Jobb lesz, ha nem ácsorgok itt egyedül… egész félelmetes ez a helyiség.
Ez már tényleg nem normális tőlem. Szabályosan rohanok Aaron után…
A szoba nem túl nagy, sőt… egész kicsi. A tapéta csupa meleg színben pompázik. Mindenhol sok-sok régi tárgy. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy egy kettő még nálam is öregebb…
Tekintetem végül megakad egy, a valószínűleg barokk korból származó kanapén. Igazándiból nem ennek a látványa fogott meg annyira. Hanem az alak, aki éppen rajta terpeszkedik. Az alakon is leginkább a levakarhatatlan mosoly.
-Mond csak Edward… mivel szeretnél kárpótolni?
-K-kárpótolni? Mire érted? – értetlenkedem. Mert tényleg nem értem. Milyen kárpótlásról beszél?
-Te magad mondtad. Az adósom vagy. Valamivel kárpótolnod kell az érted tett fáradalmaim… - Hogy mi a jó franc??!! Ezt mondtam volna? Tényleg kimondtam ezeket a szavakat? Valaki lőjön le de gyorsan!
-E-erre nem is igazán gondoltam… - egek, egek… mibe keveredek! Tudtam, hogy rossz ötlet eljönni, tudtam, tudtam!!
De akkor meg mi a francért… wááh!!
-Szóval idejössz, köszönetet mondasz, sőt, kijelented, hogy az adósom vagy, és mégse számítasz arra, hogy ezt valahogy kompenzálni kéne nekem? – kérdi kacagva.
Szótlanul állok egy helyben, s nem válaszolok. Látom rajta, hogy meg van elégedve ezzel a semmilyen, néma válaszommal. Igeeen, igen, nagyon örülök, hogy örülsz. De tényleg. Hogy oda ne rohanjak…
-Vetkőzz.
-M-mi? – …
-Jól hallottad. Vetkőzz. – Ez komoly? Amiért egyszer-kétszer… háromszor-négyszer kihúzott a csávából, most neki kell adnom szépséges testem?! Még mit nem! Nem hagyom, hogy napkeltétől napnyugtáig az ágyában tartson, édes szavakat sugdosva fülembe, miközben kényeztet és szexrabszolgájának fog be! Ahhoz ez még túl korai!
...
MI A FRANCOT GONDOLOK BASSZUS?!
-É-én nem. Én nem fogok… én nem! – jelentem ki igen magabiztosan. Ilyen hanghordozással talán egy tollpihét meg is győzök.
-Semmi olyasmiről nincs szó, amire te gondolsz…
Most olvasott a gondolatomban? Azt tette? AZT TETTE?!
Ó uram, teremtőm… nincs más választás…
Nagyot nyelve, remegő végtagokkal vetkőzöm… mezítelenre. Ez annyira, de annyira kínos.
Egy száll Ádámkosztümben, takargatva apró büszkeségem, pipacsvörös képpel szemezek a padlóval. Juhúújj de érdekes… nagyon, de nagyon. Szép az erezete…
-Igaz, azt egy szóval nem mondtam, hogy mindent dobj le magadról, de gondolhatod, hogy cseppet se zavar a merészséged. – Aprót nyögve nézek Aaron szemeibe. Ez annyira kegyetlen húzás volt!
Aprót legyint, hogy lépjek közelebb.
Tessék, nesze közelebb mentem.
-Közelebb- suttogja túlságosan is kedvesen. Megyek, már megyek, hogy hajtana át rajtad egy úthenger…- ennyire félsz tőlem? – mindjárt bemosok neked egyet! Akkor vigyorogj nekem így!
Én egyáltalán nem félek! Csak éppen be vagyok fosva! Azért az, nem ugyanaz!
Már közvetlen közel, olyan egy lépésnyire állok életem megkeserítőjétől, ami miatt olyan zavarban érzem magam, mint még sose. Ezt elég nehéz lenne überelni.
Aaron szokásos mosolyával arcán hajol hozzám közelebb, s míg velem a szemkontaktust tartja, kezeimet gyengéden feszítgetné lefele.
Ami a legborzasztóbb benne… hogy sikerül neki.
Valami nyikkanás féle hangot adok ki, s mikor kis barátomat megfogja, szabályosan már a sírás kerülget.
-Mond csak Edward. Milyen érzés, hogy itt érintelek? – A levegő is bennem reked. Hogy kérdezhet ilyet? Mégis milyen lenne?
-M-megalázó… - motyogom remegő hangon.
-Megalázó. Értem. Ért már hozzád bárki rajtam kívül?- Apró könnycseppek gyűlnek szemeim sarkába. Nemlegesen rázom fejem, s próbálom visszafojtani, kitörni való nyögésem.- Milyen kis szűzies… idestova 400 év és még senki se vett a birtokába. Már csak a gondolat is émelyítő.
-H-hagyd abba… ez nem… ez nem vicces – nyögöm ki nehezen, hüppögéssel és szipogással megfűszerezve.
Erős szorítás érzek jobb karomon, erős rántás, és már is Aaron ölében vagyok. Hatalmas tepsi szemeket meresztek rá, mire folytatja.
-Nem állt szándékomban viccelődni.
Reagálni sincs időm, már is betapasztja a számat… a sajátjával.
Nem kicsit lepődök meg, mikor egy meleg valami slisszan át a számba. Aprót nyögést vált ki belőlem az a tény, hogy az a valami nem más, mint Aaron nyelve.
Már egészen elfelejtettem milyen érzés a franciacsók… erre is ő tanított… hjajj.
Bazz… miért ilyen jó érzés?
És miért élvezem ennyire?
Miért, miért, miért?!
Gyenge kapálózásba kezdek, mikor első tisztemet újra fogdosni kezdi.
…
Jól van, jól van! Kényezteti, és olyan szinten jól esik, hogy muszáj vagyok a fejemet mellkasának dönteni, és úgy pihegni és nyögdécselni!
És akkor mi van? Utálom, hogy ezt csinálja, de hogyan ellenkezhetnék? Hisz… ez az érzés… annyira bódító.
Csak tompán hallom saját hangom, sóhajaim, kérlelésem. Egek… tényleg szánalmas vagyok. Mint egy kéretős szuka…
Ahh… már megint ez a fura valami mocorog bennem. Nem tudom mi ez, de megrémiszt. Elvesztem az eszem… nem bírom. Alig tudom megtartani az önuralmam.
Fúha. Ezmiez? Ez már valami nagyon más!
Ó te magasságos!
Erősen szorítom össze szemeim, miközben próbálok valami kapaszkodót keresni, s nem is meglepődésemre Aaron nevét nyögve élvezek el..
Basszus még a lábujjaim is görcsbe állnak, s fejemet is csak vontatottan tudom megemelni…
.oOo.
-Egy szót se! – rivallok rá Aaronra, mielőtt még bármit is mondhatna. Erősen fixírozom az el-elsuhanó tájat, csak azért se nézek rá.
Ennyire megalázó helyzetbe se hozott még senki… el se hiszem, hogy a karjaiba feküdtem, és kielégülésért könyörögtem. Uuuhuu… ez nagyon ciki. Nagyon, de nagyon.
-Azzal, hogy…
-Nem érdekel! – rikkantom igen nőiesen. – tartsd meg magadnak a véleményed! Nem kell a sóder arról, hogy milyen izgató voltam meg az Isten tudja mifene!
-Azt gondolod magadról, hogy szexi voltál?
-E-ezt egy szóval sem mondtam! N-nem így értettem! … Ne forgasd ki a szavaim! I-inkább próbáld meg a helyembe képzelni magad! Te hogyan viselkednél, ha én csináltam volna azt, amit te velem? Hmm? Hmm? – idegesen dobogva a lábammal várom a választ…
-Egész bizonyosan elégedett lennék, h…
-Nem vagyok kíváncsi a véleményedre! –fakadok ki hisztérikusan - Bocsásd meg nekem, ez egy borzasztó rossz példa volt…
-Ha te m…- kezdené a magyarázkodást, de nem érdekel!
-Nem hallak, nem hallak, nem hallak!!!
-Ahogy gondolod – kuncogja el a végét, én pedig csak gyilkos tekintetem villantom meg feléje. Nesze nesze!
Basszus, mikor érkezünk már meg? Ki akarok szállni a kocsiból… elegem van.
.oOo.
Idegesen csapkodva cipelek mindent, amit csak Aaron kér. Térképet, könyveket, szóval tényleg mindent.
Nincs se türelmem, se bőr a képemen hogy vele beszélgessek, ezért kénytelen vagyok minden munkát zokszó nélkül elvégezni.
Mivel ma nekem hivatalosan nincs vele órám, csak üldögélek a tábla melletti széken. Duzzogva járatom körbe tekintetem, s ha valaki csak egy pillanatra is engem néz Aaron helyett, olyan csúnya szemeket villantok rá, hogy a vér is megálljon az ereiben.
Az óra végére egészen elunom magam, és valami egész érdekes pózban ülve bámulom a kijáratot.
Bááárcsak, bárcsak vége lenne már, összepakolhatnék, és takarodhatnék a brantba. Fú… úgy hallom lassan tényleg befejezi a szövegelést.
Hogy Aaronnak mekkora kis beszélőkéje van. Csoda, hogy még nem ment el a hangja.
Ezzzzzaaaaaaz! Végre vége!
Amíg elszállingóznak a diákok, én összetekerem a térképeket, és gyorsan letörlöm a táblát.
Összeszedve minden kacatot lépkedek a kijárathoz, ahol már Aaron vár, egy egész kis aranyos könyvkupaccal.
- Nem kértelek, hogy várj meg. – nyögöm a térképek mögül
- Ezt kérned se kell…
- „Ezt kérned se kell” – vinnyogom halkan utána grimaszolva. Most nagyon jó pofinak érzed magad, ugye? Szabályosan látom a lelki szemeim előtt, a csillogó szemeit, és a nyáladzó vicsorítását…
Brr… nna ez azért teljességgel lehetetlen.
- Nagyon elcsendesedtél – töri meg Aaron a már kellemes csendet, miközben egyik kezébe át veszi az összes könyvet, s a másikkal kinyitja nekem az ajtót.
- Netalántán baj? – kérdem félrebiccentett fejjel, a küszöbnél megállva.
- Egy szóval se mondtam, hogy gond lenne. Csupán merészkedtem szóvá tenni, hogy morgolódásod hiányában túl nagy lett itt a csend. – Tyű bázzeg de közel hajolt. Mély levegőt veszek, s visszafogom pirulómirigyeim!
Érzelemmentes arccal nézek szemeibe, s mielőtt elmerülnék azokban a bogyókba sűrített óceánba, rávakkantok egyet, s már haladok is tovább.
Na, ezt emészd meg! Egészen biztos a lelkére vette… tudom!
Unottan pakolgatok mindent a helyére, s mikor mindennel kész vagyok, magamra kapva felsőm, indulnék utamra.
-Ne vigyelek haza?
Szemöldökömbe, mintha horgot akasztottak volna, úgy szökik az egekbe. Már válaszolnám, hogy igen, persze, hogyne, de hirtelen valami motoszka kezd kibontakozni fejemben.
Egészen belepirulok a trükkös válaszától, s jól magamba szívva a levegőt indulok meg felé, s mutatóujjammal hadonászva, mint egy sodrófás öreg néni kezdem lehordani a sárgaföldig.
-Mégis mit képzelsz, ki, vagy mi vagyok én,hmm? Azt hiszed, mindezek után, képes lennék elmenni hozzád, és perverz csábításoknak kitenni magam? Hát te abból nem eszel!!
Ajkaim megremegnek a dühtől. Nem hogy visszahőkölt volna, még jobban mosolyog.
-Csak nem félsz, hogy véletlenül elcsábulsz? - Mérhetetlen haragomban már válaszolni se tudok. Remélem szemeim pusztító szikrákat szórnak, mert beszélni nem tudok. Attól félek, ha válaszolnék, rá kéne jönnöm, hogy hazudok… - Minek áltatod magad? – kérdi félelmetesen kedves hangon. Gyengéden simítja végig nyakam, s szépen lassan halad fel fülem tövéhez.
Ohh… mikor változtak vissza?
Zavartan tekintek szemeibe… nem tudom, mi van. Tanácstalan vagyok. Hogy lettem hirtelen ennyire… szűzies?!
Már megint… ellenállás nélkül!
Két kézre fogva arcom csókol olyan szenvedélyesen, mint még eddig soha. Görcsösen kapaszkodom ingjébe, s amitől képes lennék eldobni az agyam, hogy nem csupán feladtam a védelmem, de még meg is hunyászkodtam…
Gyakorlatlanul, és egész ügyetlenül viszonzom csókját…
Pihegve, teljesen kipirulva pillázok Aaronra. Azt hiszem… azt hiszem, most nagyon örül. Ha nem örülne, biztosan nem csókolna meg újra.
Egész gyengén, remegve próbálom eltolni magamtól, de az elszántság úgy érzem, teljesen kiveszett belőlem.
Derekamat átkarolva szorít magához… ne, ne, ne. Már megint! Mi ez… mi mocorog bennem?
Zihálva hajtom fejem Aaron mellkasának, s próbálom elnyomni magamban… de hiába. Egyre erősebb, és erősebb. Minden kezd elhomályosulni. A testem fölött, mintha valami más venné át az irányítást.Mintha…
Mintha telihold lenne!
Alig ér el a felismerés, a hatalmas sötétség teljesen magába kebelez.
Ne, ne, ne! Ebből semmi jó nem sülhet ki… ha ez tényleg az… egek. Vissza kell jutnom! Még nincs telihold, most én vagyok az erősebb…
Vissza kell erőltetnem magam… muszáj.
Hirtelen pattannak fel szemeim, s megfagyva bámulok le Aaronra.
Mi az, hogy le?!
Mi az Isten?!
É-én Aaronon fekszem. Ő meg az asztalon. Az ingje szétszaggatva… az én pólóm is. Az alsó ajka vérzik…
Te jó ég.
Remegve támaszkodom bal kezemmel mellkasán, ami össze-vissza van karmolászva. A szívem kihagy egy dobbanást, amint tekintetem lejjebb téved.
Mélységesen mély pír önti el arcom, mikor meglátom a kigombolt nadrágból kikandikáló lompost.
M-miért szorítja a jobb kezem…? Hisz ez nem is az enyém… nem az enyém… Miért fogdosom Aaron … ez durva. Ez nagyon durva.
Mégis mennyi ideig voltam … oh atyám…
Hangtalanul ugrok hátra jó pár métert, s remegve próbálom összetartani szétszaggatott pólómat. Próbálnék valami magyarázat félét adni, hogy én nem… én nem vagyok állat. De csak nyöszörögni tudok. Szemeim könnybe lábadnak… azt hiszem, itt az ideje, hogy… hogy elmenjek.
Még épp időben fordulok el, s indulok meg… így Aaron nem láthatja, ahogy elbőgöm magam.
Már az ajtót tépem fel, s szaladok a folyosón, mikor még meghallom a saját nevem.
Jól van Edward, nincs gáz! Csak egy pedo vámpír bácsi akar becserkészni, miközben te itt nyomorgatod a legnemesebbik szerved… tényleg nincs gond.
Meg-old-juk!
Csak valami másra kell gondolnod! Valami másra… valami nagyon másra… eszedbe se jusson, hogy miket csináltál anno! Hogy mennyire élvezted Aaron érintését… ne hogy erre gondolj, nehogy!
Még véletlenül se!
Annyira hülye vagyok…
Apró nyikorgást hallattat az asztal, ahogy Aaron az asztalomra telepedik… remek. Már csak ez hiányzott. De tényleg. Zene füleimnek ez a nyekergés-nyikorgás. Grr.
- Ugyan… annyira nem lehetett rossz. Valld be, hogy te is élvezted. Le sem tagadhatnád. – Ó hogy szaladna át rajtad egy tehéncsorda! Engem is ilyenekkel kell basztatni! Hö-hö! Nagyon, de nagyon viccesek vagyunk, tanár bácsi, kérem! Annyira azért még nem amortizálódtam le, hogy szemtől szemben bevalljam, hogy „tökre bírtam” azokat a mocskos dolgokat, amit velem tett!
- Te.. hrrr...nnn... – morgom nagyon kedvesen és értelmesen. Bár azt hiszem, ebből nem sokat érthet. Tán nem artikulálok eléggé?
- Igen? – Na, megmondtam, vagy megmondtam? Rossz a hallásod, hülye denevér?! Na, na! Halljam a választ! Mondjad, mondjad! Jaa, hogy most nekem kéne értelmesen kifejeznem magam… Azért így már más tészta… Khm..
- Te.. meg... megharaptál.. – nyögöm nehézkesen. Ez is mind az ő hibája! Ha nem tette volna velem azokat a borzasztóan zavarba ejtő dolgokat, most higgadtan és diplomatikusan tudnék tárgyalni vele… vagy nem?
Közelebb hajol hozzám, s mintha a sors pofátlanul arcon csapna, olyan melengető hatással van rám „kedves” mosolya. Hogy az anyád… Hajolj a pofámba! Mindjárt felmegyek oda, és… és… ajvé.
Miért van ilyen illata?
- Mindketten tudjuk, hogy nem én kezdtem a dolgot. – folytatja öhm… mondjuk bájcsevegve? Nem tudom, milyennek nevezhetném… de nagyon sejtelmes… sejtelmesnek mondják? Ezt most kitől kérdem? Edward… te tényleg hülye vagy. A lényeg: bosszantó!- Azt hiszem felesleges számon kérned tőlem bármit is.. miután én mentettem meg a szűrödet. Ha én nem vagyok, a nagy arisztokrata népek egy ketrecben mutogatnának téged. – Miről beszél ez a bolond? Hah! Aljas rágalom!
Még hogy megmentett? Engem? Csak elcipelt a fogadásról, mikor… mikor seggrészegre ittam magam, és elkezdtem mutogatni a füleim, és a farkam.
Ó, te jó ég!
É-én majdnem… majdnem lebuktattam magunkat! Egy hajszálon múlt, hogy kiderüljön, léteznek vérfarkasok és hasonló természetfeletti lények.
Ha nincs Aaron, lehet, hogy tényleg ketrecben mutogatnának? Ez borzasztó… Köszönettel tartozom… tartoznék, de nem bírok egy szót se kinyögni… miért is tudnék?
Éppen az önsajnálat viharos tengerében fuldoklom…
Számomra igen kínos, csönd telepszik a teremre. Hiába ül itt mellettem, közvetlen a személyes szférámba pofátlankodva, mégis…
- Oké.. nem kell pakolnod. – Töri meg végül a hosszúra nyúló csendet, s könnyedén leugorva az asztalról libben a kijárat felé. - Sokkal jobbat találtam ki. Gyere! – Megy a halál fszaaaa… Én még mindig azon küszködöm, hogy csillapíthatatlan vágyam – szembeszállva a világ törvényeivel – mégis csak csillapítsam valahogy. Ez meg még itt azt akarja, hogy menjek innen? Ha-ha! Jó vicc!
.oOo.
Mégis hogy a fenébe vagyok képes vele menni? Mi van, ha mindjárt beránt egy bokorba, és megint elkezd simogatni, meg csókolgatni, vagy még ennél tovább is megy… Hiányzik az nekem?!
uuuh…
Hirtelen belegondolva… H-hol van már egy jól megtermett bokor..?
Basszus, basszus, basszus! Gyorsan kéne egy ezüstgolyót a pofázmányomba, vagy az aortapumpámba lőni, mielőtt még több ilyen perverz gondolatom lenne! Ez nem jó… nagyon nem jó!
Kezeimet mélyen a kabátzsebeimbe bújtatva, fogaimat vacogtatva lépkedek Aaron mellet. Látom, hogy gondolatai nagyon máshol járnak…
Remélem, én nem vagyok benne. Ha mégis, akkor képes leszek, és kiverem magam onnan! Úgy bezony!
Most veszem csak észre…
Ó, hogy a franc esne belé, meg a hülye vámpír mivoltába! Mi az, hogy ő csak egy pulcsiban járkál itt nekem? Most komolyan nem fázik, vagy csak ilyen hülye? Ha tényleg nem érzi ezt a köcsög csípős levegőt, jobban tenné, ha inkább nekem adná a pulóverét! Ez így lenne korrekt.
Amúgy hova megyünk? Azt nem mondta. Csak nagy boldogan eltáncikált a suliból, hogy menjünk el, mert neki van valami „jobb” ötlete… Kérem alássan, ez a jobb ötlet? Hogy éhen szomjan lefagyott végtagokkal sétáljunk át az egész városon? Na, kösz. Nem neki állt a fasza úgy, mint egy zászlótartórúd!!!
…
!!!!!!!!!!
- Hova megyünk? – kérdem immár fennhangon, kissé gyanakodva, talán már kicsit bosszúsan is. Erre Ő csak rám „dobja” hatalmas tenyerét, és végül is… mondhatni, vezetni kezd.
Ó, uram, vérszívóm, mutasd az utat! Mutasd, mutasd, mielőtt elalélok hatalmas kisugárzásodtól, s véletlenül felajánlanám neked nemes véremet!
- Csak segítesz nekem kicsit a vizsgajavításban. Ha már az órámon folyamatosan mással vagy elfoglalva. – Jajj ne mááááár! Ugye ez nem komoly? Megint jön az órákig tartó papírmunka? Az asztal fölött görnyedés, a perverz tipi-tapi, piszi-puszi?
…
Ajvé…
Fejemet jobban lehajtva, temetem arcom sálamba, nehogy meglássa hirtelen kipirult arcomat… Ha meg is látja, ráfogom az időre. Whuss, Edward, te egy zseni vagy. Oscar, sőt, már rögtön Nobel- díjat érdemelnél! Köszönöm, köszönöm! Először is Danielnek, aki felnevelt és támogatott mindenben, másodszor Aaronnak, aki szexuálisan zaklatott, és így tessékelt a sikerhez vezető rögös úton…
Bassza meg a jegesmedve…
Mi a fenéről gondolkodok? Ez már tényleg nem normális. Mi esett belém? Biztos a friss levegő az oka…
.oOo.
Jó ideig sétálgatunk még, de szinte egy szó sem esik köztünk.
Bahh… De furcsa. Az utcalámpák fényei sorban hagyják el az oszlopaikat, és kezdenek keringőbe. Gyönyörű, mégis olyan… szédítő.
Mint mikor Danielre tör rá a cifrafosása mértéktelen zabálás után, olyan hirtelen tör rám valami hihetetlen gyengeség.. Alig érzem a végtagjaim…
Pont, hogy szépen és filmbe illő módon összeesnék, Aaron a nevemen, szólít, és… és elkap?
- Edward...- ismétli újra. Kábultan bámulom arcát, majd lassan veszem észre, hogy mekkora sötétség van… az ég makulátlan… tiszta. Se felhők, se hold.
Egek… hogy feledkezhettem meg egy ilyen létfontosságú dologról? Hülye, hülye, hülye Edward!
- A h..a hold.. – nyöszörgöm nehezen, hátha ezzel sikerül tudtára adnom gyengeségemnek okát.
- Mi van vele? Hiszen nincs is fent ma. Újhold van. – Igen drágám, azt én is látom. Épp ez a baj! Nagyot nyelve bólintok, s görcsösen kapaszkodva pulóverébe, próbálok biztos támaszt találni… kisebb, mint nagyobb sikerrel.
- Az a baj.. hogy újhold van? – igen, igen… nem várhatunk. Daniel segítsége kell. De gyorsan!
- Haz.a.. kell... – Egész testemből, mintha kiszívták volna a maradék kis éltető erőt is. Rongybabának érzem magam Aaron karjain csüngve.
- Jól van. Hazaviszlek. – mondja halál nyugodtan. Remek. Haza visz. Danielhez. Danielhez, aki a nagybátyám. Aki szintén vérfarkas. Erős, és tapasztalt vérfarkas.
Inkább a halál! Nem vihet Danielhez! Hagyjon itt az útszélén, és majd valaki elvisz egy állatorvoshoz! Ha most hazavisz… Daniel rögtön észreveszi, hogy Aaron egy vámpír! Abból jó nem sülne ki…
Próbálom tudtára adni, hogy inkább ne menjünk haza, különben végérvényesen meg fog halni, de hirtelen… minden olyan nyomott… Még érzem érintését a nyakamon.
Ő csinált volna velem valamit? Nem tudom, de ez borzasztóan jó…
.oOo.
Akár egy csecsemőt az anyja, úgy szorít magához, és… nem is tudom, mit csinál. Csak a hideg levegőt érzem, ami csípi az arcomat, ami egyszerre zavar, mégis álmosít.
Fáradtan hunyom le szemeim, és adom át magam az oly ismerős, kedvesen hívogató sötétségnek.
.oOo.
Egy pillanatra érzem a külvilágot… valamit itatnak velem. Ismerős. Hirtelen nem tudom betájolni mi is az… de lenyelem. Mind. Hjaj… már megint ez a fránya sötétség..
.oOo.
Nagyokat pislogva sikerül csak felébrednem.
