- És elárulod drága, hogy hová is mész éppen? – kérdem, már majdnem kuncogva.

- Felfelé, hisz' erre indultunk. – szólal meg, miközben hátrafordítja fejét. Kissé értetlen tekintettel. Szíve csak úgy zakatol, nem nagyon bírja ezt a sok lépcsõt. Már pedig a kastélyban nem kevés van belõlük. Nem hozom fel neki. Miért tenném? Ha ilyen iramban akar fel menni, akkor pedig nem is csodálom, hogy így kifulladt. 
Kuncogva indulok el, megelõzve õt.
Lassabb tempót diktálok, mint õ, így könnyebben érünk fel, bár az biztos, hogy egy életre megutálta a lépcsõket.

Amint felérünk, elõveszem zsebembõl a kulcsot, ami a folyosó végén lévõ nagy vasajtót nyitja, majd gyorsan helyezem a kis tárgyat a zárba és a lakat már kattan is. Lassan tárom ki az ajtót. Hagyom, hogy elõre menjen. Miközben becsukom az ajtót, a falnak dõlve figyelem, ahogy körbenéz szobámban.
Vérvörös függönyök, sötét falak, horrorisztikus hangulat, nehéz, már-már teljesen leégett, rég kialudt gyertyák, koponyák, és egy hatalmas ágy. Milyen rég voltam itt. Olyan mintha csak pár perce mentem volna el innét, még is tudom, hogy sok idõ telt el…
- Látom tetszik.. nem a legjobb szoba, de én beérem ennyivel is.. – szólalok meg végül, majd az ajtó másik felét is bezárom. Néma csend vesz minket körül, amint az ajtó kisebb csapódással zár el minket, a külvilágtól.
- Szóval ez lenne a lakosztályod.. hát ..fenséges.. – tekintete a falra erõsített bárdra, majd a láncokra, illetve a koponyákra téved, amik tekintetükkel követik az újdonsült betolakodóm mozgását.
Látom rajta, hogy megijedt. Nem csodálom.
- Nem akarsz kimenni? – kérdem az üvegajtó felé bökve. Ha eddig nem is, már biztosan akar. Tekintetét elszakítja a koponyákról, és elhúzza a függönyt. Nyel egyet, csak azután nyitja ki az ajtókat, amik nyikorogva adnak hangot ellenkezésüknek. Pedig régen sokat voltam kint. Szép a kilátás. Bár most olyan furcsa… Mint egy festmény…
Látom rajta, hogy meglepõdik. Tetszik neki? Azt hiszem igen. A korláthoz lép, de épp idõben ragadom meg kezét, és rántom vissza, mikor nekitámaszkodik.
- Én a helyedben nem tenném. – bökök arra. Lágy szellõ fújdogál, de már attól is, instabilan, hintázni kezdenek.
Nem szól semmit, inkább gyorsan kiszabadítja kezeim közül karját, majd ellép tõlem.
- Csak nem félsz? – kérdem vigyorogva. Felhorkan. Tekintete elsiklik fejem mellett, és a koponyákkal szemez.
- Nem.
- Hát persze… - kuncogok halkan. – Mégis… Mit akarsz még?
- Semmit. – válaszolja nyugodtan. Vagyis inkább tettetett nyugodtsággal, és a szobába lépve a polcokat kezdi el vizsgálgatni. Közben én a tájra pillantok. Tekintetem elkalandozik a hegyeken, csak utána követem õt vissza. Régebben mennyivel másabb volt. És szebb.
Mögé lépek. Szinte csak milliméterek vannak köztünk. Megmerevedik, de nem szól semmit, én pedig kicsit lejjebb hajolok, nyakába szuszogok.
- Hogy nem félhetsz tõlem? Hogy tudsz ilyen könnyedén hazudni? Pedig az bûn. Egyedül vagy. Egy sötét erdõben. Este. Vámpírokkal körülvéve. Nem félsz tõle, hogy ha visszatérsz, akkor mit fogsz tenni, vagy szólni? Ha ezt elmeséled valakinek bolondnak fog nézni. Nem fogod kibírni, hogy ne tedd. Egy hatalmas felfedezést tettél, miért ne akarnád ezt megosztani másokkal? Talán kezdetben sikerülne elnyomnod magadban. De késõbb? – ajkam már bõrét súrolja. Olyan meleg a teste, érzem, idáig hallom heves szívverését. Illata pedig mindent betölt. Minden kis porcikám felbuzdul, és képzeletben, már fogaimat bõrébe mélyesztem... – Nem hiszed el… Mennyire nagy veszélyben vagy.
- Nem fogsz megölni. – ez inkább kijelentés, mint kérdés. Valamilyen szinten próbál magabiztosnak tûnni.
- Kitudja… - szemeimet becsukom, majd háromig számolok, és kiegyenesedve hátrébb lépek.
Szívverése lassul. Kezd megnyugodni.
- Ideje menned. – jelentem ki, az órára pillantva.
Egyikünk sem akarja, hogy még a végén itt maradj… - fintorgok, majd kinyitom az ajtót, és megvárom, amíg lassan elindul elõre. Most már sokkal lassabb tempóban, mint az elõbb. Legalább tanult az elõzõbõl.

