|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Weritas | 2011. 04. 21. 15:36:51 | #13103 |
Karakter: Enon
Megjegyzés: eruthalionnak
A láng, amitől előbb még tartottam, most egyesen rettegek. Lassan már egész testét öleli körbe a vörös rettenet, én pedig nem tudok mit csinálni, mint nézem és reményvesztve agyalok, hogyan mászhatnék ki ebből a csávából. Az aura elérte tetőpontját: a fák levelei száradni kezdenek, a varjak hangos károgás közepette menekülnek az égbe. Én pedig, akinek még szárnya sincs, csak keresztbe tett karokkal próbálok védekezni a közelgő veszedelemtől. A levegő iszonyúan perzsel, körülöttünk a növények már rég elszenesedtek.
Hirtelen hatalmas tűzhulllám robban ki a testéből, ami ellen alig tudom tartani magamat. Koncentálok és próbálom eltéríteni a lángokat, de ekkora energia mellett esélyem sincs. Ki kell tartanom! Koncentrálj! koncentrálj! Ha csak egy percre is kihagyok... nem m-megy... nem tudok.
Kipattan a szemem. Hol vagyok?! Azonnal feltápászkodom és ijedten nézek körbe, hol a jó életbe lehetek úgy mégis? Agyam, mikor már csitulni látszik észreveszem, hogy ő áll velem szemben. Fejembe hasít a nem olyan távoli múlt emlékei és mondanom se kell eléggé parázom tőle!
- Te meg ki a fene vagy? - kérdezem idegesen - Mit akarsz? Mi történt? - úgy tényleg, hogy is kerültem ide? - Rólad aztán nem gondoltam volna, hogy te is értesz a tűzmágiához!
- Nyugi! - mondja békítően - Egy kis sokk ért téged, ami nem meglepő hisz igen nagy erővel álltál ellen, pár sérülést akkor sem sikerült elkerülnöd. - szóval ő hozott ide.
- Én Fenrir Zarath vagyok - folytatja - és semmit nem akarok senkitől. Véletlen láttam, amit láttam: épp pihentem, amikor a banditákra lettem figyelmes. Te aztán nem kegyelmeztél senkinek! Mi dolgod volt velük? - kérdi kíváncsian.
- Csak munka. - zárom le gyorsan a témát - Te láttad el a sebeimet?
- Nem. Itt a fogadóban gyógyítottak meg: szerencsére elég sok kalandozó térül meg erre, úgyhogy kirurgust is tartanak.
- Értem. De mégis mi történt?
- Nem szeretem, ha az életemre törnek! - mondja halkan, de érzem a szándékot.
- De láttad mire vagyok képes! Ezt nem hagyhattam tétlenül! - ha kiderülne, nekem annyi...
- Akárhogyis, hogy hívnak?
- Enonnak - mutatkozom be - amúgy, ehh... köszönöm, hogy nem hagytál az égő erdő közepén. Miért tetted? - erre tényleg kíváncsi lennék.
- Nem minden nap látok ilyen elszántsággal küzdő embert, meg amúgy se vált volna hasznomra, ha otthagylak.
- Köszönöm szép... - hirtelen hatalmasat korog a hasam, szinte lángol a képem - szépen... Van valami harapnivaló?
- Lent a fogadós biztosan ad valamit. - mondja egykedvűen.
Lemegyünk a földszintre, ahol kérek és a magamévá teszek egy visszafogott adagnyi rántottát, majd dolgom végeztével a pultra teszek néhány érmét és kifelé indulok. Csak hogy őt sehol sem találom. Elment volna, míg reggeliztem? Utat török magamnak a reggeli tömegben és próbálom kiszúrni, hol is lehet. Nem nehéz utólérnem, hisz elég feltűnő jelenség. Épp egy tabakosnál áll és dohányt vásárol magának.
- Egészségtelen ugye tudod? - kérdem tőle szurkálódóan. Csak a szemeivel fordul felém, de nem sokáig zavartatja magát és folytatja a szemlélődést.
