Az ajtót óvatosan nyitom, a folyosókat nesztelenül járom mégis rám akad valaki. A füst szagú ujjak barátságos érintéssel hívják fel magukra figyelmemet mégsem tudom értékelni azt. Megugrok kissé, mellkasomra szorítva kezem próbálok nem szörnyet halni riadalmamban.

-          Ki vagy te?..- kérdem a fekete csuhás arctalan alakot...

-          A nevem Nat- mutat a homlokára- mit szeretnél, kisgazdám?..

-          Információkat. Tudni akarom merre vagyok, mióta vagyok itt.. mi ez a hely és kié.

A legtöbb információt melyre szükségem volt meg is kapom ám a leglényegesebbeket elhallgatja. Azt mondja mindennek eljön a maga ideje, majd megkér, hogy kövessem. Hosszú folyosókon haladunk át, megannyi csodát és borzalmat tekinthetünk meg – illetve tekinthetnénk ha félre mernék pillantani, de az egyetlen dolog ami az eszemben van egy rádióriport pár versenyzõrõl akik kutyaszánokkal indultak a farkasordító hidegben. Õk mondták azt, hogy gyakran az a legjobb és egyetlen megoldás, ha apró lépésekben vitelezzük ki a terveinket. Kezdetnek elég egyik lábunkat a másik után tenni, így magam is azt teszem.

Egyhamar elérünk a fekete és vörös – csavart mintás márványrengeteg közé ahol a konyhát rendezték be. Bár nem kérem de a faragott lábú márványasztalhoz ülve azon szinte azonnal megjelenik mindenféle élelem és ital.

-          Egyél te is. – ajánlom fel neki, intve a velem szembeni üres szék irányába jelzem kívánságom ám az alak csak megingatva a fejét teszi össze tenyereit, törzsét kicsit megdönti..-

-          Ez halandó élelem kisgazdám, mi itt nem élünk ilyesmivel. Egyél, az úrnak erõsen, egészségben van rád szüksége.

„Az úrnak”.- ízlelgetem számban a jelzõt mialatt nekiállok a pirítósnak és a bögre tejek mely elém kerül.

-          Mikor találkozhatok az úrral?

-          Az úr nagyon elfoglalt.

-          Mikor találkozhatok vele?!

-          Hamarosan. Mikor az úr úgy ítéli eljött a megfelelõ idõ rá. Nem lehet a nagyurat siettetni!

Ó én a világért sem tennék olyat, hisz nem olyan fából faragtak! Gondosan rágva a falatokat nyelem mohón sorra õket.

-          Hagynotok kell a mesternek üzenetet, hisz akaratom ellenére tartózkodom itt, ki tudja még meddig. Biztos keres!

-          Már nem…

-          Hogy érted, hogy már nem?!

-          Úgy értem kisgazdám, hogy már nem keres.

Az arctalan személy szavait pát perc néma döbbenet követi. Nem értem…nem akarom felfogni mit mond. Rögtön a legrosszabbra gondolok, az étel is megkeseredik a számban. Nem akarok errõl tudni. Nem akarok a mesterrel álmodni!
Ám akármennyire is sajtolom a szolgát az nem hajlandó többet mondani. Ha pedig õ nem beszél velem hát én sem beszélek vele.
Az idõ múlását nem tudom számon tartani, itt minden sötét és forró.  Talán pontosan ebbõl kifolyólag nem tudom egy vagy tíz nap telt el, de végül is az úr magához hívatott.

A szolga tanácsára felvéve a kikészített sötét gúnyát sétálok be, kiélvezem ahogy cipõm sarkának kopogása hatalmas vízhangot ver a méltóságteljes márványoszlopokon. A terem végében impozáns, sötét férfi ül hatalmas trónusán.
Nat minden eddiginél mélyebb meghajlása mindent elárul számomra. Már tudom kivel van dolgom.

Magam is követem az arctalan ember példáját, meghajlok.

-          Mit akar tõlem? – vezetem fel minden kertelés nélkül.

-          Téged.

-          Nem lehetek a magáé, már másé vagyok.

-          Nem voltál másé és nem is leszel soha másé. Gyere ide…

Kérésének nem teszek eleget ám hirtelen egy nálamnál nagyobb erõ ránt erõsen magához. Akaratlanul is bukdácsolva, már-már az ölébe esve érkezem elé, a lendületen erõt véve markolok a trónus karfáira így visszanyerve egyensúlyom.

Kezeimre fog az övéivel, arcára tapasztja tenyerem. És hogy én hogyan reagálok? Mint eddig soha. Szemeim fennakadnak, ajkaim elnyílnak, reszketek. Látomásom van.
A múltam, a jelenem…talán a jövõm. Az õ jövõje, az õ múltja és az õ jelenje.

-          Elvették tõlem az erõmet….és te segíteni fogsz nekem visszaszerezni.

-          És ha nem…?

-          Akkor az életeddel fizetsz. Már az enyém, ne feledd…mikor levetetted magad a magasból és öngyilkosságot kíséreltél meg én mentettelek meg a halál karmai közül, ezért ettõl a pillanattól kezdve te az én szolgám vagy….adósom, ha úgy tetszik. így már minden világos?

Mint… a vak ablak. 

Míg ott napok, hetek, hónapok telnek el, itt röpke órák. Látom, ahogy fokozatosan leépül, elgyengül, teste és elméje felett a sötétség veszi át a hatalmat.
Pizsamás délibábként mászik fel az ablakpárkányra, ugrani készül...ennyi lett volna? Eddig bírta a szerencsétlen?
Az ég felé kiált, bele az éjszakába. Nekem szól, tudom, még ha nem is hallom szavait. Behunyja szemeit és leveti magát a mélybe. Meg akar halni, pedig még alig élt..ezt teszi az emberekkel a sötétség figyelõ szempárja, a bûntudat, a magány...megmenthetném...de ugyan miért? Azért az erõért, amit látni vélek benne? Nem szokásom megmenteni az embereket. Haszontalan lények, õ mégis más...izgatottan figyelem a tükörsima vízfelszínen keresztül, ahogy már csak centik választják el a haláltól. Látom fekete karmait, készek elragadni a fiú lelkét.
Döntöttem. Kell az a fiú, méghozzá élve!
A következõ pillanatban már mellette vagyok, õ behunyt szemmel lebeg elõttem, belefagyva a két pillanat közti térbe.
Végig nézek beesett, holtfehér arcán, szõke fürtjei lomhán szálldosnak, ahogy belekap a szél. Karjaimba veszem az eszméletlen fiút.
Az én világomban puha ágy vár rá, ébenfekete bútorok, hófehér falak és mélyvörös drapériák. Az egész kastélyban talán ez a legszebb szoba, bár nem az õ ízlésének való...fehér gyertyák sokasága gyullad meg egyetlen csettintésre, ezzel megvilágítva a szobát.

Mire magához tér, én már ismét csak tükrömön keresztül figyelem õt. Bátortalanul mászik le az ágyról és járja körbe a szobát. Talán azt hiszi ez a túlvilág...nos, hívhatjuk annak is, de akkor én vagyok maga a sátán.
Azt hiszem, jobb ha egy ideig nem mutatkozom elõtte, csak figyelek. Had higgye, hogy egymaga van az egész kastélyban.

Bátortalanul botorkál ki a folyosóra, ez a kastély olyan mint egy labirintus, úgyhogy eltart majd egy darabig, mire rám talál.

- Hivatott, gazdám?- szólal meg egy vékony hang. Az egyik árnyék szolgám az. Kifejezéstelen arccal fordulok felé, mire mélyen meghajol, majd felemeli a fejét. Arcát hófehér maszk takarja, testét földig érõ, fekete csuha. Homlokára a kettes szám van felfestve népem nyelvén, vörös tintával.
- Tartsd szemmel a fiút, légy segítségére amiben kell, vigyázz rá és teljesítsd parancsait- adom ki az utasítást. Meghajol és füsté válva eltûnik. Kell a fiú mellé valaki, aki szolgálja, akihez beszélhet, különben a végén teljesen megtébolyodik.
Nem telik el sok idõ, mire megtalálja a fiút. Mögötte ölt testet, majd kedvesen megérinti a vállát, mire a fiú ijedten fordul hátra, a falhoz lapulva szemléli a vonások nélküli alakot
- Ne félj, nem azért vagyok itt, hogy bántsalak- közelebb lépve szemléli a fiút- A gazdám küldött, mostantól a te szolgálód vagyok. Kérj bármit és megteszem..
-Ki vagy te?..- kérdi rémülten
- A nevem Nat- mutat a homlokára- mit szeretnél, kisgazdám?..

.oOo.

Nem nézem végig a jelenetet, otthagyom a vízzel töltött márványtálat és dolgom után indulok. El kell intéznem még pár dolgot, mielõtt az új játékszeremmel foglalkozhatnék...

