Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Sado-chan2015. 08. 17. 10:28:45#33311
Karakter: Apollyon




 

  • Apollyon... -Szuszogj

  • Igen?-felé fordulok. nem igazan tudok rajta kiigazodni.

  • Attól tartasz, hogy ha vissza hoznánk Rose-t... Akkor újra belészeretnél? Nem kellenék neked többé már, hanem minden porcikáddal utána epednél? Hiszen.. Úgy szeretted őt, mint még soha senkit. Tudom... Nem az én hibám...Megértelek, és nem is tartóztatlak. - nem akarom ezt hallani... tőle nem. mégha igaz is lenne, nem akarom őt elveszíteni egy olyan valaki miatt, akit hiába szerettem, és aki halott

  • Ez egy faszság, Alice. - rázom meg a fejem. nem is akarok ilyenre gondolni -Nem is akarok ilyeneket hallani. Hiszen szeretlek.


 

Percekig csak fekszünk csendben, egymást ölelve. Olyan békés ez így...

Hirtelen észreveszem, hogy meredten engem néz

  • Na mi az? -Kérdem mosolyogva

  • Te lefeküdtél vele, igaz? -hirtelen köpni nyelni nem tudok. ez meg milyen kérdés?

  • Persze. - vágom rá végül

  • És azóta...?

  • Hogy csináltam-e azóta? Természetesen igen. Persze a lány nem járt olyan jól mint én. Legalábbis gondolom

  • Miért?

  • Ugye mondtam, hogy ha érintkezik velem bármi módon egy lány, az utána meghal. Bár gondolom Damien volt az, aki levadászta a lányokat, akikhez közel kerültem, és ő meg tudja, hogy nekem te vagy a legfontosabb, szóval a lány lehet hogy még él.

  • Várj...Várj csak. Azt mondod... hogy Damien tudta hogy szeretsz? Tehát... Te lefeküdtél egy lánnyal, mikor 'szerettél' ? - pattan fel hirtelen...na igen, lehet, hogy ezt nem kelett volna elmondanom...

  • Alice... Én nem ezt mondtam. Akkor még csak kezdetleges volt ez az egész. Próbáltalak feledni, de a gondolatod ott motoszkált a fejemben. Elképzeltem, ahogy téged érintelek... Felednem kellett téged, Alice... Legalábbis azt hittem. És erre ezt a módszert tartottam megfelelőnek. - közelebb húzódok hozzá. ha most emiatt megharagszik, nem tudom mihez kezdhetnék...így, utólag belegondolva valóban rossz ötlet volt, de akkor úgy hittem nincs más kiút ebből a fájdalmas, maró érzésből.

  • Értem.- feleli elcsukló hangon

  • De miért érdekel most téged ennyire, hogy kivel és mikor feküdtem le? - simítok végig lágyan az arcán, majd hirtelen mosolyra húzódik a szám. Csak nem..? -Féltékeny vagy?

  • Ugyan, dehogy.

  • Fölösleges annak lenned. - magam alá fordítom és fölé támaszkodok. Olyan közel hajolok hozzá, hogy ajkaink szinte összeérnek. Érzem, ahogy lassan kifújja a levegőt...végig borzong tőle a gerincem

  • Egyetlen egy ember létezik, akihez úgy akarok hozzá érni. - simítok végig rajta.

Ahogy ajkaiba harap, mintha elpattanna a fejemben valami. Mohón vetem rá magam, mint egy kiéhezett vad. Talán én is az volnék? Egy kiéhezett vad, akit évszázadokon át űztek, és aki folyton csak menekült, epekedett egy olyan dolog után, ami nem lehet az övé. És most tessék. Itt van. Itt a karjaimban, de még mindig nem érzem teljesen magaménak.

Finom harapásokkal borítom ajkait, nyakát, kiélvezve minden apró rezzenést, nyögést, válaszreakciót... egyszerűen nem elé

- Bocs hogy zavarlak, egyetlen tesókám. - hallatszik a nevetés, és bátyám jellegzetes, karcos hangja, és egy szempillantás alatt rombolja le a hangulatot, és a fellobbanó lángot.

Dühödt tekintettel fordulok felé.

  • Mi a francot keresel itt? -Állok fel és fordulok felé szúrós tekintettel

  • Beszélnünk kell.

  • Nekünk nincs miről beszélnünk! - mordulok fel idegesen.

  • Higgadj le! Halálra rémíted Alicet! Egyáltalán nem tűnik fel, hogy mennyire retteg ettől az énedtől? Rose is rettegett. Nem hiába.

  • Fogd be! Őt hagyd ki ebből! Már halott! Hiába dörgölöd belém! Hiába tiporsz el megint ezzel! - a gyomrom is felfordul tőle...milyen jogon hozza fel mindig?! Ugyanannyi vér tapad az ö kezékez is, ha nem több

  • Apollyon! Nem ezért vagyok most itt! Alice, nyugodj meg szépen. Ha elveszti a fejét, megvédelek. - fordul a mögöttem kuporgó lányhoz, mire még jobban felmegy bennem a pumpa.

  • Te csak ne védd őt meg!

  • Kérlek, Apollyon...Nyugi. - Alice apró kezeit érzem az enyémen. rá nézek, majd pár perc őrlődés után leülök az ágyra. - Miről akarsz beszélni, Damien? Remek időzítés mellesleg.

  • Alice... megígértél nekem valamit. Apollyon... te megkaptad amire vágytál. Alicet.. Szereted őt, nem? Én is csak szeretném visszakapni akit szeretek. Segítsetek. Cserébe én is tudok segíteni. -méghogy segíteni...neki?! álmodik a nyomor...- Apollyon. Tudok neked segíteni, hogy ne úgy érjen véget, mit gondolod. Cserébe segítesz visszahozni őt. Az örökkévalóságot kínálom neked. Méghozzá kedveseddel az oldaladon. Ha van egy kis eszed, belemész. Mindenki nyer ezzel. És ha ezt megteszem, száműzetésednek is véget vetek. Fontold meg. Meg azt is, hogy mennyire ijeszted halálra a kedvesed. Retteg. Oh, igen. Belelátok a fejébe. Tökéletesen tudom, hogy retteg attól az Apollyontól, aki a pusztítás angyala. Össze fogod őt törni!

  • Kussolj! -Állok fel dühödten, már emelem is az öklöm, hogy pofán vágjam Damient, de Alice közbe avatkozik

  • Nem! ne bántsd!! - megrökönyödve nézek a szemeibe...ő most..tényleg a bátyám pártját fogja az enyém helyett? - Kérlek. -lassan átölel, ezzel megakadályozva az ütést - Én...szeretlek. Kérlek... Bízz bennem...és benne. Tudom, hogy folyamatosan hergel, de ő nem a rossz fiú többé. Az emberek változnak.

  • De ő nem ember!! -Morgom, közben kezdek lecsillapodni...hihetetlen, milyen gyorsan képes megnyugtatni...erre egyedül csak Rose volt képes előtte...senki más.

  • Ez nem azt jelenti, hogy nem változhat meg! Te vagy a pusztítás angyala, mégis te vagy a legjobb umm... lény... amit eddig láttam. Kérlek... Bízz legalább bennem, ha benne nem is.

  • De bajod fog esni. - válaszul csókkal hallgattat el...istenem, azok az édes ajkak! A szívem mindig hevesebben kezd verni, akárhányszor megérintenek!

  • Nem. Ameddig itt vagyunk egymásnak, nem eshet bajunk.

  • Szóval mit mondasz, Apollyon?

  • Mint ahogy láthatod, a kis hölgy eldöntötte már, de ha akar egyszer is, egyetlen ujjal megérinted őt...- nézek rá szikrát hányó szemekkel- Rosera, őrá, és mindenre ami valaha is kedves volt ígérem a legszörnyűbb kínok közt fogsz megdögleni! Most pedig takarodj!


Szerencsére felfogta, hogy kettesben akarok maradni kedvesemmel, és hogy nem vagyok túl jó passzban.

Az ágyban fekszünk, egymást ölelve. Én a szemeit fürkészem, néha ajkaira siklik a tekintetem. Remegnek...fél, méghozzá tőlem. Megértem miért...azt az énemet, amit ma láthatott, gyűlölöm. Makacs, agresszív, hirtelen haragú és talán kicsit arrogáns is...de sajnos az a lény az igazi énem...bármennyire is szeretném tagadni

  • Félsz tőlem?- kérdem lágy hangon

  • Hogy?- riad fel, majd felém kapja a tekintetét. Szemei sarkában mintha könnycseppek csillannának...belesajdul a szívem, hogy így kell őt látnom.

  • Megrémítettelek? Megérteném...- habozva bólint aprót, de nem néz rám, még akkor sem, mikor ujjaim hegyével gyengéden törlöm le a kibuggyanó cseppeket. - Ördögi kör, nem igaz? Mellettem nem vagy biztonságban, hisz bármikor elveszíthetem a fejem...de magadra sem merlek...nem akarlak hagyni, mert akkor bárki bánthat...elrabolhat, és még ki tudja miket tehet veled...- felülök mellette és az ölembe húzom őt. A hátam az ágytámlának feszül, így feje kényelmesen nyugodhat a mellkasomon. Olyan jó így, azt az egyet leszámítba, hogy tisztán érzem még mindig a félelmét.

  • Én...félek- suttogja remegő hangon- félek, hogy egyszer olyannyira elveszted a fejed, hogy én is úgy végzem, mit ő...mint Rose...és hogy sosem leszek annyira fontos...

  • Valóban nem leszel..-habozok pár pillanatot...össze kell szednem a gondolataimat...azt a fura, szívszaggató érzést- Olyan fontos sosem leszel, hisz érte képes lettem volna végezni a bátyámmal is...de érted...érted magammal is végeznék, ha így menthetnélek meg téged, Alice- nézek a szemeibe- lemondanék minden megmaradt hatalmamról, ha cserébe biztonságban tudhatnálak...azt akarom, hogy lásd az igazi valómat...hogy milyen vagyok legbelül...hogy mit érzek irántad, amit ő iránta sohasem...igen szerettem őt, mindig is szeretni fogom, de már lemondtam róla...rólad viszont sosem fogok!- behunyom a szemem és próbálok ellazulni. Érzem, ahogy a bennem rejlő erő kiszabadul, s testet ölt...megváltozik a külsőm is, elő bújnak a szárnyaim.

    Mikor kinyitom a szemem Alice csillogó szemeit látom meg elsőnek, körülötte ezer és egy apró, táncoló hópehelyre emlékeztető pihetoll.

    Nem mond semmit, csak felém nyujtja kezeit, majd végig simít a szárnyamon. Megremegek érintésétől...mi lehet ez az érzés...mások is érintették már a szárnyam, de ilyet még nem éreztem. Átkarolom őt és finoman az ágyra fektetem. Végig simítok az arcán, nyakán, mellkasán, egészen blúza nyakának széléig. Tovább nem megyek még, nem akarom megrémíteni mégjobban...majd csak ha ő is akarja.

  • Elárulok neked egy titkot... -mosolygok rá- igaz, hogy lefeküdtem már mással...de emberként...mindig csak emberként...te vagy az első, akit angyalként érintek...- fölé térdelek és úgy nézek kedvesemre, szárnyaim mellettünk terülnek el az ágy teljes hosszán. Apró, puhatolózó csókokkal boritom nyakát és vállait, igyekszem gyengéden hozzáérni, hogy a félelem legapróbb sziktáit is kiírtsam belőle.

  • Biztos hogy...hihetek neked?- kérdi hirtelen. Két mozdulat közt dermedek meg...ezek szerint nem bízik bennem? Felegyenesedek és a szemeibe nézek

  • Bizonyítékot akarsz, hogy valóban többet jelentesz nekem? Hát legyen-könnyed szárnycsapással hagyom el az ágyat, majd elő húzom a nyakamban lógó kulcsok egyikét.

    Nem is hinné róla az ember, hogy egy másik világba nyit ajtót, higy inkább hasonlít egy szitakötőre, mint kulcsra. Ráadásul ez az egyetlen a 13 kulcs közül, amit jelenleg használni tudok. Ahogy letépem a láncáról izzani kezd a horizont, majd lassan egy ezüstszínű kapu rajzolódik ki a fényességből. Felé nyújtom a kezem.

    Habozik még pár pillanatot, majd felkel és megfogja a kezemet...

    odaát fényessé helyett romok és sibatag vár ránk...az általam alkotott világ kopás és sivatagos lett, mióta utoljára itt jártam. Az ezer és egy daloló múzsa helyett arctalan árnyak koszálnak cél nélkük, a fehérmárvány kastély elszürkült és omladozik, a fák kiszáradtak és elsorvadtak, a földet pedig iszapszerű vér mocskolja össze.

