Egyik nap azonban végre sikerrel járunk. 
A megbeszéltek szerint, lendületesen menekülök a barlangból, figyelmen kívül hagyva Enthor egyre feszítõbb hiányát. Kiérek a szabadba, és lihegve torpanok meg, kezemet fintorogva szorítva a mellkasomra. Fáj, egyre inkább fáj, de erõsnek kell maradnom, ha most visszafordulok, Enthor tovább szenved.
- Csak nem egy eltévedt, szabadulni vágyó lélek? – csendül fel egy lágy, dallamos hang a fák közül, mire kissé ijedten kapom fel a fejem. Mikor megpillantom a felbukkanó alakot, érzelmek sokasága rohan meg. Egyszerre érzek örömöt, hogy végre megjelent akit kerestünk, némi félelmet, csodálatot, és kábultságot. Azzal viszont, hogy erõsen koncentrálok szerelmemre, sikerül kitisztítanom a gondolataimat.
Lihegve figyelem, ahogy a kifejezetten gyönyörû, szárnyas teremtmény közvetlenül elém lép, de mikor a lelkemet magábafoglaló nyakék felé nyúl, ösztönösen, riadtan lépek hátrébb.

-Tõlem nem kell félned, szépségem – mosolyodik el, hangja kedves, megnyugtató, teljesen megrettenek, mikor egy pillanatra bedõlök neki. – Csak segíteni szeretnék, megmenthetlek. Visszaadom neked az uralmat saját lelked felett...
- Magadat se tudod megmenteni, Védelmezõ! – vág közbe Mihael, és a következõ pillanatban a többiekkel együtt rávetik magukat. Az angyalt hirtelen éri a támadás, el volt foglalva velem, nem érezte meg a közeledésüket, vagy legalábbis azt gondolta, mint üldözõim, messzebb járnak még. Mindenesetre hõsiesen küzd ellenük, de alulmarad.
- Faust, menj vissza, kezd sok lenni a távolság neked! – utasít Mihael, én pedig engedelmesen, megkönnyebbülve fordítok nekik hátat.
- Mond meg Enthornak, hogy sikerült! – kiált utánam Yura, miközben Mihael elkezdi vezetni befelé az angyalt. Bólintok, és szinte lélekszakadva rohanok beljebb a barlangrendszerben.

- Enthor! – kiáltom, amint megpillantom õt. Az ölébe vetem magam, olyan szorosan ölelve, amennyire csak tudom. 
- Mi történt? – kérdezi halkan, de közben a többiek is beérnek. - Nahát… - mosolyodik el, megérezve az ismeretlen jelenlétet. 
- Sikerült! Hallod? Sikerült! – lelkendezek, újra és újra csókokat nyomva az arcára. 
- Hogyan?
- Faust eljátszotta, hogy szökni akar, mi meg nem hagyjuk neki. Itt fogtuk a barlang elõtt, Faust oda tudott kijönni nélküled - mondja An. 
- Mihael, a szertartást elkezdenéd? – fordul Enthor Mihael felé, aki egy igennel felel, aztán Foxal együtt elkezdenek készülõdni.  
- Kicsi Faust, szegény, eltévedt Látó… még megmenthetlek, gondolj a családodra… mennyire szomorúak lennének, ha… - A családom említésére, a kisugárzásának felerõsödésére feszültebb leszek, erõsen kell Enthorra figyelnem, hogy ne érje el a célját.

- A családom örülne, ha tudná, hogy a halálban lettem a legboldogabb és nem szenvedek – szögezem le végül, páromhoz bújva, õ pedig elégedetten ölel magához. 
- Ne fáradj Védõ, felesleges a halál elõtt is ezzel szenvedned. Inkább imádkozz, hogy újjászülethess – mondja fennhangon. 
- Én újjá fogok születni Enthor, de te hatalmas bajt szabadítasz magadra és a fiaidra emiatt. Meg fognak engem bosszulni - sziszegi a Védõ idegesen, de kiérzem a hangjából a félelmet és gyûlöletet is. - Ha tudnád, hányszor hallottuk már ezt - szólal meg Mihael. - A társaid nem kockáztatják, hogy szembeszálljanak velünk, a Fekete Angyallal, a sereggel, amit rátok vagy a halandókra szabadíthatunk. De ha nem haragszol…
Elkezdik, és ha nem Enthorért történne mindez, valószínûleg nem tudnék megmaradni a szobában. Nézni így se tudom, de hallom a Védõ fájdalmas kiáltásait.

Aztán egyszer csak An felém nyújt egy kelyhet, én pedig átvéve tõle, Enthor felé nyújtom. Belekortyol, én pedig mereven figyelem, hogy mi történik. Úgy tûnik lassan visszanyeri a látását, és bár elõször az angyalt pillantja meg, hamarosan felém fordul. Mikor látom, hogy a szeme már nem fénytelen, és tényleg engem lát, örömömben bekönnyezek, és visszalépek elé. 
Átkarolom a nyakát, közelebb húzom magamhoz, és úgy csókolom, mint eddig még soha. Minden érzelmemet, szerelmemet, szenvedélyemet, aggódásomat és megkönnyebbülésemet beleadom, de természetesen õ vezet. Kis idõ múlva elszakad tõlem, és a fülemhez hajol. 
- Ha látni akarod a családodat, visszavihetlek hozzájuk – suttogja, hogy csak én halljam. - De biztosnak kell lennem benne, hogy nem mérgezett meg az angyal a szavaival. Biztosnak érzed a szerelmedet irántam, kicsim? – simít végig az arcomon.

Meglepetten pislogok rá, hosszú pillanatokig gondolkodok a családom meglátogatásán, kérdésére viszont azonnal tudom a választ.
- Mindennél jobban szeretlek – szólalok meg végül határozottan, de halkan. – És éppen azért, mert már te jelented számomra a világot, nem szeretnék visszamenni hozzájuk.
- Biztos vagy benne, Faust – lepõdik meg kissé, én pedig hezitálás nélkül bólintok. Már átgondoltam a dolgot, és ez tûnik a legjobb döntésnek.
- Tudom, hogy sokáig nyúztalak ezzel, és ez volt minden vágyam, de az elmúlt napokban meg is feledkeztem róluk, mert csak érted aggódtam. Szeretem õket, mindig is fogom, de számukra már halott vagyok. Ha látnám õket, de meg nem érinthetném, hozzájuk se szólhatnék, csak feltépõdnének a sebeim. – Elhalkul a hangom, és sóhajtva fúrom arcomat a válla és nyaka hajlatába. – Már csak te kellesz... Ennél biztosabbnak nem érezhetem a szerelmemet!

Érzem, ahogy izmaiból kiszáll minden feszültség, és egy mély sóhaj után szorosan magához ölel. Boldogan bújok a karjai közé.
- Faust – suttogja halkan a nevem, és mikor felemelem a fejem, szenvedélyesen, mélyen megcsókol. Karjaimat a nyaka köré fonom, addig mocorgok, míg szembe nem ülök vele, két oldalt térdelve mellette a kõtrónján.
Kezei felsõm alá siklanak, és mikor közelebb simulok hozzá, érzem, hogy férfiassága kezd éledezni, ahogy az enyém is. Picit tétovázva, és mélységes zavarban simítom meg a mellkasát, mire egyik keze lejjebb csúszik a fenekemre, és belemarkol.
- Enthor... itt? – nyekkenek fel, riadtan nézve körbe. A terem azonban üres, se az angyalnak, se a többieknek nincs nyoma, mintha tudták volna, mi következik.
- Ahol te szeretnéd, kicsim – mormolja a nyakam bõrébe. Lehunyt szemmel élvezem gyengéd harapásait, csókjait, és érzem, hogy megnyúlnak a fogaim.

Elnyílt szájjal, levegõ után kapkodva remegek az érintései alatt, és biztos vagyok benne, hogy nem lenne türelmem elmenni az ágyig.
- Itt... máshol... bárhol a tiéd vagyok! – pihegem, és engedve a csábításnak, készülök a nyakába mélyeszteni a fogaimat, de megállít.
- Még friss bennem az angyal vér, várj egy pár órát a táplálkozással, különben a rabjává válsz! – figyelmeztet, és utasít is egyben. Csalódottan kényszerítem magam az agyaraim visszahúzására, és ezt látva lágyan elmosolyodik. – Addig kárpótollak mással! – duruzsolja az ajkaimra, és közelebb préseli magához a csípõmet, összeérintve most már teljes merevedésünket.
Fejemet hátravetve nyögök fel, õ pedig kihasználja a lehetõséget, és ismét a nyakamat kezdi ostromolni, egyre lejjebb haladva. Kipattintja ingem gombjait végig, megrágcsálja és nyalogatja mellbimbóimat, én pedig egyre inkább elveszítve a képességet a józan gondolkodásra, kábán egyenesedem ki, hogy minél jobban elérjen.

