|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sado-chan | 2015. 01. 11. 16:21:55 | #32286 |
Karakter: Apollyon
Megjegyzés: bocs a késésért
Szívem a torkomban és a lány kezét szorongatva rohanok előre. Fogalmam sincs, hol fogunk megállni, csak futok előre. Hirtelen kicsúszik Alice keze a markomból, és mikor hátra lesek, veszem csak észre, hogy elesett. Idegesen kiáltok rá, szólongatom, hogy keljen fel. Újra megfogom a kezét, hogy felrántsam, de szinte minden erőm elszállt. Furcsa érzés nyilall végi a testemben, egy ismerős, egyre növekvő érzés, és lassan az okozóját is meglátom. Lilás színű, egyre növekvő aura vesz körbe mindkettőnket... de hogyan? Ezt... ő csinálta?
Alicet nézve meglátom, az aura magja a testében van... ezek szerint ő sem ember... de akkor mi lehet?... talán egy kapuőr, ahogy a főnök mondta?
A bestia vicsorogva veti ránk magát, azaz csak vetné. A védőfal visszalöki őt, megperzselt testtel, égő sebekkel. Döbbenetemből a lány hangja ránt vissza, ahogy halkan, egy ismerős nyelven kezd beszélni. Nem ismerem fel a szavakat, sem azt, hogy milyen nyelv ez, mégis sejtem mit mondhat. Szavaira, mintha afény reagálna, elvakít mindent, majd megszűnik létezni.
-Egyszer eljön az idő, hogy mindenről tudnod kell, Apollyon. Akkor várni foglak téged. Akkor majd tudod, hol keress. - idegen, mégis ismerős hang szólal meg a torkából. Talán az elfeledett múltam egyik szereplője... várni fog rám, de mégis ki ő?
Mintha a hely is megváltozna, mikor végre kitisztul a levegő felismerhetővé válik a környezet is. Egy raktár... de hogyan?
Erőtlenül fordul felém, én szótlanul fürkészem a szemeit. Újra barnák....
- Mit csináltál, és hogyan? - Kérdem értetlenül.
- Nem tudom... Nem is én voltam.- erőtlenül dől hanyatt. Itt nem maradhatunk, viszont nem hiszem, hogy felkel egyhamar, így karjaimba veszem és úgy viszem biztosabb helyre.
.oOo.
Vagy egy napig fel sem kel, mozdulatlanul fekszik és néha motyog magában egy két szót. Éberen ülök az ágya mellett, várva, hogy magához térjen.
.oOo.
Végül felébred. Én az ágy széléről figyelem őt, hátha megszólal, de semmi. Végül én töröm meg a csendet
- Biztos éhes lehetsz...kérsz valamit?- nézek rá komoran, mire ő csak bólint. Pár perc múlva egy tál meleg levessel térek vissza, majd mellé ülve az ölébe teszem- vigyázz, nemrég lett kész, még forró- ejtek meg egy halvány mosolyt.
- köszönöm..- suttogja. Én csak felkelek, hogy vissza menjek a konyhába, de megragadja a karom- ne menj...kérlek.- vissza ülök mellé és csak nézem csendben ahogy kanalazza a levest.
Mikor elfogy, csak az asztalra teszem a tányért, és mellé fekszem. Karomat a dereka köré fűzöm, úgy húzom magamhoz.
- Megmondtam, hogy vigyázz magadra...és hogy mellettem nem biztonságos... ezek után ugye tudod, hogy nincs visszaút?- kérdem suttogva, gyönyörű barna szemeit fürkészve. Ki lehet ez a lány? Talán egy korábbi életünkben ismertük egymást?
- Veled maradok... mást nem is tehetnék- suttogja halkan, majd behunyja szemeit.- itt maradsz, míg elalszom?
- Igen... itt maradok, sőt, mikor felébredsz, akkor is itt leszek- nyomok egy forró csókot a homlokára, majd rá borítom a takarót. Hamar vissza alszik. Biztosan kimerült...emlékszem, az első kieséseknél én is ilyen voltam. Legszívesebben átaludtam volna az egész életet, csak vele ellentétben nekem nem volt, aki vigyázzon rám...
.oOo.
Alicet ölelve aludtam el én is. Mikor felébredek már este van, ő pedig a félhomályban világító szemekkel figyel.
- Inkább én vagyok az, aki vigyáz rád míg felébredsz- mosolya elárulja, hogy már jobban van.
- Későre jár, ideje hazamenned... hozd a cuccaidat, hazaviszlek. A szüleid biztosan aggódnak érted- pattanok fel hirtelen. Nem is értem mi ütött belém... nem szabad beleszeretnem.
- A szüleim...- szomorkás a hangja... aaah, csak ezt ne
- Várnak. Gyere- kapok fel egy hatalmas sporttáskát és indulok az ajtó felé.
Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 01. 11. 16:22:37
|
| Jack Black | 2015. 01. 04. 15:19:55 | #32232 |
 Karakter: Alice Dean
-Kérlek... -Suttogom és könynek gyűlnek a szemembe. Nem bírom már... túl megerőltető nekem ez az egész... Szeretem őt, nem az én hibám. Tennék ellene, ha tudnék.
-Jól van. Velem maradhatsz, de ígérj meg valamit. -Adja meg magát végül, amire melegség és boldogság jár át.
-Mit? -Csillanak fel a szemeim.
-Kérlek...Nagyon vigyázz magadra. -Mellém lép és kezeit a vállamra csúsztatja majd magához húz. Meglepődöm ölelésén, de nagyon jól esik. Megfagy bennem a levegő egy pillanatra, szívem pedig gyorsan kezd verni. Sosem éreztem még ennyire biztonságban magam. Az ölelése mindennel felér. Az ő szíve is egészen gyorsan kalimpál. Talán... tényleg miattam?
Kivágódik a raktár ajtaja, mire elenged és hátrébb lép egyet.
-Főnök? -Szólal meg Apollyon, meglepettséget tükröz a hangja. A főnöke elég érdekes fazon. Bőre kő szerű, szeme szinte világít, szikrázik.
-Tudtam én, ha eleget várok, előbb utóbb elő kerülsz. -Sziszegi. Elsápadok. Megijeszt az alak és úgy érzem, az előző mondat valahogy nekem szól. Apollyon eddig is itt volt. -Egy angyal, mely a pokol kulcsait őrzi de ennek nincs tudatában, és egy lány, aki képes kapukat nyitni...milyen romantikus. -Megremegnek a fények ahogy ördögien felnevet. A hideg ráz a nevetésétől.
-Maga...össze kever minket valakivel! -Szólalok meg végül, hangom ugyan remeg. Apollyon elég áll, testével akar engem védeni. Mi a francért akar mindenki megölni minket?
Csak zihálást hallok, ahogy kinézek Apollyon mögül, látom, hogy a férfi fején szarvak merednek az égnek. Mi a franc? megrémít a látvány. Egy olyan világba csöppentem, ami csak a tündérmesékben létezett eddig számomra.
-Futás! -Kiáltja el magát Apollyon, nekem pedig több sem kell, futni kezdek egyenesen ki az ütletből. Nem foglalkozom vele merre, csak rohanok. Apollyon először a nyomomban, de hamar beér. Ijedten nézek hátra másodpercenként, a szörny egyre közelebb ér. Apollyon megragadja a karom és gyorsabb futásra kényszerít. Egy óvatlan pillanatban megbotlok valamiben és elkenődöm a betonon. Apollyon kiabál. Fel akar állítani de nincs sok erőm. Lehunyom a szemem a testemtől vezérelve, a szörny már majdnem itt van. Apollyon szorosan fogja a kezem, körülöttünk halvány lila energiagömb alakul ki hirtelen, aminek ez a bestia neki is csapódik. Égési sebek keletkeznek testén, Apollyon is csak meglepetten bámul. Szemeim lilán kezdenek izzani. Ókori görög nyelven kezdek motyogni össze vissza, s ekkor csak fényt lehet látni, majd teljes sötétség borul mindenre.
