja, mi fog történni…
Lelkesen, széles, boldog mosollyal sétálok, és mikor belépek a hatalmas épületbe, a portás már vigyorogva köszön. Azonban lassan végighaladok a folyosón, az ismerős arcok vigyorogva köszönnek, és nemsokára előkerülnek a kétértelmű, perverz megjegyzések is. De ahogy haladok felfelé a lépcsőn, valami nem stimmel.
Több embernek a képén egészen gúnyos vigyor ül, majd egy ajtóra böknek, én pedig rosszat sejtve kopogok, majd nyitok be. És amit látok, kicsit sem tetszik.
Davon egy szál alsónadrágban, a haját törölve álldogál, vele szemben pedig valami magas, szőke bombázó, aki kihívóan méregeti. És olyan aranyosan kacarásznak együtt!
Bennem pedig azonnal mozgolódni kezd a féltékenysége sárga szemű szörnyecskéje…
- Heló! Esetleg zavarok?- kérdem könnyed hangon, mire mindkettejük tekintete rám reppen, Davon pedig széles mosollyal lép hozzám.
- Evie! Gyere beljebb, már vártalak.- fogja meg a kezem, majd puszit nyomna az arcomra, de úgy fordítom az arcom, hogy ajkai a számhoz érjenek. Elégedetten hunyom le a szemeimet, majd fél kézzel átkarolom a nyakát és elmélyítem a csókot. Tisztázzuk csak az erőviszonyokat… ez a pasi az enyém, anyukám, jobb, ha lekopsz.
Ahogy elváltunk egymástól, elégedett, édes kis mosollyal fordulok felé.
- Hoztam neked enni- mutatok fel a szatyromat, mire lelkesen veszi ki a kezemből és pakolja ki belőle a dobozokat.
- Szuper, már úgyis kezdtem megéhezni…- vigyorog, ám ekkor jön a szőke kurva, aki Davon mellé reppen és bensőséges mozdulattal a vállára teszi a kezét. Vedd le onnan, vagy letöröm a karod…
- Davon, nem felejtettél el valamit?- csicsergi, mire édesem rögtön észbe kap.
- Persze, milyen udvariatlan vagyok… Carol, ő itt a barátnőm, Evie. Evie, ő itt a legújabb munkatársam, Carol.- mutat be minket egymásnak, a levegő pedig azonnal szikrázni kezd. Ellenségesen mérjük végig egymást, és ahogy kezet rázunk, indokolatlanul megszorítjuk a másik kezét.
- Igazán örvendek.- húzok hamis mosolyt a képemre.
- Úgyszintén. Szóval te lennél Davon… barátnője?- kérdi furcsa hangsúllyal, mire mosolyogva lépek az említett mellé, hogy derekát átkarolva hozzásimuljak.
- Ahogy mondod. Csodálatos pár vagyunk, nem?
- De igen, abszolút…
*
Miközben a mozi felé tartunk, én megállás nélkül fortyogok. Davon próbálja terelni a témát, de semmiről nem vagyok hajlandó két mondatnál tovább beszélni.
- Evie, valami baj van…?- kérdi, immáron a film után.
- Nincs semmi.- vágom oda közönyös hangon, kicsit sem meggyőzően, mire sóhajtva fogja meg a kezem és húz vissza magához. Átkarolja a derekamat és úgy néz rám, de makacsul elfordítom a fejem.
- Édes, látom, hogy bánt valami… ki vele.- mondja végül, de csak eltolom magamtól és kibontakozom a karjaiból.
- Igazán nem bánt semmi, nem tudom, honnan vetted ezt a hülyeséget.
- Egész délután így viselkedsz, nyilvánvaló, hogy valami baj van.- sóhajt fel.
- Szimpatikus az új kolléganőd. Hogy is hívják? Carol?- kérdem könnyed hangon, keresztbe font karokkal, hátat fordítva neki. Hatásszünet, majd kacagva simul a hátamhoz.
- Szóval ez a gond? Carol?- kérdi megkönnyebbülten.
- Nekem valahogy elfelejtettél szólni róla.- mondom, immáron nem titkolva, mennyire durcás vagyok.
- Hiszen csak pár napja van itt… kedves lány, de nem nagy szám.- duruzsolja, majd hajamat eltűrve a nyakamba csókol, de duzzogva ellépek tőle.
- Nem nagy szám? Ezt a felfújt szilikon melleire érted vagy a kiéhezett pillantására?- vágom oda dühösen.
- Most… féltékeny vagy?- vigyorog tovább, nekem pedig ebben a pillanatban kedvem lenne felképelni. Tényleg.
- És ha az vagyok? Én talán nem lehetek féltékeny?- kérdem éles hangon, érezhetően dühösen. – Nem vagyok éhes. Hazamegyek.- közlöm egyszerűen, majd mielőtt bármit is mondhatna, leintek egy taxit és hazavitetem magam, hogy aztán elpanaszoljam a mai nap történéseit Sophienak…
|
| oosakinana | 2012. 10. 25. 09:21:11 | #23870 |
Karakter: Horhe Davon
Megjegyzés: (Hugimnak)
A csók hatására szinte a karjaimba omlik, aminek azért örülök, mert viszonozza a csókomat. Tisztában vagyok vele, hogy ennél többet kell tennem, amit meg is fogok tenni.
Amikor elválunk, pihegve tol el magától.
- Ugye tudod, hogy egyetlen csóktól még nem fogok neked megbocsájtani? – bólintok kérdésére. – Azért még dolgoznod kell… de mondjuk első nekifutásként kezdhetnéd azzal, hogy visszaköltözhetnél. – na erre elnevetem magam és magamhoz húzom, miközben ő meg édesen pirul a karjaimban is.
- Mindenképp. Aztán majd eladom a lakást, és a pénzből veszünk egyet közösen, mit szólsz? – kezdem már el egyből tervezgetni a dolgokat, de ő csak nevetve rázza a fejét.
- Hátrébb az agarakkal, ne olyan sietősen. Még csak most békültünk ki, de te már lakást akarsz venni? Nem túl korai ez? – mi a gondja? Hiszen most mondta, hogy költözzek vele össze. Akkor most nem mindegy, hogy hol vagyunk együtt itt vagy egy másik házba???
- Nem, szerintem kicsit sem korai. Biztosabb vagyok a dolgomban, mint valaha. – jelentem ki a lehető legkomolyabban. Nem tudom miért aggódik, de végül csak leül a kanapéra, amit én is követek.
- Öröm ezt hallani. De nyugtass meg, ugye a házasság dolog csak vicc volt? – miért vicceltem volna? Meg is rázom a fejemet.
- Teljesen komolyan gondoltam. – ám nem azt a reakciót kaptam, amire vártam. – Mért, talán… valami baj van ezzel? – óvatosan nézek rá és a reakciójára.
- Túl fiatal és csinos vagyok feleségnek! Meg eleve úgy terveztem, hogy 25 éves korom előtt nem megyek férjhez. Erre jössz te, és megpróbálod keresztbe húzni a számításaimat. – monológjára, csak hatalmas kerekszemekkel figyelem és most nem tudom mit csináljak, de végül a röhögésnél maradok.
- Gondolhattam volna, hogy a hiúságod áll a háttérben. – megjegyzésemre egy szép kis nyelvnyújtást kapok.
- Egy nőnek néha gondoznia kell az egóját is. – na de ennyit?
- Te túl sokat gondozod... – megjegyzésemre, csak vállat von. Én viszont nyújtózok egyet és felállok, hogy indulhassak a cuccaimért a lakásba, mert jó lenne minél hamarabb visszaérni.
- Te meg hova mész?
- Szeretném még sötétedés előtt összepakolni a cuccaimat. – ahogy meghallja szavaimat csillogó szemekkel ugrik szinte mellém.
- Segítek. – elmosolyodok és ezt vártam, hogy velem jöjjön.
Kimegyünk az utcára, ahol nem bírom megállni, hogy ne fogjam meg a kezét, ezért meg is fogom, mire ő befejezi és összekulcsolja. Olyan jó érzés. Most komolyan azt érzem , hogy boldog vagyok, és nem szeretnék ennél többet elérni az életben.
Amint megérkezünk, én már szedem is össze a cuccaimat, hogy minél hamarabb mehessünk vissza a jó kis lakásba.
- Egész szép kis lakás ahhoz képest, hogy két férfi rendezte be. – kezd el csipkelődni.
- Egész szép kis frizura ahhoz képest, hogy természetes. – viszonzom kedvességét, de csak annyit érek el vele, hogy felháborodva fordul meg és felkapj az egyik díszpárnát, amit hozzám vág. N ezek után következik az amit nem szeret. Kergetni kezdem, majd amikor elfogom a kanapéra vágva helyezkedek felé és kezdem el csikizni.
Annyira csikolom, hogy még sírni is kezd a nevetéstől, de akkor csak azért hagyom abba, mert már nagyon könyörög.
- Ehh… elégh!! Kérlek! Khönyörgöm! Bármit megteszek! – erre a kijelentésre nekem is meg akad a fülem és hát persze, hogy abba hagyom, amire megkönnyebbülve fekszik el alattam.
- Azt mondtad bármit…? – vigyorodok el és szerintem ő is sejti, hogy nem lesz egyszerű dolga.
- Rosszat sejtek… - állapítja meg, de az ő mosolya is levakarhatatlan. – Na ne kímélj, mit eszeltél ki?
- Két dolgot kérnék akkor. – nézek komolyan a szemébe.
- Nem volt szó két dologról, csak arról, hogy bármit. – húzz össze a szemöldökét, de csak elmosolyodok.
- Nem olyanok lesznek, amit ne tudnál teljesíteni. – mondom vigyorogva, de látom rajta, hogy csak félve megy bele a dologba.
- Na jól van mondjad.
- Adj egy csókot. – kérem tőle, mire megrázza a fejét, majd tarkómra csúsztatja a kezét és lehúzva magához kapok egy édes csókot, amit örömmel viszonzok és persze el is mélyítem kicsit, miközben kezeim felfedező útra indulnak csodálatos testén.
Ám végül sajnálatomra megszakítja a csókot és mosolyogva rám néz.
- Csókról volt szó. – figyelmeztet.
- Nem tehetek róla, hogy gyönyörű vagy. – mondom teljes áhítattal a szememben és a hangomban.
- Na te piszkos hízelgő, inkább mond azt mit kérsz még. – simít végig mellkasomon, amikor felegyenesedek és ő is felül hozzám. Olyan édes, hogy még egy kis puszit is kapok tőle.
- Nézd meg velem a Barbie mint Rapunzelt. – mondom neki olyan komoly arccal, amilyennel csak tudom.
Eleinte ledöbbent arccal néz rám, de a végén csak elneveti magát és visszafekszik a kanapéra, mert annyira nevet.
- Te hülye vagy. Remélem, nem gondolod komolyan. – kezdi el könnyeit törölgetni.
- De igen. – vigyorodok el. – De induljunk. Nem akarok több időt itt tölteni. – nyújtom felé a kezemet, majd amikor feláll, összekulcsolom a kezünket, és irány vissza kicsim lakásába.
Amint megérkezünk, egyből a szobájába megyek fel és oda pakolom le a dolgaimat.
- Davon. Mond, hogy nem gondoltad komolyan. – jön fel utánam, mire odamegyek hozzá és derekánál fogva ölelem magamhoz és adok csókot az orrára.
- Te mondtad, hogy bármit megteszel, csak hagyjam abba a csikizést. – emlékeztetem, amire elhúzza a száját.
- Te vagy a hibás, mert ilyeneket kiszedsz belőlem. – mondja kicsit durcizva, amire csak elmosolyodok. Olyan édes így amikor morci. Lehajolva hozzá csókolom meg lágyan, de még is szenvedélyesen.
Örömömre viszonozza, miközben egésztestében magamhoz húzom, és amíg ő nyakam köré fonja karjait, addig én a fenekét taperolom le kicsit meg is markolva, amire belesóhajt a csókunkba. Már el kezd éledezni a farkam, de nem akarom megbántani, ezért még vissza fogom magam, majd ha ő szeretne valamit, akkor majd jelzi nekem reményeim szerint.
- Lemegyek, készítek egy kis kaját. – mondja nem kicsit kábult hanggal, amikor levegőhiány miatt válunk el egymástól. Felizzott kicsit a levegő kettőnk között.
- Rendben. – pihegem én is, majd a nyakához hajolva adok rá egy csókot, végül elengedem, mert ha nem tenném, itt tenném a magamévá.
Elmosolyodik, majd úgy indul le a konyhába, én meg kicsit még maradok, mert le kell nyugodnom. Egy ideje már ugye nem voltam vele, és ki vagyok éhezve, de csak rá. Másra nem lenne képes így reagálni a farkam.
Amikor megvagyok vele, lemegyek a földszintre, de pont ekkor lép be Sophie, és elég villámló szemekkel néz rám.