- Szabadulj meg az alsóidtól, szépségem! – leheli a számra, én pedig engedelmesen mászom le az ölébõl annyi idõre, hogy lerúgjam magamról a cipõimet, és kilépjek az alsó ruházataimból. Pipacs pirosan, vágytól égõ testtel, egy szál kigombolt ingben helyezkedem el ismét a combjain, õ pedig elégedetten mér végig, elidõzve kemény férfiasságomon. Ösztönösen kezdeném takargatni magam, de kiszáll a fejembõl a szándék, mikor lágyan végigcirógatja hátamat, és meg sem áll fenekem két partja közti résig.
Összeszorított szemmel, halkan felsikkantok, mikor egyik ujját belém vezeti, de aztán hangomat elnyeli egy vad, szenvedélyes csókkal. Szinte elolvadok a karjai közt, és ahogy a kezdeti feszítõ fájdalmat kéjes érzések veszik át, ösztönösen mozdulok, hogy mélyebbre érhessen.
Elvesztem az idõérzékem, azt se tudom hány ujjal tágít már és mióta, de érzem, hogy õ is egyre nehezebben veszi a levegõt.

Feljebb emelkedek, mire kérdõ tekintettel húzza ki az ujjait, én pedig lecsúszom a földre, két lába közé, és ahogy egyszer már tettem ebben a helyzetben, kiszabadítom nadrágjából kemény hímtagját. Pillanatnyi hezitálás után végignyalok rajta, és aztán felnézve rá, a számba fogadom, amennyire csak tudom. Felszisszen, és mindkét kezével a karfára markol, de nem veszi le rólam a tekintetét.
Ügyetlen vagyok, tudom jól, de próbálkozok, és annyira legalább biztos jó a dolog, hogy benedvesítsem kicsit.
- Faust, gyere! – morran egy idõ után, és amint kiejtettem a számból, felránt az ölébe. Azonnal a megfelelõ pozícióba kerülök, és kissé elhamarkodott módon, rögtön magamba vezetem. – Ne olyan gyorsan! – kapja el a csípõm mindkét kezével, mikor fájdalmasan felnyögök, de türelmetlenségem nem ok nélküli. Ég érte a testem, úgy vágyom rá, ahogy még soha, és ezt csak fokozza az iránta érzett szerelmem.
- Enthor... Enthor... – nyöszörgöm folyamatos mocorgás, és hozzá simulás közepette, és nem kell sok, elérem a célom. Önuralmát vesztve, felmorranva húz magára teljesen, én pedig szájába sikkantom fájdalmas, kéjes élvezetem, mert azonnal elmegyek.

Õ azonban nem áll meg, és pár pillanat múlva ismét kemény vagyok, és a csípõmön pihenõ keze által diktált tempót követve, magamtól kezdek el mozogni rajta. Meg se próbálom visszafogni a hangom, csak valahol a tudatom legmélyén sejtem, hogy ettõl az emléktõl igen nagy zavarban leszek késõbb. Perpillanat azonban semmi más nem érdekel, csak bennem mozgó kedvesem, a testemet feszítõ és körülölelõ forróság. Sóhajai és elsuttogott becézései az ajkaimon, szenvedélyes csókjai, és testének vad remegése, mikor mély nyögéssel belém élvez.
Amint elönti bensõmet melegsége, ismét felsikoltva élvezek el, és pár pillanatra öntudatlanul rogyok rá.
Hátamat cirógató, lágy érintéseire térek magamhoz, és kimerülten, de boldogan mosolygok fel rá, amit õ elégedetten viszonoz.
- Szeretlek – suttogom, õ pedig hosszan, és jóval szelídebben, mint aktusunk közben, megcsókol, mielõtt válaszolna.
- Én is szeretlek, kicsim! Most viszont elviszlek lemosdani, és utána alszunk, mert az elmúlt napokban egyikünknek se sikerült sokat! – Közben megemel kicsit, hogy kihúzódhasson belõlem, és amennyire velem az ölében sikerülhet, rendbe rakja a ruházatát.
- Rendben... – motyorászom, és tényleg alaposan megrohan a kimerültség, mert megmoccanni sincs erõm, na meg kedvem. Halkan felnevetve veszi tudomásul a dolgot, és nem rak ki az ölébõl, térdeim alá nyúlva, és hátamat megtámasztva áll fel felem, hogy meginduljon a barlangi tó felé.

Ahogy kettesben vagyunk, a kiskoráról mesél nekem. Érzem, próbál megvigasztalni, legalábbis éreztetni, hogy mellettem van, így én is igyekszem mutatni neki, hogy semmi sem változott: szeretem és õ a mindenem.
- Én hittem volna neked – suttogom a fülébe.
- Nem erre akartam utalni. Csak elgondolkodtam, milyen lehet nem látni…
- Mivel ezzel megmentettelek titeket, nem érdekelne… nem érdekelne, ha legalább téged láthatnálak! – mondom. An és Yura miatt is megérte, Faust miatt pláne. De egy percre… csak egy pillanatra újra akarom látni õt. Szükségem van rá.
Csókolózunk, hozzám bújik, de érzem, hogy sír.
- Sajnálom… - szipogja, mikor a miértre kérdezek. – Ez most a boldogságtól volt.
- Mert én… mert én tényleg szeretlek, és ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire kerültem a szerelmet régen a betegségem miatt, most pedig, hogy elvileg nem is élek, tényleg boldog vagyok…
- Én is szeretlek – suttogom õszintén.

Két napig szinte semmi sem történik, mikor is egy beszélgetéskor már az elején érzem, hogy a Védelmezõ iránti hajsza kezd sok lenni a gyermekeimnek és Foxéknak is. Veszekednek, hogy milyen módszerrel lehetne elõcsalogatni õket,
- Mi lenne, ha mi magunk lennénk a csalik? – veti fel An. Micsoda?!
- Ki van zárva! És egyébként is, a vámpírok már nem gazdátlan lelkek, ok nélkül nem küszködnek velük.
- Milyen ok kell nekik? Vagy kiért jönnek még el a lelkeken kívül?
- Ok? Ki tudja, mindig más… És, hogy kik iránt érdeklõdnek még… talán a Látók iránt…
- Nem! – morgok rá Mihaelre, ordítani is kedvem lenne, de kincsem az ölemben ül és megrémülne. – Megbeszéltük Mihael!
- Hogy nem mondjuk el neki, míg nem áll készen! De szerinted nem szokott még bele ebbe a világba eléggé, ezek után se?
- Mirõl beszéltek? Rólam van szó, igaz? Mit nem mondtatok el? - kérdezgeti Faust.
- A szemed Faust. A Látóknak van ilyen tekintete. Az emberi varázstudóknak, akik különleges képességekkel születnek, és igen ritka közöttük azok, akik látják és hallják a lelkeket. Ritkaságuk miatt akarják maguk mellé állítani õket a Védelmezõk, és mi is - magyarázza neki.
- Akkor ezért…? – kérdezné kétségbeesetten, de azonnal közbe is szólok. Ezt kimondani is hülyeség.
- Nem! Nem ezért kötöttelek magamhoz, egyszerûen kellettél, a lelked… a szíved, te magad, nem pedig az erõd! - Õszintén szólva sosem érdekelt, hogy micsoda. Kellett és kész.
Megérti, hiszen a nyakamba csókolva fejezi ki, hogy nincs baj, viszont a témát nem tudjuk lezárni ennyivel.
- Ez megoldja a dolgot…
- Mi jutott eszedbe?
- Hát leszek én a csali! - mondja Faust.
- Felejtsd el! – parancsolok rá. – Nem kockáztatom, hogy elkapjanak! A Védelmezõk hatalmas bûverõvel bírnak, Faust! Ha kell, mágiát is használnak, hogy önként menj velük, vagy vigyenek erõvel.
- Bízz bennem, nem lesz bajom ! Nem fognak elcsábítani, nekem csak te létezel, én téged szeretlek. Éppen ezért teszek meg bármit, amivel segíthetek rajtad!

* * *

Pár nap telhet el. Faust kevesebbet van velem, de nem engedte, hogy más vigyázzon rám. Szerinte nem kell, hogy akárki a közelemben legyen, még a testvéreivel is összekapott, aminek nem örülök - de másrészt tetszik a birtoklási vágya.
Egyedül mondjuk kellemetlen, de még így is érzékelem a lelkeket magam körül, és nekik hála még egyedül sem szaladok neki semminek és nem esek el egy-egy kiálló szikladarabban.
Azonban egyre nehezebben viselem. Érzem, hogy minden erõmet felemészti, hogy túl tudjak lenni ezek, és ezért igyekszem sokat táplálkozni, de nem hat. Egyre nehezebb és nehezebb fenntartani saját létezésemet.  