- Messzire megyek és nem tudom lesz-e ott még egy ilyen remek kis bolt, mint ez. Ezt a kis tarisznyámat töltse tele, ha kérhetem. - mondja és egy öklömnyi zsákocskát ad át a boltosnak. Az pár maréknyi dohánymorzsalékkal teletömi és visszaadja. Zarath fizetségül átnyújt jó pár érmét, amire az árus csak döbbenten néz.
- Mi az? Talán ezt nem fogadják el itt? - kérdi Zarath.
- Dehogyis! Elfogadom, elfogadom persze, csak.. olyan régen nem láttam errefelé ezt a fajtát.
- Sajnálom, elég messziről jöttem. - válaszolja.
- Semmi baj, uram! Én köszönöm a vásárlást.
Útnak indulunk. Illetve csak ő, mert engem leszar és csak megy-megy előre. Ez kicsit sértőnek érzem úgyhogy lemaradok kicsit és karbatett kézzel várom, hogy észrevegye a hiányomat. Nem kell sokáig várnom. Válla fölött hátrapillant és mikor meglátja, hogy őt figyelem, elvigyorodik és int a fejével, hogy jöjjek. Felörülök és pár pillanat múlva már mellette is termek. Kiérünk a városból, mikor valami furcsának tűnik nekem.
- Mégis úgy mi történt? Olyan világos most minden. Mi változott? - kérdezem.
- Attól függ mire gondolsz. - mondja halkan, miközben frissen túltömött tarisznyájából kis adagnyit beletesz a pipájába, csettint egyet és nem sokára lassan pöfékelni kezd.
- Hát erre a részre. Itt nem a... - már kezdeném, mikor leesik, hogy itt kellene lennie annak az erdőnek, amiben tegnap harcoltunk. De most csak por, hamu és szenes kupacok tükrözik vissza az egykori hatalmas lombokat.
- Ezt mind te? - kérdezem döbbenten.
- Ne aggódj mindennek megvan a maga ára. - fújja ki lassan az édes füstöt.
- Hogy érted?
- Pedig ezt pont neked kéne tudnod a legjobban. Főleg a tegnapiak után. Ha túlerőlteted magad, megbánhatod. Mázlid volt, hogy nem ölted meg magad.
- Azt mondtad ár. Ezt nálad, hogy értsem?
- Úgy, hogy ha nem térek még idejében magamhoz, akkor most nem beszélgethetnénk. Veszélyes ha a korlátaiddal játszol.
- Ezt tudom... - mondom elismerve, mint egy kisiskolás.
- De ne aggódj kitanulod, csak szerezz egy mestert. Elvégre még fiatal vagy és előtted az egész világ.
- Fiatal, haha - kuncogok magamban. Ő erre csak felvont szöldökkel válaszol és mélyeket szippant.
- Esetleg...
- Igen?
- Kipróbálhatnám?
- A pipámat? Semmiképp... Az enyém, másnak pedig semmi pénzért nem adom oda.
- Ahha, jó értem. Akkor nincs más út. - vigyorodok el és már ugrok is a pipájáért. Kikapom a kezéből és már futok is vele, ahogy csak tudok. Hátrapislantok és látom, hogy jó méterekre van tőlem, de nem fut, még csak nem is indult utánam. Semmit sem csinál csak tartja még mindig azt a pozitúrát, ami közben elcsentem a drágaságát. Lassan elindul és meglátom a szemeit. Életemben először öszíntén bevallom, hogy ott és akkor összecsináltam magam. Jó ég! Teljesen lesokkolva várom, hogy beérjen. Mikor mellém ér remegek, mint a nyárfalevél és csak találgatni tudok mi lesz a bűntetésem. Kezét lassan kinyújtja majd elveszi tőlem füstölgő pipáját:
- Köszönöm, hogy vitted helyettem ezen a rettentő hosszú szakszon. - mondja irónikusan és továbbsétál.
