Visszacsókol. Nem nagyon, nem szenvedélyesen, de én akkor is érzem. Nyelve óvatosan ráfonódik az enyémre, ajka, ha haloványan is, de megmozdul. Ha nem csókolna vissza, se tudnám magam visszafogni, ám így, érezvén ellenállásának hanyatlását, csak még jobban kívánni kezdem. Egyre szenvedélyesebben, vadabbul csókolom, legszívesebben most azonnal belepasszíroznám a talajba, ahogyan mindkettõnk fölött átveszi az uralmat a vadállatias énünk, de még mielõtt a ma éjszaka bevitt vért alsóbb régiókba tudnám összpontosítani, hogy így válaszoljak a Keetest körülvevõ, egyre jobban érzékelhetõ párzási illatra, hirtelen hátrafelé repülve találom magam, állkapcsom sajgása pedig azt adja tudtomra, hogy valószínûleg ripityára tört.

Hogy tudtam!

Ennek ellenére is megérte, hiszen megcsókolhattam, de úgy, rendesen, ráadásul durcás jégcsapom eddigi is eléggé repedezõ maszkocskája végre láttatni engedte, hogy bizony nem csak örökbefogadott Gangrel a kicsike, hanem tényleg az is. Vad. Ösztönös. Párzásra kész.

És képes kihasználni az alfahím pillanatnyi gyengeségét, ha éppen úgy tartja kedve. Hátam nem kicsit érzékeny, ahogyan kirepülök a szabadba jó pár falat átszakítva, ám villogó szemû alakja, a Bestiával hadakozó vad énje minden esetleges fájdalmat háttérbe szorít, annyira begerjeszt ez az állapota. Nem véletlenül vagyok Gangrel, nem egy picsogó kis Torreador, engem ez a szenvedély, ez az állatias viselkedés, ez az õrjöngõ düh képes legjobban fölajzani. Ráadásul, ha ezek egy kellõen szexi, helyes döghöz tartoznak, akit már évszázadok óta meg akarok húzni… hát, Káin látja nem létezõ lelkemet, hogy hülye, aki képes lenne egy ilyen vámpírt visszautasítani, nem magáévá tenni.

Vértartalékom kis részét állkapcsomba összpontosítom, és szinte meg sem érzem, ahogy a vitae megteszi dolgát, összeforrasztja eltörött csontjaimat. Egyre csak a görnyedt, elállatiasodott Keetest vagyok képes bámulni, egyre csak az elõzõ csók jár fejemben. Nem véletlenül néztem õt már ki régóta, nekem ez az ösztönös, csodálatos vámpír kell, nem az a fadarab, amelyik képes lett volna mozdulatlanul tûrni, hogy megdugom, aztán elhúzok a fenébe. Bár, õ inkább a Végsõ Halálba kívánna, de biztos a fene se lehet túl jó, kivéve, ha az a fene igazából fenék, csak lehagyták róla az ékezetet, és szerencsétlen K-t.

- Igazi kétszínû kis bestia vagy, hallod-e? Ilyen ínycsiklandó mód rég hívogatott magához valaki – szagolgatok a levegõbe, hiszen egyre csak hívogat magához kielégítetlenségtõl terhes, vágykeltõ, õrjítõ illata. Mrrr… látszik, hogy jó rég dugták meg utoljára, ilyen kiéhezettséget még egy ninfomán sem képes árasztani magából, három nap kihagyás után sem.

- Ne téveszd össze a tudatos hívogatást az átkos ösztönökkel! – morogja mély, kifejezetten farkasos hangon. Mrr, de szívesen falnám fel Piroskát, de még szívesebben tenném magamévá a Farkast. 

- Pedig igazán jót tehetnék veled – jegyzem meg sokat ígérõen, miközben alsó ajkamon élvetegen végig nyalintok. Ó, igen, többek között a nyelvem is igen tehetséges tud lenni, de még mennyire! Igazán sok perverz, élvezeted dolgot tudnék mûvelni vele, de nem csak a nyelvemmel, minden másommal is. Csak egy Keetes kellene hozzá, és más… na, jó, esetlegesen egy kis szépséges, fejjel lefelé kivéreztetett báránykának a vére, de más nem is kell. Ágy? Minek? Úgyis csak összetörne alattunk…

- Nem vagyok rászorulva! Most pedig kotródj el! – utasít. Még mindig ellenkezik, még mindig hisz abban, hogy hallgatok rá. Butus, butus Keetes… A kakas hangjára fölkapja a fejét, de én már régóta érzem, hogy a hajnal közeledik. Hívogató hangját már jó pár perce érzem, ahogy minden átkozott reggel. Hív, csalogat magához, mint anya a gyermekét, úgy ölelne minket magához a Nap, a Végsõ Halálba. Isten hibája az egész, azzal tett mindent tönkre, hogy Káint, minden vámpír Atyját megátkozta a vérszomjjal, s a Napon való elégéssel. Õ tehet róla, hogy vágyakoznunk kell a Nap iránt, aki minden hajnalban megkísért minket, hogy hátha magához sikerül csalogatni valamelyik fajtársunkat. Újszülött vámpír koromban nehéz volt ellenállnom a Nap csábításának, még szerencse, hogy minden Gangrel ösztönösen bele tud süllyedni a földbe, még ha nagyon elveszti az irányítást a Bestiája fölött, akkor is. Elég sokszor kerültem szó szerint égetõ helyzetbe, hogy ne becsüljem alá a Nap hívását, és megtanuljam figyelmen kívül hagyni. Nem is értem, más klánok Újszülöttei hogy tudják megállni, hogy ne hallgassanak a hívó szóra… bár… más klánok Újszülöttjeit nem is hagyják el Atyjaik, csak azért, hogy egy bizonyos idõn belül, ha nem halnak meg a Gyermekek, akkor menjenek vissza hozzájuk tanítani õket.

Viszont, mivel van már egy biztonságos menedék, ahol lakhatok, így minek veszõdnék a földbe süllyedéssel, így csak megindulok a ház felé. Bár valahol kétlem, hogy visszautasítaná, hogy itt pihenjek meg a nappali órákra, hiszen számít neki az, hogy mit gondolnak róla, mégis meglepõdök, mikor még mindig görnyedten, de vámpíri énjéhez majdnem visszatérve, félreáll az utamból. Na, ilyen egy vendégszeretõ házigazda!

Már csak a városka Hercegével kell majd ledumálnom, hogy itt maradjak, és akkor már el nem küldhet a házából, úgy rá fogok tapadni erre a kis édes szõrpamacsra. Na, jó, nem is szõrös, nem úgy, mint egy-egy kevésbé szerencsés klántársunk.

- Ne érts félre! De hajnalodik… – morogja a biztonság kedvéért. – Segíts idetolni azt az átkozott könyves szekrényt! Nincs kedvem a kivilágított lakáshoz. Szabály azonban van! – fordul vissza hirtelen, és mutatóujját fölemelve felém bökdös vele. Szabályok? Chö… na, persze! - Holnap este eltûnsz! Ezen kívül egy ujjal sem nyúlsz hozzám, mert abban a pillanatban nem érdekel a napfény! Adj hálát a Napkorongnak, és ne mereszd ott tovább a segged! – Aha, aha, aha… ez mind szép és jó, csak az a baj ezekkel, hogy egyáltalán nem fogom betartani õket. Holnap este eltûnök? Hát persze… ha eljön a Holnap, na, majd akkor, de az biztos, hogy a következõ éjjel nem. Na, és hogy nem nyúlhatok hozzá? Kár, hogy illata, testtartása, de még a szavait átitató düh is mind arra késztet, hogy magamévá tegyem, és biztos vagyok benne, hogy nem is tiltakozna olyan sokáig. Maximum csak az elején, de érdekel az engem? Nem.