Aznap, amikor már a legrosszabb és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem lesz elég erõm, hogy megvárjam, amíg elér hozzám egy Védelmezõ, hajnalodik, amikor visszatérnek.
- Enthor! - rohan elém Faust. Az ölembe veti magát és úgy ölel, mintha évezredek óta nem látott volna.
- Mi történt? - kérdezem halkan, de ekkor megcsapja az orrom egy érdekes illat. - Nahát… - mosolyodok el.
- Sikerült! Hallod? Sikerült! - lelkendezik, és össze-vissza csókolgatja az arcomat.
- Hogyan? - kérdezem.
- Faust eljátszotta, hogy szökni akar, mi meg nem hagyjuk neki. Itt fogtuk a barlang elõtt, Faust oda tudott kijönni nélküled - mondja An.
- Mihael, a szertartást elkezdenéd? - kérdezem, mire társam igennel felel, és már hallom is, hogy motoszkálnak és utasításokat ad Fox-nak.
- Kicsi Faust, szegény, eltévedt Látó… még megmenthetlek, gondolj a családodra… mennyire szomorúak lennének, ha… - kezdene bele az angyal. Még nekem is fáj hallgatni, An és Yura, de még Faust is érezhetõen idegesebb a jelenlétében. Fox, bár neki is rossz, már jobban bírja, hiszen rég óta társa Mihaelnek.
- A családom örülne, ha tudná, hogy a halálban lettem a legboldogabb és nem szenvedek - bújik hozzám kicsi Faustom, mire elégedetten ölelem magamhoz.
- Ne fáradj Védõ, felesleges a halál elõtt is ezzel szenvedned. Inkább imádkozz, hogy újjászülethess - mondom fennhangon.
- Én újjá fogok születni Enthor, de te hatalmas bajt szabadítasz magadra és a fiaidra emiatt. Meg fognak engem bosszulni - sziszegi idegesen.
- Ha tudnád, hányszor hallottuk már ezt - szólal meg Mihael. - A társaid nem kockáztatják, hogy szembeszálljanak velünk, a Fekete Angyallal, a sereggel, amit rátok vagy a halandókra szabadíthatunk. De ha nem haragszol…
És kezdõdik. Hallom, ahogy az angyal próbál küzdeni, de nem megy neki. Meglep, hogy Faust nem bõjik hozzám, pedig hallani a kiáltást, ahogy csapolják a Védõ vérét.
Aztán egy korsót tartanak az ajkaimhoz. Azt hiszem, Faust az. Belekortyolok, és ahogy végigfolyik a torkomon érzem, hogy el is oszlik a testemben.
Mesterünk lassan vissza is adja a látásomat, ahogy elér hozzá a friss, finom angyalvér. A kicsiknek, sõt, még Foxnak sem adtunk még soha. Nekik akár mániát is okozna és az angyalsereg tárt karokkal fogadna egy magányosan kószáló, angyalvérre éhes teremtményt a sötét oldalról.
Ahogy kinyitom a szemem, ami elõször elém tárul, az az angyal haláltusája.

- Ugyan ki kérne számon?! - nevet fel õrült hangon, mire a vörös fiú megszólal.
- Az uratok – mondja, mire Annal és Yurával felé pillantunk.

- Fox, ebbe ne szólj bele! – rivall rá Enthor, ami teljesen szokatlan tõle. Ráadásul miért Fox?
- A kicsi róka milyen nagy pofájú – pillant rá Lilith, és hozzá lépve, megrántja a láncát. A fiú felordít, és nekem is görcsbe rándul a gyomrom az emlékekre. Együtt érzek a zokogó fiúval, és teljesen ledermedek, An pedig inkább ugrana, hogy segítsen rajta, de Enthor megállítja.
- Elég legyen – dörren a hangja, mire Lilith rá néz. - Megadom magam, lefekszem veled – jelenti ki, mire megfagy a vérem, és kétségbeesetten sikítok fel.

- Nem! Nem teheted! – kiabálom, és ugranék is felé, de Yura elkap, és befogja a számat.
Miért? Miért? Nem értem! Egyáltalán nem, és piszkosul fáj!
Nem is igen tudok odafigyelni a diskurzusuk további részére, bár azt még felfogom, hogy a fiú szabadon engedését kéri elõbb. De hiába vergõdök, hogy a továbbit megakadályozzam, Yura nem enged, Enthro pedig a falhoz szorítja Lilithet. Elengedteti Foxal Mihaelt.
- Pusztítsd el! – utasítja barátját. Erre már nyugton maradok, úgyhogy Yura elveszi a kezét a számról.

- Mit adsz érte? – kérdezi Mihael szigorúan.

- Mi az, hogy mit ad érte? – sikítok fel riadtan. Fogalmam sincs, mi folyik itt, és félek, nagyon félek, hogy Enthornak baja eshet.

- A látásomat – érkezik a halk felelet..

- Mi az, hogy a látását adja, és miért?! – Nem értek semmit, kétségbe vagyok esve, és könnyeimtõl már alig látok. Mihael varázsszavai nem számomra ismert nyelven vannak, de nem is figyelek rájuk. Csak Enthorra függesztem riadt tekintetem, aki pont engem néz. Aztán egyszer csak Lilith teste eltûnik, Enthor szemében pedig kihuny a fény.
Yura fogása meglazul, és kitépve magam a karjai közül, Enthorhoz rohanok, és nekicsapódva átölelem.

- Enthor, kérlek! Ugye látsz engem? Nézz rám...! – könyörgök neki kétségbeesetten, mikor látom, hogy elnéz mellettem. De még így is csak a semmibe bámul, és kezét vezeti az arcomra.

- Foglak még látni – suttogja, mire felzokogok, és mellkasához hajtom fejemet.

- Mi történt? - kérdezi An. - Miért vakultál meg?

- Ezt az árat kellett adnia Lilith haláláért - feleli Mihael. - Ha egy nekromanta egy másik halálát kéri, fizetnie kell a mesterünknek, hogy elvegye annak az életét. Ez az ár mindig fontos kell, legyen. Enthornak a hangja, a látása és Faust volt a legfontosabb, ezt mindenki tudja. Ha a hangját veszti, nem tudna megvédeni titeket, ha történik valami, hiszen nem tudja kimondani az igéket. Faustot pedig semmiért nem adná. – Megremegek, és felcsuklom a sírástól, de csak még inkább bújok mesterem karjai közé. - Így a látását adta - sóhajt fel a mondandója végén. - Fox, kérlek, segíts – szólítja meg a vörös fiút.

- De a dolog visszafordítható – szólal meg a srác is, miközben segít Mihaelnek állni. - Csak idõ kell, és egy Védelmezõ vére, akkor a mesterük visszaadja Enthor látását. – Bátorítóan mosolyog rám, egy picit csillapítva sírásomon.

- Miért hívjátok Foxnak? – szipogom, hogy kicsit tereljem a figyelmem..

- A haja miatt – feleli Enthor. - És amikor ideges, olyanok a szemei, mint egy dühös kis rókának – mosolyodik el, de tekintete üres marad.

- És mik azok a Védelmezõk? – folytatom a kérdezõsködést.

- Angyalok - feleli Mihael. - Olyanok, akik azt csinálják mi, csak... a jó oldalon. Nem támasztanak fel senkit, de gondoskodnak a holt lelkekrõl. Ha egy rossz hasonlattal akarok élni, velük szemben mi vagyunk az ördögök.

- Nem olyan rossz ez a hasonlat, tekintve, hogy a ti uratok maga Lucifer - jegyzi meg Fox. - Oda fogunk költözni? – kérdezi Mihaelt.

- Igen. Oda kell költöznünk, Enthor nem tud egyedül táplálkozni sem, és nektek, hármatoknak az lesz a dolgotok, hogy keressetek egy Védelmezõt, hogy feláldozhattuk. Kicsi Faust, te pedig gondoskodsz majd a mesteredrõl – mondja, felém pillantva. Bólintok, és elhúzódom kicsit Enthortól, aki tehetetlenül ejti maga mellé a kezeit. Összeszorul a szívem. Kezeimet két oldalról az arcára simítom, és nyújtózkodva, csókot nyomok lehunyt szemhéjaira, majd a szájára.

- Nem lesz semmi baj – suttogja vigasztalóan, mikor elválunk. - Szeretlek... nem lesz baj – sóhajtja, mikor a vállára hajtom a fejem, eláztatva ruháját ismét feltörõ könnyeimmel.

***

Még hazafelé se tudom abbahagyni a sírást. Egyik oldalán én haladok, másikon An, a többiek kicsit lemaradva tárgyalnak a Védelmezõkrõl, én azonban egy szót se tudok szólni.

- Fogsz még látni, ugye? - kérdezi An, mire élénkül a sírásom.

- Fogok. Ha lesz Védelmezõ, onnantól csak egy szertartás és visszakapom a látásomat.

- És... most... milyenek a szemeid? - kérdezi An. Enthor kinyitja szemeit, melyekben, most a máskor fekete szembogár is ugyan olyan fehér, mint íriszei. Semmi érzelem, semmi abból a melegségbõl, amivel nézni tudott rám.
Kissé lelassulok, belefeledkezem a fájdalomba, így már csak arra eszmélek, hogy lemaradtam.

