|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| oosakinana | 2011. 03. 08. 23:40:53 | #12109 |
Karakter: Justes
Megjegyzés: (boszorkámnak)
A csók nagyon ízletes és finom. Bárcsak mindig így maradnák. Próbálnak minket meg zavarni, de nem érdekel, minket semmi csak a másikkal foglalkozunk és ízlelgetjük a másikat, miközben a számok, csak úgy váltogatják egymást.
Viszont sajnos minden jónak vége kell szakadnia. Elválnak ajkaink és tovább táncolunk, de az éjszaka folyamán, még pár csók elcsattan, mert nem tudunk uralkodni magunkon. Remélem ez holnapra is így fog maradni, mert nagyon örülnék neki.
Nem tudom mikor, de későn lépünk ki a disco-ból én is nagyon fáradt vagyok, de a csajok meg készen vannak. Iresia egyből megtámadja az egyik kukát és kijön belőle minden. Annyira meggyengül, hogy térdre rogy, majd elkezd, hol köhög és hol hány. Aggódok érte nagyon és nem tudom, mit tehetnék. Nem voltam hasonló helyzetben. Leguggolok mellé. A hátát kezdem el nyugtatólag simogatni és ott vagyok mellette támasznak, még ha mást nem is tudok tenni érte.
- Basszus, az istenért, mondtam már, hogy ne hozzatok nekem három-kettest! – mondja a lányoknak, de ők nem igazán figyelnek rá, mert éppen cigijüket akarják meggyújtani csak nem, megy. Segítek felállni Iresia-nak és magamhoz ölelem, hogy ne essen el. Megkérdezem, hogy van, de csak a fejét rázza. Gondolom volt már jobban is.
- Hívjak taxit?
- Nem... – suttogja halkan. - Nem akarom, hogy behányjak. Eljutunk hazáig. Részeg ember mindig hazatalál – mondja és egy mosolyt is elereszt, majd a két csaj csatlakozik hozzánk és elindulunk és közben egy pillanatra sem engedem el Iresia-t és támogatom.
Mikor hazaérünk, rám bízza a kulcsot. Kinyitok mindent és be is zárok, majd a házba belépve a házba elindul, nem tudom hova, de mikor megfordulok már csak annyit látok, hogy bugyiban és melltartóban áll a nappali közepén. Teljesen ledöbbenek, és nem tudom mit kéne ilyenkor reagálni vagy mondani, mert még nagyon hasonló helyzetben sem voltam, de meg kell hagyni nagyon gyönyörű a teste és el tudnám nézni egész este, sőt egész nap.
- Most mi van? – kérdezi vigyorogva és zokni már nincs rajta. Ha így fogja folytatni nem sokára teljesen meztelenül fog előttem állni. - Megyek, lefürdök.
- Te most nem fürdesz le – vágom rá és inkább a lépcső felé terem. Jó öt perces meló, mire felterelgetem az emeletre. Bemegyünk szobájába, majd óvatosan lefektetem és betakarom.
- Hozok vizet, hogy tudj mit inni, ha megszomjazol.
- Fürödni akarok... – mondja kómásan és próbál kiszállni, de visszanyomom finoman.
- Majd reggel lefürdesz.
- Milyen vaagy... – kényeskedik, amire elmosolyodok. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember milyen visszataszítónak látná, nekem még így is tetszik.
- Aludj, majd holnap. – nem is kell több és már alszik is.
Befészkelem magam a kandalló elé, de éberen alszok, hogy ha bármi gondja van, tudjak egyből ugrani és segíteni neki. Éjszaka hallom egyszer felkel és iszik, de végén visszafekszik, és megint alszok. Felkelek és megnézem tényleg alszik-e, de nem kell csalódnom. Nem megyek vissza, hanem ott maradok és összegömbölyödve pihenek tovább.
Reggel mikor felébredek, még nagyban alszik. Nem akarom felkelteni, hiszen gondolom nem kicsit másnapos lesz. Lemegyek a konyhába és inkább tevékenykedek egy kicsit. Egyszer csak lépteket hallok lentről. Beteszem a kávét a mikroba, majd amikor az meglátom, az ajtóban beütöm a percet.
- A kávé elvileg jót tesz a másnaposságra.
- Az most kevés lesz. – mondja, majd kezét szája elé teszi és szalad a wc-re. Aggódva megyek utána, hogy megnézzem minden rendben van-e és nem-e kell segítség. – Basszus – nyögi, majd megtörli az állát. Aggódok miatta, hogy még mindig ilyen, bár tudom, hogy nem beteg, de akkor is félő, hogy kiszárad, ami nem lenne jó. Megfordul, és ekkor vesz észre engem és aggódó arckifejezésemet. – Ma a zárt szobában fogunk játszadozni.
- Megiszod a kávét? – kérdezem tőle, de ahogy látom, megint rosszul van. Inkább jobb ha nem szólalok meg, mert csak hülyeségeket kérdezek állandóan.