- Te… Te kis… - jön oda hozzám ledobva a cipőjét. – Még is mit képzelsz magadról? – akad ki teljesen. – Mit keresel te is egyáltalán? Nem elég, hogy összetöröd Evie szívét és megkeseríted a minden napjait, erre most van pofád idejönni?
Csak kerek szemekkel nézem, amiket mond, miközben kicsim is megjelenik kicsit aggódva.
- Sophie kérlek, nyugodj le. – megy oda hozzá, kevés sikerrel.
- Nem Evie. Miatta sírtad végig az éjszakákat és ő bántott, miközben te mindent megtettél érte. Egy idióta hülye pöcs. Olyan, mint a többi pasi. Csak a lyukat keresi benned, amit nem szabad hagynod. Ne légy hülye. – folytatja továbbra is, amire kicsit kezdek mérges lenni.
- Sophie. Minden tiszteletem a tiéd és örülök, amiért mellette voltál. – kezdek bele mondandómba. – Az sem érdekel, hogy engem milyen hülyének mondasz el, vagy undorító kis pöcsnek, de azt nem fogom hagyni, hogy a barátnőmet is szidalmazd. – mondom neki komolyan, majd odamegyek Evie-hez és magamhoz ölelem, aki csak úgy bújik karjaim közé.
Sophie nem kicsit le van döbbenve és látom, hogy el is szégyelli magát a szavak miatt.
- Bo… bocsánat. – mondja, és szinte felszalad az emeletre.
- Felmegyek hozzá.
- Rendben. – adok csókot ajkaira, majd amíg kicsim fent van, addig én megyek és befejezem helyette a kaját, amit ő kezdett el készíteni.
Reménykedni tudok, hogy minden rendben lesz, mert nem szeretnék senkivel sem balhét, hanem csak nyugodt és békés pillanatokat.
Nem sokkal később, amikor már a tűz hely mellett állok és kavarom a kaját, karokat érzek meg a derekamon, amire elmosolyodok, majd a kezét kezdem el simogatni.
- Sikerült megbeszélni a dolgokat? – kérdezem kedvesen.
- Igen. – bólint, majd felemeli a karomat és úgy bújik az oldalamhoz, mire a derekát kezdem el simogatni.
- Jól vagy? – kérdezem tőle.
- Igen. – néz fel rá, de valamit látok a szemébe.
- Mi az? – leteszem a kanalat, majd kicsimet a pultnak támasztom és én meg elé állok, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben az arcát simogatom.
- Nem tudom, csak olyan rosszul jött ki ez az egész. – mondja halkan. – Sophie-nak ugye nem szóltam az egészről és most ő is rosszul érzi magát.
- Kicsim. – emelem fel a fejét. – Ezért mondtam, hogy keresünk egy jó kis lakást, ahol ketten el tudunk lenni és akkor senkinek sem lesz rossz. – emlékeztetem.
- De az még olyan korainak tűnik nekem. – mondja továbbra is aggályait.
- Cicám. – mosolyodok el. – Most is egy lakásban élünk. Ha elköltözünk akkor az mivel lenne másabb?
- Nem lenne ott Sophie. – szóval itt van a kutya elásva.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha két lakásod lenne? – kérdezem tőle. – Itt is laknál Sophival, de közben meg velem is egy másik házba és akkor itt tudnátok lányos bulikat tartani. – adom neki az ötletet, miközben homlokomat az övének támasztom, és úgy nézek a szemébe.
- Nem tudom. Ezen még gondolkoznom kell. – tudom, hogy bizonytalan a változások miatt, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megváltozzon a véleménye, és hogy a bizalmát is visszaszerezzem mindenkinek.
|
| vicii | 2012. 10. 22. 21:08:32 | #23840 |
Karakter: Evie Madcap
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Halkan zokogok, de ahogy szorosan ölel magához, s érzem testének melegét, finom, férfias illatát, úgy kezdek megnyugodni.
- Annyira hülye vagy.- motyogom pityeregve. – Egy idióta barom.
- Tudom, de megijedtem én is, hiszen eddig csak fiúkkal voltam.- mondja, és hangján hallom, hogy tényleg őszintén beszél. – Gondolkoznom kellett.
- De akkor miért nem azt mondtad? Tudod, mennyire összetörtem?- kérdem felpillantva rá, értetlenül.
- Nem tudom. A szavak csak úgy jöttek a számból. Nem tudtam miket beszélek. Akkor jöttem rá, hogy marhaságot csináltam, amikor már rám tetted a telefont.- mondja bűnbánóan, kissé talán szomorúan, de ez nekem még mindig nem elég, hogy megbocsássak neki.
- Hé haver, mégis mit képzelsz?- hallok meg egy ismerős hangot. Mark az…
- Mire gondolsz?- kérdi Davon összehúzott szemekkel, dühösen, én pedig érzem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni…
- Nem elég, hogy betöröd az orrom, de még a csajomat is elveszed?- kérdi, szinte köpve a szavakat, nekem pedig elszorul a torkom. Hogy a csaját? Egy szóval sem mondtam, hogy a barátnője leszek!
- Na ide figyelj.- enged el, majd közelebb lép Markhoz. Látom rajta, hogy egyre dühösebb. Némán, idegesen nézem a jelenetet. – Evie nem egy tárgy, akiről így beszélhetsz, ahogy az előbb beszéltél. Ő igenis egy érző lélek, akire vigyázni kell! Egy ritka gyémánt… had Ő döntse el, hogy kit szeretne választani.- mondja, miközben várakozóan rám pillant, én pedig nagy szemekkel, döbbenten nézek vissza rá. Mi? Egy érző lélek? Ritka gyémánt…?
Jesszusom… érzem, ahogy az arcom felvesz egy sötétebb árnyalatot…
Én… egek… ez nekem így egyszerre túl sok!
- Rohadjatok meg mind a ketten!- kiáltok fel könnyes szemekkel, remegve a dühtől. – Te egy bunkó vagy!- szegezem az ujjam Markra. – Te meg egy idióta barom!- pillantok Davonra, majd egyszerűen sarkon fordulok és futásnak eredek. Nekem ez így túl sok… minden olyan hirtelen történt, és… összezavarodtam!
Egyenesen hazarohanok, majd csak rávetem magam az ágyamra. Gondolkodnom kell. Szükségem van egy kis időre…
Mázli, hogy Sophie nincs most itthon, mert tuti elkezdene kérdezősködni, de jelenleg magányra van szükségem…
Viszont nem élvezhetem túl sokáig az egyedüllétet, mert a csengő kisvártatva hangos rikácsolásba kezd. Elkeseredetten sóhajtok fel. Davon az, tudom, és egy pillanatig elgondolkodom rajta, hogy nem engedem be… de aztán mégis kinyitom az ajtót.
- Mit akarsz itt?- kérdem keresztbe font kezekkel, szigorúan.
- Beszélni veled.- válaszolja sután.
- Nem értelek, Davon.- sóhajtok fel végül. – Először azt mondod, hogy nem szeretsz, de amikor melletted állok, akkor mégis úgy érzem, mintha szerelmes lennél belém. Ám amint történik valami, te egyből lelécelsz, majd kijelented, hogy megbántad és nem foglalkozol velem, de végül megint megjelensz féltékenyen, levered az egyetlen pasit, aki szeret, aztán te is bevallod, hogy szeretsz.- foglalom össze az eddig történteket. – Mit akarsz te egyáltalán?
- Téged.- mondja komolyan a szemeimbe nézve, én pedig csak felvonom a szemöldököm. – De nem beszélhetnénk ezt meg bent?
- Gyere.- invitálom végül be. – Mégis hogy számolsz velem, hosszú távra vagy csak egy kis kalandra?- kérdem immáron a nappaliban.
- Teljes mértékben hosszú távra. Olyan szinten komolyan, hogy a feleségemnek is el tudlak képzelni.- jelenti ki halálosan komolyan, én pedig nem bírom, elfog a röhögés. Hogy én mint feleség? Ez csak egy vicc lehet, komolyan!
- Ne hülyéskedj Davon!- kuncogok a könnyeimet törölgetve. Hát ez jól esett…
- Nem hülyéskedek, teljesen komolyan gondolom.- szögezi le, belőlem pedig újra kitör a röhögés. Ahogy elképzelem magunkat az oltár előtt, a jelenet annyira komikus, hogy nem bírom ki nevetés nélkül…
Ám nem várja meg, hogy röhögő görcsben patkoljak el, hozzám lép, magához ránt, majd minden figyelmeztetés nélkül forrón megcsókol. Megremegek, majd végül sóhajtva simulok a karjaiba, és a nyakát átkarolva szenvedélyesen viszonzom. Olyan dominánsan csókol, ahogy eddig még sosem…
Mikor elválunk, pihegve tolom el magamtól és sóhajtva túrok a hajamba.
- Ugye tudod, hogy egyetlen csóktól még nem fogok neked megbocsájtani?- sandítok rá, mire zavartan bólint. – Azért még dolgoznod kell… de mondjuk első nekifutásként kezdhetnéd azzal, hogy visszaköltözhetnél.- mondom elpirulva, mire felragyognak a szemei és nevetve húz magához.
- Mindenképp. Aztán majd eladom a lakást, és a pénzből veszünk egyet közösen, mit szólsz?- ajánlja fel rögtön, mire nevetve rázom meg a fejem.
- Hátrébb az agarakkal, ne olyan sietősen. Még csak most békültünk ki, de te már lakást akarsz venni? Nem túl korai ez?- vonom fel a szemöldököm kétkedve. Nem mintha nem bíznék a kapcsolatunkban vagy ilyesmi, egyszerűen csak… még… bizonytalan vagyok.
- Nem, szerintem kicsit sem korai. Biztosabb vagyok a dolgomban mint valaha.- jelenti ki kihúzva magát. Elmosolyodom, majd sóhajtva ledobom magam a kanapéra, Davon pedig követi a példámat.
- Öröm ezt hallani. De nyugtass meg, ugye a házasság dolog csak vicc volt?- kérdem reménykedve, mire a világ legkomolyabb tekintetével megrázza a fejét.
- Teljesen komolyan gondoltam.- jelenti ki, mire csak elkeseredetten felsóhajtok. – Mért, talán… valami baj van ezzel?- kérdi óvatosan, mire csak elhúzom a szám.
- Túl fiatal és csinos vagyok feleségnek! Meg eleve úgy terveztem, hogy 25 éves korom előtt nem megyek férjhez. Erre jössz te, és megpróbálod keresztbe húzni a számításaimat.- sóhajtok fel drámaian. Először csak nagy szemekkel néz rám, majd kitör belőle a röhögés. Én is elvigyorodom.
- Gondolhattam volna, hogy a hiúságod áll a háttérben.- rázza meg a fejét, én pedig kiöltöm rá a nyelvem.
- Egy nőnek néha gondoznia kell az egóját is.- jelentem ki pimaszul.
- Te túl sokat gondozod...- jegyzi meg, de csak vállat vonok. Ezután nyújtózva felkel, én pedig csak felvonom a szemöldököm, mikor kifelé indul.
- Te meg hova mész?
- Szeretném még sötétedés előtt összepakolni a cuccaimat.- jelenti ki, mire felcsillanó szemekkel ugrok mellé.
- Segítek.- vigyorgok rá, így hát együtt lépünk ki a bejárati ajtón. Odakint aztán az utcán sétálva megfogja a kezemet, én pedig hevesen dobogó szívvel kulcsolom össze az ujjaimat. Hogy én már mennyi éve vágyom erre!
Mintha egy álom vált volna valóra, de tényleg…
Kézen fogva megyünk hát el Davon régi lakásához, röpke negyed óra sétálva. Mikor megérkezünk, ő gyorsan bedobálja a cuccait az utazótáskájába, én pedig addig nézelődöm.
- Egész szép kis lakás ahhoz képest, hogy két férfi rendezte be.- élcelődök kicsit.
- Egész szép kis frizura ahhoz képest, hogy természetes.- vág vissza gonoszul, mire felháborodottan fordulok felé, majd hozzávágom az első kezembe akadó díszpárnát. Ennek persze az lesz a vége, hogy megint én húzom a rövidebbet és a végén sikongatva menekülök előle, mert a fejébe vette, hogy szétcsikizi az oldalamat.
Nagyjából öt percnyi fogócska után pedig elkap, majd levág a kanapéra és fölém kerekedve csiklandozni kezd, de olyan szinten, hogy a könnyem is kicsordul a végén alig kapok levegőt.
- Ehh… elégh!! Kérlek! Khönyörgöm! Bármit megteszek!- sikoltom félig nevetve, mire villanó szemekkel hagyja abba. Lihegve ernyedek el alatta, zihálva és a könnyeimet törölgetve próbálok levegőhöz jutni.
- Azt mondtad bármit…?- kérdi széles vigyorral, én pedig már most megbánom, amit mondtam.