***

Mikor hazaérünk, a szobájába kísérjük, és a barlangi tóból hozunk vizet, majd én egy rongyot fogva áttörölgetem.

- Annyira sajnálom – suttogom szomorúan.

- Nincs mit sajnálnod – feleli lágyan.

- De... mi történt? – kérdezem, miközben hátradöntöm az ágyon, és mellé fekszem.

- Lilith magánál hordta azt, amibe a lelkét zárta. Ezt mindenki tudta, ezért sem engedett senkit a közelébe. Bennem bízott egyedül, ezért tudtam ezt megtenni. De ne sajnálj semmit, nekem a nyugalom mindent megér. És bízom Foxékban, szerezni fognak egy Védelmezõt. De elõtte tisztázunk kell valamit – sóhajt fel.

- Micsodát? – kérdezem kíváncsian, kissé aggódva, de legalább már nem sírok.

- A Védelmezõk angyalok voltak valamikor. Szépek, csábítóak. Ha bedõlsz nekik, elveszítelek, Faust. Ha saját akaratodból fogsz melléjük állni, el fogsz hagyni engem. – Megfeszülök szavai hallatán, hisz miért gondolja, hogy elhagynám bárkiért?

- Sosem hagynálak le senkiért és semmiért – jelentem ki dacosan, mire felsóhajt.

- Tudom, tudom kicsim, nem is azért mondtam. De hagyjuk is – kéri halkan.

Nem tudok mit mondani, látom rajta, hogy aggasztja a dolog. Még ha ezt már nem is tekintete fejezi ki, ha arca se tenné, akkor is megérezném.
Elkeseredetten bújok hozzá, õ pedig szelíden átkarolva húz magához. Ha nem is lát, legalább érez, így igyekszem minél közelebb lenni hozzá.
- Amikor kicsi voltam, folyton le volt ragasztva a bal szemem – kezdem halkan, közben a mellkasára rajzolok nonfiguratív mintákat. – Nem volt semmi baja, tökéletesen láttam vele, és kancsal se voltam. De a szellemek körülöttem, fõleg a rosszindulatúak, mindig megrémisztettek. Senki se hitt nekem, akinek elmondtam, így idõvel már nem meséltem róluk. De leragasztattam a szemem, mondván, hogy csúfolják. Fura volt fél szemmel élni…
- Én hittem volna neked – súgja halkan a fülembe.
- Nem erre akartam utalni – nevetek fel halkan, egy szégyellõs puszit nyomva az arcára. – Csak elgondolkodtam, milyen lehet nem látni… - halkul el a hangom.
- Mivel ezzel megmentettelek titeket, nem érdekelne… nem érdekelne, ha legalább téged láthatnálak! – jegyzi meg csendesen, mire összeszedem minden bátorságom, és fölé hengeredve, megcsókolom.
Átkarolja derekamat, és magához présel, ahogy elfekszem rajta. Lágyan csókolózunk, szinte olvadok a karijaiban, õ pedig egyik kezével az arcomhoz nyúlva cirógatja végig. Követem a példáját, és szorosan lehunyt szemekkel, én is vakon tapogatom ki minden vonását.
- Miért sírsz megint? – kérdezi suttogva, aggodalmasan, mikor elválok tõle, és nyakához temetem arcomat.
- Sajnálom… - szipogom. – Ez most a boldogságtól volt.
Nem felel, de megrezzen alattam, és halványan elmosolyodik, én pedig ösztönösen állok neki a magyarázkodásnak.
- Mert én… mert én tényleg szeretlek, és ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire kerültem a szerelmet régen a betegségem miatt, most pedig, hogy elvileg nem is élek, tényleg boldog vagyok… - hebegem zavartan, arcomat még inkább a ruhájába fúrva.
- Én is szeretlek – suttogja lágyan, a hátamat simogatva.
Jó darabig így maradunk, szerintem én el is szunyókáltam közben, de mivel a következõ két nap is hasonlóan nyugodtan telik kettõnknek, nem akadok fenn rajta.

Persze a többiek jóval aktívabbak, keresik a Védelmezõket, és mivel két nap is eltelt már azóta, hogy Enthor elvesztette a látását, An és Yura egyre türelmetlenebb, hiába nyugtatja õket Mihael és Fox is, akivel egészen jóba lettem idõközben.
- Hát csaljuk elõ õket valahogy! – pattog Yura a tágas barlangban felállított asztal egyik oldalán. Én Enthor ölébe vackoltam be magam, aki az asztalfõn ül, lehunyt szemmel, hátrahajtott fejjel. Mintha aludna, de légzésébõl tökéletesen érzem, hogy ébren van, ráadásul engem ölelõ karjai se lazulnak.
- Mégis mivel? – horkan fel Fox. – Nem mondhatod nekik, hogy cicc-cicc!
- Mi lenne, ha mi magunk lennénk a csalik? – veti fel An, mire Enthor megrezzen.
- Ki van zárva! – jelenti ki. – És egyébként is, a vámpírok már nem gazdátlan lelkek, ok nélkül nem küszködnek velük.
- Milyen ok kell nekik? – kérdezem ezúttal én. – Vagy kiért jönnek még el a lelkeken kívül?
- Ok? Ki tudja, mindig más – vonja meg a vállát Mihael. – És, hogy kik iránt érdeklõdnek még… talán a Látók iránt…
- Nem! – morran fel Enthor ingerülten, úgy magához szorítva, hogy felnyekkenek. Rögtön lazít a szorításán, de szemei kipattannak, és dühös arccal néz barátja felé. – Megbeszéltük Mihael!
- Hogy nem mondjuk el neki, míg nem áll készen! De szerinted nem szokott még bele ebbe a világba eléggé, ezek után se? – vág vissza barátja.
Döbbenten kapkodom köztük a tekintetem, és fészkelõdni kezdek Enthor ölében.
- Mirõl beszéltek? Rólam van szó, igaz? Mit nem mondtatok el?
Enthor bosszúsan fordítja oldalra a fejét, ezzel mintegy elhatárolódva a dologtól, de nem tiltva Mihaelnek, hogy meséljen.
- A szemed Faust. A Látóknak van ilyen tekintete. Az emberi varázstudóknak, akik különleges képességekkel születnek, és igen ritka közöttük azok, akik látják és hallják a lelkeket. Ritkaságuk miatt akarják maguk mellé állítani õket a Védelmezõk, és mi is.
- Akkor ezért…? – kezdem, de elfúl a hangom.
- Nem! – morranja Enthor. – Nem ezért kötöttelek magamhoz, egyszerûen kellettél, a lelked… a szíved, te magad, nem pedig az erõd!
Biccentek, de mivel rájövök, hogy ezt nem láthatta, újra hozzásimulok, és a nyakába csókolok. Összerezzen, és karjai megszorulnak, de érzem, hogy megkönnyebbül. Azt hitte, neheztelni fogok?
- Ez megoldja a dolgot – szólalok meg végül, mire mindenki meglepetten pillant rám, Enthor arcán pedig látom a gyanú árnyékát.
- Mi jutott eszedbe? – siettet An türelmetlenül.
- Hát leszek én a csali! – jelentem ki, vállat vonva.
- Felejtsd el! – jelenti ki Enthor. – Nem kockáztatom, hogy elkapjanak! A Védelmezõk hatalmas bûverõvel bírnak, Faust! Ha kell, mágiát is használnak, hogy önként menj velük, vagy vigyenek erõvel.
- Bízz bennem, nem lesz bajom ! – suttogom kérlelõen. – Nem fognak elcsábítani, nekem csak te létezel, én téged szeretlek. Éppen ezért teszek meg bármit, amivel segíthetek rajtad!

- Ne játssz velem – suttogja alig hallhatóan.
- Komolyan... kérlek – motyogom el mégis az ismétlés félét, és mikor a szobában az ágyra pakol, kérlelõen nyúlok felé. - Neked akarom adni magam. – Ez már szinte csak gondolat volt, de eljut hozzá. 
- Tudod, hogy erre semmi szükség. Akármikor megtehetjük, ha várni akarsz. Hosszú az életünk, nem kell azonnal... – Benne reked a folytatás, ahogy továbbra is érte tartom a karjaim, és tekintete találkozik az enyémmel. Elmosolyodik, és közelebb hajol hozzám. - Ahhoz viszont erõ kell – suttogja az ajkaimra, és kiegyenesedve, a folyosóra lép.
Leeresztem magam mellé a kezeim, és izgatottan várom, hogy visszatérjen. Érzem, hogy An és Yura kint vannak, ettõl kicsit zavarba jövök, de nem kell mást tennem, csak Enthorra gondolni, és máris nem feszélyeznek.
Mikor visszatér, ugyan ott ücsörgöm, és kissé félénken pillantok rá, de eszemben sincs meghátrálni. Szeretem õt, és vágyom az érintésére, a csak nekem szóló figyelmére. Mosolyogva lép közelebb, és ahogy látom a felsõjét levenni, követem a példáját, õt figyelve kezdek vetkõzni. 