  • Mi ez a hely?- kérdi rémülten. Magamhoz húzom és az ölembe kapom. Mielőtt bármit is mondhatna a levegőbe emelkedek vele.

  • Ez...ezt a világot én alkottam...egy titkos világ, ahol magam lehetek... a bátyám, de még Rose sem tudott a létezéséről...és most haldoklik...-talan mégiscsak igaza lehet Damiennek...



Jack Black2015. 06. 07. 17:41:18#32956
Karakter: Alice Dean
Megjegyzés: angyalkamnak


Apollyon hirtelen alám nyúl és magára fodít. Karjait a hátmnál kulcsolja át és biztosan tart.
- Mi az? Ha már ismerkedünk... most én jövök...-Apró csókokkal kezdi borítani nyakamat, aminek hatására kissé összerezzenek. Lassacskán végül ellazulok, és hihetetlenül élvezem  az Apollyon telt ajkai nyújtotta kényesztetést. Hosszú ujjai lasan csúsznak be a pólóm alá, majd hátamat kezdi simogatni. A testem izzik érintésétől. Soha nem érezhetem azelőtt hasonlót. Az a vicces, hogy Ő mindig eltudja érni ezt nálam. Mindig csinál valami olyat, amire azt tudom mondani, hogy soha nem éreztem még előtte hasonlót. A pusztítás angyala..? Ugyan már. Egy férfi, aki történetesen angyal. Egy angyal hogyan lehetne egyáltalán gonosz? Neki is csak szeretetre van szüksége. valaki, aki kordában tartja őt, igazán szereti, és mindig ott van mellette ha kell.
 
-Mi jár a fejedben? -Kérdezem hirtelen.
- Semmi fontos...csak...valahogy ez még mindig olyan szokatlan...mintha nem is ez lenne a valóság.-Halvány mosoly jelenik meg arcomon, pontosan így érzem én is. Hihetetlen, hogy ő egy angyal, és az enyém lehet. Tudom, hogy nem lehet véletlen. Ennek így kellett történnie. Az övé vagyok, és erről biztos hogy nem mi ketten határoztunk így. Főleg, ha azt vesszük, mennyire nem akart engem. Mennyire azon volt, hogy eltávolítson a közeléből. 
 
- kérlek... mond, hogy velem maradsz, és nem hallgatsz a bátyámra, bármit is ígérjen... nem volt ő mindig rossz, sőt, de ami régen volt, elveszett és a lelkéből sem maradt mára semmi- Néz szemeimbe, miután megemeli az állam. Tekintetem megtörik. Vajon honnan tudja?
 
 Én...- sütöm le a szemeim- Damien megígérte, hogy segít...hogy megmenti a lelked, és nem kell majd megölnöm, bárhogy is értette...Mért nem tudod elfogadni, hogy a világ nem fekete és fehér? Hogy vannak köztes állapotok is, és aki rossz volt, jót is tehet?!- Kissé csalódott vagyok, fáj, hogy ennyire két kategóriára szűkíti a világot. jóra és rosszra. Pedig ez sokkal bonyolultabb annál. Hiszen minden rosszban van jó, és minden jóban van rossz. Így semmi sem lehet annyi mint amennyinek látszik... Na és semmi sem lehet tökéletes.
 
-Hidd el, jobban tudom mint te.. vagy elfelejtetted, mi vagyok?! -Apollyon feldühíti saját magát, ami engem eléggé megrémít. Láttam, hogy milyen ha mérges... És mi van, hogyha velem is.....Nem .. sosem tenné.
Felpattanok, azonban Apollyon reflexei elég jónak bizonyulnak. Vissza ránt most viszont maga alá fordít. Erősen rászorít csuklómra, mire felszisszenek. Dacosan nézem őt, miközben karjaimat a fejem mellett tartja. Nem merem őt jobban fehergelni. Akármennyire szeretem, mégis tartok tőle. Félek Apollyontól...
 
-Kérlek ne kezd megint.-Sóhajt fel, én pedig igyekszem magam tűrtőztetni. 
-Megint? Mit? 
-Hogy megint az ő pártját fogod.
-Hallod te egyáltalán amit mondasz?!
 -Nézd..én csak féltelek téged, főleg tőle...nem érted?- elengdi az egyik karom és a szemeit kezdi el dörzsölgetni- maradjunk annyiban, hogy távolt tartod magad tőle. Oké? Nem bírnám ki, ha bajod esne.-Ledől mellém és magához ölel. Nem tudom mit kellene mondanom. Inkánn csak rábólintok. Az a baj Apollyonnal és Damiennel, hogy mindketten csak annyit látnak, amennyit látni akarnak. Egyikőjük sem lenne hajlandó a dolgok mögé nézni. Damien nem rossz. Tudom. Biztos vagyok benne.
 
-Apollyon... -Szuszogom a mellkasába.
-Igen?-Néz le rám gyönyörű kék szemeivel. 
-Attól tartasz, hogy ha vissza hoznánk Rose-t... Akkor újra belészeretnél? Nem kellenék neked többé már, hanem minden porcikáddal utána epednél? Hiszen.. Úgy szeretted őt, mint még soha senkit. Tudom... Nem az én hibám...Megértelek, és nem is tartóztatlak. -Suttogom a végét. Kis ideig gondolkodik, majd felém fordítja tekintetét a falról.
-Ez egy faszság, Alice. -Rázza meg a fejét és állkapcsa megfeszül. -Nem is akarok ilyeneket hallani. Hiszen szeretlek. - Úgy érzem ügy lezárva. Most semmit sem kell mondanom. Az a legjobb..
 
Pár percig csak fekszünk csendesen, mikor rá nézek. Arcára meredve gondolkodom valamin, mire elmosolyodik.
-Na mi az? -Kérdezi lágy hangon.
-Te lefeküdtél vele, igaz? -Fürkészem a tekintetét.
-Persze. -Néz rám kissé értetlenül, de látom hogy kíváncsiság bújkál tekintetében.
-És azóta...? 
-Hogy csináltam-e azóta? Természetesen igen. Persze a lány nem járt olyan jól mint én. Legalábbis gondolom. -Sóhajt fel.
-Miért? 
-Ugye mondtam, hogy ha érintekik velem bármi módon egy lány, az utána meghal. Bár gondolom Damien volt az, aki levadászta a lányokat, akikhez közel kerültem, és ő meg tudja, hogy nekem te vagy a legfontosabb, szóval a lány lehet hogy még él.
-Várj...Várj csak. Azt mondod... hogy Damien tudta hogy szeretsz? Tehát... Te lefeküdtél egy lánnyal, mikor 'szerettél' ? -Ülök fel hirtelen. 
-Alice... Én nem ezt mondtam. -Rázza a fejét.- Akkor még csak kezdetleges volt ez az egész. Próbáltalak feledni, de a gondolatod ott motoszkált a fejemben. Elképzeltem, ahogy téged érintelek... Felednem kellett téged, Alice... Legalábbis azt hittem. És erre ezt a módszert tartottam megfelelőnek. - Elképzelhetetlennek a tartottam, hogy ez a valóság. Apollyon úgy ért ahoz a lányhoz, ahogy hozzám még soha. Úgy érintette és csókolta, olyan énjét látta a lány Apollyonnak, amit én még soha. Féltékeny voltm. Rettentően féltékeny.
-Értem.
-De miért érdekel most téged ennyire, hogy kivel és mikor feküdtem le?  - Simogatja meg az arcom, és szemeiben fellobban valami tűz, amit eddig nem láttam. -Féltékeny vagy? -Hangja mélyebb lesz, és olyan kacérrá válik, hogy beleremegek a puszta gondolatába.
-Ugyan, dehogy. -Válaszolom. 
- Fölösleges annak lenned. -Fordít maga alá és ajkait közvetlenül az enyémek előtt tartja. Lassan fújom ki a levegőt, és ajkaira pillantok. Azok a dús ajkak, azokkal a piercingekkel... 
-Egyetlen egy ember létezik, akihez úgy akarok hozzá érni. -Simít végig a hasamon.
Beharapom az ajkam, mire mohón megcsókol, és fogaival meghúzza ajkaim. Ismét rátér a nyakamra, viszont most erőteljesen szívni és harapni kezdi. Nagyszerű érzés... A fájdalom, amit ajkaival okoz mámor. Fogalmam sem volt, hogy valami ami fáj, lehet ennyire jó érzés. Halk nyögés hagyja el ajkaimat, ami láthatóan tetszik neki. 
Ekkor nevetést hallunk.
-Bocs hogy zavarlak, egyetlen tesókám. -Hallatszik Damien hangja. Hosszan kifújom a levegőt, Apollyon pedig a válla fölött hátra tekint. Teste lassanként hül le, előző forróságából, és szeméből is eltűnik az a jelképes tűz. 
-Mi a francot keresel itt? -Áll fel, én pedig felülök az ágyban. 
-Beszélnük kell. -Sóhajt Damien. 
-Nekünk nincs miről beszélnünk! -Morogja idegesen Apollyon. 
-Higgadj le! Halálra rémíted Alicet! Egyáltalán nem tűnik fel, hogy mennyire retteg ettől az énedtől? Rose is rettegett. Nem hiába. 
-Fogd be! Őt hagyd ki ebből! Már halott! Hiába dörgölöd belém! Hiába tiporsz el megint ezzel! -Üvölti Apollyon, mire össze húzom magam. Velem kapcsolatban sosem üvöltött így Damiennel. Rose... Ő fontos neki. 
-Apollyon! Nem ezért vagyok most itt! Alice, nyugodj meg szépen. Ha elveszti a fejét, megvédelek. 
-Te csak ne védd őt meg! -Apollyon nagyon ingerült lett.
-Kérlek, Apollyon...Nyugi. - fogom meg a kezét, miore rám néz, töpreng, végül leül az ágyra. -Miről akarsz beszélni, Damien. Remek időzítés mellesleg. -Fintorgok.
-Alice... megígértél nekem valamit. Apollyon... te megkaptad amire vágytál. Alicet.. Szereted őt, nem? Én is csak szeretném visszakapni akit szeretek. Segítsetek. Cserébe én is tudok segíteni. -Válaszolja kifejezéstelen arccal. Apollyon. Tudok neked segíteni, hogy ne úgy érjen véget, mit gondolod. Cserébe segítesz visszahozni őt. Az örökkévalóságot kínálom neked. Méghozzá kedveseddel az oldaladon. Ha van egy kis eszed, belemész. Mindenki nyer ezzel. És ha ezt megteszem, száműzetésednek is végetvetek. Fontold meg. Meg azt is, hogy mennyire ijeszted halálra a kedvesed. Retteg. Oh, igen. Belelátok a fejébe. Tökéletesen tudom, hogy retteg attól az Apollyontól, aki a pusztítás angyala. Össze fogod őt törni! 
 
-Kussolj! -Áll fel apollyon és öklét Damien felé lendíti, mire beugrok elé.
-Nem! ne bántsd!! -Nézek Apollyon szemébe, mire meglepődik. Kérlek. -Fogom meg az öklét és lassan átölelem. Én...szeretlek. Kérlek... Bízz bennem...és benne. 
Tudom, hogy folyamatosan hergel, de ő nem a rossz fiú többé. Az emberek változnak.
-De ő nem ember!! -Morogja már kissé higgadtabban.
-Ez nem azt jelenti, hogy nem változhat meg! Te vagy a pusztítás angyala, mégis te vagy a legjobb umm... lény... amit eddig láttam. Kérlek... Bízz legalább bennem, ha benne nem is.
-De bajod fog esni. -Motyogja, mire lágy csókot nyomok ajkaira. 
-Nem. Ameddig itt vagyunk egymásnak, nem eshet bajunk. -Nézek mélyen a szemeibe.
-Szóval mit mondasz, Apollyon? -Kérdi Damien.


Sado-chan2015. 04. 26. 12:14:48#32794
Karakter: Apollyon



 - Köszönöm... Ez gyönyörű. - néz rám csillogó szemekkel. Vajon hallotta amit mondtam? Megfordul, én meg a nyakába akasztom.

- Most el kell mennem. Itt maradsz, vagy el mész valahova?

- Haza megyek. Ha végeztél, kérlek nézz be hozzám. Egy ideig üres a ház, úgyhogy tényleg nem bánnám, ha ott lennénk. És... Te is ott lennél. Jó lenne már kettesben lenni egy kicsit, minden gond nélkül.

- Nem is tudom, Alice. Meglátjuk, lesz e rá idő. - sóhajtok fel. Gyorsan összeszedjük még a szükséges holmikat, majd elindulunk végre. Már így is késésben vagyok...