- Rosszat sejtek…- jegyzem meg összehúzott szemekkel, de levakarhatatlan vigyorral. – Na ne kímélj, mit eszeltél ki?
|
| oosakinana | 2012. 10. 15. 16:04:52 | #23745 |
Karakter: Horhe Davon
Megjegyzés: (Hugimnak)
Otthon fekszek az ágyamon amikor megszólal a telefonom. Hosszú ideig csak nézem a kijelzőt és látom rajta, hogy Evie hív. Gondolkozok, hogy felvegyem-e, de végül csak felveszem.
- Davon! Végre! Hol a fenében vagy? Megijesztesz… - hordja le egyből a fejemet a helyéről, amit meg is értek.
- Oh, ne haragudj… talán szólnom kellett volna… visszaköltöztem… - bocsánat kérően mondom, de eléggé össze is vagyok zavarodva. Nem tudom miként viselkedjek vele.
- Visszaköltöztél…? – kérdez vissza, bár hallom, hogy köpni-nyelni nem tud.
- Igen. Ne haragudj, hogy olyan sokáig a nyakatokon lógtam. – fogalmam nincs, hogy mit mondjak neki, csak úgy kicsúsznak a szavak a számon.
- Ezt nem értem. Akkor ezek szerint a tegnap este… - nem fejezi be a mondatot, de értem mit akar mondani.
- A tegnapiért… bocsánat… hülye voltam, elragadott a hév, nem kellett volna… - mondom egymás utána szavakat, de még nekem is fájnak és a könnyeim is elindulnak.
- Ezek szerint… megbántad? – hallom és tudom, hogy folynak a könnyei és hogy kegyetlen vagyok vele, de gondolkoznom kell… egyedül.
- Igen. – ennyit mondok, majd a vonal búgását hallom. Leejtem a kezemet és a könnyeim tovább folynak. Már meg is bántam amit mondtam… Nem ezt kellett volna mondani és csinálnom.
~*~
Egy hónap telt a történtek óta. Észrevettem, hogy Evie sokkal távolság tartóbb és nem mosoly annyit a közelemben, ami érthető, hiszen ha azt nézzük kihasználtam. Én viszont egyre szarabbul vagyok a napok meg a hetek alatt. Rá jöttem, hogy szeretem és hogy nem akarom elveszíteni… sőt járni akarok vele. Imádom és egyszerűen hiányzik az, amikor együtt voltunk és öleltük egymást. Hiányzik, hogy mellettem legyen és mosolyogjon. Lehet, hogy még sem vagyok teljesen meleg, de erre rá kellett jönnöm. Kár, hogy ennyire későn jöttem rá.
Ma viszont éppen azon vagyok, hogy ezt elmondjam neki. Őt keresem és sétálok a parkok keresztül, hogy elmenjek hozzájuk, amikor meglátom, hogy egy másik csávóval csókolózik. Egyből elfog a féltékenység és olyan agresszivitás lesz rajtam urrá, hogy odamegyek, és egyből kiütöm a csávót, majd vérben forgó szemekkel nézem. A kezeim ökölben vannak, és csak dühöngök, miközben Evie tekintetét magamon érzem.
- Davon? – mondja a nevemet, amire kicsit észhez térek. Nem mondok semmit, csak meg ragadoma kezét és elkezdem kivonszolni a parkból, hogy tudjak vele beszélni. Ám hirtelen megáll és kirántja a kezét ujjaim közül. – Te meg mégis mi a jó fenét csinálsz?! – eléggé mérgesnek tűnik, de nem baj, majd lenyugszik… remélem.
- Te mi a fenét csinálsz?! – kérdezem még az előbbi indulattal a hangomban. – Mit műveltél azzal a sráccal?! – mintha kicsit kiakadna Evie.
- A magánéletemhez neked semmi közöd! Miért érdekel egyáltalán, kivel randizok, vagy kivel csókolózok a parkban? – nem értem mi ütött belé, hiszen olyan jól meg voltunk.
- De igenis van közöm! Hogy tehetted ezt, azok után, ami köztünk történt?!
- Jézusom, Davon! Azok után, ami köztünk történt? Tisztázzuk, mi is történt pontosan. – mindenre számítottam csak erre nem. – Közel egy hónapig laktál nálunk. Ápoltalak, a lelkemet is kitettem érted, mire az első adandó alkalommal gerincre vágtál, aztán másnap reggel egyszerűen összecsomagoltál és leléptél! – ez pontosan így volt, amiért nem is lehetek hálátlan. – Nem vagy más, mint egy utolsó szemét dög! Kihasználtál, pedig pontosan tudod, hogy érzek irántad! Hogy hat teljes éve szeretlek, de neked mindez semmit nem jelentett! Hát úgy döntöttem, végeztem veled! – na most teljesen ledöbbenek. – Nem fogok több időt egy olyan pasira fecsérelni az életemből, aki nem képes megbecsülni! Úgyhogy hagyj végre békén, hadd élhessem a saját életem! – nem tudtam, hogy így érez… túlságosan elvoltam foglalva Timmel.
Feszült csend telepszik közénk, mire megtalálom a hangomat.
- Te végig… szerettél…? – a fene se gondolta, hogy így van.
- Ennyire hülye vagy?! Nem volt nyilvánvaló?! – mintha nem tudná, hogy a pasik nem úgy veszik észre a jeleket. – Ó istenem, te szerencsétlen idióta!- mondja elég keményen és bár igaza nem akarom ennyiben hagyni a dolgokat, mert tudom, hogy hülye vagyok.
- Evie, várj! – állítom meg, amikor el akarna menni tőle. Visszafordul, de látszik, hogy nincs kedve hozzám.
- Mit akarsz még?
- Én… én is szeretlek… - mondom neki komolyan, amiért valójában jöttem.
Teljesen ledöbben szavaimtól, de amint kezdi felfogni őket, csak a fejét rázza. Látom rajta, hogy nem stimmel valami… kirántja a kezét megint, de most akkora pofont kapok, hogy kicsit megtántorodok tőle.
- Hülye! Szemét! Disznó! Hogy lehetsz ennyire idióta?! – mondja sírva elcsukló hanggal is. Nem így akartam, hogy kiderüljön, de már elmondtam visszaszívni meg nem akarom.
Megfordulva kezd el szaladni tőlem, de nem akarom elengedni. Szükségem van rá és vele akarok lenni. Nem engedhetem, hogy elmenjen. Nem hagyom, hogy csak még jobban távolodjon az életemből.
- Evie, várj! – szaladok egyből utána, hogy utolérve megfogja a kezét és végül magamhoz rántva öleljem meg. Nem fogom elengedni és inkább hordjon el mindennek. Elviselem, csak maradjon velem.
Próbál szabadulni, de nem hagyom neki. Csak ölelem magamhoz erősen, hogy had sírja ki magát.
- Engedj! Hagyj békén! Hülye Davon!
A dühe lassan csillapodni kezd, ahogy ölelem magamhoz. Egy idő után már hozzám bújik és fejét a mellkasomba fúrva sír, miközben felsőmet markolja úgy, mintha az élete múlna rajta. Már az ujjai is fehérednek.
- Annyira hülye vagy. – mondja még mindig sírva. – Egy idióta barom. – folytatja és meg is értem, hogy ezeket mondja.
- Tudom, de megijedtem én is, hiszen eddig csak fiúkkal voltam. – mondom neki az igazságot. – Gondolkoznom kellett.
- De akkor miért nem azt mondtad? Tudod mennyire összetörtem? – kérdezi a szemembe felnézve és látom rajta, hogy komolyan mondja.
- Nem tudom. A szavak csak úgy jöttek a számból. Nem tudtam miket beszélek. Akkor jöttem rá, hogy marhaságot csináltam, amikor már rám tetted a telefont. – mondom neki komolyan a dolgokat.
Nézek a szemébe, ami kezd kicsit megnyugodni, de tudom, hogy még nincs teljes mértékben nyert ügyem és még rengeteget kell bizonyítanom, de minden tőlem telhetőt megfogok tenni érte.
- Hé haver még is mit képzelsz? – talál ránk a srác, akit leszedtem Evie-ről. Összehúzom a szemeimet és úgy nézek rá.
- Mire gondolsz? – nézek rá, de erre csak még jobban felbőszítem.
- Nem elég, hogy betöröd az orrom, de még a csajomat is elveszed? – beszél úgy Evie-ről, mintha csak egy tárgy lenne.
- Ne ide figyelj. – lépek közelebb és ekkor veszi észre, hogy mi a helyzet az erőviszonyokkal. – Evie nem egy tárgy, akiről így beszélhetsz, ahogy az előbb beszéltél. Ő igen is egy érző lélek, akire vigyázni kell. Egy ritka gyémánt… - mondom egy kis szünetet tartva. - ... Ő had döntse el, hogy kit szeretne választani. – felé fordulok, miközben kerek szemekkel néz ránk és hallgatja a beszélgetésünket.
Egy kis csend, de végül kitör a vulkán megint.
- Rohadjatok meg mind a ketten. – kiabálja. – Te egy bunkó vagy. – mutat a srácra, majd rám néz. – Te meg egy idióta barom. – mondja mindenkinek az őszintét, majd pedig szépen fogja magát és elszalad.
Csak nézek utána és tudom, hogy ezek után hol keressem. Már éppen indulnék is, amikor a másik csávó megfogja a karomat, de csak mérgesen nézek rá.
- Mit akarsz? – kérdezem tőle.
- Jobban teszed ha békén hagyod. Ő az enyém. – mondja, mire csak mérgesen állok eléje.
- Te meg jobb ha megtanulsz tisztelettel beszélni a nőkről. – mondom komolyan. – És tudod mit? Nem fogom békén hagyni Evie-t, mert veled ellentétben én szeretem és vele akarok lenni, te meg csak megfektetni akarod, amit nem fogok hagyni. – fejezem be, majd már mennék is, de megint megállít.
- Még nem végeztem. – mondja mérgesen.
- Én viszont igen. – lendítve a kezemet húzok be neki egyet, amire megint a földre kerül én meg végre elmehetek a kicsikémhez, hogy elmondjam neki a dolgokat, hogy nekem igen is szükségem van rá.
Amikor megérkezek a szívem, majd ki ugrik a helyéről, de végül mély levegőt veszek és bekopogtatok. Amíg ajtót nyitnak, szinte egy örök életnek tűnik. Talán akkor izgultam ennyire, amikor először elmentem tüzet oltani.
Lassan nyílik az ajtó és ekkor megjelenik Evie.
- Mit akarsz itt? – kérdezi karba tett kézzel.
- Beszélni veled. – mondom egyszerűen és a szemeit figyelem.
- Nem értelek Davon. – mondja nagyot sóhajtva. – Elöször azt mondod, hogy nem szeretsz, de amikor melletted állok, akkor még is úgy érzem, mintha szerelmes lennél belém. Ám amint történik valami, de egyből lelécelsz, majd kijelented, hogy megbántad és nem foglalkozol velem, de végül megint megjelensz féltékenyen, levered az egyetlen pasit, aki szeret, de végül te is be vallod, hogy szeretsz. – mondja röviden az eddigi ismeretségünket. – Mit akarsz te egyáltalán?
- Téged. – mondom komolyan a szemébe nézve. – De nem beszélhetnénk ezt meg bent?
- Gyere. – nagyot sóhajtva enged be, majd becsukja az ajtót. – Még is hogy számolsz velem hosszú távra vagy csak egy kis kalandra? – teszi fel a kérdést.
- Teljes mértékben hosszú távra. – mondom komolyan. – Olyan szinten komolyan, hogy a feleségemnek is el tudlak képzelni. – kijelentésemre nem a megdöbbent arcot látom, hanem azt tapasztalom, hogy elkezd nevetni, de úgy szívből.
- Ne hülyéskedj Davon. – mondja nevetve és nagyon vicceset mondhattam pedig mindent komolyan gondolok.
- Nem hülyéskedek teljes komolyan gondolom. – mondom neki, de csak tovább nevet én meg csak figyelem őt kicsit elmosolyodva. Olyan jól áll neki ha nevet. Szeretem nézni.
Odamegyek hozzá és mielőtt nevetésben halna meg felegyenesítem, majd ajkaira hajolva csókolom meg lágyan, de még is szenvedélyesen, hogy érezze komolyak a szándékaim annak ellenére, hogy ő nem veszi annak és most még kinevet.
|
| vicii | 2012. 10. 14. 12:43:05 | #23731 |
Karakter: Evie Madcap
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Boldog születésnapot! :D
Lassan telnek a hetek, Davon pedig lassan, de biztosan gyógyul. Folyton figyelek rá, ezért esélye sincs, hogy megerőltesse magát. Folyamatosan tömöm és ápolgatom, és úgy tűnik, megvan a hatása. Már lassan olyan, mint új korában.
