Nagyon szeretném, ha a társai elfogadnának, és ténylegesen bevennének, mert mióta egyetem alatt megszûnt a barátaimmal közös zenekarunk, valahogy mindig úgy érzem, fontos dolog hiányzik az életembõl. És mielõtt bárki elkezdene lelkitársakról papolni, teljesen biztosra mondhatom, hogy a zenélésre gondolok!

Amint megáll a busz, már pattanok is fel, és a cuccaimat felkapva, lesorjázom a többi utassal. Megvárom, amíg a sofõr a bõröndömet is odaadja, majd elindulok kifelé az állomásról.
- Penta! – sikkantja hirtelen valaki a nevemet, mire kissé megilletõdve kapom fel a fejemet. Mielõtt azonban beazonosíthatnám a hang forrását, hirtelen, és teljes erõbõl, egy test csapódik nekem, kis híján lesodorva a lábamról. Nyekkenve tartom meg magam, és mivel hamar rájövök, hogy nem egy õrült zaklatóval van dolgom, mosolyogva ölelem meg unokanõvérem.
- Neked is szia, Jess! – nevetek fel. – Nem mondtad, hogy kijössz elém.
- Ha mondom, nem tudtam volna rád hozni a fárszt – feleli, és vigyorogva elhúzódik, hogy szemügyre vehessen. – Oké, ezt a sálat párszor biztos kölcsön adod. De azért remélem tisztában vagy vele, hogy LA-ben nem sokszor lesz rá szükséged.

- Jess… vagy öt évig én is éltem itt. Rémlik? – forgatom meg a szemeimet, miután lepillantottam a zöld-fehér kendõmre.
- Hát persze – nevet fel. – Bár hogy õszinte legyek, nem tudom hogy bírtad te télen New Yorkban, mikor olyan fázós vagy, amilyen.
Csak legyintek, és újra felkapom a cuccaim, melyeket rám vetõdésekor ejtettem el. Utána elindulunk kifelé, miközben Jess vidáman ecseteli, mik zajlanak éppen itthon, vagy a bandában. Történetei alapján, szinte már úgy érzem, én is ismerem a tagokat. A számaikat pedig amúgy is imádom, szóval abszolút izgatott vagyok a találkozó miatt.
De az csak holnap lesz, ma hazamegyünk, hogy nagybátyámmal és a feleségével, valamint unokabátyáimmal is találkozzak. Plusz a régi barátaim is lefoglaltak egy esti iszogatásra, és nekik már rég nem tudok nemet mondani.

- Amúgy képzeld, Kevin öt napja megtalálta a lelki társát – dobaj fel hirtelen Jess, élesen elkanyarodva a történettõl, amit éppen a menedzserükrõl mesélt. Kissé merevebbé válnak a lépéseim, de mikor látom, hogy erre óvatosan rám pillant a szeme sarkából, lazaságot kényszerítek magamra.
- Igen? Örülök neki – felelem végül. Nem hazudok, örülök egyik ikerunokabátyám… nos, sikerének, hisz tudom, mennyire várta ezt, de mint mindig, most is kellemetlen érzéseket ébreszt bennem a téma. – Milyen a lány?
- Szégyellõs – érkezik a válasz Jesstõl. – Már ismerték és kerülgették is egymást egy ideje, aztán most, hogy kiderült, lelkitársak, össze is jöttek.
Bólintok, és nem fûzöm hozzá a szkeptikus gondolataimat a dologhoz, hanem tényleg inkább arra koncentrálok, hogy Jess további megjegyzései alapján, Kevin boldog.

- Kocsival jöttél? – fordulok meglepetten Jess felé, mikor elhagyva a buszállomást, a parkolók felé veszi az irányt. Elég ritkán vezet, mert hajlamos egyik végletbõl a másikba esni. Vagy úgy hajt, mint egy õrült, vagy csigatempóban, és egyszerûen nem tudja megtalálni az arany középutat. Így viteti magát ismerõssel, vagy taxit fog, legritkább esetben felmerészkedik a buszokra.
- Hát nagyjából – nevet fel. – Addig könyörögtem Cypnak, míg be nem adta a derekát, és el nem hozott.
- Uhh, szegény… - sóhajtok fel. – Most biztos elõre utál, mert miattam kellett csúcsforgalomban elmászni ide. Jó kis bemutatkozás.
- Ne drámázz már – csap a hátamra szemforgatva. – Még a végén azt hiszem pályát tévesztettél, és inkább színésznek kellett volna menned.
- Szilaj gyönyörnek a vége is szilaj, Lázban pusztul el, mint tûz s a lõpor, Mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is, Csömörletes, mihelyt túlontúl édes – szavalom túljátszott drámaisággal, séta közben gesztikulálva a táskáimmal.
- S ennen-ízébe zápul el az étvágy, Lassan szeress, s szeretni fogsz sokáig – fejezi be helyettem egy új hang a monológot, mire meglepetten kapom a gazdája felé a pillantásom. Oooké.. ez egy mellkas, ergo feljebb…

