Ma vadászni támadt kedvem. Nem régóta vagyok a városban, és egy költöztető cégnél dolgozom. Jól megfizetnek, a munka sem olyan megerőltető, habár általában én cipelem a nehezebb bútorokat. Hiába, az emberek mégiscsak gyenge lények, nem bírják a cipekedést. A munka későn ér véget, én pedig úgy döntök, vadászom egyet. Már régen nem vadásztam, és a közelben van egy kis erdő, amely tele van szarvasokkal, nyulakkal, őzekkel. Már kora nyár van, ilyenkor vannak már kicsinyek, de én inkább a fiatal felnőtt példányokra fenem a fogaimat.
Munka után egyből az erdő felé veszem az irányt, majd mikor már elég mélyen vagyok, átváltozom valódi alakomba. Fekete bundám remek rejtőszín a sötét lombú fák között. Orrom hamarosan szimatot fog, egy fiatal őzbak meleg vérének illatát, mely olyan számomra, mint a legédesebb parfüm. Halkan, nesztelenül osonok prédám után, puha mancsaim semmiféle zajt nem csapnak a talajon. Hamarosan meg is pillantom a bakot. A szél pont felőle fúj, így nem vehet észre, nem is érzi jelenlétem. Lekuporodom, majd olyan közel kúszom, amennyire csak tudok. Minden izmom megfeszül, ahogy a megfelelő pillanatra várok. Még fiatal, talán tavalyi példány lehet, ostoba jószág, amely elszakadt a többiektől.
A megfelelő pillanatban kitörök, és mire az őzbak feleszmélhetne, fogaim már nyakának bőrébe vájnak, mellső mancsaim karmait hátába, oldalába mélyesztem. Pár pillanat tusakodás után már vége is. Régen ettem őzet, általában beérem az emberek táplálékával, de most vágytam rá, és vadászösztönöm túl erősnek bizonyult ahhoz, hogy ellenálljak neki.
Épp nekikezdenék a lakomának, amikor megérzem, hogy figyelnek, majd fenyegető morgást hallok, és a hang irányába fordulok. Egy farkast pillantok meg, de ilyen állatot még nem láttam. Az egyik szeme kék, a másik narancssárga, bundája ezüstösen fehér, csak a hátán fut végig hosszában rajta egy fekete csík. Nagyobb termetű nálam. Úgy tűnik, valaki vadászterületére tévedhettem, mert a farkas rám vicsorog és morog, kivillantva hosszú, hegyes fogait. Egyértelmű, hogy harcra készül, és meg akar ölni, majd elvenni a zsákmányom. Én is vigyorítok, megmutatva hegyes, hosszú szemfogaimat, majd a zsákmányomra nézek. A farkasok nem tudnak fára mászni, de érzem, ő nemcsak farkas. Alakváltó, mint én. Érzem a szagából, és akkor van emberi alakja is.
Zsákmányomat gyorsan felkapom, majd a legközelebbi fa törzsére ugrom. Hallom, hogy utánam rohan, de már nem ér el, csak dühösen vicsorog a fa alatt. Én eközben feljebb mászom, és zsákmányom az egyik felsőbb ágra helyezem úgy, hogy ne essen le. Mi feketepárducok remek famászók vagyunk, mint az összes macskaféle. Lenézek a farkasra. Idegesíthetném azzal, hogy én fenn vagyok, ő meg lenn, hiszen nem tud feljönni, de nem teszem. Én is vágyom a harcra, és még úgysem vagyok olyan éhes. Másfelől, régen volt alkalmam egy jó kis küzdelemhez egy másik alakváltó ellen. Erősebbnek tűnik nálam, de nem tudhatom, míg nem próbálom ki. Nagyobb, az biztos, de nem minden a méret.
Gyorsan lemászom, de tisztes távolban maradok tőle, és ő is így tesz. Csak morgunk, vicsorgunk egymásra, méregetjük egymást, ahogy körbe-körbe kezdünk járkálni. Egyikünk sem akarja megtenni az első lépést. Felmérjük az erőviszonyokat, és már azt hiszem, nem is lesz semmiféle harc, amikor váratlanul nekem támad. Alig tudok kitérni előle, de újra támad. Ezúttal már felveszem a kesztyűt, és egymásnak akaszkodunk. A nyakamba próbál harapni, de ehelyett csak a vállamat érik fogai, bár azok sem mélyen. Inkább csak súrolják a bundámat, de mégis, vadul lendítom meg bal mellső mancsomat, és pofon vágom a farkast. Ellenfelem elenged, és a fejét rázza. Azt hiszem, nem kaptam bele a szemébe, de ez a balegyenes biztosan szíven ütötte. Minden izmom megfeszül, és pofámat kitátva mutatom meg neki több centis tépőfogaimat. Karmaimat kimeresztem, és felkészülök a harcra. Ő újra nekem ront, vad dühvel, mint aki mindenáron meg akar ölni, de nem hagyom magam.
A harc komolyan elkezdődik, ahogy másodszor ugrik nekem, belemélyesztve fogait az oldalamba, míg én nyakát, vállát, pofáját támadom. Nem kell pár percnél több, hogy mindketten vérezzünk, bár sebeink nem komolyak. Mintha ő sem akarna komolyabb sérülést okozni, mindössze az erejét akarja fitogtatni. Ezúttal komoly ellenfélre találtam, de kezdek kissé éhes lenni, és a vacsorám jelenleg egy fa tetején várja, hogy végre elfogyasszam. Sajnos, még várnia kell rám annak az őzbaknak.
Vadul morgunk, fújunk egymásra, próbálva félelmetesebbnek, nagyobbnak tűnni annál, mint amilyenek vagyunk. Az oldalam vérzik, így a mozgásom kissé nehézkesebb, de nem adom fel. Nem engedhetem, hogy felülre kerüljön. A következő támadásnál oldalra vetődöm, majd egy jól irányzott támadással oldalba támadom, mire ellenfelem elesik, és a hátára perdül. Én pedig ezt kihasználva azonnal fölötte termek, szemfogaimat fenyegető közelségbe tartva a torkához. Vadul morgok, mialatt ő alattam ficánkol, próbálva ledobni magáról. Ám mellső, és hátsó mancsaimmal szorosan tartom, egyenesen a szemébe nézve. Én győztem, ő is tudja, így végül feladja a harcot, és megadóan néz rám. Morranok egyet, majd lemászom róla. Elfáradtam, éhes vagyok, véres, sebesült.
Visszavedlem emberi formámba, és leülök egy fa tövébe. Csak nézem őt.
– Látni akarom a másik alakod is – mondom halkan, de nem kényszerítem. Ha akarja megmutatja, ha nem, akkor nem.
Hallom, hogy morog, mintha bosszús lenne, de végül felül, és ő is átalakul. A szemem elé táruló látvány egyáltalán nem hagy hidegen. A szemei most is felemásak, haja ezüstösen fehér, arca vékony, teste kissé nyegle, és felül nem hord ruhát. Magas, de nem tűnik túl izmosnak, ám én már tudom, hogy erős. Hosszú körmei feketék, csak jobb kezének két utolsó körme aranyszínű. Díszes nadrágot hord, amely igazán jól áll neki. Én csak egy sima farmerben, fekete pólóban vagyok, hétköznapi viselet. Az arca ismerősnek tűnik, mintha láttam volna már valahol. Aztán beugrik, hogy ő az a hires hegedűművész, akit annyit mutogatnak a tévében. Sosem gondoltam volna, hogy alakváltó. A szemébe nézve látom, rosszul viseli a vereséget, és mogorván néz rám.
– Ki vagy te? – kérdi. – Mit keresel az erdőmben? Itt csak én vadászhatok.
– Ren – mondom egyszerűen. – Ez a nevem.
Többet nem mondok, és várakozóan nézek rá. Ő is fáradt, én is fáradt vagyok. Ma már nem fog velem harcolni.
Megrázom magam, és a víz apró cseppekben hullik szét. A nap fénye megcsillan rajta, és kicsit földöntúli hatást kölcsönöz neki. Picit elbűvölve nézem, ahogy a gondolatommal lelassítom a vízcsepp egyenes útját le a földre. Majd abbahagyom a mágiát, és engedem, hogy leessen a földre. Nem kínzom tovább. Még egyszer megrázom magam, majd elindulok, hogy haza menjek. Lassan indulok el az úton. Jóllaktam ezzel az őzzel, amit levadásztam. Finom volt a húsa.
És mennyire jó volt ismét száguldani. Ismét érezni a szél erejét, ahogy beletép a bundámba. Hallani a szélnek vad süvítését, ahogy belemar a dobhártyámba, de még is… valahogy jól esik az a vad üvöltés. Jó volt egy kicsit újra szabadnak lenni.
Szép lassan visszagyalogolok a házamba, de az utcán, már emberként vonulok végig. Sokan megbámulnak, de nem érdekel. Szeretem a figyelmet. Valahogy megnyugtat és biztonságban érzem magam. Nem úgy, mint amikor egyedül vagyok, és nincs mellettem senki.
Miután haza érek, egyszerűen csak befekszem az ágyba, és alszom egyet.
Mikor felébredek, már javában éjszaka van, és a táj csendes, nyugodt. Nem nagyon hallatszik semmilyen zaj, ami megtörné az éjszaka csendjét. Vagy talán nem is nagyon merik megtörni. Ezt nem lehet tudni.
Mielőtt kilépnék az ajtón, körbe tekintek a hálószobában, és elgondolkozom. Hogy tudtam én idáig lesüllyedni? Az egykori büszke király, aki méltó volt arra, hogy több százan kövessék őt, most egy vagyonától és címétől megfosztott hétköznapi hegedűművész. Bár annak elég feltűnő, így a figyelemmel soha nem volt és azt hiszem soha nem is lesz gond.
A háló szoba elég ízlésesen van berendezve. Az egyik fal egy egész ablakból áll, ami egy erkélyre vezet. Az egész falas ablak előtt pedig egy vastag, fekete függöny mereszti karmait, hogy eltakarja a nap égető, de olykor mégis jól eső sugarait. Az ablaktól jobbra, az egész fal egy festmény, ami „alatt” megbújik egy ajtó. Majdnem a sarokban van, hogy ne legyen túl feltűnő. A nagy francia ágyam, amin legalább 4 személy, az ablakkal szemben van, kicsit a sarok felé közelebb. Mellesleg az ágynál van az ajtó, ami egy gardróbot rejt. Mellette balra van a kijárati ajtó, és bal oldalt van egy nagyobb méretű tévé a falra felszerelve. A tévé mellett, szintén egy kicsit balra, egy nagyobb fajta, padlótól plafonig terjedő, tévétől, egész majdnem az ablakig helyezkedő kocka polcos szekrény van. Ami tele van ereklyékkel, fényképekkel és kisebb ajándékokkal, amiket a rajongóktól kaptam. Majdnem a helység közepét szeli ketté, egy három fokos lépcső, amin feketés szőnyeg van, csak úgy, mint az egész szobába. A padló mahagóniból készült, és barna színben pompázik. A szekrény és az ágy fehér, míg a falak feketék.
Kilépek az ajtón, és a folyosót keresztülszelve, majdnem a szemben lévő ajtóhoz megyek. Csak belépek az „előszobába”, és a mosdó kagylóhoz sétálok. Megmosom az arcom, majd a fürdőbe megyek, és a zuhanyhoz lépkedek. Megnyitom a vizet, és kiengedem, hogy jó meleg legyen. Szeretem, ha meleg vízben fürödhetek. Levetkőzöm, és beállok a zuhany alá. Fél óra alatt megfürdök, majd egy szál törölközőben megyek ki. Bemegyek a hálószobába, és az ágyam melletti ajtóhoz sétálok. Belépek a gardróbba, és felöltözöm. A szokásos nadrágot veszem fel arany és rubindíszítésekkel. Felülre semmit sem veszek.
Bemegyek a hegedűszobába, ahonnan a lépcső vezet lefelé. Lemegyek, és az előszobába kötök ki. Majd bemegyek a konyhába, és csinálok valami kaját. Most nincs kedvem vadászni menni. Este úgy is valami fogadáson veszek rész, mint díszvendég. Leülök a nappaliba, és megreggelizek, majd olvasni kezdek valamit.
***
Felsétálok az emelvényre, és a vállamra teszem a hegedűmet. Ez egy nagyon különleges darab. A világon talán pár darab fehér hegedűlétezik. És enyém az egyik.
Megvárom, míg elindul a zongorakíséret, és játszani kezdek. Egy lassú, érzelmes számot. Mire vége van a számnak, már elég sokan sírnak.
Mikor vége a számnak, egy kézbe fogom a vonót és a hegedűt, majd meghajolok. Az emberek tapsolnak. A hegedűt és a vonóját gondosan elrakom a tokjába, és kiviszem a kocsiba. Gondosan elrakom, és letakarom egy pléddel. Majd visszamegyek.
Egy darabig bájosan cseverészek a vendégekkel, de illedelmesen kikéreckedem az erkélyre. Egy kicsit fáj a fejem, de különösebben nem nagyon.
Óvatosan körül nézek, és az erkély korlátjához megyek. Megfordulok és háttal nekidőlök a korlátnak. Miután meggyőződtem, hogy senki sem lát, hátra dőlök, és átvedlem. Farkasformámban érek földet. Elszáguldok onnét, egyenesen be az egyik közeli erdőbe. Most vadászni van kedvem na, meg pihenni.
Csak egy fa tövébe telepszem el, és nyújtózom egyet. Elfekszem a földön. Jó pár órát feküdhetek így, de a nyugalmamat megzavarja valami furcsa szag. Felemelem a fejem, hegyezem a fülem, és csak figyelek. Pár perc után megérzek valami különös illatot. Majd felkelek és kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Elkezdek szimatolni, és szagot fogok. A furcsa illattal, vérszag is keveredik. Elindulok hát, és követem a szag forrását. Pár perc keresgélés, szimatolás után, megpillantok egy fekete bundát. A bundához egy alak is társul, ami arra utal, hogy egy nagy macskával sodort össze a szél.