-Egyszer eljön az idő, hogy mindenről tudnod kell, Apollyon. Akkor várni foglak téged. Akkor majd tudod, hol keress. -Szól egy hang a torkomból, de nem az én hangomon. Össze rogyok, a körülöttünk lévő mindenség pedig világosodni kezd. A raktár szerű helyen vagyunk, szemeim ismét barnák. Mi a franc volt ez? Mi lett velem? Hova lett a szörny? Az utóbbi 10 perc teljesen kiesett...
Apollyonra nézek aki engem figyel szemeivel. Túl éltük. Sikerült!
-Mit csináltál, és hogyan? -Kérdezi értetlenül. Ha ő sem érti, akkor én hogy érthetném?
-Nem tudom... Nem is én voltam. Rázom a fejem de ez sokat kivett belőlem és így is rossz passzban vagyok. A földön ülve becsukom a szemeim és átengedem magam a sötétségnek. Csak alszom egyet.
***
Mikor felébredek már az ágyban fekszem, a kékség pedig ott ül a szélén és megkönnyebbül ahogy kinyitom a szemeim. Szeretném azt képzelni hogy ami történt, álom volt, így inkább meg sem említem. Komoly veszélyben vagyok mellette. De ő is veszélyben van, és ő nem hagyhatja el magát. Kitartok mellette, és amit végig kell csinálnia, azt együtt fogjuk végig csinálni!
Szerkesztve Jack Black által @ 2015. 01. 04. 15:30:19
|
| Sado-chan | 2015. 01. 04. 14:09:20 | #32230 |
Karakter: Apollyon
Nem hinném, hogy volt valaha is ennél pocsékabb éjszakám. Mire végre sikerül elaludnom, ő felébred és forgolódik. Nagyszerű. Még jó, hogy holnap estis vagyok a bárban, így munka előtt még lesz időm aludni. Végül sikerül elaludnom, és egészen másnap délelőttig fel sem ébredek.
.oOo.
Mikor felébredek már üres a lakás. A ruháim az ágyon összehajtva, az övéi pedig eltűntek a székről, ahová tegnap tette őket. Szóval elment. Végleg. Örülnöm kellene, hisz ezt akartam, de akkor mért fáj ennyire?
Így talán élni fog, talán elfelejt, ahogy annak lennie kell...újra egyedül, magányosan...bár én is képes lennék újra a felejtésre.
.oOo.
A napok lassan hetekbe folynak. Igen...lassan két hete, hogy elment. Talán sikerült elfelejtenie végre.
A régiségboltban vagyok, mint mindig. Vevő nem sok, azt sem értem, ekkora forgalommal, hogy maradhat fenn egy bolt, de ez a főnök dolga. Amíg nekem van munkám és fizetésem, hidegen hagy.
Ahogy felnézek a papírokból, ismerős arcot pillantok meg. Alice...hát eddig bírta. Nem értem, mit nem lehet azon megérteni, hogy menjen el, de a döbbeneten és a haragon kívül azt hiszem mást is érzek. Igen...örülök, hogy életben van, és talán kicsit annak is, hogy látom. Felkelek, mire ő benyit, majd megáll félúton köztem és az ajtó közt.
- Megbeszéltünk valamit. - Szorul ökölbe a kezem. - Legalább életben vagy.
- Én próbálkoztam! - azonnal rávágja, meg sem várva, hogy folytassam a mondandóm. - Az iskola busz lerobbant csupán pár méterrel arrébb... És megláttam, hogy itt vagyunk. Muszáj volt vetnem rád egy pillantást! - magyarázkodik. Tekintete ködös, testtartása ernyedt, mint aki mindjárt össze esik, lábai megremegnek.
- Gyengének tűnsz. - mondom zavartan, mire ő csak legyint, mintha mindez nem érdekelné
-Álmos vagyok. Hétfő van. - és mindez miattam. Ha akkor és ott, nem találkozunk, vagy erélyesebb vagyok, talán mindez nem történt volna meg. -A francba! - kiált fel, mikor elmegy az üzlet előtt egy busz. Talán lekéste...
- Mit vársz tőlem egészen pontosan így, hogy tisztában vagy a dolgokkal? - kérdem meg végül, feladva a reményt, hogy elküldhetem őt.
- Én... Nem fogok meghalni. - vágja rá magabiztosan. Nem fogsz meghalni? Milyen naiv és buta. Így is úgy is meghalsz... egyszer biztosan. - Csak meg szeretném próbálni. Ha meg halok is el kell engedned és akkor is, ha úgy döntesz nem lehetek a közeledben. Nekem pedig úgy is mindegy. Nem tudok nélküled élni. - súlyos szavak ezek egy kislány szájából. Úgy beszél, mintha ismerné a körülötte terpeszkedő világ akár csak egyetlen kis darabját is. Egy olyan világ részét, ahogy a tiszta érzések jelentik a legnagyobb veszélyt, és ahol a barátokból, testvérekből válnak a legkegyetlenebb ellenségek.- kérlek...- suttogja könnyes szemmel. Hajamba túrva sóhajtok fel. Kellett nekem ez?!
- Jól van. Velem maradhatsz, de ígérj meg valamit.- adom be végül a derekam
- Mit?- csillannak fel a szemei
- Kérlek...nagyon vigyázz magadra- lépek mellé, majd vállainál megfogva magamhoz húzom és átölelem. Érzem, ahogy a levegő is megfagy benne, ahogy a szíve egyre gyorsabban kezd kalapálni. Egy valamit nem értek... az enyém mért ver ugyanilyen gyorsan.
Hirtelen kivágódik a raktár ajtaja. Ijedten eresztem el a lányt és lépek hátrébb
- Főnök?- teljesen ledöbbenek, mikor meglátom az öregembert, vagyis... úgy néz ki mint ő, de mintha más lenne. A testtartása, a kisugárzásai...a szemei zölden izzanak, a bőre mintha kőből lenne.
- Tudtam én, ha eleget várok, előbb utóbb elő kerülsz- sziszegi. Előkerül? Nem értem. Én mindig is itt voltam...várjunk, csak nem? Alicere nézek, aki holt sápadt fejjel nézi a férfit.- Egy angyal, mely a pokol kulcsait őrzi de ennek nincs tudatában, és egy lány, aki képes kapukat nyitni...milyen romantikus- ördögi kacajától az üzlet is megrázkódik, a lámpák fénye pedig megremeg.
- Maga... összekever minket valakivel! - szólal meg Alice, remegő hangon. Én csak elé állok, hogy védjem őt, azt még nem tudom hogyan, de meg fogom védeni őt bármi áron!
A férfi lassan lépkedni kezd felénk, légzése zihálássá hangosul, homlokából pedig lassan szarvak meredeznek.
Hátrálni kezdek megragadva a lány kezét. Olyan ismerős ez a helyzet... mintha már megtörtént volna egyszer...
Hirtelen bevillan. Hát persze! Egy ugyan ilyen szörny támadt ránk, annak idején... Rose ugyanígy halt meg!
- Futás!- kiáltok fel, mikor a bestia támad. Nem értem... milyen kapu...és milyen kulcsok? Ezek itt, a nyakamban? Hát erre valók...
|
| Jack Black | 2015. 01. 03. 17:38:59 | #32224 |
Karakter: Alice Dean
Kínos a csend. Én inkább nem szólok, de ahogy látom ő sem. Nem is nézek nagyon rá. Jobb ha nem teszem. A végén még csak jobban megszeretem és a keserű igaszság, hogy annál nehezebb lesz elengednem.
