- Nem kell kötelességbõl tenni semmit, szépség – suttogja és lágyan a hajamba simít.
- De én szeretném – nézek fel rá, és érzem, ahogy szavaim hatására, egész testében megremeg. Hihetetlennek tartom, hogy ezt pont én váltom ki belõle. Miért vágyik ennyire rám?
- Nem fogod megbánni?
- Nem hiszem – jelentem ki, és tényleg így is gondolom. Viszont… - Csak nem tudom, hogy hogyan... – Elneveti magát, és már durcásan húznám fel az orrom, mikor halkan megszólalva, fölhívja magára a figyelmem.
- Rendben kicsim. Akkor megmutatom. – Feláll, és felsegít engem is, majd a helyére ültet, pozíciót cserélünk.
- Enthor, ez nem... neked... – makogom zavartan.
- Sh... – csitít lágyan. - Csak figyelj – suttogja, és ujjaival végigsimít ágyékomon, intenzív bizsergést váltva ki ezzel. Felnyögök, és pirulva vetem hátra a fejem. - Ejnye, rossz fiú – kuncog fel halkan. - Nézned kellene. – Kába tekintettel próbálok engedelmeskedni, de a vágy köde szinte átláthatatlanul lepi el a szemeim.

Sóhajtozva kapom egyik ujjamat a számba, hogy kissé ráharapva, kényszerítsem magam a koncentrálásra. Meg kell figyelnem mit csinál, hogy aztán elégedett legyen velem. De olyan nehéz! Szinte lángol a testem az érintése nyomán, még szemfogaim is ösztönösen nyúlnak meg, ahogy újra és újra elönt a forró bizsergés.

Mélyen elpirulok, mikor kibontja nadrágom, és elégedetten végigmustrál, majd fojtottan felnyögök, ahogy merevedésemet kezdi kényeztetni.

Sóhajtozva élvezem minden érintését, ahogy meg-megszív, egészen a szájába vesz, és közben nyelve se áll meg. Nem vagyok ehhez hozzászokva, és tapasztalatlan érzékenységemnek hála, pár perc alatt elérem a gyönyört, és felnyögve élvezek a szájába.

Pihegve nézek le rá, és miután összeszedem kissé magam, megragadom és felhúzom egy csókra. Felsértem a fogaimmal, de nem teszi szóvá.
- Én is... – sóhajtom és már cserélek is helyet vele, hogy leutánozva mozdulatait, örömöt szerezhessek neki. Egyszer csak az állam alá nyúl, és megpöcköli szemfogamat.
- Húzd vissza szépen, cica – mosolyog rám kedvesen. - Szükségünk lesz még erre – elvigyorodik, én pedig elvörösödve húzom vissza a fogaim. Hogy lehetek ennyire béna? De amit tudok, megteszek, és kissé ugyan bizonytalanul, de idõközben kiszabadított merevedéséhez hajolok. Nagy és fényes, sokkal jelentõseb, mint az enyém, és látványa alaposan zavarba hoz, de ezért bátortalanul megnyalintom.

Fura íze van, de nem mondanám rossznak. Kissé esetlenül kényeztetem, eleinte csak a nyelvemmel, majd amennyire tudom, a számba fogadom, egyre jobban belelendülve, ahogy hallom jólesõ nyögéseit. Tetszik neki, ez megkönnyebbülés nekem.

Mikor hamarosan egész testében megremeg, és hangos nyögéssel elengedi magát, megtöltve számat élvezete bizonyítékával, lassan és bizonytalanul nyelem le magját. Még sose csináltam ilyet, de egyáltalán nem érzem szégyenletesnek.

Ahogy mosolyogva felhúz az ölébe, elégedetten simulok hozzá.
- Köszönöm, nagyon jó volt – suttogja a nyakamba csókolva. - Ügyes vagy.
- Komolyan? – kérek megerõsítést pirulva.
- Teljesen komolyan – kuncog megint, és még szorosabban ölel magához, én pedig kielégülten kucorodok hozzá.

Hamarosan újra hívja Ant és Yurát, míg én éhesen tapadok a nyakára.
- An. Emlékszel még Mihaelre? – kérdi, majd elhúz kicsit a nyakától. - Figyelj te is. – Bólintok, és számat megtisztogatva, valóban figyelni kezdek.
- Emlékszem hát - bólint An. - Õ segített megalkotni Yurát – mosolyog az említettre.
- Segített? – kérdezek vissza. Nálam nem volt sehol az a Mihael.
- Yurával nehezebb dolgom volt – mosolyog Enthor Yurára, aki elpirulva sétál hozzánk és telepszik le mesterünk elé. - A teste már félig rohadt, amikor rátaláltam a lelkére. Mihaelnek pedig különleges ereje van - meséli. -  Így amikor megtaláltam Yurát, tõle kértem segítséget, mert az én erõm kevés, hogy helyreállítsam a rothadó testet.
- Meg akarod keresni? - kérdezi Yura.
- Nem kell sokat keresnem, itt él a városban. Nem merek még Fausttal az utcára menni éjszaka. Megkérhetlek titeket, hogy hívjátok õt ide? – Mindketten bólintanak, de mielõtt elmennének, Enthor még utánuk szól, de érzem, szavait nekem is címzi. - Amikor Lilith szolgának nevezett titeket, nem azért nem volt ellenvetésem, mert így tekintek rátok, ez remélem egyértelmû. Csak nem tudnám vele megértetni, hogy én családként gondolok mindannyiótokra, nem alárendeltként – mondja, mire An és Yura mosolyogva bólint, majd eltûnnek.
- Kicsit féltem, hogy félreismertelek – suttogom megkönnyebbülve, és élvezem, hogy még inkább magához szorít. Hagyja, hogy ismét a nyakára tapadjak, habár inkább csak a közelsége miatt akaszkodok rá újra és újra, nem iszok sose sokat. De szükségem van rá, hogy érezzem, fõleg mióta majdnem eldobott magától, a saját hibámból.

***

Alig fél órával késõbb, megérzem An és Yura erejét, plusz egy idegenét.
- Visszajöttek – suttogom, elválva a nyakától, és felállok. - De nem egyedül, ugye? – nézek vissza Enthorra, aki mosolyogva bólint.
- Egyre ügyesebb vagy ebben, kicsim – simogat meg, majd õ is feláll, és a barlang bejárata felé indul, én pedig rögtön követem, a lehetõ legközelebb maradva hozzá. Hamarosan megpillantjuk a vendéget, szõke hajával szinte izzik a sötétben. Magas és izmos férfi, jóval tiszteletet parancsolóbb, mint Lilith. Talán még Enthornál is jobban az lenne, ha nem a mellettem állóhoz kötõdnék.

Ahogy meglátja Enthort, elmosolyodik és mire elénk ér, már engem is végigmért, felélesztve zavaromat.
- Tökéletes – suttogja elmerengve, és végigsimít az arcomon. Riadtan húzódnék hátra, de mesterem nyugtatóan a vállamra teszi a kezét, jelezvén, hogy tõle nem kell tartanom. - És milyen ragaszkodó. Ha ilyen ügyes lettél, mire kellek én? - kérdezi, Enthor szemébe nézve.
- Lilith majdnem megölte Yurát, és Faustot akarja. Segítened kell, már nincs egyedül – érkezik a felelet, mire a szõke arcán, vigyor terül szét.
- Nahát. Csak nem tanítanom kellene a fiókáidat?

Fiókák? Milyen különös megnevezés. De sokkal jobb, mint a szolgák. Ez olyan… aranyos. Enthor bólint, én pedig meglepetten kapom fel a fejem. Tanítani? Biztos vagyok benne, hogy nem éppen úgy, ahogy nem rég õ tette…
- Tanítani?
- Igen, kicsi vámpír - nevet fel Mihael.
- Faust Lockner a neve - szólal meg Yura.
- Szép név. De most gyermekem, meséld el nekem. Harcoltál valaha életedben?

Döbbenten kapom fel a fejem, nem igen tudom, mit is kéne felelnem.

- Nem – bököm ki végül zavartan. A betegségem miatt, nem járhattam küzdõsportokra, de még ha azokat ismerném is, kétlem, hogy ebben az új világban hasznukat venném. Habár ki tudja…

- Értem, se baj. Azért vagyok itt, hogy tanítsak! – nevet fel, látva, hogy kissé szégyenkezek a válaszom miatt. – Akár el is kezdhetjük, mondjuk veled, kicsi Faust. An és Yura már valószínûleg ismeri az önvédelem alapjait, a vadászat sok mindenre megtanít. Idõvel majd te is meglátod.

Összerezzenek. Eddig még nem gondoltam bele, hogy idõvel, ha elszakadhatok bizonyos idõkre Enthortól, nekem is vadászni kéne. Végül is, nem lóghatok folyton mesterem nyakán, ezzel csak neki is plusz gondot okozok.

- Kezdhetjük – motyogom alig hallhatóan. A szõke elvigyorodik, majd a ruhájából hirtelen egy kést húz elõ, és a kezembe nyomja.