- Ne haragudj, amiért ilyen vagyok – szólal meg és elszégyelli magát.
Megrázom a fejemet, hogy nincs semmi gond. Bárkivel előfordulhat, viszont látom a szégyenkezést a szemeiben és az arcán. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy a tegnapi napból mire emlékszik, mert nekem viszont hiányoznak édes és finom ajkai.
- Voltál már boszorkánykonyhában?
- Egyszer-kétszer. – válaszolom bizonytalanul, mert vagyok biztos benne.
- Akkor most leszel.
Felmegyünk és kinyílik a zárt ajtó. Ahogy belépek a falak mellett könyvespolcok találhatóak teli mágikus könyvekkel. Az egyik részen, a hozzá valók vannak, gondolom én, majd egy hűtőt is találok benne, csak nem tudom minek.
- Az igazság az, hogy egy tisztességes konyhában van csap. Na, nálam nem ez a helyzet.
odasétál egy üsthöz, ami nem olyan nagy. Alágyújt gyufával. Háttal áll nekem így nem látom, pontosan mit csinál. Mutató ujjával kezd el körözni, majd nem sokkal később víz kezd el kijönni a körön, amit rajzol. Kicsit hátrébb lépek nem láttam még ilyet és megrémiszt egyelőre. Abba hagyja a víz folyatását, majd a könyvespolchoz lépve egy spirálozott könyvet vesz elé, ami már nem egyszer volt használva látszik rajta.
- Nem akartam a könyveket tönkretenni – magyarázza, majd egy helyben állok és nézem minden mozdulatát. Egyik kezével támaszkodik, amíg a másikkal beleszórja, amit kell és elkezdi kavargatni.
Negyed óra múlva eloltja a tüzet, majd rám emeli tekintetét bizakodóan.
- Ha kihűl és megiszom, a régi leszek, és normális. Ne haragudj a tegnap estéért.
- Nem haragszom. Tényleg. – mondom őszintén és csak őt figyelem, miközben a csókra gondolok, amiket váltottunk az elmúlt éjszaka. Nem merem megkérdezni, hogy emlékszik-e rá, mert mi van, ha nem, de így meg nem fogom megtudni, hogy mennyire érdeklem vagy sem.
- Justes minden rendben? – hoz vissza gondolatmenetemből boszorkányom hangja, amire megrázom a fejemet.
- Ööö… igen bocsika, csak kicsit elkalandoztam. – kérek elnézést.
- Semmi gond, de tényleg nincs semmi gond? – kérdez rá, a biztonság kedvéért odamegyek, és egy puszit adok a szájára.
- Biztos, lemegyek eszek valamit, mert éhes vagyok, majd gyere utánam és adok neked is. – kacsintok rá, majd lemegyek a konyhába és egy kis szendvicset dobok össze. Az asztalra teszem a kávéval együtt, mert tudom, hogy reggelente szokott azért inni. Leteszem, majd leülök és várok.
Nem sokkal később, már rendes valójában jön le. Teljesen visszatért belé az élet. Ezek szerint hatott a varázsszer ez jó. Elmosolyodok és őt figyelem.
- Sokkal jobb színben vagy. – mondom mosolyogva és kedvesen, mire rám mosolyog, majd leül velem szembe.
- Jobban is érzem magam. – vesz el egy szendvicset, amit elkezd enni, majd mintha valami eszébe jutna. Leteszi, majd rám néz. – Viszont a tegnapi miatt tényleg ne haragudj. Nem akartam ennyi gondot okozni. – mondja, amire csak elmosolyodok.
- Nincs semmi baj. Annyiból legalább megérte, hogy nem volt rémálmod. – mondom mosolyogva. – Na, egyél, mert a gyomrod felfal, annyira morog. – mondom viccelődve, amire elpirul, majd felveszi a kenyeret és tényleg elkezdi enni. Nézem, egy darabig, ahogy eszi a szendvicseket, de én is falatozgatok belőlük, mert éhes vagyok azért.
Befejezzük az evést. Felállok, hogy rendet teszek magam után, de Iresia megfogja a kezemet és ránézek.
- Hagyd így is eleget tettél értem az elmúlt jó pár órában. – mondja, én meg csak mosolygok. – Majd én megcsinálom. – feláll és elmenne mellettem, de megfogom a kezét. Nem bírom ki tovább édes ajkai nélkül. Felém fordul, mire közelebb megyek hozzá. Arcára teszem a kezemet és éppen megcsókolnám, amikor megcsörren a telefonja ezzel szétugrasztva minket és megtörve a romantikus pillanatot. Mintha az ő arcán is ugyan azt a csalódottságot látnám, mint amit érzek.