Nagyon jól megvagyunk, olyan, mintha egy álmom vált volna valóra. Teljesen úgy viselkedünk, mint akik együtt vannak, épp csak nem csókolózunk. Pedig milyen jó lenne…
Boldogabb talán nem is lehetnék. Davon itt van velem, egy ágyban alszunk, folyton együtt vagyunk… minden csodálatos…
Most épp egymás mellett fekszünk az ágyban. Későre jár, egy ideje lefeküdtünk, de egyszerűen képtelen vagyok aludni. És ahogy látom, ő is ébren van.
- Nem tudok aludni.- szólal meg végül. Összenézünk.
- Én se tudok aludni.- vallom be. A szívem a torkomban dobog, és bár egész nap talpon voltam, mégis izgatott vagyok és éber.
Oldalra fordul, így hát én is felé fordulok. Nem teszünk semmit, csak nézünk a másik szemébe… varázslatos pillanat…
De nem bírom túl sokáig, hozzá bújok, arcomat a nyakába temetve, ő pedig átölel. Csodálatos érzés a karjaiban lenni… ó istenem, hogy én mennyire szeretem…!
Lehunyt szemekkel szívom magamba finom, férfias illatát, majd engedve a csábításnak apró puszit lehelek a nyakára. Megborzong, de nem ellenkezik, így hát elcsábulok, és csókolgatni kezdem a nyakát. Egyre feljebb haladok, mígnem elérek a szájához, de ott megállok. Vajon… ő is szeretné…?
Kérdőn, várakozóan nézek a szemeibe, de úgy tűnik, felesleges volt ezen agyalnom, mert áthidalja a köztünk lévő távolságot és vadul tapad az ajkaimra. Meglepetten nyögök fel, de aztán odaadóan simulok hozzá, karjaimat a nyaka köré fonva. És ha ez nem lenne elég, simogatni kezd, miközben a férfiasságát nekem nyomja… jesszus, milyen kemény…!
Mire észbe kapok, már a nyakamon, majd lejjebb érzem meg az ajkait. A szenvedély lassan lobban lángra bennem, én pedig nem gondolkodom, csak hagyom magam sodorni az árral. Hogy én mennyit álmodoztam már erről a pillanatról! És most végre megtörténik…
Kisvártatva a felső is lekerül rólam, majd a melleimet kezdi csókolgatni, én pedig kéjesen sóhajtva tárulkozom fel neki. De nem húzza túl sokáig az időt, aminek örülök, mert már szinte izzik a testem. Lehúzza rólam a bugyit, majd combjaimat szétnyitva ágyékomra hajol. És mikor megérzem először a nyelvét, majd ujjait…
Hangosan, kéjesen nyögve hanyatlok a párnák közé, gátlástalanul élvezve, ahogy kényeztet.
Majd eltávolodik, kisvártatva megérzem az ajkait az enyémen, majd merevedését a lábaim között. Visszafojtott lélegzettel várakozom, és mikor végre belém hatol, egyszerre nyögünk fel. Először lassan, majd egyre gyorsabban kezd mozogni, én pedig eszemet vesztve karmolászom a hátát. Nyögéseit a nyakamba fojtja, úgy hajszol bennünket a kielégülés felé…
És mikor végre elérkezik a pillanat, egyszerre, hangosan nyögve élvezünk el. A testemet elárasztja a forró, édes érzés, és úgy érzem, nálam boldogabb nő nincs is ezen a földön…
*
Reggel furcsa érzésre ébredek… mintha valami hiányozna…
Összehúzott szemekkel fészkelődök, de csak nem tudok rálelni arra a bizonyos dologra. Így hát inkább kinyitom a szemeimet és fáradtan körbenézek. És ekkor döbbenek rá: Davon nincs sehol.
Értetlenül ülök fel. Hova lehetett…?
Sietve felkapom a hálóingem, majd kimegyek, de sehol sem találom. Ami azt illeti, a cuccai sincsenek itt…
- Evie, jó reggelt.- lép ki a szobájából Sophie is. – Hallottam, jól telt az éjszaka…- jegyzi meg perverz mosollyal, de csak megrázom a fejem.
- Nem láttad Davont? Egyszerűen eltűnt…- mondom kissé ijedten, mire elképedve néz körbe.
- Nem, ma még nem láttam…- nyögi, én pedig félve nyúlok a telefonomért, hogy felhívjam. Hosszú csöngés után veszi csak fel.
- Davon! Végre! Hol a fenében vagy? Megijesztesz…- mondom elcsukló hangon, mire zavartan, bocsánatkérően szól bele.
- Oh, ne haragudj… talán szólnom kellett volna… visszaköltöztem…- jelenti ki, én pedig csak megrázom a fejem.
- Visszaköltöztél…?- kérdem elképedten. De hát… én… én azt hittem…
- Igen. Ne haragudj, hogy olyan sokáig a nyakatokon lógtam.- mondja tétován, de én csak megrázom a fejem.
- Ezt nem értem. Akkor ezek szerint a tegnap este…- mondom letaglózva.
- A tegnapiért… bocsánat… hülye voltam, elragadott a hév, nem kellett volna…- nyögi, a szemeimet pedig csípni kezdik a könnyek.
- Ezek szerint… megbántad?- kérdem halk, vékony hangon.
Kis szünet, majd a válasz:
- Igen.
Bontom a vonalat, aztán egyszerűen sírva fakadok. Sophie hozzám pattan, kérdezget, vigasztal, de csak sírok némán.
*
Lassan egy hónap telt el azóta, mióta Davon elment. Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam, de végül is minden csalódáson túl kell lépni, az élet megy tovább.
Nem sokszor találkoztam vele azóta. Úgy teszünk, mintha az egész meg sem történt volna… persze jóval távolságtartóbb vagyok. Mosolygok rá, de igazából piszkosul fáj.
Kerülni kezdtem. Vége. Nem próbálkozom, nem reménykedem tovább. El akarom felejteni, kiszeretni belőle és tovább lépni.
Egek, bárcsak ennyire egyszerű lenne…
Randizgatni kezdtem egy sráccal az egyetemről. Nagyon kedves velem és még jóképű is. Azt hiszem, tudnám szeretni… legalábbis talán…
Ezúttal egy cukrászdába vitt el. Nagyon jól érezzük magunkat, nevetgélve sétálgatunk az utcán, míg a park kihaltabb részén megállít.
- Evie… tudod, te egy csodálatos lány vagy. Nagyon megkedveltelek…- mondja halkan, miközben kezét a derekamra csúsztatja. Ezen a ponton szoktam eltolni magamtól, de ezúttal engedem, hogy magához húzzon. Halvány mosollyal karolom át a nyakát, ő pedig elégedetten hajol le hozzám, majd simítja ajkait az enyémre.
Viszonzom az édes, bódító csókot, és bár próbálom a pillanatot élvezni, mégis befurakszik elmémbe a gondolat, hogy Davon sokkal jobban csókol…
És mintegy varázsütésre szakad el tőlem hirtelen a test, és mire észbe kapok, Mark már a földön terül ki vérző orral.
Nagy szemekkel, döbbenten nézek körbe. Csak pislogok. Mi történt?
Davont pillantom meg nem sokkal mellettem, dühösen, ökölbe szorított kezekkel. Leblokkolok. Mégis mi a fenét keres itt, pont most?
- Davon?- nyögöm elképedten, de nem válaszol, csupán kézen ragad és vonszolni kezd. Meglepetten megyek utána, majd mikor kiérünk a parkból, észbe kapok. Megtorpanok és kirántom a kezem az ujjai közül. – Te meg mégis mi a jó fenét csinálsz?!- förmedek rá indulatosan.
- Te mi a fenét csinálsz?!- vág vissza dühösen. – Mit műveltél azzal a sráccal?!- kérdi dühösen, mire kiakadva nézek rá.
- A magánéletemhez neked semmi közöd! Miért érdekel egyáltalán, kivel randizok, vagy kivel csókolózok a parkban?- kérdem karba font kezekkel. Kezdek komolyan besokallni.
- De igenis van közöm! Hogy tehetted ezt, azok után, ami köztünk történt?!
- Jézusom, Davon! Azok után, ami köztünk történt? Tisztázzuk, mi is történt pontosan.- mondom elkomorodva, mire meglepetten vonja fel a szemöldökét. – Közel egy hónapig laktál nálunk. Ápoltalak, a lelkemet is kitettem érted, mire az első adandó alkalommal gerincre vágtál, aztán másnap reggel egyszerűen összecsomagoltál és leléptél!- vágom a fejéhez a kegyetlen igazságot, mire kicsit ledöbben. – Nem vagy más, mint egy utolsó szemét dög! Kihasználtál, pedig pontosan tudod, hogy érzek irántad! Hogy hat teljes éve szeretlek, de neked mindez semmit nem jelentett! Hát úgy döntöttem, végeztem veled!- szisszenek fel. – Nem fogok több időt egy olyan pasira fecsérelni az életemből, aki nem képes megbecsülni! Úgyhogy hagyj végre békén, hadd élhessem a saját életem!- zúdítok mindent a nyakába.
Döbbent csend ül közénk.
- Te végig… szerettél…?- kérdi meghökkenten. Most telt be a pohár.
- Ennyire hülye vagy?! Nem volt nyilvánvaló?!- kérdem, kezdek komolyan besokallni. – Ó istenem, te szerencsétlen idióta!- vágom még hozzá utoljára, majd sarkon fordulok. Szétvet a düh és a fájdalom, el akarok menni egy nyugis helyre, ahol békésen belesüllyedhetek az önsajnálatba és kisírhatom magam…
- Evie, várj!- állít meg a karomnál fogva. Kelletlenül pillantok vissza rá.
- Mit akarsz még?- sziszegek.
- Én… én is szeretlek…- súgja.
Döbbent csend ül közénk. Nem akarok hinni a fülemnek…
Lassan kezdem ingatni a fejem, a szemeimet könnyek marják. Kirántom a kezem a szorításából, majd akkora pofont keverek le neki, hogy hátratántorodik.
- Hülye! Szemét! Disznó! Hogy lehetsz ennyire idióta?!- üvöltök rá, immáron zokogva. Nem lehet ennyire… ennyire…
Végig így érzett irántam? De akkor mégis mi a fenéért ment el? Miért kellett csak úgy otthagynia? Miért nem tudta egyszerűen megmondani?
Sarkon fordulok majd egyszerűen futni kezdek. El akarok menni innen… én ezt már nem bírom…
- Evie, várj!- hallom magam mögül a hangot, de nem törődök vele, tovább rohanok. Aztán pár pillanat múlva újra a karomnál fogva állít meg és magához ránt, a mellkasának csapódok. Sírva kezdem püfölni a mellkasát, megpróbálok kiszabadulni, de nem enged.
- Engedj! Hagyj békén! Hülye Davon!
Nem enged el, csak szorosan magához ölel, én pedig lassan megnyugszom, és odaadóan simulok hozzá, arcomat a mellkasába temetve, elfehéredő ujjakkal markolva a felsőjét és halkan pityeregve…
|
| oosakinana | 2012. 10. 11. 11:32:50 | #23704 |
Karakter: Horhe Davon
Megjegyzés: (Hugimnak)
- És miért nem hívtatok hozzá mentőt? – kezdi el lehordani az embereket körülöttem, akiket eddig még soha senki nem hordott le.
- Ő utasította vissza az orvosi ellátást… - ez így igaz, de azt hiszem ezt nem kellett volna mondaniuk, mert végük lesz mint a botnak.
- És ti ezt engedtétek?! Azonnal hívjatok egy mentőt! – mondja komolyan, szinte már kiabálva, amire már ugranak is a telefonhoz. – Ha a saját felelősségére beugrik egy kútba, tán akkor is otthagynátok? – mind eközben én szinte majdnem megfulladok a köhögéstől. Nem kapok levegőt és kezdek egyre rosszabbul is lenni.
- Nagyon sajnálom… - kezdek egyre rosszabbul lenni a sok széndioxid miatt, de nem akarok szólni nekik, mert akkor sokkal nagyobb ívet kapnék, aminek nem örülnék. Így is alig várom a szent beszédet.
- Veled meg később számolok. – fordul hozzám is. Azt hittem, hogy engem is most fog leosztani, hiszen megérdemeltem volna nem is kicsit.
Nem sokára meg is érkeznek a mentők. Bevisznek a kórházba és Evie folyamatosan ott van mellettem és a kezemet fogja, miközben egy kis oxigént is kapok szerencsére. Olyan jó, hogy itt van nekem. Annyira szeretem, hogy velem van és vigyáz rám…
Benta kórházban betolnak egy szobába, ahol megvizsgálnak és elmondanak mindent, amit tudnom kell, de ami a legjobb, hogy nem kell állandóan köhögnöm most már csak néha. A doki kimegy és erről tájékoztatja Evie-t is, aki mosolyogva lép be hozzám.
- Hogy érzed magad? – kérdezi egyből aggódva és le is ül a székre, ami az ágyam mellett van jelen.
