Karakter: Lien Hasse
Megjegyzés: (Evansnak)
- Így ni - támasztom az ajtó mellé a felmosórongyot. A rendelő ismét csillog-villog, ahogy illik is neki. Így lekapcsolom a villanyt, majd vidám dudorászás közepette bezárom a kis épület ajtaját. Aztán kissé megnyomogatom a jobb vállam, nem ártana nekem sem egy kiadós masszázs, de hát azt nem nagyon engedhetem meg magamnak. Pedig úgy fáj a vállam már vagy két napja...
Na de mindegy is, majd megkérem Linnea-t, hogy kúráljon már ki kissé. Kedves lány, mindig a segítségemre van, csak nem sűrűn fordul meg errefelé a féltékeny barátja, jobban mondva stricije miatt. Szegényt azért sajnálom, nem lehet egyszerű, de talpraesett, azt hiszem, megoldja maga is az életét, legalább is segíteni nem hagyott...
Olyannyira elgondolkodom, észre sem veszem, hogy már majdnem otthon vagyok. Igaz, jó csak így hazateleportálódni!
Azonban ahogy körülnézek, tekintetem egy fura pozícióban az út szélén, az egyik kerítésnek támaszkodó, ücsörgő figurára téved, aki - már-már azt mondanám - vergődik, és láthatólag nincs túl jó formában. Lehet, hogy többet ivott a kelleténél? Hát, akkor már aludna, és tekintve hogy ficánkol, nagyon is ébren van. Talán nincs hol meghúznia magát. Ahhoz viszont nagyon hideg van, hogy idekinn töltse az éjszakát. Még a hó is hullik...
Döntöttem, segítenem kell, így közelebb lépek, majd halkan, de kedvesen szólítom meg.
- Uram, kérem! Jól van? - így, hogy jobb rálátásom van, már látom is a lényeget. Az ingje csupa vér - te jó ég, csak egy száll ing van rajta, meg fog fagyni!
- Húzz innen nagyon gyorsan, kölyök - morog, de azért rám néz. Sötétbarna bal szeme homályos, a jobb szeme pedig... hát, azzal nem sokat láthat. Elég komoly emlék egy ilyen heg. Vajon mi történhetett vele? Mondjuk most sem fest túl jól... Miközben vizsgálgatom, kezeimmel babrálok, mert iszonyatosan fáznak, néha -néha rá is lehelek, igaz, sokat nem segít.
- Kék szem, lila haj? - szólal meg megint. - Ennyire szarul vagyok, hogy ilyen szépségeket képzelek el, mint te? Ch... - a váratlan és fura bókra nevetnem kell, a kuncogás előgyöngyözik annak ellenére, hogy nem a leghelyénvalóbb. De hát ha annyira zavarba ejtett. Nem szoktam sok bókot kapni, főleg nem sérült férfiaktól.
Szerencsére viszonylag hamar sikerül rendeznem vonásaim: - Megengedi, hogy segítsek? - kérdezem immáron teljes nyugalommal, visszatérve szerepembe és elé guggolva.
- Magadon segíts, és tűnj el innen, kölyök - sóhajt fel.
- De így meghal - döntöm oldalra a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem a sebet. Az az őszinte véleményem, hogy lassan az is csoda, ha eddig nem tette meg. Ha nem a seb, hát a hideg fog vele végezni, azt pedig nem hagyná a lelkiismeretem, hogy csak így itt hagyjam.
- Egy gecivel kevesebb ficánkol - szisszen fel.
Enyhén megrázom rosszallóan a fejem. Ez cseppet sem így van, míg él, tehet jót, ha úgy érzi, eddig csak aljasságokat művelt és még jóvá tehet mindent. Sosem késő elkezdeni.
- Kérem, uram. Orvos vagyok, minden bizonnyal el tudnám látni a sebét - erősködöm.
- Idefigyelj, te kisangyal! Engem az orosz maffia üldöz! Ha ki akarod nyíratni magad, menj máshova, ne rajtam száradjon a halálod! - azt hiszem, el akar ijeszteni. Hát, nem jött be, fenyegetőztek már cifrább dolgokkal is.