Visszamegyek arra a helyre, ahonnét elhoztam a fiút. A mestere, vagy kije, már keresi õt, értetlenül járkál fel alá, miközben az egyik ruhadarabját szorongatja. Egy fiatal fiú lép mellé és a fejét csóválja. Most biztosan azt hiszik, hogy elszökött...vagy hogy elrabolták. Kivárom az alkalmat, míg a férfi egyedül lesz. Ugyan emberi alakban közel sem vagyok olyan feltûnõ, de még így is könnyedén kiszúrnak nagy tömegben is.
Mihelyt az éj leszáll, a férfi mögé lépek.
- Segíthetek, uram?- játszom a jóakaró fiatalembert. Ijedtében megugrik, majd mikor látja a jó szándékot az arcomon megkönnyebbülve sóhajt fel
- Ha a kopók nem találték meg, kétlem hogy neked sikerülne, hacsak nem vagy médium...
- Eltalálta, nem értek a jósláshoz, de talán van valamim, ami enyhítheti a fájdalmát- mielõtt szólhatna a fejére teszem a kezem. Felizzanak a szemei, a teste pedig rángatózni kezd. Nem ölöm meg, hisz akkor még inkább felfigyelnek az emberek..egyszerûen csak kitörlöm a fiút az emlékeibõl

Komor és mocskos ez a világ...
Romos kastélyom tróntermében üldögélek, onnan figyelem az emberek világát. Ostoba, halandó emberfattyak... csak mennek az orruk után, néznek, de nem látnak és csak pusztítanak, bármihez is érnek hozzá...
Az utóbbi hetekben feltûnt egy, aki némileg felkeltette az érdeklõdésemet. Nem nagy szám a fiú, de az erõ, amit birtokol, annál inkább. Talán nincs is teljesen tudatában, sõt, még használni sem tudja, de látom mi rejlik az elméjében...épp oly sötét, mint az enyém.

Érdektelen arckifejezéssel kelek fel omladozó trónusomról, majd indulok utamra.
Kastélyom akár egy megkövült emlék, leomlani készülõ kövei egyszerûen megállnak a semmiben és belefagynak a térbe. Szürke és fekete, az alatta elterülõ sivatag pedig a véráztatta föld és a rozsda színében játszik. Halott emberek alakjait felvevõ, kiszáradt fák, némelyik beszél, másik lángokból teremt lombot magának. Csontok és koponyák, törött, elszenesedett játékbabák terülnek szét lábaim alatt, a távolban pedig délibábok táncolnak. Fekete, csuklyás lelkek õk, melyeket én ejtetten foglyul annak idején... mára már semmi nem maradt belõlük.
Hatalmas hegyek lebegnek felhõk módjára a fejem felett, lomhán, ráérõsen vonulnak, minek sietni, hisz nem kevesebb mint az örökkévalóság vár még rájuk.
Megunva a sétát kitárom hatalmas, megviselt fekete szárnyaim és egyetlen csapással a magasba emelem magam.
Szeretek repülni. Valahogy a régi idõkre emlékeztet, mikor még messze innen, abban az otthonunknak nevezett világban éltünk mindnyájan.
Néha kicsit bánt a tudat, hogy már nincsenek, hisz voltak akiket szerettem...volt családom, barátaim, kedvesem...de ez már a múlt. Minek siránkozni egy olyan faj után, mely már rég halálra volt ítélve.
Egy rúnákkal televésett sziklapárkányra szállok le végül, majd elõ húzom kardomat és rést vágok a térben. Ideje meglátogatnom az emberek világát...

.oOo.

A következõ pillanatban már Franciaország macskaköves utcáit járom.
Külsõm itt egészen emberi, melyen az egyedüli furcsaság talán csak a smaragdzöld szempár és a kihívó öltözék.
Az emberek meg sem próbálják rejtegetni kíváncsiságukat. Kikerekedett szempárok, halk, suttogó hangok kísérnek végig a fõutcán, de akárhányszor rájuk pillantok zavartan fordulna el másfelé... mint ahogy vártam tõlük.
-Mercury...- ismerõsen csengõ, halk nõi hang... ezek szerint rám talált. Érzem, hogy hideg fut végig a gerincem mentén... hátborzongató, valahogy mégis élvezem ezt a vérfagyasztó érzést. Lassan fordulok a hang irányába, mintha csak a tájat szemlélném, arcom steril, érzelemmentes.
- Terra... hát rám találtál- mosolyogva biccentem oldalra a fejem. Bár õ maga a földdel vált eggyé, az utóbbi évtizedekben- vagy mondjam inkább, hogy az utóbbi pár látogatásom alkalmával- testet alkotva magának megjelenik elõttem azzal a céllal, hogy végezzen velem.- jól áll a fehér, bár a hajszín kevésbé- jegyzem meg gúnyosan.
Az elõttem álló, apró szõke lány elmosolyodik, majd szelíd tekintete hirtelen vérfagyasztóvá válik. Ez a törékenynek tûnõ, valójában nem létezõ test egy vagyon is veszélyes lényt takar. Lassan emeli fel karjait, majd a megidézett vibráló körökbõl egy legyezõt és egy korbácsot húz elõ. Egyetlen suhintásával kelt földrengést, ezzel letarolva a fél utcát.
Könnyedén ki tudnék térni elõle, ha a saját világomban lenék, de itt...még repüli sem tudok.
Mint egy egyszerû szalmababát, úgy vág a falhoz, és ha nem nyitnék idõben átjárót és tûnnék el, minden bizonnyal komoly sérülést szenvednék.
- Elõlem nem menekülsz!- morran fel, ártatlan, gyermeki arca eltorzul, szemfogai kiélesednek és a bõre márványossá halványul.
- Hát jó...- sóhajtok fel.
Felkelek, majd egy szempillantás alatt mellette termek és a nyakánál fogva vágom a földhöz. Hallom, ahogy a gerince megroppan és a háttérben valaki felsikolt. Ostoba népség..
Egy pillanatra emelem fel csak a fejem, a kis szuka felém suhint fegyverével, végig vágva ezzel a hasamon és a mellkasomon. Üvöltve ugrok hátrébb, kezemet a sebre szorítom, de nem veszem le róla a tekintetem... még egyszer nem követem el ezt a hibát.
Felkel és leporolja magát, majd újra támad, de mielõtt korbácsának vége elérne hozzám, kaput nyitok a térben és eltûnök. Sokáig nem rázhatom le így, de annyi talán elég, hogy idõt nyerjek...

.oOo.

A következõ pillanatban egy apró, sötét helyen érek földet...
A sérülés úgy tûnik nagyobb, mint hittem... nem csak a térben, de az idõben is ugrottam, ráadásul nem tudom hol vagyok.
Ahogy próbálok talpon maradni szinte mindent leverek ami az utamban áll, ezzel nagy lármát csapva. Biztos pontot keresek, de hiába..
- Te meg...hogyan?!- halk, ijedt hang szûrõdik a sarokból, majd mikor oda kapom a tekintetem egy ijedt szempár szegezõdik rám. Felegyenesedek, már amennyire a fájdalom engedi, majd a szempár tulajdonosára nézek. Rémült arcú, szõke fiúcska...az a szõke fiúcska, akit már egy ideje figyelek. Mosolyra húzódik az arcom, majd felé indulok, de mielõtt elérhetném zajt hallok. Ajtó nyikorgást és beszûrõdõ fényt, de mire a telihold fénye hozzám is elérne kaput nyitok és eltûnök.

.oOo.

Trónusomon ülve, immár begyógyult sebekkel figyelem, ahogy pár halandó beront a fiú szobájába, majd kérdezik mi történt. Õ csak forgolódik zavartan, nem is mond semmit...most már biztos...meg kell õt szereznem magamnak. Bármi áron!

- Állj csak meg - keze mellett szavai is megállásra késztetnek. Félelemtõl csillogó szemeim viszont bizonyára összezavarhatták, mert lassan, bizonytalanul keresi a szavakat, az indokot, hogy miért is kellene megállnom. - Megmentettelek, és... közben... Szóval nekem...

Hirtelen sikolt fel, amire összerezzenek egész kicsire. Még két ilyen, és itt helyszínen meghalok szívinfarktusban!

- A vállam megint - sziszegi, nekem meg mintha valaki a tarkómra csapott volna, hogy te marha, ez neked is eszedbe juthatott volna. - Nem néznéd meg, hogy mi lehet? - kérdezi.

- Rendben - vágom rá, ez nem kérdés, nekem szó szerint kötelességem, de egyébként is tartozom neki ennyivel, hiszen bizonyosan miattam sértette meg, remélem, nem komoly. Még jó, hogy már megint közel lakom... - Gyere, átkötöm - indulok meg, mint a gõzös, nem is figyelve senkire és semmire. Csak egy idõ után jut eszembe, hogy azért meg is várhatnám talán, vagy valami hasonló. Illene …

Hátrafordulva valóban rá kell ébrednem, lemaradt, de ami riasztóbb, hogy a sebe vérzik, és még piszkálni is kezdte, mint egy rossz gyerek. Érezheti is a bûnét, mert olyan bociszemmel néz, hogy bármelyik kölyök megirigyelhetné tõle a rendelõben.