- A te testalkatoddal, eleinte tanácsosabb eszközt használni – magyarázza komolyan. – Sajnos a lõfegyver nem használ vámpír ellen, ha nem spéci. Pontosabban nektek nem kár, ha épp titeket vennének célba, de Lilith teremtményeivel szemben hasznotokra lenne.

Türelmesen, és kitartóan magyarázza el, hogyan kerüljem ki a frontális támadásokat, és fordítsam az elõnyömre a méretemet. Már nincs rám hatással egykori betegségem, mindent beleadva csinálom újra és újra a mozdulatokat.

Csak akkor tûnik fel, hogy már órák óta dolgozunk, mikor pihenõt ad nekem, és Anoz fordul. Fáradtan csúszok le a földre, és mikor Enthor, aki végig a közelben állva figyelt, leguggol mellém, halványan felmosolygok rá.

- Igazán ügyes vagy! – dicsér meg, jólesõ érzéssel töltve meg bensõmet.

- Köszönöm… - suttogom kimerülten, és hagyom neki, hogy felnyaláboljon engem, és a helyére sétálva az ölébe ültessen. Fáradtan felsóhajtok, és fejemet a mellkasának döntve helyezem magam kényelembe, majd An oktatását kezdem figyelni.

Mihaelnek igaza volt, Annak tényleg van már némi tapasztalata. Ügyesen és gyorsan mozog, ráadásul erõsebb is nálam, megmozgatja a tanárát is rendesen.

- Sose leszek olyan jó, mint õ – bukik ki belõlem egy idõ után. Enthor egyik keze, mely eddig a derekamon nyugodott, a hátamra siklik, és míg simogat, a másikkal az állam alá nyúlva maga felé fordít.

- Õ se ma kezdte, ráadásul nem is várja el senki tõled kicsim. A lényeg az, hogy meg tudd magad védeni, ha véletlenül nem vagyok melletted – súgja az ajkaimra, majd megvárja, hogy én magam csökkentsem le a köztünk lévõ távolságot. Felnyögve csókolom meg, most még az se zavar, hogy más is látja. Pontosabban… már nem zavar.

Hamarosan Yura is sorra kerül, én pedig idõ közben, kiskutyaszemekkel engedélyt kérek Enthortól, hogy ihassak még egy picit. Megkapom, így még inkább hozzásimulva, tapadok a nyakára, és behunyt szemmel, ezúttal valóban rendesen kortyolok. Elfáradtam.

Pár perc után, magamtól szakadok el tõle, és mire Mihael végez Yurával, már kimásztam az ölébõl.

- Faust, most valami olyat kéne kipróbálni, aminek nagyon nem fogsz örülni – lép elém a szõke férfi, mire gyanakvó pillantást vetek rá. Enthorra pillant, majd folytatja – Jó lenne, ha úgy is képes lennél a harcra koncentrálni, hogyha Enthor nincs pár méteren belül.

Szemeim ijedten kerekednek el, és ösztönösen lépek visszább Enthorhoz. Élénken él még bennem a fájdalom, amit legutóbb éreztem, mikor túl messze került tõlem.

- Tudom, hogy ez nem kis kérés, de mindkettõtöknek biztonságosabb, ha nem kell folyton arra ügyelnetek, meddig ugorhattok el egy támadás elõl anélkül, hogy kiütne téged a fájdalom.

Nem felelek, csak lehajtott fejjel fürkészem a földet. Érzem magamon mindenki tekintetét, de meg nem mondanám, ki milyen választ vár el tõlem. Viszont Mihaelnek igaza van, így csak kolonc vagyok.

- Jó – bököm ki végül tömören. Enthor megmoccan mögöttem, és a következõ pillanatban már mellettem is áll.

- Biztos vagy benne? – néz rám komolyan, én pedig némi hezitálás után, eltökélten bólintok. Felsóhajt, majd lassan elindul a folyosó felé. Ahogy távolodik, nõ a mellkasomnak feszülõ fájdalom, és alig tudom visszatartani magam, hogy ne rohanjak utána.

Eltûnik a látóterembõl, én pedig fájdalmasan felkiáltva térdre rogyok. Tekintetemet elhomályosítják a könnyek, kezeimmel átkarolom magam, mintha így próbálnám egyben tartani magam. Fáj… szörnyen fáj! Rosszabb, mint mikor haldoklottam, bár még mindig jobb, mint legutóbb.

Mihael mellém lép, és megpróbál felhúzni, de kitépem magam a kezei közül, nem vagyok hajlandó kiegyenesedni.

- Elhiszem, hogy piszkosul fáj, kicsi Faust, de próbálj meg nem arra koncentrálni, idõvel tompulni fog! – bíztat türelmesen.

- Nem… megy – nyöszörgöm könnyes szemmel. – Hagy… hagy menjek… hozzá… kérlek…

- Csak egy kicsit bírd még ki! – Újra felemel, és ezúttal labilisan ugyan, de állva maradok. Szaporán kapkodok levegõ után, és csillagok táncolnak a szemem elõtt a fájdalomtól. Minden porcikám Enthorért sikít, mégis a belsõ ösztönöm mûködik, mikor támad, félrehajolok.

Megtántorodok a saját lendületemtõl, és majdnem elesek, de végül némi botladozással ismét egyenesbe hozom magam. Képtelen vagyok normálisan koncentrálni, minden erõmmel azon vagyok, hogy közelebb kerüljek a kijárathoz. Csakhogy Mihael az utamat állja újra és újra védekezésre kényszerítve.

Csak tíz perc telik el, én pedig már nyöszörögve, holt fáradtan ugornék el egy újabb támadás elõl, csakhogy testem cserben hagy, és összecsuklanék, ha tanítóm nem kapna el.

A karjába vesz, majd megindul velem, én pedig megkönnyebbülve érzékelem, hogy csökken bennem a fájdalom. Pár pillanat múlva, Enthor már elõttünk áll, én pedig szinte átmenekülök az õ karjaiba.

Egész testemben remegve, szipogva bújok a mellkasához, most még ahhoz sincs energiám, hogy energianövelõnek, vért kérjek tõle.

- Ez sok volt, Mihael! – szólal meg halkan, rosszallással a hangjában.

- Csak szükséges. De meglepõen jól bírta – érkezik a halk, elismerõ felelet.

- Elviszem fürdeni és aludni, ha gondoljátok folytassátok – vált témát Enthor, a mellénk lépõ Annak és Yurának is címezve szavait, majd elindul velem a kis forráshoz.

Szinte el se engedem, míg türelmesen megmosdat, így nincs egyszerû dolga velem, de végül eljutunk az ágyig, és ahogy mellém fekszik, és hozzábújhatok, el is nyom az álom.

Volt idõ, mikor azt hittem, az álmok menekülést jelentenek számomra a hétköznapokból, melyeket kitölt a betegségem. Tévedtem, sokkal jobban jártam, ha éltem az életem hátralévõ részét. Ráadásul minél rosszabbul lettem, annál jobban megszaporodtak a rémálmaim.

És most megint. De sokkal élénkebben, valósághûben, mint eddig bármikor.

A családom… és Lilith!

Remegve, sírva ébredek fel, erõsen kapaszkodva a mellettem fekvõbe, aki felkönyökölve, aggódva figyel. Mikor legutóbb így ébredtem, megpróbáltam elszökni. Most csak könnyes szemmel nézek fel rá, majd arcomat a mellkasához fúrva keresem a közelségét.

- Kérlek… menjünk el a családomhoz. Aggódom értük… nagyon! Nem kell, hogy találkozhassak velük, csak hagy lássam, hogy jól vannak… Ha Lilith tudta, mennyire fontosak nekem, akkor… akkor… - elfullad a hangom, és könyörögve nézek fel rá.

- Faustom, csak rosszat álmodtál – simít a hajamba, majd letörli a könnyeim, csakhogy azok helyett máris érkezik az újabb adag.

- Tudom, de… de olyan élethû volt… féltem õket! Kérlek… - Kétségbeesetten várom a reakcióját. Jogosan mondhat nemet, hisz ez tényleg csak egy ostoba álom, ráadásul ha kimozdul velem, csak szaporodnak a gondjai. Veszélybe kerülhet miattam…

Eltol magától, és lenyom az ágyra, ami hirtelenjében kifejezetten megijeszt. Valami rosszat csináltam volna ismét?
- Pihenj, szépség – suttogja, alaposan meglepve vele. - Elvettem a lelkedet, a tested akkor veszem majd el, ha készen állsz rá és magadtól kéred – mondja, miközben az arcomon simít végig, bizsergõ érzés hagyva érintése nyomán. - Most aludj. Ha felkelsz, adok neked enni.