Furcsa, hogy még vannak nagymacskák. Úgy tudtam, hogy már rég elpusztultak. De ezek szerint még vannak alakváltók. Előmászok a rejtekhelyemről és kicsit morgok. Ez az én területem, és nem hagyom, hogy más is vadásszon itt. Ez az én erdőm. Látszatra is sokkal nagyobb vagyok, mint ő, de nem becsülöm alá az erejét. Már jártam így, hogy lebecsültem valakit, pedig nem kellett volna.
Rávicsorgok, és morgok is közbe. Kivillannak hosszú, hegyes fogaim, amit imádok használni. Főleg, ha egy kis harc van a láthatáron. Imádom a harcot, kivéve akkor, ha én sérülök meg. Akkor nem szeretem. Bár ezt is el kell fogadni.
Hiába a karmok, fogak, csápok, mérgező lehellet és egyéb fegyverek, e világ szörnyei mostmár csak tisztes távolságból figyelnek minket.
Azt hiszem ez hatásos volt.. - ha szabad ezt mondani - .. a technikánk.
Persze tudom, hogy ez csak ideig óráig tart ki így. Ha megszerezzük amiért jöttünk, nekünk fognak támadni, egytől-egyig. Hogy ezt hogyan éljük majd túl, még most sem tudom. Ennyivel nem bírunk el ketten, akármennyire is erősek vagyunk.
A helyzet eléggé kilátástalannak tűnik.
Tudtam már akkor, amikor megnyitottam a kaput.
Miért tettem mégis? Magam sem tudom. Talán, meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy egy magasztos, szépnek tűnő cél érdekében ölesse meg magát? Talán.. igen.. inkább talán bíztam abban, hiú reményként, hogy sikerrel járhatunk.
Talán így lesz. Talán nem.
***
Lerombolt városba érünk, romok mindenhol. Élet egy szemernyi sem, halál annál több.
Minden egyes téglát, oszlopot, háztetőt, földből kiálló maradványt beborít valami idegen feketeség. Szurokfekete, és gonosz.
A valamikor volt főtéren egy szőkút áll, benne a víz fekete és vörös, vérrel borított.
Mikor meglátom, már akkor tudom, miért jöttünk ide.
És tudom, azért nem árulta el, mert különben nem jöttem volna.
A fenébe.. miért kell ezt tennie? Miért csinálja ezt?
Meg fogunk halni, mindketten. A sereg egyedül marad, és nélküle azonnal felőrlik az ellenség csapatai. Hát ezt akartad elérni? Ezt?
Dühös vagyok, nagyon dühös. Látja rajtam.
Behúzott a csőbe, de nagyon jól tudom hogy azért, mert hagytam magam. Abba az illúzióba ringattam magam, hogy addig jó, amíg nem tudok minden részletet. Segítek, de csak abban amiben akarok, addig a pontig, ameddig én akarom. Hát ez lett a vége.
- Valóban.. - suttogom olyan dühvel, amivel csak ritkán szólalok meg. Miért teszem vajon? Ennyire félteném? Őt? A jövőnket? Micsodát?
"Nos te is tudod.. hogy most már késő.." - hallom a gondolatait.
Fogaim megcsikordulnak dühömben, de igaza van, nem tehetek semmit. Ha akarja, megteszi, mostmár nem állíthatom meg.
Belemeríti a kezét a fekete vízbe, tekintete pedig azonnal elfelhősödik, mintha nem is felém nézne, egy egészen más világot lát.
Odalépek hozzá, várom az elkerülhetetlent. Olyan ostoba vagyok - szidom magamat. - Gondolhattam volna. De nem, a homokba dugtam a fejem, áltattam magam. Ő pedig, végig ezt tervezte.
Mikor újból kinyitja a szemeit, az én dühödt pillantásommal néz farkasszemet.
A fekete víz, ködként gomolyog körülöttünk, megpróbálom elkapni a kezét, hogy érintésemmel elűzzem tőlünk, de ő gyorsabb. Megvágja a karomat, ugyanazzal a mozdulattal amivel a sajátját is. Vérünk keveredve merül el a szökőkút vizében.
Neh, ebből csak baj származhat.
Kissé elárulva érzem magam. Holott tudom, hogy nem ígért semmit. Én ígértem neki, hogy elhozom ide. Ő nem ígért semmit, tudom jól. De attól még, az érzés megmarad.
- Ez a varázslat.. idevonz mindent ebből a világból.. - sziszegem halkan. A saját halálos ítéletünket írtuk alá. Én tudom, hiszen már voltam egyszer itt. Akkor kishíja volt hogy itthagytam a fogamat. Megfogadtam hogy többé nem jövök vissza. És lám mi lett az eredménye. Azt hiszem többé nem fogadok meg semmit. Úgysem tudnám megtartani.
- Nem, nem mindent, csak azokat akik szabadulni akarnak innen. - feleli, szinte nyugodt hangon.
Én viszont őrjöngeni tudnék.
Dühös vagyok, ráadásul a vére illata sem hagyja hidegen az érzékeimet, úgy érzem hogy a torkom kiszáradt, és futni szeretnék innen, hogy mentsem az életünket, legfőképp az övét.. magamtól.
Ha arra gondolok hogy lenyalom a karjáról lecsorgó vérét, rögtön elönt a vágy. Hrrwhhhmmm..
Megrázom magam, hogy elhessegessem a gondolatot.
- De… de… hogy tehetted… - még mindig alig tudom felfogni. Jah kösz.. ráadásul a beleegyezésem nélkül. Valamiért én naiv, azt hittem társak vagyunk, ha már idejöttünk, legalább ennyi időre.
- Nem gondolhattad, hogy feladom… - mondja. Nem, nem is gondoltam. – Véred magadhoz vonzza majd őket, életük viszont a te kezedben lesz, hozzánk kötöttem őket. Akik nem tisztességes szándékkal jönnének… khm…
Remek, és akkor nekünk kell ítélkezni felettük. Sosem szerettem istent játszani.
Még mindig nagyon dühös vagyok rá, de tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom ezt megvitatni. Ezzel az apró változtatással, talán van esélyünk hogy élve kijutunk innen, és ha így lesz.. én esküszöm hogy...
Nana, hogy is volt.. nem fogadkozom többet. Nincs esküdözés, fogadalom.
Hahh..
Szóval.. csak jussunk ki innen.
***
Mikor a kapu bezárul mögöttünk, ő a sátrába veszi az irányt, szó nélkül.
Azok a lények, úgyis megtalálnak majd, előbb vagy utóbb.
Azt elismerem, ha van köztük olyan, amelyik örül visszatértének, talán még jól is jöhet. Viszont ha csak olyanokat hozott vissza, akik pusztításra és vérre éhesek, mégnagyobb bajban vagyunk mint eddig.
***
Figyelem ahogy vetkőzik, ruháit a tűzre hányva. Kékes füst száll felfelé, ahogy a rátapadt mindenféle mocsok, fertőzés és mágia elenyészik a tisztító tűzben.
Egy medence is van a sátrában, hűha.. micsoda kényelem.
Azt hiszem, rám is rámférne egy alapos fürdés. Kár hogy, ehhez túlságosan is zaklatott vagyok.
Csak figyelem, összeszűkült szemekkel, zsebrevágott kézzel. Ujjaimmal érzem zsebemben a megszerzett fegyver hűvösét. Hívogatóan simul a kezemhez, pedig, nem kellene hogy így legyen. Úgy rántom ki onnan a kezem, mint akit skorpió mart meg.
- Nem muszáj maradnod…, ha akarod… - veti felém a válla fölül, mielőtt a vízbe merülne.
- Akarni? Tudod mit akarok? Egyszerre akarlak megfolytani, darabokra tépni és a falhoz kenni. Ha azt hitted szó nélkül hagyom amit most tettél akkor tévedtél..
- Tudtam hogy nem fogod.. - mosolyog rám mindent tudóan.
- Mindent elveszíthettél volna.. mindent. Nem csak a saját életedet. Te tízezer másikét is kockára tetted. Tisztában vagy vele mennyire felelőtlen, őrült és kockázatos volt?
Még mindig mosolyog.
Igen, tisztában vagy vele.
- Dühöngd csak ki magad. - feleli halkan. - A lényegen úgysem változtat. De lehet jobban érzed magad tőle.
Tudom. A fene essen beléd én is tudom.
- Meg tudnálak folytani egy kanál vízben! - morgom dühösen, bár már korántsem vagyok annyira dühös, mint előtte. - Ugyanakkor.. azt is tudom, hogy én nem tettem volna meg. Hatalmas bátorságra vall, hogy merted... és most ne mondd azt, hogy nem volt vesztenivalód. Te is tudod hogy volt, és van is. Ha elveszíted a többieket, ugyanolyan kudarcként fogod fel, mintha téged ölnének meg. Azok után, amit én arról a világról tudok, sosem mentem volna oda ha nem kérsz. És azt is tudom, hogyha nem kényszerítesz, magamtól sosem vállaltam volna, hogy hozzuk vissza őket. Egy rakás gondot zúdítottál a nyakunkba, ugyanakkor.. megértelek.
Látszik, ez őt is meglepte.
Nem szól viszont, testét körbeveszi a víz, hagyja hogy ellepje, és lemossa róla a rátapadt vért.
- A fegyver.. - szólal meg hirtelen. - Neked kell használnod.
- Kiver tőle a víz. - morgom halkan. Ugyanakkor tudom, nekem engedelmeskedne. Neki nem. Ahhoz ő nem elég halott.
- Úgyis tudni fogod hogy mikor. - bólint.
Újabb sóhaj.
Hahh..
Kár hogy nem ismertem több fajtája belit. Akkor tudnám.. vajon mindegyik imád így ködösíteni.. vagy csak ő.
***
Végül még kissé magamban fortyogva, kint őrködök az éjszakában.
Én úgysem alszom éjjel, és ezek után, úgysem tudnék csak nyugodtan ülni a babérjaimon. Folyamatosan figyelek, mikor jelennek meg, azok a nem is evilági lények, mikor ér minket támadás, de eseménytelenül telik az éjszaka.
***
Mégcsak nem is gondolok most rá, hogy mit csinálhat odabent. Talán még mindig ázik a medencéjében, vagy a térképek fölé hajolva tervezgeti a vonulásunk útvonalát. Talán ő is rajtam tűnődik.. vagy a fegyveren, vagy hogy mit tegyünk.. hogy..
De hiszen mostis rá gondolok. Arghr. Nem jó ez így.
***
Hajnal.
Hosszú köpeny takarja alakomat, ahogy nézem őt amit parancsokat osztogat három magas alaknak.
Elfek.
2 méternél is magasabbak, sötét bőrűek, hajuk világos, selymes esésű, fülük hegyes. Sok fajuk van ezeknek, de akkoris rögtön felismerném.
Talán ők ennek vagy annak a csapatnak a vezetői.
Engem ez nem érint.
Próbálom kívülről szemlélni csapatai hierarchiáját, mivel kívülálló vagyok ebből a szempontból. Ami feltűnik, hogy mindenki, fenntartás nélkül elfogadja vezetőnek, meg sem fordul a fejükben más. Az elfek büszék, mégis hallgatnak rá. A fél lények vadak, mégis kordában tudja tartani őket. A tündérek szeszélyesek, mégsem csinálnak bajt így, az ő vezénylete alatt.
Kár hogy a világnak.. nem ilyen vezető adatott.
Emlékeim elsodornak, ahogy a sátrába húzódva a napfény elől, a sátor lapját felemelve az árnyékból figyelem az eligazítást.
***
Zöldfülű vámpír voltam még, mikor a mészárlás elkezdődött.
Nem akartam tehetetnül nézni. Küzdötten, de hiábavalóan. Ha megmentettem egy életet, ötvenet vettek el helyette.
Úgy éreztem megtörtem akkor.
Az életből táplálkozom, de mindenhol csak halált láttam.
Ezért is lettem közönyös.
Legalábbis, mostanáig.
***
Így kezdődött..
Először a sárkányok, és a bestiák estek áldozatul. Róluk nyilvánvaló volt, hogy ősi, mágikus lények. Azok, amelyek nem tudtak emberi alakot ölteni, talán örökre eltűntek már. Szerencsésebb társaik amennyire tudtak megpróbáltak elrejtőzni vagy szembeszállni a százezres zsoldos seregekkel, amik csak egyre gyűltek és gyűltek nyugaton.
Láttam a sárkányok csontjaiból emelt rakást..égni, rothadni mint a szemétdombot. Hajánál felgyújtott boszorkányt, szárnyától megfosztott, megcsonkított tündért, angyalt, kocsi elé befogodott, letört szarvú unikornist, lovat, táltost. Vámpírokat, alakváltókat akiket éjjeli életmódjuk miatt gonosznak titulálva kezdtek el üldözni, halomszámra gyilkolni. Vérükben nagyurak áztak, úri mulatságokon mutogatták levágott fejeiket.
Volt hogy élve fogtak el egy-egy szerencsétlenebb példányt, hogy aztán a kastélyokba hurcolva, az ott összegyűlt tömeg előtt kínozzák és öljék meg. Mindennaposak voltak ezek a mulatságok. És még most is azok.
***
Voltak akik az uralkodó oldalára álltak. Ők pénzért, vagy az életüket féltve adták el társaikat az emberknek. Információért cserébe, életben hagyták őket. Egy ideig.
Az ember, ki akarja ölni a mágiát ebből a vidékből.
A sors iróniája csupán, hogy ehhez mágiára van szüksége. Anélkül nem megy.
***
A király varázslója egy tehetségtelen, szemfényvesztő Hozzá képest.
Mégis, ahhoz nagyon ért, hogy elrettentsen.
Repertoárja a kínzásokon és öldöklésen kívül másra nem jó.
Én láttam.
Erejét a leigázott mágikus lények erejéből szerzi. Ha az utolsó is meghal.. vajh mi lesz?
Vajon rádöbben előbb hogy elveszett, vagy csak akkor, mikor mint utolsó mágiahasználóra, az ő fejére sújt le a pallos?
***
Nem nézek fel, mikor megáll mellettem.
Tekintetem a látóhatáron gomolygó füstöt kémleli.
Követi a tekintetem, sóhajt.
- Elküldtem őket. Kiderítik.