- Megdolgoztatnád a vendéget, ejj, milyen fura szokásokat követsz. – Mondom ki inkább a biztonságosabb szavakat, amikkel ígérni sem ígérek, és mégis bosszanthatom õt tovább, anélkül, hogy kidobna, hiszen ez akár majdhogynem jelenthetné azt is, hogy elfogadtam a szabályait.

- Úgy vélem, meg kell dolgoznod azért, hogy maradj, mert nem igazán tiszteled a házigazdát, az meg valljuk be, a mi erõnk tekintetében hülyén venné ki magát, ha segítenék egy picurka szekrényt arrébb tenni, nincs igazam? Vagy jobban érezné magát az egód? – Ugyan… az egóm mindenhogy tökéletesen jól elvan.

- Ha ennyitõl jobban érzed magad. – Megrántom vállamat, és a szekrényhez lépek, ami hamarosan ott is terpeszkedik a nagy lyuk elõtt. Remélem, olyan masszív ez a szekrény, mint amilyennek kinéz, különben eléggé kellemetlen meglepetésben lenne részünk a nap folyamán, ha egy édes kis sárga Nap-csíkocska bekukucskálna valamelyik résen. Miután végig néztem a szekrény rés-lehetõségeit, és nem találok egyetlen apró rést sem, lehuppanok a kanapéra, Keetes mellé, és egybõl át is karolom õt, hogy magamhoz húzhassam. Hm… már majdnem olyan, mintha házasok lennénk (hát persze, mintha én képes lennék egyetlen Káinita mellett letelepedni – szép gondolat) Kain átkozott kötelékével. Talán még el is cibálnám egy Lasombra templomba, ha azok a nyamvadék Árnyak nem lennének Szabbat tagok. Antibrukról meg nem igazán tudni…

Viszont leendõ feleségecském, túlzottan frigidül viselkedõ farkasocskám fürgén kisiklik karjaim közül, és a nemrégiben visszahúzott karmait ismét kiereszti. Na, na, ennyire azért nem kell kiakadni egy egyszerû öleléstõl! Addig nem, amíg bele nem tudsz olvasni a gondolataimba…

- Nem megmondtam, hogy ne érj hozzám?! Miért olyan piszkosul nehéz mindenkinek felfognia, hogy nem szeretnék tõle semmit?! – csattan föl dühöd morgással. Ugyan már… Ezt pont olyankor kell kérdeznie, amikor csak úgy illatozik az egész környék a kielégítetlen vágyának illatától?! Ne nevettess, még a végén azt hinném, hogy egy szûz kis picsával van dolgom, nem pedig Atyám egy volt ribancával.

- Ne pattogj már! Párzási idõszakod van, idevonzod a fél környéket, ha nem keveredik a szagodhoz másé. Kifejezetten jót teszek veled, mert már messzirõl érzõdik, ha nem aktuális a hívogató jel. – Könnyedén hátra dõlök, nem félek tõle. Lehet, hogy az imént le tudott lökni magáról, de idõsebb és erõsebb is vagyok nála, könnyedén le tudnám szerelni. Nem fog megtámadni, tudom jól.

- Persze, és korábbi szándékod most puszta jóindulatba burkolod, én meg örüljek neki, hogy még mindig csak meg akarsz húzni! – Ez már tényleg kezd olyan lenni, mint egy rettenetes színdarab, ahol a szûz kisasszony még a dugásról sem mer beszélni, nem hogy megengedné húzni magát. Pff… Kezd idegesíteni, hogy még akkor is így kiakad ennyitõl, mikor hozzá sem érek, sõt, ha hozzá érnék, még segítene is neki, nem csak nekem.

- Higgy, amit akarsz, tény, ami tény, pályázom a seggedre, miért ne tenném? De az is tény, és te is tudod, hogy már annyitól enyhül a feromonfelhõ körülötted, hogy hozzábújsz máshoz. De tõlem idevonzhatsz valami nagyurat, aki majd kinéz magának megint, és önjelölten kitalálja, hogy neked segg-gyömöszölõre van szükséged – mondom vállat vonva. Persze, kicsit jobban érdekel ez a dolog, mint ahogy mutatom, hiszen a franc akarja, hogy valaki ismét elvegye elõlem ezt a kis Gangrelt, de na. Ha a közvetlen rámászással nem lehet elérni, azt, amit akarok, más megoldást kell találnom, hogy a magaménak tudhassam õt is.

Válaszolni persze luxus, inkább hátat fordít nekem, és… Na, NEEE! Ugye nem mondja komolyan, hogy képes ez az idióta, és ahelyett, hogy valamelyik közeli lakos finom torkocskájából inna, ilyen csomagolt szarokat vesz magához?! Már csak attól rosszul vagyok, ahogyan látom, hogy berakja a mikróba, és fölmelegíti, mintha valami bolti elõre gyártott kaja volna, nem hogy a gyomorforgató szagától. Mi ez, egy AIDS-es, vagy egy részeg vére, hogy így bûzlik?! Hogy képes ezt meginni? Az még oké, hogy egyszer-egyszer, ha épp nem jut táplálékhoz, hiszen nekem is vannak olyan menedékeim, ahol én is tartogatok ilyen csomagokat, de… hogy ezen élni… blöeh!

- Komolyan képes vagy olyan vackot inni? – kérdezek rá undorodva, miközben ismét haját kezdem el birizgálni. Kivételesen hagyja magát, ám hiába szeretném, nem bízom el magam. Nem vagyok ám olyan hülye ösztön lény, mint egyesek gondolják, képes vagyok a gondolkozásra, így tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy megdönteni is hagyni fogja magát, sõt, õ fogja kérni, egyszerûen csak azt, hogy perpillanat rettenetesen fárasztom õt, és most inkább hagyja, hadd tegyem, ha szeretném, holnap majd újult erõvel fog kirugdosni a házából. Aha, álmodozzon csak!