Sokáig bámulom a szobát, mire leesik, hogy ez az enyém. Ez az ÉN szobám. Igen, az.
De hogy kerültem ide? Nem emlékszem, hogy hazajöttem volna. Ami még rémlik, hogy… hoooogy… megvan! Aaronnal sétáltam valamerre a nagy gonosz sötétség leple alatt…
Naaa neeeeeee!!
Aaron hozott haza? De akkor most ő…? Halott lenne?
Hatalmasat zakózva érkezek a földre, s csak most veszem észre, hogy nincsenek emberi végtagjaim. Na, szóval. Akkor most lupus formámban vagyok…
Nagy bunda, és négy láb… igen, azt hiszem, nem vagyok emberi alakomban. Jee. Remek.
Halkan morogva baktatok ki szobámból, s indulok neki a konyhának. Szükségem van valami tápláléknak kinéző valamire.
Gyorsabbra veszem a tempóm, amint meglátom a hűtőszekrényt. Azért nem vagyunk mi annyira vadállatok, hogy csak friss húst együnk.
Legalábbis én nem…
A franc. Nekem nincs hüvelykujjam! Hogy nyissam ki ezt az ördögi masinát, ha egyszer nincs hüvelykujjam?!
Nyüszítve kapargatom, lassan már tíz perce a hűtőt, hátha attól kinyílik, mikor ajtócsapódást hallok.
Ijedten kapom fejem a zaj irányába. Daniel áll ott életnagyságban. Nem érzem a gyilkolási vágyát, se vérszagot. Lehetséges, hogy Aaron még nem halt meg?
Lassan közelít felém, én pedig felnyüszítve hátrálok. Most érzem csak igazán a haragját.
Teljesen a konyhaszekrényig hátrálok, ő pedig megáll előttem. Leguggol, s úgy néz velem farkasszemet.
- El sem tudod képzelni mekkorát csalódtam benned. – suttogja. Nem szeretem, ha suttog! Az mindig azt jelenti, hogy, nagyon, de nagyon dühös. Beletúr fekete hajába, miközben hatalmasat sóhajt, úgy folytatja. – Én neveltelek, tanítottalak… amit csak lehet elmondtam neked a történelmünkről… meséltem a vámpírokról… a vámpírokról, akik fajtánkat a kihalás szélére sodorták… akik apádat is meggyilkolták… - feláll, és már lassan ordít… félek – Erre tegnap, azt kellet megtapasztalnom, hogy az unokaöcsém, akibe minden hitem, és bizalmam belefektettem, egy vérszívó karjaiban tér haza! Hogy lehet, hogy akárhova megyünk, TE mindig találsz egy vámpírt! Szándékosan teszed ezt velem? Azt akarod, hogy egyszer azt kelljen látnom, ahogy szétcincál egy vérszívó?! Az Istenit, gondolkodj már! – Mérgében hatalmasat csap az asztalra, ami mintha nem is tömör fából készítették volna… könnyedén törik ezer meg ezer darabra. Félelmetes.
Morogva dörzsöli halántékát, s újfent lenyugodva intézi hozzám szavait.
-Edward… Nem érdekel ki ő, és honnan ismered… Az sem érdekel, hogy mióta… nem kérdezősködök… de esküszöm, ha egyszer újra találkozom vele, nem fogom visszafogni magam…
Percekig csak némán bámuljuk egymást, mire nagy sokára elővesz nekem valami ehetőt. Amit persze én készségesen el is fogadok, és csendben beburkolom… annak ellenére, hogy a farkas étvágyamnak már se híre, se hamva.
Jelenlegi állapotomból adódóan, mint egy kis házi kedvenc kiskutya eszegetem jól megérdemelt… ebédemet? Közben Daniel leguggol mellém, és azt hiszem, már csak megszokásból simogatja fejemet.
-Kérlek Edward, ne hordj a nyakunkba még több gondot..
Mintha amúgy szánt szándékkal tenném… Nem tehetek róla, hogy egyszerűen vonzom magam köré a furcsábbnál furcsább egyéneket. Esküszöm, mint egy köcsög mágnes… Phöejj.
Hangtalanul slisszanok ki Daniel simító keze alól, s elcseszett kedvemben kullogok vissza szobámba. Azt hiszem ennyi elég volt mára a lelkizős dolgokból…
.oOo.
Összegömbölyödve ágyamon felületesen aluszikálok már egy ideje, mikor hirtelen ismerős illet csapja meg érzékeny orromat.
Felkapom fejem, s érdeklődve tekintek az ablak felé. Elkerekedett szemekkel bámulom a váratlan, s bizonyosan nem várt személyt.
Alig lép le a párkányról, máris előtte… vagyis inkább rajta termek. egek, mi esett belém? Itt állok azon az alakon, akit legszívesebben a pokolba kívánnék, s úgy jár a farkam jobbra balra, mintha a sose ismert anyámmal találkozhatnék…
- Edward? – Kérdi elhalva. Igen, a molesztálnivaló Edward vagyok… gyere kis barátom. Lásd milyen vendégszerető vagyok… még veled is. Lemászok rólad. Sőt gyere, kövess, menjünk az ágyamra. Csüccsenjünk le!
Nem akarok a hideg padlón üldögélni…
Alig ugrom vissza puha ágyikómra, már mellettem ül. Kissé összerezzenek, ahogy megérint.
Furcsa mód olyan jól esik, ahogy végigsimít bundámon. Érdeklődve emelem tekintetem Aaron felé, s nem is kicsit képedek el, mikor meglátom, hogy mosolyog. De nem a szokásos „mindjárt megdöntelek kisfarkas” stílusában… hanem olyan másféle képpen.
-Gyönyörű..- suttogja, amin én már megint csak elképedek. Okkés… nem tudom, hogy mi ütött ebbe az egyénbe, de nekem ez tetszik… Akarom mondani nem tetszik! Vagyis igen!
Jajj nekem…
- Nincs a házban. –Suttogja kedvesen.
Ennyire feltűnő lenne az izgalmam? Most őszintén az kéne még nekem, hogy Daniel megjelenjen, és szétcincálja nekem Aaront. Nem mintha hiányozna, csak nem lenne szép a vér a falamon… De most, hogy tudom, nem tartózkodik itthon drága nagybátyám, nincs gond. - Szóval ez a titkod.. fél-farkas. – Suttogja kedvesen mosolyogva, még mindig fejemet simítva. - Úgy néz ki most nem tudsz a segítségemre lenni.
Látom rajta, hogy mélyen elgondolkodik. Kezét gyengéden homlokomra simítja, aminek hatására valami hihetetlen könnyedséget érzek szétterjedni testemben.
Uh… nem tudom, mit csinál, de annyira kellemes. Mintha selyembe lennék bugyolálva. Nehéz körülírni… nagyokat lélegezve hagyom, hogy minden porcikámba eljusson ez a fura valami, s alig eszmélek fel, máris emberi alakomban vagyok.
Értetlenül bámulok magam elé… ez meg hogyan? Észre se vettem… még sose volt ilyen könnyed és fájdalommentes az átváltozásom…
Hálásan meresztek szemeket Aaronra, amiért rám teríti takarómat.
- Miért jöttél el..? Daniel meg fog.. – kezdenék bele aggodalmas szónoklatomba, de be se fejezem mondanivalóm, közbevág.
- Nem fog. – Mégis honnan tudhatnád?
- De.- Próbálkozom újfent. Nem tudja, hogy milyen erős is igazándiból Daniel… nagyon rosszul teszi, ha lebecsüli…
- Foglalkozz csak azzal, hogy visszanyerd az erőd. A büntetéseddel ráérünk később törődni. – tereli a szót, ismét felvéve perverz gonosz vámpírfogkivillantós mosolyát.
- Büntetés? – Kérdem megszeppenve? Istenek az egekbe! Hát nem kaptam már elegendő büntetést?
- Hjah kérem.. aki ilyen sok órát mulaszt. – Folytatja enyhén kacagva, megint a kedves mosolyával… bazzeg… még hogy kedves mosoly! Átlátok én rajtad! Teeeeeee… igen teeee! Nem jut eszembe semmi gúnynév… teeee!
- Ne félj.. ráérünk bepótolni mindent amit szeretnél. – Suttogja, miközben közelebb hajol hozzám. Bambán nézek a most kéken ragyogó szemeibe, s reflexszerűen hunyom le szemim, mikor látom, hogy ő is ezt teszi. Puha ajkak érnek enyéimhez, minek hatására, mintha valami megmozdulna bennem…
Rémülten, s értetlenül, hatalmas tepsiszemekkel bámulok Aaronra. Jó lenne rájönni, hogy mitől vagyok jobban beparálva… attól, hogy sebezhető pontot hagytam Aaronnak, vagy, hogy valami olyan dolog indult meg bennem a csók hatására, ami egyáltalán nem tetszik…
Könnyed léptekkel, pillanatok alatt terem újfent az ablakpárkányon. Máris menni készül…?
- Holnap már újra hízni kezd fényes barátunk odafent. – int fejével a halványan derengő Holdra. De szép a haja, ahogy megvilágítja a Hold fénye…- Remélem, több órát nem kell kihagynod. Bár… szívesen vállalom, hogy adok egy két.. khm.. különórát..
- Még mit nem. – Felelem némi fáziskéséssel, miután végre sikerül kiverni fejemből a mocskosabbnál mocskosabb gondolatokat.
- Ahogy akarod. De tudod.. elfelejted.. hogy tudom, mire gondolsz. És nem pont erre gondoltál. – ehh?! M-mi a franc? Tudja mire gondolok?! Hogy az a… arra már magamtól is rájöttem, hogy mint egy telefon, képeket tud küldeni az elmébe, de a francnak se jutott eszébe, hogy olvasni is tud a gondolatomban…
Bár ha logikusan nézzük a dolgot… úgy elég egyértelmű… Edward, hogy te mekkora egy hülye vagy!
- Legyél jó kisfarkas.. – Köszön el kurtán, s már el is tűnik a sötét éjszakába. Percekig csak bámulom a helyet ahol eddig volt, majd hirtelen pattanok ki ágyamból, s szaladok az ablakhoz.
Sokáig kémlelem a tájat, hátha meglátom valamelyik fán megtelepedve… most komoly, hogy idevergődött, és ennyi után el is ment?
Kissé csalódottan zárom be ablakom, s húzom be a függönyt.
A picsába is… annyira nem értem magam. Olyan zavaros ez az egész. Nem kedvelem ezt az alakot, mikor meglátom, mégis jobban érzem magam. Hogy lehetséges ez? Utálom, mikor molesztál, de ha elkezdi, mégis azt kívánom, bár sose hagyná abba…
Nyöszörögve csúszok le a padlóra, s teljesen belebugyolálva magam a takarómba próbálom elterelni gondolataim…
Valami másról kéne elmélkedni… rózsaszín pónik.Igen. Rózsaszín pónik, akik legelnek. Rózsaszín pónik legelnek rózsaszín füvet…
Hjaj mi lesz velem…
.oOo.
Hiába sikerült visszaváltozni emberi alakomba, Daniel nem vélte jó ötletnek, hogy máris emberek közé menjek… Azt mondta, az egy dolog, hogy mennyire van energiám, és milyen alakban vagyok.
Szóval most is, mint tegnap, ülök a szobámban és… és végül is ennyit csinálok. Ülök, és várok valamire. Hogy mire, azt nem tudom.
Bahh! Mit áltatom magam? Igen, Aaront várom, hátha megint felbukkan! Na! Kinyögtem!
Pff… csak kicsit érzem magam nyominak. Itt hitetgetem magam azzal, hogy rühellem azt a vérszívó repülő majmot, miközben az ablak alatt kuporogva reménykedem abban, hogy felbukkan, és megint kedvesen mosolyogva fogja simogatni a fejemet.
Addig-addig üldögélek és várogatok, míg végül azt kell észrevennem, hogy Daniel karjaiban vagyok… helyesbítek. Daniel öleléséből kerülök át az ágyamba, s kapok magamra egy takarót.
Álmatagon pislogok rá egyet-kettőt, s miután meggyőződtem arról, hogy bizony Isten Daniel van előttem, aki mosolyog, és semmiről sincs fogalma, nyugodtan hunyom le szemeim, s adom át magam a csábítóan hívogató hataaaaaaalmas sötétségnek.
.oOo.
Térdeimre támaszkodva, szinte fulladozva kapkodok levegő után. Esküszöm elment az eszem. De tényleg. Annak a maradéknak is oda…
Egyáltalán hogy fordulhatott meg a fejemben már csak annak a gondolata, hogy elmenjek Aaronhoz, hogy bocsánatot kérjek, és köszönetet mondjak? Maga az ötlet abszurd… de akkor mégis mit keresek itt?
Amilyen erősen csak tudok, dörömbölni kezdek az ajtón. Alig telik el egy század másodperc, már nyílik is az ajtó.
Gondolkodás nélkül szaladok be a kis résen, kb. a frászt hozva kedves tanáromra.
-Mire ez a váratlan látogatás? – kérdi meglepetten, miközben becsukja az ajtót. Háttötötö! Egy vérfarkas ok nélkül már meg sem látogathatja a vámpír tanítóját?!
Valami válasz féle dolgot próbálok kierőltetni magamból, de csak hápogásra telik. Most mondjam a szemébe, hogy köszi-bocsi, pá-puszi?
Ultrapaprikavörösen, értelmetlen szavakat motyogva konstatálom, ahogy újfent személyes szférámba tolakszik, s hajamat félresöpörve szippant egy jó adag Edward aromát.
Egész testem beleremeg ebbe az apró érintésbe…
Pólómat görcsösen szorítva, pihegve dőlök mellkasának, majd én is veszek egy kis illatmintát tőle.
Uhh… ez de megnyugtató…
Hatalmasat sóhajtva eresztem ki magamból a felgyülemlett feszültséget, majd ellenállás nélkül hagyom, hogy birtokba vegye ajkaim.
Aprót nyögve könyvelem el magamban, hogy akár többször is hagyhatnám, hogy megcsókoljon…
Alig fut át a gondolat az agyamon, máris méterekkel hátrébb nyöszörgök.
Már meg sem lepődve vágja zsebre kezeit, s mit sem törődve halad el mellettem. Értetlenül markolászom pólóm nyakát, de szólni nem tudok. Hogyan… mégis hogyan kéne belekezdenem?
Gondolkozás nélkül kapok karja után, s lesütött szemekkel motyogom el azt, amiért végül is ide vergődtem.
-K-köszönöm…
Félve emelem rá tekintetem, s nem kicsi gombóc kezd növekedni a torkomban, ahogy meglátom Aaron elképedt arckifejezését.
-Mit köszönsz?
-Én… - érzem, hogy arcom ismét hatalmas színváltozásokon megy keresztül... franc. – mindent… én… én az adósod vagyok… - szűröm ki fogaim közül azokat a szavakat, amiket bár nem akarok, mégis szükségét érzem… muszáj.
-Nocsak. Ma már sokadára lepsz meg Edward, pedig alig vagy itt pár perce. Csak nem beteg vagy? – kérdi gonosz mosollyal
Újfent csak hápogásra vagyok képes. Hisz… azt hiszem, tényleg beteg vagyok. Én sose tennék ilyet. Soha!!
Alsó ajkamba harapva rázom nemlegesen fejem.
Gyengéden simít végig arcomon, én pedig… hagyom magam. Már oly közel van az arca… annyira közel. Csak egy kicsi választja el ajkainkat… egy nagyon kicsi.
Aprót sóhajtva készülök fel, de a várt hatás elmarad.
Aaron csak rám mosolyog, s elindul, itt hagyva engem ilyen… nyomorultul?
Sokáig csak állok és nézek ki a fejemből. Már másodszor játsszotta el velem, és megint bedőltem neki… Egek, tényleg elment az eszem.
Hu… utána kéne mennem.
Jobb lesz, ha nem ácsorgok itt egyedül… egész félelmetes ez a helyis&
A másnap gyorsan eljön, mivel én nem alszom, vagy ha igen..akkor nem sokat. Jobbára a nappali időszakot is ébren töltöm, hiszen évszázadok óta halott testemnek nincsen annyi pihenésre szüksége mint az élőkének.
Már kora délután benn vagyok az egyetemen, köszönhetően a korán lenyugvó napnak, és a felhős időjárásnak. Ötkor már sötét van.. haha.. igazi vámpírnak kedvező nap.
***
Éppen a jegyzeteim között pakolgatok, mikor megérzem. Hallásom sokkal fejlettebb az emberekénél, de most még erre sincsen szükségem hogy tudjam hogy jön. Természetfeletti ereje és zaklatottsága olyan párosítás, ami azonnal elárulja őt.
Még mielőtt hozzáérhetne a kilincshez.. nyitom ki az ajtót..és mosolyogva tessékelem be.
- Már vártalak… - jegyzem meg, továbbra is azzal a kedves, tanárbácsis vigyorral, ami remekül leplezi a fejemben keringő egyéb gondolatokat.
- El tudom képzelni, mennyire. - morogja miközben a helyére sétál.
Iratni kezdem vele a teendőket, majd intek a tábla felé, hogy törölje le. Rendesen teleírtam, így eltart neki egy darabig. Lejegyzek valamit a határidő naplómba, miközben felpillantok nyújtózkodó alakjára. Háttal áll nekem, így csak formás fenekét láthatom, ahogy megfeszül rajta a farmer.
Halk morgás hagyja el az ajkaimat, lassan jut el csak a tudatomig mit csinálok mikor már ott állok szorosan mögötte. Hogy mit is..? Hát marha jól szórakozom.
Halk kuncogás.. ahogy kiejti a kezéből a szivacsot.
A nyakára hajolok, de nem harapom meg, csak végigkóstolom rajta a bőrt.. kínzóan lassan. A sebhely még nem tűnt el teljesen. Furcsa hogy pont fordítva van.. embereket ez pár óra alatt begyógyul.. ő pedig még mindig viseli a nyomát.
Hideg kezem a pólója alá csúsztatom és elégedetten mordulok fel ahogy halkan felsóhajt.
Szám lecsap az övére, és ő csak akkor kap észbe. Olyan gyorsan fordul meg, hogy csak vámpír érzékeimnak köszönhetem hogy követni tudom a mozdulatot. Ellök magától..távolodik.. azaz csak próbál.
- Igazán nem számítottam rá, hogy ilyen kezesbárány leszel… - felelem kuncogva.
- Én nem… én soha!
Aha.. a soha az épp a múltkor volt. Meg most is.. ha úgy vesszük.
Amúgy meg.. azt hiszed ilyen könnyen megszökhetsz előlem? Kizárt kicsikém.
Előtte termek.. mosolyom levakarhatatlan. Finoman fogom meg az állát, és húzom felfelé.. hogy ide nézzen.. rám..a szemeimbe.
- Örülnék, ha elhoznál a szertárból egy XII. és XIII. századi Európát ábrázoló térképet… Igazán megtisztelnél vele, ha még ma itt lenne. - mondom a szemébe, lassan.. érthetően..vigyorogva.
Hogy hogyan tudok erre gondolni..miközben a markomban van? Hát.. kötélből vannak az idegeim.. nem látszik..? Ugrókötelezni is lehet vele. Haha..
Rohanna is el.. hallom ahogy szidja a felmenőimet. Hehehe ez kedves.
Aztán reflexből hátrafordul ahogy utánahajítom a kulcs csomómat.
- Nehéz lenne bejutni a szertárba, kulcs nélkül…
Vigyorom szinte levakarhatatlan ahogy figyelem ahogy távozik.
***
Előadást tartok. Közben végig őt figyelem.
Stílusom most is oly lehengerlő, hogy mindenki engem figyel, nevetnek a vicceimen, velem együtt élik meg a király legnezebb döntéseit. Nem is tudják miért vagyok én olyan tájékozott ebben. Hát nem a tanári diplomám miatt. Hanem mert..pár száz évvel többet éltem.. és többet láttam mint ők.
Figyelem ahogy a tenyerébe temeti az arcát.. nagyon úgy néz ki hogy most kezdenek visszatérni az emlékei.. hogy mi is történt igazából..akkor éjjel.
Oh hát ez érdekes.
- ...de az akkori törvények meglehetősen szigorúan vették a házasságtörést.. - mesélem közben. Ő továbbra sem figyel.. el van foglalva azzal hogy szörnyülködjön. Heh..pedig élvezted.. úgy emlékszem.
- .. a király nem tarthatott szeretőt..csak teljes titokban.. - folytatom az előadást. Na.. nézz már rám.. gyerünk.
- Ezzel remélhetőleg Edward barátunk is tisztában van… - teszem hozzá hirtelen, rávéve végre hogy felpillantson. Mindenki őt nézi. Hehe.. megvagy farkaskám.
Aztán napirendre térnek felette én pedig folytatom az előadást.
Mikor véget ér az óra.. a lelkesebb diákok természetesen azonnal megrohamoznak, tovább kérdezősködni. A szokásos kedves mosollyommal fogadom őket, mégis alig várom hogy békénhagyjanak végre.
Mikor az utolsó is kilép az ajtón, akaratom erejével csapom be, és őt figyelem, ahogy még mindig ott ül, fejét a padra hajtva. Kis édes.
- Már mindenki elment. Gyere, segíts összepakolni. - szólítom meg, ő azonban mintha a fejét rázná.
- Edward. - szólok immár hangosan, majd mikor nem mozdul meg, előtte termek. Az asztalt fixírozza. Nem néz rám.
Padjára támaszkodva igyekszem olyan közel hajolni hogy lássam az arcát, de az a hülye sapka eltakarja előlem.
- Talán valami gond adódott, Edward? - kérdezem lassan leemelve a sapkát a fejéről. Farkas fülek.. megint. Kis puhák és fehérek.. nem olyan szürkék mint a teste többi része lenne.. valószínűleg..ha átváltozna. Hiszen a farka.. azis szürke.
Érzem hogy megborzong ahogy kiejtem a nevét. Halkan és puhán..mintha simogatás volna. A legtöbb vámpír tudja ezt művelni a hangjával..de csak nagyon kevesek azok.. akik olyan szintre fejlesztették ezt a képességet hogy más természetfeletti lényekre is hatnak vele. Én ilyen vagyok. Látom hogy érzi őis.
- N-nem… Mih-minden a legnagyobb… legnagyobb rendben vhan… - feleli, kissé akadozva.
Ugyan.. bárki láthatja hogy nincs. Miért nem vallod be egyszerűen..hatással vagyok rád és kész.
Lassan nyúlok felé.. ujjaim puha fülecskéit érintik, amitől megmozdulnak ő pedig megremeg.
- Ha már úgyse jelent problémát, akkor légy oly szíves, segíts, Edward. - felelem, és habár nagyon halkan és kedvesen mondtam, ezúttal mindenféle érzéki felhang nélkül. Mégis..az az arckifejezés.. ami kiül az arcára.. hihetetlen. Legszívesebben itt és most.
De nem. Nem tehetem.
Ujjaim szürke tincseiben siklanak.. annyira emberi és mégis.. más.. szebb..sokkal..
Halkan, szinte nyöszörögve nyög fel, én pedig felvont szemöldökkel pillantok le rá.
- Csak nem rosszul érzed magad, Edward? Nyomja valami a lelked? - kérdezem lágyan.. ahogyan egy megértő.. gyóntató pap szólna...
Hehe.. gyerünk mondd csak el nekem mi nyomja bűnös lelked. És aztán.. majd én megadom a feloldozást.. haha de még milyet..hehehe..
- N-nhem is… nem is thörtént mheg…nhem is csináltuk… - nyögi halkan. Ó, szóval arra gondolsz.
- Nocsak… rájött az igazságra a kisfarkas… - vigyorodom el. - Gondolom, most örül a szíved, Edward. - teszem hozzá kicsit csalódottan. Te felejteni akarsz.. én nem. Én akarom.. újra és újra...és még többet.
Hallom ahogy halk sóhajjal az asztalra borul, szemét összeszorítva próbál meg elűzni maga elől valamit.. amit minden bizonnyal csak ő lát.. én nem.
- Ugyan.. annyira nem lehetett rossz. Valld be hogy te is élvezted. Le sem tagadhatnád. - teszem hozzá a padra telepedve mellette.
- Te.. hrrr...nnn...
- Igen?
- Te.. meg... megharaptál..
Oh hogy az. Hát azt nem bírtam ki. Mosoly fut szét az arcomon ahogy lehajolok hozzá. Nem hőköl vissza..sőt.. meg sem mozdul. Közvetlen közelről nézek az arcába.. hogy göndör tincseim a durvára csiszolt fára hullanak.
- Mindketten tudjuk hogy nem én kezdtem a dolgot. - felelem nagyon halkan, de hangom mégsem komoly.. hanem inkább csevegő. - Azt hiszem felesleges számonkérned tőlem bármit is.. miután én mentettem meg a szűrödet. Ha én nem vagyok a nagy arisztokrata népek egy ketrecben mutogatnának téged.
Hirtelen az agyába villanhat azis.. mert lesüti a szemét.