Sejtem csupán, hogy a sóhaj annak szólt, jobb szeretett volna ő menni.
- Rád itt van szükség. - felelem, kitalálva a gondolatait. Anélkül hogy a fejébe látnék is tudom, elég csak rá nézni.
Gondolom az előbbiek is ezt mondták neki, mert kissé unott a tekintete.
Az asztalhoz sétál, kezébe vesz egy sakkbábut, elgondolkova forgatja.
- Túl nagy a csend. Ez mindig rosszat jelent. - gondolkodik hangosan.
- Ha lemegy a nap, körülnézek. - nézek rá, bár tudom ez cseppet sem nyugtatja meg. - Nálam van a fegyver. - emlékeztetem rá.
- És a véred miatt, épp hozzád fognak visszatérni. - mutat rá, félrebillentett fejjel, kezében a csontból faragott bábuval.
Ruhája annyira testhezálló, hogyha nem simulna a testére még a köpeny sötétkék szövete, azt hinném, egy második bőrt látok rajta. Annyira élő.. szinte lélegző anyagnak tűnik, és a napfény úgy csillog rajta, akár a vizen. Biztosan mágikus, más nem lehet a magyarázat.
Felé nyúlok, hogy megérintsem, de félúton döbbenek rá, hogy nem jó ötlet, mikor elkezdi égetni bőrömet a nap. Nem rántom vissza, ő pedig felém nyúlva takarja el előlem a napfényt, szemében azzal a "most kit akarsz meggyőzni, magadat, vagy engem" nézéssel.
Kilököm a kezéből a bábut, ami a földre esik. Ajkaim az övét érintik, amitől a feltámadó szél majdnem letépi a fejünk fölül a sátrat. Ám ő nem törődik vele, és nekem is elég az első perc, aztán megszűnök aggódni, mert semmi sem érdekel.
Érzem ahogy nyelvével végigsimít a szemfogaimon, halkan felmorranok ahogy hozzámér, ujjaim a hajába túrnak. Ruhája természetellenesen hidegnek tűnik, talán a mágia miatt, ami beléitatódott. Viszont a bőre feltűnően forró, és ahol hozzáérek, mintha szikrák pattannának széjjel.
A vágy úgy önti el a testemet, akár a vérszomj. Szinte eszemet vesztem. A különbség csupán annyi, hogy ez nem pusztító, halálos érzés, most nincs bűntudatom, és nem félek, hogy árhatok neki.
Nem, neki nem.
Kezem végigsiklik a mellkasán, ő pedig a vállamba markol és közelebb húz magához. Reccsen egyet a köpenyem, ahogy beszorul az asztal és a teste közé.
Kék szemei mintha világítanának.. vagy csak.. én látom így?
Zajt hallok.
Olyan hirtelen merevedek meg, mintha kővé változtattak volna.
Valaki elhúzza a sátor lapját. Belép.
Az agyamig lassan jut el a gondolat, hogy meg kéne mozdulni.
Csalódottan sóhajtok fel, és magára hagyom őt, a belépő, magas, ezüst hajú elf harcossal.
***
A lemenő nap csak egy vérvörös sáv már a látóhatáron. Ilyenkor már nem éget, bár fénye még picit bántja a szemem.
Az oldalán lépdelek, kezem egy vörös szemű, szürke ló nyakán nyugtatva. Ezek a fajzatok azon kevesek közé tartoznak, akiket nem ijeszt meg a fajtám. Ő egy sárkányszerű, ezüst pikkelyekkel borított, fehér ló hátán ül, onnan néz le a völgybe.
Odalent füstölgő romok. Egy valaha volt város, falu romjai. Lerombolt házak, elégett szalmatetők, szél fútta halmok, égett hús, és haj bűze. Állatok vonítása, varjak, hollók szárnyainak suhogása.
Őt nézem, látom arcán eluralkodni a dühöt, ami eddig csak a szemében tükröződött. Én is dühös vagyok, de tudom, ez most nem vezet semmire.
Leugratunk a völgybe. Lovaink a véres hamuban lépdelnek, szememet csípi az égett hús bűze.
Nekem is feltűnik rögtön, egyetlen természetfeletti lény sincsen a holtak között. Csak embereket látunk, szana-széjjel.
- Elvihették őket. - jegyzem meg halkan.
- Az is lehet, hogy csak egyetlen miatt támadták meg a falut. Azok a falvak, akik rejtegetik a magunkfajtát, előbb jutnak erre a sorsra. - tekint körbe. - Nemegy olyan faluban jártam már, ahol a falusiak védelmezték a boszorkányt, tündért vagy gyógyítót aki nemegyszer mentette meg a falusiak életét, vagy segítette világra gyermekeiket. Aztán persze ezek a falvak, az elsők között váltak a földdel egyenlővé. - teszi hozzá szomorúan. Tudom hogy dühös, hangja mégis nyugodtan cseng.
- Mi értelme ennek a sok mészárlásnak? - sóhajtom megtörten.
- Értelmet keresel, ahol nincsen. Az embereknek nem kell ok a mészárlásra. Hacsak nem a hatalomvágy. - feleli halkan.
Füstölgő romok, csontból emelt halmok közt járunk.
Dühöm szinte lángol bennem.
Messze a távolban, vámpírfülem ütemes menet hangját hallja. Páncélok csörgése, kurjantozás, dobok hangja.
Nem sokkal lehetnek előttünk.
Kezem a ló nyakát érinti, elmém megérinti az övét, amitől azonnal vágtába ugrik, és rohanni kezd.
Már nem is hallom mit kiált utánam, csak a düh hajt.
***
Nem kell sokat vágtatnom, már látom a csapatok utóvédjét.
Páncélos, állig felfegyverzett katonák mentek fegyvertelen emberekre. Kezem a kardom markolatán, az indulattól szinte vörösben látok mindent.
Tudom hogy ő nem kezdheti el üldözni őket. A csapatainak másfelé kell venniük az irányt, ha be akarjuk tartani az előre eltervezett hadmozdulatot. Márpedig csak akkor tudjuk, ha ezeket most futni hagyjuk.
Mégsem tudom ennyiben hagyni.
Én egyedül vagyok, ők 3-400-an.
Esztelenség amit művelek, mégsem tudom megfékezni.
Üvöltve rontok rájuk, kihasználva a lassan leereszkedő sötétség leplét.
Zsebemben a mágikus fegyver szinte izzik, égeti a bőrömet.
Egyik a másik után hull porba csapásaim nyomán. Meglepetésből ocsúdva, 3-an 4-en esnek egyszerre nekem, de én csak kaszabolom őket, olyan eszeveszetten, mintha az életemért küzdenék.
Elsuhan mellettem egy porba zuhanó test, kard csendül, kirántom a pengét a nadrágomból, és egy újabb katona arcába döföm. Vér fröccsen rám. Érzékeimet mégjobban életrekelti a vér illata, íze a számon.
Úgy érzem repülni tudnék az erőtől ami eltölt hirtelen.
Belőlük csak elmosódott foltokat látok, hangjuk szinte nem is jut el a fülemig, ahogy elesnek, egymás után.. újra és újra.
***
Füstöt hoz felém a szél.
Fuvallata belekap a földön szétterülő hosszú hajamba, amit teljesen átitatott a halott emberek ragacsos vére.
Ólmos fáradtság vesz erőt rajtam, mintha az erő amit magamban éreztem, teljesen kiszipolyozott volna. Csak fekszem a földön, akár a halottak. Dehát, végülis.. én jó ideje halott vagyok már.
Bíbor szemeim követik a levegőből lassan aláhulló pernyét, egészen az arcomig.
Árnyék vetül rám.
A holdfényben alig látom, de nem is kell.
- Ismerős ez a helyzet. - jegyzi meg halkan, odafentről.
Nevetés folytogat belülről.
Megkönnyebbült, ostoba nevetés.
Értelmetlen volt amit tettem tudom, ennek ellenére, jól esett.
- Most hogy mondod.. nekem is dejavu-m van. - felelem, kipréselve egy mosolyt magamból. Eszembe jut az éjjel, amikor találkoztunk. Akkor is eszetlenül rontottam neki mértéktelenül sok ellenfélnek.
Leguggol hozzám, szárnyain megcsillan a még parázsló épületek lágyan derengő fénye.
Sóhajt, a kezét nyújtja hogy felsegítsen.
Most először, elfogadom tőle.
Szótlanul nézi ahogy undorodva szemlélek végig magamon. Mindenem csupa vér, a csata rettegés, és halál szaga mintha a pórusaimba ette volna magát.
- Néha irigyellek.. hogy azt teheted, amit a szíved diktál. - mondja halkan, nekem háttal. Szárnyai apró tollakra hullva tűnnek el. Elkapok egyet, és figyelem ahogy elhalványul a tenyeremen.
- Te választottad ezt az utat. Tudtad, hogy olyan teher.. ami felelősséggel jár. - felelem halkan, mellé lépve.
Újabb halk sóhaj. Tudom hogy tudja.
- Néhanapján, amikor álmodom, azt kívánom bár én sem az lennék, ami vagyok. - szólalok meg hirtelen. Nem is tudom miért mondom el ezt neki. - Az ember azt hiszik, a halhatatlanok nem tudnak álmodni. Pedig a mi álmaink, sokkal rémítőbbek annál, amit ember valaha is álmodott. Ha valaha ember lettem volna, most undorodnék magamtól.
- Ha valaha ember lettél volna, most ott harcoltál volna az ő oldalukon. - feleli.
- Azt hiszed.
- Vér nem válik vízzé.
- De fordítva igen. - felelem halkan.
- Talán.
***
Mire visszatérünk a magára hagyott csapatokhoz, kellemes meglepetésben van részünk.
Elfek és vérfarkasok állnak körbe egy csapat szedett-vetett harcost. Ami feltűnik rögtön.. hogy nem fenyegetően.
Ahogy meglátnak minket, a tömeg utat nyit nekünk.
Csodálkozva figyelem a színek kavalkádját, az arcokon, szemekben.
A körülbelül harminc fős csoport tagjai egytől-egyik nők, állig felfegyverkezve. Fülük hegyes, de nem annyira mint az elfeknek. Szemük a kígyókéhoz hasonló, mély zöld, vagy sárga, karjukon pikkelyes páncél, hosszú hajukba fonva különféle zöld növények amik ezüstösen derengenek a holdfényben. Láthatóan nincsenek elragadtatva a körülöttük álldogáló rengeteg férfitól. Egyedül az elfek tartják tőlük a távolságot, valószínűleg tudnak valamit, amit mi nem.
Az idegenek vezetője előrelép, lágy zümmögő hangon szólal meg, számomra ismeretlen nyelven.
Ez engem is meglep, lévén annyit éltem már, hogy azt hittem a föld minden nyelvét ismerem.
Ő viszont érti amit mondanak, válaszol, azok pedig egymás szavába vágva, íjukkal és kardjukkal hadonászva kezdenek el beszélni.
Az egyik félig ember-félig farkas férfi, egyre csak az egyik lengén öltözött, fegyverbe bújtatott, zöldesen csillogó hajú lányt figyeli, aki, közeledését látva, íjának hegyes végével döf a férfi legnemesebbik szerve fölé. A féllény összegörnyedve, nyüszítve húzódik hátrébb. Az elfek halkan nevetnek rajta.
Nemsokára ő is csatlakozik hozzám, kezében egy fából faragott medált tartva.
- Kik ezek? - kérdezem utánuk pillantva. A nők lassan visszahúzódnak a közeli erdőbe.
- Kelpik. - feleli. - Az emberek tévesen amazonoknak is hívják őket, mert harciasak, vadon élnek, mindentől távol, és gyűlölik a férfiakat. Részben alakváltók, mert ha átváltoznak, az alakjukban valami, mindig emlékeztet az igazi formájukra. Hatalmas kígyóvá, vagy vad lóvá tudnak alakulni, ha úgy tartja kedvük.
Eszembe jut a tökön szúrt félig-farkas férfi. Hát ezért nevettek az elfek. Ők tudták. Elvégre.. őkis járják az erdőt.
- De ha gyűlölik a férfiakat akkor hogyan..
Rámnéz, arcán átsuhan egy mosoly, ami nála egy vigyorgással ér fel.
- Rejtély. Ezt senki sem tudja. - feleli ki sem mondott kérdésemre. - Viszont, a segítségüket ajánlották, ha elűzzük az erdejükből az embereket. Gondolom a harci szekereikhez, és feltörőikhez vágják a fát, ők viszont ezt nem viselik el. Az erdő az otthonuk.
- Ők körülbelül ötvenen, az emberek viszont háromszázan is lehetnek. - feleli.
- Okos ötlet volt tőlük hogy nem támadták meg őket saját maguktól.
Elmosolyodik.
- Megtették. - felelem sóhajtva. - Ha jobban belegondolok, nem lennék azoknak a férfiaknak a helyében.
- Megölték a favágókat, de a katonák rájuk támadtak, és elrabolták a gyerekeiket és az állataikat.
- Állatok?
- Védőállataik vannak. Mindek egy-egy. Ezek az állatok őrzik az erejüket. - feleli halkan.
- És ha az állatot.. - kezdem de még be sem fejeztem a mondatot, már tudom a végét.
Bólint.
- Mikor indulunk? - kérdezem.
- Amint a csapatok összeszedték magukat. - feleli.
***
Stratégiailag nem éppen helyes lépés, 40-50 fő miatt belemenni egy csatába egy több mint háromszáz fős hadtesttel, de tudom hogy az igazságérzete megköveteli hogy segítsen. Másrészről, azok a nők tapasztalt harcosok, és valamilyen szinten, ősi módon használják a mágiát, hiszen azzal változnak át. Csak nyerhetünk ha csatlakoznak hozzánk, ráadásul ha itthagyjuk őket, az ember előbb utóbb eltörlik őket a föld színéről. Mágikus létük miatt, halálra vannak ítélve.
Énis ezt tenném a helyében.
Nem tudnám nézni a mészárlást.
Az értelmetlen öldöklést.
Ez az, ami elől mindig is menekültem. Most pedig önként szállok szembe vele.
Az ő oldalán.
