Karakter: Zearrin
Megjegyzés: ~Raunak
- Zearrin! – hallom meg vezérem mély baritonját magam mögött. Ehh, basszus, ez most komolyan itt van? A házamban? A szobámban? Miközben én éppen egy fincsi kis nyuszikát döngölök? Mi van, rájött a kukkolhatnék, és nem talált pornót? Che…
Nem vagyok valami szégyenlős, de azért egy alfát nem szívesen engednék a meztelen fenekem mögé, még akkor sem, ha az az alfa történetesen heteroszexuális, és van párja is. Elvből nem akarom, hogy mögém kerüljön valaki, aki még nálam is alfább. Márpedig ő az, sajnálatos módon. Szóval ahelyett, hogy az ötödik körbe is belekezdenék, kihúzom magamat az alattam élvezkedő kis nyuszikából, és a mellettem talált vékony kis lepedőt, ami a takarómként funkcionál, a derekamra kötöm. A farka(im)tól nehezen megy, mert az egyik áll, mint a cövek, a másikat meg lehetetlenség betuszkolni valami anyag alá, de megoldom. A nyuszikával nem is foglalkozva tovább, megfordulok, és a falkánk vezére szemébe nézek. – Zearrin, fontos küldetésem lenne számodra – kezdi Hyan, de mikor szemei a mögöttem még kéjesen nyögdécselő, magát nem zavartató nyuszikára siklanak, hátat fordít, és int, hogy kövessem. Mi vagyok én, valami öleb?!
Igen, sajnálatos módon. Az ő ölebe. Nagyot sóhajtok, és palotapincsit megszégyenítő módon „gazdám” követésébe kezdek. Ehh, hogy én hogy utálok követő lenni! Hozzám sokkal, de sokkal jobban áll a vezérszerep! Éppen ezért lesz az, hogy még erősebbé válok, és leverem majd Hyant. Sajnos, addig is mindent meg kell tennem, amire csak utasít. Más, még ha csak egy szóval is arra utal, hogy ezt, vagy azt tegyem, egyből halott lény, de neki fájdalom, engedelmeskednem kell.
- Igen? – kérdezem, mikor kiérünk egyszintes kis házam ajtaján, az erdőbe. Körülöttünk mindenütt fák, vadállatok, és csivitelő madarak. Kedvelem a természetet farkas létem miatt. Azért is van itt a házam, hogy mindig közel legyek az erdőhöz, no meg az emberektől távol eső helyen lehessek. Valamiért mégsem tudom értékelni most. Talán csak nem azért, mert lassan telihold, és az a rühes dög megpróbál ismét előtörni belőlem? Jééé, csak de! Wáh, hogy rühellem azt a nyavalyás kis szőrgombócot, aki lenne belőlem, ha nem farkas lennék. Belegondolni is szörnyű, hogy mi lenne belőlem, ha anyám nem egy farkassal hozott volna engem össze, hanem egy másik nekoval. Ááá, neee! Kibírom ezt a három napot! A hónap többi részét meg tölthetem nyugodtan farkasként. Hyan segítségével sajátítottam el a rendes viselkedési formát, amilyennek egy alfának lennie kell. Ha a szüleimen múlott volna… Akkor egy nyüves kis házi cica lennék. Én viszont teljesen elégedett vagyok farkasként, házi cicákat döngetve, mindenféle más alakváltóval egyetemben. Mondjuk eddig nagyjából csak nyuszik és a nekok voltak az ágyamban, de persze volt pár leopárd, és ember is. Az emberek uncsik. A többi változó. Viszont van még sok faj, amit nem próbáltam… Hajj, tenni kellene ez ellen!