- Szia Apollyon. - szól utánam, mikor a ház előtt elválnak útjaink, csak intek, majd visszamerülök a gondolatok tengerébe. Jobb, ha nem gondolok arra, hogy ma egész nap egyedül lesz, különben beleőrülök...

 

.oOo.

 

Napközben új munkahelyet keresek, aztán, mielőtt kedvesemhez venném az irányt el kell még intéznem egy két dolgot...pontosabban egykét alvilági söpredéket.

- Rég láttalak, Gorra, máris eltelt volna az a négyszáz, hosszú év?- kérdem gúnyosan, hisz cseppet sem kedvelem az illetőt. Sőt!

Csúszó mászó démon, az alvilág dílere, emlékszem, anno még bátyámmal karöltve taszítottul a pokol egyik tömlöcébe.- undorító féreg..- köpök a földre, majd, elő rántom a kardom.

- ezt pont egy olyan valaki mondja, aki lemészárolta a saját kedvesét? Heheheee...és még engem nevezel féregnek?...

- Na megállj!!...

 

.oOo.

 

Kész...megint elborult az agyam.

Oké, az volt a feladat, hogy öljem meg, de azért jó lett volna kiszedni belőle a többi szarházi nevét. Na mindegy...

Letakarítom magamról a megszáradt, bűzlő fekete vért és elindulok Alice háza felé. Sikerült alaposan felhúznia, de remélem sikerül lehiggadnom mire odaérek.

 

Az utat jól tudom, hisz nem először járok itt, és még a pótkulcs is a helyén van. Csendben osonok be, majd állok meg az ajtaja előtt.

Egy könyvvel a kezében találok rá, ezek szerint már várt.
- Na, hogy ment?

- Hétfőn kezdek. - mosolygok -Könyveket fogok árulni egy kisebb boltban.

- Örülök, hogy sikerült. - mosolyog, szemeiből tisztán kiolvasható, mire gondol és min fantáziál.

Halkan felnevetek, majd mellé lépek és megadom neki amiről ábrándozik. Lassan csókolom meg, hogy kiélvezhesse minden pillanatát. Milyen aranyos, elég egy apró csók ér máris elcsavartam a fejét.

- Mi lenne, hogyha most te maradnál éjszakára? - kérdi incselkedve. Én csak beljebb mászom mellé az ágyban.

- És én mit nyerek ezzel?
- Engem. - Oooh szóval téged? Teljes egészében... minden porcikádat?

- Hát abban nem kételkedem, ha így harapdálod a szád. - talán ezt végig kellett volna gondolnia...

- Én... Nem azért csináltam.. És nem úgy gondoltam... - mentegetőzik...de édes!

- Legyen. Itt maradok. - suttogom végül a fülébe, csak hogy kínozzam még egy kicsit, majd lekapom a pólóm, leteszem az ágy lábához és ledőlök mellé. Kikerekedett szemekkel néz, amit nem értek, hisz látott már póló nélkül...hm...női logika...

- Direkt csinálod? - Kérdi zavartan.
- Ugyan mit? - kérdem kuncogva, majd magamhoz húzom és átkarolom.

Percekig csak fekszünk, hallgatva a csöndet és a halk szuszogó légzést...valahogy sosem hittem volna, hogy valaha is itt fogok vele feküdni.

Érzem, ahogy apró keze a hasamra csúszik és végig simít. Nem szólok semmit, csak elmosolyodok...ezek szerint még nem volt fiúval...

 

Hirtelen ötlettől vezérelve alá nyúlok és magamra fordítom. Karjaimat a hátánál kulcsolom át, nem szorosan, de elég biztosan tartom ahhoz, hogy ne szökhessen el.

- Mi az? Ha már ismerkedünk... most én jövök...- apró csókokkal kezdem beborítani a nyakát. Érzem, ahogy össze rezzen, majd újra ellazul. Halk, egyenletes szuszogása mutatja, hogy jól esik neki. Ujjaim lassan csúsznak a fölsője alá, majd simogatni kezdem a hátát.

Olyan furcsa érzés... itt fekszik rajtam egy apró és törékeny teremtmény, aki valójában nem is olyan törékeny, mint mutatja magát...

- Mi jár a fejedben?- kérdi hirtelen

- Semmi fontos...csak...valahogy ez még mindig olyan szokatlan...mintha nem is ez lenne a valóság

 

Olyan jó érzés...

Ahogy a mellkasa az enyémnek feszül érzem szapora szívverését, a bőre illatát és melegét... bár öleltem már hasonlóképpen nőt, ez az érzés valahogy mégis más. Fojtogató és lángol tőle a testem, mégis... ha nem lenne most velem abba beleőrülnék.

- kérlek... mond, hogy velem maradsz, és nem hallgatsz a bátyámra, bármit is ígérjen... nem volt ő mindig rossz, sőt, de ami régen volt, elveszett és a lelkéből sem maradt mára semmi- emelem fel finoman az állánál fogva. Csillogó szemeibe mélyedek, hátha ott megtalálom a választ.

- Én...- süti le a szemeit- Damien megígérte, hogy segít...hogy megmenti a lelked, és nem kell majd megölnöm, bárhogy is értette...Mért nem tudod elfogadni, hogy a világ nem fekete és fehér? Hogy vannak köztes állapotok is, és aki rossz volt, jót is tehet?!- hirtelen felül és úgy néz le rám. Szemében egyszerre látok csalódottságot, haragot és félelmet...minden kezdődik elölről...

- Hidd el, jobban tudom mint te..vagy elfelejtetted, mi vagyok?!- nagyon remélem, nem hergel addig, míg a fejem is elvesztem.

 

Hirtelen felpattan, de jók a reflexeim, megragadom és visszarántom, ezúttal magam alá. Talán kissé túlságosan is megszorítottam a csuklóját, felszisszen, de nem mond semmit, csak dacosan néz rám. A dereka fölött térdelek, karjait a feje mellett nyomom a párnákhoz.

- Kérlek ne kezd megint- sóhajtok fel, hátha ettől megnyugszom.

- Megint? Mit?

- Hogy megint az ő pártját fogod...

- Hallod te egyáltalán amit mondasz?!

- Nézd..én csak féltelek téged, főleg tőle...nem érted?- elengedem az egyik karját és a szemeimet kezdem el dörzsölgetni- maradjunk annyiban, hogy távolt tartod magad tőle. Oké? Nem bírnám ki, ha bajod esne-ledőlök mellé és magamhoz ölelem. Nem akarom átveszekedni az egész éjszakát


Jack Black2015. 03. 24. 21:36:06#32664
Karakter: Alice Dean
Megjegyzés: ~Angyalkámnak


   Melegség, boldogság, biztonság... 
Apollyon mellett aludni hihetetlen érzés... van egy olyan érzésem, hogy sosem aludtam még ilyen jól. Soha.
Már reggel van, mikor felébredek egy különös érzésre. Valami... Mintha tollak csiklandoznának... 
Mi a halál...?

Kerek szemekkel bámulom az elém táruló képet. Egy.. kék cinee pihen mellkasomon, Apollyon pedig sehol.
Percekig csak meredten bámulom, mire végül rám szegezi apró fekete szemeit. 
Parányi kismadár, gyanítom hogy Apollyon. 

-Apollyon?... -Kérdem nagyon bizonytalanul. Fogalmam sincs, hogy valóban ő-e az, csak megérzés.

Válasz helyett halkan csipog, majd szárnyait kitárva felröppen. 
Mellém száll végül, és alakot vált ismét. Vissza tér az igazi Apollyon. Az, akit annyira szeretek...
Mennyire is? Bár szavakba önthetném. Csak a miértjét nem tudom felfogni ennek. Elvarázsol... Magával rántott, és védekezni sem tudtam. Elveszi az eszem, teljes egészében. De nincs okom panaszkodni. Vele egy olyan világot ismerhettem meg, amiről álmodni sem mertem volna, s tudom, hogy a szerelmünk örök.
A halál sem foghat rajtunk... Az nem lehet.

- Ezt meg hogy csináltad? -Kérdem miután vissza térek a valóságba.
- Sok mindent nem tudsz még rólam, édesem. Lesz még időd bőven megismerni... -Dünnyögi azon a számomra negédes hangján, s kedvem támad azonnal karjai között lelni magam.
Szegény, látom hogy kissé kellemetlenül érzi magát, de miattam felesleges... Én úgy szeretem őt, ahogy van. 
Egy lágy csókot eresztve ajkaimra felkel, és távozik a szobából. 

Csókolj Apollyon! 
Hisz fogalmad sincs, mit tesz velem...
Szinte belekábulok ezekbe a nagyszerű csókokba... 

xXx

Halk sóhajt engedek el, majd lassacskán utána megyek. 
Mire ki érek, a reggeli már az asztalon fogad.
Mennyire kedves...  Mhm... Pirítós... Olyan meghitt vele lenni... Legalábbis ilyenkor. Amikor éppen nem gyilkos szörnyek üldöznek és akarnak megölni.

- Éhes vagy? Készítettem pirítóst! - Nyújtja felém a tányért.
- Kösz...ömm...az a reggeli, hogy is mondjam... mi történt, nem tudtam, hogy erre is képes vagy.. és mért pont cinege? -Kérdem kíváncsian. 

- Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni..- sóhat fel.- Ez egy amolyan angyal dolog... mindegyikünknek van egy állata, ez kapcsolatban állhat a hatalmával, a személyiségével, vagy egy legbelül elnyomott, erős érzéssel... amíg kicsik voltunk, mindenki a bátyámat szerette... engem egyszerűen elfelejtettek...egyedül éreztem magam, magányosnak és elesettnek... hogy ehhez mi köze van a kék cinegének, nem tudom, de ez mondhatni a legbelső énem tükörképe... röviden ennyi a lényeg.- Leül ő is és neki lát.

xXx

Mikor végzünk, ő neki lát mosogatni, én pedig össze hajtogatom az ágyneműket. 

- Ma is mész suliba?- Kérdi, mire rá emelem a tekintetem. 

-Apollyon...ma szombat van. Nincsen suli. -Válaszolom egy mosoly kíséretében. Nagyon remélem, hogy a mai napot vele tölthetem. Csak ő meg én, és pihenés. Semmi extrém, semmi furcsa, veszélyes vagy halálos. Reményeim csődöt mondanak ismét, következő mondatának hála.

-Hát jó... akkor kénytelen leszel egyedül lefoglalni magad, legalábbis míg vissza nem érek- ölel magához, majd apró, édes csókokkal borítja be az arcomat- vigyázz magadra, rendben?

- Rendben... -Motyogom és jól beszippantom jellegzetes illatát, amit annyira szeretek. 

- komolyan beszélek! Ha kimész az utcára, ez mindig legyen rajtad- nyom a kezembe egy apró, vörösen izzó medált.- ez elrejt a nem emberi szemek elől és megvéd téged... nem bírnám ki, ha megint bajod esne...

-Köszönöm... Ez gyönyörű. -Nézek fel rá nagy szemekkel. Tényleg gyönyörű a medál. Megfordulok, hogy nyakamba akaszthassa, majd ámulva vizsgálgatom. Vörösen izzik. Pedig nincs benne elem...

-Most el kell mennem. Itt maradsz, vagy el mész valahova? 

-Haza megyek. Ha végeztél, kérlek nézz be hozzám. Egy ideig üres a ház, úgyhogy tényleg nem bánnám, ha ott lennénk. És... Te is ott lennél. Jó lenne már kettesben lenni egy kicsit, minden gond nélkül. -Csillannak fel a szemeim.

-Nem is tudom, Alice. Meglátjuk, lesz e rá idő. -Sóhajt fel, majd miután össze szedtük magunkat, bezárja mögöttünk a kis helyiség ajtaját. Néha...annyira rideg, és nem törődöm... 
De miért? Miért csinálja ezt? Hiszen szeret... Nem? De igen. 
Lehet hogy ő ilyen. Nekem pedig ezt el kell fogadnom.
Talán ez abból ered, hogy ő egy pusztító angyal. 

-Szia Apollyon. -Szólok utána, mert köszönés nélkül útnak ered. Csak int egyet hátra a kezével, én pedig elindulok hazafelé.
Nem is tudom... Ha a barátnőm életveszélyben lenne, nem igen hagynám egyedül kóricálni az utcán. 
De nem bánom. Ha mellette lehetek, elfogadom ami van. 

xXx

Reménykedem benne azért, hogy Apollyon átjön. Mi mást akarna csinálni éjszaka? Miért ne lenne rám ideje? Lehet hogy direkt csinálja. Csak játszik az idegeimmel. Nem mintha ennek a feltevésnek sok értelme lenne. 

Az ágyamon lazsálok, mikor hallom hogy nyílik az ajtó.
Kicsit felvidulok, majd felállok.