- Már vérzik is - állapítom meg a nyilvánvalót, õ pedig sziszeg, biztosan fájhat. - Mindjárt ott vagyunk, tarts ki - ragadom meg a rossz kis mancsocskát, amely birizgálni akarta, és ezzel bacikat akart juttatni a nyílt sebbe.  Az ártatlan érintés mégis kissé zavarba hoz, és örülök, hogy elõre siethetek, és vonszolhatom magam mögött, legalább nem feltûnõ zavarom, s erõfeszítéseim, amelyekkel elhessegetem a felbuggyanó gondolatokat. Mert egyre csak az zakatol a fejemben, hogy én az elõbb õt tök spontán, csak úgy, minden különösebb indíttatás nélkül, egyszerûen csak.. hát, megcsókoltam... Bár legalább nem használtam a nyelvem... Merjem pozitívumnak számolni?!

* * *

Olyan nosztalgikus. Ismét a fürdõben vagyunk, és ismét küzdenem kell vele, hogy végre beköthessem ezt a nyavalyás sebet, csak én vagyok kissé részegebb, mint voltam, õ meg élénkebb.

- Ha még sokat ficeregsz, ki foglak kötni - elégelem meg az egészet sokadjára, és szólok rá erélyesebben ismét.

- Ez az baby, csak keményen - bohóckodik, de eleresztem a fülem mellett. Mikor kezd rajtam úrrá lenni a másnaposság érzése, egyébként sem vagyok humoros hangulatomban, de ezeket a vicceket már hallottam eleget, és most egyébként is érzékenyen érintenek , így inkább még csak értelmezni sem vagyok hajlandó õket. Helyette elvégzem az utolsó simításokat, hogy végre kissé messzebb “menekülve” rendezhessem önmagam odabenn. Mert a szívem még mindig kalimpál, mint a marha, és a gyomrom gombóca csak minimálisan engedett, s ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy szorosan hozzábújjak, de ez nem normális!...

- Vacsorázunk? - a hangja tele van kétségbeesettséggel, vagy csak én képzelem bele? Nem tudok már semmit, ezért is válaszolok kényszeredett bólintással. Tudom, hogy megint én vagyok, aki érthetetlen, akin nem lehet kiigazodni, és megint undok vagyok, épp, mint mikor kidobtam, pedig nem akarom magamra haragítani, de - minden bizonnyal a sok alkohol miatt - képtelen vagyok igazán kordában tartani saját magam.

- Állj meg a kurva életbe! - ordít rám végül. Sóhajtok, nem akartam túlfeszíteni a húrt, gyorsabban kellett volna iszkolnom, nem törõdve vele, hogy egyértelmû, menekülök. - Ha nem hallgatsz végig, vagy nem mondod el, mi a bajod, kikötözlek, és akkor már muszáj lesz.

Kiakadt, ha nem üvöltene is hallanám. Magabiztosságot erõltetve magamra fordulok meg, mintha semmi sem történt volna az ég adta egy világon.

- Mit akarsz mondani?

- Nem olvastad a levelet?  - felel kérdésre a kérdéssel, mire kényelmetlenül oldalra pillantok egy röpke pillanatra. Miért olvastam volna? Fájt így is a rideg valóság épp eléggé, de nem akarom, hogy tudja, mennyire. - Nem, miért? - felelem hát szûkszavúan.

- És ennek ellenére nem érdekel, hogy miért léptem le, vagy mi történt? - kissé elsápadok. Megint úgy érzem magam, mint korábban a másik kérdésekor. Mi lehet a helyes válasz? Kevésbé meggyõzõdésesen kezdek bele a korábban már hangoztatott szövegbe: - Mondtam, megértelek, és én...

- Fejezd be, a rohadt életbe már, komolyan! - ordítja le képletesen a hajam, s nem kell kétszer mondani, sírig némulok. - Nem azért léptem le, mert nem éreztem itt jól magam, vagy nem viselted gondomat, vagy nem tudlak elviselni, vagy akármi! Azért mentem el, mert. Egy. Féltelek, a fenébe is! Akármennyire nem veszel komolyan, vagy nem hiszed el, engem üldöznek, és ha megtalálnak itt, engem is megölnek, meg téged is, de gyanítom, téged elõtte véresre kefélnek! És ezt nem akartam! -  csak pislogok, felfokozott fantáziámban a képek megélénkülnek, s nem is olyan nehéz elképzelni a közelmúlt történései alapján.  Mégis, a csúnya ismeretlen orosz maffiózó helyére észrevétlen kerül Evans arca, ami ismét néma sikoltásra késztet a saját fejemben, és gyors pislogásokkal törlök “táblát”.

- Akkor miért voltál ma ott? - Jó ez a kérdés egyáltalán ide? Mintha felelõsségre vonnám, pedig iszonyat hálás vagyok, ráadásul az megint csak véletlen volt, ha jól sejtem.

- Mert baszd meg - feleli is tömören, de meg is érdemlem. - Kettõ - folytatja inkább elõbbi gondolatmenetét: - Amikor azt mondtad, hogy szerinted két pasi között a szerelem abnormális, összetört bennem valami, ugyanis tény, még nem vagyok beléd szerelmes, de az elsõ pillanattól fogva izgatod a fantáziámat - csak nézek rá, és kezdem magam annak a gyíknak érezni, aki úgy védekezik a veszély ellen, hogy megmerevedve halottnak tetteti magát, épp csak én szobrozom inkább. Mert a vallomás ledöbbent. - Azóta, hogy felszedtél az utcán, és idehoztál, akarlak téged - engem? Akar? Tessék? - Akarlak érinteni, csókolni... - közelít, s minden egyes centivel kétszeresére nõ a pulzusszámom. - veled lenni, de nem tudtam, hogy mennyire vagy vevõ a dologra - Ahogy elõttem áll, s ajkai sóhajra nyílnak, az ájulás határán delejes bûverõbe esve nézek rá. - Nem tudom, mik a terveid a nemi identitásoddal kapcsolatban, de... - már csak félig figyelek szavaira, agyi kapacitásom javát lefoglalja saját dübörgõ szívem, a bizsergés, amely a gyomromban kél ujjai érintésére, s az ajkairól születõ, suttogó szavak leheletének csiklandozása nyomán belül ébredõ remegés. - De én akarlak téged - pecsételi meg mondanivalóját határozott, éhes, heves csókkal.

Két tenyerem szinte azonnal mellkasának feszül, ahogy nyelve kutakodón próbál utat törni. A tervem az volt a mozdulattal, hogy eltolom magamtól, de végül csak rámarkolok erõsen a felsõjére, abszolút szabad utat engedve számára, csak az agyam pislákol halkan kapálózva, hogy ez így nem jó, nem helyes, mert nem igaz, mert én nem vagyok sem homo sem bi. Vágya mégis mintha átragadt volna rám is, képtelen vagyok igazán, a szívem mélyébõl tiltakozni, csak állok, s remegve, rendszertelenül dobogó mellkassal kapaszkodom, s zihálva kapok levegõ után, mikor ajkaink végül elválnak, s tovább kalandozik velük a nyakam ívén, s egyik keze a derekamra fonódik, hogy szorosan tarthasson, másik pedig hajamba túrva kényszerít gyenge erõszakkal arra, hogy félredöntsem a fejem.

- Ehh... - próbálkozom meg a nevével, de bennem marad a szó, mert lába utat fúr magának, s végigdörzsöli férfiasságom, s szégyen, nem szégyen, eme mozdulata nem marad hatástalan. S ezt pontosan érzi és tudja õ is, szeme magabiztosan villan, s ismét megostromolja ajkaim, eddig derekamon pihenõ ujjait az ingem alá csúsztatva. Összerándulok, mikor csupasz bõrömhöz ér, de érintése nyomán forróság önt el. Ám alattomosan nõ bennem más is, s amikor a gyomrom, elõjelzésként összerándul, eddig felsõjét markoló ujjaim engednek szorításukból, hogy durván lökjem el magamtól, s mielõtt bármit kérdezhetne vagy tiltakozhatna, a felesleges alkoholmennyiség egy részét a wc-be pakolom.

Jó öt perc, mire a gyomrom úgy ahogy lenyugszik, s reszketõ  lábakkal végre újra kiegyenesedem. Szánalmasan festhetek...

- Sajnálom - suttogom zavartan lépve a csaphoz, hogy megmossam az arcom. Nem merek ránézni. - Tényleg sokat ittam... - kapkodva emelem le a polcról a szájvizem, s egy kortynyival végre elûzöm számból a kellemetlen ízt. A többit viszont majdnem kiborítom, mikor ellentmondást nem tûrve ismét körbeölel, gond nélkül nyúlva mindkét kezével az ingem alá.