Akaratlanul is felcsillan a szemem, szemfogaim pedig már meg is nyúlnak. Éhes vagyok!
- Nem kaphatok egy kicsit most? – türelmetlenkedek, nyelvemet végigfuttatva hegyes kis fogaimon.
- Nem kincsem – rázza meg a fejét. - Nem kapsz most, késõbb még édesebb lesz – jelenti ki nyugodtan. Egy sóhajjal nyugtázom, és fogaimat visszahúzva kucorodok össze, hogy pár pillanat múlva, már nyugodtan aludjak.

***

Arra ébredek, hogy valaki lágyan simít a tincseim közé. Nagyokat pislogva, álmosan nézek fel Enthorra, majd halványan elmosolyodok. Annyival jobb így ébredni, és nem a rémálmoktól gyötörten.
- Jól aludtál? – kérdi kedvesen, és gyengédségét viszonzandó, egy bólintás után, nyomok egy kis csókot a mellkasára.

- Vendégünk van, cicám – suttogja hirtelen, és fejemet felkapva, már én is érzem testvéreim zaklatottságát, Yura vérét. - Gyertek be – hívja õket, mire meg is jelennek rögtön.

Yura nem néz ki valami jól, egész lénye piszkos, és hegekkel tarkított, érzem még rajta a vér illatát. An pedig irtó dühös, szinte fújtat, még engem is megrémiszt, és összerezzenve bújok szorosabban Enthorhoz.

 - Rossz bõrben vagy, Yura – szólítja meg a vámpírt, aki megremeg, majd elpityeredik. Végül Enthor intésére mellénk sétál, és ahogy leül, hozzábújva próbálom vigasztalni, ahogy õ tette velem nem is olyan rég.
- Mond, mi történt.
- Lilith megint itt van, mester. Megtámadta Yurát, megölte volna, ha nem mentem meg – dühöngi An, de én inkább Yurát vígasztalom, a beszélgetésre csak fél füllel figyelek.
- Ne aggódj, megoldom. Megetetted? – Anhoz intézi a szavait, de közben Yurát nyugtatja. - Fürdesd meg, és gyertek a nagyterembe.

 
- Ki az a Lilith? – szólalok meg, miután távoznak a szobából. Nem lehet egy kedves teremtés, ha ezt tette Yurával. És Enthor se tûnik túl boldognak, hogy hall felõle.
- Egy másik nekromanta.
- A nõk is lehetnek nekromanták? – kérdezem meglepetten. Õ nem boszorkányok? Valószínûleg tényleg butaságot kérdeztem, mert felnevet, és a hajamba csókol.
- Nem, õ nem nõ, csak fura a neve – feleli, majd felkel az ágyról, és öltözni kezd. Utasítás nélkül követem a példáját, már magam se értem igazán, miért is kellett neki ellenszegülnöm annyiszor. Most, hogy szófogadó vagyok, figyelmes, és kedves velem, már nem csak a fájdalom megelõzése érdekében ragaszkodok a közelségéhez.

Az ölében üldögélve, szinte tudomást se veszek a környezetemrõl, csak kábultan futtatom végig nyelvemet újra és újra a nyakának puha bõrén. Addig nem merek harapni, amíg nem engedélyezi.

- Egyébként ez tényleg vér? – kérdezem halkan szusszanva.
- Igen cicám, ez tényleg vér. A szokásos mennyiség – simít a hátamra, én pedig most legszívesebben dorombolnék, hogy kifejezze, mennyire jól esik. - Kitart egy hétig, ha ügyesen spórolsz, de ha nem, akkor majd keresünk valakit újra. – Felkuncog, és ujjait a tarkómra vezeti. Rögtön értem a célzást, és felnyögve mélyesztem a nyakába tûhegyes fogaim. Ahogy egyre több vér jut át a szervezetembe, egyre jobban és erõsebbnek érzem magam, és ahogy a sós. Sima folyadék a torkomat nyaldossa, önkéntelenül is nyögdécselek a kellemes érzés miatt.

Miközben belõle táplálkozom, õ mindvégig simogat, majd testvéreim is megjelennek, de túl bódult vagyok ahhoz, hogy bármit is felfogjak a társalgásukból..
- Vendégünk van – morogja halkan, miután hirtelen elhúzott a nyakától. Kábá pislogok párat, hogy magamhoz térjek, így meg is pillantom a barlang folyosóján megjelenõ alakot. Õ lenne Lilith? Akkor nem csak a neve nõies, hanem õ is kissé… De kifejezetten szép, ha lehet ilyet mondani egy férfira.

- Mit akarsz itt? – kérdi Enthor nem éppen szívélyes hangon.
- Ugyan, mi ez a rideg fogadtatás? - szólal meg, majd tekintete rám villan, és elhallgat. - Ki ez?
- Az új kincsem – mosolyodik el a kérdezett, majd hozzám hajolva, lágyan megcsókol. - De remélem, hogy õket sem felejtetted el – utal, az elénk álló Yurára és Anra.
- Ohh, õk is szépek – ért egyet, de nem igazán tud közelebb jönni. - De nekem õ kell – mutat rám, mire összerezzenek, és kissé dühös, riadt pillantást vetek a vendégre. Mégis minek néz engem? - Jaj szépségem, ne mond, hogy nem vagyok sokkal szebb, mint Enthor - nevet fel. - Velem jobban járnál - kacsint rám. - Meg tudom oldani, hogy én legyek a mestered. Gyere szépen velem, kicsi.

Összehúzott szemmel, kissé meghökkenve nézek rá, de ahelyett, hogy felé mozdulnék, inkább Enthorhoz simulok még inkább. Mégis miért mennék vele? Bántotta Yurát, elég egyértelmû, hogy nem kedvelem. De nem csak testvérem miatt, valami amúgy is rémiszt, és óvatosságra int vele kapcsolatban.

- Ugyan babám, ne kéresd magad, én mindent megadhatok neked! – susogja hívogató hangon, és szélesen elmosolyodik. – Én még a családodhoz is visszavinnélek. Élhetnél velük!

Megdermedek, és olyan hirtelen kapok levegõ után, hogy kis híján csuklani kezdek. Érzem, ahogy Enthor megfeszül, és derekamon nyugvó keze, mintha egy leheletnyivel erõsebben szorítana, de még mindig nem mond semmit.

Miért nem beszél, küldi el, vagy szól rá? Rám bízza a döntést, próbára akar tenni… Nem bukhatok el!

- Nem akarok! – bököm ki végül halkan, de magabiztosan. A szemem sarkából látom, hogy Enthor elégedetten elvigyorodik, míg vendégünk arcán ingerültség suhan át.

- Makacs kis szolgáid vannak Enthor! – szólal meg jóval hidegebben, valószínûleg Yura harcára is utalva. Szolgák? Nem tetszik a megszólítás, rosszul érzem magam tõle. Nem hiszem, hogy Enthor így gondolna ránk.

- Csak nem ostobák – érkezik a nyugodt felelet. – És ha most megbocsátasz, ideje lenne távoznod!

- Milyen udvariatlan! Meg se kínálsz valami frissítõvel, vagy marasztalsz éjszakára? – húzza fel az orrát, és közelebb lép. Összerezzenek, de valami belsõ kíváncsiságtól hajtva, felé fordulok, és félrebillentett fejjel nézek a szemébe.

- Miért van nõi neved? Ez nem túl kiábrándító, ha erõs nekromanta vagy? – bukik ki belõlem, még mielõtt Enthor felelhetne neki. Mindenkit meglep a kérdésem, és míg Yura hangosan felkuncog, An pedig szélesen elvigyorodik Enthorral együtt, Lilith arcán sértõdött fintor jelenik meg.

Hátraveti a fejét, és kihúzva magát, rám villantva éles tekintetét.

- Amilyen szép, olyan illetlen. Igazán jó modorra taníthatnád õt, Enthor! Vagy ha szépen megkérsz, majd én megnevelem. – Hideg hangon beszél, süt belõle a sértettség, és a düh, amitõl megremegek kissé, de állom a pillantását. Tudom, hogy úgyse fog odaadni neki. Valószínûleg erre Lilith is rájön, mert ingerülten mozdulna ismét közelebb.

Ekkor azonban Enthor megrezdül, és hagyja, hogy ereje némiképp körüllengje, ráadásul An és Yura is támadóan megfeszül elõtte.

Én közel se vagyok ilyen harcias, de úgy érzem, az én hibámból vált még fojtogatóbbá a légkör, így igyekszem, hogy ne húzódjak rögtön mesterem védõszárnyai alá.

- Ezt nevezem vendéglátásnak! – nevet fel Lilith gunyorosan, majd int a kezével, mire az érkezése irányából, újabb alak lép a barlangba.

Megszeppenve mérem végig, a kivételesen, nem csak hozzám képest méretes férfit. Erõs, magas, szõke haja a vállát súrolja, és kék szeme hidegen mered maga elé. Vámpír… biztos Lilith teremtménye.

- Csak hogy megmutassam, talán annyira nem egyenlõtlenek az erõviszonyok, mint hiszed, drága Enthor! – morogja ellenségesen a feketehajú. – Még találkozunk! – azzal hátat fordít, és intve a másiknak, elhagyja a termet.