-Szóval nem bírsz kiverni a fejedből...-Szakítja meg a kínos csendet. Meleg érzés jár át ahogy meghallom a hangját. -...és tudni akarod miért...egészen egyszerű magyarázatot tudok neked adni rá. -Hirtelen felé kapom a fejem, érdekel, nagyon érdekel hogy miért érzek úgy iránta, ahogy nem kellene. Közelebb lépek egy lépést, a testem a közelébe akar lenni. Hirtelen meggondolom magam, nem merészkedem közelebb ennél. -A halandó embereket mindig is vonzották a földön túli lények. -Felkel és elindult felém ami nagyon meglep. -Az angylok mindig is vonzották az embereket, legyen az bármilyen, sötét, bukott, vagy olyan, aki nincs tudatában hatalmának. Elég csak egyszer a szemébe nézned, és utána ninsc vissza út. -Hátrálok ahogy egyre lépdel felém, végül a hátam a falnak ütközik, innen már nincs menekvés. Biztoaítva róla, hogy nem jutok ki, karját a vállam fölött támasztja meg, elállva minden lehetséges utat.
Lélegzetvételem ismét gyorsul. Akaratom ellenére szippantom be csodás illatát, közelsége fátyolt ereszt az elmémre. Fájdalmasan nyilal belém, hogy a részemről hiába vannak ezek az érzések. -Nem véletlenül kerültem a tekinteted, és voltam olyan mogorva. Beleszeretni egy angyalba, a lehető legveszélyesebb dolog, és emelett...mindegy, nem érdekes. -Elenged, amitől fellélegzem, közben ő az ablakhoz megy és kimered rajta.
-Emellett? Mi az? Mi történt? -Kérdezem kíváncsian miután nagyjából helyre áll az elmém a kábulatból.
-Hogy mi történt?! Meghalt, az történt!... -Förmed rám, szinte rám üvölt. Azonnal megbánom a kérdésemet, nagyon megrémiszt. -Meghalt az egyetlen ember, akit szerettem...az a lány...Rose... pont úgy nézett ki, mint most te! -Ijedten össze rezzenek ő pedig az ablakon kifelé néz. Elfog a rettegés. Megborzongok a gondolattól, hogy akit szeretett, az meghalt. Az egyetlen.
Sajáltam őt ezért, viszont nagyon megrémített ahogyan levezette a dühét. Nem én tehetek róla hogy a szerelme halott. Nem az én hibám. Olyan volt mint én? Olyan vagyok mint ő... Én nem akarok olyan lenni.
-Akkor...Ezek szerint ő miatta nem akarsz...-Szinte suttogok.
-Igen. Meghalt, és azóta... nem akarom hogy miattam te is meghalj. Bárki akit egy kicsit is közel engedek magamhoz, meghal vagy eltűnik. -A szekrényhez megy és a kezembe hajít pár ruhát. Az ő ruhái. A szívem szakad le, hogy fel kell vennem a ruháit.- Az éjszakát itt töltöd, reggel majd haza viszlek, de kérlek... mindkettőnk érdekében... felejts el utána. -Nem várja meg hogy válaszoljak, nem mintha nagyon meg tudnék szólalni... Bemegy a mosdóba és magára zárja az ajtaját. Ökölbe szorítom a kezem és egy darabig csak nézek az ajtóra. Lassan átveszem a ruhákat amiket adott és az ágy szélére ülök. Felhúzom a térdeim, nagyon szomorú vagyok. Persze tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, de az érzelmeimen nem tudok változtatni. Meghalnék a kedvéért.
Pontosan ezért fogom megtenni amit kér. Ahogy meghalnék érte, úgy a legjobbat szeretném neki. Nem tudom miért... Vagyis... Már tudom hogy miért. De ilyen hamar így megszeretni valakit. Őrültség.
***
Eltelik úgy kb negyed óra. Apollyon kilép a fürdőböl. Nem látom, csak hallom, mivel nem nézek rá.
Továbbra is az ágyon ücsörgök, eléggé magam alatt vagyok. Végül nem bírom ki hogy ne nézzek rá. Fájdalmas pillantást vetek rá, de hamar elkapom a tekintetem. Megjegyzem magamanak a képet, ahogy a vizes hajából csöpög a víz. Annyira vonzódom hozzá...
-Ne aggódj, egyetlen ujjal sem fogok hozzád érni. -Suttogja, nem feltételeztem volna róla rosszat. Csak megijesztett az előbb és enyni. Akármennyire nem tetszik, én lennék a legboldogabb, ha hozzám akarna érni.
-Az mit jelent? -Kérdezem kíváncsian mikor meglátom a tetoválást a hátán. Nincsen rajta a kötés... És seb sincsen...
-Ez? A könyvek szerint egy pecsét, amivel az erőm van lezárva...az a férfi...a bátyám, beszélt valamiféle ébredésről...talán erre gondolt. - Leveszi nyakából a láncokat majd leoltja a villanyt és lefekszi. Elterülök az ágyon és a plafont bámulom. Úgy érzem képtelen vagyok aludni most. Annyi minden történt ez alat az egy nap alatt. Nekem pedig holnap el kell őt engednem végleg.
***
Az egész éjszakát átforgolódom és mindössze pár órát tudok csak aludni. Korán reggel ébredek, szörnyen fáradtan. Felülök az ágyon, ő még alszik. Itt az alkalom, így talán könnyebb lesz.
Egy szép lassú mozdulattal mellé térdelek és végig simítok az arcán. Sirhatnékom támad de tartom magam. Muszáj. Eszem ágában sincs felkelteni őt. Vissza vezsem saját ruháimat majd csak egy percre hozzá érek ajkaihoz. Nem vagyok normális... Miért kínzom magam mielőtt elmegyek?
Nehézkesen felállok és az ajtóhoz megyek.
-Viszlát, Apollyon. -Szólok még utoljára és futni kezdek hazafelé. Miért futok? El akarok tán futni a fájdalom elől? Megtanulhattam már, az mindig gyorsabb mint én. Annyira irónikus. Egyszer szeretek bele valakibe, akkor is pont olyat fogok ki, akivel nem lehetek együtt, aki nem akarja hogy a közelében legyek. Megértem őt, de ez nem jelenti azt, hogy nem fáj.
***
Eltelt már több mint két hét mióta nem láttam. Ő nem keresett és én sem kerestem. Nem tudtam megtenni amit kért. Azt kérte, felejtsem őt el. Akartam, tényleg. Mindennél jobban akartam, de nem tudtam. Ha becsukom a szemem, azonnal az ő arca jelenik meg előttem. Akármenynire fáj, iskolába kell járnom. Igaz, nem figyelek az órákon. Folyton rajzolgatok, és meglepő módon a rajzaim mind róla szólnak. Ha ügyesebb lennék, talán szebben papíra vethetném őt, de így.... Azokon az órákon, melyeken nem rajzolok, alszom..
Megint hétfő van és mehetek iskolába. Nagy nehezen elkészülök és kimegyek, várok az iskola buszra. Kis idő múlva az meg is érkezik én pedig felszállok rá. Csak úgy ott hagytam őt, pedig azt mondta majd haza visz. De mit tehettem volna? Még így sem haladtam előre semmit. Ugyan úgy érzek iránta. Ha el kellett volna búcsúznom tőle, az csak roszabb lett volna. Gondolom így ő is jobban örült.Elmerülök gondolataimban a buszon, mikor az egyszer csak megáll.
-Nem tudunk tovább haladni, lerobbant az autóbusz! Hamarosan jön értetek egy másik, addig kérek mindenkit, szálljon le! -Szól a buszsofőr, mire felkapom a fejem. Elhúzom a szám és leszállok. Nem beszélek senkivel, nincs hozzá kedvem. Körbenézek az utcán, ismerős ez a hely. Jaj, ne már...