- Képes. Szeretem a jelenlegi szerepem, és nincs kedvem lemondani róla, mert kezd szorulni a hurok. Faluhelyen egyébként is kényesen figyelni kell mindenre. Meg aztán, nem olyan vacak ez sem, sosem volt meg az a luxusom, hogy azt egyek, amit akarok, vagy, hogy mindenbõl a legjobbat kapjam, ebbe meg még csak bele sem tudok halni… sajnos. – Hát… hogy is van a mondás? Ízlések és pofonok. Én imádom kiszívni az emberbõl az éltetõ folyadékot, mi lassanként átszivárog az én testembe, élettel megtöltve azt. Valahogy olyan érzés, mintha a vérével együtt az élet egy kis darabkáját is megkaphatnám, míg ezzel a csomagolt vérrel nincs meg ez az érzés. Ráadásul régen milyen jó volt… manapság már vigyázni kell, hogy csak olyankor vadásszon a vámpír, mikor senki sem látja, és minden nyomot el kell tûntetni az áldozat környezetébõl, és emlékeibõl is (kivéve persze a direkt vámpír klubbokat, ahová az emberek azért járnak, hogy úgy tegyenek, mintha õk is vámpírok lennének, és õk simán hagyják, hogy megcsapoljuk õket, ugyanis a drogoknak tudják be a harapást), viszont régen… ahh, még emlékszem a vadászat izgalmára, mikor egy-egy faluban keresztekkel, és karókkal próbáltak visszatartani minket, hogy ne igyunk belõlük, amivel megpecsételhettük, hogy nem juthatnak már a Mennybe, meg arra is emlékszem, mikor egy-egy bálon fejtetõn lelógatott élõ emberekbõl folyattuk ki a vérüket, hogy aztán a nyílt sebekbõl, vagy az alattuk összecsurgatott vörös nedvbõl lakmározhattunk. Ma már nincsenek ilyenek, hiszen az a borzadály, amit rendõrségnek hívnak, ha nem is kapna el minket, de a nyomunkra bukkanhatna, amit nem engedhetünk meg – nem engedhetjük meg, hogy a nyájnak a tudomására jussunk. Nem véletlenül segítettünk létrehozni a Kamarillát, még ha a nem túl távoli múltban ki is léptünk a szektából, a törvényeit attól még betartjuk. Nem kell tömeg pánik, az csak olyankor mókás, ha elõre el van tervezve.

Miközben ezen gondolkozom, ajkaim Keetes nyakára vándorolnak, és már szemfogaim is kezdenek megnõni, mikor egy igazán lohasztó élményben lesz részem. Ó, hogy Káin rúgna seggbe, te idióta zacskós véren élõ átka a vámpíroknak! Ez most muszáj volt?!

- Egyszerûen képtelen vagyok felfogni, hogy  nem bírsz legalább öt percig nyugton maradni – pirít rám (szerencsére nem szó szerint), majd röhögésben tör ki. Ez. A. Szemét. Dög. Képes. Kinevetni. ENGEM.

Dühömben, és a bûzös vér okozta vérszomjam segítségével rámorgok, és megnövesztem körmeimet. Engem csak ne röhögjön ki, ha egyszer õ okozta elázásomat! Meg amúgy se merészeljen kinevetni! Szerencsére észbe kap, nem nevet többé, de egy gúnyos mosolyt megenged magának.

- Na, mi van, nem szereted, ha nevetnek rajtad? Csak nem… régi rossz emlékek? – kérdez gúnyos vigyorral arcán. Haragom nem létezõ szívem mélyén föltámad, és eszembe jutnak a régi szar emlékek.

---*Visszaemlékezés*---

Atyám egy Gangreltõl eléggé meglepõ dologgal állt elõ, bár London új Hercegeként elvárt dologgal: bált rendezett „megkoronázása” tiszteletére. Mivel ekkor még a Kamarilla megbecsült tagjai voltunk, Atyám könnyedén Herceg lehetett, fõleg a mellette fölvonuló választható Ventrue, Torreador, Malkáv és Brujah tagok mellett. Tremere-t senki nem akarna Hercegnek soha az átkozott életben, Nosferatut még annyira sem, hiszen a „civilizált” klánoknak degradálna egy olyan bálba elmenni, amit egy olyan rusnya szörny rendezne, mint amilyenek a Nosferatuk. Pedig talán még õk a legkevésbé széthúzó klán a miénket kivéve, hiszen az összes többi egyénekbõl áll. A mi, és a Nosferatuk klánja az egész klánból.

Mivel már nem voltam Újszülött, már rég magához vett Atyám, hogy elõször Gangrelhez, majd Herceghez méltó életre nevelhessen. Mivel én voltam egyetlen gyermeke, ráadásul nagyjából hûséges is voltam hozzá, miután túltettem magam azon, hogy volt olyan szemét, és magamra hagyott az Újászületésem után, csak hogy láthassa, túlélem-e egyedül, természetesen mindent megtett, hogy ne hozzak rá szégyent. Meg is feleltem az elvárásnak, egészen a bál napjáig. Pár héttel a Herceggé választása elõtt magához vett egy Újszülöttet, akinek Atyja valamilyen teljesen érthetetlen véletlen (aha, véletlen… már akkor lemertem volna esküdni átkozott életemre, hogy Atyám miatt) meghalt, ezért összekötötte a kellemest a hasznossal: nem engedett meghalni egy újabb Gangrel klán társat, és sikeresen szert tett egy szexuális rabszolgára.

Már elsõ látásra megkívántam, hogy ne kívántam volna meg egy olyan gyönyörû testet, de mivel Atyámé volt, nem érhettem még csak hozzá sem. Viszont, mivel a bállal volt elfoglalva, engedélyt kaptam, hogy én vigyem neki a fölvevendõ ruhát, majd én kísérjem a bálba, hiszen tudta jól Atyám, hogy mennyire a fejembe van verve az illem. Aha… csak épp arról feledkezett meg, hogy míg én rettenetesen vérszomjasan születtem újjá, addig Keetes kapott egy olyan szép kis átkot, hogy bizonyos idõnként párzási illatot áraszt magából, ami minden egyes hímet, de néhány nõstény vámírt magához vonz, és ami segít elveszejteni a vámpír önuralma fölött az irányítást. Szóval, ahogyan egyre közeledtem szobájának álcázott cellája felé, egyre jobban kezdtem megkívánni, hiszen pontosan aznap éjjel kezdõdött az évnek az a szakasza.

Mikor odaértem, testemet más olyan heves vágy ostromolta, hogy egybõl berontottam, és rávetettem magam. Próbált volna ellenkezni, de karjait leszorítottam, csípõmet ritmikusan testéhez dörzsöltem, imitálva azt, ami akkori reményeim szerint hamarosan bekövetkezett volna. Minden vér az alsó testtájamba vándorolt, az összes önuralmamat elvesztettem. A vágy és a várszomj teljesen átvette fölöttem az uralmat, és teljesen el is feledtem Atyám intelmét, miszerint még „élõ” vámpírból ne merészeljek inni, hiszen ha háromszor megteszem ugyanabból a vámpírból, teljesen hozzá leszek kötve, szemfogaim megnyúltak. Elhajoltam ajkaitól, és nyaka felé közelítettem sajgó, vért követelõ fogaimmal, miközben szinte meg sem hallottam, amint az eddigi ellenkezõ kiabálásai közé más is vegyült.

- Nem. Vért nem! – kiáltotta, de nem figyeltem rá, szemfogaim átszakították finom, vékony, hófehér nyakát, és lédús artériájába haraptak. Egyetlen egy apró korty, és már csapódtam is neki a falnak. Na, nem Keetes ereje miatt, nem. Atyám valahogyan megsejthette, mi történik Keetes tornyában, ugyanis egy Brujah „testõrt” küldött a megfékezésemre, aki még azt a vért is kiverte belõlem, amit alkonyatkor vettem magamhoz, és még tovább is, hogy olyan sebeket is alkothasson, amiket már nem tudok meggyógyítani vérem segítségével.

Valószínûleg elveszthettem öntudatomat, ahogyan próbáltam begyógyítani sebeimet, meglehetõsen sikertelenül, ugyanis ezután már csak arra emlékszem, hogy a leejtenek a földre, körülöttem pedig báli ruhát öltött Kamarilla tagok sokasága kering. Suttogás kezdõdött meg, de nem tudtam kivenni egy egész szót sem, egészen addig, míg Atyám közel nem lépett hozzám. Szinte már érzem az egész bál illatát, az egész jelenet megaláztatását, mintha ismét ott lennék. Talán ott is vagyok.