Enthor sziszegve kifújja a levegõt, és mintegy nyugalomkeresésként, szorosabban magához von. Összehúzom magam, és úgy bújok hozzá.

- Sajnálom – motyogom halkan. – Nem kellett volna tiszteletlennek lennem.

- Ne már! Többet is megérdemelt volna! – csattan fel An, majd kissé aggódóbban folytatja. – Viszont nem ezt a nagydarab ipsét küldte Yura ellen, tehát van neki több vámpírja is!

- Tudom – feleli Enthor. – Mostantól csak együtt menjetek vadászni, és figyeljetek egymásra! – utasítja õket. Bólintanak, majd elkéredzkednek, Yurán látszik, hogy még mindig kimerült kissé a harc miatt.

- Engem választottál – szólal meg Enthor, mikor már csak kettesben vagyunk. Pirulva kezdem inkább, az ölemben pihenõ kezeimet fixírozni. A hangja túl lágy, úgy érzem menten elolvadok tõle.

- Megígértem, hogy többet nem szökök, hogy szót fogadok… - suttogom zavartan. – Nem fogom megszegni a szavam! – teszem hozzá jóval határozottabban, és a mellkasához simulva, átkarolom a nyakát. Közelebb hajolok hozzá, de nem csókolom meg, élvezem, ahogy forró lehelete a számat csiklandozza.

- Mintha direkt feszegetnéd a határaim! – szusszan fel hirtelen, majd az ajkaimra tapadva, szenvedélyesen megcsókol. Elõször meglepetten nyekkenek ugyan egyet, de eszembe se jut ellenkezni, lehunyom a szemem, és úgy élvezem tovább a testemet bejáró, bizsergetõ érzést.

Egyik kezével még közelebb húz, míg a másikkal oldalamat, hátamat simogatja, néha becsusszanva a pólóm alá, a hasamat is megtalálja. Egyre szaporábban kapkodom a levegõt, és pihegve szakítom el tõle a számat, hogy lélegzethez jussak.

- Ent…hor… - nyögök fel hangosabban, mikor megérzem merevedését a nadrágján keresztül. Felizgult, rám… Ennek a tudata, meglepõen jó érzés, mégis félek attól, milyen következményekkel járhat. Ha elutasítom, megint dühös lesz? Megint bántani fog? Bár azt mondta, csak akkor teszi meg, ha én kérem. És én vajon szeretném? A testem egyértelmûen, ezt jelzi éledezõ férfiasságom, és vágytól izzó lényem, de a lelkem bizonytalan.

- Ne félj, nem teszek semmit! – hallom meg hirtelen, vágytól fojtott hangját a fülem mellett közvetlenül, de céljával ellentétben, egyáltalán nem nyugodok meg. Csak rosszabbul érzem magam, hisz õ képes tartóztatni magát a kedvemért, én pedig minden tettét, csak elutasítással hálálok meg.

- Ha azt még nem is, én majd… téged… vagyis ha akarod… úgy mint An és Yura… - zavartan próbálom szavakba önteni az ajánlatom, de mivel nem vagyok biztos benne, hogy megértette, inkább cselekszem.

Az ölébõl a földre csúszom, és elé térdelek, terpeszben lévõ lábai közé. Meglepetten néz le rám, én pedig pirulva simítom kezeimet belsõcombjaira. Meg akarom tenni neki, szeretném, ha elégedett lenne, ha élvezné, hogy megháláljam a kedvességét. De még sose csináltam ilyet, nem is merek cselekedni, míg nem ad valami jelet, hogy mégis mit tegyek.

- A félelmeid nem alaptalanok, és a legkevésbé sem jogtalanok, kicsim – simít végig mutatóujjával arcélemen. - De bízhatnál bennem kicsit jobban is – mosolyog rám - De ne izgulj, nem haragszom rád – Megkönnyebbülök, nem szeretném ha azt tenné. Feláll az ágyról, és kissé távolabb lépve folytatja. - Annak ellenére sem, hogy képtelen vagy elfogadni a tényt: nem tudsz már nélkülem létezni. – Hátrapillant, én pedig nagy szemekkel figyelem. - Ha lét még ez, amit te is, és én is átélek.
- Soha nem szabadulok már innen? – nyöszörgöm elkeseredetten, és összegömbölyödve keresek menedéket. Nem, az utolsó mondatai már nem kellettek volna.
- Nem, kicsim. – Visszalép hozzám, de rögtön érzem, hogy valami nem stimmel. Megragadja a nyakörv szerû ékszert, és szó szerint tépni kezdi. Iszonyú fájdalom nyilall a testembe, úgy érzem lelkem menten kettészakad. Felordítok, és könnyek lepik el a szemem. - Csak akkor, ha ezt kitépem a húsodból – kiabál túl engem is, és ha a mögé lépõ An nem húzná hátra, fogalmam sincs, meddig ment volna el.
Lerogyok az ágyra, és zihálva, a zokogástól el elcsukló hangon kapkodok levegõ után. Miért? Miért csinálta most ezt? Ennyire fájt neki az elutasításom? Azt gondolja, ezzel majd elér valamit? De már tudom, hogy nem szabad félnem tõle, nem szabad szöknöm, nem szabad elutasítanom! Ha létezni akarok, azzá kell válnom, amit õ akar. De úgy érzem, erre képtelen lennék. Nem akarom elveszteni azt, ami megmaradt belõlem.

Érzem, ahogy távolodik, elindult kifelé. Riadtan rezzenek össze, de nincs erõm feltápászkodni és utána menni, hogy megelõzzem a fájdalmat.
- És Faust? – hallom meg Yura halk kérdését.
- Öld meg, ha úgy tetszik – érkezik a sziszegõ felelet, melynek jegessége a csontomig hatol. Nem akarom tudomásul venni a szavait, nem akarok belegondolni abba, hogy már ennyire nem érdeklem. Pedig… pedig kezdtem bízni benne, kezdtem magamtól is ragaszkodni hozzá. Nem akarom, hogy eldobjon!

Õ azonban kíméletlenül elhagyja a szobát, távolodásával veszett kínt váltva ki belõlem. Felüvöltök, összegömbölyödök, mintha így bent tarthatnám kitörésért küzdõ lelkemet. Valószínûleg ismét meghalok, ha nem érzem meg hirtelen magam körül Yura karjait, aki felemelve, Enthor után visz. Csillapodik a kín, és már csak erõtlenül szipogok, testvérem mellkasának dõlve. Nem nézek fel, nem figyelek semmire. Tompa vagyok a fájdalomtól.

Beszél valamit Annal, aki elsiet, majd felénk fordul.
- Maradj a közelemben, ha úgy tetszik. De ha zavarni merészeltek, mindkettõtöktõl visszaveszem a lelkem – morogja, mire Yura bólint, nekem már ahhoz sincs erõm, csak halkan pityergek. Yura leül velem én pedig lecsusszanva az ölébõl, mellé kuporodok, és némán, még a sírást is elfojtva, figyelem Enthor türelmetlen lépéseit.

***

Hamarosan An visszatér, én pedig megérzem a friss vér bódító illatát, de ezúttal saját magamat fogom vissza, csak testem enyhe remegése mutatja, hogy mennyire felzaklat. De nem vagyok igazán szomjas, a történtek elvették a kedvem.

Távolabb állnak, még inkább felerõsödik a folyamatosan bennem lüktetõ fájdalom, de hang nélkül tûröm. Viszont egy szó se hallok, csak figyelem, ahogy elõször An iszik, majd egy oltárszerûre helyezi a kelyhet.

Enthor elé lép, és kiereszti az erejét.

Ami ezt követi, olyat még sose éreztem, pedig a betegségem alatt, és visszatérésem óta, azt hittem megtapasztaltam a kínt. De ez messze túltesz rajtuk. Annal és Yurával együtt felordítunk. Lelkem egyik része, szakadna el a másiktól, szinte szétszaggatja a testemet, mintha csupán a börtöne lenne.

Nem bírom sokáig a fájdalom ezen mértékét, ájultan rogyok, a fájdalom utóhatásaitól remegõ Yurának.

***

A földön fekve, fejemet a mellettem ücsörgõ Yura ölében pihentetve ébredek. A szûnni nem akaró fájdalom mutatja, hogy Enthor bizony túl messze van tõlem. Felülök, és riadtan körbepillantok, hátha meglátom, de csak sötét, gonosz lelkekkel teli folyosó tárul a szemem elé.

- A szobájában van – szólal meg mellettem Yura, a bal oldalamon lévõ ajtóra bökve. – Nem ehetsz be, még nem! – teszi hozzá, kitalálva a gondolataim.

- Miért gyûlöl? – kérdezem szipogva. – Miért nem mehetek be?