- Akkor minden bizonnyal sietnünk kell - állok fel, és nyújtom felé a kezem. Ledöbben, de végre hagyja, hogy segítsek, és elfogadja segítő kezem. Óvatosan segítem talpra, majd ép kezét a nyakamon átvetve segítek neki, hogy együtt támolyogjunk haza. - Ne aggódjon, itt lakom ebben a háztömbben, két perc, és segítek önnek - magyarázom, miközben vezetem.
Nem szól, de nem is baj, bizonyára ki lehet merülve, meg aztán rengeteg vért vesztett. Remélem, túléli az éjszakát, akkor nem lesz gond. Igaz viszonylag még fiatal szervezet, jók az esélyei.
Valóban hamar meg is érkezünk, igaz, ennek nem csak ő, én is kifejezetten örülök, mert roppant mód kifulladtam. Nem vagyok egy izompacsirta, és hát, nem mondom, hogy túlsúlyos, de a képességeimhez mérten irtó nehéz... Egyenesen a fürdőbe viszem, hogy ott leültetve a szőnyegre, végre elláthassam. Most nem számít, hogy összekoszoltunk mindent, majd összetakarítom, az elsődleges, hogy ellássam. A fürdőszobaszekrényből fertőtlenítőt szedek elő. Itthon nincs túl sok cuccom, de ez megteszi majd. Ezen kívül a táskámból előszedem az alapfelszerelésem, mert szikére is szükségem lesz, meg egy csipeszre, hogy kiszedhessem a golyót, mert úgy tűnik, az benne van. Kellene valami érzéstelenítő is. Nincs itthon egy fia injekciós tűm se... Bízom benne, a fertőtlenítés majd elzsibbasztja eléggé. Ha nem, még mindig ráharaphat mondjuk a piszkavasra...
- Tényleg jó fej srác vagy, de nem hiszem, hogy ezt kellene tenned. Hívj egy mentőt és vitess kórházba, nem akarok a nyakadon maradni egy hétre - morog valamit, de nem nagyon figyelek.
- Mikor lőtték meg? - érdeklődöm, mert nekem gyanús a dolog, és nem mindegy az ellátás szempontjából az időtényező.
- Kicsit több, mint hat órája - értem, akkor sajnos a fertőtlenítés mellett nem árt majd a felső szöveteket is kimetszeni, mielőtt időlegesen összevarrom. Vajon rá tudom majd venni, hogy maradjon itt egy kis ideig, mert nem ártana majd neki nem kevés utókezelés, de legalább még egy... - És értékelném, ha tegeznél, ha már miattam kockáztatod az életed, és be is mutatkozhatnál! Én Evans vagyok - a helyedben nem nagyon morognék, legalább is addig nem, míg szabdallak. Fel is szisszen, látod, látod, én mondtam. Ja, nem mondtam, csak gondoltam, mindegy... - Aki kibaszottul örülne, ha finomabban nyisszantanád ki a válla darabkáit! - méltatlankodik, mire végre rápillantok.
- Sajnálom, muszáj kimetszenem a felső sérült és roncsolódott réteget, hogy csökkentsük az elfertőződés és a vérmérgezés esélyét. Hozok valamit, amire ráharaphatsz, mert a golyót még fájdalmasabb lesz kiszedni, és nem lenne jó, ha még a nyelved is elharapnád - állok fel, és lépek ki a nappaliba, jobb híján valóban a piszkavasat hozva be. - Tessék, erre harapj rá, nem a legjobb, de más nincs. Egyébként a nevem Lien Hasse - mosolygom, miközben a szájába nyomom a piszkavasat, s fel sem hagyom ocsúdni - nem hiányzik, hogy kapálódzni kezdjen - már bele is nyomom a csipeszt a sebbe, és egy gyors és szerencsés mozdulattal kirántom. Szegény pára hatalmasat üvölt, és ha nem lenne a szájában az a pöcök, minden bizonnyal nem morogna már olyan ízesen, mint teszi most, bár nem értem, mit, hiszen még mindig tele a szája. Arról nem is beszélve, hogy a csapkódás miatt sem nagyon hallanék semmit. Kis heves!