***
A helyzethez mérvést halkan lépdelünk a sűrűn növő fák között.
Messziről fejszecsapásokat hoz felénk a szél, az ősöreg fák ágai halkan nyikorognak, mintha a fák is beszélnének, tudatván hogy merre menjünk, merre találjuk a gyilkosokat.
Körvonalaim halványan derengenek, ahogy vámpír erőmmel körbevonva, szinte az avar felett járok, hogy ne csapjak zajt. Nagy hasznát veszem ennek a képességnek, amikor vadászom. És végülis, ezis most..egy vadászat.
Mágiája elrejti a csapatokat, az emberek ha felnéznének, csak környező bokrokat látnának, pedig szép lassan közelítünk, bekerítve őket teljesen.
Intésére a csapatok megállnak, bólint, majd megérinti a karomat.
Felnézek rá, tudom a dolgom, a táboruk felé indulok, ahol ketrecekben párduc, mókusok, sas, róka, farkas, és egyéb sokféle állat.
Vajon honna tudták az emberek, hogy ezeket kell csapdába ejteni ahhoz, hogy a kelpiket kivéreztessék, ellenállásukat megtörjék.
Nem messze onnan, egy sátorban, megkötözve, vad tekintetű, hófehér bőrő gyereklányok, szinte csupaszon, bőrükön ostorcsapások nyomai. Fejüket mégis büszkén felvetik, és nem sírnak.
Ökölbe szorul a kezem, ám ő megérint, amitől mintha picit megnyugodnék.
Kitárja a szárnyait, én pedig a fákon ugrálva követem röptét.
Az emberek már későn vesznek észre, egyetlen mozdulattal töröm el a nyakát az egyik őrnek, ő pedig szíven szúr egy másikat, nem messze tőlem.
Gondolatainak erejével tépi el a láncokat és nyitja fel a ketreceket. A párduc nyújtózik és szalad is tovább, a mókusok elugrálnak, a sas elrepül.
A sátorhoz lépek, karjaimba véve azt a gyermeket amelyik nem tudott elszaladni testvéreivel. A rá vigyázó idősebb lányka bólint, és elrohan az állatok után. Derekán bőr övön egy kékes pengéjű tőr fityeg.
Csodálkozom, hiszen nem is mondtam semmit, nem tudhatja ki vagyok, és miért jöttem, mégis bízik bennem.
Lehajolok, karomba veszem az ottmaradt kislányt. Érzem mennyire könnyű, bőrét felsebezték a láncok, az ostorcsapások nyomai, a tüskés bozót amin keresztülrángatták. Zöld kígyószemei az enyéimbe mélynek, mond valamit, amit nem értek.
Megrázom a fejem, tudatván vele hogy nem értem, ő pedig megérinti az arcom. Elmémben felcsendül egy hang, gyerekhez méltatlanul tiszta, szépen csengő.
- A dombon túl. Siess.
A dombon túl?
- Siess. - visszhangzik mégegyszer, én pedig hátrafordulok. Körülöttem csata zaja mindenütt, a mieink ütik, zúzzák az ellenfelet, az emberek megzavarodva szaladnak szét, torkukban nyíl, testükben kardok pengéje. A kelpi nők állataikat visszakapva, újult erővel vetik bele magukat harcba, sziszegve csapnak le az embernyi kígyófejek, dárdák hussannak, emberek hullanak holtan az avarba.
Azt hiszem elboldogulnak.
Megfordulok, és karjaimban a kislánnyal, a domb felé veszem az irányt.
Hallom szaggatott, izgatott lélegzetvételeit, ahogy haladunk egyre feljebb. Kezei a ruhámat, hajamat markolják.
Lihegve, vámpírtempóban szaladva jutok fel a domtetőre, és lenézek a völgybe.
A távolban.
Vámpírszemem ráközelít a távoli fekete pontra, ahol körülbelül harminc ember csépel egy eszméletlen.. aranyhajú alakot.
- Mansarah.. - sóhajtja a kislány, olyan hangon, mintha a szívét tépnék ki.
Ugyan nem értem a nyelvüket, azt mégis tudom hogy a szó a teremtmény neve lehet, akit most bottal, karddal, kövekkel ütnek-vernek.
- Azt jelenti sárkány. - szólal meg egy hang mögöttem, a kislány pedig felragyogó szemmel nyújtja ki felé a kezét. Átveszi tőlem.
- Ismer téged. - csodálkozom el.
- A kelpik nem élnek örökké, de emlékeznek minden egyes életre amit leéltek ezen a földön. - a kislányra pillant. - Mi nem most találkozunk először.
- Újjászületnek.. - suttogom halkan.
Azt hittem láttam már mind e világ csodáit, de napról napra.. többet tudok meg, és többet látok, amiért érdemes küzdeni.. amit érdemes megmenteni.
Tekintetem újra a távolba mered.
A porba hullott, mozdulatlan alak haja igazi arany. Nem szőke, hanem valódi, tiszta, mintha aranyszálakból szőtték volna.
Szóval sárkány. Emberi alakban. És haldoklik. - érzem meg azonnal.
- Induljunk. - szólalok meg azonnal.
Érintése a nyomán a kislány feldereng, majd a saját lábán távozik.
Ám aztán mégis hívni kezd, ez az érzés, a döbbenete, amit úgy érzek mintha a sajátom volna.
- Mit… hoztál ide?... – kérdezi, a sátor falait szinte szétveti a szél.. a mágia szele ami belőle árad.
Hiszen ezek csak. Emlékek.
Te akartál mindent tudni. Hát megmutattam.
Talán többet is mint kéne, mert a felvillanó képek sorát nem tudom fékezni, olyan képeket is megmutat, amikre már nem is, vagy alig emlékeztem. Nem a saját emlékeim, valaki másé lehet. Valakié aki..
Jajj ne..
Tudhattam volna.
Szemét behunyja.. most befelé figyel.. talán nem is itt.. máshol jár.. és én tudom merre.
Hogyne tudnám.
Valami azt súgja meg kéne akadályozzam hogy oda menjen.
Mégis biztos vagyok benne, hogy azt akarja majd.
Ilyen biztos még semmiben sem voltam.
Az örök sötétség földje? A ősi nyelven már a „fél-világ” neve is halált jelent.
Túl élő ő ehhez a világhoz.
Mágiája erőt merít mindenből, ami él. Kicsit meg kéne ölnöm ahhoz, hogy megvédjem, de tudom, hogy úgysem hagyná. És nem is akarom.
Így hát nem tehetek mást, megvárom.. amíg dönt. Magától. A saját sorsa felől.
Én pedig elkísérem majd. Még ha tudom, hogy a vesztembe sétálok ezzel.
Több esélye van, olyasvalakivel, akinek az ereje legalább hasonló ahhoz, ami ott vár ránk.
***
A szél lassan csendesül el, ő pedig kinyitja a szemét.. rám néz.
Mintha valahonnan egészen mélyre szállt volna alá, és most úgy emelkedett volna ismét a felszínre.. mint egy buborék a vízben.
Megkönnyebbülten sóhajt fel, mégis gondterhelt hang ez, de hát.. milyen legyen. Nem is kéjutazásra készül elhatározni magát.
Az összes létező mágikus „fél-világ” közül épp ebben az egyben kell lennie? Miért? Miért nehezíti meg a sors azt.. ami már eleve nehéz? Egyáltalán ki, vagy mi akarja így? Sors ha.. mi az..?
- Nem vihetünk magunkkal senkit sem. – mondja.
Bólintok. Tudom.
Kár kockáztatni. Bár így is túl nagy kockázatot vállalsz.
– Mikor indulunk? – kérdezi rögtön.
- Holnap alkonyatkor. Pihenned kell. – felelem, tudván hogy felesleges volna vitatkoznom.
Rosszallóan néz rám, de ő sem szól semmit, valószínűleg tudja, hogy igazam van.
Biccentéssel bocsát el.
Talán szeretne egyedül lenni, de nem ellenkezem, nekem is át kell gondolnom a dolgot.
Fel kell készüljek.
Magam sem tudom.. mire.
***
Ülök egy fa lombkoronájában, kezeimet karba fonva, szemeim behunyva és a történteken gondolkozom.
Azt hiszem végleg elhatároztam magam a mellett, hogy ha harcolok valaki oldalán, akkor azt az övén teszem. A saját fajtámén.
Ki akartam maradni ebből.. önzően, mert megviselt a sok veszteség.. és fájdalom, de közben rájöttem, ez a fájdalom csak fokozódna, ha nem tennék semmit.
A bűntudat.. így is szinte égeti a lelkem, azok miatt, akik emiatt haltak meg, és akik élhetnének, ha a hozzám hasonlóak végre elköteleznék magukat valamelyik oldal mellett.
A vámpírok maguknak való lények. Nem szeretik, ha parancsolnak nekik, ezáltal nem egykönnyen vezethetőek csatába, mint sereg. De talán meg tudom győzni őket, hogy az ő erejükre is szükség van, ebben a világ sorsát meghatározó ütközetben, amire nemsokára sor kerül.
Fázom, ha rá gondolok. Megvisel ez az üresség, amivel szembe találom magam. A saját szívem üressége. Eddig megtöltötte a közöny és bosszúvágy. Most, magam sem tudom, mi tanyázik belül.
Behunyt szemmel is érzékelem, hogy itt van.
Nem akar megzavarni, csak áll a fa alatt.
- Tudom, hogy nem helyesled. – szólal meg aztán, én pedig ránézek, zölden csillogó szemeim csupa meglepetés.
- Azt hittem nem akarsz erről beszélgetni. Tudom, hogy tudod, hogy nem helyeslem. Ezt az egészet nem helyeslem. Mégis.. csak így van értelme.
- Ez bölcs gondolat.
- Ez egy esztelen, öngyilkos gondolat. – felelem kissé gorombán.
- Ha visszajövünk élve, és megtaláljuk, az esélyeink a duplájára nőnek, ha nem, amúgy is minden elveszett. Te is tudod.
- Van más lehetőségem?
- Mindig van más lehetőséged.
- Csak te nem hagysz magadnak. – nézek rá vádlón. Látom a szemén, hogy a választ fontolgatja. Igen, túl szigorú vagy magadhoz. Látom én is. Tudom, hogy tudod.
- Így kell legyen. – feleli kurtán.
Ezzel nem tudok vitatkozni. Eldöntötte és láthatólag nem akarja megmagyarázni. Sok van, amit nem tudok róla, és tudom, hogy biztosan nyomós oka van rá, mint ahogy nekem is, hogy visszatartsam. Én ismerem.. ismerek dolgokat.. és épp ezért kell, hogy vele menjek.
Magamtól sosem sétálnék be arra a helyre többet.
De így.. meg kell tennünk.
***
Alkony.
Az a napszak, amit az éjfél után a legjobban szeretek.
Amikor elmélyül a sötétség.. és az éjszaka szinte simogatja a bőrömet.. az illatok vadászni hívnak, éjjeli állatok hangja szól a levegőben, puha szellő cirógat végig.
Most mégis.. ellenállok ennek a hívásnak.
Hála a nemrégiben történt várfoglalásunknak, nem éhesen vágok neki ennek a kis „kirándulásnak”. Ehető dolgot találni ugyan arrafelé, de rajta kívül aligha lenne olyan lény, akinek a vére nem ölne meg azonnal. Bár, lehet hogy az övé is. Így aztán.. tiszta mázli hogy előzőleg a katonákból jól teleettem magam.
***
Tündérek lebegnek a feje mellett, bizonyára ők lesznek azok, akik eljuttatják az utasításokat a seregnek.
Szavak nélkül beszél velük, szemében visszatükröződik az apró lények szárnyainak csillogása.
Csak sejtem csupán, nem oszt meg velük minden információt. Ha sejtenék, hogy mire készül, minden egyes végtagjába 8-an kapaszkodnának.. hogy visszatartsák.
- Akkor hát.. – fordul felém.
Bólintok.
Egyetlen bejárat van. Annak az emlékein keresztül aki már járt egyszer ott.
Ha élve visszatérünk onnan, ő is bármikor meg fogja tudni nyitni az átjárót, addig viszont.. csak az én emlékeimből hívhatja elő.
Közelebb lépek hozzá, hajamba belekap a szél, szemeim az övéket keresik.
Utálok bárkit is beengedni a gondolataimba, és tudom hogy ezzel ő is így van. Rövid ismeretségünk alatt páncéllal óvtuk a másiktól a gondolatainkat mégha tudtuk is, hogy tudjuk mit gondol a másik. Az emlékeim viszont más tészta. A legtöbbjükre nem vagyok büszke, ráadásul annyira kuszák hogy nekem is hatalmas koncentrációt igényel hogy előkeressem az évszázados por mögött lapuló dolgokat.
A kezem nyújtom neki, ő pedig ezúttal minden kertelés nélkül elfogadja.
Behunyom a szemem, érzem ahogy a sötétség elborít körülöttünk mindent, miket pedig magába szippant az a mérgező világ, ami lassan előbújik az emlékeim közül.
Fekete tó partján érünk földet, mintha engem is szárnyakon repítene ez az erő.. pedig csak neki vannak szárnyai.
Baljós csend, mindenhol fojtogató sötétség, nem hiába hívják ezt a vidéket úgy ahogy.
- Megérezted merre van? – kérdezem halkan, ő pedig összehúzza a szemét, mintha koncentrálna valamire.
- Azt hiszem.
Mozgást érzékelek a hátam mögül, éppen időben fordulok meg, és a felém nyúló szörnyszerű csápokat egy suhintással vágom le.
- Oké, akkor menjünk. Megállni még veszélyesebb.
***
A hegyek is pont olyan sötétek akár errefelé minden. A növények mérgezőek, a levegő szinte fojtogat, és ha ember volnék valószínűleg már halálra fagytam volna.
Halottnak is tűnne a táj, ha nem érzékelnék mindenhonnan mozgást, árnyékokat a hátam mögött, magunk körül. Mégsem mutatkozik semmi, csak az érzékeinkkel játszanak, eltűnve az utolsó pillanatban, azt lesve mikor lankad a figyelmünk.
Barátságtalan egy vidék.. és még szépen fogalmaztam.