Wow, õ itt Cyprien, Jess egyik gyerekkori barátja, a Toxic banda egyik legjobb énekese, jó pár tini lány és fiú erotikus álmainak fõszereplõje.
- Shakespeare, Rómeó és Júlia – jegyzi meg mosolyogva, mikor tekintetemet sikerült végre felvezetni az arcára.
- Lõrinc baráttól. Pontosan – bólintok, viszonozva a mosolyt, majd a kezemet nyújtom, és mikor elfogadja, bemutatkozom. – Penta Jonson.
- Cyprien Valence – feleli. – Ürülök a találkozásnak, Jess már sokat mesélt rólad. Bár azt elfelejtette említeni, hogy kész Shakespeare lexikon vagy.
- Csak azért tanult meg egy halom részletet a drámákból, hogy az õrületbe kergesse Kevint meg Theot, akiknek annyi érzéke van az irodalomhoz, mint egy csirkének – nevet fel Jess, mire én is elvigyorodom. Tény, hogy mindig is élveztem az alkalomhoz illõ idézeteket kibökni, mikor két unokabátyám is ott volt, de valójában azért olvastam olyan sokat régebben, mert menekültem a valóság elõl.

Ezt Jess is nagyon jól tudja, hisz a hozzájuk kerülésem után, vagy egy évig hangomat se lehetett hallani, és szinte mindig olvastam. Aztán ahogy összeszedtem magam, feloldódtam, és kezdtem otthon érezni magam náluk, már hasznosítottam az olvasottakat. Ebben az esetben arra, hogy kiakasszam Kevint és Theot, akik mindketten borzasztóan realisták. Nem véletlen, hogy egyikük villamosmérnök, a másik pedig orvos lett.
- És neked mi a mentséged? – pillantok fel Cyprienre, aki közben kinyitotta a kocsija csomagtartóját, hogy betehessem a táskáim.
- Sok iskola utáni büntetés, hála nekik? – vonja meg a vállát, Jess felé bökve, és ezzel valószínûleg a többiekre is utalva.
- Persze, mintha te nem lettél volna benne mindenben! – horkan unokatesóm, nem túl nõiesen, de hát már mindenki megszokta tõle, hogy nem egy dáma. Ez van, ha csupa fiúval nõ fel, családon, és azon kívül is. Még a csípõjén is unisex név van.

Erre Cyprien csak elvigyorodik, majd beszáll a kocsiba. Én a hátsó ülésre csusszanok be, míg Jess az anyósülést foglalja el, és a hozzánk vezetõ utón, jókedvûen ugratják egymást. Csendben, mosolyogva hallgatom õket, és igyekszem nem teret adni a félelmemnek, hogy nem fogok közéjük illeni. Ha legalább gyerekkorunkban többet lógtam volna velük… De mikor nagybátyámékhoz kerültem, Jess már húsz volt, ahogy a barátai is. Egy lelki sérült 14 éves nem az a társaság volt, amire nagyon vágyott volna bárki is.
Mondjuk annak ellenére, hogy korban közelebb álltam Kevinhez és Theohoz, akik csak 3 évvel idõsebbek nálam, Jessel jobban hasonlít a jellemünk. Mindketten inkább mûvészlelkületûek vagyunk.
- Megjöttünk! – zökkent ki Jess felkiáltása a gondolataimból. – Kösz a fuvart, Cyp. Holnap találkozunk, a többieknek is bemutatjuk Pentát.
- Rendben, sziasztok – int búcsút, miután kiszedtük a cuccaimat. – Örülök, hogy találkoztunk, Penta!
- Én is – felelem, majd elindulok Jess után a házba, amit már jó pár éve otthonomnak hívok.