- Vedd fel nyugodtan. Nem zavarlak. – mondom, majd megfordulok, és ott hagyom. Kimegyek a nappaliba, majd leülök a tv elé és elkezdem nézni. Hallom, hogy beszélget valakivel, de nem akarok fülelni, mert az nem lenne helyes. Inkább csak ülök, és a tv-re próbálok meg koncentrálni.
Hallom, hogy kijön, majd letelepszik mellém.
- Csak a barátnőim voltak, hogy megkérdezzék minden rendben van-e és épségben hazaértem. – kezdi el magyarázni fülig pirulva, mire ránézek.
- Nem tartozol magyarázattal. – mondom kedvesen, majd visszanézek a tv-re.
- Ömmm… Justes… - mondja nevemet, majd felé fordulok és látom elvörösödött a füléig. – Mit akartál odabent mondani? – kérdezi és érzékelem, hogy a mondat mögé kell néznem, nem pedig, amit valójában kérdezni akar.
- Csak ezt. – mondom, majd odahajolok és végre ajkaihoz tapasztom ajakaimat. Nagyon jó érezni megint édes ajkainak ízét. Annyira finom és egyszerűen csókolnom kell. Érzem, hogy viszonozza és ő is egyre szenvedélyesebbé változtatja meg én is. Közelebb húzom magamhoz, majd kezeit érzem meg nyakamon, amire kiráz, a hideg annyira jól esik.
Nem sokkal később már hajamba túrva húz közelebb magához és csókol hevesen, amit viszonzok. Teljesen hozzám simul. Derekánál ölelem magamhoz, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, eldöntöm a kanapén. Mellé fekszek oldalasan és úgy csókolózunk tovább. Kezemet felsője alá csúsztatom, de ekkor észbe kapok és elveszem kezemet, meg fel is ülök.
- Ne…. Ne haragudj. – kérek bocsánatot, mire értetlenül néz rám. Felül hozzám, majd ujjait ajkaimra teszi.
- Csssss. – csitít el, majd kezét arcomra teszi, és most ő csókol meg. Viszonzom a csókot és megint vízszintesbe kerülünk. Kezem viszont magától indul el a felsője alá, ahol az előbb megálltam, de most képtelen vagyok. elkezdem simogatni az oldalát és a hasát, majd szorosan magamhoz húzom. Végig simítok csípőjén, majd lábait felemelve a lábamra teszem, mert így kényelmesebb mind kettőnknek. Lábát is simogatom meg az oldalát és a hasát.
Nem ellenkezik semmit így gondolom, tetszik neki. Kezem visszacsúszik felsője alá és a melleit is megközelítem, de erre már érzem, kicsit megremeg teste. Megszakítom a csókot, majd kezemet oldalára viszem, és úgy nézek a szemébe.
- Nem akarok olyat tenni, amivel megbánthatlak vagy elveszíthetlek. – mondom őszintén és a szemébe nézek. – Féltelek nagyon. Tegnap kellett rájönnöm, hogy ez alatt a párnap alatt milyen fontos lettél számomra. – simogatom, miközben a szemébe nézek mélyen.
- Justes… - kezdené el, de most én teszem ujjaimat ajkaira.
- Kérlek hallgass végig. – kérem kedvesen, amire bólint. – Az eddig életemben sokat szenvedtem és elvesztettem az emberekben a bizalmamat. – kezdek bele. – De te egy nap rám találtál. Jobban szólva én rád, de te nem hagytál elmenni. Nem üldöztél el. Befogadtál és gondomat viselted, amiért nagyon hálás vagyok, de… - kis hatásszünet és látom meg is rémül kicsit, hogy mit akarok mondani. – azon az éjszakán, mikor rémálom gyötört és láttalak sírni, akkor elhatároztam, hogy melletted maradok és megvédelek, de nem azért, mert sírtál, hanem, mert akkor a szívembe loptad akkor magad és menthetetlenül beléd szerettem. – vallom be őszintén érzéseimet. – Tegnap a buliba mikor mással láttalak táncolni, akkor jöttem rá legjobban, mert piszkosul féltékeny voltam és nem akartam, hogy más hozzád érjen, csak én. – a végére elpirulok, de úgy várom válaszát vallomásomra, mert őszintén mondtam és szívből jött.
|
| Calael | 2011. 03. 08. 01:22:37 | #12078 |
Karakter: Iresia Folts
Megjegyzés: [oosakimnak]
- Tény és való, hogy már több mint 680 évet megéltem, de az elektronikai dolgokhoz semmi fogalmam nincs - válaszolja, és érzem, őszinteség csendül ki a hangjából.
Apró sóhaj hagyja el a számat, de ha egyszer valami célt kitűzök magam elé, azt el is érem. És igen, ma vásárolni fogunk, ha bele gebedünk, akkor is, csak azért, mert én idióta fejjel elhatároztam.