Ha jól sejtem miért jöttünk ide, akkor sem a megtalálása, sem a visszaút vele, nem lesz egy kéjutazás. Minden erőnkre szükségünk lesz.
***
Csak lassan tudunk haladni, de így is muszáj megállnunk.
Itt egyetlen napszak van, az éjszaka, így azt sem tudjuk, mióta megyünk.. erdőben, olyan lények közt, akiket szinte vonz az ereje, és nem győzzük irtani őket.
Egy hatalmas féreg szerű lény rátekeredik, majd atomjaira robban szét, pedig éppen csak megérinti, undorodva. Lábai szanaszét repülnek.
Apró, világító pókok ereszkednek alá a fákról, világító hálójukon, kíváncsian kémlelve minket… főként őt. Bőre halványan dereng a szinte teljes sötétségben, hiába van ilyen vaksötét, úgy tájékozódik akár én vagy bármelyik éjszakai állat.
- Azt reméltem itt is lelhetünk szövetségeseket, de már látom.. ez egy eleve halott ötlet.
- Találó kifejezés. – felelem fancsali képpel lepöckölve magamról egy pókot. Halott. Itt minden az, vagy azzá válik, azzá tesz, ha hagyod.
Egy vízeséshez érünk, amelyben gőzölgő, szinte légnemű.. fekete valami folyik, azaz száll alá.
Fullasztó meleget áraszt, azután amilyen hideg volt eddig.
A hangokból ítélve valami nyüzsög a vízben, így letesz róla hogy a vízen sétáljon át, elmosolyodom ahogy látom megjelenni a szárnyait.
Messze van a szurdok alja, de vámpírszemeimmel látom hogy odalent, a kráterben nem csak a medence található, hanem van szilárd talaj is.
Azt célzom be és leugrom, épp abban a percben amikor őis elrugaszkodik a földről és a szárnyak puhán a levegőbe emelik.
Gyorsabban zuhanok, mint ahogy ő repül.. hajamat a szél repíti.. köpenyeget a levegő cibálja az esés sebességétől, majd egy hatalmas puffanással érkezem meg, talpra mint a macskák.
Ő már ott is van, mosolyogva, karba tett kézzel, míg én a savban megperzselődött köpenyemen szitkozódom, körülkémlel és éberen figyel.
Szemek merednek ránk a sötétből.. és ezeken a szemeken át.. újabb emlékek rohannak meg. Csak sejteni tudom.. hogy ő is azt látja amit én.
Egy tojás.. griffmadáré.. láncra vert tündérek.. emberek akik hajtják őket.. akiknek arcára csontváz minta van mázolva…nem.. nem is minta.. kilátszik a csontjuk.. nem emberek.. de valamikor azok voltak. Holtak.. holtak serege menetel észak felé.
Tudom hogy ez abból a világból való, ahonnan most jöttük el, valaki ezt vetíti nekünk, hogy forduljunk vissza.
Figyelem ahogy pislog, mintha ki akarná zárni magából ezeket a képeket, de közben látom a dühöt a szemeiben.
Kezem a karját érinti, ránézek.
- Most erre koncentráljunk.
- Tudom. – feleli.
***
Továbbmegyünk.
Ez út nem is lehetne rémesebb.
Minden fa mögül.. minden odúból, kő mögül mintha ezernyi szörnyűség lesne ránk.
Még a fák is.. a növények is gonoszak, agresszívak, kacsokkal tapadnak rá, hogy elszívják az erejét, az éltető erőt, ami erre annyira ritka, hogy most úgy rohanják meg, mint a kiéhezett farkasok a legyengült vadat.
Lépésenként haladunk, mert annyian jönnek, feltartóztathatatlanul.
Hajunkba, ruhánkba akaszkodnak, jönnek újak és újak, ocsmányabbnál ocsmányabbak, féregszerűek, fenevadak, farkasok, háromfejű medvék, letépett fejű madarak, csápokkal hadakozva. Mint egy eleven rémálom.
Bőrömet szinte égeti a mérgük, dühösen rázom le magamról őket de újra ott vannak.
Őis csapkod, ereje szikrákat szór, de ha egyet megöl, három lép a helyébe.
Távolodunk egymástól, ami bizonyára a céljuk, de tudom hogy nem kellene.
Felé verekszem magam, tudom már mit kell tennem, hogy véget vessek ennek. Legyen akár pillanatnyi, vagy egy órányi a nyugalom.
Csigalassúsággal küzdöm magam el hozzá, kezem a vállát érinti, egy vonalba kerül a szemünk, tudja már, egy pillantásomból.
Keze a mellkasomat érinti, és ahogy hozzá hajolok, szikrázó villámcsapásként cikázik körülöttünk az energia, villámok csapkodnak, bőrünk összeér, és ahogy ajkam az övét érinti lassan, majd egyre hevesebben a feltámadó szél tornádó erejével kapja fel a rémeket, hogy sivítva repítse őket távolra.. összetörve.. holtan.. ezúttal végleg.
Lassan eresztem csak el, szemén látom hogy szórakoztatja a dolog, az önvédelemnek ez a formája.
Megköszörülöm a torkomat, és körbenézek a letarolt vidéken.
Fogalmam sincs miért teszem ezt. Követem, noha még nem csatába, mégis tudom.. ennek az lesz a vége. Ez egy véget nem érő háború.. amiből egyik fél sem kerülhet ki győztesen.
Csak vér és szenvedés ami ránk vár. Márcsak az a kérdés.. hogy szabadon vérzünk-e el.. vagy az emberek rabszolgáiként.. kényükre kedvükre kiszolgáltatva nekik.
Azt hiszem.. ezt nem viselné el büszke szívünk. Nekem mint vámpírnak.. szintúgy nem, mint az elfeknek.. az alakváltóknak.. a fél lényeknek.. a tündéreknek.. a sárkányoknak.. vagy akár neki.
Az én fajtámat szintúgy az emberek tizedelik.. negyedannyi nem él már közülünk mint annak idején. Ráadásul azok is.. zöldfülű fiatalok..akik egy kis vacsora kedvéért a lelküket is eladnák.
Ez volna a sorsunk? Hogy menthetetnül kihalunk.. a világ pedig fordul egyet.. és kiveszik a mágia.. mindenből?
Remélem hogy nem. Remélem tudunk tenni valamit. Akármit.
Mert.. a világ… a mindennapos csodák és varázslatok nélkül..csak szürke.. homályos tükre lenne régi önmagának.
***
Az emberek úgy tartják a vámpíroknak nincsen tükörképük. Ahogyan lelkük sincsen.
Nos, ez ostoba babona, azt hiszem énis állíthatom.
Mikor belépek a sátorba.. elhaladok egy régi.. kopott keretű tükör mellett, és futólag szemügyreveszem magam benne. Azt hiszem az utóbbi idő rohanása és bujkálása meglátszik rajtam. Már nem ruházatilag.. abból mindig hordok magammal többet is mint kellene. Inkább.. úgy rajtam.. összességében. Bőröm már nem fénylik a telihold sápadtságával.. inkább csak.. szürkés.. fehéres.. szemeim most éppen szürkék.. mintha csak illenni akarnának bőröm színéhez.
Közelebb lépek ahogy megpillantom őket a sátor hátuljában egy hevenyészett asztal fölé hajolni.
Valami.. nagyon nem stimmel.. vele.. – állapítom meg ahogy ránézek.
Sejtettem hogy baj lesz ebből.. előbb a nemvárt a támadás.. a démon.. és most ez.
Volna valami.. amit nem tudok? Valami ami elkerülte a figyelmem? Egy csapda.. valahol..amibe belesétáltunk..? De hol..?
Ahogy halkan kimondja a nevem.. ugyanabban a pillanatban robban belém az a sok kép.. hogy honnan azt nem tudom.
Valami.. vagy valaki feni rá a fogát.. és én megismerem ezt az erőt..
Hiszen.. jobban ismerem… mint a sajátomat.. de…az nem lehet.. nem…
Villámgyorsan pattanok fel.. és már rohanok is.. keresztül az erdőn. A bokrok ágai nekem csapódnak.. gallyak törnek el repülő lépteim felett.. ahogy szinte nem is rohanok.. suhanok köztük.
Csak egyetlen valakit ismerek.. aki képes volna uralma alá hajtani.. még őt is. De ez a valaki alászállt az alvilágba.. mikor felajánlotta a lelkét egy olyan hatalomért cserébe..aminek nem tudott parancsolni.
Dehiszen.. utálja az embereket.. most mégis…
Ez meg hogy lehet???
***
Mikor kirohanok a fák közül.. szám is tátva marad a látványtól.
A dombon .. tömött sorokban.. több százan.. nem is.. több ezren várakoznak.. rothadásuk bűzét felém sodorja a szél.. olyan erős.. hogy kishíján öklendeznem kell tőle.
És ottvan ő.. bár megváltozott még ígyis felismerem.. bár már nem tud nekem parancsolni.. nem.. csak néz.. azokkal a szemekkel.. amiben csak úgy lángol az őrület.. és gyűlölet.
De akkor mégis..
Miért nem azok ellen fordítja .. akik okozták ez az egészet.. én..ezt… nem értem..
***
Nemes vámpírként.. emlékszem minden egyes csepp vér tulajdonosára.. amit valaha is kóstoltam. Megőrzök belőlük egy darabot magamban.. mintha ezzel adóznék.. amiért elvettem életük egy értékes cseppjét.
Az övé.. mégis most úgy forrong bennem.. mintha ki akarná szakítani a szívemet.. ezzel küldve a pokolra.. örökre.
Már nem tud irányítani általa.. megölni sem.. és ez valószínűleg bosszantja.
Haragjába a fák is megremegnek. A valaha volt emberek rotható tetemeit mozgatja.. küldi csatába őket. Értem már. Így a másik oldal.. vesztesége.. egyben nyereség is lehet. Akiket elvesztenek a csatában.. ő felhasználhatja.
De vajon.. mivel vették rá.. ?
Látom a sokaság közt elvétve azt a pár.. „csalit” valószínűleg ezzel akarták idevonzani Őt, hiszen.. tudják.. nélküle ez a háború..csak szomorú véget érhet.. számunkra.
Mégis.. mintegy segélykiáltásként..előre küldte az erejét.. és Ő előbb megérezte.. mintsem elindulhatott volna.. a megmentésükre.
Az elfek.. láncra verve.. szájuk felpeckelve.. véresen és sárosan.. mégsem könyörögnek.. inkább meghalnának .. mintsem hogy kiáltozva hívják Őt.
Ereje elszáguld mellettem.. a fűszálakat borzolja.. hajamat repíti.. mégsem rám irányul.
Jajj nee..
Robbanásként söpör végig a tájon a két természetfeletti energia hulláma.. én pedig lelki szemeim előtt látom Őt.. ahogy szemeibe nézve már csak bíbor sötétség nézne vissza rám.
De mi értelme… most megszállja.. mi értelme van? Mégis megtette. Most az ő testéből..látjaaz egész sereget.. hogy mennyien vannak… és micsodák..
Sötétségből font pajzsom kavarog körülöttem ahogy belépek közéjük. Egyetlen csontváz kéz sem kap felém.. hiszen halott vagyok énis.
Értem már.. az élőkre gerjed csak fel.. fokozhatatlan éhségük. Engem nem éreznek.. mintha ott sem volnék.
Az emberek rávették hogy harcoljon az ő oldalukon.. ő pedig úgy tett mintha.. mégis.. utolsó erejével megpróbál figyelmeztetni. De mire?
Kínkeservesen verekedem át magam a tömegen… hogy elérjek hozzá.
Mivel átmenetileg elhagyta a testét.. a legsebezhetőbb állapotban van. Meg kell ölnöm.. tudom.. különben sosem lesz vége.
Ahogy hozzáérek.. úgy ráz meg.. mintha villám súlytana. Tehát.. valamiféle mágia.. ami irányítja.. és valószínűleg.. hiába van most Őbenne.. akkorsem fogják hagyni hogy elmondja amit akar. Uralma alá hajtja.. és amíg ez a mágikus köldökzsinór meg nem szakad köztük.. szép lassan megöli. Akkoris.. ha nem akarja.
Remélem.. nem annyira ostoba.. hogy az információért cserébe.. kockáztatja a testi épségét.
Várok.. nem tehetek mást..
Körülöttek a csontok rázkódnak a mágiától.. a rajtuk lévő hús úgy lüktet mintha megannyi szív dolgozna benne.. pedig nincs így.. tudom.
Telnek a percek.. de nem történik semmi. Az emberek befolyása olyan erős rajta.. valószínűleg nem tudja elmondani amit akar..csak akkor ha elszakítom tőlük.
Az utolsó pillanatban veti ki magából.. mikor őis rájön.. hogy ennek így semmi értelme. Az eő végigsöpör a tájon.. az elfek és többi természetfeletti lény sikoltva rogy össze és kap a füléhez. Én csak valami halk.. éteri sikolyt hallok.. mintha ezer meg ezer köröm kaparna.. csikorogva egy sima.. zománcozott falat… mintha ezernyi torok sikoltana halálfélelmében.
A lábaim előtt fekszik.. a valaha volt vámpír..bíbor szemei mögött árnyék.. azé az erőé ami fogva tartja. Tudom.. ha most nem teszem meg.. örökre vége mindennek.
Látom az arcán a felismerést ahogy kirántom a kardomat.
Egyetlen jólirányzott mozdulattal szúrom bele.. ügyesen úgy irányítva.. hogy legyen még pár perce.. szabadon.. elmondani amit akar.
A mágikus befolyás szikrázva törik darabokra felette.. a csontvázak és rotható emberi testek darabokban esnek a földre.
- Mit ne? Kérlek.. mondd el.. – hajolok közelebb hozzá.
- Ne menjetek oda. Délen.. ott…ők… sokkal erősebbek… sokkal…
- De miért? Beszélj.. – sürgetem gyorsan.. amíg még van hozzá ereje.
- Ő veletek van… deh.. hrr… nem elég. Délre.. várnak rátok. Náluk van a…
- Mi.. mi van náluk?
Félrebukik a feje.. alányúlok és megtartom.