-Apollyon? - Kérdem lágy hangon

-Nem, ő nincs itt. -Kapom a választ, mire megtorpanok a lépcsőn. Óvatosan tovább indulok és akkor meglátom Damient. Arcomra ijedség ül ki, de ő int egyet. 

-Ne. Nem azért vagyok itt, hogy bármi rosszat tegyek. - Szól, majd elindul felém. Természetesen nem bízom benne, így hátrálok. Azok után, amiket Apollyon elmondott...

-El kell menned! Nem is láthatnál! - Förmedek rá. 

-Apollyon ezt a nyakláncot adta, hogy megvédjen? Előlem nem tud elrejteni téged, kedvesem. Más nem emberi lények elől igen. De én más vagyok. Ha azért jöttem volna, hoyg rosszat tegyek, már megtettem volna. Csak beszélni szeretnék veled. 

-Rendben. -Egyezem végül bele. Talán naiv vagyok, de nem számít.  Felkísérem őt a szobámba, majd leülünk az ágyamra. 

-Alice... Én... Nem vagyok gonosz. -Tör elő belőle, s érzem, hogy erős sebet szakít fel ezzel az egyetlen mondattal. -Rengeteg rosszat tettem, és bánom. De... Te nem értheted ezt a fájdalmat. Fogalmad sincs, milyen tiszta szívvel szeretni, majd elveszíteni, s ezek után is vágyódni utána, de soha visszakapni. 
Nem áll szándékomban megölni téged. -Mosolyodik kissé el. Oh, milyen kegyelmes. 

-Hát akkor? -Emelem fel a szemöldököm.

-Segítened kellene. Van lehetőség rá, hogy máshogyan vissza hozzam, de még nem tudok arról mindent. Csupán annyit, hogy egy kapuőrre szükségem lesz. Senkinek nem esik bántódása, és ő is a régi lesz. Sok befektetett energiád lenne benne, de egy úgymond 'varázslattal' lehetséges.

-Ha ezek tényleg korrekt dolgok, én bele egyezem. -Sóhajtok fel. 

-Én valamikor nagyszerű voltam... Mármint lélekben. Drága Alice.... Segíts nekem, hogy vissza kaphassam a régi életem, a régi énem, s cserébe olyat tudok neked felajánlani, ami az egész sorsodat megváltoztatja. 

-S mi lenne az? -Teszem karba a kezem.

-Nem kell megölnöd Apollyont, hanem tiétek lehet az örökkévalóság. -Csillannak meg a szemei. Megölnöm? Nekem? Mi van?!

-Én erről nem árulhatok el többet. Most jobb ha távozom, gondold át kérlek. Megtalálom az ajtót. -Simít végig a karomon, mintha kicserélték volna...

Távozik, s én úgy döntök, Apollyonnak nem árulom el Damien látogatását. Fölösleges hogy feszültté tegyem. Nem akarom őt úgy látni. Főleg nem most. 

Reményeimnek eleget téve Apollyon lép a szobába, miközben épp egy könyvet olvasok. 

-Na, hogyment? -Kérdem, mikor felnézek a könyvből. 

-Hétfőn kezdek. -Mosolyog rám. -Könyveket fogok árulni egy kisebb boltban.

-Örülök hogy sikerült. -Nézem kissé vágyakozva ajkait, s mint általában, megint megakad szemem ajkán ékeskedő piercingjén. Annyira szeretem! 
Halkan nevet, majd ajkait végig húzza az enyémeken. Mindig beleborzongok az érintésébe.

-Mi lenne, hogha most te maradnál éjszakára? -Kérdem csábító hangon, mire beljebb merészkedik az ágyba.

-És én mit nyerek ezzel? - Kérdezi kacéran.

-Engem. -Válaszolom, és zavartan beharapom az ajkam. 

-Hát abban nem kételkedem, ha így harapdálod a szád. -Szorítja össze ajkait.

-Én... Nem azért csináltam.. És nem úgy gondoltam... -Vakarom meg a tarkóm zavartan..

-Legyen. Itt maradok. -Suttogja a fülembe, hogy végig fut rajtam a hideg.

Pólóját leveszi, majd letszi az ágyam mellé. Elhelyezkedik kényelmesen az ágyon, én pedig csak kerek szemekkel figyelem őt percekig. Az a test... A hasa... 
Soha nem éreztem még ilyesmit. Nem vonzódtam még senkihez sem ennyire... 
Ő olyan... Talán a gyönyörű szóval tudnám jellemezni.

-Direkt csinálod? - Kérdezem zavartan.

-Ugyan mit? - Kuncog halkan, majd magához von, így együtt fekszünk az ágyon. 
A csönd körülvesz minket, és ez így tökéletes.
Kezem iszonyú lassúsággal hasára simítom, majd párszor végig is simítok rajta.
Elmosolyodik, és figyeli, ahogy ismerkedem az eléggé új dologgal. 

Nem is kell most más. Csak ő, én, a csend és hogy együtt pihenhessünk éjszaka. 
Egymás karjaiban vesszünk el.


Sado-chan2015. 03. 04. 17:03:19#32572
Karakter: Apollyon
Megjegyzés: *Kis pillangómnak*


 Csak nézem őt perceken át, szinte hallom, ahogy cikáznak a gondolatai.

Fél tőlem, érzem, és ez szörnyen fáj. Mintha szíven döftek volna.

- Tőlem félsz, vagy attól amit elmondtam? - kérdem lágy hangon, attól tartva, hogy újra megrémítem. Mindent megtennék érte, és ezt talán ő nem is tudja...

- Is-is.- ingatja a fejét. Sejtettem... De legalább megmondta. Sosem hittem volna, hogy képes leszek még szeretni...erre tessék!

- Ugye tudod, hogy nekem az épséged a legfontosabb? Soha nem tudnálak bántani. Őt sem akartam. Egyetlen egy tettem sem fájt még annyira, mint az. Szörnyű dolgot tettem, és kellően fizettem is érte. Miután bezártam Alisiát, el kellett jönnöm. Halála után a földre száműztek hazámból, és emlékeimet is elvették tőlem. Mielőtt eljöttem, annyit még meg tehettem, hogy nem hagytam őt korcsként élni. De azután el kellett hogy jöjjek. Ébredésem majdhogynem hat évig tartott itt, és most, hogy mindenre emlékszem, nyugodt szívvel mondhatom neked, Alice... Én sosem foglak téged bántani. Tudom, hogy neked ezt most sehogy sem vagyok képes bizonyítani. De szeretsz engem, jól tudom... Kérlek, szavazz nekem bizalmat. Nem akarlak elveszíteni, mert szeretlek. - súgom édes hangon a fülébe. Egyszerűen nem bírnám ki, ha nem mondhatnám el neki mit érzek... Hogy mi van a szívemben valójában. Szeretném hinni... Nem. Hiszem, hogy a szerelmünk örök. Mindennél jobban vágyom a közelségére, és ezt remélem ő is tudja... Ha elveszíteném, azt nem élném túl.

- Apollyon... Csak soha ne mondjunk le egymásról, rendben? - súgja, remegő hangon. Istenem, kérlek nem tedd ezt velem.

- Ígérem. - súgom, majd ledöntö az ágyban. Szemeim ajkain siklanak végig, szinte látom magam előtt, ahogy a bátyám leteperi őt és megcsókolja. Tudom jól, hogy nem akarta, nem is őrá haragszom... Csak fáj... Végül csak felsóhajtok, majd felé fordulok, homlokomat az övének döntöm. Ajkaim az övére tapadnak, lágyan és hosszan csókolom meg, talán kicsit a bizonyítás miatt is. Azt akarom, hogy az én csókomra emlékezzen. Csak az enyémre!

- Elég későre jár. Szeretném ha itt aludnál. - súgom, mikor ajkaink elválnak egymástól. Boldogan bólint, szemei csillognak az örömtől, ez engem is megnyugtat.

- A legnagyobb örömmel. - válaszolja lelkesen, csilingelő hangon.

- Zuhanyozzunk le, rendben? - simítok végig gyengéden az arcán. Talán mindkettőnknek jót fog tenni a fürdő és a frissítő illatok.

- Jajj, de elsápadtál. - nevetek fel, ahogy meglátom kedvesem rákvörös arcát. Oh, igaz... én ugyan nem vagyok szégyenlős típus, de ezek szerint róla ugyanez nem mondható el.... gondolhattam volna... - Na, menj csak....- borzolom össze a haját- Adok neked törülközőt, és fel tudom kínálni az egyik boxerem, és pólóm. Majd utánad lezuhanyzom én is. - mondom szelíd hangon, de belül azért jókat nevetek rajta és ezen a kiscica-arcon amit vág.

- Köszönöm Apollyon, tényleg. - mosolyog, mikor elő halászok pár jobb állapotban lévő ruhadarabot és a kezébe nyomom.

Míg ő fürdik, én elrendezem a szobát. Nem nagy, de elég kupis, így ráfér a takarítás...na majd holnap. Az ágyneműt is kicserélem gyorsan és az elől lévő ruhákat is elsúvasztom a szekrény aljába...

Mire végzek ő is kész, frissen és a melegtől kipirult arccal lép ki a fürdőből.

Felkapom a magamnak elő szedett holmikat, majd elmegyek én is, hogy kicsit felfrissítsem magam.

Nem időzök sokat a vízesés alatt, csak lemosom magamról a maradék vért, verítéket és kicsit kifúom magam.

Damien...mibe keverted szerencsétlen lányt... nem is... ez mint az én hibám...ha képes lettem volna őt elengedni, Alice most nem lenne ekkora veszélyben. Igaz, én nem lennék itt, és nem szerethetnék belé, de biztonságban élhetne... biztonságban, talán egy ember oldalán... megkímélhetném attól a fájdalomtól, ami mellettem fogja érni őt, talán a nem is olyan távoli jövőben...


 

Csak egy ócska nadrágot kapok fel, az átnedvesedett törölközőt pedig a vállamra terítem, úgy megyek vissza a lányhoz.

-Naaaaa... Aludhatunk akkor? - dobom a törölközőt a szék támlájára.

-Attól függ.

-Mitől is? - Vonom fel a szemöldököm.

-Hogy megint a földön fogsz e aludni...

-Azt gondoltam össze húzzuk magunkat az ágyon. Ha mást nem, rajtam elférsz. - kacsintok rá, játszva a rossz fiút, ami, ahogy látom, tetszik neki.

- Akkor aludhatunk. - bólint. Bemászunk a takaró alá, majd helyezkedünk egy kicsit, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Hát igen...ha sokat fogunk együtt aludni, azt nem a műhelyben kellene... vagy be kell szereznem egy nagyobb ágyat.

A karom a feje alá kerül, s érzem, ahogy a mellkasomnak feszül két formás dombocska. Halványan elmosolyodok, látva az arcát, de nem szólok semmit sem... ennyi kínos megmozdulás elég egy napra neki.

-Szeretlek...Szeretném, ha ezt jól észben tartanád, Alice. Szeretlek minden porcikámmal.- suttogom, miközben ajkaim lassan végig vándorolnak a nyakán. Érzem ahogy megremeg a teste és felszökik a pulzusa, ez bátorsággal önt el, de nem leszek vele gonosz. Olyan ő, mint egy pillangó. Vigyázni kell rá, becézni és csak gyengéden érinteni, különben összetörik...az én édes kis pillangóm...

lassan visszacsúszok hozzá, szemmagasságba. Arca még mindig kipirult, szemei csillognak. Én már kezdek fáradni. Hosszú volt ez a nap.

-Jó éjszakát. - súgom neki halkan, jelezve, hogy ideje eltenni magunkat holnapra.

-Neked is. - válaszol, ám én ezt már alig hallom. Az álom hamar elnyom, s mélyen magával húz, messzi, ismeretlen tájakra.

Álmomban zöld mezők és tengerek fölött repülök, a nyílt víz felett, karjaimban kedvesemet tartva biztos fogással. A kedvesemet..azt a lányt, aki tudom, hogy engem szert és aki iránt biztos vagyok az érzéseimben. Aki egy csöpp kis halandó lány, mégis hatalmas erővel bír, és aki talán képes lesz megmenteni a lelkemet a rá váró pusztulástól. Mert ha egy angyalt száműznek, arra az enyészet és a rothadás vár, lehet az évtized vagy évszázad, a sors elkerülhetetlen...ám minderről neki még nem kell tudnia... éppen elég szenvedés lesz majd számára, hogy neki kell majd egy nap megölnie...

.oOo.

Ébrenlét és álom közt ingadozok...

Olyan furcsa így, csodás illat és melegség vesz körül, a testem pedig könnyebb, mint valaha.

Lassan nyitom ki a szemem, s először nem is tudatosul bennem, hogy mit látok. Két hatalmas szempár mered rám, döbbenten, aztán mikor felemelem a fejem és körül nézek, veszem csak észre, hogy miért.