- Rendben, akkor majd én segítek - válaszolom végül, közelebb csüccsenek hozzá, és az ölembe veszem a laptopom. Az alapvető dolgokat mutogatom meg, hol kell be- és kikapcsolni, mit jelent az, hogy sajátgép, na meg az interneten a kedvencek menüsort. Zene- és videó letöltők, és online áruházak tárhelye, legalábbis az én kicsikémen.
Bevetem minden kereső tudományomat, és viszonylag békés darabokat is találok, de apró oldalpillantásoknál látom, hogy nem akaródzik választani, valamint, hogy mégiscsak végiggondolja, mit venne fel szívesen és mit nem; miben érezné jól magát.
Az egyetemi netnek hála rengeteg film van a gépemen, köztük óriási ökörségek és néhány normálisabb, illetve nézhetőbb film. Most sikeresen beleválasztottam egy normálisabb darabba, nem is nyálas, nem is akció dús, egy tehervonat elszabadult és egy másikkal akarják megállítani. Valamikor mostanában volt a mozikban, de természetesen ki jár el moziba, ha az órák alatt hátul a tápnak köszönhetően szinte korlátlan mennyiségben lehet letölteni...
Jó érzés, hogy nem egyedül nézem, vagy éppen a kis csapattal, akik végigröhögik az egészet, vagy vagyok egyedül, amikor meg az inger bennem van arra, hogy valamit megnézzek a neten, aztán még valamit, és a végére már azt se tudom, hogy miről szólt a film, de mégis elmondhatom, hogy "láttam". Most viszont itt van mellettem Justes, hozzám bújik, én meg hozzá, és örömmel tapasztalom, hogy a testem nincsen megmerevedve, és ülök úgy, mint valami letört faág. És amikor simogat, akaratom ellenére is bújok egyre jobban hozzá. Mondhatni, működik a kémia...
A nappali ajtaja egy szemvillanás alatt nyílik ki, és ismerős arcokat pillantok meg. Az első kérdés az lenne, miért pofátlanodtak be a házamba, még ha van is kulcsuk hozzá. Másodszor, legalább becsengethettek volna vagy valami. Harmadszor mi a szöszért gondolták azt, hogy ez jó vicc lesz? Oké, hogy szívesen látok vendégeket, és bizalmi szinten megkapták a kulcsom, hogyha valamikor kellene is tető a fejük felé, akkor jöjjenek be és övék lehet a nappali éjszakára, de na... És mindez perce csak átvillan a fejemen, és mégis egy égetőbb probléma jut az eszembe. Justes hasonlóan reagálja le a dolgokat, mint én, és már repül is a kertre néző ablak felé.
- Justes, állj meg nyugodtan. Nem kell félned - legalábbis remélem, hogy nem kell félnie. Ismerem őket, biztos nem bántanák, csak kényeztetnék, de hogy be nem áll a szájuk, az is biztos. Az mégse kellene, hogy valamelyiknek az jusson az eszébe, hogy szólni fog a sajtónak, hátha abból jó pénzt tudna szerezni - elvégre, hagyján, hogy vannak furcsa lények a világban, és létezik a mágia is, de ezt nem hozzák a nyilvánosság tudtára. Bizonytalan sejtések vannak, de...
- Nocsak, nocsak. Úgy néz ki Iresia bepasizott - hangzik fel Amy gunyoros hangja, mire a többiek nevetni kezdenek. Érzem, hogy forr fel a vérem, és azt is, ha ez így folytatódik, nem Justes miatt kell majd aggódni. - Nézd meg milyen aranyos füle van. Hol vetted?
Ahogy elkezdenek Justessel foglalkozni, nem is féltékenységet érzek, hanem azt, hogy baja eshet. Lelkiekben vagy valahogy.
- Csajok hagyjátok békén - szólalok meg, mikor látom, hogy közelebb mennének hozzá. Mindezt csak a szemükről olvasom le. Bőven elég.
- Ugyan már kicsi csaj, te olyan vörös vagy, hogy lerí rólad mennyire oda vagy érte.
Borzalmasan gyűlölöm, ha ilyen helyzetbe hoznak. Eddig még csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy ennyire szabadjára engedték a szájukat, de akkor nem volt a helyzet sem pontosan ilyen, így valamelyest poénra tudtam venni.
- Elég legyen. Fejezzétek be. - Ritkán szoktam olyan hangsúllyal megszólalni, aminek száz százalékosan csitító hatása van, és ez most pont ilyen. Azonban van, amikor nem veszik észre a különbséget, és egy pillanatra meg is rettenek, hogy mi lesz, ha most is így van. - Miért jöttetek?
- Gondoltuk eljöhetnél velünk egyet bulizni. Tudod a pénteki nap csak a miénk - vigyorogva közlik mindezt, majd tovább fűzik a történetet. - De ha szeretnél kettesben lenni a lovagoddal, akkor magatokra hagyunk titeket.
Egy pillanat alatt dől el bennem a haditerv.
- Rendben elmegyek. - Kissé ingerült a hangom, de ezen valójában nincs is mit csodálkozni. - Viszont Justes is jön velem.