- Mert magányra van szüksége – szólal meg An, aki a szemközti falnak támaszkodva, eddig némán figyelte az árnyakat. Látva, hogy ezzel nem igazán nyugtatott meg, még hozzáteszi. – És nem gyûlöl, csak csalódott, mert te viszont azt teszed.

- De én nem gyûlölöm – vágom rá rögtön, és látva kétkedõ tekintetük, folytatom. – Én csak… nekem ez csak túl gyors volt. Három napja haltam meg, két napja még a saját temetésemet néztem végig, most pedig… - elharapom a mondandóm, mert ekkor nyílik mellettem az ajtó, és Enthor áll meg a küszöbön.

Lenéz rám, én pedig önkéntelenül, minden igyekezetem ellenére, riadtan összerezzenek, mert eszembe jut a fájdalom, amit nemrég okozott, mikor megpróbálta kitépni nyakamból az ékszert. Nem is az a kín, melyet ereje kiengedése váltott ki, mert azt kevésbé éreztem szándékosnak, nekem szólónak.

Ingerültség suhan át az arcán, és halkan felszisszen, majd elindul a folyosón. Neh… megint elrontottam!

Felpattanok, és botladozva utána vetem magam. Hátulról átkarolom, és szorosan hozzábújva, a sírástól kisé remegõ hangon kezdem kérlelni.

- Sa…sajnálom, kérlek ne haragudj – szipogom könyörögve. – Sajnálom a szökést, sajnálom az elutasítást, sajnálok mindent, amivel megbántottalak, csak…csak kérlek, ne dobj el magadtól! Kérlek, ne gyûlölj!

Megmerevedik, de nem lök el, és ettõl kissé megnyugszom. Szelíden fejti le magáról a kezeim, de anélkül, hogy elengedné õket, felém fordul. Szó nélkül fürkészi az arcomat, de jelenleg, csak színtiszta kétségbeesést olvashat le róla, melyet az elutasításától való félelem vált ki.

- Miért próbáltál szökni? Miért nem jó neked itt? – kérdezi halkan, két kezébe fogva az arcomat. Így nem tudok elfordulni, de most nem is tenném.

- Nekem jó itt… már kezdett jó lenni – suttogom, és szemeimet elfutják a könnyek. – De próbáld magad a helyembe képzelni. Engem szerettek otthon… Családom és barátaim voltak. Nem rég nagybácsi lettem… Én még élni akartam!

Szép lassan eljut a tudatomig, hogy már teljesen múlt idõben beszélek. Úgy tûnik, végleg lemondtam arról, hogy minden a régi lesz. Elhúzza a kezeit, én pedig megtörlöm a szemem, remegõ bensõvel várom, hogy mit fog tenni. Lehet, hogy ezzel csak még inkább felidegesítettem?

Ekkor azonban megérzem a karjait körülöttem, és ahogy magához ölel, fejemet a mellkasába fúrva, elfojtom megkönnyebbült zokogásom.

- Miért kellett kiprovokálnod, hogy bántsalak? – leheli a fülembe. Csak még jobban hozzá simulok, és hagyom, hogy remegõ testemet a karjaiba kapva, besétáljon velem a szobájába. Lefektet az ágyra, én pedig szorosan markolva a felsõjét, nem engedem, hogy elhúzódjon.

- Sajnálom – motyogom ismét. – Ígérem, többet nem szökök, mindent megteszek amit kérsz, de kérlek, ne bánts többé!

Magához húz, én pedig fejemet kissé megemelve, felnézek rá. Alig pár centire van tõlem az arca, és most minden belsõ kényszer, minden kábultság nélkül, magamtól tolom kissé feljebb a testem, hogy a szájára tapadhassak.

Utat nyit nekem, de megvárja, hogy én kezdjek bele még jobban, és csak egy idõ után csókol vissza. Ekkor viszont már szenvedélyesen és forrón, nem gyõzöm kapkodni a levegõt.

Végül elválik tõlem, én pedig szaporán süllyedõ és emelkedõ mellkassal figyelem minden mozdulatát.

Tudom, hogy õ azt is elvárja, hogy adjam oda magam neki, és ezúttal, meg is tenném. Nem csak azért, mert megijedtem tõle, hanem azért is, mert legutóbb is csupán önnön hibámból menekültem. Ezt értette félre, pedig én csak saját magamtól riadtam meg.

De összeszedem magam, pontosabban nem fog érdekelni, gátat tudok e szabni az érzelmeimnek, vágyamnak, ha közeledik hozzám.

Ideje rádöbbennem, hogy itt senki se fogja a szememre vetni, ha nem türtõztetem tovább magam. Enthornak pedig tartozom, pontosabban hozzá tartozom. Visszahozott, és ügyel rám. Megsértettem, ezért õ is bántott. De ha én szeretni fogom, akkor biztos õ se fog eldobni.

Remegve simulok hozzá, és ahogy egyik keze a hajamba téved, törleszkedek, mint egy igazi macska. Fáradt vagyok, kimerített a fájdalom, aminek a hiánya, jelenleg teljes felüdülés.

Kibukó kérdéseimet hallva, megtorpanva fordul felém. Riadtan rezzenek össze, gondolván, hogy ezúttal talán túl messzire mentem.

- Minden kérdésed jogos és választ kapsz majd rájuk, de gyere. Könnyebb beszélgetni, ha langymeleg víz, és nem gonosz lelkek ölelnek körbe minket – mosolyog rám és kezét az arcomra simítja. Megnyugszom, és ösztönösen törleszkedek hozzá még jobban, egészen úgy, ahogy nõvérem cicája is csinálta. Halkan, szuszogva veszem a levegõt, egyáltalán nem tudom, mi ütött belém, hisz még mindig félek tõle. De ahogy hozzám ér, a közelembe kerül, mintha elkábítanának, engedelmesen bújok hozzá, engedelmeskedek az utasításainak.

***

Hogy õszinte legyek, hamar elvesztem a fonalat, az útirányt illetõen. Mikor azonban megpillantom végcélunkat, álmélkodva nézek körbe. Egy gyönyörû, kékes fényben pompázó barlangban vagyunk, ahol forrás tölt meg, egy tágas, kõbevájt medencét. Egyáltalán nincs sötét, habár fogalmam sincs, a felszínen mennyi idõ lehet.

Jó darabig tanulmányozom a környezetem, így mire Enthor felé fordulok, õ már anyaszült meztelenül áll, tõlem alig fél méterre. Szinte észre se veszem, hogy mennyire végigmérem, csak mikor halkan köhint, kapom fel a fejem, és pirulok el viharos gyorsasággal. Gyönyörû, természetfeletti külsõvel rendelkezik, ha nem térít magamhoz, valószínûleg még csodáltam volna egy darabig.

 
- Nem szégyen ha tetszik, amit látsz, Faust. – Közelebb lép, arcán széles mosollyal. Remegés fut végig a testemen a közelségétõl, de nem hátrálok, nem érzek fenyegetést felõle. Hagyom magam, mikor kínzó lassúsággal vetkõztetni kezd, de a levegõt egyre hangosabban veszem. Még sose volt rám férfi ilyen hatással.

Egyszerûen lángra kap a testem, ha hozzámér, még úgy is, ha csak ujjbegyi érintenek, miközben már ingemet gombolja. Rávezetem tekintetem az arcára, majd vissza a kezére, és önkéntelenül nyalok végig, kiszáradt számon. Nem nyugodtam meg teljesen, továbbra is tartok tõle, de már nem olyan erõs, a menekülési kényszerem, sokkal könnyebben engedek, a hozzá húzó erõnek. Kissé remegve figyelem, ahogy megszabadít a nadrágomtól is, de mikor az alsómhoz ér, megriadok.

- Az alsót ne – nyikkanom halkan, õ pedig rám pillant.

- Miért félsz, Faust? – suttogja a fülembe, és míg forró lehelete a bõrömet perzseli, ujjai szinte észrevétlenül csúsztatják le rólam, utolsó takaró ruhadarabomat. - Nem kell elõttem szégyellned a testedet, kedvesem. – Belecsókol a nyakamba, mire felnyögök, és tétován a nyaka köré fonom egyik kezem. Tovább ízlel, nyelvével vékony csíkot húzva a bõrömre, én pedig kábultan ölelem át, másik karommal is. Halkan felsóhajtok, mikor kezét megérzem a fenekemre siklani, és ösztönösen terelem dereka kör, mindkét lábamat.

Könnyedén tart meg, és cipel be a vízbe, majd a közepe táján, beleereszt. Halk csalódottsággal nyekkenek egyet, mikor nem érzem bõrét az enyémhez simulva. Nem szeretem ezt a köteléket, túlságosan függök tõle, vonzódok hozzá.

Hirtelen mögém kerül, és ujjait a testemre csúsztatja, nagyjából a mellkasom tájékán.
- Enthor – sóhajtok fel, és már képtelen vagyok elrejteni egyre nyilvánvalóbb vágyamat. Õ pedig meg se próbálja, hátulról nekem nyomja merevedését. Riadtan ugrok egyet, de aztán megnyugszom, hagyva, hogy ismét a nyakamhoz hajoljon.