Talán köze lehet az álomhoz...nem tudom. Kedvesem mellkasán fekve ébredek, ám nem emberi alakban. Míg álmodtam alakot váltottam, abban a formában öltöttem testet, amit még angyal koromban kaptam.

- Apollyon?...- kérdi bizonytalanul

Válaszolnék, de csak hal, csipogó hangot tudok kiadni. Megrázom a fejem és felröppenek. Minden angyalnak van egy patrónus alakja, egy állat, vagy valamilyen természet feletti lény, és annak ellenére, hogy miféle angyal vagyok, az enyém egy apró kék cinege.

Kedvesem mellett változom vissza, majd szemeimet dörzsölgetve ingatom a fejem. Nem épp ilyennek képzeltem az ébredést...

- Ezt meg hogy csináltad?- kérdi, mikor már kissé magához tér

- Sok mindent nem tudsz még rólam, édesem. Lesz még időd bőven megismerni...- dünnyögöm, majd egy könnyű csók kíséretében felkelek és elindulok kifelé. Ennél kínosabb nem is történhetett volna....hogy én mennyire utálom ezt az alakot!

.oOo.

Mire ő is kijön a reggeli készen várja az asztalon. Ugyan nem egy öt csillagos éttermi koszt, hisz nincs túl sok kaja itt, de megtettem minden tőlem telhetőt.

- Éhes vagy? Készítettem pirítóst!- nyújtom felé a tányért.

- Kösz...ömm...az a reggeli, hogy is mondjam... mi történt, nem tudtam, hogy erre is képes vagy.. és mért pont cinege?

- Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni..- sóhajtok fel. Nem szívesen beszélek erről, de ha tudni akarja, hát legyen.- Ez egy amolyan angyal dolog... mindegyikünknek van egy állata, ez kapcsolatban állhat a hatalmával, a személyiségével, vagy egy legbelül elnyomott, erős érzéssel... amíg kicsik voltunk, mindenki a bátyámat szerette... engem egyszerűen elfelejtettek...egyedül éreztem magam, magányosnak és elesettnek... hogy ehhez mi köze van a kék cinegének, nem tudom, de ez mondhatni a legbelső énem tükörképe... röviden ennyi a lényeg- leülök én is az asztalhoz és neki látok. Ma el kell mennem új munkahelyet keresni, mivel hogy, mondhatni élve megsütöttük az előző főnökömet.

Furcsa lesz.. kérdik majd, hogy mért váltok munkát, de én mégsem mondhatom azt, hogy...bocsi, a barátnőm egy kapuőr, én egy angyal vagyok, ja az erőző főnököm pedig egy démon, és megöltük....marhaság...

.oOo.

Mikor végzünk a reggelivel nekiállok a mosogatásnak, Alice pedig az ágyneműket hajtogatja össze.

- Ma is mész suliba?- kérdem

- Apollyon...ma szombat van. Nincsen suli

- Hát jó... akkor kénytelen leszel egyedül lefoglalni magad, legalábbis míg vissza nem érek- ölelem magamhoz, majd apró, édes csókokkal borítom be az arcát- vigyázz magadra, rendben?

- Rendben...

- komolyan beszélek! Ha kimész az utcára, ez mindig legyen rajtad- nyomok a kezébe egy apró, vörösen izzó medált- ez elrejt a nem emberi szemek elől és megvéd téged... nem bírnám ki, ha megint bajod esne...


Jack Black2015. 02. 17. 20:53:47#32500
Karakter: Alice Dean
Megjegyzés: ~Angyalomnak


 Felsóhajt, nem is vártam mást. Érthető, ellenkező esetben én sem örülnék. 
De van más is, ami kitölti a gondolataimat. Hihetetlen, hogy ő tényleg itt van. Hogy tényleg viszonozza érzelmeimet. Őszintén szólva, eleinte még reménykedtem, aztán később nem hittem volna. De most minden jóra látszik fordulni.

Erre természetesen ő az egyetlen aki rácáfolhat, és meg is teszi. 
- Alice...valamit el kell mondanom neked- Rémülten pillantok rá. Apollyon kedvesem,  mondd, mi szúrhatja el ismét boldogságunkat? 
- Mi... mi történt?

- Ne itt, majd otthon...-Iszonyúan kíváncsivá tesz. Ezen talányon azonnal törni kezdem a fejem. Hogy is ne tenném? Szárnyai előbújnak, s karjaiba véve emelkedik fel velem.

xXx

-Szóval? -Kérdőn pillantok rá, mikor egy könnyed mozdulattal az ágyra helyez.

- Rose...szóval, igazából csak én neveztem így. Ő is egy volt közülünk, egy angyal, méghozzá a rózsák angyala, innen a név... -Kezdi a történetet, kíváncsiságom képtelen vagyok vissza fogni, s már közbe is vágok kérdésemmel.

- És... akkor mi volt a valódi neve?

- A valódi neve Alisia... így már érted, gondolom... amikor azt mondtad neki, hogy ö vagy, nem tévedtél sokat. -Mellém ül, de szemeim helyett ölében fekvő kezeit pásztázza. Csak nem? Én ezt.... Nem, ez nem lehet a valóság... Akkor ő csak....

Rose...Alisia, kapuőr volt, akár csak te. Ő és én, szóval, szerettük egymást, csak úgy, mint Damien. Engem szeretett előbb, de a Damien iránti érzései sokkal erősebbek voltak. Ezen persze össze kaptunk a bátyámmal, aminek évszázadokon keresztül tartó viszály lett az eredménye. Egyszer, mikor rá támadtam Alisia elé vetette magát, hogy megvédje...sajnos túl későn vettem észre.. -Ez azt jelenti, hogy Alisiát...Roset... Ő ölte meg?! És én most csak azért vagyok itt, mert olyan vagyok mint az a lány. A szívem hevesen ver, kissé megszédülök ültömben. A csalódottság sziklaként zúdul szívemre.

-Meghalt? -Hangom elhal a fájdalomtól, mit még magamban tartok. Hogy is ne fájna, hiszen ő nem engem szeret. Roset keresi bennem, mert Ő az, akit szeret.
Apollyon csak bólint, tekintete még mindig kerüli az enyémet.

- Megöltem... pedig pont őt akartam vissza kapni...mindig is Damien volt a jobb közülünk, és bár valójában ikrek vagyunk, mindenki őt tartotta az érettebbnek. Én a pusztítás angyala vagyok, ő pedig védelmező angyal... mindenki őt szerette...amikor ő meghalt, elborult az elméje, és a külseje is ekkor vált feketévé. Vissza akarta hozni a túlvilágról, jó tudva azt, hogy ez mivel jár- Szinte a vér is megfagy bennem. Hihetetlennek tűnik, hogy Damien védelmező anygal hírében állt, ez a csodálatos, kedves és önzetlen srác, pedig maga a pusztítás angyala. Azt hiszem ezt nevezik úgy, hogy ,,felcserélt szerepek."
Ugyan átverve érzem magam, de biztosan nagyon szerette azt a lányt, kinek voltaképpen a reinkarnációja volnék.
Felkel mellőlem, s az egyik könyvektől roskadozó polchoz megy. Levesz egy poros kötetet, s kezembe adja. Egy könyv... Javíthat ez még bármin is? Hihetetlen, hogy pillanotokon belül képes egy emberi élet ekkora fordulatokat venni.


- Ha egy angyal meghal a túlvilágra kerül, ahonnét nincs vissza út...sajnos ezt a bátyám nem volt hajlandó felfogni. Vissza hozta, de kedvese helyett csak egy lelketlen, korcs, ösztönlényt kapott, aki pusztítani kezdett. Rengeteg társunkat megölt, én pedig, jobb híján egy köztes világba zártam. Ezek a kulcsok őrzik, kinyitni pedig csak egy másik kapuőr tudja. -Akkor most... Ha én kinyitom... Akkor vissza kapja a lányt, nem? Vagy most... mi?

-És mi ezzel a gond? -Rám emeli tekintetét végre, képtelen vagyok titkolni félelmem. Félek én most sok mindentől. Attól, hogy ő Alisiát szereti. Hogy nekem itt véget ér az életem Alisia szentségéért cserébe. Mi következik ezután? 

-Hát nem érted? Alice...Alisia... még a nevetek is majdnem ugyan az. Te ő vagy, a lelke a te testedben született újjá. Innen a képességed is, és hogy téged akar. Tudja, hogy általad vissza szerezheti őt, de akkor... akkor én elveszítelek, mert másképp nem szerezheti őt vissza, csak ha téged feláldoz- Engem? Feláldozni? Damien végig tudta, hogy kamuzok, de kellettem neki. Mert csak velem kaphatja vissza Őt. A képességemmel, és az életemmel. Arrébb tolja a könyveket, s szorosan magához ölel. Ez a kellemes illat... Órákat tudnék elidőzni a karjaiban. De talán ő nem engem akar most ölelni, hanem a hőn áhított Alisiát... 

-Szóval... őt szereted még mindig, és nem engem...-Eltolom magamtól, nem tudom érhet e most nagyobb fájdalom... Pedig én már tényleg elhittem, hogy érzelmei melyek felém irányulnak, erősek. Szeretem őt. Ő pedig azt szereti, aki egy korábbi életemben voltam.

-Dehogy! Hát nem érted?! Ha őt akarnám vissza kapni, szerinted nem öltelek volna meg egyből, ahogy rájövök ki vagy?- Tekintete rémült, de vajon hihetek e neki? -..azelőtt szerettem beléd, hogy vissza kaptam az emlékeim...hogy megtudtam volna, ki vagy, hogy én ki vagyok...téged akarlak nem pedig őt! -Őszintén cseng a hangja a félüres kis szobában. Kissé bizonytalan vagyok bár, de iránta érzett inmáron teljesen biztos szerelmem arra késztet, hogy megbízzak benne. Hiszen valóban adott neki minden. Nála vannak a kulcsok, és itt vagyok én is. Ha vissza akarná őt kapni, csak meg kellene engem ölnie. De ő sosem tenné. Ő nem olyan. Ő Apollyon.

A fejembe hasít a gondolta, hogy Alisiával is ő végzett.
De nem direkt tette!
A pusztítás angyala mellett, vajon nekem is van félni valóm?
Mi van, ha egyszer én is feldühítem őt? Ha egyszer mérgében halálos sebet ejt parányi testemen? 
Hiszen pusztító. Damiennek szánta a csapást, de egy ártatlan lány életébe került a hibája. Őt is szerette... Szinte látom magamat vérben fürödve, s megjelenik előttem Apollyon elszörnyülködött arca is, mikor felfogja mit tett. 

Gondolataim felemésztenek. Apollyon aggodalmasan fürkészi rémült tekintetem.

-Tőlem félsz, vagy attól amit elmondtam? -Hangja simogató. Ahogy végig fut minden porcikámon, szinte beleremegek a gyönyörbe. 

-Is-is. Ismerem be fájdalmas hangon. Tekintete megtörik, a fájdalom kiül az arcára, ahogy vonásai megkeményednek. Sajnálom Apollyon. Nem tehetek róla.

-Ugye tudod, hogy nekem az épséged a legfontosabb? Soha nem tudnálak bántani. Őt sem akartam. Egyetlen egy tettem sem fájt még annyira, mint az. Szörnyű dolgot tettem, és kellően fizettem is érte. Miután bezártam Alisiát, el kellett jönnöm. Halála után a földre száműztek hazámból, és emlékeimet is elvették tőlem. Mielőtt eljöttem, annyit még meg tehettem, hogy nem hagytam őt korcsként élni. De azután el kellett hogy jöjjek. Ébredésem majdhogynem hat évig tartott itt, és most, hogy mindenre emlékszem, nyugodt szívvel mondhatom neked, Alice... Én sosem foglak téged bántani. Tudom, hogy neked ezt most sehogy sem vagyok képes bizonyítani. De szeretsz engem, jól tudom... Kérlek, szavazz nekem bizalmat. Nem akarlak elveszíteni, mert szeretlek. -Szavai szinte lenyűgöznek. Végét már szinte a fülembe suttogja, és ez az egész olyan hatással van rám, mintha álmodnék. Szeretem őt, ez valóban így van.  Többször is megmentette az életem, megérdemli a bizalmamat. Kivívta már magának. És hiába minden, nála tökéletesebbet el sem tudnék képzelni. Ha pusztító angyal, akkor elpusztít mellőlem minden rosszat, hogy csak kettőnk szerelmét érezhessem. Sosem ártana nekem.

-Apollyon... Csak soha ne mondjuk le egymásról, rendben? -Hangom halkabb, mint amilyennek szántam. Képtelen vagyok hangosabban beszélni. 