A többiek egy pillanatig döbbenten néznek hevességem miatt, majd felnevetnek, nekóm meg ledermedve áll és csak néz ki a fejéből. Kezét megragadva ráncigálom fel az emeletre, miközben a többiek a bárszekrényt veszik sejtéseim szerint gondozásba előhangolás címszóval.
A szobámba érve az amúgy is őskáosszal rendelkező szekrényem felé veszem az irányt. Eleinte azt se tudom, mit is keresek pontosan, majd bevillan, mi is a legfontosabb most. Egy fiókot húzok ki, majd még egyet, és még egyet, újra meg újra feltúrva őket, mert amit pontosan keresek, nem találom. Majd végül siker koronázza erőfeszítéseim, és egy sapit nyújtok Justes felé.
- Ezt hord a fejeden és akkor nem fognak bántani a füleid miatt. - A mondat második fele alatt érzem, hogy remeg a hangom, de fohászkodom, hogy ő ne hallja meg.
- Nem lesz, semmi gond nyugodj meg. - A válasza kedves, de valamiért nem tud meghatni.
- Jó… jó csak aggódok.
Ajkaimba harapok, miközben tovább túrom a szekrényem. Egyszer-kétszer hátra fordulok, hogy a szememmel vegyek róla méretet, és úgy próbálom összevadászni a megfelelő ruhadarabokat számára.
- Ezek... ezek jók lesznek - hebegem-habogom, felemelem elé az egyes darabokat, és nézem, mennyire passzolnak rá. Két felső között vacillálok, amely problémát végül is ő old meg. Furcsa végignézni rajta úgy, hogy "bennem" van, az én levetett bőrömet viseli. Jól áll neki, és kicsit féltékeny is leszek rá. Nekem ezek azért ennyire nem álltak jól...
- Na tessék szépen elteleportálni a szekrény előtt! - fakadok ki leérve a nappaliba, mikor látom, hogy két pezsgősüveg már a szekrénysor mellett pihen, mégpedig meglehetősen hibás, üres állapotban. Azért mindennek van határa.
- Sipirc, indulás! - adom meg az alaphangot a fellelkesült csoportnak, mire kiszédelegnek a ház, majd a kerítés ajtaján. Egy apró táskát veszek magamhoz, pénzzel, igazolvánnyal, kulccsal és mobillal. A francnak se kell még egy ilyen meglepetés...
Az utcán az emberek először csak az általunk gerjesztett hangzavarra figyelnek fel, majd ahogy közelebb kerülnek hozzánk, úgy a mellettem lévő srácra lesznek figyelmesek. Nem egy nő fordul meg utána, bennem pedig úgy lángol fel a birtoklás iránti vágy. Ő az enyém, én öltöztettem fel, és különben is, ő akar mellettem lenni, mellettem van, ti meg csak vagytok, és biztos bántanátok meg kihasználnátok...
Fel sem tűnik, hogy egyre közelebb kerülök hozzá testileg és lelkileg egyaránt az út alatt. És ez nem más, mint csak egy egyszerű séta. De legalább nem alakul ki olyasfajta párbeszéd közöttünk, ami rossz hatással lenne az este kimenetelére, azaz nem kéne arról beszélni, mit és hogyan lehetne tenni úgy, hogy a többiek ne figyelnének fel rá.
Egy diszkóba megyünk be, aminek konkrétan nem örülök. A kocsmázás sokkal nyugodtam szórakozás, nem kell minden második mondatomban azt mondanom, hogy nincs kedvem táncolni és hasonlók. Ilyen esetekben jön a jól megszokott igyunk és legyünk túl az egészen játék. A többiek meg se kérdezik, hogy mit kérek, reflexből rendelik a rumkólát nekem, Justesnek meg valami alkoholmenteset. Új fiúnak vélik, ezért nem akarják kiütni, rám meg bezzeg nem vonatkozik. Ahogy az ital landol az asztalunkon, görcsbe rándul a gyomrom. Három citromkarika egy három decis pohárban csak egyet jelenthet egy 3:2-es arányú keverésű itókával, ebből pedig a nagyobb szám fedi le a rum mennyiségét. Tudom, hogy ez ütni fog, meg azt is, hogyha akarom, össze tudom szedni magam, hogy végül én vigyázok a többiekre, bár most itt van Justes... így kétlem, hogy nagyon lekorlátoznám az agyam...
Az első korty könnyedén csúszik le a torkomon, a következőnél azonban könny szökik a szemembe. Borzalmas az íze második kortyban, érdemes nem egyszerre meginni, de most nem törődök vele. Egyedül azon imádkozom, hogy az este hátralévő részében ne hányjak ki mindent, ami bennem van...