Itt vagyok. Az üzlet a következő ajtónál van. Ha csak elsétálnék arra.
Már meg is látom a régiség kereskedés felíratát ahogy teszek arra pár lépést. Óvatosan bepillantok az ajtón. Igen, ott van ő. Annyira szeretném, csak egy picit megszólítani. Csak pár szót beszélni vele...
Álmosan dörgölöm meg a szemeim, biztos akarok lenni benne hogy nem álmodom. Hirtelen felém pillant, amitől megfagy bennem a levegő egy percre. Értetlenül bámul egy darabig majd feláll. Én sem bírom tovább, benyitok és belépek.
-Megbeszéltünk valamit. -Szorul ökölbe a keze. -Legalább életben vagy.
-Én próbálkoztam! -Védekezek azonnal. -Az iskola busz lerobbant csupán pár méterrel arrébb... És megláttam hogy itt vagyunk. Muszáj volt vetnem rád egy pillantást! -Magyarázom, közben alig állok a lábamon. Sokat kivett belőlem az, hogy sokat sírtam az utóbbi időben, keveset aludtam, és alig ettem. Ha angyal ha nem, hogy tudta ezt tenni velem úgy, hogy mindössze két alkalommal láttam őt.
-Gyengének tűnsz. -Vakarja meg a tarkóját én meg csak legyintek egyet.
-Álmos vagyok. Hétfő van. -A kereskedésen eluralkodik a kínos csend. Mennem kellene, de nem bírok. Kinézek a kereskedés ajtaján, egy másik suli busz suhan el előtte. -A francba! -Szitkozódom, rajta kellett volna lennem. Suliba ma már nem megyek. Remek.
-Mit vársz tőlem egészen pontosan így, hogy tisztában vagy a dolgokkal? -Teszi fel a kérdést. Bár ne tette volna, hiszen nem tudok rá mit mondani. Magam sem tudom. Vele kapcsolatban az agyam kikapcsol és a testem magától cselekszik. Mintha bármit is tehetnék ellene.
-Én... Nem fogok meghalni. -Válaszolom igéret szerűen. A francba is... szükségem van rá. Lehet hogy mellette meghalok, de nélküle sem élek. -Csak meg szeretném próbálni. Ha meg halok is el kell engedned és akkor is, ha úgy döntesz nem lehetek a közeledben. Nekem pedig úgy is mindegy. Nem tudok nélküled élni. -Megalázó megpróbálni meggyőzni arról, hogy akarjon maga mellé. De nincs más esélyem. Nélküle semmi vagyok. Hozzá tartozom.
Szerkesztve Jack Black által @ 2015. 01. 03. 17:46:15
|
| Sado-chan | 2015. 01. 03. 13:07:54 | #32219 |
Karakter: Apollyon
- Viszont van valami, ami engem jobban érdekel, úgyhogy örülnék ha arra is megkapnám a választ. Utána elmegyek. Békén hagylak végre. Ígérem, ennyi lenne amit akarok. - kezembe nyomja a tekercset, majd komor tekintettel arrébb megy. Az egyik térképet kezdi nézegetni, de nem úgy tűnik, mintha azokról akarna kérdezni.
- Hallgatlak. - egyetlen pillanatra sem veszem le róla a szemem, pedig talán úgy mindkettőnknek jobb lenne. Talán el kellene mondanom neki a teljes igazságot, hogy miért is akarom elküldeni magam mellől, és hogy miért nem bírom elviselni...
- Oka volt, hogy vissza mentem. - kezd bele egy nagy sóhaj után. - Egész úton te jártál a fejemben... Aztán akkor is, mikor haza mentem. nem tudtalak kiverni. Sehogy. Um... A Fejemből. Nem tudtalak kiverni a fejemből. - édes, ahogy zavarban van, és így még jobban emlékeztet rá... részben jó érzés, részben elszomorít, de a mosolygást valamiért képtelen vagyok abba hagyni. - Mindig rád gondolok, veled álmodtam, képtelen voltam szabadulni a gondolatodtól. Ne aggódj. Nem várok tőled semmit. Nem akarok tőled semmit és a terhedre sem leszek többet, csak ettől szeretnék megszabadulni. - magyaráz, miközben a cipőjét vizslatja. Halvány mosollyal az arcomon sóhajtok fel, majd teszem keresztbe a lábam.
Egy ideig még elleszünk, főleg, hogy az eső is eleredt, így viszont nem engedhetem szélnek. Majd reggel, az éjszakát pedig töltheti itt... majd alszom a földön.
- Szóval nem bírsz kiverni a fejedből...- szakítom meg a kínossá vált csendet- ...és tudni akarod miért... egészen egyszerű magyarázatot tudok neked adni rá- felkapja a fejét, majd közelebb lép egyet, de ennél nem merészkedik közelebb- A halandó embereket mindig is vonzották a földöntúli lények- felkelek, majd elindulok felé. Ha ő nem jön, megyek majd én!- Az angyalok mindig is vonzották az embereket, legyen az bármilyen, sötét, bukott, vagy olyan, aki nincs tudatában hatalmának. Elég csak egyszer a szemébe nézned, és utána nincs visszaút.- hátrálásra késztetem, így végül a falnál köt ki, én pedig fél kézzel a válla fölött támaszkodom, hogy elálljam a menekülés útját.-Nem véletlenül kerültem a tekinteted, és voltam olyan mogorva. Beleszeretni egy angyalba, a lehető legveszélyesebb dolog, és emellett... mindegy, nem érdekes- elengedem őt, majd az ablakhoz megyek.
- Emellett? Mi az? Mi történt?- kérdi kíváncsian. Nem kellett volna.
- Hogy mi történt?! Meghalt, az történt!...- mordulok rá, kicsit hangosabban, mint szántam- Meghalt az egyetlen ember, akit szerettem...az a lány...Rose... pont úgy nézett ki, mint most te!- rémülten rezzen össze, én pedig csak vissza fordulok az ablakhoz és nézem tovább az üvegen legördülő kövér cseppeket.
- Akkor.. ezek szerint őmiatta nem akarsz...
- Igen. Meghalt, és azóta... nem akarom, hogy miattam te is meghalj. Bárki, akit akár csak egy kicsit is közel engedek magamhoz meghal, vagy eltűnik. - a szekrényhez megyek, majd oda dobok neki pár, viszonylag új és jó állapotban lévő ruhát – az éjszakát itt töltöd, reggel majd hazaviszlek, de kérlek...mindkettőnk érdekében.. felejts el utána.- nem várom meg a válaszát, csak elindulok az apró mosdó felé. Szerencsére sikerült megjavítanom az ajtaját, így be tudok zárkózni, hogy lehiggadjak. A mosdó apró és kissé lepukkant. Egy WC, egy csap és egy zuhanyzó van benne csupán. Nincs is szükség nagyobbra, mivel nem sűrűn szoktam használni. Az éjszakát is csak akkor töltöm itt, ha túlságosan elmerülök a munkában, vagy ha valamiért nem tudok, vagy merek hazamenni.
.oOo.
Negyed óra telhet el, vagy talán egy kicsivel több. Csurom vizes fejjel, de immár higgadtan megyek vissza Alicehez, aki az ágy szélén üldögél, felhúzott térdekkel, átöltözve. Nem szól semmit, csak egy fájdalmas pillantást vet rám, aztán elkapja a tekintetét.
- Ne aggódj, egyetlen ujjal sem fogok hozzád érni- suttogom halkan, majd elő ások a szekrényből pár pokrócot és a földön kezdek el megágyazni.
- Az mit jelent?- kérdi, mikor leveszem az ingem és meglátja a tetoválásom. A kötések sincsenek már rajtam. Minek, hisz már begyógyultak a sebek.