-Ígérem. -Suttogja szintén, és eldönt a fehér paplanon. Ajkaimra néz, és szinte biztos vagyok abban, hogy a féltékenység ül ki az arcára. Jól tudja, hogy Damiennel csókot váltottunk, és ez fájdalommal tölti el. Bocsánatkérő pillantást vetek rá. Eszem ágában sem volt megtenni, de nem tehettem mást. Itt vannak a kulcsok. Nem repültek csak úgy ide. Természetesen áruk volt. 

Végül homlokát az enyémnek dönti, és lélegzetvételem egyre nehezebbnek bizonyul. Lágyan megcsókol végül, és csókja viszonzásra is talál. 

-Elég későre jár. Szeretném ha itt aludnál. -Biccenti oldalra a fejét, mire csak bólintok. Örömmel tölt el, hogy a ma éjszakát vele tölthetem. So kezer éjszakát szeretnék még mellette tölteni. Amennyit csak lehet. 

-A legnagyobb örömmel. -Mosolyodok el.

-Zuhanyozzunk le, rendben? - Cirógatja meg arcomat. Umm... Márminthogy... hogyan is? Vajon hogy gondolja? Együtt? Az nekem... túl sietős lenne még... Vagy.. én nem is tudom. Vérpezsdítő Apollyon ruha nélküli látványára gondolni.. de akkor is! 

-Jajj, de elsápadtál. -Nevet fel, majd megborzolja a hajam. Na, menj csak. Adok neked törülközőt, és fel tudom kínálni az egyik boxerem, és pólóm. Majd utánad lezuhanyzom én is. -Mosolyából ítélve nagyon jól szórakozik félénkségemen, de nem bánom. Neki biztos elég szokatlan ez az egész, ahogy az ő tempója nekem is az lenne. Úgy érzem magam mint egy csiga. A prűd kislányka..Haha, valóban szórakoztató... 

-Köszönöm Apollyon, tényleg. -Mosolygok rá én is, mikor kezembe nyomja az előbb említett darabokat. A fürdőbe megyek és egy negyed óra leforgása alatt le is zuhanyzom. 
Mikor kimegyek, Apollyon az ágyon ül és kedvesen mosolyog. Alsója és bő pólója nagyon kényelmes. Ami az ő testén vadítóan feszül, nekem combközépig ér és lóg. Olyan jó érzés az ő ruhát viselni... Az övé lenni...

Elsuhan mellettem, és magára csukja a fürdő ajtaját. Az ágyon ülve várom őt, vizes hajamat törölgetve a törülközövel. Viszonylag hamar végez, és csupasz mellkasánal látványa tárulkozik elém ahogy meglátom. Eszméletlenül tökéletes a teste is, ahogy minden más porcikája. Karjain formás izmok feszülnek, hasát pedig kockák borítjáj. Mégsem túlzás a rajta lévő izom.. olyan... olyan pont jó!

-Naaaaa... Aludhatunk akkor? -Dobja le a törülközőjét.

-Attól függ. -Húzom el a szám.

-Mitől is? -Vonja fel a szemöldökét.

-Hogy megint a földön fogsz e aludni...

-Azt gondoltam össze húzzuk magunkat az ágyon. Ha mást nem, rajtam elférsz. -Kacsint, és megint szájára csúszik az a hihetetlen csábos mosolya. Apollyon.. megőrjítesz. Most olyan, mintha egy kis 17 éves fiúcska lenne, de nagyon jól áll neki. 

-Akkor aludhatunk. -Bólintok rá, és bemászom a finom meleg takaró alá, ő pedig követi a példám. Jól hozzá kell hogy bújjak hely hiányában szenvedünk ugyanis, de ez kicsit sem zavar, sőt...
Karját fejem alá csúsztatja, minden egyes lélegzetvételnél beszippanthatom isteni férfias illatát. Tény, hogy oda-vissza vagyok érte. Testünk közelebb van egymáshoz mint valaha, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Melleim erős mellkasának nyomódnak, de semmit sem szól, hisz tudja, azzal csak zavarba hozna. Furcsa, de hálás vagyok a szerelméért... Olyan sokat jelent nekem...

-Szeretlek...Szeretném, ha ezt jól észben tartanád, Alice. Szeretlek minden porcikámmal.- Suttogja a hajamba, ajkait pedig lassan végig vezeti a nyakamon. Végig fut egész testemen a borzongás, és kiráz a hideg. Belepirulok, soha senki nem ért úgy hozzám azelőtt, mint ő. Senki nem volt még hozzám ilyen közel... Sem testileg, sem lelkileg. 

Aprót bólintok és a fejem a mellkasába fúrom. Igyekszem minnél kisebb helyet elfoglalni, hogy kényelmsen elférjen. Kék tincseit túrogatva figyelem ragyogó kék szemeit. Hogy lehet az enyém egy igazi angyal? Egy igazi égi szentség? 

-Jó éjszakát. -Dörmögi a fülemben inmáron álmosas, rekedt hangon.

-Neked is. -Húzom jobban magunkra a meleget és védelmet nyújtó takarót, majd lehunyom a szemeim. 
Hogy mit hoz a holnap, arról fogalmam sincs. Egy valamiben viszont biztos vagyok... Minden apró pillanatot ki kell élveznünk, mert a jövő oly' kiszámíthatatlan, mi pedig oly' tehetetlenek vagyunk ez ellen... Addig kell élveznem a közelségét, ameddig tehetem... Különben elszalasztok ezernyi pillanatot és lehetőséget, az pedig kész öngyilkosság...


Sado-chan2015. 02. 07. 21:02:52#32439
Karakter: Apollyon
Megjegyzés: *Rózsaszálamnak*


 Lassan én is behunyom a szemeim és úgy csókolom tovább... istenem, milyen édes! Egyszerűen nem elég, de mi van, ha ő...

- Mihez fogunk most kezdeni? - suttogja a csókot megszakítva.

-A kulcsokkal? Hogy mihez fogunk...? Mármint mi ketten? - Kérdem, ő csak bólint -Szóval tényleg komolyan gondoltad, hogy mindenben mellettem, igaz? - jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, de még mindig féltem őt...viszont, legalább most már magamnak sem kell hazudnom az érzéseimről.

- Már van is egy ötletem. Bár... Lehet, hogy nem fog nagyon tetszeni, de szinte biztos, hogy így vissza kaphatnád a kulcsokat.
- Mi lenne a terved? - Kérdem, ujjaim selymes tincsei közé csúsznak. Olyan puha, és az illata is édes...emlékeztet valamire, de nem tudom mi az...

- Felkeresem Damient, és beadok neki majd valami teljesen kamu cuccot arról, hogy segíteni akarok neki. Elég meggyőző leszek. Elvégre az emberek nem tudnak a hozzád hasonló lényeknek ellenállni, igaz? Így majd csak szimplán úgy teszek, mintha oda-vissza lennék érte, és megszerzem a kulcsokat egyszer, mikor nem figyel. De ne aggódj, Gyűlölöm őt... Szóval neked annyi a dolgod, hogy várj, és ha baj van, besegíts. -először azt hittem cseng a fülem, de az a komoly, mindenre elszánt tekintet...ugye nem?

- Ennek tényleg nem örülök. Bajod eshet, és ha az a szemét hozzád ér... - végig sem tudom mondani,egy csókkal csitít el.

- Nem lesz semmi gond. Ha eddig túléltem, akkor nem most fogok meghalni. - meglep az elszántsága, de rábólintok, hisz úgy se tehetek mást.

-Most aludnod kell. - felkapom és haza repülök vele. Fenn, magasan, hogy senki ne láthasson minket.

Jó érzés, hogy mellettem fekszi, az ingembe kapaszkodva és közben hallani ahogy édesen szuszog.

 

.oOo.

 

A másnap rémesen telik.

Fel alá járkálok idegességemben, néha már a fejemet verem a falba, de nem tehetek mást, nem mehetek utána. Bele sem merek gondolni mit tehet vele, hisz most már nála a kulcs, és a lány is, így most már képes kinyitni a kaput és feltámasztani őt.

 

.oOo.

Már csak egy óra...

A hegyoldalnál röpködök, ahol a bátyám szobája van, és ahonnét majd Alice is érkezik. Nem kell sokat várnom, már látom is, ahogy kimászik az ablakon és a mélybe veti magát. Könnyű mozdulattal kapom el, nem kell nagy erőt kifejtenem, hisz pillekönnyű.

 

- Meg vannak a kulcsok? - Kérdem idegesen.
- Meg. -felemeli a láncot, mire én csak magamhoz szorítom megkönnyebbülve.

-Úgy örülök, hogy nem esett bajod...
-Apollyon... Nem tudom mit akar Damien..De szerelemből teszi! Most azt hiszi, én vagyok az... De a kulcsok... Szóval... Köze van a kulcsoknak a szerelméhez. Nem bánthatjuk őt! Olyan erősek az érzelmei a lány felé, hogy bármit megtenne érte! De ő... nagyon kedves és figyelmes! Rá kell jönnünk, hogy kaphatja őt vissza! Segítenünk kell neki...

 

Felsóhajtok. Reménykedtem benne, hogy erről a részről nem kell tudnia, de késő. Kedves bátyám mindet elrontott

- Alice...valamit el kell mondanom neked- a tekintete értetlenné és rémültté válik

- Mi... mi történt?

- Ne itt, majd otthon...- azzal kedvesemmel a karomban a fellegek közé emelkedem....

 

.oOo.

 

-Szóval?- kérdi mikor leteszem őt az ágyra

- Rose...szóval, igazából csak én neveztem így. Ő is egy volt közülünk, egy angyal, méghozzá a rózsák angyala, innen a név...

- És... akkor mi volt a valódi neve?

- A valódi neve Alisia... így már érted, gondolom... amikor azt mondtad neki, hogy ö vagy, nem tévedtél sokat.- leülök mellé, de csak a kezeimet nézem az ölemben... képtelen vagyok rá nézni- Rose...Alisia, kapuőr volt, akár csak te. Ő és én, szóval, szerettük egymást, csak úgy, mint Damien. Engem szeretett előbb, de a Damien iránti érzései sokkal erősebbek voltak. Ezen persze össze kaptunk a bátyámmal, aminek évszázadokon keresztül tartó viszály lett az eredménye. Egyszer, mikor rá támadtam Alisia elé vetette magát, hogy megvédje...sajnos túl későn vettem észre..

- Meghalt?- csak bólintok

- Megöltem... pedig pont őt akartam vissza kapni...mindig is Damien volt a jobb közülünk, és bár valójában ikrek vagyunk, mindenki őt tartotta az érettebbnek. Én a pusztítás angyala vagyok, ő pedig védelmező angyal... mindenki őt szerette...amikor ő meghalt, elborult az elméje, és a külseje is ekkor vált feketévé. Vissza akarta hozni a túlvilágról, jó tudva azt, hogy ez mivel jár- felkelek mellőle és a szekrényhez lépek. Az egyik polca könyvektől roskadozik, onnan veszek le egy hatalmas, poros régi példányt. A kezébe nyomom.

- Ha egy angyal meghal a túlvilágra kerül, ahonnét nincs vissza út...sajnos ezt a bátyám nem volt hajlandó felfogni. Vissza hozta, de kedvese helyett csak egy lelketlen, korcs, ösztönlényt kapott, aki pusztítani kezdett. Rengeteg társunkat megölt, én pedig, jobb híján egy köztes világba zártam. Ezek a kulcsok őrzik, kinyitni pedig csak egy másik kapuőr tudja.

- És mi ezzel a gond?- felé nézek, szemeiből félelem süt le rám

- Hát nem érted? Alice...Alisia... még a nevetek is majdnem ugyan az. Te ő vagy, a lelke a te testedben született újjá. Innen a képességed is, és hogy téged akar. Tudja, hogy általad vissza szerezheti őt, de akkor... akkor én elveszítelek, mert másképp nem szerezheti őt vissza, csak ha téged feláldoz- arrébb tolom a könyvet és szorosan magamhoz ölelem. Olyan szorosan, hogy semmi hely nem marad köztünk.

- Szóval... őt szereted még mindig, és nem engem...- tol el magától

- Dehogy! Hát nem érted?! Ha őt akarnám vissza kapni, szerinted nem öltelek volna meg egyből, ahogy rájövök ki vagy?- nézek rá rémült tekintettel.- azelőtt szerettem beléd, hogy vissza kaptam az emlékeim...hogy megtudtam volna, ki vagy, hogy én ki vagyok...téged akarlak nem pedig őt!


Jack Black2015. 02. 01. 19:11:07#32390
Karakter: Alice Dean
Megjegyzés: ~Angyalomnak


 Szárnyai szinte kirobbannak hátából, de most valahogy nagyobbak mint eddig. 
Bőre szinte hó fehérré válik, haja háta közepét veri, olyan hosszú. 
Rá vetődik Damienre és letaszítja őt rólam. Hatalmas meglepetés számomra.
Ő most... harcol értem... Fontos lennék neki?