- Gyermekem, vétettél ellenem, a tulajdonom ellen. Hercegként bármit megtehetnék veled, ahogyan Atyádként is, de úgy döntöttem, kegyes leszek hozzád, így nem én döntöm el, hogy mi legyen a büntetésed, hanem az itt jelenlévõ vendégeim. – Atyám fellengzõs beszéde közben látom, hogy lábánál ott van Keetes, mint egy kutya, semmi több. Fejét simogató kezén látom a feszültséget, hisz bár Atyám egy Öreg, egyben Gangrel is, az ösztönein õ sem tud uralkodni. Tudom, hogy legszívesebben maga tépne ketté, de mivel egyetlen Gyermeke vagyok, nem viszi rá a vér, így inkább másnak engedi át a döntést, mintha csak a vendégek szórakoztatására lenne ez az egész dolog kitalálva. – Drága vendégeim! Rajtatok áll a döntés, hogy hogy büntessem meg ezt az engedetlen Kölyköt. Hadd halljam hát! – A Kölyök szóra halk kuncogás vonul végig a termen, a gúnynév mindenkit szórakoztat. Általában a kezelhetetlen Újszülötteket szokták így gúnyolni, most én, a már rég nem Újszülött kapom ezt a jelzõt. Haragom feltámad, halk morgást eresztek ki magamból, de meg is bánom, ahogyan bordáim között a még mindig fogva tartó Brujah térdét érzem meg.

- Döntöttünk – szólal meg egy Torreador Ítélethozó. – Elõször úgy gondoltuk, hogy a tulajdonod álljon magáért ki a Gyermeked ellen, ám úgy gondoltuk, hogy egy Malkáv Újszülött ellen kiállnia egy Gangrelnek sokkal nagyobb büntetés. Kaleion pedig fölajánlotta, hogy idehívatja Gyermekét, aki még csak három napos, Gyermekednek ellene kell kiállnia.

Fojtottan fölnyögök, ez nem lesz túl jó. Hiába Újszülött, hiába Malkavita, ilyen állapotban nem az ellene való kiállás a lényeg, a legyõzése, hanem a saját magam nevetségessé tevése. Hiszen jelenleg hiába állnék ki egy ember ellen, még az is le tudna gyõzni, hiszen szinte az összes vértartalékom kifogyott, tele vagyok sebekkel, és csak egy hajszál választ el attól, hogy torporba zuhanjak. Kirángatnak a kertbe, a vendégsereg jön utánunk. Ez aztán a szórakozás!

Haragom fölhorgad, mikor meglátom, milyen egy szerencsétlen nyomorék õrült ellen kell majd kiállnom, de ahogy elenged a Brujah, aki eddig engem tartott, lábaim felmondják a szolgálatot, összezuhanok.

Nevetés. Leghangosabban Atyám nevet, de még ellenfelem, az Õrült is nevet. Bár õ máshogy, mint aki nincs is itt. Ám hiába reménykednék, hogy nem tudja, mit kell csinálnia, a benne élõ Bestia igenis tudja a dolgát: ha nem is gyilkolni, de harcolni kell. Vért érez, az én véremet.

Nem tudok mozdulni, pillanatok esnek ki, így nem is tudom, hogy ilyen gyors-e, vagy csak én vagyok ennyire lelassulva, de úgy tûnik, mintha kegyetlenül gyorsan került volna elém, és már szívemben is a penge. Ezüst penge, mely bár nem öl meg, hiába van a szívemben, bénulttá tesz. Pupillám kitágul, próbálnék ellenkezni, de már késõ. A fájdalom végigcikázik testemen, képtelen vagyok mozdulni, képtelen vagyok ellenkezni. Csak a gondolataim szabadok. Vajon képes lenne itt hagyni engem? Így, hogy meg sem bírok moccanni, így hagyna engem a Nap kénye-kedvére? Tényleg nem képes megölni, hanem megkínoz, hogy aztán a Nap végezze el a piszkos munkát… – futnak át a gondolatok a fejemen pár másodperc alatt. Hátralök, én meg tehetetlen bábként érek hangos puffanással földet, nem tudom tompítani az esést, nem tudom kikerülni az ismételt közeledését. Hasamra ül, és az arcomba mászik, annyira, hogy az orrunk szinte összeér.

- Végre csendben méltóztatsz maradni – szólal meg légies hangon, mint aki nem is itt van, nem is rajtam ül. Valószínûleg nem csak mintha, hiszen biztos, hogy nem nekem beszél, nem is beszélhet nekem, hiszen egész eddig meg sem szólaltam. Bár… õ egy Malkáv. Mit vár a vámpír tõlük? – Most nézz körbe, micsoda kis melodrámát hoztam neked össze? Itt hagyhatnálak, amíg a Nap ad neked csókot? Ohh, de ne gondold, hogy ilyen kicsinyes vagyok! – vigyorogja õrülten, és a vendégek érezhetõ megelégedésére kihúzza mozdulatlan, dermedt szívembõl kését. Abban a pillanatban, mikor élet költözik halott testembe, Fenevadam azonnal elszabadul, és csuklójára vetõdve, teleszívom magam éltetõ vitae-jébõl. Farkasom, Bestiám veszi át felettem az irányítást, nem látok, s nem is hallok semmit, minden érzékszervem az számba folyó édes, sûrû, vöröses feketés nedvre koncentrál. Teljesen elveszek, percekig, órákig Õrjöngök, nem tudhatom, csak azt, hogy lassacskán csillapodik vérszomjam, Fenevadam háttérbe kerül. Az alattam levõ test kezd dermedni, a Vitae apadni. Nem halott, még nem, de a Malkáv szemei üregesen az égre merednek, csuklója teljesen szétmarcangolva, mégis, valami eufóriát látni arcán.

És akkor megérzem.

Ezek alkoholt, még pedig ópiummal kevert alkoholt adtak ennek a szerencsétlennek, csak hogy megmérgezhessenek, komplett idiótát csináljanak belõlem egészen addig, míg friss vért nem kap a szervezetem.

- Bassza meg!

Hangos kifakadásom az egész vendégsereget nevetésre ösztökéli, mind kinevet.

---*Visszaemlékezés vége*---

Emlékszem, másnap, amint friss vért kaphattam, jöttem is el Atyám városából, sõt, az országból is, egészen Itáliáig menekültem, ahová nem ért el szégyenem híre. Azóta nem igazán beszélünk Atyámmal, ám a feszültség közöttünk megszûnt, fõleg, mióta Keetes megszökött tõle, és immár én is kiröhöghetem õt ezért, nem csak õ engem.

Lassú mozdulattal felém fordul, és lenézõ barna szemeit rám függeszti.

- Úgy tartják, kicsi a világ, s valóban, ma bosszantóan apróra zsugorodott – köszönt éles szavaival. - Bár megtisztelõ az érdeklõdés, amellyel a család övez annak ellenére, hogy immáron minden tagját ignorálom, s ezen nem is kívánok változtatni.