Kérlek.. ne most…
- Az. Amit elloptak tőlünk… a kő… Assan…
Az nem lehet. Az emberek kezében..? Hogyan?
- Meg kell találnod… azzal hívtak.. vissza.. ha nálatok lenne.. akkor..
- Az összes vámpír csatlakozna hozzánk. – mondom ki halkan. - De.. mégis hogyan..?
Ránézek..de már csak üveges tekintet pillant vissza rám.
Itt hát.. a vége.
Tudok valamit.. de olyan mintha semmit se tudnék.
Sóhajtva engedem le a földre.
Viszlát… barátom…
***
Futok visszafelé a táborba.
Hajamba belekap a szél.. ruhámat tépi cibálja.
Ledermedve állok meg a tábor.. felett.. a dombtetőn.
Mi a fene..? Minden sátor ledőlve.. egy körben még a fák is.. fű is kiégett.. a föld megrepdezett.. mindenki a földön fekszik.. mint aki egy szörnyű rémálomból ébredezik.
Lassan lépdelek köztük.. érzem.. nem esett bajuk.. csak.. akkor mégis mi a fene történt itt..?
Ő kör közepén.. elterülve. Szárnyai darabokra esve tűnnek el.. ahogy hozzájuk érek.
Ennyire nagy csata zajlott volna.. köztük..? A testében lévő idegen erővel..
Könnyedén emelem fel.. és viszem el onnan.. a közelükből. Jól tudom bíznak benne de.. nem kockáztathatunk.. talán az újaknak megingathatná a belé és a harcba vetett hitüket.. ha így látják.
***
A csillagok világítanak csak.. a tisztáson ahol végülis megállok vele.
Olyan mintha.. aludna.. mégis ha alszik.. akkor valószínűleg rémeket álmodik.
Leülök mellé a fűre.. figyelem ahogy kinyitja a szemét.. körülnéz.. majd rám.
- Túl sokan vannak… nem kellene ilyen állapotban lássanak… - magyarázom neki.. hogy miért vagyunk itt.
Érti azonnal.. felül és körülkémlel. Tekintetében ezer kérdés.. nem húzza az időt azzal hogy elkapja kusza gondolataim fonalát. Rákérdez nyíltan.
- Mit tudtál meg? Tudom… tudok… részleteket… de sajnos többet nem. Az egész kell. – esik rögtön nekem.
- Miért csináltad? – nézek rá kissé neheztelve. Kockáztatta a saját életét és a többiekét.. azért hogy… ostobaság..nem hiszem el.. hogy mégis.. -Tudtad, hogy következménye lesz… mégis miért akkor?
Most dühös vagyok? Egy olyan ügy miatt amiből eddig ki akartam maradni. Engem is meglep a dolog.. és mégis.. ezt érzem.
- Túlélték, nem?... – feleli olyan színtelen.. közömbös hangon, ami meglep.. és mégis..akárha magamat hallanám.
Sóhajtva állok fel mellőle.. pár lépés csak a víz, a vállam felett hátranézve várom hogy kövessen. Annyira beborítja a testét még mindig ez az idegen erő.. így a sajátját képtelen lesz használni.
- Ki… és le is kell mosnod magadról… ugye emlékszel? – magyarázom hogy őis értse. Kicsit le van még lassulva.. valószínűleg nem kevés erejébe került.. hogy elűzze magától azt.. ami őtis uralma alá vonta.. és ami a vesztünket jelenthette volna.
Látom hogy engem néz.. a kérdésére várja a választ.. de elég egy pillantás.. és tudja rögtön.. nem itt.. és nem most.
***
Bár én sem szoktam..mégis meglep.. hogy ő sem visel páncélt. Egy olyan helyzetben amiben ő van.. jobban kéne vigyáznia..
Bár..nem mondanám könnyelműnek.. mégis.
Ráadásul ahogy innen nézem őt.. valami ellenállhatatlan erő vonz felé… olyan amihez foghatót már évszázadok óta nem éreztem..
És ha belegondolok mi lett a vége múltkor.. mikor csak éppenhogy hozzáértem…
Már nemmintha félteném a testi épségemet… csak…
Elkapja a tekintetem, majd átázott ruháját felém hajítja odabentről. Könnyedén kapom el, és teszem le a lábam mellé a földre.
Akármennyi is a veszély.. akármennyire is tagadom.. mégsem tudok kimaradni belőle. Ahhoz már.. túl késő.
A hold a fejünk felett.. egyszerre nézünk fel rá.. ahogy egy felhő eltakarja.. és a vízre veti árnyékát.
A pillanatnyi sötétséget kihasználva termek mellette.. azaz mögötte.. és ahogy kezem a vállához ér.. remegés fut végig a víz felszínén..
Ajajj..
Felém fordul.. sápadt bőréről mindenhonnan csorog a víz.. arca mégis.. most sem mutat semmilyen érzelmet.
Bárcsak tudnám.. mi jár a fejében.. és hogy mi járt.. akkor.. amikor belement egy ekkora őrültségbe.
- Nem lenne izgalmas.. ha tudnál… mindent.. – feleli halkan.. ajka mosolyra húzódik.
- Úgy gondolod? Nos akkor.. én sem mondom el.. – felelek ugyanolyan mosollyal. Kacagni kezd, hangja betölti az éjszakát.
Miért..? Miért érzem ezt..?
Olyan vagyok akár az éjjeli lepke.. amit vonz a fény. Tudom hogy nem a hatalma az, ami vonz magához.. ő maga.. de mégis mit tehetnék.. amikor ennyire..
Megközelíthetetlen..? Ezt akartam mondani? Végülis kettőnk hibája a dolog. De talán… ha minden egyszerűen menne.. nem is volna annyira izgalmas.
- Úgy gondolod? – kérdezi felvont szemöldökkel, kék szemének egyetlen pillantásától egy vízoszlop emelkedik ki mögöttem a tóból.
Ha azt hiszi hogy menekülni fogok.. akkor rosszul gondolta. Hagyom hogy körbefollyon. Hajam vége a vízbe lóg… lelapulva tapadnak rám a sötét tincsek.
- Tudom hogy azt gondolod ostobaság amit teszek…de..
- Nem. – rázom meg a fejem. Záporoznak a vízcseppek mindenfelé. – Az az ostobaság hogy nem mondod el.
- Miért tenném? Te vagy az.. aki nem akar beleavatkozni semmibe.
Sóhajtok.
- Oké. Tudom nem volt fair. De.. te is tudod hogy ez már.. nincs így.
Nem felel semmit. Hagyja hogy végigmondjam.. ami már rég kikívánkozik belőlem.. mióta figyelem amit csinál.
- Túl nagy terhet vállaltál magadra. Nem akarod hogy úgy tekintsenek rád.. mint egy vezérre.. mégis.. nincs más.. aki ezt megtenné. Nem kívánod a tiszteletüket.. nem akarod hogy kövessenek.. mégis megteszik. Fáj látnod a szenvedésüket.. de amit magadra vállalsz az sokkal több ennél.
- Mit akarsz ezzel mondani?
Arca már egész közel van az enyémhez.. szemeim most egészen sötétkékek.. mint az ég a fejünk fölött… az övé pedig.. szikrázóan.. élénk kék.. akár a tenger egy napos délután.
Sóhajtva hunyom be a szemem.
- Magam sem tudom. Hiszen..azt hiszem.. énis ezt tenném a helyedben…
Mikor kinyitom a szemem.. látom hogy mosolyog, talán most először látom.. igazán szívből mosolyogni.
Keze hozzáér a vállamhoz.. ismét felkavarodik a víz.. de már nem érdekel.
Közelebb lépek hozzá.. és ahogy szinte megszűnik köztünk a távolság.. halkan megkérdezi:
- Fájna ha azt mondanám…engem sem?
Szemfogaim kivillannak ahogy elmosolyodom.
- Nekem nem. – felelem vállat vonva. Kezem hozzáér az arcához.. szinte elemi erővel ráz meg az ereje.. de nem fájdalmasan.. nem tudnám.. mihez hasonlítani.
Nedves bőrén a milliónyi csepp.. egyetlenegy.. ami az ajkán fénylik.. de már nem sokáig.
A víz örvényként kapna fel.. de erősen megvetem a lábam és belékapaszkodom. Ujjai a karomra kulcsolódnak, érzem ahogy fogai az enyémnek koccannak.. haját az arcomba fújja a feltámadó.. eszement szélvihar..
Valami bennem.. rettenetesen szeretné megharapni.. de elnyomom magamban ezt az erőt.. nehogy megérezze. Kezem végigcsúszik meztelen mellkasán.. érzem hogy a magasba emel valami… forgószél szerű légáramlat.. még a fák is meghajlanak az erejétől.
Ajkai közül harapom az életető levegőt.. egy pillanatra sem eresztve.. szinte önként dacolva ezzel az őrült erővel.. ami azt szeretné.. hogy hagyjam.. ha nem akarok bajt..
Kár hogy ez nem ilyen egyszerű. Ezzel engem.. nem tud eltántorítani.
***
Az örvénylő energia mintha azonnal elenyészne ahogy elengedem.
A víz is megnyugszik.. kidől az utoljára meghajlott.. kettétört törzsű fa. Köröskörül.. akkora puszítás.. amifélét csak a nagyobb hurrikánok szoktak művelni.
Egyetlen csóktól…
Hihetetlen.
Halvány mosollyal az arcán pillant körbe, majd nem zavartatva magát, sétál ki a partra, kihúzkodva a ruháját egy kidőlt fa alól.
Mikor légzésem visszatalál a rendes ütemre.. énis követem őt.
Egyetlen szó nélkül sétálunk vissza a táborba. De mit is mondhatnék.. erre azt hiszem.. még nem találták fel a megfelelő kifejezést. Minden eddig ismert szó… meg sem közelíti azt az érzést.
Megérkezvén látjuk hogy már összeszedték magukat, és rendbeszedték a sátrakat is.
- Változtatunk az útvonalon. Észak felé megyünk. – mondja nekik, majd a sátra felé lépked.
Mikor érzi hogy nem követem, hátrapillant rám.
- Mostmár.. elmondhatod. Amit megtudtál. – mondja egyenesen az agyamba.
Figyelem ahogy összeszedi a harcosait. Nem válogat sokat, valószínűleg azok is tudják melyikőjük az, aki segítségére lehet, mert felsorakoznak mögötte, akár egy fegyveres kíséret.
A sötétség úgy vesz körbe minket mint valaha éjszakai ragadozó. Ez nem a megszokott, simogató sötét, amibe szeretek beleolvadni, ez most más.. folytogató..szurokszerű feketeség.. ami el hivatott rejteni előlünk a várat és a bennelévőket.
Igazán okos kis varázslat, de ahogy nézem őis észrevette, mert a következő pillanatban, amerre megyünk oszolni kezd körülöttünk a sötét. Megpillantom a csillagokat az égen. Egészen csodás éjjel ez.. a mai.
Azaz az volna.. ha nem kéne újra elárulnom saját magam. És megint ott tartok mint sok éve, vért ontok egy olyan célért ami nemes ugyan, de tudom hogy véghezvihetetlen.
Harcosok özönlenek ki a palotából, feltartják őket az elfek és egyéb lények akiket magunkkal hoztunk. Mi tovább indulunk, a csatázóktól távolodva.
Lassan elérjük a helyet, ahol a titkos alagút bejárata van. Nem csapok zajt, csak a kezét akarom megfogni hogy mutassam merre, ő mégis elrántja, és eltávoldik tőlem. Mitől fél vajon? Az én erőm teljesen másféle mint az övé. Én a holtakból merítek erőt.. az életek elvételéből.. a vérből.. ő az élet minden formájából.
Ennél nagyobb különbség.. nem is lehetnek köztünk.
***
Régen nem jártam már erre, mégis pontosan tudom merre kell menni. A sötétbe vesző folyosók.. és az egyforma falak nekem nagyon is jól ismert összetett mintázatot alkotnak. Bárki aki erre indulna a fal mellett heverő csontvázak sorsára jutna. Nem találtak ki, ebből a föld alatti labirintusból.. vagy meghaltak valami mástól.
A csapóajtón kijutva aztán elválnak útjaink. Énis megkeresem azt, amiért jöttem.
***
A hetedik torony, régen ide tűzték a győzelmi zászlót amikor valaki elfoglalta a várat. Ő is itt van most, ordibálva bíztatja az embereit, akik nem bírnak a maroknyi varázslénnyel odakint. Jól tudom, érzem más is van a kastélyban, valószínűleg az őrség megtalálja majd ... Őt, de nem féltem.. óh nem.
És egyébként is.. én másért jöttem.
Meglepődik mikor meglát, már kiáltana is őrségért, de ekkor tudatosul benne, hogy igen azok fekszenek a lábam mellett..holtan. Vérük remek szolgálatot tett, így már aztis tudom hányan vannak, és a palota melyik részeiben, pedig épp csak beléjük kóstoltam.
Lassan lépek közelebb, a holdfény megvilágítja fekete hajam, és vörös szemeimet, amikből most csak úgy süt a gyűlölet.
Valamikor izmos, most pocakos, szakállas fickó, 45-50 év körüli. Tipikus emberi uralkodó, aki a saját életét nem, de másokét kockáztatja, hogy elérje céljait. Mily nemes..
Úgy figyel, amint aki rémeket lát. Nahát.. eszedbe jutattam.. valakit?
- Ne gyere közelebb! - morogja, kezét a várfalra téve.
- Mert ha igen akkor mi lesz? Leugrasz? Ne hidd hogy olyan könnyen hagyom hogy meghalj! - felelem vicsorogva. Szemfogaim kivillannak, és ahogy a szél belekap köpenyembe, úgy állok ott, mint valami támadásra készülő vadállat szobra.. teljes mozdulatlanságban, mégis ugrásra készen.
- Átadom a várat. Megadom magam. - teszi fel a kezét, mikor látja hogy minden elveszett. Odakint az utolsó emberét koncolják fel.
- Már késő. - suttogom vészjóslóan. - Nem kell a várad. Nekem a fejed kell.
Ahogy közelebb lépek, úgy hátrál el őis a falhoz. Egy pillanat alatt termek a háta mögött, elválasztva őt az alant tátongó mélységtől, ujjaim a bőrpéncélt markolják teste két oldalán.