- Hát, éreztem magam rosszabbul is. – válaszolom őszintén, de nem igazán győztem meg.
- Mit mondott az orvos? – tényleg úgy viselkedik, mint aki már úgy gondolja, hogy egy pár vagyunk.
- Azt, hogy pár órát még bent kell feküdnöm, de aztán mehetek haza. – végre megint elmosolyodik, ami jobban mutat neki, mint az idegeskedés.
- Nagyszerű! De figyelmeztetlek, amíg nem leszel jobban, nem engedem, hogy felkelj az ágyból. – mondja komolyan, amire hirtelen csak felhúzom a szemöldökömet.
- Milyen jó nekem. – mosolyodok el, mert tényleg jó lesz, hogy ő vigyáz rám. – Én meg azt hittem, ápolás helyett a fejemet fogod a falba verni, amiért ennyire felelőtlen voltam. – mondatomra olyan izzó szemeket, kapok, amikben nem akartam, hogy részem legyen.
- A szentbeszédet majd csak akkor fogod megkapni, mikor jobban leszel, ugyanis nem akarlak az intenzívre küldeni. – megnyugtató egy picit. – Felelőtlen hülye… - becézget, amire csak elmosolyodok, de csak őt figyelem. Nem tudom levenni a szememet róla. – Most hazatelefonálok Sophienak, elmesélem neki a történteket, és gyorsan elugrok a boltba. Mit hozzak neked? – kicsit elgondolkodik, de eleinte csak rajta járnak a gondolataim. Később jutok el arra a pontra, amikor már másra is tudok gondolni.
- Valami kaja jól esne… - válaszolom végül, amire egy finom Evie ízű csókot kapok az homlokomra.
- Rendben. Legyél jó, néhány perc és jövök. – mondja mosolyogva, majd távozik is a kórteremből én meg csak őt nézem.
Nem sokára vissza is tér kajával, amit megeszek sutyiban, de szerencsére itt van a kicsike és szóval tart. Nagyon jól beszélgetünk meg hülyéskedünk a helyzet ellenére is, meg hogy olykor még azért eljönnek a köhögő rohamaim. Imádok vele lenni, mert mindenről elfeledtet, ami csak az életben van és csak őt látom senki mást.
A doki is hamar jön, hogy átkötözze a sérüléseimet, hogy tudjak haza menni Evie-vel, hogy pihenjünk egyet. Szerencsére haza szállítmányoznak, mivel még nem tudok olyan sokat mozogni, meg nem is szabad.
Amint megérkezünk és bemegyünk a lakásba Sophie egyből rám cuppanva kezd el kérdezősködni, amire természetesen válaszolok, mert hiszen neki is köszönhetem, hogy itt lakhatok.
Amikor kilettem kérdezve leülünk és megvacsorázunk, hogy utána letudjak feküdni pihenni. Már éppen a kanapén heverednék el, amikor Evie megragadva a kezemet, kezd el húzni felfele.
- Eszedbe ne jusson, ilyen állapotban nem alhatsz a kanapén! – mindenre számítottam csak erre nem így olyan kerekszemekkel nézek rá, hogy az csuda.
- Akkor hol fogok aludni?
- Hát az ágyamban. – természetes kijelentés, de nem mindenkinek… nekem egyáltalán nem.
- És akkor hol fogsz te aludni?
- A kanapén.
- Azt nem engedem. – mondom komolyan és meg is állítom. Nem fogom hagyni, hogy a kanapén aludjon. Pláne, hogy suliba kell mennie. Ki kell pihenie magát.
Az első döbbenet után csípőre teszi a kezét és olyan makacs arccal néz rám, amilyennek még nem is tudom láttam-e.
- Márpedig ha tetszik, ha nem, ez lesz. – majd meglátjuk, hogy ki nyer. Keresztbe fonom a kezemet és úgy nézek le rá. Lehet, hogy beteg vagyok, de hülye azért nem.
- Egy nagy frászt. Nem foglak kitúrni a helyedről! Én alszom a kanapén!
- De beteg vagy! A kényelmes körülmények pedig elengedhetetlenek a gyógyuláshoz!
- Akkor sem fogom hagyni, hogy a kanapén aludj, még ha kétszer annyi ideig is tart felgyógyulnom! – mondom komolyan. Elviekben én lennék a pasi, de ez ne legyen elég, hanem még az is fontos, hogy én tűzoltó vagyok és nem gyűrhet le egy kis széndioxid mérgezés.
- Akkor mond, mégis mit tanácsolsz?
- Aludjunk együtt az ágyon. – vágom rá egyből, amire teljesen kitágulnak a szemei, majd lehajtja a fejét, de látom rajta, hogy elpirul.
Nem értem, hogy miért pirul, hiszen az elmúlt napokban már együtt aludtunk és akkor sem volt semmi probléma, de most tudom és érzem, hogy szükségem van rá ezért is ajánlottam fel ezt a lehetőséget, na meg persze azért is, hogy a közelében legyek.
- Re… rendben… - motyogja nagyon halkan, de szerencsére még így is értem, mit akar mondani.
Elmosolyodok a reakcióján, de csak örülök neki, hogy bele egyezett. Bemegyünk a szobába és végül lefekszünk egymás mellé aludni.
~*~
Telnek a napok meg a hetek, és már kezdek egyre jobban lenni. Így most már lassan dolgozni is visszamehetek. Holnap fogok kezdeni utána meg majd meglátjuk, hogy mi lesz.
Evie-val nagyon jól meg vagyunk és boldogok is vagyunk. Majdnem olyan, mintha szerelmes pár lennénk, csak nincsen semmi olyan dolog, ami ezzel kapcsolatos lenne. Nagyon jól elvagyunk egymás mellett és élvezzük, hogy együtt tölthetjük a napjainkat. Ma is egy ilyen napon vagyunk túl, bár most voltak érdekes helyzetek és szituációk, amikbe még picit én is belepirultam, nem hogy Evie. Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy nagyon fontos számomra és belehalnék, ha elveszíteném… A testem is vágyik rá, de nem értem, hogy miért, amikor elméletben én a fiúkat szeretem. Sok minden meg magyarázhatatlan dolog történt mostanában vele. Merevedéseim vannak nem kicsit, már csak akkor, amikor megölel, vagy amikor a leheletét érzem meg a bőrömön. Éjszakánként róla álmodozom, ahogyan éppen fele támaszkodva élvezzük együtt az éjszakát.
Most éppen egymás mellett fekszünk, de csak rajta jár az eszem. Képtelen vagyok elaludni és egyszerűen arra vágyok, hogy a karjaimban legyen, ahogy mindig ébredni szoktunk. Éjszaka automatikusan öleljük meg egymást és végül reggel meg úgy ébredünk, hogy egymás karjaiban vagyunk.
Kinyitom a szememet és őt figyelem, miközben ő is kinyitja a szemét, majd rám emeli csodálatos szemeit.
- Nem tudok aludni. – mondom halkan és őt figyelem.
- Én se tudok aludni. – vallja be őszintén.
Az oldalamra fordulok, és úgy kezdem el simogatni a fejét, miközben őt figyelem. Annyira szép, hogy azt elmondani nem tudom. Ő is felém fordul és úgy nézzük egymást, de most valami megváltozott. Mintha izzana közöttünk a levegő. Nem csinálunk semmit, de egyre csak sűrűbben vesszük a levegőt… mintha készülnénk valami, de nem tudom. Olyan furcsa, de még is kellemes érzés.
Egyszer csak odabújik hozzám és a fejét a nyakamba fúrja, miközben én szorosan ölelem magamhoz. Nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá. A derekánál ölelem magamhoz és a meztelen bőrén van a kezem. Elkezdi a nyakamat csókolgatni, amire lehunyom a szememet és még sűrűbben kezdem el venni a levegőt, na meg a vérem is kezd forrni nem kicsit. Úgy érzem magam, mint egy olyan ember, aki elsőnek készül lefeküdni valaki már ha lehet ezt annak nevezni…
Egyre feljebb halad csókjaival, amíg ajkaimhoz nem ér, de csak a szemembe néz, amire nálam szakad el egy két cérna és ajkaira tapadva kezdem el csókolni, amire kicsit meglepődik, de végül karjait a nyakam köré fonja és bele túr a hajamba. A hátára fektetem, és most már kicsit felé kerülve csókolom, miközben a testét kezdem el simogatni és vágyamat is ágyékához nyomom, hogy érezze mennyire is vágyok rá.
Az agyam teljesen kikapcsol és csak az ösztön vezet, ami bennem van és még az érzelmeim is. Elhagyom ajkait és most én kezdem el csókolgatni a nyakát meg amerre csak tudom. Sóhajok hagyják el ajkait, amit olyan jó érzés hallani. Leveszem róla a felsőt, majd melleire tapadva kezdem el szívogatni, míg a másikat gyömöszölöm.
Nem akarom túl sokáig húzni, mert farkam már teljesen szétdurran a vágyakozástól, ezért leveszem róla a fehérneműt és lábai közé hajolva kezdem el nyalni és ujjazni, miközben hajamat a tépi kicsit és nyögések hagyják el ajkait. Érzem, hogy nem kicsit ki van éhezve és vágyik erre a pillanatra, de most megkapja.
Felé hajolva csókolom meg, miközben nem gondolkozva semmin, hiszen eddig nem volt rá sosem szükség és egyből belé hatolok, amire mindketten együtt nyögünk fel. Nagyon jó érzés és egyszerűen nem akarom, hogy véget érjen ez a fantasztikus érzés. Fokozatosan kezdek el mozogni benne, miközben karmolja a hátamat, én a nyakába temetem az arcomat és úgy némítom el nyögéseimet, amiket ő vált ki belőlem.
Nem is kell sokat várni. Hangosan felnyögve élvezünk el egymás után. Egy kicsit még így maradunk, hogy csillapodjon a légzésünk, de végül mellé gurulva ölelem magamhoz és most már nyugodtan tudunk aludni.
~*~
Hajnalban ébredek fel, de cseppet sem tetszik az a gondolat, ami fogad. Oldalra nézve látom, hogy Evie még békésen alszik felettem. Beugrik az a kép, amit tegnap csináltunk és nagyon elszégyellem magam, na meg meg is ijedek, hogy akkor most mi van. Nem tudom hova tenni a dolgokat.
Felállok, majd felveszem a ruháimat. Felveszem a cuccaimat, majd visszanézek még rá egy kicsit és az összes holmimmal együtt hagyom el a házat és megyek vissza a régi lakásomba, ahol még Tim-mel éltem együtt, bár már kegyetlenül nem érdekel Tim. Evie-n jár folyamatosan a gondolataim és azon ami történt. Próbálok rájönni arra, hogy akkor most végül is mi van velem, de csak nem tudok most ezen gondolkozni.
Vajon mi lesz velünk ezek után??? Fogom még valaha látni?
|
| vicii | 2012. 10. 09. 17:12:39 | #23692 |
Karakter: Evie Madcap
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Az elkövetkezendő nap csodásan telik. Reggel Davon karjaiban ébredek, ami felér számomra egy álommal. Még sosem volt ennyire csodálatos a reggel! Bár megállíthatnám az időt…!
A nap további része is nagyszerű. Együtt töltjük az egész napot, rengeteget beszélgetünk, nevetünk és ölelkezünk. Majd délután elmegyünk vásárolni is. És mivel csak nem akar engedni, ezért muszáj beadnom a derekam és elfogadnom a felajánlást, miszerint hálája jeléül nekem is veszünk pár új cuccot.
Ki vagyok én, hogy visszautasítsam…? Hehe…
Este aztán újra a kanapén kötünk ki, én pedig véletlenül – szándékosan – újra elalszok a tévé előtt.
*
Reggel viszont nincs olyan szerencsém, hogy megint az ő karjaiban ébredjek. Ezúttal csak egy cetli vár, miszerint neki dolgoznia kellett menni, de jönni fog a szokásos időben.
Mosolyogva sóhajtok fel, majd még egy hosszú percre lehunyjam a szemem, hogy élvezzem a párnából kipárálló finom, férfias illatot, amit ő hagyott maga után…
A nap további része nem telik izgalmasan. Bemegyek az egyetemre, mert van pár órám, majd hazaérve csak a fejemet rázom. Davon persze elfelejtette magával vinni a tegnap csomagolt kaját, ezért hát összekészülök és úgy döntök, beviszem neki.
Mikor belépek, és a portás meglát, már rögtön elvigyorodik, hiszen én itt már régi vendég vagyok.
- Davon az első emeleten van.- bök a lépcső felé, én pedig megköszönve indulok meg felfelé. A szembejövők már mind széles mosollyal köszönnek, és ahogy egyre feljebb érek, már szinte vörösödök a beszólásoktól.
- HD! Légy figyelmes, megjött az asszony!- rikkantja el magát az egyik férfi, Davon pedig felém fordul.