Fölemelt szemöldökkel hallgatom mélyenszántó beszélgetését önmagával, és csak valamiféle csoda akadályoz meg, hogy ásítozni nem kezdek el. Közömbösen figyelem picikét elfintorított arcát, amitõl olyanná válik, mint egy durcás kisgyerek, aki nem tudja, hogy bosszankodjon, mert nem kapta meg azt a játékot, amire vágyott, vagy ne érdekelje, hogy nem kapta meg, mert kiderült, hogy csak egy olcsó vacak. Lehetséges, hogy Atyámat várta volna, és most örül, hogy velem találja szembe magát? Heh, na persze…

Szegényke biztosan nagyon magányos lehet úgy, hogy nincsen senki, aki jól megrakná õt, hogy kissé felélessze eltunyult mimikáját, no meg persze felolvassza borzasztó ridegségét. Idegesítõen hasonlít egy durcás jégcsapra, már ha lenne olyan, mint durcás jégcsap, de mivel nincs… képzelek egyet magamnak, ami tényleg kiköpött mása Keetesnek.

- Rideg vagy, mint mindig, amikor nem kényeztetik a hátsód – vágok vissza, mire felkuncog. Azta! Egy kuncogás… Még ilyet. Mr. Durcás Jégcsap nevet. Lehetséges, hogy most is éppen a hátsóját kényezteti valamiféle modern szerszámmal, ami igazából nem elégíti ki, ezért durcás, de mégis van a fenekében valami, amitõl képes érzelmeket kifejezni. Hmm… elképzelhetõ.

- Igen élénken él benned a kép, talán még mindig annak gondolatára maszturbálsz? - kérdezi jókedvûen. Hát, be kell, valljam, az a kerek fenék, ami csak, és kizárólag Atyámhoz tartozott, igazán megmozgatta mindig is a fantáziámat. Soha nem érhettem hozzá még csak egy ujjammal sem, nem hogy a faszommal, de jé! Csak nem kettesben vagyunk itt, Atyám nélkül, akihez már egyáltalán nem tartozik Keetes? Csak de. - Talán Atyád volt az a jótét lélek is, aki utánam küldött? Úgy hallottam, azóta meggyûlik a baja a szexuális életével, bizonyára ki lehet éhezve. A jelenlegi gázsim megengedi, hogy küldjek neki némi szexuális segédeszközt a problémájára. Ha megtennéd, hogy ezt tudtára hozod.

Vicces fiú… Atyám kárára, és Keetes bosszúságára fölkuncogok. Hogy nekem miért nem jutott az eszembe a szexuális segédeszköz küldése…? Chö, ilyen lehetõséget elszalasztani… No, de ettõl még megtehetem, és mellékelt levélben leírom, hogy régi kis kedvence adta az ötletet. Ahh, tökéletes! Mennyire ki fog akadni, Káinra!

- Utánad személyesen jött volna, ha érdekled, s ne aggódj, én is csak egészen véletlen errefelé húztam meg egy egészen finom falatot – mesélem, miközben szúrós tekintetével, mellyel a mihamarabbi távozásra akarna ösztökélni, nem törõdve, fölsétálok a verandára, és letelepszem a vele szemben található székre.

- Annál jobb, nem kell veszõdnöm a vendégfogadással – horkant föl, és föláll. Úgy tûnik, kissé talán bosszantja jelenlétem, és próbálna ignorálni, de mivel nem akarom, hogy figyelmen kívül hagyjon, sõt, megfogja a kezét, lehúzom magamhoz, és egy tüzes csókot nyomnék ajkaira, de persze Durcáskának persze, hogy meg kell ebben akadályoznia. Chö…

- Ne hozz ki a sodromból, Anthio! – sziszegi, akár egy Sethita, de nem nagyon tud megijeszteni, így válaszként csak gúnyosan elvigyorodok. Több kell ahhoz, hogy megijesszen, egy üres fenyegetésnél. Ha nem emlékezne, az õ ura az én Atyám, annak az Öregnek a házában nõttem föl… Egy ilyen szajha nem igazán tudna velem mit csinálni. No meg… Anthio? Kicsike Keethes, csak nem ennyire megragadtam azokban az években a fantáziádat, hogy azóta is csak rólam álmodozol átkozott életünk minden egyes éjszakáján, miközben magadat simogatod, és úgy érzékelve, hogy én teszem ezt veled, az én nevemet nyögöd? Ahh, milyen megtisztelõ…

- Jót tehetnénk egymással – simítok végig puha arcán, mely mint minden vámpírnak, neki is jég hideg. Karmai a nyakamnak feszülnek továbbra is, de elõbb tekintek ezekre a karmocskákra pajkos szexuális kellékként, mint igazi fenyegetésként. Ha ennyire bosszantanám, már rég kidobott volna, és nem állt volna le velem traccspartyzni. Ennyire azért már ismerem. Arcán is látszik, hogy mennyire ellentétes érzelmeket váltok ki belõle, egymást váltják a viccesebbnél viccesebb érzelmek az arcán.

- Csak egy strigulát akarsz? Leheveredhetek egy fél órácskára olvasni az ágyra széttárt lábakkal, több úgysem kell, aztán elhúzhatsz a fészkes fenébe – villantja meg fenyegetõen vörös szemeit. Mondatára eleresztem karját, és enyhén megdöbbenve figyelem, ahogy behúz a házba. Belátni az ajtón, így látom, hogy leemel egy könyvet a polcáról, és nekem hátat fordítva hason elheveredik a kanapén. Káinra, ez most komolyan így megsértõdött szavaimon és tettemen?! Ez mindig is egy ilyen hisztis ribanc volt, vagy csak újabban vette föl magára ezt a stílust? Ehh…

Lássuk csak. Ha bemegyek, meghúzom, akkor ennyi volt, viszlát Keetes. Ha viszont nem húzom meg, akkor itt maradhatok idegesíteni õt. Hah, nehéz kérdés, melyiket is válasszam?

Nem kérdés. Hányingert kapok, hogy a régen soha meg nem kapott kis ribanca a Nemzõmnek, most csak fekszik, mint egy fadarab, hogy megbasszam, aztán húzzak el. Tudom, hogy arra játszik, hogy így valószínûleg nem húzom meg, és így is lesz, csak éppen azt nem gondolja, hogy ezzel a viselkedésével épp az elõbb tett szert egy lakó-, sõt, szobatársra szerény személyem személyében. Ahh, micsoda alliteráció, emberi életem megkeserítõjének tanárai büszkék lennének rám.

- Nem érek ám rá egész este! – szól ki unottan, és ide hallom, hogy ásítva lapoz egyet könyvében. Ugyan Keetes, ugye nem gondolhatod, hogy le fogsz tudni engem rázni? Ahhoz túl sok idõn át vágyakoztam rád, mint elérhetetlenre, nem fogok ennyitõl visszariadni. Elõször vissza fogom hozni az érzéseit, még ha azzal a sajátjaimat is vissza kell szereznem, pedig direkt nyomtam el magamban, és csak aztán, mikor már képes az ellenkezésre és a dugás élvezésére, akkor húzom meg. Addig is: üdv, szobatárs!