***

Kint, már páran árgus szemekkel figyelnek. Egy két szót elcsípek.
„ Finom… kell… valós… ember… étel… kell…akarom…”
Szerencse, hogy végre eltûnik. Már én is úgy megkóstoltam volna… Csak nehéz, ennyi idõ után. Nem ehhez vagyok szokva. Mindig megkaptam, amit akartam. Ilyenekrõl nem volt szó.
Egy lenézõ pillantást vetek az egyik összegyûlt csoportra, aminek a legnagyobb hangja van, így gyorsan el is hallgatnak.

A kapuig kísérem, ott már nincs senki. Hátra sem néz, én pedig amint kilépett sóhajtva indulok vissza a maradék tíz percre szobámba. Az órámban lévõ képet olyan rég láttam már…
Hiányzik a régi kastély, az a hely, az az idõ…
Miért változik minden ilyen gyorsan?
Gyorsan felérek, majd elfekszem az ágyon. Kicsit poros ugyan, de nem zavartatom magam. Az óráért nyúlok, de kezem levegõt markol. Nincs a szekrényen semmi.
Gyorsan felülök, és felkelve benézek a szekrénybe, illetve egyre idegesebben nézek végig a polcokon.
Mikor…
Nyögve kapok fejemhez, majd hangosan kicsapom az ajtót, és rohanni kezdek. Le a márvány lépcsõn. Mindenki engem néz, de nem érdekel. Még két perc. Ez idõ alatt nem juthatott messze az ösvényen. Látnom kell. Biztosan nála van.
- Te kis…! – üvöltök utána. Még pont nem fordult be az ösvényen a kanyarnál, így hátranézve, meglepetten pislog párat.
Dühösen gyorsítom meg lépteim.
3…
az óra kattan egyet…
2…
még egy lépés…
1…
Az óra hangosan jelez, és hogy hat óra van, én pedig abban a pillanatban teszem ki lábam a kastélyon kívüli részre és mintha valami fejbevágott volna, úgy roskadok a földre.
Fejemhez kapok. Hihetetlenül fáj. Mi a…
Lépteket hallok. Futó lépteket, és hangos zihálást. Nem nézek fel. Fejemet hátra fordítom. Döbbenten nyögök fel.
- Minden rendben…? – kérdi a fiú, de én nem hogy válaszolni nem tudok… hirtelen, még levegõt venni is elfelejtek.
- Mi a szent… - nyögöm értetlenül.
A vár…
Rom. Egy rom, nincs itt fényûzés.. Minden eltûnt. A hangok, a színek… minden.
Fogaimat dühösen összeszorítom, majd megragadom az elõttem álló fiú lábát, és a földre rántom, majd gyorsan ráülök. Kezeimmel leszorítom az övéit. Riadt tekintettel néz rám.
- Ez a te hibád! Mit tettél? Te kis… Nem mondták még neked, hogy lopni nem szép dolog? Hol van az óra?! – kiabálok dühösen.
Utálom, ha szórakoznak velem. Elveszem az órát, aztán visszamegyek… Akkor biztosan eltûnök én is. De az óra nélkül nem mozdulok.
Dühösen meredek szemeibe. Én esküszöm, hogy ezért még…

