Karakter: Dario Gaspare
Megjegyzés: (Harunak)
- Dario! – csattan a dühös, felettébb idegesítő hang a szobám ajtaja elől, de eszem ágában sincs felkelni az ágyról, és beengedni tajtékzó apámat. Ő küldött ide fél órával ezelőtt, hát ne gondolja meg magát folyton, nem igazodok hozzá.
Tény, hogy mikor feleselésért szobafogságot kaptam, még nem vette észre, hogy a lőszerraktárban, kábé háromdoboznyi lőszert ragasztottam egymáshoz. Nem mondom, türelemjáték volt a javából, de megérte. Ezért a tombolásért, amit most itt levág, mindenképp.
Az már más kérdés, mit fogok érte kapni később…
Hamarosan megunja a dörömbölést, és az ajtót mégse akarja rám rúgni, így távozik. Hallom a sietős, ideges lépteit, melyek egyre inkább elhalkulnak. Felsóhajtok, és ülőhelyzetbe tornázva magam, elgondolkodva piszkálom a karkötőmet.
Meg kéne lassan látogatnom a nevelőszüleim, már hetek óta nem adtam magamról életjelet. A gond csak az, hogy jelenleg büntetésben vagyok, ami azt jelenti, hogy a szokásosnál is trükkösebben kéne meglépnem, kicselezve a birtok őreit. A kutyákkal nincs gond, ők már a tenyeremből esznek, és nem szó szerint értve.
Végül döntésre jutok, és az ablakomhoz lépve, kiiktatom a riasztóját, alaposan megpiszkálva a kábeleket. Kitárom, majd a szemközti fára ugrom, és leereszkedek a földre. Castro, apám egyik legnagyobb dobbermannja, máris a lábamhoz törleszkedik, busa fejét az oldalamhoz nyomva.
Megsimogatom a füle tövét, ott szereti a legjobban, majd elindulok a kerítés felé. Nem egy kis darab, hosszan elnyúló kősáv, alaposan felszerelve kamerákkal és riasztókkal. Kár, hogy én már rég kiismertem, és még a kódot is tudom, így nem telik bele tíz percbe, és már az utcán rohanok.
Nincs sok időm, kábé egy óra, és feltűnik a villában a hiányom. De szerencsére nevelőszüleim nem a város másik felén laknak, hamar elérek hozzájuk.
- Dario! – sikkant fel nevelőanyám, mikor megpillant az ajtóban, és olyan erősen szorít magához, hogy kezdem félteni az életem. – Istenem, már kezdtem aggódni, nagyon rég nem jártál itthon. Minden rendben? Nem sérültél meg?
Próbálok szóhoz jutni, hogy megnyugtassam semmi bajom, de a kérdései csak úgy záporoznak, egészen addig, míg meg nem jelenik nevelőapám, hogy kiszabadítson a kezei közül.
- Semmi bajom, sajnálom, hogy csak most jelentkezek, de nem tudtam elszabadulni eddig – hunyorgok rájuk bocsánatkérően, mikor végül leültetnek a konyhába, hogy meghallgassanak.
Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy hol élek, kivel, és mi a céljuk velem, és nagyon sokáig, meg is próbáltak küzdeni a visszaszerzésemért, de a maffiával nem lehet szórakozni. Apám megfenyegette őket, és végül az én kérésemre, beletörődtek abba, hogy már a valódi apám nevel. Még ha nem is azzá, akivé ők szántak.
Hosszan beszélgetünk, de figyelmesen kerülik a számomra kínos, mostani életemmel és munkámmal kapcsolatos témákat, így mikor fél órával később sietve felpattanok, hogy mennem kell, viszonylag jó hangulatban válunk el.
Végig vágtázok a villa felé vezető úton, de odaérve lelassítok, és a sötétség leple alatt próbálok visszajutni a kerítés azon pontjára, ahol át tudok mászni felette. Csakhogy a riasztót visszakapcsolták. Fojtott káromkodások közepette próbálok hozzáférni a berendezéshez, hogy beüthessem a kódot, csakhogy az nem véletlenül, elérhetetlen távolságban van.