Kis csönd után, mintha mi sem történt volna..állok fel.. és megfogom a könyvet...ami minden bizonnyal csak dísznek van az orra előtt.
- Oké.. nem kell pakolnod. - felelem nagylelkűen. - Sokkal jobbat találtam ki. Gyere!
Könnyed léptekkel indulok az ajtó felé. Majd mikor látom hogy nem mozdul visszanézek rá a vállam fölött. Ide érzem a vágyát..de próbálok nem tudomást venni róla.. legalább arra az időre.. amíg elvonszolom innen.. valahová ahol... szóval el innen na.
***
Sétálunk az éjszakában. Azaz.. mégcsak este van.. de már komor sötétség borítja be a tájat. Noha a kocsim az egyetem előtt parkol, mégis azt hiszem... inkább sétálni akarok.
Egy kötött, sötétbordó pulóver van rajtam mindössze, és fekete nadrág.. kabátomat a szertárban hagytam. Kissé fura lehet az embereknek.. de én nem fázom. A vámpírok nem tudnak halálra fagyni. Ettől a fajta halálnemtől nem kell félnünk.
Az én testem egyébként is hideg..és csak bizonyos időben van meleg „élő test” érzete. Mondjuk mikor iszom.
Ő viszont. Az ő képessége más mint az enyém. A vérfarkasok éppen annyira nem emberek mint a vámpírok és éppen annyira igen is... amennyire a vámpírok sosem lesznek. Sőt igazából.. rólam ugyan bárki megmondaná hogy valami nem stimmel velem, ha nem rejtegetném ilyen jól - ellenben róla észre sem vennék. Kivéve ha átváltozik.
Ezt elgondolva.. furcsa késztetést érzek hogy úgyis megnézzem magamnak, de valószínűleg zokon venné ha az erőmmel kényszeríteném hogy alakot váltson.
- Hova megyünk? - kérdezi gyankodva, én pedig csak a vállára teszem a kezem és vezetem tovább.
- Csak segítesz nekem kicsit a vizsgajavításban. Hamár az órámon folyamatosan mással vagy elfoglalva. - felelem fölényesen. Oh hogy ez milyen jól hangzott. Természetesen kurvára nem érdekelnek a vizsgák..és eszem ágában sincs a kezébe nyomni pár unalmas papírt. Helyette.. mást tervezek.
***
Viszont amit eltervezek nem jön össze, ugyanis alig érünk el a sarokig ahol a házam áll, mintha valaki hatalmasat vágott volna a hátára.. kétrét gönyedve esik az asztalra. Illetve csak.. feltételes módban.
- Edward. - fordulok felé, és félelmetes reflexeimnek hála.. még elkapom időben, mielőtt felkenődne a sötét betonra. - Edward...
Halk nyögés jön ki csak a torkán.. mintha azt mondaná:
- A h..a hold..
- Mi van vele? Hiszen nincs is fent ma. Újhold van.
Bólint, és a pulóverembe kapaszkodva próbálja feljebb küzdeni magát.
- Az a baj.. hogy újhold van? -kérdezem továbbra sem engedve el.
- Haz.a.. kell... - nyekk. Nagyot tanyázott volna megint ha én nem vagyok ott.
Érdekes fejlemény.. azt hittem a vérfarkasokra csak növekvő hold van hatással.. abból is a telihold.. sosem gondoltam volna hogy az újhold ilyen mértékű.. mit is... jah igen.. gyengeséget okoz.
- Jólvan. Hazaviszlek. - felelem és helyből felemelem. Kapálózni kezd és valamit Danielt emleget nekem.
Daniel? Ő lenne a vérfarkas nagybácsi? Nos.. ha jól játszom a szerepemet talán nem akarja leharapni a fejem. Talán. Másik lehetőség hogy meg sem próbálok szerepet játszani.. de vajh abból mi fog kisülni.
Reménykedem benne hogy az unokaöccse élete fontosabb az enyém kioltásánál. Annál is inkább..mivel én már halott vagyok.
Kezem a nyakára teszem, érintésem pedig megnyugtatja. Olcsó kis trükk ami beválik a neccesebb áldozatoknál... és úgy néz ki nála is.
Találok nála egy pénztárcát.. abban egy személyit, ahonnan mindjárt kiderül hogy a város másik felén lakik. Na remek. Legalább 6-7 kilométer.
Mondjuk, mosolyodom el magamnak, ha ember lennék.. problémát okozna.. de nekem.. nem.
***
Hangtalanul suhanok az utcákon.. olyan gyorsan, hogyha bárki észre akarna venni is csak azt a hideg fuvallatot érzékelné..ami elhalad mellette. De szerencsémre nagyon kevesen vannak az utcán ilyenkor.. aki meg igen..azt meg nem érdeklem. Se én.. se a karjaimban tartott vérfarkas kölyök.
Vajon.. miért teszem ezt? Képes vagyok komolyan felfedni az álcámat.. és kockáztatni hogy a pasas át akarja harapni a torkomat csak azért mert aggódom miatta?
Nagyon sápadtnak tűnik.. és igazából.. egyáltalán semmi fogalmam sincs arról hogy ilyenkor mi történik velük.
Aaron..te nem vagy százas. - állapítom meg magamban.
***
A ház régi stílusú sorház, igazából nem emelkedik ki a többi közül.. talán csak abban hogy a gyepe nem mű és gondosan rendben tartott, hanem a természet kénye kedve szerint burjánzó. Énis jobban szeretem ha a kertemben nincs minden formára nyírva.. azért egy jópont a kertésznek... ami minden bizonnyal valamelyikük lehet.
***
Épp hogy csak megállok az ajtó előtt, de máris érzem az odabent lévő farkas erejét. Több száz éves lehet.. annyi nem mint én.. de nem is zöldfülű darab.
Valószínűleg megölni nem tudna, hiszen mint a földrész egyik legidősebb vámpírjának.. lényegesen több erőm van elég sok mindenkinél, de nem akarom felesleges sérülésekkel gyengíteni magam.. amikor még.. szükségem lesz az erőmre.. a szokásos éves tanácskozás előtt.
Szemeit szorosan összeszorítva, fel sem néz ahogy gondolataim erejével belököm a kaput. Az ajtó már magától nyílik ki.. azaz ő nyitja ki.. és mikor meglát...
Hát nem iylen fogadtatásra számítottam az biztos.
Volt egy olyan érzésem hogy az idősebb farkasoknak mindegy mit csinál.. ha az illető vámpír. Az ellenségük. De ezek szerint ez egy diplomatikusabb fajta.
Még el sem kell mosolyodnom már tudja hogy mi vagyok, ahogy a kezemhez ér hogy átvegye tőlem. Annyira meglepődik.. hogy kishíján elejti a fiút.. én pedig rámosolygok.. kiemelve a dolog varázsát... mintha azt mondanám.. ipi-apacs.. te vagy a fogó.
Dühös vicsor tűnik fel az arcán..de aztán mégsem esik nekem, csak beljebb lép a házba. Bunkóság vagy nem bunkóság.. követem, ám amikor bedugom az ajtón a fejemet, ő egy hatalmas vázát hajít felém, amit én röptében kapok el.
- Tizenhatik század.. hmm.. kár lenne érte. - kommentálom, majd közelebb lépve figyelem ahogy beléerőltet egy pohár.. érdekes kékes színű valamit.
- A hold miatt van ugye?
- Edward nem egészen farkas.. ezért.. - kezdi, de aztán elakad, mintha észbekapott volna. Jah igen.. a csúnya gonosz vámpír bácsi még mindig nem bújt ki a bőréből. Nem dobta el a hamis fogsort és nem kezdett el vihogni hogy tréfa volt. - Mit akarsz még itt? - kérdezi morogva.
Feláll az ágy mellől és fenyegetően indul el felém.. kihúzva magát.. hogy fölém magasodhasson.. de körülbelül egy magasak vagyunk.. így aztán nem jön össze neki.
Figyelmen kívül hagyva a kérdését teszem fel énis az enyémet: - Mostmár rendben lesz?
- Mégis ki a franc vagy te? - mordul rám.. karján kidagadnak az erek, körmei megnyúlnak az ujjai végén, ahogy visszafogja magát hogy ne változzon át és tépjen szét.. itt és most.
Elvigyorodom és.. diplomatikusan csak annyit mondok: - Én vagyok a tanárbácsi.
- A frászt vagy. Ismerlek téged. Nosferatou klánjába tartozol.. te vagy a keleti herceg. Ne hidd hogy elfeledem hány fajtámbelit mészároltatok le, vagy taszítottatok rabszolgaságba. Ott van a képed a könyveinkben.. a gyilkosoké között.
- Manapság már nem használom a nevem. - felelem nyugodtan. - Azoknak az időknek vége. Most csak.. t
Inkább nem mondom el neki az igazat. Mert én ugyan nem öltem meg egyetlen farkast sem. Embert..azt annál többet. Sőt.. a mesteremet is. De farkast és tündért egyet sem. Higgyen amit akar. Tudom hogy a gyűlöletük mélyebben fakad bármilyen józan ésszel megfogalmazott mondatnál. Valószínűleg csak akkor szeretne meg, ha harakirit hajtanék végre előtte egy ezüst karóval. Milyen kár.. hogy.. erre elég kevés az esély.
***
Nem mutatja ki hogy tart tőlem.. pedig azután a kis erődemonstráció után az előbb.. bárki meghátrált volna.
Ő nem. Okos farkas nagybácsi.
Viszont kiparancsol a házból.. és.. megtehetném hogy lecsapom és maradok..de azzal nem segítenék Edwardon így eltűnök.
***
Másnap nem jön iskolába.
Előtte is ugyanilyenek voltak a napok.. mégis most valahogy unatkozom. Hiányzik az hogy ugrathatom.. a beszólásai.. ahogy rámnéz.
Mivel nincs kedvem jópofizni zárthelyit iratok. Remek.. mostmég a diákjaim is utáni fognak.
***
Arrafele visz a lábam.. nem tehetek róla.
Odabent lehet.. mert idekint érzem bőrének illatát.. és a farkasből áradó pézsmaillatot. A férfi erejét viszont nem érzem.. akárhogy is koncentrálok. Talán nincs itthon.
Könnyedén szökkenek fel az ablakba, mintha csak engem várt volna..az egyik tábla nyitva.. és a függönyt lengeti az éjszakai szél.
Hangtalanul mászom be a párkányra, ám ekkor valami nagyon gyors szürke folt csapódik a mellkasomnak és ledönt a lábamról.
Csodálkozva meredek fel a mellkasomon álló farkasra. Nem vérfarkas.. csak.. mintha közönséges farkas volna.. kissé nagyra nőve. Viszont azok a szemek..
- Edward? - kérdezem, ő pedig leveszi rólam mellső lábait.
Feltápászkodom, és figyelem ahogy visszaugrik az ágyra és lefekszik a takaró tetejére.
Leülök mellé.. kezem hátára téve.. végigsimítok a tömött bundán.. mosolyogva pillantva az aranybarna szemekbe.
Gyönyörű.. - gondolom magamban, és észbe sem kapok hogy hangosan is kimondtam.
Látom hogy ajtóra pillant, egyre gyakrabban.
- Nincs a házban. - nyugtatom meg, mire lekushad. - Szóval ez a titkod.. fél-farkas. - nézek rá komoly arccal.. mégis mosolyogva. - Úgy néz ki most nem tudsz a segítségemre lenni.
Lábával megkaparja a takarót..
Nem értem.
Viszont. Ha a gyengesége kárhoztatta erre a farkas alakra...talán...
Felé nyúlok, kezem a homlokára simítva. Puha.. meleg szőr simul a tenyeremhez, ami most egészen hideg...
Érzem erejének fonalait hozzátapadni a kezemhez.. mintha vonzana ez az erő.. de nem csak vonz.. hanem ahogy hozzám kapcsolódik.. el is vesz belőlem.. egy darabot.
Vámpír mágiám egy bizonyos része bármilyen természetfeletti rényt képes az uralma alá vonni..viszont én most fordítva akarom elsütni a varázslatot.
Nem én csapolom meg az erejét.. hagyom hogy az ő ereje tegye meg velem ugyanezt. Csak ülök mozdulatlanul.. miközben figyelem ahogy a vastag bunda alatt.. egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa.
Majd egyszercsak megrázkódik.. és mintha szőrét ledobva.. újjászületne.. megjelenik a helyén.. ő.. meztelenül.. immár emberi alakban.. fülekkel és farokkal.
Reszket..ezért a takaróért nyúlok hogy betakarjam.
- Miért jöttél el..? Daniel meg fog..
- Nem fog.
- De..
- Foglalkozz csak azzal hogy visszanyerd az erőd. A büntetéseddel ráérünk később törődni. - teszem hozzá gonosz vigyorral.
- Büntetés? - kicsit felélénkül erre a szóra.
- Hjah kérem.. aki ilyen sok órát mulaszt. - teszem hozzá jókedvűen, ő pedig bosszúsan sóhajt fel.
Homloka nyirkos ahogy hozzáérek, lehajolok hozzá.. olyan közel.. hogy hajam meztelen mellkasára hullik.
- Ne félj.. ráérünk bepótolni mindent amit szeretnél. - súgom egészen közel az ajkaihoz, majd mikor megcsókolom.. és szemfogaim az ajkaihoz érnek.. olyan heves vágy ébred bennem.. hogy jobbnak látom ha elmegyek. Pedig olyan finom íze van.. hrr..
Mikor elengedem, rémülten rezzen össze. Jé..csak most térsz magadhoz..? Szia.. Edward..
Fellépek az ablakpárkányra.. és visszanézek rá. Ahogy az utcalámpa fénye halovány bőrére vetül.. fülei lekonyulnak ahogy felém pillant.
- Holnap már újra hízni kezd fényes barátunk odafent. - utalok ezzel a holdra.. fejemmel felfele bökve. - Remélem több órát nem kell kihagynod. Bár..szívesen vállalom hogy adok egy két.. khm.. különórát..
- Még mit nem. - feleli immár a rendes hangján, bár kissé halkan.
- Ahogy akarod. De tudod.. elfelejted.. hogy tudom mire gondolsz. És nem pont erre gondoltál. - mosolyodom el, elengedve a függönyt.
- Legyél jó kisfarkas.. - teszem hozzá pimaszul vigyorogva és eltűnök az éjszakában.
Durcásan vetem magam vissza az ülésbe, s haragosan, nyelvemet nyújtogatva osztom ki a drága vámpír uraságot.
-Utállak… tönkreteszed a játékom… az ÉN játékom! – hogy lehet valaki ilyen gonosz? Gonosz, gonosz, gonosz! Fúj, fúj, fúj!
Wrumm wrumm wruuuuuuuuuuum… de gyorsan megyünk! Óóóóóóó! Mé’ áltuuunk meeg?! Wrum wrumozni akarok!
Aaron megpróbál kirángatni a kocsiból, amit persze nem hagyok, mert miért tenném? De tuhuhúúúl erős.
Nehezen állok meg lábaimon, s kicsit szédelegve mérem fel az elém táruló orbitális épületet.
-Wooáááááww-hogyazaaaaaasszttaaaaaaa-dezsíííííííír… húúúúúúúúúúúúúúú… háááááááááááááááá – körbe-körbe forogva követem Aaron uraságot, de sajnos abba kell hagynom a játékom, mert kezemnél fogva ráncigál maga után.
Ez nem ér. Már megint, MEGINT tönkretette a játékom! Sírni fogok! Úgy biza’!
Tralilalilalila… táni-tánci KANAPÉÉÉÉ!!! Fzsúúú!!
Nincs is kényelmesebb, mint egy idegen kanapéja… húú, de kellemes ebben fetrengeni. De komolyan. Nyami… Erről jut eszembe... Úgy érzem, szárazabb vagyok, mint a déli féltekén található trópusi esőöv október és március között… nyáááá~
-Van ebben a baziiiiii, de tényleg monumentálisan nagy házban legalább egy csepp kis indurka-pindurka itóka? Heeeee~? Naaaa!!
Lassan, és hogyan is…? Neeeem találom a szavakat… elegánsan, könnyedén, vagy nem is tudom, hogyan sétál össze-vissza, és hozza nekem az incsi-fincsi nyamííííít!
Megnyalintva számat, kikapom kezei közül a teli üveget, s a kupakot messzire eldobva kortyolok bele az üvegbe.
Homlokát nekibiccenti az enyémnek, s mélyen kék íriszeibe nézek. De gyönyörű… Uuuhh… Lágyan túr bele hajamba, amitől teljesen kiráz a hideg… ez eszméletlen. De komolyan.
Uhnn…
Puha ajkak tapadnak sajátjaimra, s mikor Aaron nyelve számba csusszan… egek… úgy érzem, tűzben égek! Ohh… belenyögök csókunkba, amint Aaron nyelve masszírozni kezdi az enyémet… finooooom!
- Ostoba kisfarkas... azt hiszed, úgy bosszantasz, ahogy akarsz...? – kérdi olyan… fogalmam sincs hogyan. Nem is nagyon izgat! Nem hát! De aranyos az arckifejezése nyihi… hihi.
- Hehehehehehe... de vicces vagy... mmmm… - újabb részegítőőő csók. Lehetnék még ennél is jobban a béka feneke alatt? Hjaj… de jó nekem!
- Vicces? – Suttog fülembe… gerincemen végigcikázik valami kellemes… Amúgy meg iggen, nagyon is vicces! Ha nem hiszel nekem, akkor… akkor nézz tükörbeee! - Majd mindjárt megmutatom, milyen vicces.
Hogy az a jó b…! Elszakadt az ingem! Istenem, de jó érzés, ahogy végigsimít hasamon. Oohh… m-mit csinál a mellbimbómmal? Basszuuuuuus… Már megint?! Pff.
Szörnyű. Elaludtam a tudtom nélkül. Borzasztó.
Kezeimet fáradtan csapom homlokomra, s nehézkesen panaszkodom álombéli Aaron pajtásomnak.
-Waah… megint az a hülye álom...
-Nem… ez most nem álom – igen… gondoltam, hogy ezt fogod mondani… pont így viselkedne az igazi, élő Aaron is… azt hiszem.
Erőtlenül hagyom, hogy felkapjon karjaiba, s elvigyen valahova… valahovaaa, ahol egy hatalmas ágy helyezkedik el.
Aaron kedvesen dob a pihe-puha ágyikóba, amit én örömtelien, igen, nagyon boldogan reagálok le. Persze, ha ennek van értelme. De miért ne lenne annak értelme, amit én mondok? Gondolok… azt.
Átkarolva egy, a kezem ügyébe eső párnát ölelgetek, de érzem, hogy valaki felszáll mellém a bútor csodára. Elengedve a párnát, kezdek tapogatózni a félhomályban.
Puha haj, kellemes tapintású ing… egy Aaron. Lassan gombolgatja ingét. Istenem… milyen gyönyörű…
Már az sem zavar, hogy az ágyra vagyok kényszerítve… a látvány mindent kárpótol… ki fogok száradni… ennyit sóhajtozni! Beteges…
Kezeimet hihetetlen gyorsasággal szorítja le. Basszus… nem is láttam…
-Tudod, hogy nagyon rossz ötlet volt így felizgatnod? – hátöö… igen? És ez oda-vissza igaz lehet?
Egész testem megfeszül, mikor matató kezet érzek meg ágyékomnál. I-igen… ez annyira… annyira jó érzés…
-Mmmm... milyen gyönyörű vagy így… - komolyan így gondolja? Ez nagyon… kedves. Hahh… azt hiszem, elpirultam… fene essen belém is… hihi.
Mint egy kiéhezett vadállat, úgy támadja meg ajkaim, amit én kiszabadult kezeimmel, kedves karmolászással köszönök meg. Istenem, de forró a teste… közelebb… közelebb akarom tudni… érezni akarom!
Nevetgélve markolok bele feszes fenekébe, amitől csak még jobban beindul… Ehzazz.
Uhn…Egész testemet csókolgatja, harapdálja, s egyszerűen annyira, de tényleg annyira jól esik, hogy csak a párnák markolászására vagyok képes… még többet szeretnék…
M-megáll az eszem! Alig hiszem! Istenkém, de forró, és nedves…
Hihetetlen ez az egész… úgy érzem, mentem szétszakadok… furcsán tompa az egész, mégis intenzív… minden olyan valószínűtlen… mégis… bárcsak… bárcsak, igaz lenne!
Remegő kezekkel karolom át nyakát, s húzom magamhoz közelebb, mikor kezével kezd kényeztetni ott… ott lent. Istenemre mondom, így is van olyan jó, mintha a szájával csinálná... uufff
Olyan, mintha ismerné a testem minden érzékeny pontját… annyira… profi!
Apró nyögés szakad fel belőlem, ahogy apró fájdalmat érzek nyakamban, de egy szemhunyásnyi pillanat alatt valami borzasztóan félelmetes folyamatot indít el bennem. Kábulok, kábulok, de mennyire hogy… alig érzek valamit, csak a határtalan könnyedséget.
Félkómásan, levegőért kapkodva figyelem Aaron gyönyörű arcát, ahogy véremet nyalogatja…
Annyira furcsán érzem magam… miért vagyok zavarban? Zavarban lennék? Uhh… jó tudni. Lassan csukom be szemeim, s adom át magam a hívogató sötétségnek.
***
Te jóságos, magasságos… a fejem! Mentem szétrobban!
Álmosan pillázok a félhomályban, s amit először meglátok, az Aaron.
AARON?!
Majdnem sikítva hátrálok minél messzebb, miközben mutatóujjammal rángatózok irányába.
- Te... te... teee! Hogy kerülsz ide? – kérdem hisztérikusan.
Nyugodtan, élveteg mosollyal helyezkedik kényelmesebb pozícióba, aminek hála meglátom hatalmas… ó, te szentséges Atya Úr Isten! Mekkora!
M-miért nincs rajta ruha?! És rajtam miért nincs?! U-uuugye nem? Ugye nem az történt, amire gondolok, hogy történt? Nenenene! Csak azt ne! Mindent, csak azt ne!
- Nem emlékszel? – M-még jó, hogy nem emlékszem! Olyan részeg voltam, mint egy szamár! Egek… - Milyen kár – susogja tettetett szomorúsággal… Legszívesebben letörölném azt a kaján vigyort a képéről! Azt hiszem, menten elsírom magam!
Remegő kacsóimmal húzom jobban magamra a puha szövetet, mire Aaron micsodája csak még jobban kikandikál. Áááá, a szemeeem!!!
Próbálom valahogy visszatakargatni, de túl messze van, én pedig inkább meghalok, minthogy közelebb menjek ahhoz a vérszívóhoz!
Akciómat lassan be is szüntetem, mert drága, és egyben utálatos tanárom nyújtózkodva áll fel eddigi fekhelyéről.
Ég az arcom… miért ég az arcom?
Ez nem… nem lehet igaz. Tényleg megtettük? N-nem emlékszem. Semmire sem emlékszem. Hasogat a fejem. Összekuporodva markolászom hajam, mire nagy nehezen kibököm az oldalamat fúró, létfontosságú kérdést.
- Mi... mi a fene történt?
-Máskor ne igyál annyit, és akkor tudni fogod – feleli gonosz mosollyal, majd kuncogva folytatja - Mondjuk, én nagyon jól éreztem magam.
Eeeeehh~
Neheheheeeeeem! Nem hiszem el! Nem, nem és nem! Ez… ez lehetetlen! Hogy lehettem ennyire… ennyire… áárghh!
Remegve keresgélem ruháimat, de mikor kezembe veszem a ruhacafatokat, a lélegzetem is eláll. Ez komoly? Mit műveltünk, az Istenért? Gyilkoltuk egymást? Vagy csak engem?!
Hatalmas gombóccal a torkomban erőltetem magamra ruháim.
Amint végzek, egy utolsó gonosz pillantást vetek az ágyra, majd elindulok kifelé, arra, amerre Aaron is távozott.
Teljesen a bejáratig kísér, de ott végül megállásra kényszerül.
-Sajnálom, de egyedül kell menned. – úgy érzem, meg fogom szeretni a napot… mi mindenre jó már… barnulásra, vámpírölésre. Yeah!
-Jobb is. – felelem morogva, majd köszönés nélkül slisszanok ki a résnyire nyitott ajtón.
-Hétfőn hatkor várlak! – szól utánam vidám hangon. Messziről még hallom kacagását, amitől csak még gyorsabb tempóra váltok.
Sokáig bóklászok, mire ismerős környezetbe botlok. Mikor már kellően távolra kerülök, zihálva rogyok földre, s ingemet markolászva kapkodok levegőért.
M-mi van velem? Mitől gyengültem le ennyire? Egész testem remeg, nyakam pedig lüktet a fájdalomtól. Ez kegyetlen.
Fogcsikorgatva markolászom a földet, s a félelem csírája kezd kibontakozni bennem, ahogy érzem, hogy valami gonosz kezd elhatalmasodni rajtam.
Nenene! Ez nem történhet meg! Még nincs… még nincs telihold!