Kezd beindulni a traccsparti, ide-oda ordítunk, hol szidva a tanárokat és az ösztöndíjak alacsony összegét, hol pedig a jó öreg gólyatáboros emlékeket elevenítjük fel az összes idióta feladatával együtt. Néha ketten-hárman felkelnek és elmennek táncolni egy jó negyed órára majd kifulladva, pasi nélkül térnek vissza. Én ültő helyemben mozgok a felső testemmel, és közben a lábammal ütöm a tömeget. Akármennyire gyűlölök táncolni, a hajlam bennem is megvan.
Jó másfél óra telik így el, mire odajön hozzám egy srác. Fekete, rövid tüsi haja van, hozzá sötétbarna szemekkel, és viszonylag kellemes arcvonásokkal. Az ujjával bök felém, majd a táncparkett felé, én meg felállok, és vele megyek. A zene zsong a fejemben, és annyira nem is érdekel, hogy van-e rajtam kívül más is a helyiségben. Csukott szemmel táncolok, harmonikusan és kacéran mozogva, és már nem is emlékszem arra, hogy ki van velem. Az első két számot végigtombolóm, hogy ugrálva, hol a földig guggolva, minden hülyeségemet "bevetve", holott erről szó sincs. Csak jön magától. A következő szám azonban lassabb tempójú, és a srác, aki ide hívott, hozzám bújik és bátran előre merészkedve előbb a hátamon húzza végig a kezét, majd a hátsómnál állapodik meg. Egy pillanat alatt elhűlök teljes mértékben és fagyom meg szinte teljesen, de a srác úgy mozgat tovább, mintha mi sem történt volna.
- Hé, engedd el - hallom meg az ismerős hangot, de a pillanatnyi pánik nem ereszt el olyan könnyen, így a kialakuló jelenetre nem is igazán figyelek oda.
- Mi van csak nem zavar, hogy tapizom?
- Igen zavar. Meg szeretnék most már én táncolni vele.
A srác teste arrébb húzódik, és nagy nehezen kinyitom a szememet. A benti füst kissé csípi a szemem, emiatt egy pillanatra be is könnyezem, és nem látok tökéletesen. Na meg az alkohol is ütött eléggé, hogy még véletlenül se tudjam, hogy mi az oké, meg mi az okozat, meg minden...
- Jól van csak nyugi. Nem akarok balhét.
A fekete hajú lelép, nekem meg egy pillanatra kitisztul a kép, és megjelenik előttem Justes kristálytiszta képe. Hogy kerül ide? Hiszen itt... nincs biztonságban.
- Táncolunk? - kérdi, mire bólintok, és megint érzem, hogy emelkedek fel a felszínesség irányába. Lebegés és táncolás, meleg és füst, dübörgő zene, ahogy az én szívem is arra a ritmusra jár, és nem léteznek gondok és idióták a világomban.
A villódzó fények közepette azonban az ő szeme biztosan ég és néz felém. Én meg mintha csak táncolnék tovább, úgy karolom át a nyakát, sodrom bele az én táncomba, hogy ő is azt érezze, amit én érzek. És ebben a pillanatban sokkal többet érzek, mint amit szavakkal egyszerűen ki lehetne fejezni. Másodpercek telnek el, forog körülöttünk a világ (vagy csak én érzem azt, hogy most akarok elájulni?), mi pedig immáron sziklaként állunk ellen a tenger sodrásának, ellenállva annak dühöngő hullámainak. Csókban forrunk össze, és jó pár percen keresztül el sem szakadunk egymástól. Számok váltakoznak, egyik feldolgozást követi a másik, mind heves tempón forognak, de mi csak állunk, és egymás felé próbáljuk kifejezni szeretetünket és hálánkat.
Csak ez ne maradjon ki az éjszakából, emlékezni akarok erre...
Párszor vállon kocogtatnak, de nem törődök velük. Lehet, Justest akarnák elrabolni tőlem, hogy ők is átélhessék azt a boldogságot, ami az én arcomról sugárzik, vagy csak egyszerűen a hülyéim azok, akik biztosan megint valami gunyoros megjegyzést akarnak tenni.
Egy idő után szétválnak ajkaink, és táncolunk tovább, de nem egyszer engedünk még egymás csábításának az éjszaka folyamán. A rumkóla hatása mintha kiment volna belőlem, és minden annyira tisztának és tökéletesnek tűnik...
Háromkor lépünk ki az épületből, és ketten jönnek velünk, páran meg még maradtak pasizás céljából. A friss levegő hatására érzem, hogy beindul a nyáltermelésem, és egy utcai kukához próbálok eljutni, de az ital nem türtőzteti magát, és kegyetlenül kijön belőlem. Remegek, és térdre ereszkedek, köhögök és hányok felváltva.
Érzem, hogy valaki a bal oldalamhoz simul, és a hátam simogatja, hátha nyugtató hatással lesz a szervezetemre.