Testem egyre hevesebben remeg, és hangosan sóhajtozom, ahogy ujjaival a hasfalamon játszadozik, ágyékát többször is hozzám érintve. Már kezd sok lenni nekem az ingerlés, mikor egy utolsót csókol a nyakamba, majd elhúzódik tõlem. Rögtön megfordulok, és kába vággyal csökkenteném újra a köztünk lévõ távolságot, de int, hogy maradjak csak nyugton. Tudomásul eszem, hogy nem közeledhetek, de már nyúlnék, hogy legalább magamon könnyítsek, mikor ezt is megakadályozza. Csalódottan felsóhajtok, majd némi hezitálás után, halkan felnyögök, és anélkül, hogy tudomásul venném kemény vágyainkat, közelebb lépek és hozzábújok. Gyengéden kezdi mosni a hátamat, így egy idõ után, én is követem a példáját.

Egészen ledöbbent, hogy mennyire békés az egész helyzet, ég azt is nyugodtan tûröm, hogy újra és újra megcsókoljon. Sóvárgok az érintéséért, annak ellenére, hogy a lelkem mélyén, még mindig menekülnék.
Csakhogy nyilvánvalóan, nem hagyhatom el. Vajon An és Yura is ezt érzi? Tényleg, õk merre vannak?
- An és Yura? – adok hangot kérdésemnek, szinte suttogva. Félek, ha hangosabbra sikerül, eltûnik ez az idilli hangulat, és ismét rettegni fogok.

- Enniük kell lassan, vadásznak azt hiszem – feleli mosolyogva. Már a vadászat említésére is felébred bennem a vérszomj, és remegve próbálom elfojtani. Ezt nem bírom! Miért, miért nem tudok uralkodni magamon? - Õk már távol tudnak maradni tõlem pár órára, de ne félj, minden bizonnyal annyit fognak odakint enni, hogy te is kaphass tõlük vért – simít gyengéden az arcomra, de válaszként halkan felmorranok. Megint nem vagyok ura önmagamnak.

- De én a te véredet – nyögök fel, elharapva a mondandómat, és kétségbeesett kiéhezettséggel kapok a nyakához. Hiába, hisz száraz, nincs egy csepp vére se. Csalódott sóhajjal eresztem el, miközben lágyan játszadozik tincseimmel.

- A kedvedért feltöltöm majd a testemet vérrel, kicsim – mosolyog rám, én pedig ösztönösen viszonzom. - Csak tudod, egy ideje nem volt szükségem vérre, An és Yura inkább egymásból táplálkoztak, de nem szívesen nézném, ahogy mindketten téged érintenek, vagy te õket – fejezi be, elsötétülõ tekintettel. Nem igazán értem, hisz õk is érinthetik egymást, ráadásul An vére is csillapította szomjam, ha nem is volt olyan jó, mint az övé.

- Haragszol rájuk? – nézek fel rá kérdõn.

- Dehogy, kicsim, szó sincs errõl. Csupán annyi, hogy téged magamnak akarlak. Csak magamnak… - mondja, és az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy megint megcsókolhasson. Készségesen hagyom magam, és néha-néha, bátortalan próbálkozást teszek a viszonzásra.

 
***

Fogalmam sincs, mennyi idõ múlva, kiszállunk a vízbõl, és miután megtörölköztünk, kapok tõle ruhát. Jobb is, ha nem kell többé látnom, a temetési ünneplõmet.

A saját lakrészébe vezet, én pedig kíváncsian tanulmányozom a barátságos barlangot. Ennél ijesztõbbre számítottam.

- Vetkõzz le kicsim, és mássz be az ágyba – utasít, miközben nekiáll õ is vetkõzni. Nem moccanok, csak pirulva figyelem, mígnem egy szál alsóban felém fordul. Tekintetem akaratlanul is végigsiklik rajta, majd gyorsan félre kapom a fejem.

- Ne félj Faustom, nem teszek veled semmit, csak szeretném, ha a testvéreid érkezése után aludhatnánk. Engem is kifárasztott a visszatérítésed, gondolom, te is fáradtnak érzed a lelkedet egy kissé.

- Mikorra érnek vissza? – kérdezem, miközben elgondolkodok a kijelentésén. Valóban elfáradtam, és még mindig teljesen össze vagyok zavarodva. Már nem tudom mi a helyes, mit is kéne tennem.

- Én nem tudhatom, csak a lelkük mozgását érzem. A közelségükre a te szaglásod adja meg a választ, angyalom – hallom meg a hangját magam mögül, majd testét is megérzem, ahogy hátulról átkarolva, magához húz. – Érzed már vér szagát, kicsim?
- Igehn – sóhajtom kábán, miután a levegõbe szagolva, szinte nyelvemen éreztem a vér fémes ízét. Szemfogaim rögtön meg is nyúlnak, ezúttal jóval enyhébb fájdalommal. Pár pillanat múlva, meg is jelennek, miután engedélyt kapnak a belépésre.

 
- Remélem, neki is maradt valami – szólal meg Enthor szemrehányóan, mire Yura vigyorogva megindul felénk. A friss vér illatától, már vesztem is el a fejem, és ahogy mellém ér, fogaimat belé mélyesztem. - Mostanában, amíg ilyen éhes Faust, egyikõtök mindig több vérrel térjen haza. Nem akarom, hogy meghaljatok. Nem, veheted vissza a vért, Yura. Majd An segít neked. – Csak kábán halom a hangját, leköt a táplálkozás, de egy idõ után érzem, hogy Yura enyhén remegni kezd, így gyorsan elszakadok tõle, mielõtt baja komolyabb baja esne.

Míg õ An karjaiba omlik, én Enthorhoz bújok, de mikor elenged, engedelmesen vetkõzök le, és bújok be az ágyba, elfészkelve magam a puha takarók alatt. Enthor pedig mellém telepszik, egyenlõre csak ülve.

 - Nos, kielégítették az étvágyadat, kicsim? – kérdi halkan, miközben két társamat figyeli, akik már egymás ajkait falják.

Megszeppenten figyelem, ahogy egyre tovább mennek, és már egymás ruháit kezdik bontogatni. Oldalasan Enthorra pillantok, miközben ülõhelyzetbe tornázom magam, de õ csak elmerengve figyeli õket. Én ellenben meg vagyok riadva, az új helyzettel nem igazán tudok mit kezdeni.

Mikor ketten voltunk, kábultan, elvarázsolva, egészen más volt. De õk szemérmetlenül haladnak, nem zavarja õket a jelenlétünk. Mélyen elpirulva fúrom a fejem a párnába, kiterülve az ágyon. Szaporán kapkodom a levegõt, beleszuszogva az ágynemûbe, de így is hallom kéjes, gyönyör teli nyögéseiket, ahogy minden bizonnyal egymást kényeztetik.

- Ne félj kicsi Faustom, csak hallgasd õket, és élvezd! – hallom meg hirtelen, Enthor lágy hangját, a fülemnél, és érzem ahogy egyik kezét letámasztva mellém, a hátamhoz simul. Bennem reked a levegõ, de végül tétován fordulok a hátamra, hogy szembetaláljam magam vele. Arca csak pár centire van az enyémtõl, színtelen szemei lágyan fürkésznek, és ezzel régen várt megnyugvást ad, még ha csak pillanatokra is.

Szaggatottan felsóhajtok, majd az alig távolságot is nullára csökkentve, ezúttal önszántamból kapok az ajkai után, és nem is harapási szándékkal. Érzem, ahogy elmosolyodik, az elégedettség szinte árad belõle, és szenvedélyesen veszi át az irányítást, tapogatózó, bizonytalan ismerkedésemen.

An és Yura, egyre hangosabban nyögdécsel, én pedig Enthor szájába sóhajtom tétova kérdésem.

- Te is… te is AZT akarod?

- Õk se azt csinálják – kuncog fel halkan. – Csak ezt!

Meglepetten nyögök fel, ahogy egyik kezével lejjebbnyúl, és végigsimít éledezõ férfiasságomon. Hátravetem a fejem, és kábán nézek fel rá. Eddig, egyszer se érintett ott, annak ellenére, hogy mindenhol máshol, igen.

De félek. Félek, mert úgy érzem, képtelen leszek megálljt parancsolni saját magamnak, ha folytatja. Pedig jólesik, hisz gyengéden, de izgatóan simogat, és legszívesebben bíztatnám, hogy tovább, tovább!

- Kéhrlek…neh… - nyöszörgöm mégis, oldalra fordítva a fejem. Ebben a pillanatban, An és Yura szinte felsikolt, orromat pedig megcsapja a kéj és a vágy mámoros, nehéz illata. Összerezzenek, és zihálva gördülök ki Enthor keze alól, összegömbölyödve az ágy másik végébe húzódok, teljesen elbújva a takaró alatt.