- A francba! – szitkozódok jóval hangosabban, így kénytelen leszek elsétálni a főbejárathoz. Nemnemnemnem! Ha ott megyek be, holt ziher, hogy lebukok.
- Segíthetek? – Kis híján felsikkantok a hűvös, orosz akcentussal rendelkező hangtól, amely váratlanul csap le rám a hátam mögül. Riadtan pördülök meg, hogy farkas szemet nézhessek egy cseppet se kedvességet árasztó fegyvercsővel.
Felpislogok a felhőkarcolóságra hajazó, ismeretlen ürgére, aki kifejezéstelen tekintettel néz vissza rám. Asszem nem értékelné, ha poénnal próbálnám elsumákolni a dolgot.
- Hát… itt lakom – felelem ártatlan képet felöltve. Nem tűnik meglepettnek. Még pontosabban, nem tűnik semmilyennek, ugyan olyan fapofa marad, mint fél perccel ezelőtt.
- Tudom – vágja rá hirtelen, mire nekem viszont, leesik az állam.
- Tu… tudja? – nyekkenem nagyot nyelve.
- Az egész ház téged keres – érkezik a cseppet se megnyugtató válasz. Habár ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem apám ősellenségének az embere. Remek, egészen addig élhetek még, míg apám elé nem visz.
Mert látszólag ez a célja, int is a fegyverrel, mire kelletlenül megindulok előtte. Nem szeretnék lyukakat a hátamba, elvetem a futás csábító ötletét.
Ahogy belépünk a villa ajtaján, rögtön tudom, hogy elég nagy bajban vagyok. A ház felbolydult, apám meg fenyegetően nyugodtan áll, a zűrzavar közepén. Alighogy elé érünk, már pofozna is fel, de kikerülöm, és biztos távolságba ugrok. Felmordul, és szerintem komolyan megfordul a fejében, hogy kikapja kísérőm kezéből a fegyvert, és vagy magát, vagy engem lő le.
- Dario, ezt most nem fogod olyan könnyedén megúszni – sziszegi visszafojtott hangon.
- Mégis mit? – háborgok sértődötten. – Jogom van oda menni ahova akarok, és akkor, amikor akarom!
- Nem azt, a fenébe is! Az már csak hab a tortán. De a lőszerek… Amiket ma kellett volna továbbítanom… - Már vörös a feje a dühtől, és szerintem közel áll egy szívinfarktushoz. Felmorran, és beletúr enyémhez hasonló szőke hajába.
- Jaaa, hogy az! – esik le végre nekem is a dolog, de nem sikerül éppen bűnbánó hangot megütnöm. Apám ezúttal elsápad a haragtól, és megint csak fürgeségem, és a méretes előszoba ment meg a pofontól.
- Ivan! – fordul hirtelen az égimeszelőhöz. – Ugyebár azért kértem önt, hogy jöjjön ide, mert magára akartam bízni a fiam kiképzését. Gondolom rájött, hogy nem lesz egyszerű dolga, de ezúttal felhatalmazom, hogy alkalmazzon bármilyen módszert, ami nem öli meg. Nem érdekel mennyibe kerül, de neveljen belé engedelmességet velem szemben, de mással szemben legyen kegyetlen. Maffiavezért akarok látni!
- Hogy mi? – hördülök fel, még mielőtt a fekete fazon válaszolhatna. – Ehhez nincs jogod! Nem bízhatsz rá ilyen mértékben, egy vadidegen orosz gyászhuszárra!
- Megtettem – érkezik a hűvös felelet, majd megvárja, amíg a férfi beleegyezően bólint, és utána elviharzik a dolgára.
Ellenségesen méregetem az idegent, biztos távolságból. Tekintetem a bejárati ajtóra siklik, és még sose éreztem ennyire a sürgetést, hogy lépjek le, örökre. Nem, nagyon nem tetszik az előttem álló. A kisugárzása veszélyt sugall.
- Meg se forduljon a fejedben – figyelmeztet semleges, de burkolt fenyegetést sejtető hangon. És tényleg leteszek a menekülésről, mivel a fegyver még mindig hosszú ujjai között pihen.
- Eszembe se jutott – morgom válaszként, majd elindulok a szobámba, hogy eltegyem magam mára.
|