Felém öklel a fejével, azt hiszi ennyivel le tud verni a lábamról.. de csak állok mint a szobor, halántékomon elindul egy vérpatak..de aztán ahogy a seb begyógyul...csak a vér marad utána.
Ijedten nyitja nagyra a szemeit, utolsó elkeseredésében kirántott karddal esik nekem, mint a veszett vad, ha a vesztét látja.
Nembaj, úgysem akartam harc nélkül elvenni az életét. Az ilyen csak az emberek szokása. A barátomat.. a rejtekhelyén gyújtották fel.. nappali álmában. Mégcsak alkalma sem volt hogy védekezzen.. és nekem nem maradt belőle más..csak egy emlék.. ami megfakult már..az évek alatt.
Valamikor tudott harcolni, ahogy elnézem..de mozdulatai most a sok tivornyától és elvesztegetett évek alatt erőtlenek lettek, épp csak megkarcolja a mellkasomat, amit nem véd páncél.. az én bőröm.. jobb bármilyen páncélnál. Be is gyógyul sem, mosolyom sokat sejtető, ő pedig ijedten hátrál el.
- Te is.. olyan vagy.. - nyögi rettegéssel a hangjában.
- Remélem ezt bóknak szántad. - felelem mély hangomon. - De végülis mindegy.. úgysem élsz már sokáig. Meguntam a játszadozást.
Mellette termek, a kardot puszta kézzel csavarom ki a kezéből.
Nem ereszti..azért a kezét is csavarom vele, egészen addig míg meg nem roppan a csuklója.
Velőtrázó ordítás.
- Jujj.. ez biztosan fájt. Ahogy a barátomnak is.. mikor a lángok elvenenen égették halálra. - vicsorgok a képébe. Látom ekkor esik le neki.. a bosszú ami hajt.. de mostmár késő.
Nem is használok fegyvert, puszta kézzel szúrom át a mellkasát, addig addig túrva az eleven húsba, míg vért bugyogó szájáról elhal az utolsó lélegzet.. és szívének utolsó dobbanását érzem az ujjaim között verdesni.
Tetőtől talpig beborít a vére. Máskor nem zavarna.. de ez most az a fajta mocsok..ami szívesen lemosnék magamról. Mégis.. valahogy megkönnyebültem.. már békében nyugodhat.. végre.
Az alagútnál aztán ismét találkozunk, figyelem ahogy tekintete végigsvenkel rajtam.. csapzott, véres ruházatomon, és furcsa félmosolyon, ami azóta sem hervad le az arcomról.
- Valami nem stimmel... - jegyzem meg hirtelen ahogy simán eljutunk az átjáróig. Látom neki is feltűnt.
- Túl könnyű volt. - feleli. Van itt még valami.. amivel nem számoltunk.. ami nem enged minket innen ki élve... ha már egyszer bejöttünk.
- Varázslat… de… ez a te fajtádé… egyedül nem tudom megtörni… - hallom a hangját. Igen.. énis érzem.. vámpírok ősi varázslata.. vérrel pecsételték meg.. és azzal is kell feloldani. Azt hiszem.
Ez megint valami olyan, amit fogalmam sincs honnan tudok, mások emlékei, régen elfeledett dolgok bújnak elő a tudatomból és valahogy azon kapom magam hogy tudom... megint tudok valamit amiről nem tudtam hogy tudom.
Elég őrülten hangzik igaz?
Nemszeretem a fajtám varázslatait. Egytől egyig olyan pusztító erők, amiket kordában tartani csak a régi.. legerősebb vámpírok tudtak. Nemes vagyok.. mégis bánt ez az erő.. olyan ami képes elvinni a rossz irányba.. ha nem vagyok eléggé résen.
De azt hiszem.. vele talán.. sikerülhet.
Lassan lépek közelebb, hiszen a múltkoris elhátrált, bár most valahogy mégsem.
Engem is meglep ami történik, pedig csak a kezét fogom meg, hogy átadjam azt amit tudok.. önkéntelen is.. a varázslatról. Mégis mintha az erőm is átvinném ezzel az érintéssel, erőteljes, robbanásszerű villanással csapódik ki belőlünk ez az erő.. ledöntve mindent..és.. eltörölve mindent. Még a falak is beleremegnek.
Egyszerre szakad fel szánkból a felismerés: - Hát… ez érdekes volt…
Óvatosan engedem el.. és hátrálok el tőle. Ha már egyetlen érintésem ilyesmit művel..asszem bele sem gondolnék mi lenne ha nemcsak a kezét fognám meg. Igazán érdekes.. egyébként.
***
Odakint már várnak a harcosai, egytől egyig engem bámulnak ahogy kilépünk a szabad levegőre.
Mi van rajtam olyen érdekes vajon?
Szavak nélkül is ugyanabba az irányba tartunk, én a magam részéről szeretnék visszatalálni ahhoz a vízgyűjtőhöz, ő pedig gondolom a táborába, ahol a többi harcosát hagyta. A sors fintora csupán hogy ez azt jelenti.. hogy ugyanoda.
***
A víz hűvöse.. ahogy a bőrömhöz ér.. lemossa rólam a vért. A körmöm alól már nehezebben jön ki, szépen rámszáradt mindenhol.. még a hajam is ragad tőle.
Ő persze makulátlanul tiszta, mintha nem is harcolt volna.
Egy időre eltűnik, majd márcsak akkor veszem észre, mikor a tekintetét érzem.. magamon. Nem igazán zavar, folytatom a tisztálkodást, majd végülis nem bírom ki szó nélkül.
- Szeretnél még valamit.. esetleg? - fordulok felé.. hajamat hátravetve a vállam felett. Nem jön közelebb, és a szeme se rebben ahogy kisétálok. Valami másra figyel, ami hirtelen nekem is feltűnik. Csend helyett kiáltozás. Zaj.. olyan ami nem tetszik.
Kapok is a kardom után, épp időben, mert nekem is vágódik egy nyílvessző, ami elől sikerül kitérni.
- Meglepetés? Hogyhogy nem vettük észre? - kérdezem őt, de látszólag neki is ez jár a fejében.
Ám nemsokkal később rá is jövünk.
Egy démon, az emberek uralma alatt, láncra verve, legalább annyira veszélyes.. mint anélkül.
Nekem pedig felöltözni sincs időm, már nekem is rohannak, csapatostul. Kardok.. a szemem előtt... az egyik átszalad a karomon, amit viszont meg sem érzek.. a hajamba kapaszkodnak a kezek, rántok egyet rajta, és már repülnek is tova. Lábam a vízre teszem.. elegánsan állok meg rajta. Ők derékig merülnek a habokba ha utánam akarnak jönni. Ez persze előny, egyenként kaszabolom le őket, majd sietek is tovább.
A démon üvöltve veti magát rá. Látom fekete bőrén a hegeket.. a korbács nyomait. Megkerülöm őket, kezemben a kardommal inkább az embereket tartom távol a csatatérré változott tisztástól, egyikük kezéből sziszegve csavarva az ezüst markolatú kardot.
Hörögve esik a vállamnak, mivel nincsen rajtam ruha.. a puszta bőrömbe markol bele.. csuklójára erősített vaskarmaival. Micsoda találékonyság hah.. emberek.
Dühödtem fordulok meg, ám épp rosszkor, mert ekkora az arcom felé súlyt egy másik. Szinteba földig hajolva tudok csak kitérni előle.. de teljesen nem is... a penge végighasítja a szemem.
Nem hiszem el.. már megint.
Botladozva lépek hátra.. a vért a karomba törölve próbálok pislogni.. a hallásomra hagyatkozva hátrálok..de csak a varázslat csengését hallom.. mintha egy hatalmas falba csapódna bele valami nagy. Ez ő lesz.
Várom hogy gyógyuljon a seb.. de vagy nagyon lassan teszi.. vagy nem is.. mert még mindig nem látok semmitsem.
Éles érzékeimnek hála ki tudok térni a támadások elől, és ha valaki a közelembe jön annyira hogy hallom a zihálását, akkor annak annyi. Vér fröccsen a karomra, ahogy az ellenféltől elorzott nyílvessző fejét beletöröm az egyik valamelyik testájába.
Aztán.. csönd. Lábaim alatt hörgés.. a haldoklóké?
Érzem az erejét.. a közelben lehet.. dühös ordítása.. egészen közelről hallatszik. Mi történhetett?
Valami nedves ér a lábamhoz.. belevetem magam a vízbe. Nedves.. de nem víz...
Vér illata tölti be a levegőt.. karomhoz hozzáérnek a tóbafojtott katonák hullái. Lemerülök, kimosva szemeimből a vért. Már nem fáj.. de még mindig nem az igazi. A többi sebem már rég összeforrt. Talán azis ezüst volt?
Érintés a hátamon.. amitől mintha elektromosság futna végig rajtam. Visszatuszkolom az előkívánkozó erőt valahová mélyre.
- Mi a fene volt ez? A várból jöttek? De hisz ott mindenki meghalt? Vagy valahonnan máshonnan? - kérdezem, mert tudom hogy ő az. Mi ez a hang? Szárnyak?
- A démon halott. Nem tudtam megmenteni.
Hát nem vagy valami bőbeszédű.
- Mi ez a hangodban? Megváltás volt számára a halál. - ránézek.. noha semmit sem látok belőle.. valószínűleg.. mindig sötét szemeim most világosak és üresek.
Bár látnám most.. bár a hangja is sokat elárul.. de azért egy olyan illetőnél.. aki a lehető legkevesebb érzelmet mutatja kifelé.. még ez is hatalmas csoda.. hogy így tudok olvasni belőle. Bánkódik miatta. Holott nincs miért. Vajon miért?
A légáramlatból érzem hogy meg akar érinteni, de visszább húzódom.
- Emlékszel mi történt a múltkor? - emlékeztetem rá.
A hangján hallom hogy elmosolyodik. Olyan közel hajol hogy érzem lehelletét a bőrömön. Őis bejött volna a vízbe? Utánam?
- Tőlem így is maradhatsz.
- A társaid..
- Már elindultak délnek. Majd utánuk megyünk.
- ..gyünk?
- Tudom hogy te is oda tartasz.
Végülis megállom hogy ne tegyek megjegyzést rá.. vajon eztis a fejemből olvasta ki, vagy csak tudja.. olyan forrásból amiről nekem sejtelmem sincsen.
- A déli hegyek között élők érdekelnek? Azt hiszed ők is csatlakoznak hozzád?
- Nem hiszem.
Finoman érinti meg az arcomat, én pedig mozdulatlanná dermedek az érintésére.. meg se moccanok.
- Tudod? - kérdezem mosolyogva. - Ha van ott még valaki egyáltalán. Mert a tündéreket kiirtották.
Érzem ahogy megáll a mozdulat közben. Azt hittem őis tudja.
- Talán még maradt életben egy pár. - teszem hozzá, hogy kicsit jobban hangzzon.
Lehetetlenül kék szemek, amiket először meglátok. Akár a vihar utáni... lecsendesült kékség.. az ég kékje.. és pulzáló varázsjelek.. amik beborítják az arcát és a nyakát.
Tenyerén feltűnik egy vágás, mintha az arcomról átvándorolt volna rá, majd a bőrébe olvad, mintha ott sem lett volna. Elmosolyodik.
- Hát mégis elérted hogy az adósod legyek.
- Nem akarom hogy az légy. - feleli halkan, arcáról semmit sem lehet leolvasni. Na igen.. megint a jéghegy effektus.
Megvárja amíg felöltözöm, csak áll, még akkorsem néz rám, mikor mellé lépek.
- Menjünk keletnek. Ott egy erdő van. Fél lények lakóhelye. Onnan jöttem.. elég nagy hordájuk van még. - szólalok meg egy idő után.
Rámnéz.. tekintete kérdő és csodálkozó.
- Nem akarsz délre utazni?
- Már nem aktuális. - felelem.
Végülis nem kérdezi meg miért. Kedves.
Nem vagyok rá büszke.
harc elől menekültem volna... az elől a csata elől, aminek nem akartam a részese lenni.. de valahogy mégis.. az igazság és béke utáni vágy.. győzött.
Arcán feltűnik egy pillanatra valami mosoly féle.
- Akkor utol kell érnünk őket. - feleli halkan, szárnyai halk surranással jelennek meg a hátán.
Bólintok, figyelem ahogy a levegőbe emelkedik.. akár egy madár.. olyan kecsesen.
Suhanok utána.. a vámpírok fürgeségével.. mitha nem is futnék.. repülök a széllel.
Nyár van, mégis hullik a hó. Olyan mintha azokat siratná akik meghaltak most.
Sóhajtva emelem fel a fejem és sétálok végig a harcmezőn.
Senki sincs életben, az emberek már rég odébbáltak, a hadizsákmánnyal, és az életben maradott természetfeletti lényekkel akikre gondolom szörnyű kínhalál vár.
Szánalmas. Az hogy ennyire tartanak valamitől.. ami más mint ők. Hogy féltik a hatalmukat, azoktól, akik csak élni akarnak mellettük. A tavi tündérek és a varázslók senkinek sem ártottak, mégis mára már alig maradt belőlük. Talán nincs is több.
Az elfek az ő oldalukon harcoltak a nagy háborúban, nost mégis őket hányják kardélre, csakmert az uralkodó fél attól hogy veszélyeztetik a hatalmát.
Pedig sosem akartak királyok lenni. Életük hosszabb ugyan, de ezalatt megtanulták, hogy az embereknél nincs kapzsibb e világon. Nem érdemes sem az útjukba állni, sem segíteni nekik.
Emberek.. gyűlölöm őket.
Hosszú hajamba belekap a szél.. felém veti a pernyét.. a leégett házak romjait. Ezek a szerencsétlenek is csak a fajtájukat védték.. most mégis halottak mind. Komor arccal sétálok végig az összeégett vagy halálra sebzett testek között. Meddig fog ez még így folytatódni? Vajon meddig?
***
Többedmagammal állok egy sziklaszirten, lefelé bámulva. Az emberek odalent, éppen egy csapat féllényt kerítenek be a sziklákhoz. Társaimat nem ismerem. Csak azt tudom hogy ők pont annyira véget akarnak vetni ennek mint én.