- Figyelsz?! – dörren rám Hyan. Hülye macs-én. Ilyenkor mindig kicsit elfuseráltabb vagyok, még az átlagosnál is jobban. Észrevehetetlenül megrázom a fejem, és kifejezéstelen, kicsit morcos tekintetemet vezéremre függesztem. – Ott tartottam, hogy a boszorkányokhoz kell menned – jelenti ki. Nem mutatom ki, de meglepődök. Egyedül? A boszorkányokhoz? A tenger mellé?! Bazz, ez tisztességtelen küzdelemben akar elintézni, mint leendő címbitorlót? Meg van húzatva, hogy egyedül elküld a boszorkányokhoz. Nem, nem félek. Nem is rettegek, mert meg tudom védeni magam, de azért a boszorkányok nem olyanok, mint mi, vagy a többi alakváltók. Sőt, még a vámpírokra sem hasonlítanak. Nem, ők elvannak a saját kis világukban, és igazi harcok helyett ők bűbájokkal, varázslatokkal csatáznak. És ezekhez akar engem elküldeni akkor, amikor tudja, hogy hamarosan itt a telihold, és a jellemem átváltozik egy szaros kis nekoévá. Most már biztos, hogy még kihívás előtt ki akar iktatni.
Arcom meg sem rezdül, szemeimből sem lehet kiolvasni gondolataimat, de ezt egyszerű logikával ki lehet találni, milyen következtetésre jut az elfuserált hibrid ilyenkor, így Hyan még hozzáteszi: - Nem megölni akarlak. Ezért küldelek egyedül. A boszorkányok biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják elbűvölő természetedet, mikor neko vagy. Ez különleges. És ők szeretik a különleges dolgokat. Ezért kell neked, most menned. Te sem akarod, hogy megtámadjanak minket, hogy aztán az uralmuk alá hajtsanak minket, igaz? – kérdezi az előttem „tornyosuló” farkas. Alacsonyabb nálam, de erejével ezt könnyedén behozza, és sokkal magasabbnak tűnik.
A boszik két napja levelet küldtek. Nem tudom, pontosan mi állt benne, mert Hyan olvasás után egyből elégette, de azon a napon a szokottnál is morcosabban mászkált ide-oda, és még Catherina, a párja sem tudta, mi baja. Este párunknak elmondta, hogy nagyjából mi állt a levélben, de az más, mint az olvasás. Mondhatott teljesen mást is, mint ami a levélre volt írva. Bizalom? Ugyan! Jóval több, mint ötven éve nem bízunk már egymásban. Amióta én a kihívására készülök, ő pedig ennek megakadályozására. Mindegy. Szóval… Mit is mondott, mi van a levélben? Ja, persze! Az, hogy a boszorkányok a magukénak akarnak minket, házi farkasként.
- Nem – morgom kérdésére. – Mikor kell indulnom? – érdeklődöm beleegyezően. Hogy máshogy? Muszáj azt tennem, amit mond! Vagy pedig most ki kell hívnom… És nem vagyok benne teljesen biztos, hogy sikerülne most legyőznöm, úgy, hogy nem soká itt a telihold, én meg kezdem átvenni egy francos macska jellemét. Hyan szemeiben kárörvendő fény csillog, de csak egy pillanatra, szóval akár képzelhettem is. Mindenesetre hátamon végig szalad a hideg ettől a nézéstől. Bah, hülye macska-ösztönök!
- Most. Szóval nem tudod majd tovább élvezni az ágyadon fekvő nyuszikának lelkes közösülési vágyát – mondja, és szépen elsétál. Megengedek magamnak egy nagy sóhajt, majd besétálok a házamba. Az ágyamban hempergő nyuszikára rámorranok, hogy húzzon haza, aztán fogom, és csettintek egyet. Polcomon heverő fekete hajú rongybaba megrázza magát, és mikor leér a földre, már egy aprócska kis lény terem a helyén.
- Igen, gazdám? – hajol meg aprócska kis szervítorom. Ő nem olyan, mint a többiek, akiket varázslók készítettek. Nem, őt még anyámtól kaptam ajándékba. Hogy hogyan lett…? Na, arról fogalmam sincs. De nem is érdekel. A kis lény édes. Fekete hajú, hatalmas, smaragd szín szemekkel, és kerek kis popsival. Egyedül azért nem húztam még meg, mert ő az egyetlen „barátomnak” is talán említhető lény. Barátokat meg, elviekben, nem húzunk meg. Meg eddig nem is akarta. Ha viszont kéri majd, semmi sem fog megakadályozni abban, hogy ne húzzam meg. Addig is, marad csak a szolgám.