- Én... - húzom magam kisebbre, paradox módon testéhez préselõdve menekülve el ujjai elõl. - büdös vagyok...  meg kellene fürdenem...

- Rendben - feleli, s a fülembe nyal ingerlõn. Miért érzem úgy, hogy ez egyfajta figyelmeztetés is egyben, hogy hiába kapálózom, nem menekülök? Kezei eltávolodnak a bõrömtõl, s egyszerûen szétfeszítik az inget, szegény anyag szakadva enged, de elkapom, s magamhoz szorítva kiáltok rá, mint a rossz gyerekekre. - Te meg mit csinálsz? - de nem zavartatja magát, bár arrébb léptem, követ, s miközben lefejti kezem az anyagról, s kifejt belõle, mély hangon csak ennyit felel: - Ruhában nem lehet fürdeni.

- Nem nagyon... - kell egyetértenem. Mélységes pír önt el, mikor  - istenem, egy hét leforgása alatt immáron másodszor! - fejti le rólam az övem újabb csókkal bódítva el.  Az anyag végigsiklik a lábamon, s könnyedén kap fel, hogy beállítson a zuhany alá. A víz azonban még korai lenne, hiszen van egy alsógatyám is... Nagyot nyelek, ahogy elõször tekintetével, majd ajkaival s nyelvével fal fel teljesen. De a legnagyobb meglepetést az okozza, amikor még sem szabadítva igazán az alsónadrágomtól, máris szájába veszi. Hajába markolva döntöm a hideg csempének a fejem, s megilletõdött morranás szakad fel belõlem, a lélegzetvétel olyan hirtelen nehezedik el, hogy eddig rendezett légzésem már csak egyenetlen zihálás. Basszus, sokkal jobban csinálja, mint bármely ideiglenes barátnõm eddigi életem során...

Kis idõ múlva elégedetten simít végig merevedésemen, majd tekintetével igézve hagy magamra, hogy míg én remegve  próbálom magam összeszedni darabkáimból, õ módszeresen és gyorsan szabaduljon meg ruháitól, s nyissa rám a vizet. Ahogy a vízcseppek végiggurulnak a meztelen testén, akaratlanul vonzva a tekintetem, felsóhajtok. Fogalmam sincs, mit is csinálok, de egy porcikám sem tiltakozik igazán, sõt ujjaim bizonytalanul megindulnak , majd végigrajzolják az egykor félelmetesen komoly sérülés nyomát, mely nyakától egész mellkasáig húzódik, s amelynek egy részét ugyan már láttam, de most elõször figyelem meg igazán minden részletét. milyen sok varrásnyom. Sokáig tarthatott összeölteni...

Keze az kíváncsi ujjaimra kulcsolódik, s közelebb lépve vezeti lejjebb, a cél nem egyszerûen a férfiassága, bár már ennek érintésére is elsápadok, majd teljesen elvörösödöm, hanem az enyém is, amelyet hozzáfog, kezemmel a sajátjához, s mintha csak tanítani akarna, kezdi el kényeztetni mindkettõnket lényegében velem.

- Evans... - tapasztom kis szünetet kérve némán tenyerem a mellkasára, lihegve meredve szégyenlõs mosollyal csak úgy elõre, határozottan nem nézve sehova. Nem vagyok hülye, orvosit végeztem, tudom, mi fog történni, azt is tudom, hogy fog történni, mert bár sosem keveredtem még homoszexuális viszonyba, pontos képem van arról, õk hogyan is “intézik” az ilyen jellegû dolgaik, mégis... Az elmélet és a gyakorlat két külön dolog...

- Mi az? - morogja durván, késztetve, hogy riadtan és még szégyellõsebben pillantsak rá.

- Én még soha... szóval nem igazán... - tök hangulatgyilkos és kínos, de mégis valahogy ki kell nyögnöm. - Nem tapasztaltam még semmilyen formában, milyen is az anális szex...

- Ne aggódj miatta - legyinti le a dolgot szavakkal, de ez akkor sem ilyen egyszerû, és nem is hagyom magam.

- De aggódom! Mert nem akarok fájdalmat okozni amikor majd... beteszem... még csak síkosító sincs itthon... - sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen dolgok hagyják el majd a szám...

- Hasse - néz rám komolyan. Már amennyire ki tudom venni. - Ha meg akarlak fektetni, nem fogok ilyen aljas eszközökhöz folyamodni. Esetleg begyógyszerezlek vagy álmodban kikötözlek, de ha szarul vagy, nem inzultállak, szóval nyugi.

Hülyén érzem magam. Az egész szituáció úgy jön le, mintha egyedül én gondoltam volna valami extreperverz gusztustalanságra. Végtére is Evans is férfi, miért akarna bármi olyat? Eleve azt sem értem, nekem hogy  fordulhatott meg ilyen eszement badarság a fejemben?

Így hagyom, hogy lefejtse rólam tiltakozó kezeim, majd a nadrágom. Milyen hûvös van, egész fázom... De a szívem felmelegíti, ahogy gondosan betakar, majd mellém vackolódik. Sosem törõdött velem ilyen odaadón anyámon kívül senki...

* * *

Észre sem vettem, mikor aludtam el, csupán azt érzékelem távoli ingerként, mintha valaki a combjaim simogatná...

- Mit csinálsz?  - érdeklõdöm félálomban ideiglenes hálótársamtól. Lehet, megint a barátnõjével álmodik...

- Mi.. Mit? Semmit, aludj! - felel kissé emelt hangon, miközben feláll. Talán valami rosszat tettem?

- Hova mész? - kérdezem félénken.

- Sokat kérdezel, mondom. Aludj!

Nem akarom felidegesíteni, ezért inkább az orromra húzom a takarót, s megpróbálok engedelmeskedni. Nem esik nehezemre, fél másodperccel késõbb már újból az álmok világában kalandozom békésen.

* * *

Mikor ismét felnyitom a szemem, a függönyön már keresztülverekszi magát a kintrõl beömlõ fény. Nyújtózkodva pillantok oldalra, de csak az üres, összevissza gyûrt, szomorú lepedõ pillant vissza rám. Gyorsan ledobom magamról a takarót, s ahogy vagyok, kivágtatok a nappaliba. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkam, mikor meglátom a kanapén. Azt hittem, lelépett...

hogy visszanyerem lélekjelenlétem, s elhessegetem a magány felderengõ gomolyfelhõjét, szigorú morcosság tölt el, s csípõre vágom a kezem, ahogy lassan ébredezni kezd. Jelenlegi állapotában nem kellene bárhogy csak úgy elaludnia. az hiányzik még, hogy megfázzon!

- Nem jöttél vissza - “dörgöm”.

- Wow, micsoda észrevétel, zsenikém - pillant rám, s már épp megszidnám a nagy szájáért is, mikor folytatja: - ha nem viszed a farkadat az arcomtól, akkor letépem a gatyát, és tényleg megduglak.

Kijelentésére megsemmisülten vörösödöm el, s zavarom leplezendõ kuncogni kezdek. Hogy tudja ilyen hatásosan leszerelni minden szigorom rögtön ébredés után? Így nem is firtatom sokat a dolgot, megjegyzem szellemessége lenyûgözõségét, s már témát is váltok.

- Tojásrántotta reggelire? - nyomás a konyha! Rövid idõre fedezéket nyújt.

- Jól vagy? - állít meg a hangja, s értetlenül pillantok rá. -Mármint este... - konkretizál, mire leesik, hatalmasat koppan is.

- Ja, igen, köszönöm, jól vagyok - mosolyodom el. Félelmetes, hogy milyen természetességgel vált alpári bunkóból gyöngéd és gondoskodó angyallá. Na de reggeli, ha már arra tereltem a szót, neki is illik állni. Tojás? Megvan. Serpenyõ? Hova is dugtam? Áhh, itt vagy te kis huncut! Olaj? Uhh, nincs túl sok, majd ne felejtsek el venni. Tál elõkészítve, vegeta a polcon.

- Hasse - töri meg a csendet hirtelen. - Mit tennél, ha egy pasi vallana neked szerelmet?

Rémülten fordulok meg. Biztosan félreértette a tegnapit... De én nem vagyok meleg, ettõl nem kell tartania. Az csak úgy... Nem is tudom, miért fordult meg a fejemben. Talán mert mindig ilyesmikkel viccelõdik. Miz mondjak? Mi a fenét mondjak?

- Hát... kinevetném, azt hiszem - blõdség, teljesen lefagynék. Mondjuk csak akkor, ha komolyan venném... Lehet, hogy tényleg kinevetném? - Mármint - hessegetem el a gondolataim, s próbálok értelmes magyarázatot keríteni a dolgoknak. - két férfi között az ilyesmi szerintem életképtelen - kezdõdõ gyomorideggel fürkészem, hogy reagál, de meg kell nyugodjak, teljesen semleges.