Egyik kezemmel fejemet, másikkal derekamat, erősen átkarolva rángatózok előre-hátra, s próbálom feldúlt lelkem, s testem lenyugtatni.
Nem szabad… nyugalom… szúúszááá. Ez, ez az.
Botladozva állok fel a földről, s nyakamat szorongatva sétálok tovább, a város felé.
Fél órába se telik, mire az emberektől nyüzsgő kis sétálóba érek. Emberfeletti mivoltomra utaló jegyeimet elrejtettem, ezzel már nem lehet gond.
Sokan megnéznek öltözékem miatt, de nem érdekel. Ami igazán fontos, hogy pillantást vethessek nyakamra.
Amint meglátok egy jól tükröződő üvegű kirakatot, odarohanok. Nehezen szuggerálom önarcképem, hála a verőfényes napsütésnek.
Teljesen lefagyok, mikor meglátom kínlódásomnak okát. Két apró seb éktelenkedik nyakamon, ami körül hatalmas lila folt virít.
…
MEGHARAPOTT!! Ivott a véremből! I-ivott a véremből.
Hirtelen ugrik be egy kép, amin Aaron közeledik, én pedig sóhajtozva kínálom magam.
Nem-nem-nem!
Nyakamat leszorítva rohanok hazafelé, közben erősen koncentrálva regenerálódásomra.Daniel nem láthatja meg!
Biztosan megölné Aaront! Azt pedig nem hagyhatom!
Értetlenül állok meg.
Mégis miért ne hagyhatnám? Hiszen kettőnk között nincs semmi… csak egy bizonytalan valóságalapú együtt töltött éjszaka.
Én nem érzek semmit. Még csak vonzalmat sem… az álmaimról is biztosan csak az állati ösztöneim tehetnek. Csak ez lehet az oka. Nem lehet más!
***
Otthon nem törődve Daniel hőbörgésével, feldúltan rontok be saját szobámba, s zárom magamra az ajtót. Daniel ordibál, hogy erősítsem meg azt a gondolatát, miszerint nem buktattam le magam. „Kedvesen” megnyugtatom, majd bevágódok kényelmesnek alig mondható ágyamba, s arcomat párnámba temetem.
Ordítanék, és sírnék egyben, de egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, mit is érzek pontosan. Bizonyos mértékben dühös vagyok, mert annyi dolog történt, aminek nem lett volna szabad… és az egészben az idegesít a legjobban… az… az, hogy úgy érzem, nem olyan irtózatos az, hogy lefeküdtem Aaronnal, mint amilyennek józanésszel megállapítanom kellene.
Hiába állok ellen akár egy Aaronnal kapcsolatos gondolatnak is, egyszerűen… tehetetlen vagyok a testemmel szemben.
Istenem…
Én… én… miért vágyok rá?
Órákig csak fetrengek ágyamban, s próbálok dűlőre jutni zavaros érzelmeim között. Úgy érzem, szellemileg összeroppanok… Miért rohamozza meg szívem ennyi érzés? Sose voltak akár csak hasonló gondjaim sem… most pedig… pár nap alatt tönkrementem, mint egy olcsó zsebóra.
Az éjszakáról meg alig-alig jutnak eszembe dolgok. Hiába erőltetem, nem megy. Arra még emlékszem, mi történt a fogadáson.
Szörnyűséges, hogy majdnem lebuktattam a magamfajtákat… annyira felelőtlen vagyok!
De utána üresség… semmi.
Az még rémlik, hogy Aaronnál ittam. Sokat nevettem. Ölelkeztem…
Nem bírom magam… mint egy rossz ribanc! Olyan vagyok! Árghh!!!
***
Danielhez egész nap egy szót sem szóltam. Így csak megkíméltem magunkat a veszekedéstől…
Az iskolában egyik órán se voltam képes oda figyelni. Végig csak Aaronon, és azon a bizonyos éjszakán járt az eszem.
Sápadt önarcképemmel nézek farkasszemet a mosdóban, és úgy érzem, menten meghalok. Alig van pár percem, hogy elrohanjak Aaronhoz… de nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek nyugodtan, és felnőttként kezelni a dolgokat.
Nagy levegő… Huuu hááá…
Még egyszer utoljára megmosom arcom, s mivel füleim újfent előbújtak, elrejtem csíkos sapkám alá.
Utolsó, hatalmas sóhajt hallatok, és már indulok is.
Már épp kopognék az ajtón, mikor az kinyílik, s egy mosolygós Aaron bukkan elő.
-Már vártalak… - üdvözöl nyájasan. Hey! Ki vagyok én, Piroska?
-El tudom képzelni, mennyire – felelem remegő hangon. Fejemet lehorgasztva slisszanok el mellette, s rá se nézve pakolom le táskámat helyemre. Kipakolom tankönyveim, jegyzetfüzetem. Kabátomat a szék támlájára teszem, s miután végeztem, magamra erőltetek egy érzelemmentes arcot.
Nem szabad, hogy bármiféle érzelmet kimutassak Aaron felé.
Minden teljesen rendben is menne, ha táblatörlés közben nem simulna hozzám egy igencsak meleg test.
Egész testem megremeg, kezemből még a szivacs is kiesik. Apró puszikkal lepi el nyakamat, ami akarva-akaratlan egy hatalmas sóhajt vált ki belőlem. Erős karjaival átkarol, s még jobban magához húz, miközben egyik kezével pólóm alá nyúlva kezd simogatni. Aprót nyögve mozdítom meg csípőm, mire magához fordítva arcom, lop tőlem egy csókot.
Kis gömbvillámként jut el tudatomig, hogy mi is történik pontosan…
Gyorsan veszek 180°-os fordulatot, és amilyen erősen csak tudom, ellököm magamtól Aaront. Erősen zihálva kezdek távolodni tőle.
-Igazán nem számítottam rá, hogy ilyen kezesbárány leszel… - mondja kuncogva.
-Én nem… én soha! – görcsösen markolászom felsőmet, s próbálom hisztérikus rohamom elfojtani.
Hirtelen terem előttem, arcunkat közel egy centi választja el egymástól. Testem újra remegni kezd kisugárzásától. Kezével gyengéden emeli meg fejemet…
Istenem… megint! Megint meg akar csókolni!
Elgyengülve hunyom le szemeim, s várom az édesen puha ajkakat.
De…
A várt hatás csak nem akar bekövetkezni.
-Örülnék, ha elhoznál a szertárból egy XII. és XIII. századi Európát ábrázoló térképet… Igazán megtisztelnél vele, ha még ma itt lenne.
Mélyen elpirulva, s halkan leátkozva a csillagokat is az égről rohanok kifelé, mikor egy csilingelő valamit hallok magam felé repülni. Kiváló reflexem most se hagy cserben, s játszi könnyedséggel kapom el.
-Nehéz lenne bejutni a szertárba, kulcs nélkül… - ó, hogy szakadna rád a plafon… grrr
***
Mélységes unalommal figyelem Aaront, ahogy szórakoztatja az egész társaságot. Talán ha nem lenne vámpír, vagy épp én nem lennék az ami, még élvezném is előadását. De így… azok után, hogy zaklat.
Képtelen vagyok akár egy szavára is figyelmesen hallgatni. Csak bámulom, és kész. Hála tökéletes látásomnak, minden apró rezdülését, mozdulatát elkönyvelem fejemben.
Tenyerembe támasztva fejem meresztem szemeim, mikor is hirtelen zúdulnak elmémbe kínosabbnál kínosabb képek.
Michael, Bob, Mount Everest… Ez nem lehet igaz! Én kezdtem ki Aaronnal…
-Ezzel remélhetőleg Edward barátunk is tisztában van… - Próbálva magamban tartani nyögéseim, nehézkesen emelem tekintetem előre. Aaron kedvesen mosolyog, de szemeiben téveszthetetlen csillogást vélek felfedezni.
Ez a mocsok… ez a mocsok most nagyon meg van elégedve magával! Nem tudom, hogyan csinálta ezt, de tudom, hogy ő tehet róla.
Persze az órát tovább tartja, de emlékképeim már természetesen bukkannak elő.
Nem is történt meg… nem is feküdtünk le…
De mindent élveztem… az elejétől a végéig. A kezdeményezéstől, a megadásig…
Istenem…
Ez lehetetlen… már csak ezektől a gondolatoktól is beindultam… Úgy zihálok, mint egy hőgutát kapott majom.
Fájdalmasan szorongatom könyvem, s próbálok úgy tenni, mintha minden csodás, és normális lenne… csak ne jöjjenek rá, hogy én nyöszörgök… basszus!
Lassan szállingóznak kifelé a fáradt diákok. A stréberebb fajták persze mennek még kérdezősködni, cseverészni… én pedig lassan belepusztulok a kangörcsbe. Fejemet az asztal lapján pihentetve, kezeimmel nyomorgatva magam próbálok elsüllyedni szégyenemben.
Szánalmas vagyok…
-Már mindenki elment. Gyere, segíts összepakolni. – Nem megyek! Nem mehetek! – Edward!
Nyöszörgök egy sort, mire közeledő léptek zaja üti meg fülem. Asztalom nyikorogva hagyja magát, hogy Aaron rátámaszkodjon.
-Talán valami gond adódott, Edward? – Sapkámat kínzó lassúsággal húzza le fejemről, s érzékien kiejtve nevemet suttog fülembe, amitől még jobban megrándulok.
- N-nem… Mih-minden a legnagyobb… legnagyobb rendben vhan…
-Ha már úgyse jelent problémát, akkor légy oly szíves, segíts, Edward. – Vágytól égő testem végül feladja a küzdelmet, s nem kicsit nyögve reagálok Aaron hangjára, s kezének érintésére… beleborzongok, ahogy a hajamba túr… - Csak nem rosszul érzed magad, Edward? Nyomja valami a lelked?
Erősen szorítva fejemet az asztalnak, fordítom felé arcom.
-N-nhem is… nem is thörtént mheg…nhem is csináltuk… - zihálom nehezen
-Nocsak… rájött az igazságra a kisfarkas… - élveteg mosolyától úgy érzem, mintha a halállal kezdenék keringőzni…- Gondolom, most örül a szíved, Edward
-Haa~… uhnn – lehunyva szemeimet lihegek az asztallapra, s érzem nyálam is kicsordul. Nem bírom… Nem akar elmúlni!
Nem bírom kiverni a fejemből a piszkos gondolatokat…
És az a szörnyű az egészben, hogy most jöttem rá, mire is képes Aaron, és tisztában vagyok azzal, hogy ezeket a képeket nem ő küldi. Most nem! És nem ő késztet erre… hogy honnan veszem ezt , azt nem is tudom igazán … egyszerűen csak érzem!!
Szerkesztve bakkfity által @ 2009. 08. 05. 13:59:45
Odabent elszakadunk egymástól, mert mikor meglátnak mindenki rámveti magát, mint valami förgeteg. Keresem a szememmel, látom az egyik pincér megtalálta és egy pezsgőt nyomott a kezébe.
Közben engem elszólít a kötelesség, megtartani a beszédet, amitért tulajdonképpen idejöttem. Beszélek mindenféléről, csak éppen arról nem, hogyan kerültek valójában hozzám ezek az ereklyék. Hát úgy hogy már 1300-ban is enyémek voltak..ostobák.
Kimért mosollyal adom elé mekkora megtiszteltetés nekem mindez, közben a pokolba kívánom..és a többi..és a többi.
Végül megköszönöm a figyelmet, és Edward-ot keresem a tekintetemmel. Meg is találom az italos asztal mellett. Olyannyira nem figyel, hogy mikor megjelenek mellette még neki is megy a mellkasomnak, a nagy sietségben.
Pezsgő..elég neked a piából kis farkasom.. meg fog ártani. Kikapom a kezéből a poharat, és egy hajtásra kiiszom. Nekem mint olyan, nem árt az alkohol. Néha sajnálom hogy még rendesen berúgni sem tudok vámpír mivoltom miatt, de ilyenkor feletébb jól jön.
- Hééé! Nem látod, hogy azt éppen meg akartam inni, he? - förmed rám durcás képpel. - Add vissza.
Nyújtózkodik utána, de már csak üres poharat lengetem előtte.
Végül újabb pohár után néz, és még az szuperfejlett refleximmel sem tudom megakadályozni hogy ne igya meg. Basszus.. ha elveszti uralmát a teste fölött itt nagy bajok lesznek. Nem hiszem hogy a társadalom krémjénak tartott társaság látott már átváltozott vérfarkast. És azt sem hiszem hogy örömmel vennék ha mégis látnának.
Összehúzott szemmel figyelem ahogy megpördül a tengelye körül és rámpillantva jegyzi meg: – Ugye tudod, hogy nagyon kellemetlen egy személy vagy?
- Úgy gondolod?
-Teljessssss mértékben. Úúgy csinálsz, mintha tiéd lenne a viláág, pedig neem, mert te csak egy tanár vagy… egy vámpír. - feleli, az utolsó szavakat suttogva.
Najó, ez így nagyon nem oké. Még a végén elkotyogja nekem amit nem kéne.
Ha kell erővel hallgatottom el.
A mellkasomat csapkodva zagyvál össze minden hülyeséget, én pedig sóhajtva ragadom meg a grabancát.
Ez viszont nem elég neki, mert csuklani kezd, és ellazult álapotának hála kikandikálnak a fülei. Óh hogy az a...
- Nézd csak, nézd, nézd! A füleim! Látod a füleim? Hát nem édesek? *hikk* Szerintem is tündériek. Ha szerinted is azok, akkor csak nézd meg ezt!
Hát én mindjár lepetézek... felvágja a nadrágját, és megmutatja a lopost.. azaz a farkasfarkat.
Sóhajtva terítem rá a kabátomat és szaporán elnézést kérve vontatom ki akocsimig.
Kis híja volt hogy nem bukott le, és hogy fogom én ezt megmagyarázni. Nem tudom. Na és hogy mit kezdek vele így..azt sem tudom.
- Egyáltalán figyelsz te arra, amit mondok? - kérdezi miközben az autóm felé ráncigálom.
- Nem. - felelem őszintén, mosolyogva.
Ez kiss gondolkodóba ejti, majd végigsvenkel ujjaival a az arcomon. Csodálkozva figyelem ahogy két ujjával végigsimítja a számat, majd lábujhegyre állva érinti ajkát az enyémnek.
Az alkohol csodákra képes. - jegyzem meg magamban vigyorogva, miközben derékon ragadom és bevonszolom a kocsiba.
Belököm az anyósülésre, rácsukom az ajtót, padlógázzal indítok.
Közben kedvesen megjegyzem, hogy azért nem kellett volna nagyjelenetet rendeznie, ígyis éppen elég ember figyelte őt.
- Remélem feldogtad hogy azok a népek simán rádküldhetnek valami önjelölt vadászt aki aztán kilyuggatja a bundádat és takarót csinál belőle.
Nem is figyel rám.. arca az üvegnek dől...hallom hogy a feje koppan az üvegen ahogy belemegyek egy kátyúba.
Aztán hirtelen elkezd kotorászni. Nem tudom mit keres de felforgatja az egész kocsit.
Aztán felém fordulva könyörög hogy adjak neki italt. Aha.. szóval az kéne.
- Bocs, de nem tartok alkoholt a kocsiba. - ábrándítomki.
- Múúúúúú! Adjál inni! - visjtja a fülembe.
Az érzékeny füleim.. jajj.. most biztos fél napig csengeni fog.
Szomorú sóhajjal jegyzi meg: - Olyan gonosz vaaaaagy… ugye, tudood? Nagyon, nagyon gonosz.
Na ebben egyetértünk.. látod.
Aztán kissé megfagyok a mozdulat közben ahogy közvetlen közelről beleliheg és belenyal a fülembe. Mi a....?
Összeborzongok ahogy ráfúj, majd áttér a nyakamra. Közben igyekszem az útra figyelni..de nagy a kísértés.. argghhh nemigaz.
Majd a lábamra hajtja a fejét. Remek..márcsak az hiányzott.
Meg mindjárt egy karambol.
Megpróbálom visszanyomni a helyére, de ellenáll míg végül az ölemben köt ki. Óh te jó édes..
Rajtam sétáltatja az ujját.. mint valami pálcikaembert. Látszólag nagyon jól szórakozik mert mosoly játszik az ajkain.
Egészen addig nem is zavarna a dolog, ha meg nem markolná a nadrágom elejét, amitől nyögve kapom fel a fejem.
Rendes esetben ez egyáltalán nem zavarna, de vezetés közben.. nem épp a legjobb elfoglaltság.
- Éééés Bob meghódította a legmagasabb csúcsot! Most már nyugodtan leszánkózhat a meredek helyoldalon! Wíííííoooooowwwww.
Ki a tököm az a Bob?
Waah... hagyd abba.
- Megvaaagy.. - mosolyodik el vérmesen ahogy a keze közé kaparintja a férfiasságomat.
Beveszek egy éles kanyart, majd a következő egyenes szakaszon rendbe teszem a szemtelen farkaskölyköt.
Pillantásom azonnal megbénítja, leszedegetem magamról rámforradt mancsait, és visszahajtogatom a helyére.
Hazáig durcáskodik, hogy elrontottam a játékát.
Játék mi? Csak érjünk haza..adok én neked olyan játékot!
***
Mivel elég khm. ..érdekes állapotban van, nem viszem haza. Meg már azért sem, mivel a nagybátyja egy kifejlett vérfarkas aki tuti első látásra kiszúrná hogy mi vagyok. Így aztán végképp nem kockáztatom meg a dolgot.
Inkább magamhoz viszem. Csodálkozva néz körbe mikor meglátja a régi, patinásan felújított eredeti tizenhatodik századi stílusú, palota méretű házamat. Nos igen.. a stílusra mindig is adtam.
Leparkolom a kocsit, és magam után húzom.. mert már nem bírom hallgatni ahogy úúúú-zik meg áááá-zik.
***
Lazán leveti magát a kanapémra és megkérdezi van-e itthon pia.
Nos, ha már itt vagy.. ennél rosszab már úgysem lehet. Legfeljebb holnap semmire nem fog emlékezni.
Elegáns léptekkel sétálokel, és kiveszek a bárszekrényből egy üveg italt, eredeti tiszta fehér rumot. Én a magam részéről a bort sokkal jobban szeretem..de azért tartok itthon mást is.
Pohár nélkül veszi el, és szájára veszi az üveget.
Mikor leereszti, én már ott is vagyok előtte.. de ahelyett hogy visszahőkölne, a nyakam köré fonja a karjait. Felcsuklik, én pedig kicsavarom a kezéből a félig kiürült a üveget, és leteszem a dohányzóasztalra.
Homlokom összeér az övével.. látom az alkohol füstös ködét a szemeiben.. de hát.. nem én tehetek róla. Füleit megmozdítja ahogy a hajába túrva hozzáér a kezem, és megcsókolom.
Érzem az alkohol ízét a szájában..csak rám nem hat ez az aroma..csupán annyit hogy felizgat vele. Nyelve megtalálja az enyémet és ahogy végigsimítom...belenyög a csókba.
- Ostoba kisfarkas... azt hiszed úgy bosszantasz ahogy akarsz...?
- Hehehehehehe...de vicces vagy... mmmm.. - fullad bele a mondandója ahogy egy újabb csókkal folytom belé.
- Vicces? - súgom a fülébe kuncogva. - Majd mindjárt megmutatom milyen vicces.
Megragadom elöl azt a szép új inget, és erőm nyomán lepattognak róla a gombok. Élveteg mosollyal simítok végig a mellkasán. Milyen szép bőre van.. az én hullasápadtságomhoz képest.
Ujjaim rátalálnak a mellbimbójára.. finoman megkarcolom körmöm hegyével a bőrét, ő pedig nyögve kap levegő után.
Végigdöntöm a kanapén, hajam ráfolyik a mellkasára hogy lehajolok hozzá.
- Waah.. megint az a hülye álom... - teszi a kezét a homlokára.
- Nem.. ez most nem álom. - duruzsolom a fülébe halkan, azzal könnyedén felkapom hogy a hálószobába vigyem.
Ajkai bűzlenek az alkoholtól.. elnyomja az ő illatát.. és farkas szagát. Minden finomságot mellőzve vetem az ágyamra, ahol a puha ágyneműbe huppanva, öleli át a selyempárnámat.
Felmászom mellé, a redőnyök közben maguktól húzódnak le az ablakokrab ahogy közeleg a hajnal. Elvégre nem akarok ropogósra sülni a napsugaraktól.
A hajamat tapogatja, belemarkol az ingembe, én pedig mosolyogva veszem le, direkt lassan.. hagyom hogy kiszárardt szájjal sóhajtozzom alattam.. miközben mozdulni sem tud.. mert ráültem a lábaira.
Szemeim kéken villannak ahogy a keze után kapok és leszorítom az ágyneműre.
- Tudod hogy nagyon rossz ötlet volt így felizgatnod? - kérdezem mély hangomon, miközben véginyalok a nyakán. Nagy a kísértés.. de végül nem harapom meg. Ha azt tenném elveszteném az eszem a vérének ízétől.. azt pedig nem akarom.
Viszont erőm segítségével szakítom le róla a ruhát.. és csak akkor kap észbe, mikor az alsója al csúszik a kezem.
Egész testében megfeszül.. fülei a fejére simulnak.. elnyílt szájjal sóhajt egyet.
- Mmmm..... milyen gyönyörű vagy így.. - súgom neki.
Nem tudom ugyan hogy csak az alkoholos bódulat okozta pír ült ki az arcára vagy tényleg elpirult, de ahogy félig lehunyt szemei alól engem figyel.. igazán vérlázító.
Morogva vetem magam az ajkaira, megtépem, cibálom őket, miközben farkaskarmai a hátamat kaparják. Wrrr..nem is tudod mennyire szeretem ezt.
Felhördülök hogy a fenekembe hasítanak a karmai.. ő felnevet.. - egek nem tudja mit csinál - én pedig morogva esem neki.
Aztán már csak azt veszem észre ahogy sóhajtozik alattam.. pont ahogy elképzeltem. Kár hogy ebből semmire nem fog emlékezni holnap.
Belemarkol az őt sötétkék víztükörként körülölelő selyem ágyneműbe és szinte felszűköl ahogy szemfogai végigkarcolják ágyékának érzékeny bőrét.
Lassan veszem a számba..minden egyes kis rezdülését kiélvezve.
Vajon a régiek miért tiltottak minden vámpírt a farkasoktól? Mi lehet a vérükben? Olyan finom volna?
Megnyalom a számat, és megszorítom a péniszét amitől felnyög és körmei a vállamba vájnak.
Te kis kéjvágyó farkaskölyök.. ahmmm...
Lassított felvételben hajolok a nyakához. Szám kiszárad ahogy a szédült ütemben lüktető eret figyelem a nyakán. Remegő kezei úgy ölelnek mint valami kapaszkodót. Finoman végignyalom a bőrét.. verejtékének sós íze simogatja a nyelvemet.
Felnyög ahogy belémélyesztem a fogaimat, majd a következő pillanatban el is élvez a kettős gyönyörtől.
Lassan engedem ki a kezemből.. miközben kezem véres ajkaimhoz emelem és végignyalom. Vörös fejjel hunyja be a szemeit.
Na látod.. ezért nem érdemes inni. Azt sem tudod mit csinálsz.
***
A következő pillanatban már alszik is. Na igen.. az alkohol először üt, aztán álmossá tesz. Kár.. mert jobb befejzést is kigondolnak ennek az estének..de a hajnal közelségét már a csontjaimban érzem.. ezért fáradtan hanyatlok mellé.
Vérének természetfeletti ereje zabolátlanul kering a testemben.. pedig épp csak egy kis kortyot ittam belőle. Hát akkor ezrt tilos. Mert olyan erőt ad, amit más nem.
***
Összehúzott szemmel figyelem ahogy alszik, majd azt ahogy ébredezik. Először hófehér fülei merednek az égnek, majd kinyitja a szemét.. és mikor meglát engem.. elhátrál az ágy másik végébe.
- Te..te..teee! Hogy kerülsz ide?
Elegánsan felkönyökölök a párnán.. a takaró kicsit lejebb csúszik a derekamon, felfedve hogy igen..teljesen meztelen vagyok..de ő is.
- Nem emlékszel? - mosolyodom el kajánul. - Milyen kár.
Rémülten rántja magára a takarót, ezzel természetesen engem meztelenítve le, majd hogy ne süsse ki a szemét a látvány.. nagylelkűen felajánlja a takaró csücskét.
Engem viszont kicsit sem zavar a meztelenségem, lazán nyújtózkodva kelek ki az ágyból.
- Mi.. mi a fene történt? - kérdezi a fejét fogva.
- Máskor ne igyál annyit és akkor tudni fogod. - mosolygok rá, majd gonoszan hozzáteszem: - Mondjuk, én nagyon jól éreztem magam.
Hehehe..hagy főjön csak a levében. Idővel úgyis beugrik neki.. szép lassan.. képkockánként.
***
Aztán az ajtóig kísérem.