- Naaa! Ez az az Apollyon, akit látni akartam! És most... ide azokkal a tetves kulcsokkal!

- Csak a holttestemen keresztül! -Bevallom, kissé megiheszt ez az Apollyon. Nem olyan, mint akit én ismerek. Bár be kell valanni, én nem is igazából ismerem.

- Legyen! Akkor megöllek mindkettőtöket! -Damien megtámadja Apollyont, egy valamilyen furcsa lény vicsorog mellettem. A hideg ráz tőle, na meg meg is ijeszt, de semmit sem szólok, nem akarok megzavarni Apollyont.

Apollyon néha-néha rám pillant, pedig ez hiba! Figyelj Damienre, ostoba! 
Nem figyel eléggé, és a baj meg is történik. Damien eltalálja őt, Apollyon nem bír tovább harcolni. 

- Látod, kisöcsém...csak ennyi kellett volna- Kitépi nyakából a kulcsokat, majd köddé válik, s vele a szörny is. Ijedten meredek Apollyon felé, elég rosszul néz ki. Vérben fekve kapkodja a levegőt, ami rettenetesen megrémiszt. Gyorsan mellé mászom és kissé kábán ám de aggódva nézek rá. 

Boldogság tölt el, amiért itt van, viszont még mindig félek. 

-Nem hittem volna...-Suttogom.

-Mit?...mit nem hittél volna? -Kérdezi s közben végig simít arcomon, véres keze nyomán én is véres leszek. 

-Hogy eljössz, és harcolsz majd. -Motyogom, szemeim megint könnybe lábadnak. 

Kissé nehézkesen bár, de felül és a szemembe néz. Szomorú vagyok még, mert majdnem elveszítettem, bennem van még a csalódottság is, aminek okán azt hittem nem harcol majd értem, Haragszom magamra, amiért megsérült miattam, és boldog vagyok, amiért most itt van. 
Keze, mely még mindig arcomon van, már kevésbé véres, könnyeim lemosták róla a sötét vörös színt. 

-Azt mondtad, szeretsz. -Suttogja halkan, amitől a szívem hevesebben dobban meg. -Akkor talán ezért... Nem fogsz megharagudni... -Közelebb hajol, és egy rövid kis csókot nyom ajkaimra. Iszonyúan meglepődöm,  és zavarba is ejt. Nagyon boldog vagyok most, hisz nincs semmi más egy pillanatra, csak ő meg én. Egyre hosszabb és magabiztosabb csókokkal illetti ajkam, a pillangók a hasamban pedig képtelenek megnyugodni. 

Belé kapaszkodva potyogtatom tovább a könnyeim. Hogy miért sírok? Csak a nyomás hatása. Hihetetlen érzés hogy itt van nekem... Hogy még sem veszítettem őt el. 

-Mihez fogunk most kezdeni? -Suttogom még ajkaiba, hiszen éppen hogy ajkaink elváltak egymástól. 

-A kulcsokkal? Hogy mihez fogunk...? Mármint mi ketten? -Kérdezi, mire csak bólintok. -Szóval tényleg komolyan gondoltad, hogy mindenben mellettem, igaz? -Kissé elmosolyodik.

-Már van is egy ötletem. -Bólintok és elmerengek kicsit.-Bár... Lehet hogy nem fog nagyon tetszeni, de szinte biztos, hogy így vissza kaphatnád a kulsokat. 

-Mi lenne a terved? -Kérdi, közben kicsit babrál egy tinccsemmel. 

-Felkeresem Damient, és beadok neki majd valami teljesen kamu cuccot arról, hogy segíteni akarok neki. Elég meggyőző leszek. Elvégre az emberek nem tudnak a hozzád hasonló lényeknek ellenállni, igaz? Így majd csak szimplán úgy teszek, mintha oda-vissza lennék érte, és megszerzem a kulcsokat egyszer, mikor nem figyel. De ne aggódj, Gyűlölöm őt... Szóval neked annyi a dolgod, hogy várj, és ha baj van, besegíts. -Nézek rá teljesen komolyan.

-Ennek tényleg nem örülök. Bajod eshet, és ha az a szemét hozzád ér... -Megfogom az arcát  és betapasztom a száját egy csókkal. 

-Nem lesz semmi gond. Ha eddig túléltem, akkor nem most fogok meghalni. -Kissé meglepetten bólint. 

-Most aludnod kell. -Bólintok, ő pedig haza visz, és együtt alszunk megint, ami hatalmas megnyugvást jelent. 

xXx 

Damien! Daamieeen! -Kiabálom a nevét magabiztosan ott, ahova elhurcolt. Nem hittem, hogy ez
valóban bejön majd, de Damien hirtelen megjelenik előttem. 

-Alice. -Sziszegi fogai között, nem tűnik meglepettnek. -Mit hoztál nekem? Vagy minek köszönhetem éátogatásodat, kedvesem? -Közel lép hozzám, szemével kól láthatóan végig mér. Kifejezném undoromat, de az most nem jönne jól. 

-Ugyan már, Damien. Pontosan tudod, hogy miért vagyok itt. -Kuncogok halkan. -Te sem gondoltad, hogy ilyen semmirekellő nyámnyila kisfiúkhoz vonzódom. Te is pontosan tudod, ki vagyok én. -Kezdek sétálni körülötte. -ISmertük egymást. Sőt... Szerettél engem. Én pedig... segíteni szeretnék. A kaput úgy is csak én tudom kinyitni... Ám ennek ára van. -Állok meg csupán centikre az arcától.

-Mi lenne az ára? -Lök a falnak és megtámaszkodik a fejem mellett.

-Feltárod erőimet, segítesz, hogy újra önmagam legyek. -És sikerült! Ezek szerint a képkockákat sikeresen raktam össze. Úgy nézek ki, mint Apollyon volt barátnője, és nem tévedtem azzal kapcsolatban, hogy Damien szerette őt. 

-Pecsételjük meg. -Mormolja a fülembe, majd hevesen megcsókol. JAj, ne! csak ezt ne... Nehézkesen viszonzom a csókját, arra gondolok, Apollyon milyen csalódott lenne.

-Ki ne szeretne bele egy angyalba... -Kacag.

xXx

Elvisz a földön lévő lakására, elmondja, akkor szokott itt megszállni, ha Apollyon és a kulcsok után kutat. 

-Nemsokára kiakasztva láthatod Apollyon fejét újdonsült szobád falán, kedvesem. 

-Az lesz csak az élvezet, én mondom. -Koccintunk a borral, melyet csak most töltött ki pohárba. Milyen naív szegény...Bizonyára nagyon szerette a lányt. Hát képes ő szeretni? Miért érzek sajnálatot? 

A bort elfogyasztjuk, és enni is kapok tőle. A fene sem gondolta volna, hogy ő ennyire gondoskodó..

-Kimérám vigyáz majd rád, kedvesem, ameddig alszunk. S ha esetleg szomjas lennél éjszaka, menj csak, ő hallgat rád. -Bólintok. megveti ágyát, és elterülünk a finom puha huzatban. Sokat kivehetett belőle a mai nap, bár nem tudom hol járt, egy biztos, rettentően gyorsan elaludt. Egy ujjal sem ért hozzám, sőt, azt leste, hol kedveskedjen nekem... Vannak érzelmei, mégpedig nagyon hevesek... 

Várok. Egy vagy két órán keresztül csak fekszem. Miután lassan, iszonyú halkan kimászom az ágyból, megfogom mellkasán pihenő kulcsokat. Fontosak neki, hiszen a nyakában tartja őket. Miért ilyen fontos ez számára? Óvatosan leszerelem nyakából, ügyelve rá, hogy fel ne keltsem. Kiméráját elcsitítom, majd nekifutásból ugrom ki az ablakon, tudván, Apollyon majd elkap. És így is történik. Egy egyszerű mozdulattalfog meg ahogy kezeibe érkezem. 

-Meg vannak a kulcsok? -Kérdezi idegesen.

-Meg. -Mutatom fel, szorosan magához ölel.

-Úgy örülök, hogy nem esett bajod...

-Apollyon... Nem tudom mit akar Damien..De szerelemből teszi! Most azt hiszi, én vagyok az... De a kulcsok... Szóval... Köze van a kulcsoknak a szerelméhez. Nem bánthatjuk őt! Olyan erősek az érzelmei a lány felé, hogy bármit megtenne érte! De ő... nagyon kedves és figyelmes! Rá kell jönnünk, hogy kaphatja őt vissza! Segítenünk kell neki... -Nézek rá sajnálkozón.


Sado-chan2015. 01. 28. 21:24:27#32354
Karakter: Apollyon
Megjegyzés: *Kedvesemnek*


 Szótlanul követ egész úton, aminek részben örülök, részben növeli a fájdalmamat. De talán jobb így...ha nem engedem közel magamhoz...hisz másképp nem védhetem meg őt, főleg nem magamtól, vagy attól, ami bennem lakozik.

Egészen hazáig kísérem. Az ajtó előtt állunk, szótlanul egymást méregetve. Úgy fáj... mindennél jobban vágyom arra, hogy magamhoz öleljem és sose eresszem, és mégis... ellökőm magamtól, mert másképp nem marad életben. Nem veszíthetek el még egy fontos személyt...azt nem élném túl.

Néha megszólal, kérdezget, de én csak egy egyszerű vállrándítással felelek, hisz fájdalmas minden kimondott hazug szó.

-Késő van, Alice. - szólalok meg végül, hátat fordítva neki. - Majd látjuk egymást.
-Én... Nem akarok neked gondot okozni. Nem akarok én lenni a púp a hátadon.
Szeretlek. Szeretlek, és pont ezért nem akarom, hogy rossz legyen neked. De neked így most rossz. Mert velem kell lenned és figyelned rám, meg vigyázni, pedig nem is akarsz. Csak nyűg vagyok neked. Nem akarlak rákényszeríteni arra... hogy egy kislány kedvéért csinálj olyan dolgokat, amiket nem akarsz csinálni. - A hang
ja megremeg, tőrként nyilall amúgy is sebzett szívembe... kérlek, hallgass.. ne kínozz még jobban!

 - Leszállok rólad, Apollyon. Igazad volt. Vagyis... Nem. De te ezt akarod, én meg azt akarom ami neked jó. Köszönöm, hogy megvédtél.

Kínomban ökölbe szorítom a kezem, két lépés közt megdermedve, készen arra, hogy megforduljak. Meg is teszem végül, de későn. Most már csak az ajtó résen átlibbenő haját látom, majd becsukódik az ajtó, elválasztva attól, akit szeretek. Igen...szeretem... de erre mért csak most jövök rá?

Könnytől nedves arccal indulok utamra, hátamra kapva a táskát, mely most tízszer olyan nehéznek tűnik, mint eddig....

.oOo.

Nyúzottan, erőtlenül állok a bár pultja mögött. Kínok közt számolom a napokat, de ettől nem jobb. Sőt!

Azóta többször is jártam a házánál, de mindig csak éjszaka. Az ablaka alatt, várva, hogy mint a mesékben, majd a hold fényében megjelenik és bájos, igéző mosolya feledteti velem a fájdalmat. De nem jelent meg. Persze hogy nem, hisz alszik, és most utál. Teljes joggal, hisz fájdalmat okoztam neki.

-Hé! Apollyon!- egy fejbe talált törlőrongy térít vissza a valóságba. Abba a valóságba, melyben egy bárban dolgozom, és ahol egyszerű, bár furcsa külsejű srác vagyok, ahol nincsenek se bestiák, se bosszúéhes bátyók, se fájó szerelmek.

- Minden rendben?- kérdi aggódó tekintettel, mire én csak rábólintok.

- Hosszú történet, nem untatlak vele...

- Mesélj csak...

.oOo.

Otthon, édes otthon... vagyis, annak kéne lennie. Egy üres, sötét lyuk, ahol hideg van és egyedül hajtom álomra a fejem nap nap után.

A megszokott rutinnal dobom le a táskám majd vetem le a ruháim és állok a forró zuhany alá. A falra szerelt tükörnek támaszkodva hajtom le a fejem, hagyva, hogy a kóbor vízfolyamok behálózzák az arcom. Ami máskor jól esik és megnyugtat, most kínoz, mintha tűket döfködnének a szívembe, akárhányszor csak eszembe jut a hangja vagy az illata.

Felemelem a fejem és a tükörbe nézek. Mintha egy pillanatra, valódi, vad énem öltene testet a tükör egy tiszta foltján, majd hirtelen eltűnik, s újra csak a kisírt szemei tekintenek vissza.