- Ssss... Mindjárt kész is leszek - veszem elő a tűt és a cérnát, mire; azt hiszem, kicsit lassú vagyok; megragadja a kezem, és a falnak vág villámló tekintettel. Kissé felszisszenek, aztán a fejem fájlalva tűröm, hogy kiordibálja magát, elküldve a legcifrább helyekre, amit csak ismerhet.
- Megértem a haragod, de tényleg össze kellene varrni a sebet, mert nem csak el fog fertőződni, de le is folysz vérről - nézek rá teljes nyugalommal, mire ép kezével az ingem ragadja meg a nyakamnál, egész fojtóan szorítva rajtam egyet megemelve.
- Még egy ilyen, és neked kell azon aggódnod, hogy holnap meg sem bírsz mozdulni! - üvölt a képembe.
- Értettem, akkor csak összekapcsolom a sebet, annak most már a sokktól nem szabadna fájnia - vigasztalom, bár nem tűnik túl nyugodtnak. Bár erősködni sem tud annyit, mert olyan gyenge lehet, mint a harmat, vissza is hanyatlik megadón, bár szeme még mindig úgy villog, nem sok jót ígér.
Ígéretemhez híven valóban csak egy kapcsot veszek elő.
- Készülj, ez még kellemetlen lesz! - utasítom, majd gyors és precíz mozdulatokkal tűzöm a kapocs egyik felét a seb egyik oldalára, majd meghúzom és a másik fele a kapocsnak már bele is mar a seb másik oldalán a váll ép húsába. A fájdalomra adott reflexként kever le egy nagyot, el is terülök a földön, s vért köpök fel. Aucs!
Az állam fájlalva és markolva egyenesedem fel kissé szédelegve, majd egy halvány mosolyt engedve meg felé felmutatom a hüvelykujjam, hogy most már jó lesz minden. Hiszen készen vagyunk.
Ahogy hagyja, a sebet lemosom, bekötöm, majd leoperálva róla az ingjét, a mellkasát is úgy ahogy megtisztogatom.
- Át tudsz öltözni egyedül? - érdeklődöm friss, tiszta ruhákat keresve elő. Egy ismerősömtől kaptam őket, kissé nagyok rám, de szerintem rá épp jó lesz, vagy egy kicsit nagy, de az jelen pillanatban nem baj, könnyebben tud belebújni.
Nem szól, csak kikapja a kezemből a ruhákat, és már ki is vagyok utálva a saját fürdőmből. Beletörődőn csukom be az ajtót.
Dúdolgatva készítek valami harapnivalót, nem vagyok túl házias, meg késő is van már a nagyobb főzőcskéhez, így csak pár szendvicset készítek. Remélem, nem finnyás, ha igen, várnia kell majd újabb pár percet, vagy éhen marad. Nincs sok kaja itthon, nem készültem vendégre... Lehet, ezen is változtati kellene. De olyan régóta benn van a fürdőben...
- Evans? - kopogok be halkan, de semmi válasz. - Evans? - kopogok kissé hangosabban, de még mindig semmi. A némaság kezd idegesíteni, s úgy döntök, inkább bevállalok még egy pofont, amitől lehet, kifekszem, de nekem meg kell néznem, rendben van-e. Idegesen nyitok be, s gyanúm beigazolódik: nehezen lélegezve, izzadtságban úszva fekszik a földön eszméletlenül és meztelenül. A francba! Jobban kellett volna figyelnem, ezerszer jobban!
Miután az ágyba cibáltam - hahh, volt vagy fél óra... gyúrnom kellene, mert ez tényleg szánalmas, vagy legalább valami szerkezetet beszerezni otthonra a nehezebb tárgyak, jelen esetben testek, szállítására. Egy biztos, a hidegvizes borogatás lepkefingnak is kevés a lázára, mindenképp vissza kell mennem a rendelőbe egy injekcióért, meg valami craftosabb lázcsillapítóért.