- Hmmm, ez okos ötlet, köszi - he? Lehet, hogy neki vallottak szerelmet, s csak úgy megkérdezte egy harmadik fél véleményét? De ha így van, a helyes válasz többféle lehet, hiszen sok múlik azon, mit érzett, mikor a másik megvallotta érzelmeit. Mert ha nincs ellenére, és tudná szeretni, akkor végül is miért ne, én nem ítélem el a meleg párokat, nekik is joguk van szeretni egymást. Bár én még mindig nem tudom elképzelni, hogy én és egy férfi úgy...

Á, a tojás, a fenébe! Kapkodva kezdem kavarni, és fintorogva konstatálom, kissé leégett, míg én a gondolataimmal hadakoztam. Fene vinné el! Annyira el vagyo foglalva eme újkeletû problémával, hogy szabályszerûen összerezzenek, mikor ismét megszólal.

- Hozol nekem a boltból egy újraírható dvd-t?

- Reggeli után... - felelnék, de közbevág.

- Azonnal kellene - már megint olyan furcsa, de olyan nagy szemeket mereszt rám, hogy mondhatnék nemet? Megadón bólintok, s már veszem is a cuccom, felkapva magamra valami ruhát.

- Oké, akkor sietek vissza, addig ne csinálj semmi rosszat - mosolygok rá, majd a sapkám a fejemre nyomva lépek ki a lakásból.

Vagy jó tíz perce sétálok, mikor elrévedésembõl feleszmélek: basszus, a pénztárcám otthon hagytam! Rohanva teszem meg a két utcányi távolságot visszafelé, s mire a kapuhoz érek, majd meghalok, így kissé megpihenek, hogy levegõhöz jussak. Mikor nagyjából rendezõdik az állapotom - lehet, nem ártana némi mozgás, mert az állóképességem a béka segge alatt leledzik valahol jó messze - benyitok.

- Képzeld, olyan lökött vagyok, itt hagytam a tárcám... - közvetítek rögtön, de a szó az ajkaimra fagy, mikor szembe találom vele magam. Még a vak is láthatná rajta, épp indult volna. Megütközöm, s hirtelen vacogtatóbb, maróan fagyosabb szél süvít keresztül a mellkasomon, mint amilyen odakinn valaha is tudna.

- Hasse...

Nem akarom hallani! Kezem reflexbõl tapasztom a szájára, s beleremegek az erõlködésbe, hogy visszatartsam könnyeim, s mosolyt kényszerítsek magamra.

- Nem kell mentegetõznöd. Hisz akkor mész, amikor szeretnél... Tegnap már mondtam, nem tartóztatlak. Két nap múlva keress fel egy orvost, hogy a seb rendben van-e, és reggel-este cserélj kötést - hadarom, miközben lényegében kitolom a lakásból. - Ég veled! - vágom rá mosolyogva az ajtót, majd egy mozdulattal elfordítom a kulcsot, s a nappaliba rohanok, ahol benyomom a cd-lejátszót, és maximumra veszem a hangerõt. A hangszórókból szinte azonnal felcseng Debussy: A kis néger címû mûve, belõlem pedig elemi erõvel tör fel a zokogás.

* * *

Ez a reggel az egész hetemre rányomta a bélyegét. Betegszabadságot vettem ki, s azzal töltöttem az egész hetet, hogy a négy fal között bámuljam a plafont, s dübörgessem a különféle komolyzenei összeállításaim. Jobbára önpusztítottam magam, ahogy ma is. Ezredszerre pörgetem végig a gondolatok árját, mert csak erre tudok koncentrálni. Az alap gondolat egyre az: valóban ilyen borzasztóan elviselhetetlen vagyok?

Az emberek a közvetlen közelembõl valahogy mindig kikopnak. Ki elõbb, ki késõbb, de nyomtalanul tûnik el, mintha itt sem lett volna sosem velem. Mit rontok el? Én csak barátkozni akartam... Felügyelni a gyógyulását, s cserébe kiélvezni, hogy itt van, hogy megtölti az üres házat...

Buta vagyok, akárhogy gondolkodom, ugyanide lyukadok ki. Hiszen kétszer is furcsán kelt álmából, s összetévesztett a szeretõjével, esetleg a feleségével. Minden bizonnyal udvariasságból hazudta, hogy szívesen marad. Lényegében, bár épp ellenkezõjét állítottam, ráerõszakoltam, hogy maradjon. Ráerõszakoltam kedvességemmel, mert így nem volt szíve megbántani, s elutasítani. Ha másképp csináltam volna, talán idõnként beugrott volna meglátogatni, de így teljes mértékben megértem, hogy soha többé látni sem akar.

Fáradt sóhajjal fordulok oldalra. Most nem zavar a föld hûvössége, az sem, hogy lassan reszketek, annyira fázom, csak bámulom a szemközti falat réveteg szemekkel. De legalább már nem bõgök, mint valami elkényeztetett óvodás. Eszembe jut, hogy penderítettem ki lényegében. Olyan aljas vagyok... Biztos bûntudata volt. Bár bocsánatot tudnék kérni! Bizonyosan könnyebb lenne elengednem a gondolataim közül...

Hirtelen egyenesedem ülésbe. Nem búslakodhatok itt, magam emésztve! Ha kimozdulok, talán jobb lesz. Hátha most majd belefutok valakibe, aki majd nem hagy magamra.

* * *

- Hé doki, nem lesz már elég? - kérdi jóindulatúan a csapos, én mégis sértésnek veszem.

- Nem... én még bíííírom!... Még egy kört! - artikulálom förtelmes svédséggel, be nem vallottan seggrészeg állapotban. Ahogy megkapom, azonnal rá is vetem magam mohón, s egy húzásra benyakaltam az újabb felest.

- Csapos! Még egyet! - vágom a poharat ismét az asztalra, majd ezzel a lendülettel sikerül lefordulnom a székrõl.

Két fickó kapar össze, majd biccentek a csaposnak, de a férfiak már nyugtatgatják.

- Majd mi hazavisszük a dokit. - Egy darabig hisztizek, de mire az ajtóhoz érünk, már nagy vidáman ecsetelek nekik badarságokat össze-vissza.

Azonban nem jutunk messzire, csupán a legközelebbi sikátorig, amikor is arra “józanodom” kissé, hogy az egyik ház falának csapódom, s undorítóan szeszszagú ajkak préselõdnek ajkaimhoz, s miközben egyikük lefog, másikuk máris a nadrágomból próbál kihámozni.

Harapok, hogy szabadulhassak a visszataszítóan hányingert keltõ íztõl, de arcom fájdalom tölti el, ahogy pofán vág, s a földre zuhanok. Felsikoltok, ahogy kezeimre lép, s életemben talán elõször fog el rettegés, amikor a fagyos éjszakai levegõ, valamint a hó metszõ hidege az alfelembe mar, s újabb zipzárhang kél párás sóhajok közt. Könyörgök, rimánkodok, majd ordítással próbálkozom, de újabb pofonnal csendesítenek el, könnypatakot fakasztva szemeimbõl.

A nyomás a lábaimról, a nekem feszülõ test melege, súlya, jelenléte váratlanul válik köddé. Elkerekedett szemekkel meredek csupán a lábakra, amelyek egyike kegyetlen precizitással és brutális erõvel rúgta fejbe erõszaktevõm, megszabadítva a lehetõségtõl, hogy egy ujjal is hozzám érjen. A másik sem jár jobban, a kukák fájdalmas elégedetlenséggel csörömpölnek föl, ahogy elkaszálja õket, miután a lábakhoz tartozó ököl reccsenve mélyed az állkapcsába. A könnyek az arcomra fagynak, s bizonytalan megdöbbenéssel pillantok az alakra, aki a kezét nyújtja felém. Annyira rákoncentrálok nem is veszem észre, támadóim jobbnak látják elkullogni sebeiket “nyalogatva”.

- Evans? - kapaszkodok meg a kézben, s amint álló helyzetbe érek, nem foglalkozva öltözékem “rendetlenségével”, ölelem át boldogságtól ismét felbuggyanó könnyekkel, egész hozzá simulva, majd ösztönszerûen fûzöm nyaka köré kezeim, s egyszerû csókot nyomok az ajkaira. Ám mikor alkoholgõzös agyam felfogja, mit is mûvelek, vörösödve hátrálok, s ideges kapkodással rántom magamra a nadrágom rendesen, s azonnal magyarázkodni kezdek.

- Nem tudom, mi ütött belém, sajnálom. Ne értsd félre, én nem vagyok homoszexuális, vagy ilyesmi, csak talán kissé többet ittam a kelleténél, és annyira megörültem neked, mert bocsánatot akartam kérni, amiért olyan gyerekes voltam múltkor, és biztosan megbántottalak vele, hogy csak úgy kipateroltalak a lakásból, tényleg nagyon bánom, és most még hálával is tartozom, amiért megmentettél. Nem tudom, mi ütött beléjük, pedig rendes fickók általában és... - hadarom, de azonnal elnémulok, ahogy egy lépést tesz felém. Furán reszketek, mint a sarokba szorított nyúl, mégsem érzem azt, hogy mindenképp egy ragadozó lenne az, akivel szembenézek, a szívem mégis gyorsan kalapál, és magam sem értem saját magam. - To.. további szép estét! - menekülnék, futnék, szaladnék az események kezembõl kisikló árja elõl, de megragadja a csuklóm. A gyomromba gombóc költözik, s másodszor érzek félelmet, épp csak ez most nem rettegésszerû, hanem csupán zaklatott, összezavarodott szorongás. Istenem!  A mai nap valahogy nem az én napom...