Nem vagyok olyan messze tõle, hogy fájjon, de máris hiányzik a közelsége. Hallom, hogy testvéreim halkan szuszognak a kielégüléstõl, és érzem magamon kíváncsi tekintetük. Szégyellem magam, hogy ilyen könnyen felizgultam, meg kell tanulnom, uralkodni magamon, még akkor is, ha ilyen szoros kötelék fûz Enthorhoz.

Yura hozzám lép, megismerem az illatát, és felemeli védõbástyaként funkcionáló takarómat. Elõttem guggol, és szélesen vigyorogva kuncog fel, mélyvörös arcomat látva.

- El se hiszem, milyen ártatlan vagy… - hajol közelebb, és lenyalja arcomról, saját, odamázolt vérét, majd felpattan, és visszapenderül Anhoz.

- Elmehettek – szólal meg Enthor halkan, én pedig döbbenten nézek utánuk, mígnem megérzem a fejemen, nekromantám kezét. Tétován fordulok felé, az ágyon térdel, nem messze tõlem.

- Csak nem szégyenlõs vagy? Zavart a jelenlétük? – susogja a számra, de csak hevesen megrázom a fejem, és próbálok elhúzódni a bûvkörébõl, csakhogy a menekülési lehetõségeim korlátozottak. Mögöttem az ágytámla, mellettem a földön landolás. Elmosolyodik, és arcomat a kezeibe fogva, egy rövid csókot nyom az ajkaimra, majd elhúz az ágy szélétõl.

Kezes bárányként simulok a karjaiba, ahogy õ is lefekszik. Kényelmesen elfészkelem magam, arcomat a nyakához fúrva.

- Aludj csak, nem teszek semmit – leheli a fülembe, én pedig jólesõ borzongással hunyom le a szemeim. Hiszek neki, nincs rá okom, hogy ne tegyem.

Hagyom, hogy az ólomsúllyal rám telepedõ fáradtság, mély, álmokkal teli alvásba taszítson. Tudatalattimra, az álmaimra hagyom, hogy megburkozzanak a ma történtekkel.

***

Remegve, zihálva riadok, ösztönösen, szorosabban simulva a mellettem pihenõ testhez. Rémálmok… szellemek és halál mindenütt, de ahogy felébredek, rá kell döbbennem, hogy mindez valóság volt. Elhúzódok Enthortól, és az ágy szélére ülve, üres tekintettel kezdem csavargatni egyik hosszabb tincsemet.

Amit eddig visszatartottam, kezd feltörni belõlem, és torkomat fojtogatja a hisztérikus sírás és a fájdalom. Meghaltam, mégis itt vagyok. Fogalmam sincs, hol az az itt, csak sötét falakat látok magam körül. Felállok, és remegõ léptekkel sétálok az ajtóhoz. Nincs messze tõle, de már most nehezen veszem a levegõt, lelkemet szinte elnyomja a fájdalmas sóvárgás.

Megindulnak a könnyeim, és visszabotladozok az ágyhoz, lerogyva a végébe. Hangtalanul sírok, csak vállamat rázza a néma zokogás. Ez ár csak utóhatás, talán beletörõdtem a dologba. Ez nem jelenti azt, hogy nem akarok elmenni, habár tudom, hogy Enthor nem akar bántani.

Majdnem felsikoltok, mikor valaki hozzám simul hátulról, de abból, ahogy háborgó bensõm megnyugszik, rögtön tudom ki az. Hirtelen fordulok meg, és kucorodok az ölelésébe. Nem barátkoztam még meg vele, de szükségem van rá. Elég csak egy pillanatra felpislognom rá, hogy tudjam, már az elejétõl fogva fenn van, mindent látott.

- Sa… sajnálom – utalok a szökési kísérletre, most még õszintén. – De haza akarok menni! – szipogom a mellkasának.

- Nem tanácsolom. Most még nem – feleli a fejét ingatva, én pedig már kétségbeesetten kérdezném, miért nem, de egy lágy csókkal belém fojtja a szót. Elernyedek, és tiltakozás nélkül hagyom neki. Nem kell sok, és ismét laposakat pislogok, õ pedig visszaterelve a takaró alá, megint magához húz.

***

Második ébredésem, jóval nyugodtabb, mint az elsõ volt, de így van lehetõségem zavarba jönni, mikor megérzem magamon, figyelõ tekintetét. Arról nem is beszélve, mit érzek, mikor rájövök, hogy egészséges férfi problémaként, reggeli merevedésem, az övének simul.

Felnyekkenek, és pánikszerûen fordulok meg, majd ugranék ki az ágyból, de visszahúz.

- Amit An és Yura tegnap csinált, akkor és ott, te se bántad volna, igaz? – súgja az ajkaimra forró hangon. Nagyot nyelek, de képtelen vagyok hazudni, biccentek.

- De… féltem, hogy nem leszek ura önmagamnak – lehelem a magyarázatom, és makacsul másfelé fordítom a tekintetem.

- Én vagyok az új urad, kedvesem – mosolyog rám, de valahogy nem tud megnyugtatni, rémülten kapom hátra a fejem.  
- Hogy… hogy ki? Az nem lehet, én meghaltam! Ki vagy te?! – darálom értetlenül. Mégis mirõl beszél, hogy lehetne bárkinek is az ura?  
- Ne idegeskedj, baja esik a családodnak – int meg, a körülöttünk feltámadó szélre célozva. Én csinálnám? - Másrészrõl a nevem Enthor, és nekromanta vagyok – hajol meg színpadiasan. Megnyugszom, hisz akkor õ csak egy halottlátó, amilyen én is voltam, aki kissé sokat képzel magáról.

 - Nem is léteznek nekromanták – vágom rá határozottan, de jóval riadtabban húzom össze magam, mikor gunyorosan felnevet.
- Úgy véled, kedves Faust? Pont te, aki látta a holt lelkeket, és aki holt lélekként épp egy… hm… másoknak látható személlyel beszélget? – kérdez vissza, és majdnem rákérdezek, hogy honnan tudja a nevem, mikor eszembe jut, hogy olvashatta a síromon. Ebben még nincs semmi misztikus. Viszont amit mond…

- Nem értelek. Nem élõ vagy? – faggatom tovább, habár van egy olyan érzésem, hogy inkább el kéne tûnnöm a közelébõl.
- Az túlzás – sóhajt fel, megkerülve a válaszadást. - Na, de kedvesem, késõbb még beszélgetünk, egyelõre gondoskodnom kell arról, hogy ne kószálj el lélekként semerre.

Rémülten figyelem, ahogy el kezd kotorászni a zsebében. Mit akar tenni? Egyáltalán mi köze van hozzám?

- Jaj ne félj husi, nem fog fájni – kacsint rám, majd elõhûz egy fura ékszert, és meglengeti elõttem. Riadalmamat legyõzi a kíváncsiság, és érdeklõdve vizsgálom meg. Nagyon szép, de mintha régi is lenne. - Fáradj be új otthonodba, kedves Faustom.

Erre már felkapom a fejem, és gyanakodva függesztem rá tekintetem. Mit ért új otthon alatt? Hisz én már halott vagyok.

- Mit akarsz velem csinálni? – nyekkenem kissé rémülten
- Mindent megtudsz ma éjszaka szépségem, de most bújj be ide a kedvemért – feleli egy újabb kacsintás kíséretében, majd különös kézmozdulatot tesz. Menekülnék el elõle, de valami legyõzhetetlen erõ, egyszerûen beszippant az ékszerbe. Fogalmam sincs, mit történt, vagy történik, rémülten próbálom felszabadítani a lelkem, de semmit nem érek el vele.

***

Nem tudom mennyi idõ telt el, talán csak pár perc, de lehet, hogy napok. Már nem próbálok kitörni, feladtam. Érzem, hogy valami megváltozott benne és körülöttem, mióta a függõben vagyok, de nem tudnám beazonosítani a dolgot.

Hirtelen különös érzésem támad, és ismét nekikezdek a vergõdésnek. Valami van a közelemben, ami kell, ami hozzám tartozik. Szabadulni akarok, rá akarok jönni, mi vonz mágnesként. Egyre többet érzékelek a külvilágból, ahogy feszegetem börtönöm határait, de képtelen vagyok szabadulni.

Aztán változást észlelek, mintha az ékszer már nem tartana olyan erõsen, jóval nagyobb teret kap a lelkem, én pedig elfoglalom a rendelkezésemre álló helyet. Valaki ordít a közelemben, egyre élesebben hallom. Mintha a saját hangom lenne… De az lehetetlen, én meghaltam, a lelkem pedig most épp hallgat.

Márpedig ez én vagyok! Tudom, érzem, visszakaptam a szilárd testem, de félek, remegek, nem értek semmit. Nem vagyok ura a tetteimnek, csak egy ismerõs, biztos pontot keresek a körülöttem örvénylõ energiák között, és mikor megtalálom, ösztönösen vetõdök felé. Kemény mellkasnak ütközök, és kába nyöszörgéssel temetem bele az arcom.