- Sajnálom de egyedül kell menned. - felelem. - Még fenn van a nap.
- Jobb is. - morogja az orra alatt, és ellépdel kissé tépázott öltözékében.
Még azért utánaszólok.
- Hétfőn hatkor várlak!
Bosszúsan sóhajt egyet, és elindul hazafelé.
Kacagva csukom be az ajtót. A napfény átementire megvakított ugyan, de nem bírtam ki hogy ne szóljak utána.
Annnyira élvezem..
Viszont.. ha egyszer tényleg az enyém lesz.. azt úgy fogom elérni hogy minden egyes percére emlékezzen és sose felejtse el.
A számhoz emelem a kezem és végigsimítok az ajkaimon. A vére.. az a vér.. még sosem éreztem ilyet.. úgy kívánom mint még nagyon kevés dolgot a világon.
Sóhajtva sétálok vissza a szobámba. Asszem végigalszom a vasárnapot.
-Hééé! – nyúlok itókám után, erre nekimegyek valami feketeségnek – Nem látod, hogy azt éppen meg akartam inni, he? – pff köcsög Aaron – add vissza! – nyújtózkodom pezsgőm után, de ő folyton elemeli előlem – ne szórakozz velem! Add ide, hallod? Add már ide! – ugrálok, de nem tudom elkapni. – Akkor tartsd meg te kis smucig – kinyújtom rá nyelvem, és elveszek egy másik pohárral. Gyorsan lehörpintem, és Aaron már semmit sem tud tenni. Vagy kétszer megperdülök tengelyem körül, majd röhögve támaszkodom Aaron mellkasának. – Ugye tudod, hogy nagyon kellemetlen egy személy vagy?
-Úgy gondolod?
-Teljessssss mértékben. Úúgy csinálsz, mintha tiéd lenne a viláág, pedig neem, mert te csak egy tanár vagy… egy vámpír – suttogom nagyon halkan, körülnézve, nehogy valaki meghallja. Nagyokat pillázok komoly arckifejezése láttán. – milyen fapofa vagy, apukám! – újra rám tör a nevethetnék. Aprókat csapkodva mellkasára regélem el neki, mi minden jó létezik a világon. A szivárvány, egy meleg nyári napon a hideg eső, persze szigorúúúan csak akkor, ha één a házban vagyok. Mert hát utálom az esőt. Vagyis, csak akkor, ha én is vizes leszek. Fhujj, de nem szeretem. – éés tudod, téged se utálnálak annyiraa, ha nem pofátlankodnál mindig a képembe – grimaszolva mutogatok arcom előtt – szóval te is olyan vagy nekem, mint az esőőő… amíg távol vagy, kedvellek… habár néha azért jól esik kimászni a szabadba, mikor zuhoog, mert az megnyugtat, ha ideges vagyok. *hikk* hoppácska *hikk* jaj *hikk* nézd csak, nézd, nézd! A füleim! Látod a füleim? Hát nem édesek? *hikk* Szerintem is tündériek. Ha szerinted is azok, akkor csak nézd meg ezt! – apró karmommal a nadrágom ülepét felvágom, és kiengedem szürke farkas farkincám. Újra kitör belőlem a röhögés, és most jut eszembe, hogy nagyon kiszáradt a torkom… innom kéne egy kicsit. Újabb pohár pezsgőért nyúlok, de hirtelen valami nagy, nehéz fekete izé terül rám. Aprókat pattogva fordulok meg és Aaron szemébe nézek. Valahogy nem bírom kinézni belőle, hogy milyen kedve lehet.
-Egyáltalán figyelsz te arra, amit mondok? – nagyokat pislogok rá
-Nem – mosolygok rá kedvesen. Hehe… kedvem lenne megcsókolni… nyájasan dörgölőzök Aaronhoz. Mancsommal kisemberkét formázok, akit most el is nevezek Michaelnek. Szóval Michaelt sétáltatom Aaron mellkasán, végig a kulcscsontján, a nyaki ütőerén, az állán, a puha arcocskáján, végig az ajkáig. Arckifejezésén csak vigyorogni tudok.Könnyedén lábujjhelyre állok, és elvéve Michaelt az útból, csókolom meg Aaront. Épp viszonozná, mikor két karomnál megfog, és eltaszít. Rám szorítva felsőjét kezd el kiterelgetni, miközben másoknak odaszólogat valamit. Nekem is magyaráz, de valahogy nem bír érdekelni. Jobban esik nevetgélni a sok emberen. Olyan vicces a frizurájuk, meg a ruhájuk.
Ahogy kiérünk, minden elsötétül. Érdeklődve tekintek körbe-körbe, és rá kell, hogy jöjjek, időközben igen csak este lett. Nyílik az ajtó, és betoszogatnak rajta. Csapódik az ajtó. Újra nyílik, újra csapódik. Induluuuuuunk!!
Rátapadva az ajtó üvegére nézem az el-elsuhanó tájat.Persze csak azt a részét, amit kivilágít az utcalámpa. Olyan szépek ezek a foltok. Szeretem a foltokat. Fejem nekikoppan az üvegnek. Pislogni is elfelejtek.
Aaron annyi, de annyi mindent magyaráz nekem. Bárcsak érteném, mit dumál. Kissé vontatottan fordítom felé nehéz fejemet. Tetszik, ahogy kioktat. Szemöldöke össze van húzva. Lehet, hogy ideges? Nem tudoooooom. Szomjas vagyok. Kinyitom a kesztyűtartót, és felháborodva konstatálom, hogy nincs ital. Megnézem abban a lehajtható napfényvédő akármiben is, hát abban sincs. Borzasztó! Milyen kocsi az, amiben nincs pia?
Baloldalra fordulva, a két ülés között próbálok hátramászni, hátha ott találok valami itókát. Múúúú… úgy látszik, túl dagi vagyok. Nem férek át.
Rácsimpaszkodva Aaronra, kezdem kérlelni, hogy adjon italt. Valami olyasmit mond, hogy nincs.
-Múúúúúú! Adjál inni! – sipítom fülébe. Mivel töretlenül figyel előre, kezdem unni. Nem hiszem el, hogy nincs egy csepp folyadék ebben a nyomi roncshalmazban. Biztosan csak kéreti magát, vagy többet szeretne magának… na, majd én adok neked! Hülye denevér! Úgy is fogok inni! Blöee!
Szomorúan sóhajtok, majd közel hajolok füléhez.
-Olyan gonosz vaaaaagy… ugye, tudood? Nagyon, nagyon gonosz. – Kuncogásomat visszafojtva nyalintok bele fülkagylójába. Aprót ráfújok, és látom, hogy kirázza a hideg. Ezaaaaz. Újfent belenyalintok, kicsit meg is harapdálom. Remélem, hogy kínzó lassúsággal haladok szép nyakához. Azt is kényeztetni kezdem, közben jobb kezemmel elkalandozok mellkasán. Fél szemmel látom, hogy megrándulnak kezei. Elvigyorodom.Aprócska köröket nyalintok nyakára, majd ugyanoda fújok egy kis levegőt. Megborzong. De okos vagyooook. Pedig sosem csináltam még ilyet. Hehe.
Jobb karja alatt átbújva fekszem hason. Fejemet lábaira hajtom, míg a sajátjaimat lóbálom, amennyire csak tudom a hely szűkében. Aaron próbálna visszataszítgatni helyemre, de úgy ide feküdtem, hogy innen trénerrel sem fog elmozdítani. Hehe.
Most bal kezemből formázok kis emberként, nevezzük nevén, Bob. Szóval Bob elindul felfedező útjára, a Mount Everestre. Útja kezdetén könnyű dolga van, de egyre haladva a csúcs felé, nehezedik a dolga. Jaj, ne, jaj, ne! Bob zuhan! Kapaszkodni kell!
Zavartalanul markolom meg Aaron hímvesszejét nadrágján keresztül - mert nevezzük nevén azt, ami – és jókedvűen kezdem el dörzsölgetni, markolászni. Csak gyengéden, hiszen a Mount Everestről van szó!
Aaron még mindig töretlenül próbál helyemre rángatni, de megint csak nevetni tudok rajta.
-Éééés Bob meghódította a legmagasabb csúcsot! Most már nyugodtan leszánkózhat a meredek helyoldalon! wíííííoooooowwwww – Lassan gombolom ki nadrágját, és húzom le a zipzárt. Érdeklődve hajolok közelebb, arcomra elégedett vigyor ül ki. – Megvaaaagy!! – gügyögöm újfent nevetés határán.
Szerkesztve bakkfity által @ 2009. 06. 19. 10:54:46
Lélekszakadva futok Aaron tanár úr irodája felé, nehogy elkéssek. Bár félek ennek már nincs jelentősége. Annyira utálom, hogy az emberek mindent időkorlátok közé szorítanak. Így semmit sem lehet csinálni.
Erőmet visszafogva, gyorsított tempóban sétálok végig az iskola folyosóján. Már látom is az ajtót. Aaron úr bizonyosan bent vár. El tudom képzelni azt az önelégült képét. Az a vigyor… egyszerre idegesít, és zavarba hoz. Nem tudom, hogyan csinálja, vagy miért, de nem tetszik. Még sosem éreztem hasonlót, mint a jelenlétében, és ez bosszant
Miért pont egy vérszívó vámpír mellett vagyok ilyen… furcsa?
Halkan, kissé erőtlenül kopogok ajtaján. Már megint! Mi van velem?
- Gyere be! – hallom Aaron úr mély hangját. Épp, hogy csak bedugom a fejem, nyugodtan jelenti ki, amire nem oly nehezen, de már én is rájöttem. - Késtél… - nyugodtsága ellenére szemei mintha szikrát szórnának.
- Elnézést – felelem halkan, miközben bezárom magam mögött az ajtót, s közelebb lépkedek.Na, jó. Ettől a hideg is kiráz. Már megint az a mosoly! Nyugodtan áll fel eddigi helyéről, és sétál a közvetlen közelembe. Észre se veszem, hogy hozzám ér, csak az erőm megingása által figyelek fel az eseményekre.
- Nyugalom… – hajol hozzám túlságosan is közel, s fülembe susog - Még a végén valaki meglátja a karmaidat. – Azért ennyire nem vagyok béna, kérem alássan! Igaz, az erőfitogtatás terén nem vagyok a legjobb, de azért nem kell ennyire gyengének nézni! Átváltozás mezsgyéjén álló mancsomat kezei közé veszi. Érzem, hogy ég az arcom. Annyira közvetlen velem… de miért? Miért ver így a szívem, mikor csak megfogta a kezem? Miért esik ennyire jól, hogy puha haja a nyakamhoz ér? Annyira, de annyira nem értem!
Hirtelen ereszti el újfent emberi kezem, s már indul is hatalmas tanári asztalához.
- Ma itt fogsz segíteni nekem. – osztja ki feladatom. Meglepve szorítom mellkasomhoz kezemet. A szívem zakatol, a karom pedig bizsereg. Én nem engedhetem meg Aaron úrnak, hogy még egyszer megérintsen. Nagyon nem tetszik ez az egész… Majd ráharapok a kezére, ha megint hozzám akar nyúlni!
Kelletlenül sétálok a külön nekem kikészített székhez. Valami csodálatos jókedvvel ülök le, és pillantok az asztalon tornyosuló papírhalmazra.
- Ez a megoldó kulcs... javítsd ki őket… - mondja nyugodtan, miközben elém nyom egy papírt teli betűkkel és számokkal. Na, kösz... És ebből most jöjjek ki, hogy mi micsoda?
- Azt hittem ezért fizetik a tanárokat. – Motyogom orrom alatt, miközben forgatom kezeim között a dolgozatokat
- Azt hiszem, te meg nem azért jársz ide, hogy aludj. – feleli szórakozottan Aaron úr. Kissé dühösen, s egyben szomorúan erőltetem tekintetem az előttem már szétszórt dolgozatokra. Ó ha tudná, mennyire rossz érzés… egyszer lenne a helyemben teliholdkor.
Órákig javítgatom a dolgozatokat, hiába. Nem akarnak fogyni. Igazán kellemetlen. Az emberek annyira buták tudnak lenni. Olyan egyszerű, és egyértelmű dolgokat rontanak el, hogy az agyam eldobom. Én sem vagyok egy lángész, de azért amit ezek a bizonyos illetők kitaláltak, már fájdalmas.
- Nehogy elaludj... akkor csak több büntetést kapsz…- szólal meg hirtelen imádott tanárom. Kissé értetlenül tekintek nagy kék szemeibe. A jó anyukádat! Azt próbálj meg nekem még több munkát adni! Örülj, hogy ezt megcsinálom! Tudod, kinek lenne kedve… tudod mit? Szakadj meg!
…
Persze nem komolyan!
- Hagyd azt és gyere! – alig állok fel ültemből, már terelget is kifelé. Nem vagyok én barika! Jobb, ha ezt egyszer megemlítem…
Pár folyosót átszelve érkezünk meg a már számomra ismert, hatalmas könyvtárhoz. Ha lehetne, biztosan ellenék itt egy-két napig. Alig lépünk be a hatalmas terembe, Aaron úr kezembe nyom egy papír fecnit, amire a legunalmasabb könyvek címe van felfirkantva.
Hosszúkás, dőlt írás. Olyan szép. Bárcsak én is tudnék így írni… Vérfarkas létemre nekem macskakaparásom van. Talán jobb lenne, ha inkább a könyvek keresésére koncentrálnék…
Lassacskán meg is találom őket, amivel igazából nem is lenne gond. Csak mindegyik könyv legalább ezer oldalas. Tudom, nem tartozik rám, de meddig, vagy egyáltalán mikor akarja ezt elolvasni? Te jóságos ég! Remélem, nem nekem kell átnyálaznom az egészet!
Kissé nehezen sikerül visszajutni Aaron úrhoz, mivel a fél tucat könyv olyan magas kupacot alkot, hogy alig látok ki mögülük.
Célszemélyem már csak pár száz lépcsőnyire van tőlem, mikor hirtelen, s hangtalanul terem előttem.
Egy igen nőies sikolyt visszafojtva, meglepődöttségem következtében ejtem el a súlyos könyveket. Ó mamám, csak a lábamra ne essen! Te jó ég, hogy lehetek, ilyen szerencsétlen? Vérfarkas létemre így megijedni! A szemkontaktust figyelmesen kerülve kezdeném pakolgatni a könyveket, mikor egy erős kéz kulcsolódik csuklómra. Reflexszerűen emelem meg fejem, s ahogy sejtettem, Aaron úr akvamarinkék szemeivel találkozok.
- A te fajtád gyűlöli a hozzám hasonlóakat, igazam van…? Te mégsem félsz... Vagy nagyon gyanútlan vagy... vagy csak esztelen. – mondja olyan nyugodtan, hogy még a hideg is kiráz. Eszetlen? Ebben talán van valami. Hogy gyűlölöm a vérszívókat? Ebbe teljesen beletrafált. Hogy miért is nem félek tőle? Ezt magam sem tudom igazán…
Szemei egyszerűen fogva tartanak. Nehezen sütöm le sajátjaim, s mielőtt bármi hülyeséget kezdenék el magyarázni, az első épeszű ötletemmel állok elő.
- A tanár úr úgysem bánthat itt, egy iskolában.
- Bántani? Ki akarna bántani? Egyébként pedig… szólíts Aaronnak. – végképp értetlenül tekintek Aaron úrra. Mit ért azalatt, hogy… szóval… én ezt most nem értem! A vámpírok és a vérfarkasok mindig harcoltak egymással… erre ő kijelenti, hogy esze ágába sincs. Ennek mégis mi értelme? Mindemellett szólítsam a keresztnevén? Urazás nélkül? Hiszen ő egy tanár! Én meg egy diák! Történetesen ő az én történelem tanárom. Mégis hogyan képzeli ezt?
- Későre jár… - jegyzem meg halkan, két ásítás között, mikor már nagyban a visszafelé sétálunk.
- És? – veti hátra nekem, foghegyről. Na, jó vérszívó barátocskám… mikor őriztünk mi együtt libát, hogy így beszélsz velem? Mi az, hogy és? - Talán valami baj van? A nagybácsi mérges lesz, ha későn érsz haza...? – kérdi már furcsamód jókedvűen. Ó, hogy maradna úgy a szád! KAC-KAC, na, akkor én is nevetnék… Danielt meg még csak véletlenül se vedd a szádra!
Hirtelen ránt balra valami szorító erő. Most, hogy figyelmesen nézem, egy kar. Egy igen meleg, erős, izmos kar. Szemeimmel végigpásztázom közvetlen környezetem, és kelletlenül, de el kell fogadnom, hogy teljesen belepofátlankodott Aaron úr az én SZEMÉLYES SZFÉRÁMBA!
Érintése nyomán, megint bizsereg a bőröm… hogy a fene egye meg a mocskos pofáját… miért kell így reagálnom az érintésére? Hirtelen azt sem tudom, hogy mit kérdezett… ó mamám…
- Nem… csak… én… - zavartan szuggerálom cipőm orrát, mikor Aaron úr ujjai arcomra kulcsolódnak, s maga felé fordítja fejem.
- Hallgatlak… - suttogja alig hallhatóan. Kezeim ösztönösen mellkasára kúsznak. Eltolnám magamtól, de megint csak közelebb hajol. Érzem, hogy az egész arcom lángol. Még a fülem is! Minden fajta erő elhagyja testem… tehetetlen vagyok.
- Nos... nem tűnsz meglepettnek… - mosolyog rám kedvesen, én mégis megijedek tőle. Én igenis mélységesen meg vagyok lepődve! Nem vagyok hozzászokva, hogy így tapogassanak, és sugdossanak az igen csak érzékeny füleimbe. - Ha nem akarnád, már rég eltolhattál volna magadtól... – folytatja mondanivalóját.
Meglepődve konstatálom, hogy akaratlanul, de teljesen a hátam mögötti falhoz hátráltam. A fene enné meg… bele estem a legősibb csapdába, ami létezik a földkerekségen! Ijedten nézek szemeibe, mikor kezei, gyengéden simogatják arcom. Furcsa borzongás járja át egész testem.
Már megint… de miért? Arcán a kaján vigyor nem akar lehervadni… Látom, hogy akar valamit… De mit?
Rémülten nézem végig mindazt, amit velem művel. Egyhelyben toporgok, de nem tudok mozdulni. Mit tegyek?!
Gyengéden hajamba túr, majd keze lecsúszik tarkómra. Annyira borzongató érzés… ó mamám… nem tudok ellenkezni… miért vágyom arra, hogy folytassa?
Erőtlenül hagyom, hogy megcsókoljon… a tanárom. Annyira jó érzés. Csak én még nem… én nem tudom hogyan… oww
- Milyen ijedtnek tűnsz... pedig számítottál rá igaz.? – kérdi mosolyogva. Én… én nem! Én tényleg nem… ez annyira kínos. Ég az arcom! De még mennyire, hogy ég!
Ne már megint! Az erőm… miért kell ilyen kiszámíthatatlannak lennie? Gyengéd érintést érzek karomon, amire persze rögtön fel is figyelek. Aaron úr csitítgat, ami tök furcsa, de mégis hat… nem változok át, ami nagyon fura. Ilyen se történt még velem. Ez a vérszívó megőrjít!
- Nem teljesen tiszta a véred… ezért nem tudsz uralkodni magadon igaz…? Valahányad részt ember vagy. Mégis… több száz éves… - suttogja kedvesen.
- Honnan tudja...? – kérdem elhalóan
- Nem abban állapodtunk meg, hogy tegezel? Egyébként... Egyszerűen... érzem. De igazam van nem...? – megrökönyödve nézek szemeibe. Nem értem. Honnan tudja rólam ezt a sok dolgot? Hiszen nem is ismer! Én nem ismerem, akkor ő se ismerjen!
Megint hajamba túr, s már sokadjára fut végig rajtam az a kellemes borzongás… Hagyja már abba! Ez zavarba ejtő! Utálom, ha zavarban vagyok! Olyan… kellemetlen. Muszáj minden nap ezt eljátszani? Elegem van ebből az emberből… vagy vámpírból… vagy akármi is legyen!
De jó hogy holnap szombat és nincsen suli! El nem tudom képzelni, mit csinálnék, ha holnap is vele kéne lennem… hogy elveszteném az eszem, az is biztos. Abból pedig semmi jó nem sülhet ki… Nézzük reálisan a dolgot… már attól elalélok, hogy hozzámér… és nem úgy tűnik, hogy bármit is abba akarna hagyni. Ó, mamám… ki kell iratkoznom ebből a suliból…
- Tudod a tanároknak a szombat is munkanap. És… a segédeknek is. – derül jobbkedvre
- Nemár.- bukik ki belőlem első gondolatom. Ez nem lehet igaz! Mintha ez a vérszívó olvasna a gondolataimban! Egy szabad percem se lesz már tőle?
- Talán nem élvezed a társaságomat? – kérdi, tettetett szomorúsággal. Nem vagy te kutya! Mire ezek a szomorú szemek? - Kár... mert én nagyon élvezem a tiédet. De nyugodj meg, holnap nem fogsz unalmas papírmunkát végezni. Valami sokkal izgalmasabbat tartogatok számodra. – Nem papírmunka? Akkor meg mi a fenét fogunk csinálni?
- Hova megyünk? - kérdem gyanakvóan.
- Egy fogadásra. Remélem, van más ruhád is... nem csak farmer meg póló... mert a kísérőmnek mindig tökéletesen kell kinéznie.- khm…nem jó a farmer? Se a póló? Kicsit necces lesz elkísérni, mert farmeren és pólón kívül nekem max egy atlétám van, és egy halásznadrágom… vajon az megteszi?
Amúgy meg mit akar már megint ezzel a fogadással? Mi vagy ki vagyok én, hogy csak úgy elvigyen bárhova is! Kérem, ez nem Amerika, de gondolom, azért szabad ország! Vigyen magával egy kis pipit! Azoknak szívja a vérét ne az enyémet… Vagy vigye azt a stréber kis Michaelt vagy kit. A hozzá hasonlók valók az ilyen fogadásokra.
- Miért nem a legjobb diákját viszi? Azt hallottam a lányoktól, hogy... - kezdek mentegetőzni, de rögtön szavamba vág… látom őt se tanították meg az etikettre…
- Én téged... akarlak… Este hatra érted megyek. Legyél készen. – ó, hogy szakadnál meg… Muszáj így zavarba hozni? Az elmúlt négyszáz év alatt sose pirultam el ennyiszer…borzasztó
- És izé... milyen... fogadás...? – mekegem nehezen.
- A kultúrtörténeti múzeum egyik új kiállítását én bocsátottam a rendelkezésükre. Az 1300-as évek fantáziaműveit... Főleg démonok, boszorkák és vámpírok vannak a képeken... Persze... az emberek... Ezt csak egyszerű legendának tartják... A fogadás főleg olyan magas rangú egyetemi góréknak szól, akik azt hiszik, értik a művészetet. Meg persze... a kísérőiknek. – valahogy ebből egy szót se értek. Csak annyit, hogy sok régi cucc lesz kiállítva… tuti, hogy nem kemény munkával gyűjtötte össze azokat a műtárgyakat… Te jó ég… azt mondta 1300-as évek? Már ilyen idős lenne? Majdnem, mint Daniel. Ó, mamám!
Most már ténylég nem akarok emellett a vérszívó mellett maradni. Se most, se holnap! Ez egy beteges állat! Nem akarok vele menni! Vigyen egy esztelen lányt! Mind a kettőnknek jobb lesz ez így!
- És miért nem egy lányt visz magá… - szemei dühösen villannak rám… huh, már megint magáztam.Miért nem egy lányt viszel magaddal? – kérdem végül tegezve. Olyan fura… hiszen ő a tanárom! Kijár neki a magázás, különben olyan, mintha nem… szóval magasról tennék rá.
Mondjuk valamilyen mértékben ez igaz, de azért megtanultam, hogy nem… szóval nem… nem tudok gondolkodni!
- Nem szeretem a lányokat. – feleli egyszerűen, hatalmas vigyorral megfűszerezve. Ó, jaj. Szóval a lányokat nem. Ezzel nincs gond. Hehe.
H-hogy mi?! Ha nem szereti a lányokat, akkor az azt jelenti, hogy ő a fiúkat? O-ó. Miért nem lánynak születtem?! Lány akarok lenni!
- Köszönöm a segítséged.- suttogja alig hallhatóan, miközben megérinti arcom. Mi a jó ég?! Mi volt ez? Ijedten hőkölök hátra, és dörzsölöm arcom, ahol megérintet. Ez megrázott, vagy mi a…?! - Jó éjt…- mondja búcsúzóul, de rá se hederítve rohanok ki az ajtón.
Fantasztikus, hogy mostanság mindig így kell távoznom.
***
-Szervusz, Edward. – hmm… olyan kellemesen meleg levegő érinti fülemet.
-Napot… - motyogom köszönés képen, miközben bal oldalamra fordulok. Hmm… Szeretek aludni… olyan puha a takaróm. Imádom… Egy pillanat. Most képzelődöm, vagy az előbb valaki tényleg a fülembe suttogott? Hirtelen nyitom ki szemeim, és ülök fel. Ágyam szélén egy Aaron ül.