- Ezért még kapni fogsz, Bryan!- kiáltja az említettnek, majd széles mosollyal lép mellém és ölel át. Erre pedig kitör a fütty orkán. – Na mi van, csak nem féltékenyek vagytok, hogy hozzám egy ilyen gyönyörű nő jön látogatóba, hozzátok meg senki?- vigyorog vissza, az én fejem pedig felvesz egy sötétebb árnyalatot. – Gyere, menjünk nyugodtabb helyre.- kezd el terelgetni.
- Tényleg gyönyörűnek tartasz?- kérdem még mindig piros arccal, mikor már kettesben vagyunk.
- Persze, hogy annak tartalak, hiszen az vagy.- mosolyog rám, arcomat megcirógatva közben. Úristen… azt hiszem, megállt a szívem… - Mi újság?
- Csak hoztam neked egy kis ebédet, mert láttam, azt nem raktad el reggel.- kapok észbe, majd elővéve a kis dobozt az orra alá dugom.
- Igazán figyelmes vagy. Köszönöm szépen. Ha minden jól sikerül, akkor holnap reggel megyek haza és akkor megint tölthetjük együtt a napot, ha benne vagy.- ajánlja fel. Micsoda…? Haza…?
- Haza akarsz menni?- kérdem letörten.
- Oda, ahol eddig is laktam… hozzátok. Nincs kedvem még amoda visszamenni, meg lehet el is adom és keresek inkább egy másik házat, mert oda nincs kedvem visszamenni.- magyarázkodik, nekem pedig hatalmas kő esik le a szívemről. Marad!
- Rendben, akkor majd mit szólnál, ha segítenék keresni?
- Ez egy nagyon jó ötlet, benne vagyok.
Sokáig beszélgetünk még, majd hirtelen a semmiből éles rikácsolásba kezd a csengő. Futólag megbeszéljük, hogy megvárom, majd rohan is. Hirtelen az egész épület felbolydul, a férfiak hőálló szerelésbe pattanva ülnek be a kocsikba, majd már mennek is. Idegesen várom, hogy visszatérjen. Remélem, nem lesz semmi baja…
*
Már szinte tűkön ülök. Sokkal később érkeznek vissza, mint szoktak, és ahogy begurul a tűzoltóautó, és Davon száll ki belőle, majdhogynem szívrohamot kapok.
A ruhája több helyen szakad, a homloka vérzik, és ha ez nem lenne elég, még elég intenzíven köhög is.
- Davon, veled meg mi történt?!- kérdem rémülten hozzálépve, de mielőtt megszólalhatna, újabb köhögő rohamot kap.
- Pár hét szabadságot kap, mert eléggé megsérült a tűzben.- lép mellé egy férfi, gondolom a főnöke. – Egy-két helyen kicsit megégett, mert a ruhát elvágták a törmelékek, meg túl sok füstöt lélegzett be.- magyarázza, és minden szóval egyre rémültebb leszek.
- És miért nem hívtatok hozzá mentőt?- kérdem kissé emelkedett hangon, mire a férfi zavartan pillant rám.
- Ő utasította vissza az orvosi ellátást…- habogja, mire felháborodottan, csípőre tett kezekkel nézek rá.
- És ti ezt engedtétek?! Azonnal hívjatok egy mentőt!- kiáltom feszülten, már az idegösszeroppanás szélén. Persze valaki már rögtön telefonért fut, én pedig tovább parádézok. – Ha a saját felelősségére beugrik egy kútba, tán akkor is otthagynátok?- kezdek neki a főnök cafatokra szedésének. Mindenki körben sunyin vigyorog, csak a szapult személy néz rám zavartan és bocsánatkérően.
- Nagyon sajnálom…- motyogja. Fújtatva rázom meg a fejem, majd aggódva az idő közben egy padra roskadó Davonhoz lépek.
- Veled meg később számolok.- nézek rá figyelmeztetően. Előbb a testi épsége és az egészsége, majd csak utána kapja meg a szentbeszéd adagját…
Alig pár perc alatt kiérkezik a mentő. Davont rögtön infúzióra kötik, meg jeget raknak az égett részekre, majd bepakolják a mentőkocsiba. Természetesen én is velük utazom, végig aggódva figyelve, ennek a tökfejnek a kezét fogva közben. Oxigénmaszkot is adnak rá, hogy könnyebben tudjon lélegezni.
Odabent aztán betolják egy kórterembe, egy orvos rendesen ellátja, én pedig addig odakint várakozom. Lassan tövid rágom a körmeimet, mire végre megjelenik az orvos és mosolyogva közli, hogy megmarad. Megkönnyebbülten, szinte már repülök be hozzá a kórterembe.
- Hogy érzed magad?- kérdem rögtön aggódva, egy székre leülve az ágya mellé.
- Hát, éreztem magam rosszabbul is.- kerüli a kérdést, én pedig csak a fejemet rázom.
- Mit mondott az orvos?- pillantok rá kíváncsian.
- Azt, hogy pár órát még bent kell feküdnöm, de aztán mehetek haza.- tájékoztat, nekem pedig elégedett mosoly fut szét az arcomon.
- Nagyszerű! De figyelmeztetlek, amíg nem leszel jobban, nem engedem, hogy felkelj az ágyból.- szögezem le szigorúan, mire csak felvonja az egyik szemöldökét.
- Milyen jó nekem.- vigyorodik el. – Én meg azt hittem, ápolás helyett a fejemet fogod a falba verni, amiért ennyire felelőtlen voltam.- mondja hetykén, mire halovány mosollyal, de izzó tekintettel pillantok rá.
- A szentbeszédet majd csak akkor fogod megkapni, mikor jobban leszel, ugyanis nem akarlak az intenzívre küldeni.- mondom negédes mosollyal, de annál fenyegetőbben. – Felelőtlen hülye…- teszem még hozzá durcásan, majd végül a témát lezárva sóhajtva túrok a hajamba. – Most hazatelefonálok Sophienak, elmesélem neki a történteket, és gyorsan elugrok a boltba. Mit hozzak neked?- kérdem lágyan, mire elgondolkodik.
- Valami kaja jól esne…- vonja meg végül a vállát, én pedig bólintva nyomok csókot a homlokára.
- Rendben. Legyél jó, néhány perc és jövök.- mosolygok rá, majd sietve kisétálok a kórteremből.
Röpke fél óra alatt bevásárolok, veszek neki szendvicset és péksüteményt, meg innivalót. Közben mindent az elejétől a végéig elmesélek Sophienak, aki nem is akar hinni a fülének. Végül megkérem, hogy főzzön meg, hogy mire hazaérünk, Davon tudjon meleg ételt enni, és készítsen elő borogatást az égett sebeire.
Majd visszaérve szépen megtömöm Davont, és anyáskodok egy kicsit felette. Egész jól elbeszélgetünk, még itt is képesek vagyunk jól érezni magunkat.
Majd este jön végre az orvos, átkötözik a sebeit, írnak fel valami gyógyszert, aztán az utunkra engednek minket. Segítek neki szedelőzködni is.
Szerencsénk van, egy mentőautó hazaszállít bennünket, nem kell buszoznunk vagy villamosoznunk. Otthon szépen kiraknak bennünket, Sophie pedig rögtön betámad és faggatózni kezd. Davon türelmesen válaszolgat, amíg leültetem a konyhaasztalhoz.
Szépen békésen megvacsorázunk, majd már heveredne is le a kanapéra, de kézen fogva finoman a szobám felé kezdem húzni.
- Eszedbe ne jusson, ilyen állapotban nem alhatsz a kanapén!- szögezem le, mire csak meglepetten pislog rám.
- Akkor hol fogok aludni?
- Hát az ágyamban.- jelentem ki, mintha ez lenne a világ legkézenfekvőbb dolga. Nagy szemekkel pislog rám.
- És akkor hol fogsz te aludni?
- A kanapén.
- Azt nem engedem.
A küszöbön megállít, és szigorúan néz le rám, én pedig csak tanácstalanul pislogok. Végül csípőre teszem a kezeimet és felveszem az elszánt arcot.
- Márpedig ha tetszik, ha nem, ez lesz.- jelentem ki ellentmondást nem tűrően, mire tiltakozóan keresztbe fonja a kezét. Ajjajj… két makacs ember találkozása…
- Egy nagy frászt. Nem foglak kitúrni a helyedről! Én alszom a kanapén!
- De beteg vagy! A kényelmes körülmények pedig elengedhetetlenek a gyógyuláshoz!
- Akkor sem fogom hagyni, hogy a kanapén aludj, még ha kétszer annyi ideig is tart felgyógyulnom!
- Akkor mond, mégis mit tanácsolsz?
- Aludjunk együtt az ágyon.
Hirtelen lelki szemeim elé betolakszik a kép, ahogy álmaim férfija egy szál alsónadrágban fekszik az ágyon és hívogatóan nyújtja felém a kezét, én pedig pironkodva bemászok mellé, megcsókoljuk egymást, és…
Paprikavörös fejjel szegezem a szemeimet a padlóra. Ó istenem, mindjárt felgyulladok…
Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki!
- Re… rendben…- motyogom pironkodva.
|
| oosakinana | 2012. 09. 20. 20:44:39 | #23483 |
Karakter: Horhe Davon
Megjegyzés: (Hugimnak)
Egy ideig csak ülök a sötét szobába és nem tudom mihez kezdjek. Meg vagyok semmisülve nem is kicsit. A testem szinte már automatikusan nyúl a telefonért és Evie-t kezdi tárcsázni. Ő most az egyetlen, aki segíteni tud… Remélem, nem alszik.
- Davon? – hallom meg a hangját, ami most egy kisebb megnyugvást jelent számomra.
- Evie… szia… ne haragudj, amiért ilyen későn zavarlak… - mondom neki, bár magam se tudom, hogy kezdjek neki a dolgoknak, ezért is vagyok bizonytalan. Jó emberhez fordultam most vajon??
- Mi a baj? – aggódik értem ezt simán ki veszem a hangjából… Tim sosem aggódott így értem. Jó igaz, hogy ő pasi, de akkor is.
- Tim itt hagyott. – mondom k a keserű igazságot.
Még így telefonon keresztül is érzem a meglepettségét és ez a vonalra telepedő csend is mutatja.
- Itt hagyott? De hogyan? Mikor? – jön a döbbenet utáni kérdés roham, amikre én is szeretném tudni a választ.
- Most. Mire hazaértem, már nem volt itt… minden cuccát összepakolta, és egyszerűen lelépett. Még egy levelet is hagyott, miszerint ne próbáljam keresni. – mondom neki a valóságot, pedig azt hittem ilyen csak a filmekben történhet.
- A szemét disznó…- elég dühösnek hangzik, de meg is értem most. Bár én inkább vagyok csalódott, mint mérges. - Pakolj össze, és gyere át. – adja ki a parancsot, mert ilyen hangnemet, csak a főnökeim szoktak megejteni bent a munkahelyemen.
- Evie…
- Vagy talán ott akarsz maradni, teljesen egyedül? – nem jó ezt még így sem hallani, hogy egyedül vagyok.
- Nem…- válaszolom, majd elő állok egy másik ötlettel. – Arra gondoltam, talán kiveszek egy motelszobát…
- Hülyeség. Gyere csak át, itt neked is van hely. Alhatsz a nappaliban a kanapén, és legalább nem leszel egyedül. – mondja még mindig kedvesen. – Amúgy is ismerlek, ha kettesben maradnál a gondolataiddal, abból semmi jó nem származna. – ebben van valami és tudom, hogy igaza van, de akkor sem szeretnék zavarni. Gondolom neki is meg vannak a gondjai a lakótársával esetleg a sulival.
- Kösz Evie… te mindig tudod, mit kell mondani. – köszönöm meg azért.
- Ez csak természetes. Na gyere szépen, addig beágyazok neked. – mondja el még egyszer, hogy még véletlenül se bizonytalanodjak el.
- Rendben. Húsz perc múlva ott vagyok. – válaszolom, majd leteszem a telefont és összepakolok pár cuccot, amire szükségem lesz és végül a kabátot is felvéve megyek át hozzá, hogy vele legyek és kicsit kikapcsoljak vele együtt kettesben.
~*~
Sietek, amilyen gyorsan csak tudok, mert nem akarok sokáig egyedül maradni, meg tudom, hogy Evie is készül nem kicsit így tényleg sietek hozzá, na meg valamiért izgatott is vagyok, hogy vele lehetek megint. Nem értem teljesen magam. Szomorú vagyok, mert Tim itt hagyott, de egyben boldog is, hogy minden nap fogom látni Evie-t és velem lesz.
Nem sokkal később meg is érkezek, majd bekopogok, mire ajtót nyit az a nő, akit eddig nem igazán tudtam nőnek nézni, csak annak a kislánynak, akit megmentettem a lángok közül.
- Kösz, hogy befogadtok. – mondom hálásan, mert ez tényleg rendes tőle, hogy minden szó nélkül beengednek.