- Túlságosan pofátlan lettél, mióta legutóbb találkoztunk. Valamiért akkor kevésbé volt ekkora a szád. Ja, hogy azért, mert olyankor mindig be volt tömve valamivel? – suttogom a fülébe, ahogy besuhanok a lakásba. Fülkagylójának csábító ívét végig nyalom, mire fogaim maguktól nyúlnának kissé hosszabbra, hogy finoman illatozó nyakába harapjak, elvéve az oly’ áhított vitae-ját. Mennyei illata elbódít, és bevallom, nem sok választ el attól, hogy ténylegesen betömjem valami… naggyal… azt a replikákban oly tehetséges száját, hogy ne csak dumára használja, hanem másra is. Ebben egyedül az akadályoz meg, hogy lenézõen rám tekint, majd szúrós tekintetét elvezetve rólam, visszatér a könyvéhez.

- Ne bosszants, Anthio! Van ám jobb dolgom is, mint a te szövegelésedet hallgatni – sóhajtja unottan, és még egyet lapoz a könyvében. Ilyen gyorsan olvas, vagy csak próbálja tettetni a lazát, miközben arra vár, hogy válasszak a két opciója közül. - Na, akarod azt a strigulát, vagy elhúzol végre innen? – Áh, szóval a második. Értem… Nos, akkor saaaajnálatos módon csalódnia kell, mert hogy én nem húzok el innen nélküle, az tuti. Tetszik ez a kis kégli, persze csak akkor, ha õ is itt van. Nélküle unalmas, és elõre érzem, hogy a vele töltött idõ föl fogja dobni unalmas éjszakáimat, melyek Káin átka miatt, a Gyehenna eljöveteléig véget nem érnének. Így viszont talán nem lesz olyan unalmas. Kis dugás vele, kis közös vérivászat, harcolás a Sabbath tagokkal… Ohh, gyönyörû élet jövõképe tárul elém a ma éjszakától.

Hát igen, csak kicsit röhejes, hogy a nagy vámpír-Casanova éppen arra készül, hogy letelepüljön egy unott jégcsap mellett. Atyám halálra röhögné magát… De valahogy nem igazán tud érdekelni.

- Hmm… tudod, Keetes, nem igazán van nekem dolgom mostanság. Tudod, Atyám nem adott semmi munkát, így csak járom a világot, és mit ad Káin? Egy régi ismerõsbe botlok egy ilyen kietlen helyen. Azt hiszem, ahogy te is mondtad, ezt hívják „kicsi a világnak” – merengek el, és a kanapé melletti fotelba kényelmesen elhelyezkedek. Élvezettel figyelem dühös, és ingerült tekintetét, amit próbál leplezni, hogy közben a könyvet olvassa, de mikor erre fordul, látom én jól, hogy mennyire idegesíti jelenlétem. Oh, de jó is érzelmet kicsikarni belõle… Fogok én szenvedélyes nyögéseket is kicsikarni, nem csak ingerültséget, de az még a jövõ zenéje sajnos.

- Az emberek igen, én már nem. Ezt „de peched van, Keetes”-nek hívom… És most, ha nem óhajtod igénybe venni szolgáltatásaimat, akkor ha megbocsájtasz, nekem dolgom van – csukja össze a könyvet, és a kanapé melletti kispolcra lerakja, majd könnyedén fölkel. Mint ahogy a víz folyik, olyan kecsesen áll föl. Vajon a farka is ilyen könnyedén állna föl? Hmm…

- Ohh, én megbocsájtok. Tedd csak a dolgodat – intek felé nagy vigyorral ajkamon, miközben végig stírölöm egész alakját. Szinte levetkõztetem tekintetemmel, és igazán tetszik, amit látok, annyira, hogy meg is nyalom a számat, kivillantva hegyes szemfogaimat. Idegességét palástolni próbálva fordul felém, de ahogy látja, hogy semmi hajlandóságot nem mutatok arra, hogy megmoccanjak, karmai újból elõjönnek, de még nem támad rám. Észrevétlenül elõrébb helyezem a testsúlyom, hogyha esetleg meg merészelne támadni, akkor védekezhessek, de mást semmit nem teszek, csak felvont szemöldökkel, és kis félmosollyal várom a reakcióját.

- Ez azt akarta jelenteni, hogy menjél el már végre! – morogja az ajtó felé intve. Csodálkozást tettetve elkerekítem a szemeimet, és meglepõdött arcot vágok.

- Jéé, én ezt észre sem vettem! Tényleg? – adom az értetlent, de persze mindketten tudjuk, hogy ez így nem igaz. – Ohh, észre sem vettem – csóválom meg sajnálkozva a fejemet, és könnyedén fölállok, de persze ahelyett, hogy az ajtó felé mennék, a polcot veszem szemügyre.

- Elég a színészkedésbõl! – szól rám Keetes, és mellém suhan. Magamban pompásan szórakozva fordítom tekintetemet felé, és látom, hogy õ viszont nem élvezi ezt annyira. Annyi baj legyen, majd csak megszokik engem… - Mit akarsz, mondd, aztán menjél! – morran rám, és elveszi a kezembõl a könyvet, ami elvonta becses figyelmemet a morgolódásáról.

- Hogy te milyen mufurc lettél mostanság! Rád férne egy kiadós dugás. Meg persze társaság… - jegyzem meg oldalra pillantva, érdeklõdve, hogy mit szól ehhez. Arca maszka merevedik, kifejezéstelenné válik a tekintete. Ó, basszus, ez így nem jó móka… Azt hittem, erre mérgesebb lesz, erre kiderül, hogy erre a pár mondatomra talál rá az érzéketlenség maszkjára. Áhh, de repedezik ám, repedezik.

- De az biztos, hogy nem a tiéd – mondja, és megfogva a kezemet, próbál kiráncigálni. Mindketten nagyon erõsek vagyunk, és ahogy õ próbál elhúzni, én meg próbálok lecövekelni, valahogyan nagyon ügyesen, vámpírokhoz, fõleg Gangrelekhez méltatlanul elesünk, de legalább pontosan jó pozícióba érkezünk. Én Keetesen fekszem, és a lábai közé térdelek.

- Hát, már pedig kénytelen leszel elviselni egy ideig, ugyanis úgy döntöttem, ide költözöm! Túl vicces fölbosszantani téged ahhoz, hogy ezt kihagyjam! – vigyorgom, és gyõztesen az ajkaira marok. Ha most a falban fogok kikötni, akkor is megéri ez a csók. Ahh, Káinra, ez valami hihetetlenül finom!

Rohant, ahogy csak a lába bírta, a kisebb bokrokon keresztül, csak a nagyobbakat kikerülve. A szíve reszketett, s az õrület határán menekült az elõl, akirõl úgy hitte, a világon mindennél jobban szereti, s bármit megadna érte. Akár az életét is. S a férfi valóban igényt tartott az életére, de nem romantikus lánykérést tervezett, a vérére vágyott, az életére, a nyakánál ínycsiklandón lüktetõ erecskére. Agya pánikszerûen sikoltott fel, mikor mögötte egész közel zörrent a bozótos, s ez már nem az általa keltett zörej volt, hanem Õ - a szavak jelenetszerûen ömlenek belõlem. Szinte látom a lányt, ahogy menekül, s szinte érzem magam mögött az õt üldözõ szeretõjét, akire rátört a vérszomj. Mert hiába az érzelmek, hiába minden, egy vámpír sosem tagadhatja meg önmagát, önnön természetét, s az ösztönt, amelyet örökölt azzal a harapással, amellyel belé mélyesztettek a hozzá hasonló fogak.