-Maga meg mit csinál itt? – ordítanám képébe, de csak valami morgáshoz hasonló hangot sikerül kiadnom. Köhögök egy kicsit, majd – most belegondolva Daniel miatt – lehalkítom magam. Eh,~ már megint magáztam – mit keresel itt, hm?
-De mit akarsz tőlem? – hangom megremeg. A picsába!
-Tudod te azt. – mosolya nem lankad, s merített annyi bátorságot, hogy teljesen felém forduljon. Mamám! Már az ágyamon van. Próbálok hátrébb húzódni, de felesleges. Majdnem elfelejtettem, hogy az ágyam a szobám sarkában van…
-N-nem, nem tudom… Hagyjon aludni.– Egyre csak közeledik arca az enyémhez… Nem akarom! Erős vagyok! Olyan, de olyan erős! Behúzok neki egyet, és minden le lesz tudva! Boldogság lesz.
-Eredj innét! – hessegetem el, miközben olyan kicsire húzom össze magam, amennyire csak lehet. Sajnos Aaron úr… igen szóval Aaron nem hallgat a parancsszóra, és ahelyett, hogy elmenne,birtokba veszi ajkaim. Apró mancsaimmal próbálom eltolni magamtól, de erőtlenségemen csak nevet. Ha nem lennék ilyen szorult helyzetben, talán én is nevetnék… De valahogy elég nehéz elvonatkoztatni attól, hogy valakinek a nyelve a számban matat.Aprót nyikkanok, mikor érzem, hogy Aaron gyengéden simít végig oldalamon.
-Mintha csak rám vártál volna - susogja fülembe – nagyon szép tested van – morran fel, mikor már nyakamat csókolja
-H- hagyd, abba- nyekergem.- Ne csókolgasson! Menjen már el! Nem vártam rá, és nem is fogok, SOHA! – sosem alszok pólóban… –magyarázom félmeztelenségemnek okát.
-Ezt nem kellett volna mondanod – morran fel mély bariton hangján.Nyakam minden érzékeny pontját megcsókolja, megszívja, amivel - szerintem akarattal - élvezetet okoz. Megpróbálom visszafojtani sóhajaim, de már alig-alig akar sikerülni.
Testem megremeg, mikor áttér mellkasomra.Aprót nyögök, mikor nyelvével körkörösen nyalogatni kezdi mellbimbómat. Ó, egek… Egész testemet kirázza a hideg, bőröm pedig már teljesen libabőrös.
-Ne… hagyd abba… kérlek – sóhajtom, mire Aaron egy csókra felkúszik hozzám. Bal kezével arcomon simít végig, mikor megérzem, hogy jobb keze combomnál matat, majd a fenekemhez érve, belém markol. Aprót sikkantok, mire ő csak felnevet.
- Nocsak… itt a kis lompos… - ne kacagj, mert… mert megbánod!
- Ne fogdossa a farkamat! – sivítom paprikavörös fejjel. A farkas farok nem tapogatásra szolgál!
-Hnn… és ehhez mit szólsz? – hatalmasat nyögök, ahogy megfogja a… szóval az én… annyira zavarban vagyok, hogy ki se merem ejteni… - azt hiszem nincs ellenvetésed… - Szemeim összeszorítom, aprócska mancsaim pedig Aaron hajába túrom, hogy el tudjam tolni magamtól.
Megint csak alul maradok, mert bokszerem valahol nagyon máshova kerül, és nagyon nem ott van, ahol lennie kéne: RAJTAM!
Apró kuncogást hallok, amitől kiver a víz, miközben az arcom úgy ég, hogy akár sütni is lehetne rajta.
- Milyen kis romlatlan… alig értem hozzád, de te máris merev vagy… szemérmetlenül fogja kézbe aprócska péniszemet, és… és… ohh. Csókokkal lepi el hasamat… olyan… annyira… nem akarom! Nem akarok behódolni… de annyira… jó!
Észre se veszem, mikor adtam át neki magam, de már akaratlanul nyögdécselek, és sóhajtozok, hogy ne, nehogy abbahagyja… elment az eszem… olyan szinten jól esik, amit művel, hogy nem bírok másra gondolni. Egész testem remeg, és vonaglik, szinte már nem is én irányítom. Félénken nyitom ki szemeim, hogy lássam mit is csinál pontosan, de arcom, a vörös már-már lehetetlen árnyalatát veszi fel, mikor meglátom, hogy ő bekapja, és úgy nyalogatja az én kis… himbilimbimet, mint egy fagyit!!
Hátravetem fejem a hirtelen jött forró érzéstől, miközben kéjes nyögés szakad fel belőlem. Kezeim görcsbe rándulnak, s lehetetlenül szorítom Aaron koromfekete haját. Olyan furcsa, mintha nem is az én kis micsodámat nyalná… őt nem… őt nem zavarja. Ez annyira zavarba ejtő… mégis annyira szédületes. Az egész testem ég… ó, egek, mi van velem?
Szinte már ritmikusanemelem csípőm, ezzel nagyobb élvezetet okozva magamnak.
Apró kis mozgásom egyre csak akadozik, és valahogy érzem ott lent az ágyékomban, hogy valami készül… nem szabad abbahagynom. Minél nehezebben mozgok, annál szaggatottabban veszem a levegőt. Lábaimat gyenge görcs béklyózza be, ami lassan kezeimben is észlelem. Akarva-akaratlan próbálom Aaron fejét nyomni mélyebbre és mélyebbre, mert amit érzek, egyszerűen szétfeszít belülről.
-Ah-Aar-rhon…- nyögdécselem nehezen, mire pedofil kis barátom megszív, mint egy jó kis szivart, ami elindít bennem valami hihetetlen folyamatot.
Ó – te – jó - ég… mintha, lebegnék… olyan, mintha puha felhők között pihennék…
Ez… valami… csodálatos… szokatlan, mégis olyan rendkívüli. Mintha egy gyönyörrel teli bomba robbant volna fel bennem, és most fejti ki a hatását… még mindig… remegek, mint egy kocsonya…
Ez aztán a tömör gyönyör… huh.
Erőtlenül hagyom, hogy Aaron megcsókoljon. Furcsa ízt érzek, de azt hiszem jobb, ha most nem gondolkodok. Remegő végtagokkal karolom át nyakát, s élvezem csókunkat. Nyelvével gyengéden „simogatja” szájpadlásom, s mondhatni párbajra hívja az én kis nyelvemet.
Nagyot sóhajtva hagyom, hogy elszakítsa puha ajkait. Kábán nézek vágytól égő szemeibe, s furcsa mód nem ijedek meg, sőt! Aprókat pihegek, miközben érzékien a hajamba túr, s a nyakam egy érzékeny pontjára újfent rátalál.
Arcomat újra elönti a mélységes mély pír, mikor Aaron meleg teste hozzám simul, és megérzem a nadrágján keresztül az ő… erekcióját.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen mocskos vagy… - suttogja fülembe, vágytól fűtött hangon
-A-Aaron – rebegem halkan
-Szeretnéd, ha betenném? – kérdezi olyan pajzán, önelégült vigyorral, amit még sosem láttam életem során.Kéjsóvár hangjától péniszem fájdalmasan lüktetni kezd.
-Uh-unn… - látásom elhomályosul… alig van vér a fejemben… ó, mamám… Hevesen csókolom meg, teljesen önerőből, minek következtében szemfogai felsértik ajkamat. Vadul felmorran, s eszét vesztve tépi le magáról ruháját. Mikor meglátom hatalmas ágaskodó férfiasságát, levegőt venni is elfelejtek. Tökéletesen formált teste hab azon a bizonyos tortán…
Hirtelen hatol belém, amitől testem fájdalmasan összerándul. Vadul kezd mozogni bennem, amire én csak kéjesen nyögdécselek.Testem ívbe feszítem, lábaim összekulcsolom Aaron teste körül. Próbálom felvenni féktelen tempóját, csípőmet úgy mozgatva, hogy neki is, de főleg nekem is jó legyen…
Egyre csak érzem, hogy megint jön, egyre csak közeledik az a fullasztó gyönyörhullám… Szemeim akaratlanul lehunyom, s mikor megérzem még az előbbinél is erősebb részegítő csodát, hirtelen…
… felpattannak szemeim, s értetlenül konstatálom helyzetemet. Kapkodva veszem a levegőt, testem pedig csutakos a saját izzadságomtól. Remegve kényszerítem magam ülő pozícióba, és tényleg teljesen ostobán tekintek körbe szobámban. Teljesen egyedül vagyok. A takaró rajtam, Aaron pedig sehol. Akkor ez csak egy álom volt?
Lassan emelem fel takarómat, és vonakodva lesek be, hogy lássam, testemnek alsó részeit. Nagyot nyelek. Na, jó. Annyi bizonyos, hogy ez csak egy álom volt, de az is biztos, hogy tényleg élveztem. Ó, hogy nem ég le a pofámról a bőr!
…
Ojj… én majdnem könyörögtem, hogy… hogy tegye be… ó, mamám!
***
Hihetetlen boldogsággal tölt el, hogy az egész napom azzal mehetett el, hogy hülye inget, meg nadrágot vegyek magamnak. Mert Daniel miért is vinne fel a városba szombaton? Ó, nem, akkor dögleni kell, és hagyni, hogy teljesen értelmetlenül teljen el a nap.
Kelletlenül igazítgatom magam a tükör előtt. Olyan nyomorékul nézek ki… Nagyot sóhajtva tüntetem el a vérfarkas létemnek a bizonyítékait. Magamra kényszerítek egy mosolyt, de attól csak még nagyobb idiótának tűnök.
Percekig nézem tükörképem, s meglepődve veszem észre, mikor az hirtelen megváltozik.
-Szia, Edward – köszön tükörképem, beteges vigyorral pofáján.
-Mit akarsz tőlem? – morgom dühösen – nem volt elég a múltkori emberhús?- arcán abnormális kifejezés telepszik meg
-Ó, ha tudnád mennyire nem – kacagja – ha nem köpsz bele a levesembe, hidd el, többet is megöltem volna… de hála neked, a következő teliholdra kell halasztanunk.
-Ha megpróbálod, akkor esküszöm…
-Mire esküszöl? – őrülten felnevet – Mit tudnál tenni? Erősebb vagyok nálad. Ha én vért akarok, te úgy is szerzel nekem. – ráérősen hajtja fel az ing ujját, majd gondosan figyelve, hogy mindent lássak a tükörben, beleharap kezébe, és szívni kezdi saját vérét. Az én véremet.Agyamat elönti a düh, s gondolkodás nélkül kényszerítem magam mozgásra. Öklömet befeszítem, s teljes erőmből belevágok a tükörbe. Kezem körül, körkörösen repedezett be az üveg. Pár másodpercig még zaklatottan bámulok előre.
Annyira elegem van… kissé megnyugodva veszem kezelésbe karomat. Egy kis koncentrálás, és már be is forr a harapásom helye. Lassan lépkedek kifelé a fürdőszobából, mikor meghallok egy igen kellemetlen hangot. Autócsikorgás. Aaron? Már ennyi lenne az idő? Felnézek az órára. Jah… már ennyi az idő.
Gyorsan felveszem fekete Converse tornacipőmet. Remélem, nem fog puffogni miatta. Hiszen ez egy nagyon jó márka! Vegyen jobbat, ha tud!
Szó nélkül szaladok ki házunkból, és tátott szájjal mérem végig az újfent érkezett fekete kocsit. Kinyílik az ajtó, és előbukkan Aaron feje. Faja. Odaszaladok, és csak bámulok.
- Mi az...? Csak nem gondoltad, hogy gyalog megyünk... ? – vajon elhinné, ha azt mondanám, igen? - Szállj be! – engedelmesen teszek eleget kérésének. Nem merek hozzászólni, mert a hangja, a látványa felidézi bennem az álmomat…
- Új az inged. Nagyon jól áll. – szólal meg hirtelen. Hitetlenkedve fordulok felé. Megint kezdi? Mi ő, hogy mindent tud?
- Honnan...? – kérdezném, de ő felém hajol. Rögtön beugrik egy álomkép, ami miatt reflexszerűen húzódok hátra.
- Rajta hagytad az árcédulát. – mosolyog rám túlságosan is kedvesen. – Látom, siettél. – még mindig értetlenül bambulok felé. Egyszer rá, majd a kezében tartott árcédulára. Végül megállapodok rajta. Szakadj meg, te mocsok. Az álom is miattad van! Tudom én! Ha nem lennél, nem álmodtam volna ilyen betegeset! - Ha ennyire tátod a szádat, még a végén beleteszek valamit. – újabb képek rohamozzák meg így is ingatag lábakon álló elmémet. Idegesen fordítom el vöröslő kobakom, és tanulmányozni kezdem a cipőm orrát. Az mindig rejteget meglepetéseket.
Nem figyelem mennyi idő, míg utazunk. Én elvagyok a kis elmebajos gondolataimmal, és ez nekem pont elég. Az sem zavar, hogy már állunk, és Aaron engem bámul.
- Érzem rajtad a vér illatát… - Újfent belép személyes szférámba, s már érzem meleg leheletét, annyira közel hajol hozzám - Csak nem történt valami?
Áh, mi történt volna? Csupán csak annyi, hogy van egy elmebeteg énem, aki veszettül szomjazik az emberi vérre, és megpróbál felülkerekedni rajtam. Amúgy semmi különös. Rá se nézek Aaronra, úgy válaszolok.
- Nem. Semmi. – Pár aprócska pillanatig még elgondolkodva figyel, majd hirtelen komolyan intézi hozzám szavait. - Felejtsd el, most szükségem van a mosolygós arcodra. Olyankor sokkal szebb vagy. – Szó nélkül szállok ki a kocsiból, és lépek Aaron mellé. - Gyere! – Jókedvűen ragadja meg kezemet, és úgy indulunk befelé. Oldalasan, kissé lehajol hozzám, és úgy súg, nekem- Ha jól viselkedsz ma este… talán meggondolom, hogy felfüggesztem a büntetésed.
Höhö… ezek után nem csoda, hogy levakarhatatlan vigyor telepedett arcomra. Mindenki kap tőlem egy 100 wattos mosolyt, aki megállítja Aaront.
Egy kedves hölgyike fenekét riszálva, tálcával a kezében állít meg mindenkit, hogy vegyenek egy pohár pezsgőt. Persze minket sem hagy ki. Mondom neki, hogy nem kérek, ő rám is hagyná, de Aaron elvesz egyet nekem is. Két kézzel fogom meg a hosszú poharat, és mélyen az aljába nézek. Tetszik, ahogy a buborékok felszállnak. El is bambulok rendesen, és már csak azt veszem észre, hogy Aaron szól, hogy menjek. Mint hűséges ölebe, követem az előkészített pódium mellé. Ahogy odaér, mindenki tapsolni kezd. Bugyután tekintek a kisközönség felé, ami… nem is olyan kicsi. Kezem megrándul a sok ember láttán.
Huh… nem is gondoltam volna, hogy Aaron ennyire híres és közkedvelt. Félszemmel rásandítok, amint teljes beleéléssel hazudozik a népnek arról, hogy hogyan is került hozzá ez a sok lim-lom. Elég sokat fecseg, de láthatólag mindenkit érdekel a magánbeszámolója, tragikus élete. Engem igazából jobban foglalkoztat az, hogy minél hamarabb befejezze, és lehúzzam ezt a pohárka kis pezsgőt. Úgy érzem, mindenki engem figyel. Ettől csak idegeskedek. Az pedig nem jelent jót. Ha stresszelek, akkor nem tudok koncentrálni. Ha nem tudok koncentrálni, akkor nem tudom fenntartani emberi formámat. Huh… túl sok a macera.
Végre elhangzik a várva várt szó: Köszönöm!
Mindenki egyszerre emeli meg poharát, és issza ki a tartalmát. Persze én is. Meg se várom Aaront, szaladok az italokkal teli asztalhoz. Mindenki a kiállított tárgyakat vizsgálja, vagy éppen rátapad drága tanáromra. Alig iszok meg egy pohárral, már iszom a másodikat, aztán a harmadikat, és így tovább addig, míg nem kezdem érezni azt, hogy jóformán szarok a világra. Azért ez nem jelenti azt, hogy abbahagyom, mert a pezsgő olyan finooooooooooooooom. Főleg a tömény alkohol, ami az aljára száll. Nyamiii!
Kuncogva innám következő pohár pezsgőmet, mikor valaki kikapja kezemből.
-Hééé! – nyúlok itókám után, erre nekimegyek valami feketeségnek – Nem látod, hogy azt éppen meg akartam inni, he? – pff köcsög Aaron – add vissza! – nyújtózkodom pezsgőm után, de ő folyton elemeli el
Egyszerűen újra és újra vigyoroghatnékom van, ahogy a kis farkasra gondolok. És még azt hittem hogy egy iskola nyugodt hely, ahol rémunalom van és nem történik semmi.
Sóhajtva hunyom be a szemem és behúzom a függönyöket.
Hamarosan felkel a nap, és nekem nincs keresnivalóm odakint.
Viszont este.. újra láthatom őt..
Már alig várom..
***
Az óráim kezdete előtt már másfél órával bent vagyok és figyelem ahogy az emberek kávézva beszélgetnek. Én a magam részéről az ablakban ülve figyelem ahogy a diákok haza mennek, illetve csak most jönnek.
Ilyen az életük..csupa jövés-menés..csupa rohanás. Mindig sietnek valahova, és azalatt a 70-80 év alatt amit leélnek, csak apró pillanatokra boldogok. Mégis.. néha irigylem őket ezekért az apró pillanatokért.
Nem sokáig üldögélhetek, mert hamarosan letámad az egyik új tanár, hogy bemutatkozzon. Mosolyogva nyújtok neki kezet, azonnal érzem hogy szimpla ember, abból is a gyengébbik fajta, amelyik még az érintésemet sem viseli el sokáig.
Viszont, nincs okom hogy tovább tüntessem ki a figyelmemmel, hiszen már vár rám valaki más, aki sokkal jobban érdekel.
És azt fogja tenni amit én mondok, és ezzel remekül fogok szórakozni. Igen.
***
A folyosón sétálok, lépteimet nem hallja senki, mintha víztükrön lépkednék..elnyeli a hangot az erőm. Így sikerül teljesen észrevétlenül a háta mögé lépnem, és mielőtt bekopoghatna, megkérdezem fennhangom hogy:
- Mire vársz kisfarkas?
Szemeiben az a rémület.. vagy a pillanatnyi ijedtség... viszont a gondolatai mást mondanak. Haha..ez vicces.. nem eszek meg minden jöttmentet megnyugodhatsz.. sokkal jobb játék vagy te annál..
- Nem kell úgy félni… Nem harapok. - nyugtatom meg, és már lépkedek is befelé, az irodámba. Mikor nem hallom a lépteit még hozzáteszem:
- Ne csak állj ott. Rengeteg feladat vár téged itt benn is.
Kelletlenül de bekullog, én pedig zavartalanul mosolyogva tekintek végig rajta. Most hogy nem kell titkolnom előle merről fúj a szél.. és mi vagyok.. sokkal szívesebben mosolygok olyan szélesen ahogy csak a számon kifér. Mert egyszerűen..annyira szórakoztat az a kifejezés amit ilyenkor az arcán látok.
Rábízom a jegyzeteimet, kicsit elpakolunk, és már rohanunk is a következő órámra.
Tesztet iratok, jókedvűen figyelem ahogy kiosztja a papírokat, szivatom is közben egy kicsit, de hát így járt szegényke.
Ahogy rávillantom a szemeimet mintha zavarba jönne és úgy rohan és dobja le ami éppen a kezében van mintha az élete múlna rajta. Hahaha..ez nagyon vicces..
Kedvesnek épp nem mondható az a durcás hangnem amivel beszél velem, de ha mondhatjuk azt.. ez csak még csábítóbbá teszi a szememben. Nem ijed ő meg olyan könnyen..elvégre.. egy farkas vére csörgedezik az ereiben..mmm..
Megkérdezem hány éves. Csupán kíváncsiságból. Mert érdekel. Nem válaszol, csak elvonul a papírokkal. Jó, nekem így is jó. De addig úgyse hagylak békén.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hány éves vagy, Edward?
Lassan, élvezettel ejtem ki a nevét.. úgy mintha meleg fuvallatként lehellném a bőrére.. lassan és érzékien.
Összeborzong.. haha.. ez működik.
- Több mint gondolná. - feleli, és mosolyog. Nocsak.. jól áll neked, csinálhatnád többször is.
Látom az arcán hogy arra gondol, biztosan nem tudom. Hát olyan öreg biztosan nem vagy mint én.. kedvesem..
- Maga mennyi? - kérdezi visszapillantva.
Hehe..aranyos.
- Majd ha igazán érdekel, elmondom. - felelem olyan halkan, hogy tudom csak az ő, embereknél sokkal érzékenyebb fülei hallják meg a suttogásom, mely most csak neki szól.
Miközben én a termet pásztázom vámpírszemeimmel, ő felsétál mellém a katedrára és leül dolgavégeztével. Arcát a kezeire hajtja.. nahát..mindjárt elbóbiskol itt nekem. Már megint nem aludtál éjszaka?
- Csak nem fáradt vagy, Edward? Megtudhatom az okát?
Lassan lépdelek felé, igyekszem nem túl fenyegető lenni, mégis felkapja a fejét.
Kezem elhúzom az arca előtt. Alszik.
Körbepillantok a teremben.. de mindenki a dolgozatra figyel. Remek.
Kezem finoman érintem az arcához, fejemet megtöltik a gondolatai.. álomképei csak úgy röpködnek.
Elvigyorodom. Nocsak. Micsoda gondolatok. Ezt szeretnéd?
Hagyom hogy visszatérjen az álmából.. magamban mosolyogva kezdem el a térképet tanulmányozni, mintha az ókori civilizációk annyira érdekesek lennének.
A diákok egyenként adják le a dolgozataikat, majd távoznak.
- Most már mehetek? - kérdezi hirtelen. Zavarban van a kicsike..de még hogy.
- Mire ez a nagy sietség? Hiszen még csak most jöttél. - kérdezek vissza kajánul vigyorogva, és erőm már köré is zárul, nem engedve mozdulni.
- D-de már menni szeretnék… várnak otthon. - nyekergi, mint akiből kifogyott a szussz..ejnye.
Ahogy látom a gondolatait..egy férfire gondol..Daniel.. nocsak.. mégegy farkas..
- Csak nem? Biztosan nagyon szerethet a nagybátyád.
Szemei elkerekednek. Naa.. micsoda bociszemek... ezért érdemes volt..
Körbenézek, szinte emberi szemnek láthatatlanul termek mellette, kezemmel a hajába túrok..lágyan. Mély levegőt veszek.. majd egy hosszú sóhajjal fújom ki.. pont a bőre fölött.. ő pedig megborzong.
Aztán olyan hirtelen eresztem szabadjára..ahogy az előbb elkaptam, még utoljára leemelve a fejéről a sapkát. Tudom hogy most el fog szökni.. de legalább láthattam mégegyszer azokat a furcsa.. puha kis hófehér farkasfüleket.
Halkan kuncogva figyelem ahogy kétségbeesetten kapkodja a fejét.
- Adja ide! - néz rám durcásan. Érte nyúlna de én felemelem, így ugrál érte. Hehehe ez nagyon szórakoztató. - Adja ide, kérem!
- Pitizz! - felelem vigyorogva, mély hangom halk kuncogás csupán.
Kissé megilletődötten, lesütött szemmel jegyzi meg:
- Én… nem tudom, hogyan kell…
Jajj hát ez valami nagyon édes.
- Akkor most kivételesen elnézem neked a szófogadatlanságod. - leengedem a kezem, ő pedig egy mozdulattal visszaszerzi elorzott sapkáját és visszabiggyeszti a feje tetejére.
Felkapja a cuccait és már szaladna is.
Kinyújtom felé erőm láthatatlan fonalait.. egyre lassul.. míg a végén meg nem dermed, ahogy hozzáér az erőm.. láthatatlan kezekként simogatva.. testének minden egyes érzékeny pontját. Mi az? Miért vagy így meglepve..valami ilyesmire gondoltál te is nem?
Ide hallom hogy zihál ahogy eléri az ajtót. Úgy esik ki rajta, mint aki menekül.
Mert menekül is..előlem. Hehehehe..
***
Hazáig követem az illatát, de csak állok a ház előtt, és mivel tudom hogy odabent egy minden bizonnyal nála sokkal erősebb farkas van, inkább elvetem az ötletet és hazaindulok.
Hangtalanul suhanok a fák között, mozgásom emberszemnek láthatatlan.
Nem baj, holnap megint láthatom.. és.. máris sokkal több dolgot tudok. Felkeltettem az érdeklődését.. és ő is az enyémet. Ami pedig ennyire érdekel..azt nem hagyom békén..de nem ám.