- Basszus, az istenért, mondtam már, hogy ne hozzatok nekem három-kettest! - mondom teljesen legyengülten, azonban szavaim nem találják meg a címzetteket, akik ugyanis még éppen azon vannak, hogy öngyújtójukkal meg tudják gyújtani cigijüket. Felhördülök, köhögök még kettőt, majd minden erőmet megfeszítve próbálok felállni. Justes segít, majd aggódó pillantások közepette megkérdezi, hogy vagyok. Rázom a fejem, hogy most erre inkább nem válaszolnék.
- Hívjak taxit?
- Nem... - suttogom halkan. - Nem akarom, hogy behányjak. Eljutunk hazáig. Részeg ember mindig hazatalál - engedek még meg egy halvány vigyort, majd a másik kettő is csatlakozik hozzánk.
Egy darabig együtt megyünk, Justes pedig mindvégig átkarol és támogat, hogy ne essek el. Tudtam, hogy ritka rútul járok, ha leitatnak, én meg belemegyek, de mindig belemegyek, ha már egyszer kifizetik.
Hazaérve nekómra bízom a kulcscsomót, hogy nyitogasson, mert én képtelen vagyok rá. A kerítésbe kapaszkodok majd a ház falának dőlök. Itthon vagyok, igen, eljutottam idáig... Bár nem egyedül, ne tekintsük magunkat szuperhősnek. Ha nem lett volna velem, biztos, hogy valaki másnál aludtam volna...
A házban nem sokat törődök az olyan tényezőkkel, mint férfi és nő. Cigi szagú felsőm és nadrágom addig tépem le magamról, amíg Justes a zárral bíbelődik, majd mikor megfordul, teljes mértékben ledöbbenve néz rám.
- Most mi van? - kérdezem vigyorogva, majd megszabadulok a zoknimtól. - Megyek, lefürdök.
- Te most nem fürdesz le - vágja rá, és már igazít is a lépcső felé, és próbál feltuszkolni az emeletre. Jó öt perc alatt el is jutunk az ágyamig, ahova szépen lefektet és betakar.
- Hozok vizet, hogy tudj mit inni, ha megszomjazol.
- Fürödni akarok... - mondom teljesen kómásan, és megpróbálok kimászni az ágyból, de gyengéden visszanyom.
- Majd reggel lefürdesz.
- Milyen vaagy... - kényeskedek tovább, bár jelen helyzetemben teljesen elfogadható. Érzem, hogy bűzölög a hajam, és hogy a rum hogyan marja még mindig a gyomromat...
- Aludj, majd holnap.
Képszakadás.
Az éjszaka folyamán csak azért kelek fel, hogy egy kis vizet igyak, de mindannyiszor fel is fordul a gyomrom. Szeretem az alkoholt. Ilyenkor nem álmodok.
Tegnap a füst, ma reggel a fény szúrja a szemem. Ha minden igaz, szombat van, és lehet már dél is, de nem akarok kikelni az ágyból. Nagy nehezen azonban mégis ráveszem magam, és meglepődve tapasztalom, hogy csak a fehérneműm van rajtam. Leöltöztetett volna, mikor hazaértünk? Más csak nem volt, hisz ez még rajtam van...
Az ásványvizes flakont felemelem, és jó pár decit egyből le is nyelek. Újra feltámad bennem a hányinger, de nem törődök vele. Lebotorkálok a lépcsőn, és közben próbálom magamra húzni a pólómat úgy, hogy nem fordulok le a legfelső fokról.
A konyhában találom, ahogy a mikró előtt álldogál. Mikor meglát, már üti is be a melegítésre megadott kombinációt.
- A kávé elvileg jót tesz a másnaposságra.
- Az most kevés lesz. - és érzem, hogy megint kezd gyűlni a vízszerű nyál a számban. Kezem a szám elé tartom, sarkon fordulok és a vécé felé veszem az irányt. Valahogy sikerül eljutnom odáig, és már jön is vissza az elfogyasztott ásványvíz.
- Basszus - nyögöm ki, miközben a savas víz csöpög lefele az államról. Letépek egy kevés vécépapírt, és pillanatnyi megoldásként megtörlöm az állam. Hát igen, hozod a formád Iresia! Had gratuláljak elsőként! Lehúzom alkotásom, majd megfordulva szembe találkozok Justes aggódó tekintetével.
- Ma a zárt szobában fogunk játszadozni.
- Megiszod a kávét?
A szó hallatára a hasam görcsbe rándul, és megint rákezdene csúfos táncára, de éppen semmit sem tud kiadni magából.
- Ne haragudj, amiért ilyen vagyok - szólalok meg teljesen lesújtva.
Rázza a fejét, mintha megértené a helyzetet, de... szégyellem magam. Mindig ez van, ha elráncigálnak magukkal, és mire összeszedek egy értelmes valakit magam mellé, akihez még vonzódom is, mindent elrontok.
- Voltál már boszorkánykonyhában?