Nagyot nyújtózom, ahogy végre kikászálódom az ágyból, de azonnal végig is simogat kellemetlenül hideg ujjaival a csípõs levegõ.

- Nem fázol? - érdeklõdöm mosolyogva, mert lehet, feljebb kellene venni a fûtést. Õ válaszul csak ledobja magáról a takarót, és kijelenti: - Merevedésem van.

Tekintetem önkéntelenül is férfiasságára vándorol. Hát, van neki, nem is kicsi.

- Igen, ez teljesen biztos - nyugtázom a diagnosztizálásának helyességét ismét a szemébe nézve.

- Gyere ide - utasít, én meg csak nézek rá. Jutalmam egy türelmetlenebb felszólítás: - Mondom, gyere ide.

- Miért? - jut el az agyamig, hogy valószínûleg megint csak gondoltam a kérdést, s ki nem mondtam.

- Mert nincs kedvem elmászni oda, visszadobni téged az ágyra, kikötözni és megerõszakolni. Szóval gyere szépen ide.

Pislogok egyet, mielõtt felnevetnék. Jól van, nem lesz vele gond, ha már van ereje a perverz vicceihez, akkor túléli a váll-lövést.

- Milyen vicces vagy - kuncogok még mindig kifelé menet a szobából. - A fürdõszobában leszek, ha kellenék - tûnök el derûsen az ajtó mögött, hogy rendbe szedjem magam, s valóban felhúzzam a nyúlcipõt, és elinduljak dolgozni.

Arcmosással kezdem, ahogy mindig, mert a hideg víz mindig felébreszt. Aztán a fogam mosom meg, mert úgysem fogok reggelizni, csak majd valamikor a rendelõben, ha sikerül, két páciens közötti lyukas másodperceimben. Vagy majd “regebédelek”, az is be szokott válni.

- Hasse... - jelenik meg az ajtóban. Gyorsan öblögetek egyet, s felegyenesedve figyelek rá. - Tudom, hogy nem nagyon érdekel, de jó lenne, ha nem vernéd nagy dobra, hogy itt vagyok, oké?

- Miért? - törlöm meg a szám.

- Mert ha elkezdenek keresni, ide is eljönnek majd, és nem akarom, hogy bajod legyen.

Annyira édesen komoly, egyszerûen kikényszeríti belõlem a nevetést.

- Megint olyan vicces dolgokat mondasz - filmet kellene rendeznie vagy krimiket írnia, nagyon jól nyomná az összeesküvés-elméleteket. De nem kellene aggódnia, sokféle alak megfordul a rendelõmben, de senki nem bántott még sosem, nem hinném, hogy épp az õ “orosz maffiája” kezdené ezt el. - Mit hozzak haza ebédre? - érdeklõdöm inkább, udvariasabb és kellemesebb mederbe terelve a beszélgetést.

- Magadat, angyalom - hagy faképnél, s nekem megint erõsen kell koncentrálnom, hogy mosolygásom ne forduljon át újabb hahotába. Játsza a mogorvát, miközben végig úgy bókol, mintha valami szûz leány lennék, akit vicces fülig pirítani viccesen csipkelõdve. Bolond, de azt hiszem, kedvelem.

- Akkor azt hiszem, brokkolit hozok - közvetítem a végeredményt, szintén elhagyva lassacskán a fürdõszoba szentélyét.

Ahogy kilépek, ismét megszólít: - Mondd, Hasse - megállok, s ránézek. - Tudsz nekem venni valahol egy eldobható mobilt? Vagy tudsz egy helyet, ahol vehetek?

- Hát... - gondolkodom el. - nem tudok ilyen helyet. De ha telefonálni akarsz, itt az én mobilom - nyúlok a zsebemhez, hogy aztán rájöjjek, a ketyere valahol az ágy mellett van. Az is csak arra való, hogy idegeskedhessen mindenki, hogy nem veszem fel, mert sosincs nálam... Õ azonban tiltakozólag rázza meg a fejét.

- Ha kiszagolják és lenyomozzák a hívást, szarban leszünk.

Már épp megemelném a szemöldököm értetlenkedve, mikor leesik. - Ja, igen, a maffia - mosolyom jóindulatú, rendben, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, belemegyek ebbe a játékba. Nekem végtére is mindegy.

- Egy a mázlid - lép közelebb fenyegetõen, s a falnak szorít, ujjait a nyakamra tapasztva. Könnyedén fojthatna meg, ha akarna. - Nem bántok szépségeket, esetleg dugás után - leheli ajkaimra, de ha azt hiszi, ennyi elég ahhoz, hogy megrémisszen, hát nagyon téved. Ugyan már, ha be lehetne ilyenekkel etetni, nem itt dolgoznék, hanem egy elit magánkórházban valahol Stockholm gazdagnegyedeiben.

- Vigyázz a válladra! - simítok végig inkább emlékeztetve õt a fontosabb dologra, meg kell gyógyulnia, majd utána szerepjátszhat tovább, ha akar.

- TE nem veszel engem komolyan, ugye? - kérdezi sértõdötten, mire elmosolyodom.

- Dehogyisnem - simítok végig az arcán. Olyan mint egy kóbor állatka, bizalmatlan, és el szeretné hitetni, harap, pedig ugyanúgy vágyik a törõdésre, mint bármely másik jószág. Ráadásul beteg jószág.

Felsóhajtva enged el, s vált megint taktikát.

- Mondd. Milyen orvos vagy?

- háziorvosként diplomáztam - felelem már félig a konyhából lógva ki. - Tojásrántotta reggelire? - kukkantok még vissza, s mivel bólint, neki is látok. Õ pedig végül a konyhapulthoz telepedik. Egész különös, hogy nem csendes magányban zajlik a reggeli ceremóniák sora. Ilyenkor érzem csakigazán, milyen jó lenne, ha lenne valakim, akitõl el tudnék köszönni reggelente, s aki várna haza, míg dolgozom, s mosolyogva fogadna, mikor végre betoppanok a hosszú nap után.

- Ezen a környéken praktizálsz? - zökkent ki gondolataim közül.

- Igen - felelem azonnal. - Nem messze van a rendelõm - sétálok közelebb, s leteszek elé egy bögre teát.

- Mi ez? - érdeklõdik.

- Baracktea - felelem. - Megcsinálom a reggelit, és rohanok, ma délelõtt van rendelésem - pedig szívesen beszélgetnék még, hogy ne érezze magát olyan idegennek itt, s ne legyen számára kellemetlen a helyzet, de tényleg rohannom kell.

- Adok oda pénzt, vegyél nekem egy mobiltelefont, oké? - bólintok, ezen ne múljon a boldogsága.

- Ebédre akkor haza is hozom - szolgálom fel a reggelit.

* * *

Hahh, fárasztó volt a délelõtt, egész elfáradtam, pedig azért lenne még dolgom. De nem baj, majd otthon pihenek valamelyest. Gyorsan beugrom a boltba, veszek valami ehetõt, majd a pénztárnál érdeklõdöm, tudnak-e a lányok valami helyet, ahol eldobható mobilt lehetne venni, rögtön kapok több tippet is, amit egy hálás mosollyal köszönök meg.

A legközelebbivel próbálkozom, s lám, szerencsére sikerrel is járok, máris kezemben a kis és legfõképp olcsó készülék, már csak haza kell érnem.

- Megjöttem! - lépek be a lakásba, s valami különös, rég elfeledett melegség jár át, ahogy elõbukkan még mindig ugyanolyan rémisztõ és morcos ábrázattal, mint ahogy itthon hagytam. A jókedv újra erõt ad, s energikusan kezdek a fõzéshez, így, hogy van kinek, még egész szórakoztató is egyszeriben a dolog, míg õ a beszerzett mobillal félrevonul. Biztos értesíti a szeretteit, hogy jól van. Nekem is fel kellene hívni anyáékat már, vagy két napja nem is beszéltünk...

gondolataimból és a tûzhely mellõl viszont eltép, ahogy felemeli a hangját. Nem tesz jót neki, ha felizgatja magát, ennyi esze lehetne neki is...  

-... Vagy ennyire gyökér vagy? - jut el az utolsó mondat értelme is az agyamig, mikor végre felbukkanok az ajtóba.

- Evans, kérlek, feküdj le pihenni - szólok rá úgy, mint egy csintalan gyerekre, komolyan és enyhe szigorral a hangomban, mire felordít.