***
Nyugodtan iszogatom a kávémat az asztalon ülve és bámulom magam előtt az ablakot. Odakint lassan már teljesen beborítja a szürkület a tájat, én pedig halkan felmorranok, ahogy a meleg kávé végigsimogatja a torkom. Valamivel el kell tüntetnem a vér ízét.. illatát. Rögtön megérezné.
Kopognak.
- Gyere be!
Lassan pillantok fel a csészémből.. szemeim megvillannak ahogy belép.
- Késtél.. - jelentem ki halkan, hangomban viszont nincsen szemrehányás. Csak kijelentésnek szánom.
- Elnézést. - feleli és közelebb lép, de azért még tartja a távolságot. Na mi az.. félsz talán?
Leteszem a csészét az asztalra.. arcomon levakarhatatlan mosollyal sétálok közelebb. Furcsa bizsergést érzek ahogy megérintem. Csak nem..
Ez ő volt..az ereje.. de ilyenkor elrejti ha az iskolában van.. akkor....
Biztosan történt valami ami miatt nem tud kellően koncentrálni. Mondjuk én történtem? Hehe..az is meglehet.
- Nyugalom.. - súgom a fülébe halkan. - Még a végén valaki meglátja a karmaidat.
Kezeim közé zárom a mancsát, hajam az arcát simítja ahogy lehajolok hozzá.. kellemes szappanillat.. bizonyára most fürdött nemrég.. de ezalatt... ott van az a semmivel össze nem téveszthető nehéz pézsmaillat.. a fenevad bundájának szaga.
Kedvem lenne beletúrni a szőrébe hogy érezzem milyen selymes.. de persze amíg tartja ezt a formáját nem lesz rá lehetőségem.
Ráadásul illendő lenne lassan úgy viselkednem mint egy tanár és nem úgy mint egy pedofil.
- Ma itt fogsz segíteni nekem. - jelentem ki és elengedem a kezét. A mellkasához emeli és szívéhez szorítja, mintha attól félt volna hogy nem adom vissza. Édes..
Kíváncsian figyel.
Egy széket készítettem az enyém mellé.. intek neki hogy üljön le. Kelletlenül sétál közellebb és veti le magát.. lezserül.
Elé tolok egy köteg papírt, a tetején egy rövid nyomtatvánnyal.
- Ez a megoldókulcs... javítsd ki őket..
- Azt hittem ezért fizetik a tanárokat. - jegyzi meg halkan.
- Azt hiszem te meg nem azért jársz ide hogy aludj. - felelem visszavágva mire lesüti a szemét. Jó tudom.. ez gonosz volt. De ő kezdte.
Némán kezd el dolgozni, énis a saját papírhalmomon. Közben persze árgus szemekkel figyelem. Pici, apró betűkkel ír ahol kell, majd ásít egyet.
Igen.. tudom hogy unalmas.
Az én szemeim másodpercek alatt átszaladnak egy oldalon, így csak félredobom azt ami készen van, és pár perc múlva végzek is az egész toronnyal.. mosolyogva figyelve ahogy ő szenved vele. Csak az asztalon álló apró lámpa világít, és így ahogy lassan ránksötétedik, egyre kellemesebb sötétség telepedik ránk.
- Nehogy elaludj.. akkor csak több büntetést kapsz.. - nézek rá kuncogva, látva hogy elég laposakat pislog.
Rámnéz.. szemei megvillannak. Felállva az asztaltól nyújtózom ki, és felmarkolom a papírköteget.
- Hagyd azt és gyere! - hívom magamhoz, és előreengedem az ajtóban. Ilyenkor már üresek a folyosók, hiszen aki az egyetemen van mind órán van, vagy már hazament.
Elégedetten figyelem ahogy előttem sétál kecses lépteivel.
A könyvtár hatalmas termét megvilágítják az asztalokon pislákoló tiffany lámpák, minden hatalmas és elengáns, elvégre ez egy jólmenő egyetem. Ilyenkor már a dolgozók sincsenek itt lent, én pedig úgy döntök hogy vele kerestetem elő azokat a könyveket amik majd a holnapi előadáshoz kellenek.
Kezébe nyomok egy papírt amin 6-7 könyv van felsorolva, mosolyogva, szenvtelenül.
- Keresd meg őket, de siess, nem érsz rá egész nap.
Felsétálok a lépcsőn.. és a galériáról figyelem őt a magasból ahogy sétál a polcok között.
Egyszer látnom kell az igazi alakjában..de ha erőmmel kényszerítem rá hogy felvegye az eredeti formáját lehet hogy elveszíti az eszét. Tehát.. várnom kell.
Végülis ha pár száz évig tudtam várni, ez a pár nap, pár hét.. már mit sem számít.
Mikor végzett, felnéz rám, kezében a hatalms könyvkupaccal.
Elégedetten mosolyogva lépek át a korláton és ugrom le a magasból, hogy szinte puhán és elengánsan érkezzek meg elé a földre, mintha szárnyaim volnának.
Meglepetésében elejti a könyveket, és mikor lehajolok hogy segítsek, összerezzen.
A könyvek helyett a kezét kaptam el, és nem eresztem.
- A te fajtád gyűlöli a hozzám hasonlóakat igazam van.. ? Te mégsem félsz... - gondolkodom hangosan. - Vagy nagyon gyanútlan vagy... vagy csak esztelen.
- A tanár úr úgysem bánthat itt egy iskolában. - feleli lesütve a szemét.
- Bántani? Ki akarna bántani? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Egyébként pedig.. szólíts Aaronnak. - teszem hozzá halkan és elengedem a kezét, hagyom hogy felegyenesedjen.
Kissé megütközve néz rám.. de tekintve a múltkori erőfitogtatásomat.. lehet hogy nem is tudja hova tegyen. Én viszont tudom hogy hova tegyem őt. Azaz csak hova tenném. Hahahaha...
- Későre jár.. - jegyzi meg mikor már felfelé sétálunka lépcsőn.
- És? - vetem oda neki a vállam fölött, kék szemeim megvillannak ahogy az arcára nézek. Valamiért annyira vonz az a furcsán csillogó bőre.. és az illata.
- Talán valami baj van? A nagybácsi mérges lesz ha későn érsz haza..? - kérdezem mosolyogva. Elhalad mellettünk egy másik tanár, magam mellé húzom hogy elférjen a szűk folyosón. Összerezzen ahogy kezeim a ruháját markolják.
Pedig most nem is vagyok hideg.. ha vért iszom a testem hőmérséklete még melegebb mint a legtöbb embernek. Lehet hogy ő is ezt szúrta ki.
- Nem..csak.. én.. - kezd el magyarázkodni.
Kezem az arcát érinti, finoman az ujjaim közé veszem az állát és magam felé fordítom az arcát.
- Hallgatlak.. - lehellem szinte alig hallhatóan. Szándékosan akarom zavarba hozni, hogy lássam hogy reagál. Közel hajolok hozzá.. ilyen távolságból már érzem az illatát.
Ajkaim a fülét érintik, érzem kezeit a mellkasomon, de nem próbál meg eltolni magától. Pedig biztosan azt akarta.
- Nos.. nem tűnsz meglepettnek.. - nézek a szemébe mosolyogva. Elhátrálna, én pedig követem, egészen a falig. - Ha nem akarnád már rég eltolhattál volna magadtól...
Ujjaim az arcát cirógatják.. ő pedig kissé értetlenül néz rám.
„De mit?” - mondják a gondolatai.
Oh, buta kisfarkas.. hát mindjárt megmutatom.
A vállánál fogva szorítom a falhoz, kezeim csattannak mellette a falon. Megnyalom a száját.. ő pedig elkerekedett szemekkel néz rám.
Na mi az.. ez még csak kóstoló voltl
A tarkójára csúsztatom a kezem és úgy csókolom meg, lassan és élvezkedve. Szemfogaim végigsimítanak a nyelvén, de nem sebzem meg, csak megkóstolom.
Képtelen elhúzódni tőlem, mert fogvatartja az erőm..de van egy olyan érzésem hogy nem is akar. Milyen édes..
- Milyen ijedtnek tűnsz.. pedig számítottál rá igaz.? - kérdezem kacagva.
Elvörösödve hunyja be a szemeit, ökölbeszorított kezein megjellennek a karmok.
- Na..csss.. - hajolok oda hozzá, és egy lágy simogatással a karján el is tüntetem őket.
Csodálkozva néz le a kezeire.
- Nem teljesen tiszta a véred.. ezért nem tudsz uralkodni magadon igaz..? - kérdezem és valahogy sejtem hogy beletrafáltam. - Valahányad részt ember vagy. Mégis.. több száz éves..
- Honnan tudja..?
- Nem abban állapodtunk meg hogy tegezel? - kérdezem rosszalló pillantással. - Egyébként.. egyszerűen.. érzem. De igazam van nem..?
Nem felel, ami azt jelenti hogy igen.
De még mennyire.
Ujjaim a hajába bújnak... nem engedem hogy elszaladjon.
„De jó hogy holnap szombat és nincsen suli” - gondolja magában mire elnevetem magam.
- Tudod a tanároknak a szombat is munkanap. És.. - teszem hozzá vigyorogva. - A segédeknek is.
- Nemár. - szalad ki a száján.
- Talán nem élvezed a társaságomat? - kérdezem remekül szórakozva. - Kár.. mert én nagyon élvezem a tiédet.
Erre aztán végképp nem tud mit mondani.
- De nyugodj meg, holnap nem fogsz unalmas papírmunkát végezni. Valami sokkal izgalmasabbat tartogatok számodra.
Látom ezzel nem nyugtattam meg, de nem is áll szándékomban.
- Hova megyünk?
- Egy fogadásra. Remélem van más ruhád is.. nemcsak farmer meg póló.. mert az kísérőmnek mindig tökéletesen kell kinéznie.
- Miért nem a legjobb diákját viszi. Azt hallattom a lányoktól hogy... - ujjam az ajkára téve hallgattatom el.
- Én téged.. akarlak.. - felelem.. jelentőségteljesen ejtve az utolsó szót.
Elpirul. Hát mindjárt megzabálom.
- Este hatra érted megyek. Legyél készen.
- És izé.. milyen...fogadás..?
- A kultúrtörténeti múzeum egyik új kiállítását én bocsátottam a rendelkezésükre. Az 1300-as évek fantáziaműveit.. főleg démonok, boszorkák és vámpírok vannak a képeken.. - mosolyodom el. - Persze.. az emberek.. ezt csak egyszerű legendának tartják..
Látom rajta hogy tudja hogy valójában hogy kerültek hozzám ezek a művek. Hiszen énis akkor éltem. Az enyémek voltak. - A fogadás főleg olyan magas rangú egyetemi góréknak szól akik azt hiszik értik a művészetet. - vigyorodom el. - Meg persze..a kísérőiknek.
- És miért nem egy lányt visz magá.. - rávillantom a szemeimet és észbe kap. - Miért nem egy lányt viszel magaddal?
- Nem szeretem a lányokat. - teszem hozzá vigyorogva. Na erre mégjobban elpirul. Hát ez édes.
- Köszönöm a segítséged. - fordulok felé nem sokkal később, mikor elrendezte a papírokat az asztalomon.
Finoman érek az arcához, ő pedig visszahőköl a parányi szikrázó érzéstől, mintha áramütés érte volna.
- Jó éjt.. - súgom neki, ő pedig csak úgy menekül ki az ajtón.. mint legutóbb. Viszont az álmokat ezúttal nem ússza meg. Olyan kéjes.. gyönyörteli álmokat ültettem a fejébe..amiket szerintem még sosem látott.
Hahahaha bárcsak láthatnám az arcát majd mikor felébred.
***
Másnap csikorgó gumikkal fékezem a kocsimat a házuk előtt. Pontosan tudom hogy hol van, elvégre már jártam itt. Erőmet elrejtem, hogy a másik farkas, ha itthon van, ne szúrjon ki.
Igazából nem szeretem a modern technika vívmányait, de vannak amik csak kényelmessé teszik az életet. Ilyen az autó is. Beletelt pár évtizedbe mire megszoktam.
Csodálkozva pillant végig a fényes fekete autócsodán, én pedig kinyitom az ajtót magam mellett.
- Mi az..csak nem gondoltad hogy gyalog megyünk..? - nézek rá kacagva. - Szállj be!
Indítok, közben alaposan végignézek rajta.
Mikor megállok egy piros lámpánál megjegyzem.
- Új az inged. Nagyon jól áll.
- Honnan..?
Lassan nyúlok felé, ő pedig hátrahőköl.. de csak leszakítom róla a papírt.
- Rajta hagytad az árcédulát. - mosolygok. - Látom siettél.
Látom rajta hogy valahogy nem igazán egyeztethető össze a fejében a vámpír képe egy autót vezető férfiéval akit éppen lát.
- Ha ennyire tátod a szádat még a végén beleteszek valamit. - felelem jókedvűen, mire ő vörösen fordítja el a fejét.
Zöldre vált a lámpa, én pedig indítok. Fekete, tizenhatodik századi szabású kabátomon megcsillan a lámpák fénye.. ingem nyaka fodros és kivillan belőle a mellkasom nem kis része.
Mikor megérkezünk már várnak. Leparkoloma kocsit, de nem szállok ki. Nézem őt egy darabig, elgondolkozott kissé.
- Érzem rajtad a vér illatát.. - hajolok közelebb hozzá, ajkaim az arcát súrolják. - Csak nem történt valami?
Hangja színtelen mikor válaszol.
- Nem. Semmi.
Úgyis tudom hogy hazudik, de majd megkérdezem ha kettesben leszünk.
- Felejtsd el, most szükségem van a mosolygós arcodra. Olyankor sokkal szebb vagy. - nézek rá komolyan.
Kiszállok a kocsiból, a kezem nyújtom neki. Nem fogadja el, csak kipattan mellém.
Ahogy akarod.
Messziről beszélgetés hangjai szűrődnek felénk, egy inas szerűség rohan hogy elvegye a belépőt, én pedig átnyújtom neki.
- Gyere! - ragadom meg a kezét és magam mellé igazítom. - Ha jól viselkedsz ma este.. talán meggondolom hogy felfüggesztem a büntetésed. - mosolygok rá, és belépünk az ajtón.
A tegnapi órákkal ellentétben a mostaniak furcsa mód gyorsan telnek. Ez egyáltalán nem tetszik.
Egyre közeledik az este. Nem akarok ahhoz a vérszívóhoz menni! A hideg is kiráz, ha rá gondolok.
Nagy erőt kell vennem magamon, hogy bemenjek a tanáriba. Mi van, ha még nincs itt? Vagy ha már a saját kis tanárijában van, netalántán valamelyik előadóban.
Percekig állok az ajtó előtt, de nem merek bekopogni. Nem értem, mi tart vissza.
-Mire vársz kisfarkas? – suttog valaki a fülembe. Szívem egy ütemet kihagy, annyira meglepődök. Gyorsan veszek 180 fokos fordulatot, és mikor meglátom Aaron tanár urat, még jobban ledermedek. Köszönnöm kéne, de nem merek. Mi lesz, ha belém harap, amiért nem köszöntem elég tiszteletteljesen…
-Nem kell úgy félni… Nem harapok. – apró mosoly jelenik meg szája szélén, s míg én zavarodottan állok, mellettem átnyúlva kinyitja az ajtót. Észre se veszem, és ő már befelé megy. – ne csak állj ott. Rengeteg feladat vár téged itt benn is.
-Ezeket fogd. – mutat az egyik stócra – Most pedig gyere utánam. – hangja még mindig csak susogásnak tűnik. Hihetetlen…
Mint egy kezes öleb, követem útját. Össze-vissza megyünk, de végül kilyukadunk a nagyteremnél.
-Tegnap is itt voltunk – jegyzem meg halkan
-Csak nem visszajött a hangod, kisfarkas? – halkan felkuncog. Igaz csak a hátát látom, de már van elképzelésem arról, milyen arcot vághat. Apró mosoly íves szája szélén, a szemfogai éppen hogy csak kivillannak. Fekete haja pedig előrehullik. Ez a személy inkább mesébe illik, mint a valóságba.
-Eddig is volt hangom! –jelentem ki sértődötten
-Csakugyan? – válla felett hátra tekint. A szemei olyan furcsák.
-I-Igen! Csak nem hagyott szóhoz jutni. – Levegőért kapkodva hadakozok. Nem tudom, mi ütött belém. Ez annyira nem jó. Maradtam volna csendben. Szemei résnyire összeszűkülnek, de a csillogás még mindig ott fénylik bennük.
Átható pillantása annyira zavarba hoz, hogy gyorsan szaladok asztalához, és könnyedén dobom a papírokat a bútorra. Idegesen toporgok, hátha megmondja, mi van.
De nem teszi. Halálosan nyugodtan pakolgatja ki könyveit, jegyzeteit.
Karjaimat keresztbe fűzöm mellkasom előtt, és foghegyről megkérdezem:
-Minek magának ennyi segédeszköz? – mosolyogva emeli rám tekintetét. Haja előre hullik. Ááh…
-Jobb félni, mint megijedni – feleli kurtán. – Ugyebár… - újra tanári munkájába merül, közben mégsem hagy békét nekem – mégis mennyi idős vagy, kisfarkas?
-Van nevem is! – rikkantom dühösen.Edward a nevem, te vérszívó! Edward Monroe! Nem farkas, és nem is kisfarkas!
-Bocsásd meg nekem a figyelmetlenségem, Edward. – ijedten hőkölök hátra, majd újra erőt vesz rajtam a düh – ha eddig tudta a nevem, miért nem szólított azon! – gyengén felnevet
-Hagytam volna ki ezeket az édes pofákat? – Mi? Édes? Pofa? Hápogok egy sort, mire végre megtalálom a hangom
-Igen – fakadok ki, nagy nehezen.
-Kérlek a dolgozat papírokat oszd szét, hogy minden főre jusson majd egy.
-Rendben – nagyot sóhajtva veszem el a nagy kupacot, és indulok feladatomra. Persze közben Aaron úr szóval tart. Mitől fél? Talán attól, hogy tényleg elmegy a hangom?
-Nem válaszoltál a kérdésemre. Hány éves vagy, Edward?
-Több mint gondolná – felelem, s végre először én is eleresztek egy mosolyfélét. Lemerem fogadni, hogy tippje sincs, hogy mennyi vagyok. – Maga mennyi? – kérdem tettetett kíváncsisággal
-Majd ha igazán érdekel, elmondom. – Ez meg mi volt? Értetlenül nézek le a katedrára. Ő is engem fixíroz. Óráknak tűnő percekig nézünk farkasszemet, de nagy nehezen erőt veszek magamon, és folytatom munkám.
-
Nem túl életvidáman sétálok vissza az asztalhoz. Ahogy látom, Aaron úr elmélyülten nézeget egy térképet. Jobb dolgom nem lévén, leülök a tanári székbe, és jóformán bambulok.
-Csak nem fáradt vagy, Edward? – Aaron úr felém közeledik. – Megtudhatom az okát? – már teljes életnagyságban áll előttem. Hirtelen nem is tudok válaszolni. Pilláim elnehezednek. Kómásan tekintek tanáromra.
Hófehér arca mélységesen közel van az enyémhez. Ajkai éppen, hogy érintik a sajátomat. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem, mire csak elmosolyodik.- Mit szeretnél, Edward? – suttogja kedvesen.
Nem tudok válaszolni. Nem is értem, mi van velem. Hogy mit akarok? Igen jó kérdés. Jó lenne tudni.
Furcsa gondolatok járnak a fejemben… valamiért annyira vonzanak azok a cseresznye színű ajkak.
-Értem. Ahogy akarod - susogja. Lassan lehunyom szemeim, s szótlanul hagyom, hogy tanárom megcsókoljon. Új és ismeretlen érzés kerít hatalmába. Már megint.
Keze tarkómra siklik, s úgy tartja fejemet. Nagyot sóhajtok, mikor eltávolodik tőlem.
Kinyitom szemeim, és döbbenten tapasztalom, hogy Aaron úr még mindig a térképet vizsgálja.
De akkor… mi volt ez az előbbi?
Te jó ég… most tényleg arról ábrándoztam, hogy megcsókolom a történelem tanáromat? Az nem lehet! Ez túl valóságosnak tűnt ahhoz!
-Valami baj van? – rémülten tekintek Aaron úr felé. Arca most is a kellemesen komoly. Felállok eddigi helyemről, és megkerülöm az asztalt, mire ő kiegyenesedik.
-Most már mehetek? – kérdem remegő hangon.
-Mire ez a nagy sietség? – mosolya lankadatlan, s engem megint elkapott valami furcsa erő. – Hiszen még csak most jöttél.
-D-de már menni szeretnék… várnak otthon- mekegem. Igen, igen. Daniel vár! Sietnem kell!
-Csak nem? Biztosan nagyon szerethet a nagybátyád. – Ő meg honnan… tudja?
Jobb kezével hajamba túr, miközben nyakamhoz hajol. Érzem, hogy mély levegőt vesz. Lassan fújja ki, s megereszt egy nagyon apró sóhajt.
Miért nem bírok mozdulni? Ez annyira kellemetlen.
Mázsa súlyként ér újra a szabadság. Ám rögtön felfedezek valami furcsát. Gyorsan kapok fejemhez, és meglepetten észlelem, hogy füleim megint előbukkantak.
Aaron úr csak kuncog rajtam. Kétségbeesetten nézek szemeibe, de csak élvezetet látok bennük.
Nagyot nyikkanva adom tudtára, hogy ez igencsak kellemetlen számomra. A sapkám! Gyorsan fel kell vennem a sapkám. Ha véletlenül valaki bejön, és meglát!
Még csak a táskámhoz fordulnék, mikor meglátom Aaron úr kezében.
-Adja ide! – sipítom. Kaján vigyor ül ki arcára, s megint elő villannak szemfogai. Sapkámat a magasba emeli, én meg kisgyerek módjára ugrálok utána. – Adja ide, kérem!
-Pitizz! – feleli kuncogva. Értetlenül bámulok rá
-Én… nem tudom, hogyan kell…
-Akkor most kivételesen elnézem neked a szófogadatlanságod. – lassan leereszti sapkámat, amit én készségesen kitépek kezei közül. Gyorsan fejemre húzom. Felkapom kabátom és a táskámat, majd miután megeresztek egy gyilkos tekintetet, rámorranok Aaron úrra. Ötösével veszem a lépcsőket, s mikor már közel a cél, hirtelen valami gyengéd érzés lesz úrrá testemen. Mozgásom lelassul. Már csak egyesével lépkedek felfelé. Minden lépés egyre jobb, mégis kellemetlen érzéssel telít el. Mintha valaki az egész testemet simogatná, vagy nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt az érzést.
Mire odaérek az ajtóhoz, a levegőt is szaggatottan veszem. A hatalmas sóhajok fékezhetetlenül hagyják el számat. Mi ez? Mitől vagyok ilyen furcsa állapotban?
Nagy nehezen kinyílik az ajtó, és én szinte kiesek rajta.
Ahogy távolodok a teremtől, egyre csak múlik az érzés.
Mégis… hirtelen nem tudom, hogy csalódott vagyok, vagy inkább boldog.
A Hold gyönyörűen világít. Az éjszaka a szokottnál is sötétebb.
A hideg éjszakai levegő, mint ezer tőr vájódik testembe. Vérem már veszettül pezseg. Imádom.
Kis áldozatom lélekszakadva menekül előlem. Nem érti mi történt. Nem tudja, mi vagyok. Nem is lát engem. Szegény pára.
Botladozásai egyre csak gyarapodnak. Azt hiszem, eleget játszadoztam vele. Mind a kettőnknek jobb lesz így.
Nekem biztosan.
Könnyedén cserkészem be fiatal prédámat. Játszi könnyedséggel kapom el, s vékonyka testét, gerincénél fogva töröm el. Csontjainak ropogása zene füleimnek. Nem tudja, de sikításával már-már eufóriát okoz nekem. Csodálatos.
Addig tekergetem szerencsétlent, míg nemes egyszerűséggel szét nem tudom tépni. Vére esőként hullik egész testemre.
Élvezettel nyalom le arcomról a vörös folyadékot.
Hmm… akár csak a csöpögő nektár.
Eszem vesztve marcangolom apró cafatokra a kis leányzó testét. Telhetetlenül szürcsölöm vérét, eszem puha húsát.
Nem bírom.
Ez nem elég.
Még... még emberi húst akarok!
***
A nap első gyengécske sugarai lassan szűrődnek be ablakomon. Annyira… ingerlőek. Magamra húznám takarónak használt alkalmatosságom, de akárhogyan tapogatózom, sehol sincs.
Kedvtelenül ülök fel ágyamon, s lassan nyitom ki szemeim. Óráknak tűnő percekig maradok ebben a pózban.
Szinte nesztelenül nyílik ki szobám ajtaja. Nehezen fordítom fejem a jövevény felé.
-Felkeltél? – teszi fel költői kérdését Daniel
-Nem, mint látod, még alszok. – felelem unottan.