- Ez? A könyvek szerint egy pecsét, amivel az erőm van lezárva...Az a férfi...a bátyám, beszélt valamiféle ébredésről...talán erre gondolt- leszedem a láncaimat is, hogy ne zavarjon és ne akadjon be semmibe, majd leoltom a villant és lefekszem én is.
Ahol fekszem, jól láthatóak a csillagok. Valahogy mindig is elbűvöltek, most már kezdem sejteni miért.
|
| Jack Black | 2015. 01. 02. 19:29:44 | #32214 |
Karakter: Alice Dean
-Nyakig benne vagyok az egészben, szóval mostmár képnytelen vagy elmondani. -Győzködöm.
-Jó. -Áll meg hirtelen, így majdnem neki ütközöm. -Mivel látom, nem tudlak levakarni magamról, elmondom. De nem itt. Gyere. -Körbe néz, majd elindul.Levakarni? Auh... Ez egy picikét szíven ütött. Le akar vakarni. Akkor majd eltűnök ha elmondta. El bizony. Nem kell többet azon ügyködnie, hogyan vakarhatna le. Államat leszegem, cipőjét figyelve követem és semmit sem szólok egész úton. Nem mintha én pont iránta akarnék bármi ilyesmit is érezni.
...
Valami műhely szerű helyre visz, egy apró helyiségbe. Csak egy ágy, egy asztal és néhány festőállvány van benne. A fal mellett versek, kéziratok és könyvek sorakoznak. Kedvem támad megnézegetni őket. Feljebb pillantok és látom, a falon térképek vannak, melyeknek széle megsárgult a hosszú évek alatt.
Egy széket húz az ágy elé és le ül. Helyet kínál nekem az ágy szélén, én pedig elfogadom és leülök.
-Szóval... Mostmár elárulod? -Kérdezem, igyekszem leplezni a sértettséget a hangomon és ahogy látom fel sem tűnik neki. Vagy csak szimplán nem érdekli. A helyében engem sem érdekelne. Idegesen dobolok lábamon és az arcát nézem.
-Igen. Annyira nyilván rájöttél már, hogy nem vagyok egy átlagos ember. -Bólintok. -Ami azt illeti, nagy valószínűséggel ember sem vagyok. Pontosan még nem tudom miféle lény lehetek, de pár nyomot találtam már. -Érdekes amitről beszél, figyelmem csak rá szegeződik. Feláll, keresgélni kezd valamilyen tekercsek között, majd a kezembe ad egyet. Szétnyitom, de meglepődök, mivel semmit sem értek. Ókori görög írásokat vélek felfedezni rajta, na meg egy rajzot, ami eléggé hasonlít rá. Apollyon...
- Ő lennél... -Tátom el a szám ismét.
-Nagy valószínűséggel... Eddig azt hittem csak véletlen egybeesés, de nem ez az első eset. Voltak már korábban is, de eddig mindig azt hittem álmodok.
-És ki ő...Ki vagy te pontosan? -Kérdezem halkan.
-Apollyon. Romboló...A pusztítás angyala...Legalábbis ezek szerint, de...ez teljes képtelenség. -Markol rá nyakláncára. Kulcsok. Vajon azok is jelentenek valamit? Egy ideig még bámulom a rajzot majd felállok és melél tartom azt.
-Végül is, nagy a hasonlóság. Az arcotok, a haj, a rajzon hosszabb de...a szárnyak... az ékszerek ugyan változtatnak rajta kicsit, de felismerhető a hasonlóság. -Nézek rá majd a rajzra folyamatosan.
- Viszont van valami, ami engem jobban érdekel, úgyhogy örülnék ha arra is megkapnám a választ. Utána elmegyek. Békén hagylak végre. Ígérem, ennyi lenne amit akarok. - Adom vissza neki a tekercset és arrébb sétálok picit. Idegesen simítok végig az egyik térképen, azt színlelve érdekel ami rajta van. Pedig igazából csak zavarban vagyok emiatt az egész miatt. Na meg kicsit szomorkás is vagyok. Nem akarom... hogy el kelljen viselnie engem.
-Hallgatlak. -Követi figyelemmel amit csinálok és mintha egy pillanatra megtörne. Nem... Talán csak én akarom ezt látni. Bizonyára csak beképzeltem magamnak, hogy ő akár egy pillanatig is félre teszi a bunkó stílusát és hajlandó más lenni velem.
-Oka volt, hogy vissza mentem. -Kezdem egy nagy levegővel. Össze szedem a bátorságomat. Gyerünk Alice! -Egész úton te jártál a fejemben... Aztán akkor is, mikor haza mentem. nem tudtalak kiverni. Sehogy. Um... A Fejemből. Nem tudtalak kiverni a fejemből. -Vakarom meg a tarkóm. Basszus... Ez elég ciki... Látom hogy arcáról igyekszik lehervasztani a vigyort de elég nehezére esik. Mikor sikerül neki, folytatom. -Mindig rád gondolok, veled álmodtam, képtelen voltam szabadulni a gondolatodtól. Ne aggódj. Nem várok tőled semmit. Nem akarok tőled semmit és a terhedre sem leszek többet, csak ettől szeretnék megszabadulni. -Magyarázom, de nem nagyon pillantok közben rá. Érdekesebbnek tűnik a cipőm. Felsóhajt és keresztbe teszi a lábát. Hallom, hogy az utcán szakadni kezd az eső. Kedvem lenne elfutni innen, mielőtt bármit is mond. Reszketek, a lábaim is megremegnek. Vajon mit fog erre válaszolni? Nem biztos, hogy én hallani akarom azt...
Szerkesztve Jack Black által @ 2015. 01. 02. 19:53:27
|
| Sado-chan | 2015. 01. 02. 18:12:23 | #32213 |
Karakter: Apollyon
Fertőtlenítő szag és hideg, fehér fények. Ez az első, amit érzékelek ébredés után. Aztán a fájdalom. Fáj mindenem, a fejem, a végtagjaim, a mellkasom. A hátamat már nem is érzem, a szívem pedig... mintha átdöftek volna rajta egy tőrt.
- Áh, felébredtél?- szakítja meg a zavaró, monoton gép hangot egy kedves női hang. Alice?...nem. Nem ő az...
- Hol..hol vagyok?- kérdem mikor a hang tulajdonosa az ágyam mellé lép. Egy nővér az.
- A kisasszony? Odakinn. Semmi baja, csak sokkot kapott. Ő értesített minket a balesetről is- szóval jól van. Hála az égnek. Mondhatnám, hogy magának kereste a bajt, de részben az én hibám is ami történt.
- Megtenné, hogy szól neki,
.oOo.
-Apollyon... -csendül fel vékony hangja. Ezek szerint a nevemet is tudja már. Én az ágyon ülve nézek felé. Segítséggel ugyan, de sikerül felülnöm. Fogalmam sincs miért, de aggódtam érte...talán tudat alatt sejtettem mi lesz, talán más van emögött..nem tudom.
Tétovázva lépked egyre közelebb, majd áll meg az ágyam mellett. - Hogy érzed magad?
- Kutya bajom. - sóhajtok fel, majd rázom meg a fejem, hogy életet leheljek magamba. Hajamba túrok, érzem, hogy a vér egy részét mér nem mosták ki és a verítéktől is jól össze tapadt. - Köszönöm, hogy behoztál.
-Te is megmentetted az életem. - talán nem ezt várta tőlem... hogy megköszönöm. Valóban, eddig semmi okot nem adtam arra, hogy kinézze belőlem, ebből is látszik, hogy nem ismer.
Csak azt látta, amit engedtem látni.
- Nem rettegsz tőlem? - kérdem halkan, komoran, felkészülve a legrosszabbra. Eddig nem érdekelt ha utál, ha megvet, de most valahogy más. Már ő is benne van nyakig egy olyan világban, amit teljesen én sem értek még, és ahonnét nincs visszaút. Túlélsz vagy meghalsz. Ez a két lehetőség van csupán.