- Igazán nincs mit. Pakolj le, vedd le a kabátod. – le is veszem az említett ruhadarabot, miután a cuccaimat is lehajintom, hogy ne legyen útba. Ahogy bevezet a konyhába, leülök az asztalhoz és még egy pohár forró csokit is kapok, ami most jól esik.
- Szóval? Hogy viseled? – kérdezi kicsit bizonytalanul, de én csak vállat vonok.
- Igazából éreztem, hogy valami nincs rendben… de nem hittem volna, hogy csak úgy, minden szó nélkül lelép. – a poharat nézem, miközben beszélek és a végén bele is kortyolok.
- Ne bánd, egy tapló volt. Jobbat érdemelsz. – ahogy végig simít a karomon kellemes érzés fut végig rajtam, amit nem tudok hova tenni. – Higgy nekem, rövid időn belül találni fogsz egy százszor jobb embert. – kacsint rám, amire picit felnevetek… Kár hogy pasiba olyan, nincs mint Ő (Evie).
- Köszi. Bár azt hiszem, most egy szünet jót tenne. – gondolkozok el, hiszen sok idő volt, amit Tim-mel töltöttem együtt, de hát mindegy. Ez van.
- Lezuhanyzol? – ez egy nagyon jó ötlet. A cuccaimhoz megyek és kiveszem az elvós cuccomat, ami csak egy bokszer, majd besétálok a fürdőbe. – Készítettem be neked törülközőt. – mondja mielőtt becsukom magam előtt az ajtót.
Egy kicsit áztatom magam a tus alatt, mert olyan jól esik, bár ahogy kicsit telik az idő eszembe jut, ahogy Tim-mel a fürdő alatt szeretkeztünk és máris elmegy a kedvem a fürdéstől. Megtörölközök alaposan, majd felveszek egy bokszert és irány ki Evie-hez, hogy vele legyek, mert most senki másnak a társaságára nem vágyok csak az övére egyedül.
Ahogy belépek a konyhába szinte hallom, ahogy Evie álla a padlót verdesi, ami jól esik, de nem is tudom. Most olyan furcsa érzetem van.
Végül csak egy halvány mosolyt kapok, amikor a szemeimbe néz.
- Tévézzünk? – bólintok egyet, majd leülünk a kanapéra és bekapcsolva a tv-t valami akció filmet kezdünk el nézni, amit éppen adnak. Evie a vállamnak dőlve nézi én meg örülök, hogy az nap megismertem, amikor kimentettem a tűzből.
Átvetem a karomat és úgy ölelem magamhoz, mert most olyan jól esik, hogy magamhoz ölelhetem. Mindig olyan jól esik őt ölelnem, hogy most ez számomra az egyetlen megnyugvás… Mondjuk kicsit furcsa mondván, hogy meleg vagyok, de nem tudok vele mit kezdene, na meg az érzésekkel sem.
Egész éjszaka így tv-zünk, amíg el nem alszik. Elmosolyodok, majd mivel nincs kedvem elengedni elfekszem, majd magam mellé fektetve ölelem magamhoz és takarózunk be. Most sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint bármikor máskor. Ha Tim-mel aludtam együtt és esetleg magához ölelt, még akkor sem érezte ezt a fajta nyugalmat, mint amit most érzek.
~*~
Két nap múlva megint Evie-vel a karjaim között kelek. Az előző nap nagyon jól telt. Szinte az egészet együtt töltöttük és beszélgettünk meg jól szórakoztunk. Régen töltöttünk ennyi időt együtt, de ez most nagyon jól esik. Bohóckodunk és rengeteget ölelkezünk, mert most erre van szükségem. Rá és az ölelésére, meg a jelenlétére. Vásárolgatunk kicsit és nem csak nekem veszünk ruhát, hanem párat neki is. A kedvemért hagyja hogy ezzel háláljam meg, hogy befogadott, hogy kicsit gondoskodjak róla, bár ahogy az elmúlt napokban érzem magam inkább többször szeretnék róla gondoskodni… és nem úgy mint egy testvérre.
Ma viszont már mennem kell dolgozni. Óvatosan kimászok Evie mellől, mert tegnap este is bealudt a tv-zésbe. Elmosolyodok, majd felöltözök. Írok neki egy kis cetlit, hogy elmentem dolgozni és majd jövök a szokásos időpontban, amikor szoktam. Odahajolok hozzá és egy puszit is adok a homlokára, amire olyan szépen elkényelmesedik a helyemen, hogy még a párnát is magához öleli, amelyiken én aludtam. Annyira édes és ártatlan.
Összeszedem a cuccaimat és irány a munkahely, ahol lehet, hogy faggatni fognak kicsit, hogy mi a helyzet, de ez engem nem zavar meg nem érdekel jelen pillanat. Azaz első számú cél most számomra, hogy épségben visszatérjek Evie-hez és tudjak továbbra is vigyázni rá és gondoskodni róla.
A nap folyamán két helyre hívnak ki minket. Az egyik nem volt túl vészes helyszín, míg a másik közepes szinten volt veszélyes, de megoldottuk a dolgokat szerencsére.
Most éppen egy kis pihenő van és ilyenkor a központot szoktuk kicsit rendbe szedni vagy kártyázunk. Amihez éppen kedve van az embernek. Egyszer csak meghallom az egyik idióta munkatársam hangját.
- HD! Légy figyelmes megjött az asszony. – hülye Bryan egyszer meg fogom ölni.
- Ezért még kapni fog Bryan. – megfordulok és ekkor látom meg Evie-t. Mosolyogva megyek oda hozzá és megölelem, mire a többiek egyből elkezdenek fütyülni meg minden féle szöveget mondogatni. – Na mi van csak nem féltékenyek vagytok, hogy hozzám egy ilyen gyönyörű nő jön látogatóba hozzátok meg senki? – szólok vissza, mire csak elkezdenek vigyorogni. – Gyere menjünk nyugodtabb helyre. – invitálom le a csarnokba Evie-t, ahol kettesben lehetünk.
- Tényleg gyönyörűnek tartasz? – kérdezi kicsit elvörösödve. Kezemet végig húzom az arcán.
- Persze, hogy annak tartalak, hiszen az vagy. – mosolyodok el. – Mi újság? – kíváncsiskodok.
- Csak hoztam neked egy kis ebédet, mert láttam azt nem raktad el reggel. – nyújtja át a kis dobozt.
- Igazán figyelmes vagy. – mosolyodok el. – Köszönöm szépen. Ha minden jól sikerül, akkor holnap reggel megyek haza és akkor megint tölthetjük együtt a napot, ha benne vagy. – ajánlom fel kedvesen.
- Haza akarsz menni? – kérdezi kicsit szomorúan.
- Oda ahol eddig is voltam… Hozzátok. Nincs kedvem még amoda visszamenni, meg lehet el is adom és keresek inkább másik házat, mert oda nincs kedvem visszamenni. – magyarázom neki és mintha kicsit megnyugodna.
- Rendben, akkor majd mit szólnál ha segítenék keresni?
- Ez egy nagyon jó ötlet és benne vagyok. – egyezek bele.
Egy ideig még beszélgetünk, de végül meg szólal a vészcsengők és mennem kell. Megbeszéljük, hogy itt megvár, mert még folytatjuk a beszélgetést. Remélem nagyon hamar fogunk végezni.
Egy elég vészes házhoz hívnak ki minket. Elég veszélyes, mert egy elhagyott raktárházhoz hívnak, ahol egy droglabor robbant fel és reméljük, hogy nem fog még egyet robbanni főleg, hogy be kell menni egy emberért, aki bent ragadt. Én megyek be elsőnek, mert tudják, hogy nekem szerencsém van. Lásd Evie.
Ám ez a mentési akció nem úgy sikerül, ahogy gondoltam, mert volt még bent veszélyes dolog, ezért még egy kisebb robbanás alakul ki, aminek következtében még pár deszka le is szakad a mennyezetből, de annyi időm van, hogy félre ugorjak. Nem gondoltam, hogy ennyi ideig leszek bent és ezért nem is hoztam gázmaszkot. Megkeresem a személyt, majd egy kivezető utat keresve megyek ki.
Nem kicsit veszem kapkodva a levegőt, amikor kiérek és ez ne legyen elég a robbanást követően pár szilánk felsértette a ruhámat és azokon a helyeken nem kicsit meg is égtem. Remélem Evie nagyon nem lesz megrémülve a látványtól, de most pár napra tuti szabadságra küldenek.
~*~
Mivel kicsit elhúzódott a mentés ezért később érkezünk meg a központra. Nem hagytam, hogy a mentősök elvigyenek, mert a bandával akartam jönni, bár még mindig nem vagyok jól és ez nem kicsit meglátszik rajtam.
Leszállok a kocsiról, mire riadt tekintettel találom szembe magam.
- Davon. Veled meg mi történt? – kérdezi aggódva, de most nem hiszem, hogy el fogom tudni mondani, mert már megint egy köhögő roham jön rám.
- Pár hét szabadnapot kap, mert eléggé megsérült a tűzbe. – lép mellém főnököm, aki velünk jött most. – Egy két helyen kicsit megégett, mert a ruhát elvágták a törmelékek, meg túl sok füstöt lélegzett be. – tájékoztatja helyette, mert én még mindig köhögök egy kicsit és le is kell ülnöm egy székre, hogy rendben legyek… Remélem ezzel nagyon nem rémiszti meg Evie-t, mert nem akarnám, hogy miattam aggódjon.
|
| vicii | 2012. 09. 15. 20:39:39 | #23430 |
Karakter: Evie Madcap
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Elhatároztam magam. Ma megmondom Davonnak, hogy még mindig szeretem.
Magabiztos léptekkel veszem az irányt a tűzoltóság felé, már úgyis külön bejáratos vagyok ott, megszoktak már. Az elmúlt napokban sokat beszélgettem Sophieval, és bár én nem akartam lépni, mert ugyebár Davonnak barátja van, de… de már nem igazán tudom, mit mondhatnék. El vagyok veszve, úgy érzem, lassan összetörök, sírok belülről. Tarthatatlan ez az állapot.
Viszont minden egyes lépéssel, ahogy közelebb kerülök a tűzoltósághoz, meginog a magabiztosságom és szép lassan el is párolog. Mire belépek, szinte semmi nem marad belőle, és csak széles mosollyal köszönök a portásnak, aki mindent tudó mosollyal biccent.
- Az első emeleten van.- vigyorog rám, én pedig nevetve köszönöm meg az információt. Arrafelé veszem hát az irányt, közben rávigyorogva és kacéran pislogva a füttyögő, perverz megjegyzésekkel dobálózó tűzoltóknak. Ahogy felérek, rögtön megpillantom álmaim férfiját, ahogy az öltözők felé siet.
- Davon!- kiáltok utána, mire megtorpanva, mosolyogva fordul felém.
- Szia csajszi.- mondja, én pedig szokásomhoz híven puszit is nyomnék az arcára, de ezúttal megállít. – Bocsi, eléggé büdös vagyok és izzadt, de ha megvárod, amíg letusolok, utána puszilkodhatunk.- kacsint rám, nekem pedig automatikusan hevesebben kezd dobogni a szívem. Jesszus, ha tudná, ettől hogy meglódultak a gondolataim!
- Rendben, menj nyugodtan. Úgyis beszélgetni szeretnék veled.- jelentem ki, bár mintha a mondat végére gombóc lenne a torkomban.
- Oké, akkor sietek.- húzza is fel a nyúlcipőt, és eltűnik. Addig leülök egy székre és türelmesen várakozok, beszélgetek a munkatársaival. De nem kell sokat várnom, pár perc múlva már felöltözve közeledik felém, olyan széles mosollyal, amitől a legtöbb lány hozzám hasonlóan folyékony halmazállapotba kerülne. Hogy én mennyire imádom a mosolyát…
- Meg is érkeztem.- von magához, én pedig lehunyt szemekkel élvezem az ölelést, kemény izmai érintését, magamba szívom finom, férfias illatát… majd ahogy puszit nyom a vállamra, kellemesen megborzongok. Ez kínzás. Pontosan tudja, hogy érzek, mégis ezt teszi velem…!
- Ráérsz?- kérdem félénken. Tényleg beszélnem kellene vele a kapcsolatunkról…
- Elméletben Tim jön érte, de eddig még semmi, úgyhogy szerintem igen.- mosolyog, és varázsütésre megszólal a telefonja. Bocsánatot kér és elfordulva felveszi, és mivel nem lát, szégyentelenül szemrevételezem azt a formás, kerek hátsóját… ohh anyám… bűn, ha annyira szexi! Rendőrt, csukják le ezt az adoniszt!
- Gond van?- kérdem rögtön, ahogy letörten fordul felém, gondterhelt sóhajjal.