Egy órányi ázás után végül kimászok a zuhany alól és magamra kapok egy laza inget és egy nadrágot, majd a konyhába sétálok.

Ahogy vizes pohárral a kezemben térek vissza, észre veszek egy papírcetlit az asztalok. Mi a fene? Biztosan valami emlékeztető...

hát nem az. Egy levél, Damientől, melyben azt írja, nála van Alice.

A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. A vizes pohár kizuhan a kezemből és ezer darabra törik. Úristen... mit tettem!

.oOo.

Szerencsére nem kell sokat keresnem, hisz kedves bátyám pontosan leírta, hol találhatom a lányt.

 Egy tartár régi terme... mennyire várható volt...

 ahogy berontok először Damienen akad meg a szemem, aztán Alicen, aki szorosan mellette van megkötözve.

- Apollyon! Drága fivérem! - szívembe nyilall a hangja.- Te döntesz. Meghaltok mindketten, és elveszem erőszakkal a kulcsokat, vagy... Oda adod a kulcsokat és elviheted a lányt.

-Ne is álmodj! - szűröm át a fogaim közt, mire ő csak térdre löki a zokogó lányt.

- Utoljára kérdem. Hm... bár tudod mit? Tetszik ő nekem eléggé ahhoz, hogy elszórakoztasson engem. Bár akkor is átjár az öröm, ha csak rá gondolok, mennyi mocskos dolgot tudnék vele csinálni... - nehogy hozzá merészelj érni!

Érzem, hogy feltörni készül az erőm, s a testemet foglyul ejtő pecsétek és láncok meghasadnak.


- Szóval?- egyetlen szó...az utolsó csepp a pohárban.

A szárnyaim robbanás szerűen nyílnak szét, és ezúttal sokkal nagyobbak. A bőröm kifehéredik, a hajam pedig leomlik a hátam közepéig. Fegyveremet kezemben forgatva vetem rá magam egy pillanat alatt, eltaszítva a lánytól, majd a falnak vágva. Felhörög, majd vért köp és nevet

- Naaa! Ez az az Apollyon, akit látni akartam! És most... ide azokkal a tetves kulcsokkal!

- Csak a holttestemen keresztül!- dörgöm vérszomjas tekintettel.

Ez most más...tudatomnál vagyok, tudom mit csinálok, de valahogy mégsem önmagam vagyok, és ez megrémít. Hát ilyen lenne az ébredés, amiről beszélt? Félek... félek, hogy ebben az állapotban talán olyat teszek, amit később megbánnék..ha lesz egyáltalán később.

- Legyen! Akkor megöllek mindkettőtöket!- fegyvert ránt és támad, bestiája pedig Alice mellett vicsorog. Nem bántja, csak őrzi, nem engedi, hogy akárcsak megmozduljon. Nem értem őt... ha nem akarja megölni, minek fenyegetőzik vele?

Az erőviszonyok immár kiegyenlítődtek nagyrészt, attól eltekintve, hogy nekem fél szemmel a lányt is figyelnem kell. Ezt kihasználva sújt le végül, el is talál, és bár nem halálos a seb, elég jó helyen talál el ahhoz, hogy harcképtelenné tegyen.

- Látod, kisöcsém...csak ennyi kellett volna- áll meg fölöttem, majd tépi le az ezüst láncon függő kulcsokat. Vérben fekve nézem végig, ahogy sátáni kacajjal felnevet, majd köddé válik a kimérájával együtt.

Érzem, hogy a seb gyógyulni kezd, bár nagyon lassan. Alice is közben mellém mászik, a sokktól és a kimerültségtől kábán.

- Nem hittem volna...- suttogja

- Mit?...mit nem hittél volna?- kérdem az arcát végig simítva. Tiszta vér a kezem, és most már ő is.

- Hogy eljössz, és harcolsz majd- szemei újra könnybe lábadnak. Kérlek, csak ezt ne!...

Nagy nehezen felülök és a szemébe nézek. Fájdalmat és szomorúságot látok benne. Csalódottságot, talán egy kis haragot, és örömöt, csak tudnám miért.

 A kezem még mindig az arcán pihen, könnyei részben már lemosták róla a vért.

 - Azt mondtad, szeretsz...-suttogom halkan- akkor talán ezért... nem fogsz megharagudni...- közelebb hajolok és egy apró csókot nyomok ajkaira...aztán még egyet, egy kicsivel nagyobbat...majd még ki tudja mennyit.

Érzem, hogy remeg, hogy forró könnyei végig folynak az én arcomon is, de nem ellenkezik, csak belém kapaszkodik



Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 01. 28. 21:51:00


Jack Black2015. 01. 24. 12:18:39#32337
Karakter: Alice Dean
Megjegyzés: ~Angyalomnak


 - Biztos éhes lehetsz...kérsz valamit? -Kérdi, én pedig kezdek teljesen magamoz térni az álmok világából.
Komoran néz rám, én csak bólintok. Elmegy, s pár perc elteltével egy tányér meleg levessel jön vissza, mellém ül és az ölembe teszi. - vigyázz, nemrég lett kész, még forró -Mosolyodik el kissé, amitől a szívverésem gyorsul. Akárhányszor rájövök, hogy valami oknál fogva hihetetlenül szeretem, mindig belém hasít a tudat, hogy ő a könyörgésem miatt van velem, és nem is viszonyul úgy hozzám. Bizonyára nem fogdtam meg őt semmivel, csak elvisel engem. Mintha kötelező lenne.

-Köszönöm.. -Suttogom és szemeimet még hagyom kicsit legelni csodálatos arcának vonásain. Fel kel és elindul, de én hirtelen megragadom a karját. -Ne menj... Kérlek. -Vissza ül mellém és szótlanul figyeli, ahogy kieszem a levest a tányérból. Igyekszem nem figyelni gondolataimra közben. A csönd mindig szembe állít a problémáimmal, és ezt nem szeretem...

Mikor megeszem, a tányért leteszi az asztalra és mellém fekszik. Nagy meglepetésemre magához húz, ami teljesen elég arra, hogy arcom vörös színben pompázzon. 

- Megmondtam, hogy vigyázz magadra...és hogy mellettem nem biztonságos... ezek után ugye tudod, hogy nincs visszaút?- Kérdezi, és a szemeimbe mered. Pontosan tudom, és bár megijeszt ez az egész, de örülök hogy vele lehetek. Úgy érzem, nekem nincs annál fontosabb most.

- Veled maradok... mást nem is tehetnék-Válaszolom majd behunyom a szemeim. -Itt marafsz, míg elalszom? 

- Igen... itt maradok, sőt, mikor felébredsz, akkor is itt leszek- Lassan közelebb hajol és egy forró csókkal illeti homlokomat. Az ajkaim elválnak egymástól, meglepettségemből kifolyólag, és lassan kifújom a levegőt. Rám borítja a takarót, és szinte azonnal vissza is alszom. Kimerült vagyok és ez sok alvással jár. Életemben először érzek úgy egy fiú iránt, mint iránta. És végre ő is kicsit úgy tűnt, közeledik felém. Most előszöt...

XxX

Mikor felébredek, ő még alszik. Karjai ölelnek, amin elmosoylodom. Nagyon édes így. Kék hajának pár tincse arcán pihen, szuszog miközben alszik. Nem tellik bele sok időbe és felébred. Lassan rám néz, én pedig csak figyelem minden mozdulatát.

- Inkább én vagyok az, aki vigyáz rád míg felébredsz- Mosolygok rá.

- Későre jár, ideje hazamenned... hozd a cuccaidat, hazaviszlek. A szüleid biztosan aggódnak érted- Pattan ki az ágyból, mire gyomrom görcsbe rándul. Haza visz.... Most megint olyan mint eddig, pedig már kezdtem azt hinni hogy.. De nem.

-A szüleim... -Motyogom szomorúan, de egyáltalán nem érdekli. Nem folytatom.

-Várnak, gyere. -Fel kap egy nagy sporttáskát majd elindul az ajtó felé. Lassan kikászálódva az ágyból követem végül.

Semmit sem szólok egész úton, csak szomorúan bámulok magam elé. Bárcsak ő is úgy viszonyulna hozzám, mint én hozzá... De neki csak nyűg vagyok. Púp a hátán.
Az ajtónk előtt állva próbálom pár szóval kicsit feltartani, de nem túl bőbeszédű. Menni akar. Hiába kérdezek akármit, vagy hozok fel egy témát, legtöbbször csak megrántja a vállát.

-Késő van, Alice. -Szól és hátat fordít nekem. Se egy ölelés, semmi. -Majd látjuk egymást. Teszi hozzá.

-Én... Nem akarok neked gondot okozni. Nem akarok én lenni a púp a hátadon. 
Szeretlek. -Gyűlnek könnyek a szemembe. -Szeretlek, és pont ezért nem akarom hogy rossz legyen neked. De neked így most rossz. Mert velem kell lenned és figyelned rám, meg vigyázni, pedig nem is akarsz. Csak nyűg vagyok neked. Nem akarlak rákényszeríteni arra... hogy egy kislány kedvéért csinálj olyan dolgokat, amiket nem akarsz csinálni. -A hangom megremeg és a könnycseppek végiggördülnek arcomon. -Leszállok rólad, Apollyon. Igazad volt. Vagyis... Nem. De te ezt akarod, én meg azt akarom ami neked jó. Köszönöm, hogy megvédtél. 

Keze ökölbe szorul ahogy nekem háttal szinte megdermed lépés közben. Még egyszer végig vezetem szemeim gyönyörű színű kék haján, s mielőtt megfordulhatna én becsukom magam mögött a lakás ajtaját. Iszonyú fájdalmat érzek, de tudom, neki könnyebb és jobb lesz nélkülem. Belekényszeríteni őt abba, hogy velem legyen, szörnyen önző dolog. Főleg, ha ennyire nem akarja. 

Biztos nagyon furcsa lesz nélküle lenni. Főleg, hogy az elmém képtelen feledni...
Na meg ott a tudat, milyen lények vannak világunkban, amikről mi nem is tudunk... Bizonyára nem lesz könnyű.
De neki könnyebb lesz. És ha csak ennyi az, amit érte tehetek, megteszem, hiába fáj. 

XxX

Már vagy egy hét telt el. Vagy... mennyi is? Ennyi átvírrasztott és végig sírt nap és éjjel után, már nem tudom pontosan. Még mindig csak az jár a fejemben, hogy mi lehet vele...
Vajon jól van?
Ugye nem történt vele semmi rossz? Nagyon hiányzik. Akármennyire is közömbös és elutasító volt velem, ha vele lehettem, nekem az mindennél többet ért. 
Aztán csak úgy lepasszolt itthon.

Nem keresett azóta, így gyanítom örült neki, hogy kiszálltam az életéből. Egy gonddal kevesebb. 
Vajon milyennek kellene lennem, hogy akarjon engem...? Bármi lennék a kedvéért.

Zajt hallok a konyhából, így felpattanok. Lemegyek, aztán mindenből csak annyit érzékelek, hogy fájdalmat érzek a fejemnél, s a világ sötétté válik.

-Apollyon- Motyogom erőtlenül mikor kinyitom a szemem és homályos pillantásokat vetek körbe.

-Ő is itt lesz nem sokára. -Hallom a komoly hangot. Ez ő... Demien... - Alice, igaz? -Kacag.

-M..Mi a? -Remegek meg, mikor látásom kitisztul.

-Kellenek nekem azok a kulcsok, és ebben te fogsz segíteni. -Simít végig undorító ujjával államon. Velem akarja elérni, hogy Apollyon oda adja a kulcsokat?

-Tényleg azt hiszed, hogy Apollyon oda adja majd értem a kulcsokat... -Hangom kételkedő. Apollyon pont ebben a percben lép be a terembe és ahogy meglát egy fájdalmas pillantást lövell felém.

-Apollyon! Drága fivérem! -Kacag Damien, amitől a szőr feláll a hátamon. Te döntesz. Meghaltok mindketten, és elveszem erőszakkal a kulcsokat, vagy... Oda adod a kulcsokat és elviheted a lányt. 

-Ne is álmodj! -Morogja Apollyon, mire Demien térdre lök engem a földön, könnyeim áztatják szemeimet.

-Utoljára kérdem. Hm... bár tudod mit? Tetszik ő nekem eléggé ahhoz, hogy elszórakosztasson engem. Bár akkor is átjár az öröm, ha csak rá gondolok, menyni mocskos dolgot tudnék vele csinálni... -Megnyalja ajkait egy vigyor kíséretében, fejemet pedig csípőjéhez húzza. Próbálok kapálózni, de túl erősen fog. Ha Apollyonon múlik, nekem annyi.... Ami a legfájdalmasabb érzés a világon. -Szóval? 


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).