Ennyi? Neeem, ennyiben nem hagyhatja. Vagy igen?
- Te figyelj Zara... - kezdem, mikor hatalmasat mér a fejemre, aminek köszönhetően belesimulok az anyatermészetbe. Kábán feltámolygok és mint egy részeg utána eredek.
- Látom szeretsz játszani. - mondja kis idő múlva. Közben én még mindig a fejemet masszírozom. Van ereje, istentelenül nagy és pont én kaptam egyet a fejemre!
- Hehe... - nyögöm az iróniát.
- Ennek örömére szeretnéd kipróbálni?
- Megengeded, tényleg? - derül fel a szemem.
- Persze, amint a legközelebbi városba érünk, vehetsz magadnak egy saját pipát, a dohányt én állom. - mondja a szemétje és mosolyogva heccel az arcomba fújt füsttel.
- Szemét! - mondom már én is kajánul.
- Mesterben gondolkoztál? - kérdi.
- Eddig egy mesterem volt, ő fogadott be és tanította meg nekem az Uralmi technikákat és még néhány Offenzívát, de ezeken kívül nem tudok sokat. Egyedül pedig nem fogok bele, mert felégetnék magam körül mindent. Másokat pedig nem ismerek és a többiekben pedig nem igazán bízok.
- Deja vu. Nálam is hasonló volt a helyzet, de nekem szerencsém volt. Jó tanárom volt, aki mondjuk keményen megbüntetett, de mindenbe bevezetett, amibe csak lehetett, köztük a harcművészetekbe is. Aztán, mikor már elértem a határokat szélnek eresztett.
- Mester vagy?
- Szeretem, ha figyelnek... - jegyzi meg epésen.
- Azt hiszem jól ki fogunk jönni egymással. - mondom és kedvességként egy "elvétett" szikrával "véletlen" felgyújtom apró kecskeszakállát. Kissé riadtan követi az eseményeket, de semmiből nem áll neki eloltani. Csak azért tudja merre hány méter.
- Egyre jobban ellenszenvesebb vagy te nekem kölyök. - mondja vigyorogva.
- Ugyan. - mondom nevetve és már csak a további időtöltés végett ropogtatom az ujjaimat.
- Kiakaszt? - kérdem közbe.
- Ez? - int a kezeim felé.
- Ja.
- Nem.
- Kár...
- Idióta. - nevet fel halkan és vállon vereget - Akarod, hogy tanítsalak? - teszi fel hirtelen a kérdést.
- Tessék? - kérdem gyorsan, nehogy véletlen félrehalljam.
- Akarod, hogy okítsalak? - ismétli meg az ajánlatot....
|
| Weritas | 2011. 02. 18. 21:32:56 | #11470 |
Karakter: Enon
Megjegyzés: - eruthalionnak
- Állj bosszút értünk, kérlek! - mondja a férj és felém nyújtja a béremet - Öld meg azt, aki kivégezte a szerelmemet és a gyermekeimet! Szenvedjen, érezze át azt, amit tett! - mondja könnyes szemekkel.
Elveszem a tarsolyt.
- Ne aggódjon, elintézem. De mégis hol keressem a gyilkost? -kérdezem.
- A ...(szipp) közeli erdőben ...(szipp) tanyázik a csapatával. Óh istenem... - fakadnak ki a könnyei - Az az átkozott! Mit tett a családommal! - mondja fejét fogva és összeroskad a padlón.
Zsebembe rakom az aranyat és kilépek a házból.
Másnap előkészítem a szükséges dolgokat, majd elindulok a rengeteg felé. Kis idő múlva részeges kacagás és eleresztett káromkodások ütik meg a fülemet. Láthatóvá válik előttem a banditák tábora, óvatosan közelebb megyek.
-...és úgy megraktam azt a tehént, mint soha senki mást! - jut a fülembe egy elhangzott fél mondat. Valami elpattan bennem és azon kapom magam, hogy már a banditák mellett termek és szemben állok velük.