A király hadereje csupa életerős férfiből áll, mindannyian kiképzett gyilkosok.. hogy elpusztítsák..amit a mágia adott ennek a világnak. A sok csodát.
Velőtrázó ordítással vetem magam a mélybe. Talpaim könnyedén érintik a talajt, hajam a vállamra hullik, köpenyembe belekap a szél. Szemeim megvillannak az éppen leszálló sötétben... kivilannak hegyes szemfogaim.
Egy percbe sem telik és már követnek is odafentről.. karmok villannak, emberi bőrük felhasad ahogy elővillannak a karmaik. Ők nem használnak pengét.. én igen.
Kardom egy ügyes kis szerkezettel hozzárögzítve a karomhoz, ami erőmre megnyúlik, mintha megnőne a fém.. és karom meghosszabbításaként mártom az előttem hahotázó ember gyomrába. Térdre zuhan..elcsuklik a hangja.
És a többi hatalmas zsivajjal veti magát rám.
Nem tudom mennyien vannak, talán több százan, csak azt veszem észre hogy a vér egyre jobban beborít.. kezeim megmarkolják az egyik férfi csapzott szakállát.. egy rántás.. és a nyaka törik. Nem is kell hozzáérnem komolyabban. Köpenyemet felhasítja egy másik amelyik hátulról ugrik neki, de még ugrás közben felé kapok a karommal, és rá rögzített penge fémes csattanással szeli ketté a kardját.
Végtagok repülnek, én pedig vicsorogva rángatom a vashálót amit rám vetnek. Azt hiszitek ez mindenkinél működik? Nem vagyok én tündér.
Erőm apró csepekké olvasztja a fonott fém hálót, annyi eszük nem volt hogy ezüstöt szőjenek bele..pedig azzal több gondom akadna.
Nyilak száguldanak felénk.. egy farkast látok elesni, három ember veti magát rá és vágják le a fejét.. mielőtt odaérhetnék. Dühödt ordításomba a föld is beleremeg.
Egy félig sárkány férfi szalad el mellettem.. szája helyett a kezével eregeti a méteres lángcsóvákat. A páncélos emberek bennégnek a vasban.. míg az egyikük el nem kapja és meg nem vakítja a szerencsétlen lényt.
Fogynak, de nem elég gyorsan. Az egyik nyílvessző súrolja a karom, a seb megnyílik, majd ugyanolyan gyorsan zárul be, én pedig dühösen vetem magam az íjat tartó férfira.
Pillantásam lebénítja őt egy pillanatra, ez éppen elég hogy belémártsam a pengét, melynek rúnákkal díszített simára kovácsolt fémje úgy vágja át a csontokat mintha csak vajba mártottam volna.
Hárman a hajamba akaszkodnak, dühödten rángatom a fejem de nem érem el őket, csak kapdosok utánuk. Társaim egyre jobban fogynak, végül már nem látok mást csak a körülöttem egyre sűrűsödő embertömeget.. a kardok és páncélok tömegét.. tüzes nyílvesszőket.
Ajaj..
Elhajolok az egyik útjából, amiből persze rögtön rájönnek hogy ezt nem tudom olyan könnyedén kivédeni így azzal támadnak nekem. Lendületem felkavarja a port és pernyét körülöttem ahogy megfordulok és erőteljes mozdulattal kaszálom el a felém siető férfi lábait.
Viszont ahol egyet megöltem.. három jön a helyére.
Ezek sosem fogynak el???
Rángatják a hajam.. rongyosra amortizált köpenyem.. a csizmám szárát.. egyre többen és többen jönnek.. míg egyszercsak hirtelen megfagy a táj...
.....mintha valaki kioltotta volna a fényt.. a tüzek elalszanak, az emberek pedig páncélostul emelkednek a levegőbe, majd hatalmas csattanással újra megérkeznek oda.. többségükben a nyakukat szegve.
Mi a..?
Lerázom magamról a sok koszt és nyíldarabokat, pengém egy kattanással ugrik vissza a helyére, felegyenesedve figyelem a csatamezőre siető elfeket.. ahogy felsegítik elesett társaikat.. mentik a menthetőt. Testem majdnem minden négyzetcentijét vér borítja, letörlöm az arcomról és elgondolkodva figyelem véres kezemet.
Néhány farkas életben maradt, és az elfek összeszedik őket a csatamezőről. Mindannyian fényes ruhát viselnek és fülük hosszú és hegyes.. viszont a többi ismertetőjüket elrejtették. Bizonyára a jelen háborús időszak miatt.
Én viszont nem őket nézem, hanem a dombtetőn álló alakot, aki onnan figyeli a többiek romeltakarítását.
Mi a szösz..csak nem..?
Vámpírszemeimmel tökéletesen látom a távoli alakot, aki ott áll ahol én nemrég, a magasban. Haja ezüst csillogását innen is látni, szemei ilyen távolságból is szinte vonzzák a tekintetem.. fagyos..hideg kékek.. akárcsak a ruha amit visel. És ugyanaz a hideg.. fagyos szél hozza felém az illatát.. és erejének apró morzsáit.. amik még mindig itt lebegnek körülöttem a levegőben..lassan pulzálva.. távol a gazdájuktól.
Egy mágus..?
Az hogyan lehet.. hiszen a király a szemem láttára végzett az utolsóval. Bár meg kell hagyni.. az csak egy gyenge utánzat volt, mágikus képességei szinte nulla.
Kiszabadítom a köpenyem az egyik hulla kezéből, és leporolve kezdek el felé sétálni. Nem mozdul, a győztes hadvezér fennségével szemléli a terepet és a sok végrángó embert.. aki él még. Jeges szél söpör végig rajtam.. elkezd hullani a hó.. az eltaposott virágokra.. és a halottakra.
Értem már..
Könnyedén veszek lendületet és felugrom, egyetlen ugrással a sziklafal tetejére. Nem hátrál el, meg sem mozdul, csak engem figyel.
Kifürkészhetetlen tekintettel méregetem, szemeim most a legsötétebb feketék, amiből a legnehezebb olvasni. De az övéből sem lehet.
- Köszönöm. - szólalok meg nemsokára, hiszen végülis ha nem jönnek valószínű hogy én nem..de a többi lény.. biztosan meghal.
- Nagy vakmerőség kell hogy valaki úgy induljon csatába, hogy mégcsak rendes serege sincsen. - feleli kellemes, dallamos hangján. Szinte ebből.. a hangjából is árad a mágiája..hűs szellőként röpennek felém szavai.. hogy aztán darabokra törjenek mentális pajzsomon. Elmosolyodik.
- Nem vagyok hadvezér.. és seregem sincsen. Nem szándékoztam beleavatkozni senki harcába sem. - felelem szenvtelenül.
- Nekem nem úgy tűnt.. hogy pont egy hozzád hasonló képes volna tétlenül nézni hogy halomra ölik a fajtáját. - feleli nyugodtan. Hangja szinte tárgyilagos.
Egy hozzám hasonló?
Közelebb lépek hozzá, szemeimből nem lehet kiolvasni semmit, pedig most az elevenembe talált. A hozzám hasonlóak.. lassan eltűnnek a föld színéről.. hiszen nem tudnak rejtve élni.. mivel szükségük van a vérre.. de ha nem rejtőznek el megölik őket a portyázó vadászok.
Most fel akarsz bujtani..? Én csak békét akarok..
- Énis.. - feleli halkan.
Elmosolyodom.
Ez ügyes.. pedig azt hittem elég a szokásos pajzs hogy távol tartsam a gondolataimtól..de ezek szerint nem.
- Azt hittem láttam az utolsó mágust meghalni.. mikor Radon király betört a folyóvölgybe.
- Nem ő volt az utolsó. - feleli nyugodtan.
- Már tudom. - felelem halvány mosollyal. - Szóval te vagy az, aki keresztes hadjáratot folytat az emberek ellen..hallottam hogy délen erről suttognak a fák között. Azt hiszed képes vagy megállítani őket..? Hiszen a saját fajtájukat is kiirtanák ha elég nyomós okuk van rá..
- Nevelés kérdése.. - feleli halkan.
Nos, én a magam részéről azt hiszem.. a kutyákat is könnyeb jó modorra nevelni mint a mostani embereket. De ha ennyire játszani akarja a mártírt.. tegye.
Figyelem ahogy leugrik a szirtről.. azt hiszem csak a szemem káprázik, de egypercre mintha fekete szárnyakat látnék...elnyeli őket a porfelhő amit landolásával kavar.
Nem szól semmit.. csak felnéz rám..
Kezeimen kezd megalvadni az emberek vére.
Csak áltatom magam hogy nem akarok beleavatkozni. Hiszen engem épp ugyanúgy zavar a dolog mint őt. Megölni nem tudnak, de amit a világgal tesznek, nem nézhetem tétlen.
Mégsem teszek semmit.
Hagyom hogy elsétáljon és a többi lénnyel együtt magával vigye az ott maradtakat.
Sokáig gondolkozom a szavain.. végül elindulok nyugat felé, hogy még napkelte előtt eltűnjek a föld színéről.
***
A nappalt egy romos épületben töltöm, ahová nem ér be a napsugár. A szürkülettel útrakelek és felkutatom a rejtekhelyem, hogy kicseréljem szedett vetett ruhátáramat.
Az éjszaka egy vízgyűjtőnél talál, ahol éppen a vért és a mocskot igyekszem letisztítani magamról a vízessés alázúduló víz segítségével.
Tiszta ruháim a parton hevernek, én pedig behunyt szemmel élvezem a jéghideget ahogy a csontomig hatol és hajamat a testemhez lapítja az alázúduló kristálytiszta víz.
Behunyt szemekkel is tökéletesen érzékelem hogy valaki les rám a vízgyűjtőt körülvevő bokrokban, lábamra szíjazva most is egy meztelen penge, kirántom és eldobom abba az irányba.
Patadobogást hallok. Csak lovak?
Nem.. emberi hangok is.
Kilépek a víz alól és összevont szemöldökkel figyelem ahogy a vízhez hozzák inni a lovakat. Mikor meglátnak már nyúlnak is a kardjukért, de leintem őket.
Meztelenül a parthoz sétálok, nem zavartatot magam, kicsavaroma hajamból a vizet, miközben a két tündér a lovakat itatja. Rég nem láttam férfiakat ilyen lehetetlenül szőke hajjal. És szemeik.. lilásak.. mint valami drágakő.
Furcsán ismerősnek tűnnek nekem. Áh persze.. ők is Vele voltak.
Vele. Miért gondolok megint rá? Talán csak a bűntudat? Hogy ő fel meri vállalni azt a harcot amit én nem?
A fenébe is.. miért nem? Azért nem.. mert tudom hogy megint végignézhetem ahogy meghalnak a társaim. Mert a halálba vezetni nem akarok senkit. Mert.. nincs kiért..
Már nincs.
A francba.. francba..
Mintha végszóra tenné, megjelenik ő is. Tekintete furcsa ahogy rámnéz, lába a vizet érinti, mégsem süllyed el. Hehe ezt a trükköt énis tudom.
- Nahát .. megint összefutunk.. - mosolygok kissé gúnyosan. - Ezek után illő lenne bemutatkoznom..azt hiszem..
Kíváncsian néz, mintha csak várná hogy beszéljek hozzá..de nem úgy tűnik mint akinek van hozzáfűznivalója. Pedig az arca mást mutat.
- Assan vagyok..
- ... a vámpír aki kiirtotta Raba klánját.. - feleli.
- Nahát.. a hírem megelőzött ezek szerint. - mosolyodom el fancsali képpel.
- Régóta kereslek.
- Nezebb megtalálni mint hinnéd.
- Vettem észre.
Ez az első szívből jövő mosoly az arcán. Remek pedig már kezdtem azt hinni hogy minden mágus ilyen.. hm.. jéghegy.
- Na és mit szeretnél tőlem? Amint látod nem vagyok a helyzet magaslatán. Semmim sincsen amivel a segítségedre lehetnék. A lelkemet pedig már rég eladtam valaki másnak. - mosolyodom el kajánul.
- Tartsd meg a lelked. - vigyorodik el. - Nekem csak információ kell. Arról az erődről ami a sziklákon túl van. Ha jól tudom a vár egy vámpíré volt. És te ismerted.
- Milyen sokat tudsz.. - teszem hozzá kissé gonosz mosollyal. - Meg akarod ostromolni? Az a vár tele van halandókkal akik az egész sereged láncra verik és eladják kutyának a király udvarába. Ha jól járnak inkább megölik őket.. talán.
Megrándul az arca. Nocsak.. ez mi volt?
Végülis.. mi bajom lenne attól hogy segítek neki? Hiszen egy olyan harcot folytat aminek énis a részese vagyok.. évek óta.. akarva..akaratlanul. Az hogy megpróbálok nem tudomástvenni róla.. még nem teszi meg nem történtté a dolgokat. Attól mert behunyom a szemem.. még ugyanolyan véres marad a kezem.
- Jól van.. elvezetlek oda. A titkos alagúthoz.. ami várba visz. De persze.. nem ingyen.
Megvillan a tekintete... szemeiben csupa kérdés.
- Mit kérsz..cserébe?
- Van a várban egy férfi.. a király őrgrófja. Ha bejutunk.. ő vele én végzek. - mosolyom vicsorba torzul a mondat végére.
- Thanred őrgrfója aki megölte a vár urát..
- Az a vámpír a barátom volt. Meg fogom bosszulni a halálát. - felelem és magamra terítem a köpenyemet.
Rezzenéstelen tekintettel figyeli ahogy öltözöm. Köpenyem aláhulló fekete redőielrejtik a testemre szíjazott fegyvereket.
- Legyen ahogy akarod. - feleli. A víz mégcsak nem is fodrozódik ahogy lelép róla. Követői egy csoportba gyűjtik a lovakat és vízhez hozzák őket egyként inni.
Hátravetem a hajam a vállam fölött és elgondolkozva figyelem ahogy a holdat bámulja.
Már megint..megszegem a fogadalmam. De csak most az egyszer..