- Csomagolj össze, mennünk kell – mondom, majd hogy ne legyek útban, kihúzok a szobámból, a konyhába. Megéheztem, na! A hűtőből előbányászok egy kis nyers, marhahúst, de amint megérzem a szagát, elfintorodok. A kis kényeskedő nekonak természetesen nem tetszik a nyers marhahús. Persze, a hal lenne, na, az más. Azt egyből megkívánná! De hús… Nem, az neki sütve kell! Ó, hogy rohadna meg… Hogy a francba hozhattak össze a szüleim?! Én még a saját énemmel sem vagyok kibékülve! Akkor ők mégis hogy a francba csinálták?! Jó, persze, én is húztam meg már sok macska félét. De az azért van, mert a neko felem velük akart dugni! Bah…
- Uram, készen vagyok – jelenik meg mellettem a töpörtyű. – Mit kér reggelire? – kérdezi. Aprót elmosolyodok, vagyis csak egy kicsit elhúzva a számat, ami nálam a mosolygást jelenti, és leülök a pult melletti székre.
- Elég lesz egy kicsit megsütni azt a húst, Leo – mondom. Kicsike rongybabám bólint egyet, és neki áll sütögetni. Nem sokáig hagyom, mert mikor megérzem a finom illatokat, már kényeskedő macska felem sem érdekel, és óvatosan arrébb tolva Leot a tűzhelytől, elveszem a serpenyőt, és a pultra teszem. Tányérként használva egyből fölfalom abból a nagydarab húst, és mikor az utolsó falatot is eltűntetem, jóllakottan dőlök hátra. Számat lenyalom, hogy ne vesszen kárba semmi a fincsi kajából, és pont Leo szemébe nézve teszem ezt. Kicsike rongybabám teljesen fülig pirul, amit, ha képes lennék még ilyen mimikai reakciókra, elkerekedett szemmel, elképedve fogadnék. Így csak magamban lepődök meg. Eddig bármilyen helyzetben hívtam is magamhoz, legyen akár egy átváltozás utáni meztelenség, vagy valakivel való szexelésem, mindig higgadt maradt. Most meg, hogy a szemébe nézve lenyalom az ajkamat, teljesen elpirul. Hát ez meg hogy?
- Gazdám, nem kellene indulás előtt fölöltözni? – kérdezi még mindig vörösen, mire magamra pillantok. Fölül szokás szerint meztelen vagyok, amivel nincs nagy baj, hiszen szinte nem is szokott rajtam fölső lenni, ám alul, nadrág helyett csak egy lepedő van rajtam. Ja, persze, mikor Hyan elráncigált a mostani nyuszikám fenekéből, csak ennyire volt időm. Fölállok, no, persze nem úgy, mert Hyannal való „beszélgetés” közben sikeresen lelohadtam, és a szobámba megyek. A földön találok egy alig használt farmert, meg a fiókban egy tiszta alsógatyát, és mindkettőt fölveszem - nem, nem ebben a sorrendben, nem vagyok én Superman! – és kicsit elgondolkozom. Végül is, mondhatni nagykövetségbe megyek, még akkor is, ha az illem-izékat nem igazán vágom. Lehet, hogy kellene azért felülre is vennem valamit? Áh, egye fene, fölveszek egyet!
Vagyis nem veszek föl, mert úgyis ki kellene bújnom belőle, szóval Leo gondjára bízom, a hiába fölvett gatyával egyetemben, és már indulásra készen is állok. Leo arca is visszavette már a normális színét, bár most, hogy meztelen vagyok, kissé mintha megint pirosas színű lenne... Nem kérdezem meg, miért pirult el, ha magától nem mondja, nem mondja. Az ő dolga. Nekem meg már indulnom kell, szóval intek, hogy kövessen. Nem messze van a tengerpart, talán úgy száz kilométer… Az meg simán meg van kevesebb, mint egy óra alatt is. Átváltozok farkassá, és várom, hogy Leo fölkászálódjon a cuccaimmal a hátamra, majd rajtolok is.