- Intézzétek el! - adja ki az utasítást a vezető. Nyyolc kard egyszerre közeledik felém, de nem aggódom, kevesek hozzám. Felugrom és hagyom, hogy lendületük közelebb hozza őket, így kört alkotva egymással. Megfordulok a levegőben és fejjel lefelé szállva kitépem egyik kezéből a kardot és egy csapással vágom félbe őket. Vér spriccel a levegőbe, mindent beborítva. Az vezető fejvesztve rohan felém, de könnyedén kitérek a csapásai elől. Eljátszadozok még egy kicsit, csak hogy tovább hergeljem. Majd egy éles fordulatot téve futásnak eredek, természetesen ő elvakultságában követ engem.
- Megállj! - kiált utánam loholva a bandita - Úgy sem menekülhetsz!
- Meglátjuk, pajtás! - válaszolom két levegővétel között
- Te kis szarzsák! - ordítja veszetten. De én csak felröhögök és még gyorsabb tempóban futok tovább. Egy szaltóval átugrom az utamba kerülő kidőlt fatörzset majd hirtelen megfordulok. A bandita nem érti, ezért lassít. Fel lép a fatörzsre majd a földre ereszkedik. Ereszkedne, ha nem szakadna be alatta a talaj és nem zuhanna máris a kis csapdámba. A perem széléhez gyalogolok és letekintek a vergődő férfira.
- Na milyen odalent? - kérdem gúnyosan.
- Bekaphatod te utolsó rohadék! - ordítja dühösen.
- Inkább azon gondolkozz el, miért kellett megölnöd azokat a szerencsétlen ártatlanokat! -mondom halkan
- Hogy micsoda? Miről beszélsz? - kérdi elhűlve.
- A nőről és a két gyermekéről, akikkel te néhány nappal ezelőtt végeztél. Nem elég, hogy brutálisan megverted őket, az asszonyt a gyerekek szeme láttára becstelenítetted meg! - vágom ordítva fejéhez a mocskos bűneit. - Hogy tehettél ilyet?! Hogy lehet valaki ennyire gonosz?! De, de... de most már mindegy...
- Miről beszélsz? Azzal, hogy ide lecsaltál engem, azzal maximum pár pillanatig fogsz tudni idelenn tartani. - mondja önelégülten és már kezd is mászni felfelé. Majd felnevetek, mikor váratlanul megcsúszik a keze és fejjel ér földet.
- Ne próbálkozz. Ebből a veremből nem jutsz ki élve. - kuncogok magamban
- Azt majd még meglátjuk! - kel föl sárosan
- Nem, nem fogjuk... - mondom vészjóslóan
- Ezt meg, hogy érted? Ha kikerülök innen élve, már pedig ki fogok, egy könnyed mozdulattal le fogom csapni a fejedet! - fenyegetőzik a marha.
Most már nem bírom visszatartani a röhögést. Felkacagok és leguggolok a perem széléhez.
- Nézz körül alaposan. Mit látsz?
- Egy gusztustalan gödröt, és a te ronda pofádat!
- Akkor most csukd be a szemedet.
(Még elbeszélgetünk a jó édes anyámról és a családomról, de belátja a helyzetét és kénytelen kelletlen megteszi, amit kérek.)
- Érzed? - kérdem, mire ijedve pattan fel a szeme és látom az arcán, hogy felfogta hol is van tulajdonképpen.
- A verem falát folyékony robbanószerrel itattam át, aminek az illatát elsőre nem lehet megérezni, de ha figyel az ember... - magyarázom - Most pedig búcsúzzunk el...
- Várj, könyörgöm ne! - már kezd könyörögni, de ez ide már édeskevés
- "Ég" veled. - mondom és egy csettintéssel apró szikrát engedek útjára, le a verem aljára. Megfordulok és elindulok visszafelé. Pár másodperc múlva hatalmas robbanás hangja tölti meg teret.