Nem is tétovázok, kabát fel, a sálam csak magamra hajítom, nem is törődve magammal, s már rohanok is, megfeledkezve a sapkámról és a kesztyűmről.
Az utcák kihaltak, csupán egy-egy árny bukkan fel. Igaz, jobbára a főbb útvonalakat használom, mert a sikátorok ilyenkor élik csak igazi virágkorukat. Meg állítólag az “orosz maffia” is errefelé téblábol. Na persze... max pár emberkereskedő, szerencsére férfiak futtatásában nem igazán érdekeltek. Legalább is Ed azzal ugratott, hogy ha futtatna fiúkat, már tuti a top kurvája lennék. Olyan bolondos fiú, folyton zavarba hoz a botorságaival.
Ahogy a rendelőhöz megérkezem, máris előkotrom a kulcsaim, és belesüllyesztem a zsebembe a kellékeket. Aztán rohanás vissza. Hazafelé sincs gond szerencsére, csupán az egyik utca végén tűntek fel gyanús alakok, de hamar beértem a lakásba, így ha követnek, akkor is nyomom vesztik. Evans azonban nincs az ágyban. A pánik rohamtempóban lep el.
- Evans? EVANS? - kiáltozok, de semmi válasz. Lehet, megint elájult valahol? Vajon mennyi ideje fekhet ott? Egyáltalán hogy jutott odáig?
Miközben rohangálok, keresztülesek valamin. Meglepetten pislogok, ahogy felnézek, hiszen semmi sem szoktam az útban szanaszét hagyni. Érdeklődve fordítom hátra a fejem, és megkönnyebbülten sóhajtok fel: hát ide bújtál, kis huncut.
Másodszorra sem sikerült hamarabb az ágyra tornásznom, pedig a fürdőből már ki sem kellett cibálnom. Közben arra jutottam, bizony Evans drága valószínűleg lefordult az ágyról, mert mozgolódhatnékja támadt. Ez a veszély viszont az éjszaka egészében fennáll, amit valahogy orvosolni kellene. Végül arra jutottam, gyorsan lezuhanyzom, amit meg is tettem már,és most pizsamában bújok be mellé, hogy akadályt képezzek közte és a föld között, a másik oldalról megtartja a fal, teljes a biztonság. Persze tiszteletben tartom az intim szféráját, nem bújok hozzá, nem vagyok én valami aljas szándékoktól eltelt homoszexuális perverz állat. Még külön takaróm is van.
- Jó éjt! - köszönök el, bár nem hinném, hogy hallja lázas álmai között.
* * *
Hirtelen ülök fel az óra csöngésére és azonnal meg is szédülök. Vakon tapogatózva nyomom ki az ébresztőt, és fáradtan gyömöszölöm meg kissé az arcom, a csipát kiszedve a szememből. Ahogy ismét látok valamelyest egy döbbent szemmel és kifejezéstelen párjával kell farkasszemet néznem. Lehet, az lenne a normális, ha felvisítanék a félelemtől, de én csak az egyik szemem birizgálva hajolok kissé közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem, ki is van itt mellettem az ágyban, meztelenül.
- Jó reggelt, Evans! - mosolyodom el, mikor végre leesik, ki is az, és mit is keres itt. - Jobban érzed magad? - kérdezem, miközben hűvös kezem a homlokához nyomom. - Úgy tűnik, a lázad lement. Hála az égnek! - jegyzem meg, mert csak annyira érzem melegnek, mint a többi embert. Hahh, az én kezem meg már megint olyan, mint a jégcsap... Na mindegy, dologra!
A takarót leemelve magamról felállni készülök, hogy indulhassak szokásos reggeli szertatásaim elvégzésére. Reggeli, fogmosás, aztán munka.
- Szerintem a sebet még indulás előtt át is kötöm - közlöm még vendégemmel.
|