Elég rápillantanom, egyre nagyobb részben szabaddá váló testére, és amúgy se túl nyugodt iramban áramló vérem, szinte felperzseli a bensõmet. A lelkem még erõsebben kapaszkodik a tõle kapott feléhez.
Meztelenül lép az ágyhoz, és már rajtam sincs ruha, mikor felém mászik. Nagyot nyelve kiegyenesedem, és mikor elém ér, én is feltérdelek, hogy ne kelljen olyan mélyre hajolnia, az ezt követõ forró csókhoz. Ujjaimmal mellkasát kezdem cirógatni, céltudatosan haladva egyre lejjebb, és megtalálva a kívánt célt, meg is ragadom. Eközben õ a hátamat, derekamat simítja, sõt, be –be talál fenekem két partja közé.
Ez teljesen új nekem, hisz Enthor megismeréséig, csak nõkkel volt dolgom, és velük se sok, mert a betegségem miatt, nem akartam kapcsolatot. Így egyszerre érzek némi félelmet, és mérhetetlen vágyat, miközben élvezem Enthor minden érintését.
Szép lassan a hátamra fektet, és közben végigcsókolja testemnek minden egyes kis részét, merevedésemet kéneztetve egyik kezével, egyre inkább tüzelve bennem a gyönyört, egészen annak kapujáig eljuttatva, de mielõtt átléphetnék, visszaránt. Lábaim alá nyúlva, megemeli a csípõmet, és nyelvével kezd el felkészíteni a továbbiakra, bár én már ettõl is úgy markolom a lepedõt, félõ, hogy elszakad.
Mikor aztán ujjait is belém vezeti, szépen egymás után, és azokkal kezd tágítani, hangomat se próbálom visszafogni többé, szégyentelenül nyögdécselek, fel-felsikítok.
Sose éreztem még ilyet. Ég a testem, forr a vérem, és úgy hiszem, csak õ tud segíteni, õ tudja csillapítani a bennem tomboló, vad vágyat.
Mégis, mikor ujjaival kihúzódik, és szétterpesztet lábaim közé helyezkedve, bejáratomhoz illeszti merevedését kissé ijedten nyitom ki, addig csukva tartott pilláim.

- Ne félj – nyugat lágy hangon, és megállás nélkül simogat, míg lassan és óvatosan belém hatol. - Nem kell félned, semmi baj nem lesz. Nem foglak bántani, nem akarlak bántani – suttogja folyamatosan, és én gondolkodás nélkül hiszek neki, még úgy is, hogy eleinte nagyon fáj, és feszít. De mikor levegõ után kapkodva, lassan ellazulok, csillapodik a fájdalom, és helyét átveszi valami, számomra eddig ismeretlen kéj. Mozdulatai mélyebbre váltanak, ahogy ütemesen ki-be csúszik, és minden lökésénél egyre csak szítja bennem a gyönyört.
Vállait markolva húzom magamhoz, és ösztönösen elõbukkanó fogaimat, a nyakába mélyesztem, eltompítva ezzel, vad nyögéseimet.
Vére és teste egyszerre tölti ki a bensõmet, ezzel a kettõséggel olyat nyújtva, amit sose képzeltem volna. Elválok a nyakától, és nyöszörögve, zihálva hajolok csókért. Szánk szabad pillanataiban, egyfolytában kedve szavakat suttogunk, simogatjuk egymást és csókoljuk, ahol érjük. Nem is bírjuk sokáig, hamarosan mindkettõnket elér a beteljesedés, és ahogy érzem, hogy forrón kitölt, felkiáltva élvezek el én is.
Rám borul, én meg elernyedve terülök ki alatta, de pár pillanat múlva kihúzódik belõlem, és legördül rólam. Rögtön közelebb kucorodom hozzá, egy percre se akarván megválni teste melegétõl. Mert hiába nekromanta, most szinte süt a bõre, és jólesõ melegséggel tölt el.
- Ilyenre számítottál? – suttogja halkan.  
- Igen... de még annál is jobb volt, mint amit vártam – pillantok fel rá, õszinte, boldog mosollyal, de kissé álmosan pislogok már. 
- Pihenj, szépségem – mondja csendesen, én pedig engedelmesen hunyom le a szememet, és hajtom mellkasára a fejemet. Átvetem rajta egyik kezemet, és lábamat is, így biztosítva, hogy mellettem maradjon, majd hagyom, hogy elnyomjon az álom.

***

Hirtelen ébredek, de nem véletlen, valaki cseppet se kímélve az ajtót, szinte ránk törte. Bele telik pár percbe, mire felfogom, hogy An áll feldúltan az ágy mellett, kezében egy papírral. 
- Az egyik félholtad ezt hozta Mihael házából- adja át Enthornak, félbeszakítva, amit éppen mondani akart, bár azt még nem fogtam fel. De most már figyelek. - Nem jött a várt idõpontra, ezért elküldtünk érte valakit - suttogja halkan.
Enthor válla felett átnézve, én is átfutom a papírost tekintetemmel. 

Drága Enthor... egyetlen szerelmem! 
Kérlek, siess hozzám... de nagyon igyekezz a rejtekhelyemre, ahova olyan sokszor, lopva surrantál be, hogy a karjaimban pihenhess... mert ha nem igyekszel, Mihael örökre elmegy közülünk. 
Hozd magaddal szíved új választottját is. 
Csókol szerelmed: Lilith

Enthor keze jól láthatóan remegni kezd, majd kiugrik az ágyból.
- Oda kell mennem – jelenti ki, én pedig reszketve pillantok rá, de látszólag An sincs jobb formában. De azért feltápászkodom és eltökélten húzom fel a ruháimat. - Te nem jöhetsz – szól rám hirtelen Enthor, mire ledermedek.
- De azt írta... – Mennem kell, nem engedhetem el egyedül! 
- Azt írta, hogy a szívem választottját vigyem! Pont ezért nem foglak téged odavinni! Meghalhatsz, Faust – kiált rám, tõle szokatlanul felemelt hanggal. Legutóbb akkor beszélt velem így, mikor szökni akartam, õ meg kis híján kitépte a nyakamból a nyakékét.

- De ha nem megyek, Lilith bántani fogja Mihaelt! – ellenkezek, nála jóval csendesebben, de eltökélten. – Én kedvelem Mihaelt, nem akarom, hogy bja essen. Ráadásul te is odamész… - halkul el a hangom, a benne rejlõ aggodalomtól.
Mintha csillapodna kisé, az elõbbi hangerõt kiváltó érzelem, közelebb lép hozzám, és állam alá nyúlva, felemeli a fejem.
 - Értsd meg Faust, nem veszíthetlek el! Nem viselném el a gondolatot, hogy miattam esett bajod! – gyõzköd szelíden, de legnagyobb aggodalmára, megrázom a fejem. – Miért nem akarsz engedelmeskedni? – csattan fel. – Azt akarod, hogy erõvel tartsalak itt?
- Nem! – vágom rá kétségbeesett vadsággal, és hozzábújok. – De nekem már csak te vagy, nem hagyhatom, hogy Lilith rá tegye a kezét! – Igen, féltem õt Lilithtõl, talán még féltékeny is lennék, de mivel Enthor sose adott erre okot, csak ellenszenvet érzek Lilith iránt. – Mi lesz velem, ha elmész, és õ túl sokáig ott tart? Szó szerint meg fog szakadni a szívem, nem igaz? Akkor már inkább azt a veszélyt vállalom fel, amit a veled tartás jelent!
Látom a vívódást a szemében, de tudom, hogy tisztában van vele, az utolsó érvem teljesen jogos. Nem tudhatja meddig fog tartani a dolog, és habár egész sokáig bírom már, azért egy idõ után megérkezne a mindent elborító kín, és a vég.
- El se hiszem, hogy miattam, még ez a harcias kis éned is elõbújt – sóhajt fel csendesen, de ez már a beletörõdés hangja, úgyhogy élénken elengedem, és folytatom az öltözést. Õ is ezt teszi, An pedig, aki eddig nagy szemekkel figyelt minket, elmegy megkeresni Yurát.

Hamarosan már indulásra készen ácsorgunk a barlang kijáratánál, és ahogy kilépünk, kissé megtántorodom a hirtelen jött friss levegõtõl, de a mögöttem haladó An, szelíden egyenesbe állít.
- Amióta idekerültél, most jársz elõször fent, igaz? – kérdezi Yura élénken, de az aggodalom még az õ, mindig gondtalan szemébe is befészkelte magát.
- Igen – felelem csendesen, - Hiányzott, de erre csak most jöttem rá – mosolyodom el haloványan. Yura halkan mesélni kezd, valami cirkuszról a közeli városban, meg hasonlókról, de még õ is tudja, hogy senki se figyel. De neki ez kell a megnyugváshoz, én pedig a hangjának csengését figyelve nyugszom meg kicsit.
Az elõttünk haladó nekromanta azonban semmivel se tûnik kevésbé gondterheltnek. Enthor azóta nem szólt hozzám, hogy beleegyezette, vele jöhetek. Ez kényelmetlenül érint, de nem akarom zavarni, így An és Yura mellett maradok, nem lépek mellé. Aggódik a barátja miatt, és tudom, hogy értem is. Talán ötlete van, hogy mit akar Lilith, de ez csak még inkább zavarja.
Hemzsegnek körülöttünk a sötét lelkek, de most minden erõmmel arra koncentrálok, hogy ne vonják magukra a figyelmem. Nem szeretem õket, de látszólag Enthornak szüksége van rájuk.