- Semmi komoly. Mindössze nem jön értem és nincs értelme miért hazamennem.- mondja édesbús mosollyal, nekem pedig megfájdul a szívem. Ez a Tim fazon egy hatalmas pöcs. Most komolyan! Bunkó és önző, én pedig nem értem, Davon hogy lehet még mindig vele. Ő sokkal jobbat érdemel!
- Akkor gyere velem.- csillannak fel a szemeim. Végtére is ha Tim nem jön érte, akkor több időt tölthetünk együtt! Egy utolsó szemétnek érzem magam, de a ténytől, hogy romlani kezd a kapcsolatuk, újra fellobban bennem a remény… - Az egyik csoporttársammal elmegyünk egy kicsit bulizni.- invitálom lelkesen, úgyis annyira rég lógtunk együtt! Az utóbbi időben akárhányszor hívtam valahova, mindig lemondta azzal az ürüggyel, hogy Timmel szeretne kettesben lenni…
- Rendben.- bólint, ebben a pillanatban pedig akár madarat is lehetne fogatni velem. – De csak egy kicsit megyek, mert holnap dolgozok, és nem szeretnék teljesen fáradt lenni.- figyelmeztet, de nekem már ez is bőven elég!
- Megbeszéltük, de akkor menjünk, és közben mesélj, hogy milyen volt a napod.- fogom kézen, és már húzom is kifelé az épületből.
Davon pedig közben mesél. Őszintén szólva szívesebben elkerülném a témát, mert azóta a bizonyos eset óra rettegek a tűztől, de hát ez a foglalkozása, engem pedig tényleg érdekel, milyen volt a napja.
Gyorsan eljön az este, ami egy kellemetlen afférral indul. Sandra, a csoporttársam, akivel bulizni megyünk, durván rámoccan Davonra, amitől nem kis késztetést érzek, hogy kikaparjam a kis ribanc szemeit. Szerencsére Davonnak se tetszik a dolog, és megkér, hogy állítsam le, amit örömmel megteszek.
Az este további részében rengeteget táncolunk, és egész jól érezzük magunkat. Rég nem buliztam együtt Davonnel, már majdnem elfelejtettem, hogy milyen nagy partiarc.
Azonban feltűnik egy egész jóképű, macsó csávó, aki megpróbál behálózni. Nem tagadom, hajlok a dologra, mert egész jól néz ki. Davonnél úgy sincs esélyem, lassan kezdek beletörődni. Végtére is, nem szerethetem életem végéig távolról, nem igaz…?
Így hát belemegyek a játékba. A hátamhoz simul, a kezei pedig elég meredek helyekre tévednek, de mielőtt elfajulhatnának a dolgok, szinte a semmiből Davon tűnik fel és akkorát behúz az ipsének, hogy az hátratántorodik.
Mi a…?
- Hagyd békén, oké?- sziszegi, mire persze a srác rögtön vérszmeet kap.
- Mit pattogsz itt? Nem a csajod, vagy tévedek?- kérdi gúnyosan, miközben letörli a vért a szája széléről. Szótlanul figyelem az eseményeket. Davon még sose csinált ilyet… mi ütött belé ilyen hirtelen? – Ő maga nem tiltakozott, úgyhogy kopj le, öregem.
Na most kell közbeavatkoznom, mielőtt még péppé verik egymást.
- Davon…- simítok a vállára. – Minden rendben van. Nem bántott.- mondom halkan, hogy megnyugtassam, és mintha csak most döbbenne rá, milyen parádét is csinált.
- Haza megyek.- közli egyszerűen, és mielőtt még bármit is mondhatnék, már el is tűnik. Sóhajtva túrok a hajamba. Vajon mi baja lehet? Aggódok érte…
- Hol is tartottunk, szépségem…?- karol át az előbbi fickó, de a számat elhúzva inkább eltolom magamtól. Ezek után köszönöm, nem kérek belőle.
- Kopj le.- intézem el, majd én is hazafelé veszem az irányt. Elment a kedvem a továbbiaktól…
*
- Szóval tényleg csak úgy behúzott neki?!- kérdi Sophie hitetlenkedve, én pedig bólintok.
- Igen. Csak úgy, a semmiből, minden előjel nélkül.- magyarázom, még mindig nem akarom elhinni, ami ott történt.
- Féltékeny.- jelenti ki mindent tudó mosollyal, magabiztosan keresztbe fonva a karjait. Bizonytalanul ölelem magamhoz a párnámat.
- Gondolod…? Én nem igazán hiszem. Szerintem inkább csak védelmezői ösztön volt. Még mindig inkább kislányként, semmint nőként tekint rám.- sóhajtom lebiggyesztett ajkakkal.
A hálószobámban ülünk, én az ágyon, már hálóingben, Sophie pedig a szemközti fotelben, pizsamában. Későre jár, éjfél is elmúlt, de holnap péntek, és mivel délelőtt nem lesznek előadásaink, csak kettő délután, ezért megengedhetjük magunkat a kései fekvést.
- Ugyan, ne beszélj hülyeségeket. Ez nem lehetett védelmezői ösztön! Tuti féltékeny volt, a nyakamat teszem rá!- vigyorodik el, mire ábrándosan sóhajtok fel.
- Bár úgy lenne…- mondom szomorúan, de jelenleg az esély, hogy köztünk bármi is legyen, egyenlőre a nullával. Neki még mindig ott van Tim, és valljuk be, nem vehetem fel a versenyt egy izmos pasassal, akinek jó munkahelye van, nagy farka és magas libidója…
- Ne keseredj el szívem, nincs minden veszve.- próbál vigasztalni, de csak keserűen rámosolygok.
- Kösz, Sophie, de kezdek beletörődni, hogy nincs nála esélyem.- vonok vállat reményvesztetten. Rám mosolyog, de erre már ő sem tud mit mondani, pontosan tudja, hogy igazam van. Ekkor azonban megszólal a telefonom. Érdeklődve veszem kézbe, és legnagyobb meglepetésemre Davon az…
- Jesszus, ez Davon!- jelentem ki meglepetten. – Vajon mit akarhat ilyen későn…?
- Ne várakoztasd már meg, vedd fel!- rikkantja felállv,a én pedig nagy levegőt veszek, majd a fülemhez emelem a telefont.
- Davon?- kérdem bizonytalanul, közben pedig Sophie kacsintva imbolyog az ajtó felé, és szépen beteszi maga mögött.
- Evie… szia… ne haragudj, amiért ilyen későn zavarlak…- jön a bizonytalan hang, engem pedig rögtön elfog az aggodalom. Ritkán hallom ilyen hangon beszélni. Tudom, hogy valami baj történt.
- Mi a baj?- kérdem rögtön őszinte aggodalommal. Egy kis csend következik, majd halk, keserű hangon szólal meg.
- Tim itt hagyott.
Döbbent csönd ül a vonalra, még a számat is eltátom.
- Itt hagyott? De hogyan? Mikor?- buknak fel belőlem a kérdések.
- Most. Mire hazaértem, már nem volt itt… minden cuccát összepakolta, és egyszerűen lelépett. Még egy levelet is hagyott, miszerint ne próbáljam keresni.- meséli, a hangjában feszülő keserűség pedig összeszorítja a szívemet.
- A szemét disznó…- sziszegem dühösen. Már az elején sem volt szimpatikus nekem. Most végre kibújt a szög a zsákból! Csak szegény Davont sajnálom, amiért át kell mennie ezen… - Pakolj össze, és gyere át.- ajánlom fel, bár ez inkább kijelentés, semmint felkérés. Először meghökken, aztán ellágyul a hangja.
- Evie…
- Vagy talán ott akarsz maradni, teljesen egyedül?- vonom fel a szemöldököm cinikusan.
- Nem…- nyögi. – Arra gondoltam, talán kiveszek egy motelszobát…
- Hülyeség. Gyere csak át, itt neked is van hely. Alhatsz a nappaliban a kanapén, és legalább nem leszel egyedül.- szögezem le mosolyogva. – Amúgy is ismerlek, ha kettesben maradnál a gondolataiddal, abból semmi jó nem származna.- közlöm vele a kegyetlen igazságot. Nagyon össze tud zuhanni a szakítások után, Timmel meg különösen régóta együtt van, szóval féltem. Nem akarom, hogy valami butaságot csináljon.
- Kösz Evie… te mindig tudod, mit kell mondani.- nevet fel halkan, mire elmosolyodom.
- Ez csak természetes. Na gyere szépen, addig beágyazok neked.- szögezem le, és felállva a szekrényhez lépek, fél kézzel tárom ki.
- Rendben. Húsz perc múlva ott vagyok.- közli, majd bontja a vonalat, én pedig lágy mosollyal dobom a telefonom az ágyra. Istenem, szegényem… biztosan nagyon maga alatt lehet…
Előkapom a vasalt ágyneműt, majd takarót és párnát kerítek, felhúzom a huzatot, és nekilátok megágyazni a kanapén. Sophie is elődugja a fejét a szobájából a motoszkálásra, és felvont szemöldökkel, értetlenül nézi tevékenységemet.
- Várunk valakit?- kérdi, én pedig széles mosollyal biccentek.
- Davont.- jelentem ki, mire valahol Kínában kezdi keresni az állát.
- Hogyan?! Mi történt?!- kérdi teljesen lehidalva.
- Tim otthagyta, és most nagyon maga alatt van. Mondtam neki, hogy jöjjön át és aludjon itt.- mesélem, mire együtt érzően bólint.
- Jól tetted. Biztos nagyon fájhat neki.- húzza el a száját Sophie, én pedig biccentek.
- Remélem nem bánod, ha majd pár napig itt fog lakni.- nézek rá reménykedve, de ragyogó mosollyal rázza meg a fejét.
- Dehogy bánom. Viszont ha nem haragszol, én elteszem magam holnapra, majd reggel köszönök neki.- int búcsút, majd behúzódik a szobájába és beteszi maga mögött az ajtót.
Mikor végzek az ágyazással, a konyhába lépek, és felkattintva a villanyt nekilátok forró csokit csinálni. Biztos jól fog esni neki, ilyenkor éjszaka hideg van odakint. Épp elkészülök, mikor halk kopogás hallatszik. Észbe kapva felkapok egy köntöst a hálóingem felé, úgy nyitok ajtót.
Szomorú ábrázattal áll előttem, vállán az utazótáskával.
- Kösz, hogy befogadtok.- mondja rekedt hangon, én pedig betessékelem.
- Igazán nincs mit. Pakolj le, vedd le a kabátod.- biccentek a fogas felé, mire bólintva teszi le a motyóját, majd akasztja fel a dzsekijét. A konyhába invitálom, ahol leülünk az asztalhoz. A kezébe nyomok egy bögre forró csokit, és én is magamhoz veszek egyet.
- Szóval? Hogy viseled?- kérdem tétován, de csak vállat von.
- Igazából éreztem, hogy valami nincs rendben… de nem hittem volna, hogy csak úgy, minden szó nélkül lelép.- közli halkan, belekortyolva az italába.
- Ne bánd, egy tapló volt. Jobbat érdemelsz.- simítok a karjára bíztató mosollyal. – Higgy nekem, rövid időn belül találni fogsz egy százszor jobb embert.- kacsintok rá pajkosan. Felnevet, majd már mosolyogva tekint rám.
- Köszi. Bár azt hiszem, most egy szünet jót tenne.- mondja, én pedig megértően bólintok. Egy hajtásra kiiszom az italomat, majd az üres bögréket a mosogatóba teszem.
- Lezuhanyzol?- kérdem, Davon pedig bólintva kel fel az asztaltól. Mivel ismeri a járást, előveszi az alvós cuccait, majd a fürdő felé veszi az irányt. – Készítettem be neked törülközőt.- szólok még utána, majd csukódik az ajtó. Míg zuhanyozik, elmélázva veszem elő a hűtőből a megkezdett süti maradékomat. Epertorta, a kedvencem.
Ahogy hallgatom a víz egyenletes csobogását, akaratlanul is elképzelem, ahogy meztelenül áll a zuhany alatt, izmos testén végigsiklanak a csillogó vízcseppek…
Mélyen elvörösödve rázom meg a fejem. Hülye Evie, verd már ki a fejedből! Tudod jól, hogy semmi esélyed nála, sosem lehettek többek, mint barátok! Akkor meg ne ábrándozz!
Mire befalom a sütimet, ő is végez. Egy szál alsónadrágban állít ki, és ahogy meglátom, szinte köpni-nyelni nem tudok. Uramatyám, mindjárt a látványtól elélvezek…
De nagyot nyelve türtőztetem magam, én halvány mosollyal pillantok fel rá.
- Tévézzünk?- kérdem, mire biccent, így hát letelepedünk a tévé elé. Csak ülünk egymás mellett, csendesen, én pedig a vállának dőlök. Nem próbálom meg vigasztalni, tudom, hogy a szavak úgysem érnek semmit. Inkább csak vele vagyok. Az többet segít.
|
|
