Karakter: Faust Lockner
Megjegyzés: (Raukonak)
Élvetegen bámulom a csillagos eget, és komolyan megfordul a fejemben, hogy elkezdem megszámolni a milliárdnyi ragyogó pontot. Sose érnék a végére, és amúgy is felesleges hosszú távú feladatba fognom. Már az se valószínű, hogy megérem a holnapot…
Nyár lévén, nem fázik semmim, nyugodtan feküdhetek a friss illatú fűben, nem leszek beteg. Ennél betegebb semmiképp.
Kissé feljebb tornázom magam, kezeimre támaszkodom, és kiköpöm oldalra a felköhögött vért. Elfintorodom, és addig kotorászom a zsebemben, míg nem találok egy cukorkát. Bekapom, majd visszadőlök a földre, tovább gyönyörködni az égben.
Talán ha bemennék a kórházba, mindenféle gyógyszer és gép segítségével, szereznének nekem még pár napot. Pár napot, ami alatt végig nézhetném a rokonaim és barátaim fájdalmas arcát. Kösz, de inkább nem kérek belőle, nem kell a sajnálat.
Sajnálatról jut eszembe…
- Nektek nincs jobb dolgotok? – fordulok a körülöttem kerengő árnyakhoz. Most a szokásosnál is tisztábban látom őket, még csak ép szememet se kell lehunynom, hogy ne zavarjon be a tiszta kép. – Nem kell, hogy sajnáljatok!
Most komolyan, van annál égőbb, mikor a holt lelkek szánakoznak rajtad? Aligha. De sajnálatuk szinte fizikai megtestesülést ad nekik. Hát, ők már tudják min megyek most keresztül.
Már reggel éreztem, hogy rosszabbul vagyok, mint ahogy azt megszoktam. De eldöntöttem, hogy nem lesz semmi bajom, és kész. Elmentem az egyetemre, hülyültem a srácokkal, délután pedig meglátogattam a nővérem. A kisbabája három hónapos, és én vagyok a keresztapja.
Volna miért élnem. Miért tartok mégis itt? Mert elmúltam tizenéves, elméletileg már rég lejárt az időm. Eddig tudtam hosszabbítást kierőszakolni a természettől.
És most itt vagyok. Egy csendes parkban, közel az erdőhöz, az éjszaka közepén. Csak az árnyak a tanúi haldoklásomnak, várják, hogy köszönthessenek soraikban.
Nem félek, elfogadtam, mégis fáj. Élni akartam!
- Élni akarok!- jelentem ki félhangosan, választ úgy se kapok senkitől.
- Milyen kár, hogy a sorsod mégis megszakad itt – hallom meg a lágy, kissé gunyoros hangot. Felkapnám a fejem, ha maradt volna annyi erőm. De még a próbálkozással is, csak újabb köhögő rohamot indítok el.
Feltornázom magam ülőhelyzetbe, nem megy túl egyszerűen, és fejemet a hang irányába fordítom. Pislognom kell párat, mire felfogom, hogy az eddig folyton körülöttem legyeskedő árnyak, mindegyszálig felszívódtak. Csak egy magányos alak álldogál pár méterre tőlem.
Először léleknek nézem, majd feltűnik, hogy egészen más. Rémisztő hatalom lengi körül, legszívesebben menekülőre fognám, de tök felesleges lenne. Sápadtabb, mint én, és ez jelenleg nagy szó, majdnem meg is jegyzem hangosan.
Egy valamit azonban biztosan tudok. Nem ember.
Nincs lehetőségem számon kérni, újabb, minden eddiginél erősebb köhögő görcs tör rám, nem győzöm kiköpni a vérem. A tüdőm tropára ment, mindenem fáj és éget. Összegörnyedek, és testemen újra meg újra erősen megremeg. Nem jön közelebb, hogy segítsen, csak várakozóan figyel. Összeszorítom a szemem, majd amikor a fájdalom könnyei már túlzottan csípik, kinyitom.
Nem fogok sírni, épphogy csak könnyezek. Homályos tekintetemen keresztül látom, ahogy ajkára elégedett, kéjes mosoly kúszik, és megnyalja a száját. Nincs lehetőségem megdöbbenni a reakcióján, elsötétül a világ, én pedig elterülök a földön.
*o*
Utálom a temetéseket, mindig is utáltam. Ha tehettem, inkább kihagytam, vagy ha el is mentem, nem társalogtam senkivel. Mindig megszeppentem a töménytelen fájdalomtól, ami az emberekből sugárzott.
Van az a megszólalás, hogy valaki kihagyja a saját temetését. Hát én nem teszem. Némán állok a saját síromnál, és keserűen figyelem hozzátartozóim fájdalmát. Nem hiszem el, hogy pont azzal kell szembesülnöm, amit magányos haldoklásommal próbáltam elkerülni. Hogy lássam amint miattam sírnak.
Felsóhajtok, és hátat fordítok a sírkőhöz sorjázó embereknek, majd pár dolgon átsétálva, kissé arrébb ülök fel egy kripta tetejére. Körbenézek, és meglepetten konstatálom, hogy itt nem hemzsegnek a holt lelkek. Alig akad egy-kettő, de ők mind az élők körül gyülekeznek.
Végül is, a szellemek inkább a haláluk helyszínén, vagy szeretteik közelében maradnak. Én mit csináljak? Azt hittem, majd tovább lépek, vagy valami. De akárhányszor érzem a késztetést, mintha valami erővel tartana itt. Kényszerít, hogy ne nyugodjak meg.
Felsóhajtok, de bennem reked a vége, mikor ismét megpillantom. A sírom mellett áll, de egyenesen engem bámul, széles, gunyoros vigyorral.
- Te vagy a Kaszás? – kérdem tőle fennhangon, kissé riadtan, mire felkuncog.
- Látsz nálam kaszát?
- Nem… - lehelem tétován a költői kérdésre. Lehunyom barna szemem, hátha a másikkal egyedül többet látok, de csak ugyan azt a sötét energiát észlelem, mint akkor éjjel. – Mit akarsz? Miért vagy itt? – sorolom neki a kérdéseimet, miközben leugrok a földre, és kissé elhátrálok, mikor megindul felém.
|