Szinte érzem a remegését, a szapora szívverését. Talán fél, talán csak nem tudja hová tenni. Nem akarom elbizonytalanítani azzal, hogy azt mondom én is félek. Pedig így van. Félek. Félek ettől az egésztől és félek egy kicsit magamtól is. Attól a másik éntől, aki ma előjött. Attól a férfitől aki a bátyámnak mondja magát, és talán kicsit attól a furcsa érzéstől is, amit most érzek.
Csak a fejét rázza, de szerintem itt más is van.
-Haza akarok innen menni. Szólj az orvosnak, hogy alá írnám azt a papírt és elhúznék végre. - sóhajtok fel végül, majd elkezdem kihuzigálni az infúziós tűket, leszedni a tapaszokat.
Persze mindenki ellenkezik, de ők nem is tudják amit én. Ha a nehezén túl vagyok, utána már szerencsére gyorsan gyógyulok.
Az orvos végül csak elenged, én pedig már húzok is haza...vagyis..húzunk. Alice szorosan a nyomomban, mint egy hűséges kiskutya. Levakarni sem lehet őt.
- Most már elárulod végre, miért van ez velem? - kérdi türelmetlenül.- Nyakig benne vagyok az egészben, szóval most már kénytelen vagy elmondani.
- Jó- állok meg hirtelen- mivel látom, nem tudlak levakarni magamról, elmondom. De nem itt. Gyere- nézek körbe, majd indulok el egy jó ismert, biztonságos helyre.
.oOo.
Egy kis műhelyben kötünk ki végül. Maga a helyiség nem nagyobb mint egy átlagos szoba, s csupán egy ágy, egy asztal és pár festőállvány van benne. A fal mellett könyvek, kéziratok, versek, a falon régi, megsárgult térképek.
A széket az ágy elé teszem és arra ülök, ő pedig az ágy szélére ültetem. Több székem sajnos nincs.
- Szóval...most már elárulod?- kérdi, miután abba hagyta a forgolódást.
- Igen. Annyira nyilván rájöttél már, hogy nem vagyok egy átlagos ember- bólint.- ami azt illeti, nagy valószínűséggel ember sem vagyok. Pontosan még nem tudom miféle lény lehetek, de pár nyomot találtam már. - Felkelek, majd a tekercsek közt kotorászva előások egy régi példányt majd a kezébe adom. Ókori görög írások vannak rajta, és egy rajz egy lényről.
- Ő lennél...
- Nagy valószínűséggel...eddig azt hittem csak véletlen egybeesés, De nem ez az első eset. Voltak már korábban is, de eddig mindig aszt hittem álmodok.
- És ki ő...ki vagy te pontosan?- kérdi halkan
- Apollyon. Romboló...a pusztítás angyala...legalábbis ezek szerint, de...ez teljes képtelenség- rámarkolok a nyakamba lógó kulcsokra. Fogalmam sincs, minek a kulcsai, de valamiért képtelen vagyok megválni tőlük. Se a családomat nem ismerem, se azt, hogy honnét jöttem. Nem tudom ki vagyok, és az első emlékem ahogy egy lerombolt városban, csurom véresen járkálok.
Egy ideig nézegeti a rajzot, majd feláll, majd felemelve mellém tartja.
- Végül is, nagy a hasonlóság. Az arcotok, a haj, bár a rajzon hosszabb, de...a szárnyak...az ékszerek ugyan változtatnak rajta egy kicsit, de felismerhető a hasonlóság.
Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 01. 02. 18:15:29
|
| Jack Black | 2015. 01. 02. 17:04:47 | #32212 |
Karakter: Alice Dean
Lassan vissza térek a sötétségből, úgy érzem kósza álom volt mind az, amit átéltem. Halkan nyöszörgök párat mielőtt kinyitnám a szemem...Apollyon. Így hívják őt.
-Hé... Mi történt?-Szemeim lassacskán tágra nyílnak, feltekintek a kék szempárba ahogy kimászom az asztal alól. Szemeim törölgetem, mert még kissé homályosan látok. Még nem igazán értem a helyzetet. Mi a franc történt? Akkor ez most tényleg...? A szárnyak... Világoskék tollak repkednek néhol, amiktől szemeim egy percre elkerekednek.-Ez meg...-Nézek rajta végig, mi a franc? Szárnyai...vannak... Kékes fehér szárnyak pompáznak a hátán. Kissé megrémülök a látványtól, de semmit sem szólok. Vissza húzódnak az imént említett szárnyak, ő pedig kezd nagyon elfehéredni. Sápadt lesz s így szinte bele olvad a kereskedés fehér falába. Mi történik most? Rosszul van? Azt lesem, mit tudnék ÉN csinálni.
-Alice...-Egy erőtlen nyögés tör elő torkábol, majd tesz egy tétova lépést előre. Szinte rögtön a földre rogy, vér kezd szivárogni testéből, ami tócsát képez a földön. Ijedten mellé zuhanok térdeimre érezve, nem törődve vele, hogy bele térdelek a meleg, vörös vérbe. Szólongatni kezdem és finoman megrázom ruhájánál fogva, de mind hiába. Elveszti eszméletét.
-Apollyon! Ne! -Fakad ki belőlem, a könnyek égetni kezdik szemem. De most nem lehet! Nem lehetek gyenge, segítenem kell neki! Ő megmentette az életemet, enynivel tartozom. És egyébként is. Én hoztam rá a bajt, megmondta hogy menjek el. Tehát ha kötelesség, ha nem, segítenem kell neki! Remegő kézzel túrom elő a táskámból a telefonomat, majd már tárcsázom is a mentők számát. Kicsöng, kicsöng.... A fenébe is! Gyerünk már!
-Halló, tessék! Mentő szolgálat. Miben segíthetek? -Szól bele egy mély férfi hang, én pedig rémült hangon darálni kezdem a szöveget. Azt, hogy hol vagyunk és hogy mi történt.
-Betört ide két fekete ruhás alak, símaszkban! A bevételt követelték, de mivel ellen ált, csináltak vele valamit! Ájult voltam, így nem tudom mit! De siessenek, könyörgöm! El fog vérezni! -Hisztérikus hangon rikácsoltam a telefonba, nagyon féltem. Hazudtam. Két oka volt. Valószínűleg ha ledarálom a szárnyas, földöntúli erős sztorit, én mehetek az elmegyógyintézetbe. A másik ok pedig...Mi is az? Úgy érzem kötelességem titokban tartani mind ezt... De vajon miért?
A mentősök igen hamar megérkeznek, én éppen vérben fürdő kezeimet vizsgálom, nem mozdulok Apollyon mellől. Nadrágomat már jól eláztatta a vér, de ez az ami a legkevésbé érdekel. Minden olyan gyorsan történik. Lélegzetem gyors, rettegek attól, hogy azt mondják, halott. Az egyik mentős, kinek éppen nincsen dolga Apollyonnal megállapítja, hogy sokkos állapotban vagyok. Így legalább bemehetek vele a kórházba. Nem veszítem őt szemelől. Nem tehetem. Bent, külön irányba visznek minket. Őt tolják egy ágyon, engem pedig bekísérnek egy szobába. Az orvos leül velem szemben, majd miután elárulom neki a nevem, átvizsgálja a testem, nem sérültem e meg.
-Kérem várjon itt. -Szól, mikor biztos benne, kutya bajom. Egyenruhás emberek lépnek a terembe. Kettő férfi.