Végül elérünk egy másik, a miénkhez olyannyira hasonló barlangot. Mintha direkt azt akarták volna lemásolni, így akár még én is eltájékozódnék benne. Mikor belépünk, Enthor mellém vág, és a kezemet elkapva, feszülten megszorítja. Érzem, hogy ideges, hogy mennyire szívesen lenne inkább máshol.
Egyet értek vele, de puhán viszonozva szorítását, igyekszem megnyugtatni. Nem sikerül.
- Ha Lilith elé érünk, lehet jobb lenne ha veled is csak úgy viselkednék, mint Annal vagy Yurával – pillant le rám. Összeszorul a torkom, ez nekem egyáltalán nem tetszik.
- De… - kezdenék ellenkezni, de látva a néma kérést a szemében, végül elharapva a mondandómat, biccentek. – Rendben van – sóhajtok beletörõdve, és kihúzom kezemet az övébõl.
- Minden rendben lesz, ígérem! – dönti homlokát az enyémnek, majd sebes léptekkel elindul elõre, én pedig An és Yura között, követem.
Enthor fõ termének tükörképébe lépünk, és halk nyekkenés csúszik ki a számon, mikor az egyik falhoz láncolva, Mihaelt pillantom meg. Mellette, szintén láncra verve, egy korombeli, vöröses tincsekkel megáldott srác ücsörög.
Mihael látszólag alig an magánál, de a fiú villámló tekintettel mered Lilithre, aki éppen a székébõl pattan fel, hogy a terem közepén megtorpanó Enthorhoz siessen.
Lépnék én is mellé, de An szelíden visszafog, én pedig alsóajkamat beharapva, kelletlenül maradok.
- Az a fiú… - pillantok a srác felé, aki most épp Mihaelt figyeli aggódva, de nem tud felállni hozzá, a láncok nem engedik.
- Yosh. Olyan Mihaelnek, mint te Enthornak, csak jóval régebb óta – feleli Yura, a még be nem fejezett kérdésre. Látom az õ nyakában is, a miénkhez hasonló nyakéket, tehát õ is vámpír. Vajon Lilith azért hozta ide, mert õ tudhatja, hogy lehet elpusztítani Mihaelt, ahogy én tudom Enthor gyengéjét? Vagy utána jött, mikor eltûnt?
Én elmennék Enthorért bárhová… De ha jobban belegondolok, Mihaelék azért kerültek bajba, mert én Enthor mellett vagyok, és ez féltékennyé tette Lilithet. Mert hiába akart magának legutóbb, valójában Enthort szereti. Az én hibám lenne?
- Engedd el Mihaeléket Lilith! Itt vagyok, ahogy kérted! – szólal meg Enthor hûvösen, mikor Lilith végre abbahagyja az ölelgetését, mint régi jó barátét… persze…
- Ó igen, és látom elhoztad magaddal a szépséges kis kedvencedet is! – pillant rám mosolyogva, de még csak különleges képességû szeme se kell hozzá, hogy lássam a gúnyt az övéiben. Kedvenc? Direkt úgy emleget, mintha háziállat lennék?
- Elhoztam mindhárom fiókámat – feleli Enthor, arra próbálván utalni, hogy egyikünk se különösebben a „szíve választottja”. Tudom, hogy az én érdekemben mondja, de akkor se kellemes hallani. Csak jussunk ki végre innen, hogy újra érezhessem maga mellett Enthort!

- Sosem dobnálak el magamtól, és sosem akarnám, hogy mással, máshogyan legyél – simít végig az arcomon. - És figyelj... ha Lilith már nem fog minket fenyegetni, megoldjuk, hogy láthasd a családodat, rendben?
- Hogyan? – kapom fel a fejem, éledõ reménnyel. 
- Tudom, hogy az az egyik szívfájdalmad, hogy keveset tudsz rólunk, az életmódunkról, a miértekrõl és a hogyanokról, kicsi Faustom. De... ha szeretnéd, mesélhetek ezt-azt – pillant rám, ezzel kerülve ugyan a kérdést, de bízom benne, hogy a meséjében választ kapok rá, így bólintok.
- De... ihatok közben? – kérdezem hirtelen, halvány pírral. - Kezdek nagyon éhes lenni. – Mikor biccent, közelebb húzódva hozzá már a nyakára is tapadok. 
- Hát, kincsem. Azt tudod, hogy mi a nekromanták alapvetõ ereje. Mi mindent képesek vagyunk uralni, irányítani, megölni és újrateremteni, akiknek lelkük van. A saját lelkünkbõl is képesek vagyunk csatolni hozzátok, így alkotunk meg titeket, vámpírokat. A zombik ezzel ellentétben nem igénylik, hogy a lelkünkbõl kapjanak, ezért is élõ halottak. Mert bár élnek, de nem kapnak olyan erõt, amivel életben is maradhatnak. Bár... nem hiszem, hogy te láttál már élõ halottat, de ha kimegyünk, mutatok neked – simít végig a hátamon, én pedig feszülten figyelek. - Alapvetõen az idõk kezdete óta létezünk... mikor minek hívtak minket. A középkorban mágusnak, boszorkánynak, és sokunkat megpróbálták megölni... persze egy nekromantát nem lehet. – Elhallgat, mintha hezitálna, mit is mondjon még el. - De neked elmondom, hogy hogyan lehet megölni minket. – Ahogy ezt kimondja, rögtön elválok a nyakától, és szelíden felpislogok rá. 
- Nem kell, ha nem szeretnéd – ölelem meg, mire kapok tõle egy lágy, mégis szenvedélyes csókot, és úgy simulok hozzá, mint egy szeretethiányos kiscica.
- Bízom benned, kincsem – suttogja a számra, én pedig elmosolyodva hajolok vissza ismét a nyakához. Megint alig iszok, de örömmel tölt el ez az intim közelség. - A nekromantáknak nem a testét, hanem a lelkét kell elpusztítani. Azt pedig csak úgy lehet, ha elpusztul az a tárgy, amihez a lelkünk egy darabja kötve van. Az enyém is van valamihez... – Összerezzenek, kicsit bizonytalan vagyok, jó-e, ha megtudom mi az. Mi van, ha elkapnak, és megpróbálják kiszedni belõlem? - De az a dolog nálam olyan, amire senki nem is gondolna.
- Mi az? – Végül gyõz a kíváncsiság, és elhatározom, hogy saha, semmivel se tudják majd kihúzni belõlem.  
- A tó utolsó csepp vize, amiben fürdeni szoktunk – suttogja a fülemhez hajolva, majd meg is nyalintja, remegést váltva ki belõlem. 
- Komolyan? – pillantok rá meglepetten. 
- Igen, kincsem – mosolyog rám.. - Nem akartam közhelyes dologhoz kötni a lelkem, így a mi tavunk utolsó cseppjéhez kötöttem magam, hiszen az sosem szárad ki. – Sosem… Ez megnyugtató. Vissza is hajolok a nyakához, de ezúttal bele se harapok, csak a sebét nyalogatom. - Az pedig, hogy hogy gondoltam a láthatást... tudod, képes vagyok rövid idõre káprázatot bocsájtani a halandók szemére. Elhitethetem velük, hogy nem az vagy, akinek látnak, hanem teljesen más, így nem csak láthatod majd õket, hanem beszélhetsz is velük, de csakis akkor, ha Lilithet elpusztítottuk vagy elmenekült innen. 
- Komolyan? – kapom fel megint a fejem, mire bólint. - Elmondod, hogy mi a különbség a boszorkák és a nekromanták között? 
- Ha érdekel... – Most rajtam a sor, hogy csillogó szemekkel bólogassak. - A boszorkány alapvetõ képessége, hogy a valósággal játszik, varázsigék, varázsitalok segítségével befolyásolja a teret, de nem képes holtat feltámasztani, lelket megkötni. Csak átkokat szór és vesz le, jósol, bájitalt fõz. Ezzel ellentétben mi, nekromanták nem a teret, hanem az idõt uraljuk. nem ismerjük azt a határt, amit mindenki élet és halál között. Ha akarunk, feltámasztunk bárkit és még sok apró kis képességünk van, amit majd az idõk során megtapasztalsz. És az, hogy elengedlek-e. Sosem tennék ilyet – simít a hajamba, én pedig boldogan nézek fel rá, és nyújtózkodva megcsókolom. 

nem sokkal késõbb, kimegyünk a többiekhez, akik éppen pihennek. 
- Kicsi Faust – toppannak elém testvéreim. - Jól vagy? – Kissé megilletõdök, mikor elhalmoznak öleléssel és puszikkal, de jólesik, nem ellenkezek, csak próbálom viszonozni a törõdést.
- Nem gondolod, hogy be vagy rozsdásodva? – lép Mihael hirtelen Enthor elé. 
- Mire gondolsz? – pillant fel a kérdezett, de a következõ pillanatban már egy energiagömb repül felé, amit könnyedén megsemmisít, Annal és Yurával azonban ijedten kapjuk fel a tekintetünk, és An, mint leggyorsabb, már ugrana is Mihaelre, de Enthor leinti. 
- Nyugi, kicsi vámpírok, most megnézzük, mennyire van edzésben a nagy Enthor - vigyorog Mihael, és távolabb lép.  