Egy újabb regény, most durvábbra véve a figurát. Az emberi ízlés manapság betegesen perverz. Szerintem nem tudnék olyat írni, ami vámpíros, és ne lenne kelendõ, legyen az lágy szirupos, vagy véresen gyomorforgató. Egyre megy. Kinyomják, megveszik, olvassák, rajonganak, és követelik a következõt. Mindegy, milyen, mindegy, kitõl érkezik, csak jöjjön. Miért ne használnám ki, legalább testközeli tapasztalatokról mesélhetek másoknak anélkül, hogy megvallottam volna önmagam.

Egy röpke pillanatra megmasszírozom bal kezemmel a jobb vállam, majd ismét visszamerülök az írógépbe - régi találmány már, nem is divatos, de én szeretem a kopogását, amely ihletet ad, és növeli bennem az alkotás érzetét.

Nem mert hátrafordulni. Ha megteszi, biztosan orra bukik a látványtól, amelyet nem akart látni. Nem akarta magát zsákmánynak érezni, nem akart szerencsétlen, kis, halálra ítélt nyuszi lenni, akit róka ûz, nem akart szembesülni a Ragadozó szemeivel, amelyekben õ csupán egy vacsora a sok közük

Némán nézem a papírt. Az utolsó sor utolsó szavának utolsó betûjét, melyet félregépeltem. Nem szokásom félregépelni. Ez is sajnálatos, hiszen már majdnem tele volt a papír, most pedig kezdhetem majd újra. Kellemetlen.  

Épp ilyen kellemetlen az érzés, amelynek hatására a hibát vétettem. Az illat erõs, jellegzetes és felejthetetlen, fõleg, hogy õrzi az Õ otthonának illatát is, amelyet magamról sem voltam képes lemosni, csak ráhalmozni ezernyi más illatot. Mégis, túl sokáig voltam ott, minden porcikámba beleivódott az emlék.

Elrejtõzhetnék, menekülhetnék, mint a hõsöm, de felesleges. Ahogy ezt a lány is érzi, csak még nem volt hajlandó elfogadni, én viszont már túltettem magam rajta. Bárhova rejtõzik is  az ember, a kitartók mindig rábukkannak elõbb vagy utóbb. Akkor nem egyszerûbb hamarabb letudni a kellemetlen találkozást, aztán nemes egyszerûséggel túllépve el is felejteni?

Nyugodtan szedem ki az elrontott papírt a gépbõl, és újat fûzök bele. Mire végzem, már közel jár. Nem lep meg. Mindig is olyan volt, mint egy ólálkodó farkas az akol körül, ahol a tabuként tartott ízletes bárányokat tartják.

Hátrahajtom a fejem kissé lehunyva a szemeim, s nagy levegõt veszek ellazulva, majd a teraszt befutó borostyánt tanulmányozom, mikor léptei hozzám viszonylag közel, de még tisztes távolban elhalnak, s felzendül mély, alapjáraton gúnnyal terhes hangja.

- Ilyen eldugott helyeken is lehet régi ismerõsökbe botlani... - mímeli az elgondolkodást. Halvány mosoly kúszik az arcomra. Nem áll jól neki ez a filozofisztikus szerepkör. Lusta lassúsággal döntöm vissza egyenesbe a fejem, hogy barna szemeim nagy kegyesen rávethessem. Nem sokat változott. Talán csak az egója lett nagyobb, ha egyáltalán lehetséges, de majd mindjárt letesztelem.

- Úgy tartják, kicsi a világ, s valóban, ma bosszantóan apróra zsugorodott - köszöntöm élesen. - Bár megtisztelõ az érdeklõdés, amellyel a család övez annak ellenére, hogy immáron minden tagját ignorálom, s ezen nem is kívánok változtatni.

Aprót emelkedik a szemöldöke, de egyelõre semmi több jelét nem mutatja esetleges indulatának. Fel is hagyok emiatt arca tanulmányozásával. Semmi izgalmasat nem fog tartogatni nekem, mert hacsak nem hozom ki nagyon a sodrából, amelyet már csak azért sem fog egy könnyen hagyni, mert önérzetes, akkor arca titkokat õrzõ szobor marad. Épp olyan márványkeménységû, mint az enyém, amelyre közömbösség és érdektelenség ült ki.

- Rideg vagy, mint mindig, amikor nem kényeztetik a hátsód - vág vissza, s felkuncogok. Ha ezzel azt hitte, visszavágott, hát el kell keserítenem. Szélesre húzódó mosolyom talán érzékelteti is a hatást, amelyet nem keltett.

- Igen élénken él benned a kép, talán még mindig annak gondolatára maszturbálsz? - érdeklõdöm derûsen. Jókedvem egyértelmû oka az õ arcára is árnyékként ülõ emlék. Nem egyszer volt, hogy Atyja mit sem törõdve senkivel, tett magáévá, talán belül még õ is élvezve, hogy senki más, még Anthio sem, akit kiemelten kezelt környezetében, nem érhet hozzám. Pedig ez a fiatalúr büszkeségét igen bökte. Ahogy az én egómat és önbecsülésemet megalázottságomban is legyezgette és növelte. - Talán Atyád volt az a jótét lélek is, aki utánam küldött? Úgy hallottam, azóta meggyûlik a baja a szexuális életével, bizonyára ki lehet éhezve. A jelenlegi gázsim megengedi, hogy küldjek neki némi szexuális segédeszközt a problémájára. Ha megtennéd, hogy ezt tudtára hozod.

Korábbi bosszúsága eltûnik, és felkuncog röviden.

- Utánad személyesen jött volna, ha érdekled, s ne aggódj, én is csak egészen véletlen errefelé húztam meg egy egészen finom falatot - lép fel a verandára, leülve velem szemben. Tisztán érzem rajta az idegen vér szagát, amely igazolja a történetet.

- Annál jobb, nem kell veszõdnöm a vendégfogadással - állok fel, hogy ellépjek mellette, hagyva minden cuccom, ahol van, de megragadja a kezem, s magához fordítva és lehúzva marna ajkaimra, de ujjaimról pengeként meredezõ, karmokká hosszabbodott körmeim megakadályozzák ebben.

- Ne hozz ki a sodromból, Anthio! - sziszegem, de csak gúnyos mosoly szalad a szája szegletébe. Hamar leesik, hogy minden bizonnyal az töltötte el ekkora önelégültséggel, hogy emlékszem a nevére, amely tényt eddig egész jól titkoltam. Közelsége azonban zavaró, lélegzetem elnehezül, így megpróbálom magam eltépni tõle, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Átkozott idõzítés!

- Jót tehetnénk egymással - simít végig az arcomon, amitõl kiráz még a hideg is, s érzem, borzolódik a szõr a hátamon. Ellentétes érzelmek söpörnek keresztül rajtam, miközben karmaim még mindig nyakának feszülnek, amely mostanra kevésbé zavarja pofátlan cselekedetében.