- Kussolj! - kissé visszahõkölök. Nem vagyok hozzászokva, hogy ordítoznak velem, de ennyivel nem fog lerázni. De mint kiderül, nem is nekem szánta az indulatos mondatot. Ez végképp elhatároz, mellé lépek, és enmes egyszerûséggel kiveszem kezébõl a telefont és kinyomom.

- Mit csinálsz? - von felelõsségre.

- Neked most nyugalom kell - felelem a lehetõ legnyugodtabban, jelezve, hogy jobb, ha hallgat rám, ha nem akar magának nagyobb kényszerpihenõt a kelleténél. - Nem tudom, ki volt ez, de pár napot biztosan tud még várni - Arca ismét kezd vörösödni, tartok tõle ismét be fog lázasodni. Homokára teszem kezem, hogy elméletem igazoljam, s sajnos megint csak igazam van. - És megint lázad van - mormogom rosszallóan, s megismétlem a parancsot. - Feküdj le, kérlek.

- El kell tüntetni a moblit. Van valami csatorna a közelben?  - aggodalmaskodik.

- Persze - felelem.

- Menj le, és dobd bele - jó rendben, bólintok, s már indulok is, hogy megnyugodjon. Hamar elintézem, csak a sarokig megyek, s az ott tébláboló hajléktalanoknak adom a szerkentyût, kezdjenek vele, amit szeretnének. nem fogom kidobni, ha segíthetek vele másokon. Õ megnyugszik, az itt kóricáló hajléktalanok pedig kis kajához jutnak majd, ha elpasszolják, duplán jó.

Ahogy visszaérek, a kanapén találom. Buta, legalább az ágyra feküdt volna, a takarók közé. Ám mielõtt felébreszteném, valami fura szagra leszek figyelmes, s szinte felnyikkanok, ahogy eszembe jut, hogy bár lejjebb vettem a gázon a lángot, de a brokkoli helyén nagy valószínûség szerint, hiába a szagelszívó, lassan valami szenes kövület marad majd csak...

Szusszanva ülök le. Jobb híján betakartam és rendeltem kaját. Ilyen is rég fordult elõ velem. Még az is elõfordulhat, hogy az edényt is ki kell dobnom, ráadásul az egész lakás jéghideg a szellõztetéstõl, ezért is vettem fel a fûtést, és még a kandallót is bedurrantottam, mert ugyan csak dísz, de meleget ad, nem is akármilyet, ráadásul a lángjai olyan gyönyörûek.

Csöngetnek. Megjött az ebéd, épp ideje így délután négy felé enni végre valamit...

Ahogy kifizettem, kipakoltam, és megterítettem, mellé lépek. Olyan békésen alszik, de mégis ideje felkeltenem, hogy legalább egyen valamit, s utána elimádkozhassam az ágyig, hogy ott folytassa tovább eme nemes tevékenységét.

- Evans, ébresztõ, ideje ebédelni - semmi reakció. Jó mélyen alszik. Nincs is igazán szívem felkelteni, de tudom, muszáj ennie, mert különben amiatt fog legyengülni. - Hahó, álomszuszék, csak egy picit térj magadhoz, ne aggódj, nem bánod majd meg - simítok végig az arcán, s mocorogni kezd, akkor csak nem alszik olyan mélyen, most kell megfognom a pillanatot, és akkor fel is ébred. - Evans, ébresztõ!

Ujjaival végigsimít az ujjaimon, majd továbbvándorol az arcomra, amelyre megremegek ösztönösen, s lehunyom a szemem. Talán hiba volt, mert így csak akkor konstatálhatom, mit mûvel, mikor megérzem ajkait a sajátjaimon. Ledöbbenek. Ez most?...

Észbekapva tolom el magamtól, s enyhén megrázogatom közben elpirulva. - Hahó, azt mondtam ébresztõ, nem azt, hogy tévessz össze az álombéli kedveseddel!

Messzebb lépnék, de csuklómnál fogvatartva ránt vissza: - Hiszen ébren vagyok - mosolyog rám furán, majd megint közelítene, de lenyomok neki egy kokit, nem nagyot, épp csak meglepõt.

- Te!... - kezdene bele a fejét fájlalva, de csúnyán legorombítom.

- Ha van energiád baromkodni, akkor nyomás ki a konyhába ebédelni! Aztán pedig ismét irány az ágy, mielõtt megint belázasodsz! - kezem a csípõmön ökölbe szorítva, szigorúan, ahogy az kell, a másik a konyha irányába mutat. Tekintélyt parancsoló lenne a jelenet, ha nem nevetne ki, de nagyon.

- Majd kommunikálunk, ha bírsz végre magaddal - morgom, és a konyhába vonulva huppanok az egyik tányér mellé. Farkaséhes vagyok a szó szorosabbik értelmében, hiszen ma még jószerivel semmit sem ettem, õ meg csak itt szórakozik velem. Szép, mondhatom, hálátlan!

Ujjaim végighúzom az ajkamon. Csak hogy a bolondját járassa velem - ha már a maffiás sztorija nem volt hatékony - képes volt, és megcsókolt. Persze ez nem olyan igazi volt, hiszen a nyelvünk nem érintkezett, de akkor is, férfi nem csinál ilyet férfivel még viccbõl sem! A gondolatra ismét elvörösödöm és egész melegem lesz. Mondjuk, mit várok egy olyan fazontól, aki kérkedik a reggeli merevedésével? Ám ezzel sem ijeszt meg. Sõt, õszintén szólva egyre szánalmasabbnak tetszenek az ilyen jellegû próbálkozásai. Egy hetet igazán kibírhatna, bár tõlem akár mehet a híd alá is, ha neki ott kényelmesebb, mint itt velem.

A rosszkedv magvai fogannak meg a lelkemben, s ez a rosszkedv kiül íriszeimre is. Nem vagyok kimondottan szórakoztató társaság hosszú távon, ez igaz, de valóban ennyire nehéz lenne elviselni engem pár napig, míg begyógyul a sebe?

Igaz, így belegondolva nem is lenne rá szükség, hogy itt legyen, csak nem tudom, van-e valami hely, ahol meghúzhatná magát. Lehet, hogy valójában csak én nem szeretném elengedni, mert amíg itt van, legalább nem vagyok egyedül? Ha valóban így van, elég szánalmas vagyok...

- Elég érdekes ez a brokkoli - szabályszerûen felriadok mélázásomból, õ meg már le is pattan szembe velem, arca, mintha mi sem történt volna. Én bezzeg elvörösödöm, bár csak a brokkoli miatt.

- Odaégett, míg eltüntettem a mobilt - motyogom az orrom alatt, de még így is hallotta, mert enyhén gúnyos mosolyra húzódik a szája szeglete. - A módosult menü padlizsánkrémes rakott tészta, meg némi hal, ha nem szeretnéd a padlizsánt. Brokkolijuk sajnos nem volt.

Hümmögve telepedik le, s még inkább leszegem a fejem. Beszélnem kell vele mindenképp, és tisztázni, hogy végül is elmehet, ha akar, bár ez nem azt jelenti, hogy ki szeretném tenni, vagy ilyesmi, sõt, jó érzés volt valakinek ebédet vásárolni, még ha oda is égett és... Sóhajtok. Most komolyan magam gyõzködöm, hogy de maradjon annak ellenére, hogy elmehet. Ezt talán neki kellene elõadni, és akkor nem nõne a torkomba az a gombóc, amely nem hagy enni rendesen, s amely megkeseríti a falatot.

- Evans - szólalok meg, s azt kell tapasztalnom, igen nehezen találom a szavakat, pedig mindig is könnyedén fogalmaztam meg tanácsaimat, és bármirõl el tudtam beszélgetni eddig mindenkivel. Igaz, most a saját érzéseimrõl van szó... -, nem akarlak börtönbe zárni vagy ilyesmi, szóval, ha van valami hely, amit otthonodnak nevezel, akkor nyugodtan hazamehetsz. Csak gyere vissza kontrollra mindenképp. Persze ez nem azt jelenti, hogy most kitennélek a lakásomból, csak eszembe jutott, hogy lehet, hogy van, aki vár és izgul miattad, és miattam esetleg összevesztek vagy hasonló. Mert én egyedül lakom - a szavak pánikszerûen ömlenek belõlem, és talán kissé összevissza, de szeretnék túllenni rajta, hogy összeszorított szemekkel várhassam majd a választ. -, szóval itt tényleg elférsz, és nem zavarsz senkit az égadta egy világon, sõt, legalább van valaki, mikor hazaérek, aki vár, és legalább hajlandó vagyok valami értelmesnek nevezhetõ kaját is csinálni magamnak. Így összességében igazából hasznos a jelenléted, de mivel egyedül vagyok, tudom, milyen rossz lehet annak, aki vár haza, és most lehet, õ is teljesen egyedül van, és azt sem tudja, hol keressen. Tehát tényleg, ha szeretnél, elmehetsz... - a hirtelen kitörés után a tányéromba mélyedek, turkálva az ételben, amit egyébként annyira szeretek.