Aggódva figyelem, ahogy egymásnak ugranak, de feleslegesnek bizonyul a félelme, Enthor ugyanis hamar bebizonyítja, hogy cseppet sincs berozsdásodva, és hamarosan legyõzi Mihaelt.

- Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy legyõztelek – vigyorog rá, Mihael pedig bosszúsan bólint. 
- Így van. És még aljas sem voltál - nevet fel végül, mi pedig melléjük lépünk. 
- Ha erõsebb vagy, miért õ tanít minket? - kérdezi Yura, miközben én már bújok is Enthorhoz.
- Mert én nem tudnálak bántani titeket – feleli. - De õ ilyen szempontból pártatlan. Most, kicsi Faust, amit megígértem – pillant hirtelen rám, én pedig hirtelenjében nem is tudom mire gondol. - Chrino, lépj elõ – szólal fel, és mikor egy alak lép elõ az egyik szikla mögül, eszembe jut, mire gondolt. Az élõhalottak… - Nos, Faust, õ itt Chrino, az egyik legjobban sikerült élõ halott. Rajta kívül a barlangban és kint több százan várnak még a parancsra, ha támadni, vagy védekezni kell.

Kissé félve nézek végig az elénk lépõ alakon, pedig tényleg teljesen emberi, a szemét leszámítva. De az energia ami körüllengi… nem evilági. ösztönösen hunyom le balszememet, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések. Még mindig nem vagyok oda, a sötét lelkekért, meg a hozzájuk hasonló dolgokért.
- Ne félj, nincs benne semmi, ami megrémisztene – hallom meg hirtelen Enthor hangját. tétován nézek fel rá, de végül lassan kinyitom a másik szememet is, és úgy fordulok megint az élõhalott felé. Tényleg nem ijesztõ, így már közelebb is lépek hozzá.

Színtelen tekintetével õ is végigmér, majd a kezét nyújtja, mire felbátorodva mosolygok rá, és fogadom el a jobbját.
- Faust Lockner vagyok – mutatkozok be illedelmesen, mire halkan felnevet.
- Én Chrino, de hogy te ki vagy, azt kevesen nem tudják Enthor mester környezetében – jelenti ki mosolyogva. Pirulva viszonzom a gesztust, majd elengedve, visszahúzódok Enthor mellé. Komoly erõmbe kerül, hogy ne kérdezzem meg tõle, le szokott-e esni a keze, de ellenben Lilith-el, õt nem akarom megbántani. Lilithet se akartam, de utólag nem bánom.
- Köszönöm Chrino, elmehetsz! – mondja neki Enthor, mire az élõhalott meghajol, és távozik. Elgondolkodva nézek utána, de végül nem bírom visszatartani.
- Le szokott esni valamije? – pillantok fel Enthorra, komoly képpel. Meglepetten húzza fel a szemöldökét, majd felnevet.
- Ha jól sikerül egy élõhalott, nem szabad, hogy bármije leessen – feleli végül, én pedig értõen bólintok.

Az elkövetkezõ napok, mind edzéssel telnek, és én egyre több idõt tudok távol tölteni enthortól, bár továbbra se túl kellemes a dolog, de tudom, hogy szükséges. Ráadásul idõközben An hoz újra vért Enthornak, és ismét átélhetjük azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a teste vérrel való feltöltése okoz. Tudom, hogy nem csak nekem fáj, így már azért is akarok erõsebb lenni, hogy mehessek vadászni, megkímélve ettõl a kíntól Ant és Yurát is.

Két hét elteltével, már elég erõs vagyok hozzá, hogy majdnem egy órát bírjak Enthor nélkül, de az mindenkit meglepett, hogy Lilith még nem próbálkozott semmivel.
- Biztos valami nagy dolgot tervez – sóhajt fel Mihael, aki már kissé fáradtnak tûnik, a mindennapos edzéssel hármunkkal, ugyanis újabban eléggé megmozgatjuk.
- Eléggé valószínû – feleli Enthor sötéten, majd felém fordul.  Akármennyit is bírsz ár nélkülem, addig nem szeretnélek kiengedni, amíg Lilith veszélyt jelent rád – jelenti ki halkan. Bólintok, és még inkább elvackolódom az ölében. Az elmúlt hetekben, alig voltam vele kettesben, az alvásokon kívül, azt ugyanis még mindig nem vagyok hajlandó nélküle, és nem is tudnék.
- Majd ki kell küldeni pár kémet, hogy kiderítsék mit csinál – jegyzi meg Mihael, majd feltápászkodik. – Én most hazamegyek, majd holnap jövök, ha tudok mozogni – vigyorodik el, majd búcsút int, és távozik.
- Menjünk mi is pihenni – szólal meg Enthor, és mikor bólintva szállnék le az ölébõl, egyszerûen feláll velem. – Túl sokat vagy távol tõlem mostanában! – súgja a fülembe. – Ilyenkor nem foglak elengedni a közelembõl! – csókol meg mélyen, én pedig a nyakába csimpaszkodva élvezem. Nekem is szörnyen hiányzik, és minden nappal jobban kívánom az érintéseit, egyre inkább kevesellve a csókokat.
- Azt mondtad… akkor teszel bármit, ha kérem, ugye? – pillantok fel rá, mikor már a folyosón haladunk. Megvillanó szemmel néz le rám, és bólint. Pirulva elmosolyodom, és a mellkasába fúrom az arcomat. – Most… kérem… - suttogom halkan. 

Nagy nehezen rávesz, hogy feküdjek vissza aludni, és annak ellenére, hogy mennyire nem akartam, hamar elnyom az álom. Nem jönnek újabb „tévképzetek” úgy alszom, mint akit kiütöttek, mégis nehéz szívvel, fáradtan ébredek. Ekkor lép be An és Yura.
- Semmi probléma - jelenti ki An. - Nem figyelik a házat, nincs a közelben senki, akit felébresztettek volna a halálból - mondja. Tehát Enthor elküldte õket? A kedvemért…
- Ez teljesen biztos? – kérdezem bizonytalanul. - Olyan élethû volt az egész.
- Figyelj, kincsem – szólal meg mellettem Enthor, mire felé fordulok. - Nem mehetsz ki. Nem merlek kivinni egyelõre, amíg be nem fejezõdik az edzésed, és nem tudod valamennyire megvédeni magad. Egyelõre gyenge vagy, sebezhetõ és bizonytalan. Nem hiányzik, hogy olyan hibát kövess el, amit nem tudok helyrehozni – simít végig az arcomon.
- Milyen hibát követnék el? Úgyis ott lennél, nem? – pillantok rá, szinte kérlelõn.
- Van köztünk, nekromanták között egy íratlan szabály. Ha egy teremtményünk felfedi magát valakinek, aki az életében ismerte, mindkét lányt meg kell ölni. Ha elragadna az indulat és a családodhoz rohannál, meg kellene ölnöm téged is újra, és õket is, mindannyiukat, még a kisgyereket is.

Összerezzenek, és a jeges rémület, szinte satuba fogja a lelkemet. Megölni… õket… Nem, az nem lehet, Enthor nem tenné meg! Ugye nem?!
- Képes lennél erre? – nézek fel rá, lehelve a szavakat.
- Nem az a kérdés, hogy képes lennék-e rá, kincsem. Meg kellene tennem. Nem fedhetem fel a létezésünket és a képességünket, ezt meg kell értened.