- Ne félj kicsim, már vége… már jobb lesz lassan – jut el hozzám a nyugtató, csendes hang. Felemelem a fejem, és rá nézek, de nem látok, nem fogok fel semmit. Elhúzódok, mikor valamit öntene a számba, újra és újra. Taktikát vált, valami ellentmondást nem tûrõen tapad az ajkaimra. Nyelem a sós, fémes folyadékot, amit belém diktál, majd reflexszerûen marok rá, és mikor elhúzódik, hajolnék felé, de eltol. Biztonságot keresve bújok a testéhez, és szép lassan kezd elmúlni a kábaságom. Felrémlik elõttem, mi is történt az elmúlt pillanatokban, és felkapom a fejem.

- Megint te? – kérdezem remegve, mikor felismerem a személyes Kaszásom. - Enthor… - súgom a nevét, mire elvigyorodik.
- Üdv a világomban, szépségem – kacsint rám, még inkább összezavarva. Körbe pislogok, de nem ismerek rá semmire.

- Hol vagyok?
- Egy barlangban, a föld alatt. Az ölemben, a karjaimban, és itt is maradsz egy idõre.
- Miért? Engedj el! – reagálom le riadtan a válaszát, és kissé hátrébb húzódok. - De én hogy… ez az én testem! Feltámasztottál? – nézek rá tágra nyílt szemekkel, miután végigtapogattam a testem. Akkor jól éreztem… ez én vagyok.
- Nem picim, nem támasztottalak fel. Csak elindítottalak a vámpírrá válás útján – nevet fel, és mielõtt rémült kétségbeeséssel több magyarázatot követelhetnék, két, kábé korombeli fiú jelenik meg.

- Vá…vámpír? – nyögöm halkan, és tekintetem a két megjelenõre siklik. Õk is…? Nincs idõm hangosan kérdezni, iszonyú fájdalom nyíllal a fejembe, a szemfogaimtól kiindulva, ás felkiáltok kínomban. Megérzem a két srác közelségét, nyugtató érintéseit, de csak a tûhegyes fogaimmal feltörõ vérszomjat érzékelem. Enthor ereje a legvonzóbb, a nyakába marok, de száraz, egy cseppet se tudok kiszipolyozni.

- Tényleg nekromanta vagy? – hajolok el tõle, és csillogó szemekkel figyelem. Fogalmam sincs mi ütött belém, ez a vadság nem én vagyok, nem tudok parancsolni magamnak.
- Az vagyok, picim. Mostantól hozzám tartozol, velem fogsz élni. – Nem tetszik a válasza, így mikor arcomra simít, egyszerûen belemarok. Ez persze neki nem jön be, szabad kezével lekever egyet, mire elengedem.

Tekintetem a mellettem ülõkre siklik, és ahogy egyikük nyújtja a kezét, nem habozok, rávetem magam, és mohón kortyolni kezdek a vérébõl. Pedig nem akarom, tényleg nem akarom. Ez… ez visszataszító, egy szörny lett belõlem.

Mégis ösztönösen kínálok neki kárpótlást, de kezem helyett, a nyakamba mélyeszti a fogait. Felnyögök és elengedem. Letisztogatom nyelvemmel a számat, és erõtlenül megpróbálom eltolni. Miért a nyakam, ez így nekem túl közeli!

- An, elég! – érkezik az ellentmondást nem tûrõ utasítás a nekromantától, mire testvérem kelletlenül elenged. Pihegve rogyok a karjaiba, majd arrébb húzódva, inkább Enthor közelségét választom. Tõle jobban félek, mégis képtelen vagyok elszakadni tõle.

- Sajnálom, túl finom vagy – szabadkozik An halkan, én meg csak biccentek, fogalmam sincs, mivel lehetne ezt udvariasabban lereagálni. Kimerültem, sajognak a fogaim, és gyengének érzem magam.

- Haza akarok menni! – nyöszörgöm, és eltolva magam Enthortól, botladozva megindulok a barlangban arra, amerrõl a friss levegõ szivárgását érzem. A két vámpír mozdulna utánam, de a nekromanta nyugalomra inti õket. Vár.

Én pedig felbátorodva próbálok messzebbre jutni, de két lépés után, zihálva földre rogyok. Nem megy, egyszerûen fizikai képtelenség számomra a továbbhaladás. Szipogva húzom össze magam. Fáj és éget valami belülrõl, mintha hiányozna egy részem.

- Nem mehetsz el mellõlem, még jó darabig. Késõbb is csak bizonyos idõkre, hacsak nem, ismét a föld alatt akarod végezni – lép mellém Enthor, és leguggolva, lágyan simít az arcomra.

Ismét elkábulok a közelségétõl, megszûnik a belsõ nyomás, és mikor emelne fel, félretolom a kezét, és magamtól állok talpra.

- De hát… de hát a családom…

- Nem mehetsz vissza hozzájuk, már ez az otthonod. Ne felejtsd kisszívem, hogy te halott vagy a szemükben, nem találkozhatnak veled! – súgja halkan, a fülemhez hajolva.

Görcsösen összerezzenek, és a felismerés villámcsapásként ér. Igaza van… Habár, ha megjelennék a családom elõtt, és elmagyaráznám mi történt, biztos elfogadnának. Még ilyennek is…

- Jól jegyezd meg kicsi Faust, hogy csak addig „élsz”, míg az ékszer a nyakadban van, és te, az én közelemben maradsz. Ellenkezõ esetben, a lelked ismét testetlen lesz, mert hordozója rothadásnak indul! – Maga felé fordítja félrehajtott fejem, és a szemembe nézve várja a reakciómat.

- Értem… - lehelem alig hallhatóan, de a vége szipogásba fullad. Lehunyom a szememet, hogy visszatartsam könnyeimet, így már csak akkor eszmélek a közelségére, mikor az ajkaimra hajol, nyelvével egyszerûen a számba törve.

Eszembe se jut ellenkezni, kétségbeesetten vágyom az ereje közelségére, tényleg képtelen lennék elszakadni tõle.

Forrón, de türelmesen csókol, szép lassan térképezve fel magának, minden egyes porcikámat, nekem pedig nem kis erõfeszítésembe kerül, hogy ne viszonozzam a csókot. Majdnem összeesek a merõben szokatlan érzéstõl, de szilárdan tart. Mikor végül elválik, pihegve, kábán nézek fel rá, de nem tudom leolvasni érzelmeit az arcáról.

- Miért pont én? – szuszogom alig hallhatóan, mire elvigyorodik.

- Majd kiderül idõvel az is. Most gyere, mosakodj meg, és megyünk aludni, szükséged van a pihenésre!

- Megyünk? – kerekednek el a szemeim, a többes számot hallva.

- Pont most tapasztalhattad, milyen kellemetlen, ha elhagyod a közelségem. Szeretnél még belekóstolni a fájdalomba? – hajol ismét közelebb. Némán, riadtan rázom meg a fejem, és mikor megindul a labirintusszerû járatok egyikén, követem.

Én itt könnyedén eltévednék, habár a kiélesedett hangok és szagok, talán segítenének a tájékozódásban. Bal szememmel, továbbra is érzékelem a különös alakokat magam körül, de most jóval élesebbek, ijesztõbbek. Õk nem olyan kedves, röghöz kötött lelkek, akik általában körülöttem lézengtek.

Belõlük árad valami fenyegetõ, így önkéntelenül simulok Enthorhoz. Õ biztos kordában tudja tartani õket. Nem tol el, csak elégedetten elvigyorodik.

- Okos fiú, látom tanulsz. Valóban nem árt távol tartanod magad tõlük, õk nem olyan készségesek, mint An és Yura. – Kiérzem a hangjából a rejtett utalást, miszerint, ha elhagyom õt, majd a sötét árnyak fognak visszatessékelni. Félek tõlük, ahogy félek Enthortól is, de a vérszomj és a fájdalom, ami a közelsége nélkül rám tör, még rosszabb.

Majd ha már ura leszek önmagamnak, akkor lesz lehetõségem megszökni mellõle. Mert annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, még nem bántott, nem akarok vele maradni. Én meg akarom keresni a családom… Talán valahogy, lehetek újra ember.

- Látom a tekintetedben, hogy min gondolkozol Faust, de jobb ha tudod, számodra nincs már felmentés, mint Goethe Faustjának. Te már hozzám vagy kötve örökre, akár tetszik, akár nem! – Oldalasan figyel, de tudom, hogy egy rezdülésem se marad rejtve elõtte. Látja, hogy arcomon a rajtakapottak halvány pírja, keveredik a kétségbeesett, csapdába csalt vad félelmével.

- De mégis mit akarsz velem? Miért hoztál vissza, ha utána neked is csak folyton a terhedre leszek? Miért szakítottál el a családomtól, hisz szellemként velük lehettem volna?! – meggondolatlanul buknak ki belõlem a vádló kérdések, habár kétlem, hogy akár egy karcolást is ejthetnének az önérzetén.