Nagyot sóhajtva támaszkodik az ajtófélfának. Van egy érzésem, hogy mit akar mondani.
-Megint megtörtént, ugye?
Csak egy suta bólintás a válasza.
-És… most mennyit? – kérdem elhalóan. Kissé reménykedően nézek szemeibe, de semmi vigasztalót nem találok bennük.
-Két nőt… plusz egy gyereket is.
A levegő is bennem reked Daniel kijelentésétől. Szívem fájdalmasan összeszorul, gyomrom egyre csak ugrándozik. Ez nem lehet igaz! Nem ölhettem meg egy gyereket! Hogyan lehetséges ez? Még sosem fordult elő ilyen. Egyetlen egyszer sem támadtam egy gyerekre!A visszafojtott sírástól testem rázkódni kezd.
Utálom magam. Gyűlölöm, hogy az vagyok, ami. Undorodom saját magamtól…
-Fejezd be az önsajnáltatást! – csattan fel Daniel. Kemény hangja fenyegetően dörren a kis szobában. – Hányszor kell még ezt eljátszanunk? Vérfarkas vagy,az Istenért! Törődj bele, hogy az egész ezzel jár!
Ezzel jár? Ez az álláspontja? Hogy képes ezt ilyen nyugodt arckifejezéssel mondani?
-Szívtelennek tartasz? – hangjában enyhe gúnyt vélek felfedezni… utálom, mikor ilyen velem. – Mondod mindezt azok után, hogy megvédtelek, és felneveltelek.
-Te is tudod, hogy nem erre gondoltam! –emeltem meg én is hangomat – Cs-csak nem értem, hogy tekinthetsz így az emberekre… Mintha nem lennének több beszélő és gondolkodó vacsoránál!
-Szerinted többek annál? – szája sarkában kis mosoly húzódik…
-Te egy szörnyeteg vagy - szűröm fogaim között
Hangosan felnevet kijelentésemen.
-Örülök, hogy végre rájöttél. Remélem, nem akarsz egész nap a kis fájdalmaiddal fárasztani… Vedd be a gyógyszered, aztán tégy, amit akarsz!
Könnyedén elrugaszkodik, s méltóságteljesen távozik.
-Épp ideje volt- rikkantom utána.
-Pofád befogod! – kiáltja vissza nekem. Kedves, mondhatom. Ha nem lenne mégis a nagybátyám, és nem tőle függne az ép elmém, akkor tuti, elmennék. Uhh… túlságosan a szívemhez nőtt már, hogy elhagyjam.
Nagyot nyújtózkodom, s kelletlenül mászok ki ágyamból. Rögtön kiráz a hideg,amint a hűvös padló a lábamhoz ér.
Kinézek ablakomon, s a látvány megnyugtat. A reggeli köd most se felejtette el kis városunkat. Imádom. Olyan szép, hogy mindenütt ott van. Mintha a víz úszott volna be a fák közé.
Ha nem lennék ilyen mocskosul rosszul, talán jobban tudnám élvezni. De a tény, hogy megint gyilkoltam – valószínűleg élvezettel – valahogy elborzaszt. Még mindig érzem magamon a vér szagát. Brr…
Ez benne a legrosszabb. Érzem a szagot, a sós ízt a számban, és akármennyire is próbálok ellenállni, mégis kívánom.
Pedig tudom, hogy rossz. Nem helyén való, hogy az emberi vérre szomjazom. Hiszen valamilyen szinten én is az vagyok. Legalábbis voltam.
Danielnek könnyű. Ő tiszta vérű vérfarkas. Én meg csak egy… selejt.
Azt hiszem, megint letargiába süllyedek. Az elkövetkezendő hónap valami fantasztikus lesz. Minden éjszaka szembesülhetek rettenetes tettemmel. Már most tudom, hogy rémálmaim lesznek.
Fáradtan kutyagolok be a szegényes kis fürdőszobába, s minden hacacáré nélkül beállok a zuhany alá, és magamra engedem az elsőre hideg, majd lassan kellemesen meleg vizet.
Sose szerettem zuhanyozni vagy akár fürdeni. De az emberi élet megköveteli a higiénia eme formáját.
Nem mintha bármelyik halandó megérezné a vér szagát…
Annyira mesés, hogy Daniel bevágott egy egyetemre. Mintha nem tudnék már eleget.
Nekem meg nem elég indok, hogy „nem vagyok képes az emberi formámban maradni”. Ez hülyeség! 400 évig simán elvoltam anélkül, hogy emberek közé menjek. Most miért lett ilyen fontos?
Az egésznek hab a tetején, hogy össze vissza vannak az óráim. Nem elég, hogy az egyik reggel, a többi délben, az utolsó meg este van.
Most komolyan.
Ki az a hülye, aki estére teszi az óráit? Tudtommal ez egy nappali iskola.
Már vagy harmadjára szappanozom be magam, de még mindig érzem a vér bűzét. Hm… ez is csak azért van, hogy még nagyobb legyen a lelkiismeret furdalásom.
Mintha eddig nem szenvedtem volna eleget.
Ugyanolyan lagymatagul, folyatom készülődésem, mint eddig.
Amíg Daniel élvetegen trancsíroz néhány nyulat a konyhában, én folytatom utam a szobámba. Szekrényem nem valami sok ruhával kecsegtet számomra. Póló, farmer. Póló, farmer. Póló, farmer, és a változatosság kedvéért póló és farmer.
Azt hiszem, hogyha felveszek egy pólót és egy farmert, azzal nem lesz gond
Ahogy elnézem, ma nem lesz hétágra sütő napunk. Jobb, haelőkotorok valahonnan egy pulóvert.
Valószínűleg szükségem lesz rá.
Most, hogy minden ruhát összekészítettem, jöhet a legkellemetlenebb része a készülődésnek. Beállok a tükör elé, s erősen koncentrálok a testem átalakulására.
Megnyugtat a tény, hogy fehér – egyáltalán nem emberi – füleim lassan leszállnak fejtetőmről, s átalakulnak hétköznapi halandó fülekké.
Annyira még nem is fájt.
Hmm… Még a karmaimmal sincs különösebb gond.
A farok… az, amit utálok eltüntetni. A lábaimról inkább szó se essék. De nincs más választásom. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
Most fáraszthatom magam egész nap azzal, hogy ezt a nyomorék alakot fenntartsam.
Miközben öltözök, kimászkálok Danielhez megnézni, mit csinál. Még mindig a nyulakkal van elfoglalva. Rám se nézve bök jobb kezével az asztalra.
-Tudom, tudom… Nem kell mindig szólnod. Anélkül is bevenném. – fintorgok rá kedvesen.
-Ha tényleg mindig bevennéd, a tegnap esti incidens se történt volna meg.
-Te már csak tudod – suttogom már csak magamnak.
-Ne feledd, hogy mindent hallok…
-Inkább foglalkozz a drága nyulaid nyúzásával. – oktatom ki, miközben beveszem utált gyógyszerem.
-Nem kérsz? – mióta bejöttem a konyhába, először fordul felém. Arca mocskos a vértől.
-Azt hiszem, inkább kihagyom…
-Csak nem teli vagy?! - kérdi, miközben azon van, hogy ne fulladjon meg a röhögéstől.
-Ha-ha-ha. Nagyon, vicces vagy, Daniel. Ha nem lennék hányás közeli állapotban, talán veled együtt kacarásznék. – Erre ő egy jó darab húst tömmagába – Na jó, inkább megyek… - búcsúzásképp intek neki.
-Ne vigyelek el? – kérdezi, miközben pár húscafat kirepül a szájából. Némán nézünk egymásra. Hjaj. Nehéz elképzelni, hogy Daniel majdnem ezer éves.
Egyszerre tör ki belőlünk egy nevetéshez hasonló valami. Nem olyan igazán örömteli, de legalább őszinte.
Azt hiszem, ennyi vidámság járt ma nekem. Többet nem akarok megengedni.
Nem érdemlem meg.
-Kösz, de inkább gyalog megyek.
-De az egyetem vagy 10 mérföldre van – néz rám meglepődve. Szemeiben látom, hogy valami nagyon nem tetszik neki. – Remélem, emlékszel arra, amit még régebben mondtam. Emberi formában ne…
-Ne használjam az erőm. Tudom, Daniel. Nem állt szándékomban. Csak… egyszerűen ki akarom szellőztetni a fejem. Időm, mint a tenger.
-Jól van akkor. Sok sikert!
-Remélem lesz.
Lekapom kabátom és persze a kihagyhatatlan sapkám a fogasról, s már indulok is.
Érzem, hogy a reggeli csípős levegőtől már is kipirosodik az arcom
Úgy igazán nem ébresztett fel. Frissebb se lettem tőle, de azért jól esik.
Akár indulhatnék is. Az iskola vár. Az iskola.
Nem hiszem el.
Nagyot sóhajtva vissza fordulok. Belépek a házba, s mielőtt Daniel megszólalhatna, elcsitítom.
-Egy szót se. Ma már ép eleget hallottalak. – gyorsan beszaladok a felszerelésemért. Visszafelé egy gyors „szia”-t megejtek, és már úton is vagyok.
***
A nap valami bosszantóan lassan telt el. Unalmasabbnál unalmasabb órák követték egymást. Mikor meg szabad időm volt, mehettem a mosdóba, mert majdnem kidobtam a taccsot.
Sok mindent utálok, de a teliholdnál jobban semmit.
Félkómásan egy budin ülve várom, hogy teljen az idő.
Maradhattam volna valami kellemesebb helyen is, de most megteszi ez is.
Legalább nem kell lélekszakadva rohannom, ha a szükség úgy hozza.
Milyen órám is lesz az utolsó?
Nézzük csak… Az órarend szerint történelem. Hnn… azt kisujjból ki fogom rázni. Az emberek történelmének nagy részét megéltem. Amit mégsem, azt elmesélte Daniel.
Mennyi az idő?
Fáradtan nézek órámra, s nagy nehezen eljut tudatomig, hogy pár perce múlt hét. Jobb, ha indulok.
Mikor elsétálok a kézmosók mellett, valami felkelti a figyelmemet.
-Jaj, ne már… - a fenébe is. Túlságosan kimerült vagyok.
Képtelen vagyok koncentrálni. Azért mázli. Csak a füleim bújtak elő. Az még nem annyira vészes.
Elég a sapkám, és senkinek sem tűnik fel… Remélhetőleg.
Most már nyugodtan mehetek történelem órára.
Alig lépek ki a mosdóból, rögtön belefutok néhány ismerősbe. Csupa, csupa lányba. Néhányuknak szintúgy történelmük lesz, ezért együtt megyünk.
Felszínesen beszélgetünk. Az időjárásról – ami persze sohasem változik – tantárgyakról, tanárokról.
Mindegyikről vannak érdekes történeteik. Elég bugyuta kérdésekkel, felvetésekkel álltak elő.
-Edward, szerinted mekkora annak az esélye, hogy Adams tanár úr… tudod, aki az irodalmat tanítja. Velem együtt van irodalom órád, ugye? Na szóval szerinted, tényleg megfojtotta az egész családját, és elásta őket a kertben?
Nem akartam elszomorítani szegény lányt azzal, hogy ha ez mind igaz lenne, Adams tanár urat már elkapták volna a rendőrök. Ezért csak bután pislogtam, és egy nem tudom-ot nyekeregtem neki.
- Ó, és azt hallottátok, hogy a történelem azért is van ilyen későn, mert a tanárt… jaj, hogy is hívják… olyan nehéz neve van. Aaron… Dhalan. Igen így hívják. Szóval, állítólag valami különleges bőrbetegsége van, és nem bírja az erős napsugárzást, vagy mi a fene. Hú, de láttátok már? Olyan helyes egy pasas! Rémisztő, de úgy érzem, elájulok, mikor meglátom. Mintha belém látna, vagy nem is tudom. Ti nem így gondoljátok, lányok? Edward neked mi a véleményed?
-Sajnos ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, sajnálom. De én még nem találkoztam Aaron tanár úrral. Csak most vettem fel a történelmet.
-Ó, na nem baj. Igazából én se ismerem. Mondom, még csak láttam. De olyan helyes! A neve is olyan… misztikus. Sose halottam hasonló nevű egyént…- kicsit már fáraszt az áradozásaival ez a lány. Még a nevét sem tudom. Mikor hozzám fordul, rámosolygok, mintha tudnám, miről beszél.
Annyira érdekes. Ez a teremtmény alig fog pár évtizedet élni, és mégis milyen boldog, és energikus. Én sosem voltam ilyen. Születésemtől fogva tudatában vagyok annak, hogy hosszú életem lesz. Talán ezért is boldogabbak az emberek?
Nehezen bár, megérkezünk a második nagy előadóba. Útközben voltak kedvesek, és szóltak, hogy a nagy hallgatóság miatt a nagyobb terembe költözött az óra.
Mint a szardíniák, olyan nagy tömegben jutottunk be az előadóterembe. Ami kétségkívül… hatalmas.
Jobb helyet nem találva magamnak, leültem az első sorba. Kipakoltam a könyvem, pár tollat és egy használatlan, üres füzetet.
Az egész terem zajos a diákok beszédétől. Számomra kicsit kellemetlen, - hála a jobb hallásomnak - de a sapka mindentől véd. A sapka jó. Szeretem a sapkámat.
Fáradtan borulok asztalomra, s keresztbefűzött karjaimra hajtom fejem. Hogy kizárjam magam körül a világot, lehunyom szemeim.
Hm… Máris jobb.
Sokáig maradok így, már-már az alvással hadakozva, mikor hirtelen nagy csönd lesz úrrá a teremben.
Nehezen emelem meg fejemet, s látóterembe egy hihetetlen magas ember férkőzik. Haja hosszú, és fekete. Talán hullámos is. Nem látom tisztán.
Kicsit meglepetten néz körül közöttünk.
Megköszörüli torkát, s neki kezd mondandójának.
-Khm… köszöntök minden jelen lévőt. Ma a középkori inkvizícióról fogok nektek mesélni. – persze mindenkire egyszerre tör rá a beszélhetnék. Szokásos dolgok. Hogy néz ki a tanár, tényleg az inkvizícióról tanulunk-e stb. Hirtelen mégis csöndbenmaradnak. Kíváncsian tekintek körbe, de még mindig nem értem, mi ütött beléjük.
Az emberek tényleg nagyon érdekesek.
A tanár végül belekezd mondandójába. Annyira beleéli magát, hogy már össze – vissza járkál a katedrán.
- Biztosan vannak közöttetek itt hithű katolikusok. Nos, az inkvizíció, mint olyan az ő találmányuk. A történelemkönyvek szerint az első eretneküldözés a 11. századra tehető, de az igazság az, hogy ennél sokkal korábban is végzett ki az egyház olyanokat, akiket nemkívánatosnak tartottak. A fáma úgy szólt, hogy a hitetlenek és a gonosz által fertőzött lelkű személyek jutnak erre a sorsra, de renge… - Egyre nagyobbakat pislogok. Azt sem értem már miről mesél a tanár. Esetlenül esik vissza fejem karjaimra. Fáradtságom hamar erőt vesz rajtam, s félálomba merülök. Még mindig hallom, hogy többen kérdeznek. A tanár válaszol. De egy szót sem értek.
Alig veszem észre, mikor egy hideg kéz arcomhoz ér, és furcsán, gyengéden emeli fel fejemet.
Nem hazudok, ha azt mondom, most megijedtem. Rögtön felkapom fejem, és kit látok meg? Te jó ég, kit látok meg?
Persze, hogy a tanárt. Kissé megilletődve nézek kék szemeibe. Ritkán látok fekete hajú, kék szemű embereket. Olyan elragadó.
Érzem, hogy az álmosság még mindig bennem lappang, és igen csak kellemetlen volna, ha most visszahanyatlanék. Kicsit megrázom fejem.
A hatás nem marad el, éberebb vagyok, mint valaha.
- Nem szép dolog elaludni, míg más beszél… – suttogja kedvesen, de nekem még a piheszőr is feláll a hátamon. De kínos. Hiszen én nem akartam aludni! Ismerem az etikettet, igen jól. Engem nem kell kioktatni. Már önmagamvédelmére kelnék, mikor egyszerűen leint, egyik ujja pedig számra simul, tudatva velem, hogy nem érdekli a válaszom.
- Semmi baj.- mondja a helyzethez képest nagyon nyugodtan, miközben visszaindul a katedra közepe felé. - Maradj itt óra után. Addig kitalálom a büntetésed.
Jaj, ne már. Büntetés? Tényleg büntetést mondott? Ez nem lehet igaz. Pedig nem direkt csináltam! Még akkor is? Ez nem ér. Tényleg, már csak ez hiányzott.
Az órának, úgy-ahogy hamar vége lett. A tanár- Aaron, azt hiszem- tényleg nem rossz. Elég jól magyaráz. Néha kicsit kétértelműen, de a többieknek ez tetszik.
Amint vége az órának, mindenki pakolni kezdi a saját felszerelését. Megint zsivaj. Nem bírom. Túl hangos.
Én vagyok az egyetlen, aki a helyén marad. Kicsit kellemetlen.
Aaron tanár úr asztalánál foglalatoskodik, s szívesen válaszolgat a hozzá szaladó, tanulni vágyó fiataloknak. Közvetlen velük, még az asztalról sem száll le. Fura alak.
Nagy nehezen, de végül mindenki elmegy. Hirtelen csapódik be a bejárati ajtó, és egy kicsit ijedten tekintek hátra. Utálom, ha valami hangos.
-Gyere közelebb – hallom Aaron tanár úr hangját. Int is nekem, úgy hiszem, jobb, ha odamegyek. Ki tudja, meddig ilyen jókedvű.
Teljesen nyugodtan lépkedek felé. Mikor kellő közelségbe kerülök hozzá, rögtön belekezdek védő beszédembe. Talán ha valami apró munkát felajánlok, megbékél…
-Én… sajnálom az előbbit. Ha gondolja, írok büntetőmunkát, vagy valamit. – erre csak elmosolyodik. Nem hiszem, hogy valami vicceset mondtam volna.
-Arra nincs szükség. - válaszolja egyszerűen. Könnyedén ugrik le asztaláról, s közelebb jön hozzám. Kezével végig simít arcomon. Kissé összerezzenek. Nem vagyok hozzá szokva, hogy bárki megérintsen. Mintha apró áramütés haladt volna végig testemen, amint hozzám ért. Reflexszerűen kapom el kezét. Valami nagyon nem tetszik ebben az alakban.
Észre se veszem, olyan gyorsan, mégis könnyedén emeli le fejemről kedvenc sapkámat.
Te jó ég! M-meglátja a füleimet! Ha ez kitudódik… Oww… Daniel elevenen fog megnyúzni! Tűnj el, tűnj el, tűnj el!
-Nahát… ki gondolta volna. - suttogja halkan, majd hirtelen elkapja görcsösen összeszorított kezemet. Az övé olyan… hideg. - Semmi baj, nem kell elrejtened őket.
-
Hogy érti ezt? Miért ilyen nyugodt? Ő egy tanár! Nem így kéne lereagálnia. Ez nem stimmel.
-Úgyis tudom, hogy nem csak a szemem káprázott. – rémisztően halkan beszél… Kezével az enyémet… piszkálja. Nem tudom, mit akar tőlem, de nagyon irritál. Valami nincs rendjén ezzel az emberrel. Két lépést hátrálok. Csupán csak a mértéktartás kedvéért. Ezen ő csak elmosolyodik. Na ne… szóval ő…
-Maga egy... egy vámpír – jelentem ki halkan.
-Te pedig egy vérfarkas vagy. Egy-egy. – Megrémiszt. Túlságosan nyugodt. Nem bírom a vámpírokat. Daniel azt mondta, halálos ellenség. Ha összehoz a sors egyel, mindenáron öljem meg. Apám büszkesége megkívánja. - Egyikünk sem lehetne most itt, de ezt gondolom, te is tudod. – folytatja, s újra kivillantja mosolyát. A szemfogai… brr… akkor az órák. Ezért vannak naplemente után. Mert vámpír. Ha korábban lenne, nagy valószínűséggel elpusztulna.
-Tudtam, hogy nem stimmel valami a lányok elbeszélésében. – a bőrbetegség annyira hihetetlen volt. Túl… átlátszó.
-Miért? Azt mondták, hogy három fejem van, és tüzet okádok? – kérdését már igencsak nevetve teszi fel. Komolyan nézek szemeibe. Most gúnyolódik velem? Figyelmét papírjaira szenteli, s közben folytatja mondanivalóját. - Viszont jobban kéne vigyáznod, mert nem csak én vagyok ilyen szemfüles ezen a helyen.
-Értem. Akkor én megyek is. – gyorsan zárom le ezt a meghitt beszélgetést. Nem áll szándékomban egy egész beszámolót hallani tőle. Már indulok is a kijárat felé, mikor hirtelen egy erő megállásra késztet. Mintha egy, az alakomhoz formált üvegbe zártak volna.
-Hova-hova…? Még nem is mondtam, mi lesz a büntetésed. – arcára hatalmas, letörölhetetlen vigyor települ. Miközben keze állam alá siklik, lehajol hozzám, olyan közelségbe, ami számomra nagyon, de nagyon zavarba ejtő. Szemei hirtelen vörös színben úsznak. Mégis mikor… neki nem kék szemei… nem értem. – Hmm... Azt hiszem, remek ötletem támadt.
Keze lassan végigkúszik arcomon, míg ajkai ellenkező irányban simítják bőrömet. Legszívesebben nagy levegőt vennék, de nem merek…
-Segíteni fogsz nekem az órai előkészületekben. – hangjában s szemében egyaránt érzem az igazi elégedettséget. De ne legyen oda magával. Én nem engedhetem meg, hogy minden este itt maradjak. Nekem nincs minden nap történelem órám!
-De… - gyorsan fojtja belém a szót
-Úgyis akartam egy segédet már régen. Neked pedig remek büntetés lesz, hogy máskor ne aludj el, mikor beszélek. – szemei fenyegetően villannak - Talán… tivornyáztál az éjjel… farkaskám? – hangjában kíváncsiság cseng, de ezzel most szíven ütött. A fájdalom megint belehasított szívembe. Fejem elfordítom, s remélem nem látta meg szememben a kínt… - Értem már... tegnap volt telihold… biztosan nem sokat aludtál. – mintha egy csepp együttérzést vélnék felfedezni hangjában… Gyengéden végigsimít vállamon, majd papírjaihoz megy. Felkapja őket, s könnyedén távozik. Mintha lebegne.– Holnap fél 5-kor várlak a keleti szárnyban. – szól még utoljára, felém se nézve.
Még percekig állok megdermedve, Aaron tanár úr után bámulva. Ez annyira durva. Olyan akaratos ez az em… vámpír.
Még mindig meg vagyok döbbenve. A történelem tanárom egy vámpír. Nem ember, hanem egy vámpír. Egy vérszívó élőhalott.
Ez nagyon hiányzott… ha Daniel megtudja, akkor biztosan megöli.
Hehe. Hamegtudja.
Ő akarta, hogy egyetemre járjak. Csak úgy nem ölheti meg az egyik tanáromat. A tudatlanság áldás.
Nekem is jobb lenne, ha nem tudnám az újdonsült igazságot.
Nagyot sóhajtva hajolok le földre esett sapkámért. Jól kirázom, majd fejemre húzom. Lassan elindulok kifelé. No igen… nekem még haza is kell jutnom.
***
Már vagy két órája ülök a konyhában, nézve, ahogy Daniel zabál. Mert nem eszik, az is szent. Én ezt nem nevezném evésnek.
-Tudnál sietni? – kérdem unottan
-Ha annyira sietsz, miért nem mész gyalog? Tegnap olyan szépen megoldottad… - mondja teli szájjal
-Az tegnap volt, ma meg ma van. Megkérdeztem, és azt mondtad, elviszel. Te is tudod, hogy az emberek mindent időhöz kötnek. Sietnem kell, különben ki tudja, mi lesz. – hirtelen Aaron tanár úr jut az eszembe. Ma még hozzá is el kell mennem – Ma se várj korán haza…
-Miért? – Szemében bizonytalanság csillog. Kedves. Négyszáz év után megtanulhatna bízni bennem…
-Megnyugodhatsz, nem utódokat akarok nemzeni. Csupán segítenem kell a történelem tanáromnak… egész héten
-Csak a héten?
-Nem biztos – fejem fájdalmasan ejtem az asztal lapjára. – elaludtam az óráján. Most ezzel büntet.
-Meg is érdemled… - hajszálnyit felemelem fejem, csupán csak annyira, hogy halálosan gonoszan tudjak ránézni. Ő csak kuncog ezen. Jól van, nevess csak. Majd a torkodon akad egyszer… de akkor ne várj sajnálatot.
Mivel Daniel úgy vezet, mint egy állat, hellyel-közel, kevesebb, mint fél óra alatt elhozott az iskolához.
Könnyes búcsút véve válunk el egymástól, s alig szállok ki a kocsiból, Daniel már el is hajt.