Székével mellém telepedik, s hogy felé figyeljek, a fülembe fúj.

- Jól elvagyok itt, nincs kedvem menni sehova - adja meg végül a feleletet félvállról.

- De csak miattam nincs szükség... - tiltakoznék, de meleg tenyereivel közrefogja kipirult, de még az õ bõréhez képest így is hûvös arcom.

- Nem miattad, magam miatt vagyok lusta - felhorkanok a kuncogástól, hogy lehet így valamit kijelenteni? Mosolyom mögött azonban szemeim már fátyolosodnak érthetetlen könnyeket sajtolva ki magukból. Megkönnyebbültem, hogy marad. - Ne vágj ilyen képet, mert kénytelen leszek valamit tenni ellene - suttogja egyre közelebb hajolva. Lehelete csiklandoz, szeme pedig olyan komoly, mintha fogva akarna tartani, ahogy azt teszi ujjaival, igaz gyengéden.

A csengõ szakítja félbe a pillanatot, s én azonnal fel is pattanok, hogy ajtót nyithassak, kilépve bûvkörébõl, mintha nem is létezett volna. Voltaképp, észre sem vettem nagyon...

- Várj - sziszegi. -, nem nyithatsz csak úgy ajtót!

- Már miért ne nyithatnék? - fordulok vissza értetlenül csodálkozva. Orvos vagyok, bármikor lehet valami fontos és sürgõs eset, ami miatt rám törhetnek itthon is. Mindenki tudja, hol lakom.

- Lehet, hogy valaki a maffiától.

Jaj, ne kezdd már megint jellegû sóhaj hagyja el ajkaim.

- Akkor is ki kell nyitnom. Rejtõzz el, és akkor nem lesz gond. Ott a szekrény vagy tudom is én.

- Doktor úr, kérem! - hallom meg a túloldalról, ahogy dörömbölni kezd az ajtóban álló.

- Megyek már! - kiáltom válaszul, s azt hiszem, ha tudna, felnyársalna a tekintetével, ahogy eltûnik, búvóhelyet keresve magának. Én pedig nem várok tovább, kinyitom az ajtót.

- Doktor úr, milyen szerencse, hogy itthon találom! - lép is be azonnal Mais egy ismeretlen, de annál furább fickóval, akirõl aztán még én is elhinném, hogy maffiatag, amilyen tipikus jegyeit hordozza a kategóriának.

- Mi történt? - érdeklõdöm Maistól, és szememmel követem az ismeretlen útját, aki bár igyekszik diszkrét lenni, körülbelül annyira sikerül neki, mint elefántnak a közlekedés a porcelánboltban, és feltûnõen körülkémlel, jó hogy nem túr bele az alsónemûs fiókomba ennyi erõvel...

- Dokikám, nem hoztak be magához a napokban egy váll-lövéses beteget? A barátom keresi az ismerõsét, de mivel külföldi, nem nagyon boldogult egyedül, és ön az ilyen esetekrõl mindig tudomást szerez.

Megrázom a fejem: - Utoljára lõtt sérülted hozzám vagy négy éve hoztak be, emlékszel, Hiam-ot hozták csúnya comblövéssel.

- Értem - szontyolodik el, én pedig vigasztalni próbálom, bár sajnos szomorú tényeket kell közölnöm velük.  Így lényegében megölöm gesztusom a nyelvemmel, de muszáj elmondanom. - Mais, az az igazság, hogy ha már több napja nyoma veszett, akkor, hacsak nem kapott ellátást, lehet, hogy a hullaházban kellene inkább keresni...  

- Hogyan? - képed el, de nem igazán a megrendülés nyomait mutatja.

- Tudod, hat órával a seb keletkezése után elkezd fertõzõdni, ha addig nem folyt le vérrõl, akkor lehet, a vérmérgezés vitte el, vagy fogja hamar elvinni, tekintve, hogy a válla iszonyat közel van a szívéhez. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, mi mindent tud egy vérmérgezés - nemlegesen megrázza a fejét.

A másik alak közben felfedezve a nappalit, máris beljebb hatolna, mire rosszallóan felháborodom, komolyan, mit képzelnek manapság?

- Hé, uram, tudja, nem illik nálunk, svédeknél csak úgy feltúrni a másik lakását - fûzöm össze mellkasom elõtt a kezeim.

- Doki... - állítana le Mais, de a dolog csak még inkább ingerel. Odalépek a férfihez, aki láthatólag nem figyelt rám, s megállok vele szemben.

- Baj van, Doki? - érdeklõdik valóban borzalmas akcentussal, s keze megállapodik az övébe tûzött fegyver markolatán.

- Mint már mondtam, nem szeretem, ha az engedélyem nélkül lényegében feltúrják a lakást! Az meg kifejezetten illetlenség, hogy szívességet jön kérni, és a keze a pisztolya markolatán játszik! Én sem vakargatom a tököm, és még egy szikét sem birizgálok magamba feledkezve, szóval, vagy viselkedik, vagy kihajítom Maisszal együtt a francba!

Azt hiszem, megdöbbenhetett,mert elengedi a pisztolyát.

- Utána kérdezek a környékbeli kórházakban, nincs-e vállsérültjük, vagy halottjuk, aki lövöldözés áldozata lett - nézek még fenyegetõn a férfire, miközben a telefonhoz lépek, de leint.

- Nem szükséges - majd távozik, mögötte a hálálkodó Mais. Menthetetlen szegény, mert ezzel a talpnyalással és besúgással hamarosan olyan ellenséget szerez, aki majd elteszi láb alól... Pedig jóravaló ember lehetne. Csak nézem alakját elgondolkodva, ahogy kicsoszog a kapun az “ismerõsével”, majd eltépem tekintetem, mikor mocorgást hallok hátulról.

- Úgy tûnik, a maffiás sztorid valóban igaz - jegyzem meg közömbösen, mintha csak arról értekeznék, hogy kinn kezd hûvösebbre fordulni a délutáni bágyadt idõ.

- Te meg úgy hazudsz, mint a vízfolyás - talán az elsõ amolyan elismerõbb mondata, de pontosítanom kell rajta.

- Nem hazudtam, valóban Hiamot hozták be hozzám utoljára lõtt sérüléssel, téged én szedtelek össze és hoztalak be. Ha nem jól teszed fel a kérdést, nem azt a választ kapod, amit szeretnél - mosolygom cinkosan, amikor a kép hirtelen osztódni kezd, és megszédülök.

- Hasse? - hallom a nevem, de nem tudok értékelni épp semmit, csak kapaszkodom belé, õ meg bénán tart, mert magamtól azt hiszem, már a földön fetrengenék, ahogy szoktam.

- Semmi baj - jön belõlem a sablonszöveg. Hogy én ezt már hányszor elmondtam! - Ez elég sûrûn elõfordul, csak ültess le, kérlek - ahogy megtörténik, mondom is tovább. - Az ágyam melletti szekrény felsõ fiókjábanvan egy rózsaszín gyógyszer, abból kellene egy darab, és a mellette levõ fehérbõl kettõ.

Hamar megkapom egy pohár vízzel, s fáradt hálával köszönöm meg.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Azt hiszem, ennem kellett volna valamit mégis csak a mai nap - sóhajtok. - De most meg már nem fogok bírni.

- Hülye vagy - kapom az újabb kedves bókot, s hamarosan besüpped mellettem a kanapé, s egy villa néz velem farkasszemet, rajta a tésztám.

- Erre igazán nincs szükség - vörösödöm el, de a villa kérlelhetetlen. - Jó, jó... - kinyitom a szám, s tûröm, hogy megetessen, mint holmi kisbabát szokás.

- Holnap és holnapután - kezdek bele két falat között. - szabadnapos leszek. Majd meghálálom a segítséged. És tényleg megcsinálom a brokkolit. Remélhetõleg oda sem égetem - aztán megrázom a fejem, jelezve elég volt. - Segítesz az ágyig eljutni?

Belékapaszkodom, egész hozzásimulva, hogy könnyebben tudjon tartani. Közelsége olyan furcsa, elszoktam már az emberi test intim melegségétõl. Mire azonban kielemezhetném, már huppanok is az ágyamon.

- Le kell vetkõztetnem - jelenti ki, s csak hümmögök, biztosan.

- Te is pihenj majd le, rád fér a pihenés - dünnyögöm, majd felkuncogok, ahogy ujjai az ingem gombjaival kezdenek játszani. - Csikiz... - a világ meg forog, és kezdek iszonyat fáradt lenni. Kezem már félig önkívületben csúsztatom ki az ingbõl, elbúcsúzva tõle. Ám mikor ujjai a nadrágomra tévednek, agyam egy pillanatra ismét képes gyorsan kapcsolni, s kezem az övére fonódik, hogy lefogjam mozdulatában.

- Evans, így jó lesz - súgom gyengén, iszonyatosan kábult zavarban.