Mikor apám bejelentette, hogy a jegyesem úton van. Emlékszem a tömeg éljenzésére, és Leona tekintetére. Arra a kék szempárra, ami mindig mosolygott, de akkor megtelt dühvel, csalódottsággal, bánattal. Elárulták. Elárultam. Mégsem éreztem bûntudatot. Képtelen voltam rá. Hiszen én csak a testét akartam. Nem szerettem. Õ viszont nem így tudta. Akkora csak elfutott elõlem, hogy ne lássam, hogy sír. Legalábbis azt hittem emiatt, de koránt sem. Aznap, mikor gyönyörû feleségem megérkezett, és kitûztük az esküvõ idejét… Õ már mindent eltervezett. És az esküvõnket porig rombolta. A király, vagyis az apám aznap este meghalt, anyám pedig követte a sírba. Szomorú voltam, üvöltöttem, nem értettem miért teszi ezt Leona. Vagy mi történt így hirtelen. Azt hittem megbékélt, elfogadta. Tévedtem. Akkor este szállt az átok a kastélyra. Aznap abból a több száz emberbõl egy sem maradt. És mind eltûnt. Lehetõségünk viszont van a visszatérésre. Csupán kell valaki… Valaki aki segít nekünk, és nekem.

***

Mintha valaki forró vizet öntene a hideg testemre. Fáj, éget, csíp. Nyögve kelek fel a jéghideg padlóról. Zúg a fülem, szédülök. A nagyteremben fekszek. Ahol az esküvõm lett volna. Hirtelen villannak be a képek. Mintha csak egy napja lett volna. Vajon mennyi idõ telt el az óta? Sokáig aludtam? ’Feleségem’ nincs itt. Õt valószínûleg Leona intézte el. A halott testek is eltûntek. A szépen feldíszített terem helyett, most csak egy sivár, de tiszta szoba mered rám. Minden pontosan olyan, mint AZ elõtt. A ruhámon egy kis vérfolt díszeleg, ahol Leona megvágott, mikor nekem rontott. Ismét emlékképek hada rohamoz meg. Leona elkeseredett arca, feldúlt, remegõ hangneme, és a meghökkent tömeg, félõ menyasszonyom, és az én elkeseredett üvöltésem. Még mindig az esküvõi, díszes rongyaim vannak rajtam. Érdekes, hogy ez nem változott. Mintha csak valaki megállította volna az idõt. Kék selyem, fehér csipkével, arany szegéllyel, és gyönyörû kacskaringós mintával. Mestermunka. Viszont… … torkom ég. Egy ember van a közelben. A hatalmas vas ajtó nyögve adja meg magát, ahogy elindulok a földszint felé.

Lent már pár vámpír és szolgáló észrevette a fiút, aki rémülten feküdt a palota kövén, hátát a falnak döntve.

Komótos léptekkel haladok le a márvány lépcsõn. Lent megrohamoz pár szolgáló, kérdések hadával. ’Jól van? Mi történt? Ki ez? Egy ember? Megöljük? Megehetjük?’ Leintem õket. Az egyik bátor vámpír fiú már a fiú nyakával szemezett, egyre közelebbrõl. Amint a tömeg széléhez érek, mindenki elkotródik, csak páran maradnak, megalázkodóan meghajolva.

- Felség. – hiszen mind ott voltak. Tudják mi történt, így már én vagyok az úr. De egyik sem hozza fel a témát. Némán várnak. Az engem követõ két vámpírt kérem meg, hogy vigyék fel a szobámba a földön heverõ kissé sápadt fiút, aki értetlenül pislog körbe. Elég helyes. Az illata is jó. Bár a ruhái igazán furcsák. Nem ideillõek.