Nekitámaszkodom egy fának és leereszkedem a tövéhez. Végigtekintek magamon és látom, egymerő vér az egész szerelésem. Megbocsátásért fohászkodom, bár tudom nincs kihez, hisz az akit most Istennek tekintenek csak egy imposztor, egy népámító. Tenyereimbe temetem az arcomat és letörlöm róla a lassan rászáradó vért.
Hirtelen valami neszre leszek figyelmes, mire azonnal felkapom a fejem. Az egyik fentibb ágon egy ismeretlen alak guggol és figyel engem. Nem tudom kivenni kicsoda, mert pont úgy áll, hogy a beszökő fénysugarak elvakítsanak. Észreveszi, hogy figyelem és menekülőre fogja. Ezt nem engedhetem. Senki nem tudhatja meg, hogy mire vagyok képes. Vajon mióta figyelhet engem? Remélem nem régóta. Nem szeretném megölni.
A nyomába eredek, de nem könnyű tartanom vele az iramot. Bevallom, baromi gyors. A távot közöttünk nem tudom csökkenteni, de innen egy olyan húszas-, huszonötös srácnak nézem.
Hamarosan elérünk az erdő széléhez, ahonnan már nem sok esélyem lesz észrevétlenül elintéznem őt. Meglepetésemre hirtelen megtorpan és felém fordul. Tisztes távolságot tartva megállok és szemügyre veszem:
Haja az égnek áll csak úgy mint az enyém. Szemei mintha aranyban és vörösben játszanának. Fülei akár egy tündéé. Arcán két különös csík díszeleg, és ami még kiegészíti egész megjelenését, az apró kecskeszakálla, ami az állán lengedezik. Meglehetősen feltűnő védelmet hord, ugyanis vállvértjeiből három-három tüskeszerű agyar meredezik. Érdekes alak, az már biztos.
- Mióta figyelsz engem? - kérdem nem kerülgetve a forró kását
- Nyugalom "pajtás". - mondja veszélyesen szadista fél mosollyal
Erre rám tör a rettegés és már reflexszerűen felforrósodik körülöttem a levegő. Kissé elvesztem az önkontrolomat és egy nagyobb tűzlabdával felé iramodok. Aztán hirtelen a levegőben találom magam, nem értem hogy kerülök ide, majd egy fának csapódok. Beverem a fejem, ettől kissé megszédülök. Feltápászkodom, közben kiköpök egy kis adagnyi vért és ránézek. Valami hirtelen elhúz a fülem mellett és a fába ékelődik. Látom, hogy egy hajító kés az. Felé fordítom a tekintetem és látom, hogy kajánul vigyorog.
Alábecsültem őt. Erre felszegem a fejem és nevetek, úgy igazából, örömtelien. Arcáról lehervad a jókedv, nem érti mi lelt engem. Leszegem a fejem és kirántom a kést a fából. Jó mélyen bele lehetett ágyazódva, mert egy jódarabnyit magával hozott a növényből. Tekintete egyszerre csodálkozó és elhűlt. Ettől még jobban megjön a kedvem és már el is indulok felé lassan. Elővesz egy másik kést és védekezőn maga elé tartja. Mintha ez bármit is érne. Hirtelen mögötte termek és már indítom is a pengét a halántékába. Szerencséjére még idejében kivédi de döbbenetemre mindkét penge eltörik. Eldobom az immáron használhatatlanná vált fegyvert és puszta kézzel küzdök tovább. Megidézek egy újabb tűzlabdát és felé hajítom. Telitalálat. Erre nagyon megörülök. A parázsnyi szikrák lassan eltűnnek és látom... kutyabaja. Teljesen legyökerezem. Ő csak kajánul vigyorog.
Lassan maga elé emeli felfordított tenyerét és egy kis lángnak ad életet, de ez a láng más mint az enyém: sötétebb, félelmetesebb...
Szerkesztve Weritas által @ 2011. 02. 18. 21:33:14
|
|