-Alice Dean? -Kérdi az egyik. Rendőrök. Kávét ad a kezembe, valószínűleg szeretné, ha teljesen nyugodt tudnék maradni. Bizonyára ki akarnak faggatni a ,,rablásról". Kikérdeznek mindenről, de nem sokat tudok mondani. Elmondom, hogy vásárló voltam ott és engem már az elején leütöttek. Csak a símaszkjukat láttam, semmi mást. Mikor felkeltem, az eladó fiú vérben fürdött, ezért riasztottam a mentőket. Tőlem többet nem tudnak meg. Ki is vonulnak a teremből, azt mondják, vissza térnek majd, hogy kihallgassák az 'eladó fiút'. Ígéretet tesznek, hogy elkapják a szemeteket.
Azt erősen kétlem. Gondolom magamban.
Megkeresem az orvost, kivel nem is olyan régen váltottam pár szót, hogy itt maradnék ameddig a fiú fel nem ébred, majd mikor eszméleténél van, bemennék hozzá. Nem szólok neki, hoyg tudom ki ő, pontosabban tudom a nevét, csak annyit mondok, kötelességemnek érzem, hogy úgy menjek el, tudom, rendben van. Persze valójában nem erről van szó. A dokik megnyugtató szavait hallva sem akartam elmenni innen. Egyszerűen nem tehettem. Egészen éjszakáig ülök a váróteremben s már alszom, mikor egy nővér óvatosan végig simít karomon. Jelzi, hogy a kék hajú barátom -az ő szavaival élve- fel kelt és keresett. Keresett engem. El sem hiszem... Jó érzés jár át, ezeket a szavakat hallva. Csak tudnám miért vagyok ilyen miatta... Ezt még mindig nem értem.
-Apollyon... -Szólok halkan miközben kinyitom a szoba ajtaját. Látom, hogy az ágyon ül. Tekintetét hirtelen felém kapja, aggodalom csillan meg szemeiben. Lassan beljebb sétálok. Mellkasánál fehér kötés éktelenkedik, melyre sajnálattal pillantok. Seb azonban valószínűleg a hátánál van. - Hogy érzed magad?
-Kiutya bajom. -Rázza meg a fejét és gyönyörű kék hajába túr. -Köszönöm hogy behoztál.
-Te is megmentetted az életem. -Válaszolom és megrántom a vállam. Azt hittem nem fogja megköszönni. Nem mintha meg kellene neki, csak ez a kedves stílus azt gondoltam nem rá vall.
-Nem rettegsz tőlem? -Kérdezi komoran, a szobában megfagy a levegő ahogy kiejti a szavakat. Átjár egy hideg érzés és rám üvölt a felismerés. Ő valami egészen más, mint a halandók!
Végül csak óvatosan megcsóválom a fejem, mire kimered az ablakon. -Haza akarok innen menni. Szólj az orvosnak, hogy alá írnám azt a papírt és elhúznék végre. -Teszem amit kér. Az orvos persze igyekszik maradásra bírni. Nem tartja jó ötletnek, hogy az éjszaka közepén kiengedje egy ilyen sebbel, de hajthatatlan. Alá írja a papírt, majd már megy is. Én csak megyek utána, próbálom tartani gyors lépteit.
-Mostmár elárulod végre, miért van ez velem? -Kérdezem a nyílt utcán. Nem tudom hova megy, de talán nem akarja hogy vele tartsak, így most kell megtudnom.
|
| Sado-chan | 2015. 01. 02. 15:47:13 | #32211 |
Karakter: Apollyon
Ismerős érzés járja át a testem. Ez ő... egészen biztos, és bár nem tudom, pontosan ki is az illető, hogy igaz-e amit mondott, de egyszerre járja át a testem feszültség és izgatottság. Valami olyan, ami ismerős, mégis idegen. Talán egy másik életben tényleg ismertem őt... talán tényleg a bátyám, csak nem emlékszem rá... hisz valójában azt sem tudom, én ki vagyok.
Hirtelen egy aprócska kéz ránt vissza a valóságba. Alice keze, ahogy belém kapaszkodik. Igen... ha másért nem is, miatta... őt meg kell védenem, hisz miattam került ő is bajba.
- Mi fog most történni? Mit csináljak? - kérdi remegve, mire én csak felé pillantok, majd megszorítom a kezét.
- Állj a hátam mögé és maradj is ott! - nincs jobb ötletem, így kénytelen vagyok így védeni őt. Próbálom felidézni azt az erőt, ami akkor ott átjárt, az érzést, ami erőt adott. Az a furcsa, éteri energia, melyet az álmaimban képes vagyok irányítani, de itt, ebben a világban olyan idegen számomra.
Hirtelen az energia gazdája is megmutatkozik. Az ajtó kivágódik, a fények megremegnek. A sejtésem pontos volt, ez ő. Damien...
Csuklyáját ledobva mutatkozik ismét, arcán eszelős, már már sátáni vigyor, haja akár egy palást, szemei mint két kicsi kapu a pokolba.
- Kisöcsém... - nevet fel elégedetten, látva, hogy mindketten meredten, letaglózva bámuljuk.
-Damine! - sziszegem halkan, hirtelen csak ennyire vagyok képes. - Mi a francot csinálsz itt? - kérdem egy fokkal erélyesebben
-Ugyan már Apollyon. Hogy-hogy mit csinálok? - halkan felkacag, majd fegyvert ragad, s szárnyait is kiereszti. Érzem, hogy az eddig belém kapaszkodó kezek szorítása enyhül, majd el is enged. Hátra pillantok, mire látom, hogy Alice eszméletlenül fekszik mögöttem. Na, szép...mégis mit kezdjek egy eszméletlen gyerekkel?
- Hová nézel, kisöcsém?- mordul fel, majd támad. Én csak a kezeimet tartom magam elé. Már felkészültem lelkileg, hogy vagy a karomat csapja le, vagy a fejemet, mikor nagy szikrák és fény kíséretében nekem csapódik a hatalmas penge...illetve...valami másnak. Mikor a fény kihuny, veszem csak észre, hogy mi is történt valójában. Az alkarom teljes egészét, ahol a penge érintett, páncél fedi be. Egy furcsa, ezüstöt fém, ám valami mégis más benne, mint az földi vértekben. Felmordulva ugrik hátra mikor meglátja.
- Ez meg...gyorsan tanulsz Apollyon!- nevet fel eszelősen- Annál jobb! Ha felébredtél végre, nyugodt szívvel ölhetlek meg. Na nem mintha amúgy érdekelne, de így még élvezni is fogom!- újra kitárja szárnyait, majd halkan kántálni kezd. Szénfekete tollak repkednek mindenfelé, majd öltenek testet belőle különféle fenevadak. Vérszomjas dögök, kimérák, bestiák. Mind engem méreget, vicsorog s támadásra kész. Arra várnak, hogy mesterük parancsot adjon.
Damien a karját emeli, majd egyetlen, könnyed mozdulattal int, mire az összes teremtménye támadásba lendül. Egyik fentről támad, míg egy másik szemből, megint másik lesből támad... mindenhol vannak... igyekszem védekezni, de túl sokan vannak.
Az egyiknek sikerül a hátam mögé kerülnie és rám vetnie magát. Érzem, ahogy agyarai a húsba vájnak, ahogy karmai felszakítják a hátam. Félnem kellene, de csak dühöt érzek, és még valamit... vérszomjat. Az egyik kiméra rátalált a pult alatt fekvő lányra, és talán ez az, ami megadta a végszót. Érzem, ahogy az agyam elborul, s az a valami, ami eddig vissza tartotta az erőm millió apró darabra robban. Testem lángokba borul, jeges, kék lángokba, hátamból pedig szárnyak robbannak elő. A múltkorihoz hasonló, kékes fehér szárnyak, ám háromszor akkorák mint azok a csonkok.