---*---*---*---
A tengerpart gyönyörű. Neko énem imádja, csak ne kelljen belemennie, mert frászt kap, farkas énem elvan vele. Che, lassan kezdem magam úgy érezni, hogy nem csak én vagyok a testemben, és egyszer az egyik énem erősödik föl, egyszer a másik, hanem hárman lakunk itt: én, a farkasom, és a nekom. Idilli kis család, nem igaz?
A boszorkányok szagát bárhonnan fölismerem, és mikor szagot fogok, a legerősebben érződő hely felé megyek. Még mielőtt elérnék egy igazán érdekes házat, ami a sziklák oldalába van vájva, gyorsan átváltozom, és fölöltözöm.
- Gazdám, biztos, hogy ez az a hely? – kérdezi Leo bátortalanul. Válaszolnom szerencsére nem kell erre az egyértelmű kérdésre, megteszi helyettem a hirtelen fölbukkanó két kis boszi.
- Üdvözölünk titeket nálunk. Kérlek, gyertek beljebb – invitálnak. Minden egyes idegszálam ellenkezni akar, és fújtatva elhúzni a csíkot, de erőszakot teszek magamon, és követem őket a boszorkányok barlangjába. Vagy éppen sziklába vájt, üvegablakos villájába…
---*---*---*---
Hogy mi?! Bassza meg, ezt nem mondhatják komolyan! Hyan elküld ide azzal, hogy meg akarnak ezek támadni, erre meg mi az igazság?! Az, hogy elemezni akarnak engem, szegény kis farkas-neko hibridet, meg Leo születésére kíváncsiak. Ó, hogy baszná szájon magát Hyan! Így beetetni… Attól még, hogy nem vagyok teljes értékű farkas, egyszer úgyis ki fogom belezni, és föl fogom falni! Bassza meg… Nem lehet igaz, hogy ez elküldött ide elemeztetésre! Inkább a harc, meg inkább halnék meg valami hülye bűbáj miatt, minthogy hagyjam, hogy elemezgessenek ezek a kibaszott boszorkányok!
Muszáj volt kis szabad levegőhöz jutni, szóval most „nyugodtan” sétálgatok a sziklákon. Tiszta ideg vagyok, ami látszik is rajtam, valószínűleg ezért engedtek el ilyen könnyedén. Erőm csak úgy örvénylik körülöttem, szemeimet nem látom, de tudom, hogy égnek. Kb úgy, mint az ajkaim közt füstölgő bagó. Gondolom, a boszik sem akartak vérengzést. Vagyis… Ők nem akartak vérengzést. Én igen. DE inkább elhúztam a csíkot. Kéne valaki. Valaki, akit most, gyorsan megbaszhatok, és aki le tudna nyugtatni. Bah, de ilyen kihalt parton hol találok valakit?! Esetleg… ott, előttem?
Hogy én hogy nem vettem észre eddig… Ennyire elvakított volna a düh? Pedig igazán feltűnő alak… De még milyen feltűnő! És gyönyörű… Hosszú kék haját meglobogtatja a szél, hogy aztán egy baromi izgató illatot hozzon magával felém. Formás, kecses alakját hófehér ruha engedi láttatni. Ő kell nekem!
Cserkésző vadállat módjára közelítem meg; nem menekülhet előlem. Ha futni akarna, egyből elkapnám, előtte meg csak a végtelen tenger van, de ahhoz eléggé magasan vagyunk, hogy ne akarjon innen leugrani menekülés közben. Megvagy, kicsike! Hátulról közelítem, nem akarom, hogy észrevegyen addig, amíg biztosan nem menekül. Finom falatnak tűnik. De még milyen finomnak… Illata már lassan megbolondítja neko és farkas énemet is, és formás fenekének izgató domborulata… Hát, mit ne mondjak, a legszebb zsákmányomnak tűnik eddig.
Lassan már majdnem ott vagyok – biztos, hogy nem menekülhet. Hirtelen megfordul, és hihetetlen kék szemecskéi elkerekednek. Ijedten megugrik egyet, és… leugrik?! Basszus, ez mit csinál?! Ennyire azért nem vagyok ijesztő! A sziklák szélére kimegyek, és lenézek a mélybe, hogy mégis ugye nem történt vele semmi, erre mit látok eltűnni a hullámok között?! Egy kék halfarkat!
Basszus, ez sellő?!
|