- Csak egy strigulát akarsz? Leheveredhetek egy fél órácskára olvasni az ágyra széttárt lábakkal, több úgysem kell, aztán elhúzhatsz a fészkes fenébe - szemem fenyegetõ vörösesen villan meg, s újra megpróbálom magam kiszabadítani erõs markolásából, amely most - valószínûleg, mert engedte - sikerül is. Dacos dühvel vágom ki az ajtót, nyitva hagyva, s valóban leemelek egy könyvet a polcról, miután halvány lámpafényt kapcsoltam, majd provokatívan neki hátat fordítva heveredek el hason a nappaliban álló kanapén. Ha közelít, úgyis megérzem, s ha neki ennyi elég, akkor valójában egy szánalomra méltó szerencsétlen senki, még akár meg is ér annyit, hogy lekopjon. Talán ezért akkora is a szám, amekkora, mert úgy számolok, hogy ez eléggé felbõszíti majd, hogy már csak azért se mutasson érdeklõdést, ha meg mégis azzal az elgondolással, hogy majd felhúzza az agyam, és érdekeltté tesz a dologban, nekikezd, el kell keserítsem. Jó ideje nem szeretkeztem senkivel, talán sosem szeretkeztem még szívbõl, maximum keféltem, dugtam, meg egy sor hasonló szót lehetne összehordani a szexuális életemre. Eggyel több vagy kevesebb egy kis nyugalomért, nem olyan rossz üzlet korábbi tapasztalataimhoz képest. Mondhatni olcsó, csak kockázatos. Belõle mondjuk ragaszkodást nem nézek ki, így annyira nem tartok attól, hogy mégis a nyakamon akar maradni, sosem volt az a “hûséges” típus, egyszerûen csak cseszi a csõrét, ha valamit nem kaphat meg, mint egy elkényeztetett gyerek.

- Nem érek ám rá egész este! - teszek még egy lapáttal egyet lapozva pofátlanságom halmának tetejére.

Sok éve járom már a világot. Jó sok éve, mióta megszülettem. Nem is… Mióta újjászülettem. Atyám az elsõ években, miután átmentem a próbáján, megtanított az alapvetõ dolgokra, amiket egy vámpírnak, egy Gangrelnek tudnia kell, de aztán újra magamra hagyott, boldoguljak, ahogy tudok. Persze, tartjuk a kapcsolatot, de csak ritkán. Egy Gangrel csak akkor találkozik a többiekkel, ha összegyûl a tanács. Vagy épp elmeséljük egymásnak a hõstetteinket – ki gyilkolt meg több Sabbath tagot, elkorcsosult vérfarkast, ami már emberré sem tud változni és mindenire rátámad… meg ilyenek. Én általában a hódításaimat is el szoktam mesélni. Atyám olyan büszke szokott rám lenni. Fõleg, amikor meglátja, milyen cuki fiúcskák tapadnak rám… Asszem, néha kicsit féltékeny is. Féltékeny, mert az õ édes kis ukéja után nem tudott egy haladót vagy vámpírt sem megtartani egy éjszakánál tovább. Mondjuk ez nem feltétlen rossz, de azért néha jó dolog, ha tovább is megmarad egy-egy lény társnak. Egyedül olyan unalmas!

Most is csak azért szívom ennek a kis kurvának a vérét, mert éhes vagyok. Õ ezt élvezi, élvezi, hogy szívom az éltetõ vérét, mint egy élõsködõ, de én nem. Vagyis… Jó, persze, élvezem. Hogy ne élvezném ezt a finom, kissé vas ízû, mégis édes vért?! De… nem tudom. Unom már ezt. Nem mindig. Van, mikor kibaszottul élvezem a vérszívás, a baszás és létem minden egyes percét, de most ez egy ilyen pillanat, amikor épp nem. Most épp mindent unok, és mindenbõl elegem van.

Fõleg ez az új kort unom. Az emberek annyira mások most. Más az értékrendjük. Más minden. És a „más” nem feltétlenül jó. Az emberek felületesebbek lettek. Persze, ez nem feltétlenül baj, de olyankor, ha kis kalandra vágyok, olyankor eléggé. Minden vágyuk, hogy örökké éljenek, hogy fiatalok, szépek maradjanak. Heh, ezt az ostobaságot! Az emberek nagy része már attól kikészülne, ha bele kéne harapni egy idegen emberbe, és ki kéne szívni a vérét. Heh… Nem azt mondom, hogy nem jó. Mert az! Fantasztikus és felemelõ érzés vámpírnak lenni. Halhatatlanság, erõ… minden megvan, ami csak kell. Csak ez a lét nem illik sokaknak. Erre mindenki vámpír akar lenni?! Heh, azok a sekélyes hülyék… Azt hiszik, hogy vámpírnak lenni olyan, mint ahogy a könyvekben le van írva.

Na persze. Csillogás? Méreg a fogakból? Ugyan! Ez most komoly?! Komolyan azt hiszik az emberek, hogy a vámpírok csillognak a napfényben, méregfoguk van és szerelmesen suttognak az esetlen emberlányok fülébe? Höh… Vicces. Csak annyi a hiba benne, hogy a napfényben elégünk, a fogunk csak éles fog, de semmi mérget nem termel és én személy szerint a fiúkat kedvelem inkább.

De azokból is csak azt a fajtát, ami nem adja könnyen magát. Ha csak úgy felajánlaná magát, az olyan unalmas. És teljesen hétköznapi. Nekem valaki olyan kell, aki még ha oda is adja magát, akkor sem egy engedelmes báb. Mennyivel fantasztikusabb érzés volt az, amikor az Istenfélõ (Isten? Isten?! Heh, nincs is Isten) fiúcskák harcoltak, hogy ne basszam meg õket, mert akkor nem jutnak a mennybe. Ahh, az a kábulat, mámor, amit a megbaszásukkor éreztem, és közben kiszívtam a vérüket… Mrrr…

Hát, kár, hogy ilyenek már nem igazán vannak. De keresem! Keresem azt a vámpírt, aki ilyen. Mert lehet, hogy a korral jár, attól vagyok ilyen, de hogy magányos vagyok, az biztos. Kéne már egy társ. Hülyeség, mi? Én, a nagy hódító, egy társat akarok magam mellé. Kezdek megõrülni? Jah, nagy valószínûséggel. De nem gáz! Asszem…

Egy unalmas, csendes falun átvezet az utam. Na jó, az nem vezet, hiszen nem is megyek semerre, csak kóborlok. Vagyis… Áh, mindegy!

A lényeg, hogy egy, még a nagyvárosoknál is unalmasabb faluban vagyok most. Már épp mennék el a faluból, amikor egy nagyon, de nagyon ismerõs illatot szállít felém a szellõ. Huh… Milyen rég nem éreztem? Vagy ötven éve, ha nem régebb óta… Atyám mellett éreztem ezt az illatot legelõször, és utoljára. Egészen mostanáig. Emlékszem arra a selymes fekete hajra… A szomorú, de élénk sötét tekintetre. A mennyeien édes illatra. Keetes. Megszökött Atyámtól jó pár évnyi kurválkodás után. Nos, nem sajnáltam, hogy nem maradt továbbra is az Atyámé, inkább az volt a gond, hogy nem igazán érdekeltem. De most ez megváltozik!

Egybõl megfordulok, és követem az illatot, mint egy szagot fogott kutya. De az is vagyok, nem? Egy szagot fogott Gangrel. De még milyen finom illatú szagot fogtam…

Egy egyszerû kis házikó felõl jön az illat. Megkerülöm, és látom, hogy az erkélyen üldögél egy srác. Hm… Mintha másmilyen lett volna évekkel ezelõtt… De nem is baj! Így is igazán helyes. Az nem változott.

- Ilyen eldugott helyeken is lehet régi ismerõsekbe botlani… - szólalok meg elgondolkozva, amivel felhívom magamra a figyelmet. Bár nem hinném, hogy eddig nem vett észre…