Bella:

- Hogy érted, hogy ami az erdõhöz köthetõ? Én még egy 20 perce nem tartózkodok itt és máris ennyi mindent tudnak rólam? – Miért van ennyi kérdése? Mert ember?

 Zaj. Mégtöbb ember. Mégtöbb kérdés. Nem látom õket, de hallom. Miért csak egyedül vagyok ellenük. Hol van apa vagy anya? Ilyen lesz majd az élet nélkülük? Védtelen leszek? Miért van annyi kérdésem? Mit tett velem ez az ember?

 Nem emberek. Rókák. A kis ravaszdik most rámijesztettek, majd megjárják. Ááá, dehogy csak rámnéznek és már meg is bocsájtottam nekik.

- Nem hittem volna, hogy itt a semmi közepén egy ilyen gyönyörû tájba fogok futni. Na meg hogy egy ilyen gyönyörû teremtésbe. – Miket beszél? Nem látott még ilyet. Az biztos, hisz ez az erdõ legszebb mind közül.

 A fának dõl, mire vonakodva ugyan, de elõjövök és hirtelen termek elõtte.

- Az elõbb azt kérdezted, hogy tudnak ennyi mindent rólad. Ugye? – szólalok meg percek múltán. – Egyszerûen csak beléd látnak.

 Robbanás? Csattanás? Ember fegyver hangja. Mondam én, hogy védtelen vagyok ezzel szemben. Hátulról támadnának, sõt szembõl is. Tízen vannak, plusz ez a csodabogár mellettem. Élesen tartják fegyverük, mintha csak a megfelelõ pillanatra várnának.

 Kentaro mellettem terem, pillanatok alatt vállára kap. Abban a helyben megáll az idõ. Hozzámért és mégis… Meleg és biztonságos. Sosem tették ezt velem. Sikoltanom kéne?

 Percek múltán letesz, hátrál és kíváncsian méreget. Bántani fog?

-          Ne haragudj, de ha ott hagylak biztos véged! – mondja, majd helyet foglal egy fiatalabb fa tövében. – Itt legalább biztonságban vagyunk – hajtja le fejét. – Egy ideig! – teszi hozzá. Miért csak egy ideig? Ha akarná az erdõ segítene neki.

 Sokkos állapotomból csak a szél süvítése ébreszt fel, mintha bíztatna, hogy nincs semmi baj, már nem vagyunk veszélyben.

-          Haza akarok menni – szólalok meg megszeppenten, parancsoló hangon.

-          A többiek keresnek, nem vagy biztonságban.

-          Nem édekel. Haza akarok menni! És jössz velem. Apámnak lesz egy-két keresetlen szava hozzád – csattanok fel halkan és indulok is, de látom, hogy meglepõdött, így csak felsóhajtok. – Kérlek, gyere. A mi házunknál biztonságosabbat nemigen találsz az erdõbe, de ha azt akarod, hogy rád találjanak, akkor csak nyugodtan.

 Mondandóm befejeztével kieresztem szárnyaim és alacsonyan repülve indulok haza. Halk neszek jelzik, hogy követ.

-          És hol laksz? – kérdi, miközben egy ágat tol félre útjából. – Bella, állj már! Hol laksz? – kérdez újra, mikor sikerült mellém érnie.

-          Nemsokára ott vagyunk. Ne lepõdj meg a szívéjes fogadtatástól, nagyon ritkán van vendégünk. Vagyis… Eddig nem is nagyon volt – magyarázom.

 Pár perc múlva kiérünk egy tisztásra, ahol egy szép kis erdeji faházikó ajtaja látszik. A többi részét teljesen belepték a fák és az indák. Maga a látvány is csodálatos. Az egyik ablak, amelyik még látszik, gyönyörû virágokkal van benépesítve, mintha az indának lenne rózsaszín szirmai.

 Az ajtó elõtt egy negyvenes éveiben járó férfi áll. Apám arcán tisztán látszik a kiülõ aggodalom. Amint közelebb érek hozzá õ elmosolyodik, de aztán meglátja Kentarót is.

-          Ki vagy te? – kérdi féltõn és elém áll.

-          Nyugodj meg, apám. Bennt a házban majd mindent elmesélek. Addig fogadja jó szívvel a vendéget – mosolygok rá és beinvitálom a házba a fiút.