- Uram. Mit fog vele tenni? Hiszen egy ember! – szólal meg végül az egyikük. Vállat vonok.
- Az csak rám tartozik. Az ablak felé pillantok. Kint telihold van. Ezek szerint az átok igazat szólt. Ha így állunk, akkor nemsokára el fogunk tûnni ismét. Rá kell vennem, hogy legközelebb is jöjjön ide. Kell a segítsége. Ez az átok… Nem élhetek így örökké. Arcomra mosoly kúszik. Szõke hajamba túrok, majd megfordulva elindulok fel a szobámba, ahova a két férfi cipelte az emberünket. Ahogy egyre közelebb érek, úgy hallom egyre tisztábban a beszélgetést. Vagyis inkább dulakodást. Valami leesik, és darabokra törik. Ha az az egyik vázám volt, én…. hiszen ez már az én kastélyom.

- Ne fuss el! Gyere vissza! Te kis…! – hallom a félreérthetetlen hangokat. Nem hiszem el, hogy még egy ilyen egyszerû feladatot is elcsesznek. Jézusom.

Ekkor meglátom a velem szembe jövõ, illetve futó fekete hajú fiút. Egy percre megáll, de csak kis ideig tétovázik, majd tovább fut felém, mellettem fut el, mögötte pedig a két szolgálóm. A fiút nem állítom meg, viszont azt a kettõt igen.

- De uram… - nyögik értetlenül. Halkan felkuncogok. - Ha a vendégünk fogócskázni szeretne. Akkor játszok vele… - szökik vészes mosoly arcomra, vámpír fogaim kivillannak. Ahogy megfordulok, ruhám meglibben. Lassú, kimért léptekkel indulok neki. Cipõm hangosan kopog. Tudja csak, hogy merre vagyok, és ez vicces. Rég játszottam hasonló ’játékot’, így élvezem.

- Nem szép dolog bemutatkozás nélkül elfutni… - szólok hangosan, ahogy az elsõ emeltre érek. Érzem, hogy erre jött. Csak neki van ilyen szaga, így pontosan tudom, hol jár. De õ nem tudja, mi vagyok. - Nem tudom ki vagy. De te jöttél ide. Akkor igazán nem értem, miért futsz elõlem. Talán félsz tõlünk? –kérdem furcsán hangsúlyozva a szavakat. A szoba elõtt elmegyek, ahol bujkál, a kulcslyukon át figyelhetett, mert amint ellépek az ajtó elõl, kinyitja, és elkezd futni a másik irányba, én viszont gyorsabb vagyok, és elkapom a csuklóját, majd a falhoz taszítom testét. Halkan felnyög, én pedig elé lépek, hogy pont eltakarjam, és ha akarna se tudjon menekülni. Gyorsan megunom a játékokat.

- A nevem Eliot. És te ki vagy? – kérdem, miközben végignézek rajta, de nem eresztem csuklóját. Szemeibe nézek, úgy próbálom válaszadásra késztetni õt. Végül kezét kitépi enyémbõl, majd elnéz mellettem. Megragadom arcát. - Ez udvariatlanság. Ugye tudod? Te csak egy betolakodó vagy. Örülj, hogy így bánunk veled. Mutass több tiszteletet. Kénytelen kelletlen, de rám emeli tekintetét. Dühös. Bár nem értem okát. Õ futott el elõlem.

- Haymitch… vagyis William. Illetve mindkettõ, csak a Williamet használom. – nyögi ki végül, és kicsit zavartan fordítja fejét oldalra. Elengedem õt, halkan kuncogva lépek el tõle. Már nem fog elfutni. Remélem.
- Ha ismét fogócskázni támadna kedved, szólj elõtte. – még jobban zavarba jön. – Mégis hogy kerülsz ide ’William’? – mondom kiemelve nevét. Szólásra nyitja száját, de aztán mégse mond semmit, csak kis gondolkozás után.
- Én sem tudom. De hol van az az ’itt’? – okos kölyök.
- Kitudja? Talán nincs is ’itt’. Mond csak hányat írunk? – kérdem, kezeimet összefonva magam elõtt. Ekkor mér csak végig. Gondolom, az ilyen ruhák nem épp igazodnak az ízléséhez.
- 2013-mat. – válaszolja, kissé furcsállva a dolgot. Meglepetten sóhajtok. Csodás. – Miért kérdezted?
- Az emberek azért kérdeznek, mert nem tudnak valamit. Nem igaz? – kuncogok halkan. Egyre értetlenebb fejet vág. Ezek az emberek….