Nem, ezt sose fogom megérteni, kötõdjek hozzá bármennyire! Tiszteletben tartom, de el nem fogadom. Életeket kioltani…
- Akkor... akkor sosem láthatom, õket? – bukik ki belõlem a kétségbeesés, és a könnyeim is potyogni kezdenek. - Igaz volt, hogy soha nem láthatom õket? Most sem?
- Figyelj, Faust – szólal meg újra. Még mindig nyugodt a hangja, amiért most borzasztóan hálás vagyok. - Nem tehetek semmit, hidd el. Ha tudnám, megtenném, de nem veszélyeztethetek mindenkit egy álom miatt. Tudom, te azt gondolod, hogy igaz lehet, de hidd el, Lilith nem támad élõkre – jelenti ki, és Mihael felé fordul megerõsítésként. Észre se vettem, mikor megjelent, kezdek megint figyelmetlen lenni.
- Igaza van Enthornak, kicsi Faust. – Felé pillantok, majd Enthorra nézek. Mégis csak benne bízom meg jobban. - Idõsebb vagyok, mint Lilith és Enthor, hidd el nekem. Nekromanta soha nem támad élõlényre, akkor sem, ha érdekében áll. Ez alól a teremtményeik kivételek ugyan, de akkor is csak élelemszerzés a cél. Hidd el nekem, a családodnak nem fog baja esni, Lilith által biztosan nem. Neki te kellesz, mert Enthornak akar fájdalmat okozni, nem pedig neked. A célja Enthor összetörése, nem a tiéd – gyõzköd tovább a férfi, és valami szöget üt a fejembe. Könnyes szemmel nézek fel mesteremre. Bólint, de nekem most nem ez kell.
- Miért utál téged ennyire Lilith? – kérdezem, a szemem törölgetve.
- Nem utálja, épp ez az – mordul fel hirtelen An, de ahogy Enthor rápillant, elhallgat.
- Ezt hogy értette? – Nem tágítok, ha már belekezdtek, fejezzék is be! De úgy tûnik, Enthornak nem nagyon akaródzik beszélni. Kell neki némi idõ, mire végül sóhajtva belefog.
- Pár száz évvel ezelõtt Lilith és én szeretõk voltunk – vallja be, mire bennem reked a levegõ, de meg se mullanok. - De õ akkor ellopta az egyik teremtményemet és ezért elzavartam magam mellõl, de minden jel arra mutat, hogy akkor megõrült. Azután eltûnt egy idõre, és csak néha bukkan fel, mindig azzal a céllal, hogy fájdalmat okozzon nekem valamilyen formában. De mivel te vagy az egyetlen, akihez kötõdöm, ezért akar most téged, és ezért kell megértened, hogy nem engedhetlek ki akkor sem, ha jönne An, Yura, Mihael, én és az élõ halottaim is. Lilith rafinált, gonosz nekromanta, megtalálná a módját, hogy elvegyen tõlem. Sajnálom, ha haragszol rám emiatt. De nem kockáztathatom a létezésedet egy álom miatt, ami ráadásul alaptalannak is bizonyul.

Teljesen leblokkolva meredek magam elé. Szeretõk? Pár száz év…Miért szúr a lelkembe, ez az egyszerû szó, és a tudat, hogy milyen nagy a szakadék köztünk? Miért érzem úgy, hogy semmit se tudok a világukról, hogy sose fogok igazán Enthorhoz tartozni? Túl fiatal vagyok hozzájuk képest, nem tudom kezelni az ilyen dolgokat. Hamarosan õ is rájön, hogy számára csak egy kolonc vagyok, és visszalök a túlvilág jeges markába. Nem volt jó kísértetnek lenni, még ha úgy láthattam is a családom, hiányzott magam körül a melegség, az élet.

Lehunyom a szemem, és pár pillanatig, csak a feketeséget figyelem, majd ismét ránézek.

- Köszönöm, hogy elárultad… ezt… - suttogom halkan. Mégis mit mondhatnék még? Nincs jogom féltékenykedni, vagy jelenetet rendezni, még csak azt se követelhetem tovább, hogy kivigyen innen. Veszélyes lenne, és nem csak ránézve, hanem a többieknek is.

Eldõlök az ágyon, és összegömbölyödve, a párnába temetem az arcom.

- Hé, Faust… - hallom meg Yura hangját, majd Ant is, amint elcsitítva testvérünket, kitessékeli a szobából. Mihael ereje is eltûnik a közelbõl, valószínûleg követte õket, így megint egyedül maradok mesteremmel.

Nem mond semmit, és nem is mozdul. Talán ideges, talán nem, így háttal neki, nem tudom megítélni. Viszont el akarom kerülni a múltkori esetet, így összeszedem magam, és felülök, csak továbbra se fordulok felé.

- Tudom, hogy idõre van szükséged – szólal meg hirtelen. – De ha nem akarsz magadnak fájdalmat, fogadd el a helyzeted, és bármennyire is nehéz, próbáld meg elfelejteni a családod.

Megremegek, és arcom megrándul a fájdalomtól. Hangtalanul sírok fel újra, és nem bírom tovább türtõztetni magam, lendületesen megfordulok, és szinte a karjaiba vetem magam.

- Én… próbálom… tényleg, de… - elcsuklik a hangom, és könnyes arcomat a mellkasába fúrom. Körém fonja a karjait, és magához szorít. Annyira jól esik a közelsége, a belõle áradó melegség és a törõdése. – Köszönöm… - szipogom halkan, és elfészkelem magam a karjai közt. Jó darabig így maradunk, én pedig szépen lassan megnyugszom.

Úgy tûnik tisztában van vele, hogy nem tudna mit mondani még, ezt magamban kell lerendeznem. Én pedig meg is próbálom.

Nagyjából fél órával késõbb, már kezdek beletörõdni a családom elvesztésébe. Tudom, hogy a fájdalom még nem fog csillapodni egy darabig, de amíg Enthor itt van nekem, képes vagyok elviselni.

- Áh… Azt hittem, legalább lepedõakrobatikával vezetitek le a feszültséget! – morran fel Yura csalódottan az ajtóban, miután bekopogott, és szinte berobbant az ajtón. Elpirulok, de azért mosoly kúszik az ajkaimra, energiája láttán. – Ja, amúgy azért jöttem, mert Mihael kíváncsi, fog e Faust ma edzeni.

- Nem hiszem, hogy… - válaszolná Enthor, de a szavába vágok, és kimászok az ölébõl.

- Megyek! – felelem eltökélten. Yura elvigyorodik, Enthor pedig pár percnyi néma mustra után, lassan bólint.

Erõsebbé fogok válni, hogy ne legyek a terhükre, és ha kell, én is meg tudjam védeni a mesterem. Nem leszek továbbra is a védtelen gyengepontja. Meg akarom mutatni Lilithnek, hogy igenis helyem van Enthor oldalán!

Persze ezek mind nagy szavak, és elhatározások, de egyelõre Mihael még mindig játszi könnyedséggel gyõz le, tehát Lilith vámpírját se izzasztanám meg. Mégis kitartóan harcolok vele egész délután, és ezúttal már negyed óráig bírom Enthor közelsége nélkül.

Még mindig éget a kín, de összeszorítom a fogam, és patakzó könnyeimen keresztül, igyekszem minél éberebben figyelni tanítom támadásait, hogy idõben kitérhessek.

A végén viszont már összeesek a fáradtságtól, és mikor Enthor mellém siet, úgy kapaszkodok belé, mint fuldokló a mentõövbe.

- Reggel óta nem ettél! – sóhajt fel, miközben a karjaiba vesz. Kábán pislogok rá, de feleletre nem futja, csak ráhajtom fejemet a mellkasára, és lehunyom a szemeim.

- Eltúloztad Mihael! – Már csak tompán hallom a kissé fedõ hangot.

- Ezúttal nem én vagyok a ludas – érkezik a felelet. – A kis szépséged volt az, aki nem akart leállni. Nem tudom mit beszéltetek, de nagyon határozottnak tûnik.

Nem tudom Enthor mit felel neki, mert eddig bírok a tudatomnál maradni, aztán átadom magam az eszméletlenségnek.

Puha ágyban ébredek, de Enthor nincs mellettem. Riadtan pattannak ki a szemeim, és úgy ülök fel, mint akibe bolha csípett, de rögtön meg is pillantom, ahogy az ágy melletti fotelban ücsörög, és az ölében pihenõ könyvet hanyagolva, rám pillant. Megkönnyebbülten fújom ki a benntartott levegõt.

- Miért erõlteted meg magad? – szólal meg hirtelen. Nem igazán értem mire céloz, míg meg nem moccanok, és belém nem hasít a kimerültséggel vegyes fájdalom. Összeszorítom a számat, de még így is felszisszenek kissé.

Felsóhajt, és félretéve a könyvet, feláll. Mellém lépve ereszkedik le az ágyra, és közelebb húz magához, úgy néz a szemembe.

- Ha úgy akarod elfelejteni a családod hiányát, hogy magadat gyötröd, azt nem bocsátom meg neked! – közli velem komolyan. Riadalom gyúl a szemeimben, és hevesen megrázom a fejem.

- Nem, én nem akarok ártani magamnak, én csak… én csak erõsebb akarok lenni, hogy ne legyek a terhedre! Nem akarom, hogy Lilith rajtam keresztül okozzon fájdalmat neked! Én… jót akarok… - a végén már elhalkul a hangom, és lehorgasztom a fejem, így nem látom hogyan reagál. Végül, mivel nem szólal meg, folytatom. – Igyekszem felejteni… tényleg! Csak nehéz… hiányoznak! – Könnyes szemekkel nézek fel rá, majd szorosan hozzábújok. – Kérlek, sose dobj el! Mindent megteszek, csak segíts felejteni, és had maradjak melletted!