 Anyám amint meglát egy hatalmas öleléssel jutalmaz, mire én csak összerezzenve tolom el magamtól. A nagy hévben még Kentarónak is jut egy ölelés.

- Köszönöm, hogy hazahoztad a lányunkat. Hannon le! (Köszönöm!) – suttogja édesanyám én meg felkuncogok.

-         Bocsáss meg, de gyorsan gyere velem! – mondja, majd megragadja kezem, ami igen rosszul esik. Sokkoló emlékképek lepik el gondolataimat, szinte megrészegülök, ahogy újra átélem õket. Bõre puhasága a talajhoz hasonló, minden apró mozdulata fûszállak simogatására emlékeztet. – Elnézést kérek tõled! Csak expedíción vagyunk én és pár barátom. A nevem Aizawa Kentaro. Feltaláló és természetjáró vagyok. – csendül mély, férfias hangja, de alig hallom meg.

 Szemeim elõtt ködfátyol bontakozik. Elengedi kezem, mire felsóhajtok és kíváncsian nézegetem, ahogy õ is engem.

-         Megkérdezhetném, hogy téged hogy hívnak? Valamint hogy mióta élsz ezen a gyönyörû szigeten? – mosolyog, miközben elveszik acélszürke szemeimben.

 Szólalnék meg, mikor úja nekikezd: - Eddig hogy-hogy nem láttam ilyen szépet?! – sóhajtja áhítozva, majd felceszi a vörös színt arcára. Felkuncogok, aztán végigmérem.

-         Emberhez képest te sem nézel ki rosszul – motyogom kicsit elpirulva, de amint tesz egy lépést felém én hátrálok.

-         Ne félj, én nem foglak bántani. – Nem hiszek neki, az emberek mind bántani akarnak. Még egy lépést teszek hátra és nekiütközöm egy fának. Nyikkanok egyet, mire a fa hozzámszól.

-         Nem kell félned, õ nem fog bántani, tündérke. – Felnézek dús zöld lombjára, ami csakúgy csillog a holdfényben. Csak bólintok és kissé bátortalan tekintettel nézek rá.

-         Bella Florian vagyok. – suttogom és pillantásom szemeibe mélyesztem.

-         Mi volt ez? Beszélt hozzád? – simítja kezét a fa törzsére.

-         Igen. Elmondta, hogy nem kell félnem tõled – motyogom hallkan.

-         Ezt honnan tudja?

-         A kölyök nagyon kíváncsi – morogja egy öregebb kérges fa, mire felkuncogok.

-         Õk mindenrõl tudnak, ami az erdõhöz kötõdik. – magyarázom immár mosolyogva.

 Kezét arcomhoz simítja, mire elbújok elõle a fa háta mögé és onnan kukucskálok rá. Arcom bizsereg. Mit csinált velem?

 Megrezzennek a bokrok, ahogy a zajra a testem is. Ijedten kapom arra a tekintetetm, decsak egy apró rókafiókát látok, aki kecsesen sétál a vízhez, hogy párat kortyolva belõle, oltsa a szomját.

 Észre sem vettem, hogy kikerültem a vízesés csobogása alól, és már a kissé hideg levegõ is megszárította testem, csak a lábam van még a vízben, de az sem sokáig.

 Kilépek és egyszerû bíbor selyem ruhát magamravéve, lassan közelítem meg az ivó állatot, aki fél szemével engem vizslat. Tudom, hogy csak egy hirtelen mozdulat is elég és elszalad. Leülök úgy egy méterre tõle és csak nézem mosolyogva. Egy kis idõ után vidáman szögdécsel és szagolgat engem. Ahogy arcomhoz simul felkuncogok a csikis érzésre. Igen, az állatok azok, akiknek elviselem az érintéseit.

 Felemelem acélszürke tekintetem, hogy találkozzam egy smaragdzöld szempárral.

 Egy ember...

 ~ Ki nem állhatom az embereket! Akkor miért nézem még most is? Miért vonzza ennyire a tekintetem? ~

 Gesztenyebarna haja van és napbarnított bõre, amin visszatükrözõdik a fák árnyéka és szinre szürkének hat.

-         Ki vagy te? Mit keresel ebben az erdõben? – zúdítok rá pár kérdést és kíváncsian nézek rá.

  A kis róka ijedten ugrik vissza a földre ölembõl és szalad el a fák takarása mögé.