- Damien...- szűröm át a fogaim közt. Furcsa érzés. Látok és hallok mindent, érzem, ahogy a bestia belém vájja fogait, de valahogy nem vagyok ura a testemnek.- Nem hittem volna, hogy még viszont látlak.- sziszegem rideg közönnyel
- Végre! Ez az az Apollyon, akit látni akartam!- újra fegyvert ránt, majd támad. Ösztönösen emelem a kezem, s kezdek el valami ismeretlen, régi nyelven kántálni, mire a körülöttem szálldosó tollakból lassan fegyver születik. Egy hatalmas, hófehér pengéjű kasza, mely könnyedén forog a kezemben és vágja ketté a szörnyeit.
- Megbánod még, hogy felébresztettél!-lendítem felé a fegyverem. Sikerül eltalálnom, de annyi erőm még nincs, hogy meg is öljem. Üvöltve hőköl hátra, mikor megvágom a mellkasát, de nem hal meg, csak sziszeg, átkozódik aztán eltűnik, mintha ott se lett volna.
A bestiái vagy porrá válnak, vagy eltűnnek vele együtt. Elmúlt a veszély, egyelőre.
Nyöszörgést hallok, mire hátra fordulok. Alice az, kezd magához térni.
- Hé...mi történt?- dörzsölgeti a szemét, miközben kimászik az asztal alól, ahová jobb híján rejtettem. - Ez meg...- néz rajtam végig mikor meglát, de nem mond semmit. Talán félelem, vagy szörnyülködés lehet, ami a szemében csillan meg, nem tudom. Érzem, ahogy az eddigi erő lassan elszivárog. A tudatom kezd kitisztulni, és a testem is újra az enyém. A szárnyaim lassan vissza húzódnak, s alig egy perc múlva már csak a levegőben szálldosó tollak emlékeztetnek a létezésükre.
- Alice...-nyögöm erőtlenül, majd érzem, hogy forróság önti el a torkom. Erőtlenül lépek előre, de egy lépés után össze is rogyok. Vörös vér áztatja a földet és a ruháimat. Érzem, ahogy a testem össze csuklik, majd kiszáll belőle a maradék erő is. A sérülések és a kiszabadult energia túl sok volt egyszerre. Ijedten térdel mellém, majd kezd szólongatni, de szavait már nem hallom, mielőtt elnyel a hideg sötétség.
|
| Jack Black | 2014. 12. 31. 18:11:28 | #32201 |
Karakter: Alice Dean
-Pedig ezt neked kellene tudni. Semmi közöm hozzá. -Feleli csípős stílusban. Ejnye, ezt a fiút nem annyira könnyű megtörni, de majd meglátjuk. -Nézd, a saját korosztályodból kellene pasikra vadásznod, én még csak nem is ismerlek. -Teszi hozzá. Olyan érzést kelt, mintha minden áron le akarna beszélni arról, hogy a közelében maradjak, akár csak egy pillanatig.
-Nem úgy értem. -Rázom meg a fejem. -Úgy kezelsz, mint egy utolsó bányarémet, lekezelő vagy velem, pedig nem is ismersz. -Fakad ki belőlem. Ami a legrosszabb, hogy nem bírom őt kiverni a fejemből. Próbáltam, de egyszerűen képtelenség. Megjelent az álmaimban s az elmém is képtelen őt feledni. Képtelen feledni és ezért percenként emlékeztet engem a világoskék szempárra és a különleges kék hajra, ami nyílván festetve van. Lényeg a lényeg, valami úgy vonz hozzá, mintha mágnes lenne ő. Persze talán jobb ha egyenlőre erről még nem tud. Akkor sem kellene ilyen visszautasítónak lennie velem.
-Nézd kislány...-Kezdi, de kijavítom.
-Alice! -Mordulok rá erőteljesen, dühömmel már nem igazán tudok mit kezdeni. Szorongás fog el a hideg visszautasítástól, amit folyamatosan rám zúdít és amiről tudom, most is következni fog. Kezem ökölbe szorul a pulton és pár centivel lejjebb hajtom a fejem amitől a hajam jobb oldalt fátyolként omlik a szemem elé.
-Alice. -Korigálja a hibát majd levegőt vesz, jelezve hogy folytatja.-Nem ismerlek, ezt jól mondod, de ha jót akarsz magadnak, elkerülsz és elfelejtesz. Nem olyan vagyok, mint a pasik az osztályodból, akik után lehet futkorászni. -Szinte meg sem hallom. Nem akarom hallani. Én nem futkorászni akarok utána, csak... Ott van mindenhol. Rémült gondolataim nem tudnak tovább menni, mert még mindig beszél. El akar lökni magától. -A te érdekedben, menj el innen jó messzire! -Ragadja meg karomat és az ajtó felé tuszkol. Finomkodik persze, de határozott mozdulatokkal próbál eltávolítani. Ezen csak jobban felhergelem magam. Hogy jön ő ehhez?
-De én... Elég! -Tépem ki a karomat a szorításából. Azért mindennek van határa.Elhiszem, hogy furcsa és kellemetlen, hogy egy lány csak így 'zaklatni' kezdi, de elvégre az ő hibája. Biztos, hogy tett velem valamit. Egyébként mi más oka lenne annak, hogy szó szerint megrögzött mániákusa lettem? Befurakodott az agyam minden apró zugába. Mi mást tehetnék? Valamit meg kell tudnom. -Nem rángathatsz, csak úgy, mint egy babát!
-Jó. -Fújja ki a levegőt egy határozott mozdulattal.-Akkor elmondom lassan, érthetően. Mellettem nem vagy biztonságban, érted? Ha élni akarsz, ajánlom, kerülj el jó messzire. -Hogy mi van? Miről hablatyol ez itt össze-vissza? Talán valami gyilkos? Vagy pszichopata?Gondolataimra nem jut elég idő, mert hirtelen üvöltés hallatszik. -Óh, hogy az a... Látod? Erről beszéltem.
Egész testemben össze rezzenek és a szívem hevesen kalimpálni kezd. Eluralkodik rajtam a félelem, fogalmam sincs, hogy mire kellene most számítanom és hogy mit kellene tennem. Valóban meg fogok halni? És ha igen, akkor kinek a keze által? Vagy inkább... Minek a keze által? Rémültem a Kékség mellé ugrok és az ijedségtől vezérelve kérlelve nézek fel rá.
-Mi fog most történni? Mit csináljak? - Remegő ajkaimmal alig tudok szavakat formálni. Kicsinynek és gyengének érzem magam. lássuk be az is vagyok. Talán ő tényleg csak meg akart engem védeni. Talán tényleg el kellett volna kerülnöm. De talán ez a végzetem.
-Állj a hátam mögé és maradj is ott! -Adja ki a parancsot ideges hangon. A feszültség érezhető a levegőben. Az energia ami belőle árad, hatalmas és szédítő. Össze húzva magam állok a háta mögött és úgy érzem lábam alól kifordul a talaj. Hirtelen kivágódik a kereskedés ajtaja, egy magas, csuklyás alak lép be. A kék hajú srác, az utolsó reményem, meglepetten sóhajt fel. Köpenyét lehajítja s az eltűnik. Szó szerint semmivé válik. Pulzusom iszonyúan heves ütemet diktál, de úgy érzem a Kékségnél sincsen másképp.
-Kisöcsém... -Kacag a fekete hajú bestia. Láthatóan jól szórakozik a helyzeten. A félelemtől megdermed a testem, ajkaim résnyire nyílnak és mozdulatlanná bénulok.
-Damine! -Suttogja a srác, én pedig még mindig semmit sem értek. -Mi a francot csinálsz itt? -Kéri számon erőszakos hangon.
-Ugyan már Apollyon. Hogy-hogy mit csinálok? -Halk kacaj szakad fel torkából, mire össze rándul az egész testem. Egy pörölyt.... vagy valami hasonlót kezd forgatni kezében. Fényt látok, majd szárnyakat és mozgást, végül eszméletemet vesztem.
Szerkesztve Jack Black által @ 2014. 12. 31. 18:18:44
|
|