- Egyszer-kétszer. - A válasz azonban nem épp a meggyőzőbb, de nem is annyira fontos, látott-e már.
- Akkor most leszel.
A zárt szoba ugyanolyan halkan nyílik ki, mint az összes többi ajtó a lakásban. A falak mellett polcok állnak, ebből egy dugig van mágiával kapcsolatos könyvekkel. Egy másikon hozzávalók sorakoznak, míg az egyik sarokban egy apró hűtő foglal helyet, amiben a romlandók dolgok foglalnak helyet.
- Az igazság az, hogy egy tisztességes konyhában van csap. Na nálam nem ez a helyzet.
Egy pici kis üsthöz állok oda, és gyújtok be alá gyufával. Behunyom a szemem, majd a vízre gondolok, a tisztaságára, a hűvösségére, kedves érintésére meleg napokon... érinthetetlenségére. Mutatóujjammal körözök a levegőben, egészen kicsi átmérőjűvel, pontosan az üst szája fölött. Víz kezd folyni a körből, majd amint abbahagyom a mozdulatot, a víz is eláll. Amíg forr a víz, egy fénymásolatokból álló spirálozott füzetet veszek elő, amin meglátszódik, hogy igencsak használatban van.
- Nem akartam a könyveket tönkretenni - magyarázom teljesen kómás fejjel. Tudom, hogy már vagy ezerszer készítettem másnaposságra bájitalt, de biztos, ami biztos. Bal kezemmel támaszkodom, jobbommal meg az összeszedett anyagokat szórom bele, majd keverem.
Negyed órás művelet után eloltom a tüzet, majd bizakodóan nézek nekómra.
- Ha kihűl és megiszom, a régi leszek, és normális. Ne haragudj a tegnap estéért.
- Nem haragszom. Tényleg.
Miért nem haragszol... Mégis csináltunk valamit?
Tánc, képszakadás, villanások, érintések, csók, és sok képszakadás. Bár... a történetet össze tudom rakni.
Remélem, neked jó volt, ha már én nem is emlékszem rá teljesen... Bár ezen majd lehet segíteni. Csak az nem negyed órás munka...
Kell nekem itt bénázni...
|
| oosakinana | 2011. 02. 26. 22:50:24 | #11754 |
Karakter: Justes
Megjegyzés: (boszorkámnak)
- Boszorkány vagyok... – mondja halkan. Kit érdekel? Attól hogy még boszorkány kell neki segítség és szüksége van védelemre. Nem fogom magára hagyni azért, mert boszorkány. Továbbra is csak ott állok előtte és várom válaszát.
- Ma... radhatsz – adja meg a választ, amire számítottam. Örülök a válaszának és elmosolyodva figyelem, minden egyes mozdulatát, meg ahogy elpirul az arca. Annyira aranyos kipirult arccal, hogy az valami fergeteges. Jó őt figyelni, de akár mennyire is szépek a szemei, pillantásom lekúszik ajkaira, amik olyan tökéletesek és egyszerűen kívánkoznak oda az ajkaim.
Várok még egy kicsit, hogy biztos legyen a döntésében, de nem mond semmit. Ami csak jót jelenthet. Nem szeretnék rá akaszkodni, de egyre jobban érdekel és vonzódok is hozzá. Nem úgy, mint gazdihoz, hanem mind egy nőhöz.
- Nyuuu... – mondja és olyan hülye fejet vág hozzá, hogy elmosolyodok. Egyszer csak odahajolok ajkaihoz és egy lágy puszit adok rá, de hirtelen észbe kapok, és olyan zavarban vagyok, amilyenben még soha nem voltam. Istenem miért vagyok ennyire szerencsétlen? Nem akarok semmit sem elrontani.
- Semmi gond, csak nyugodtan. – mondatára még vörösebb leszek, majd elengedem a kezét és a tányérom megfogva megyek a mosogató felé, hogy elmosogassak.
- Hagyd csak, majd én megcsinálom – mondja megszeppenve, majd felveszi, és tényleg ő kezd el mosogatni én meg törölgetek, miközben folyamatosan csak azon a puszin jár az eszem, ha már most idáig merészkedek mi lesz itt később? Nagyon zavarban vagyok, és nem tudom, hogy leplezhetném. Le kell valahogy tisztáznom magamban. Egyszer csak érzem, végig simít karomon, amivel visszahoz a valóságba.
- Nem fáj törölgetés közben a kezed?
- Most nem – mosolyodok el és a kezemre nézek. - Már régóta ilyen, változó, mikor áll bele. De most jó. – megrázom a kezemet, amire viszont eléggé megfájdul, és egy fintor jelenik meg az arcomon.
- Aha, tehát nem szabad furcsán mozgatni. Értem én – neveti el magát, ami örömmel hallgatok. Szép nevetése van, erre van nekem szükségem, hogy egésznap nevetni halljam. - Elmegyek, felöltözök, sietek vissza. – bólintok és már el is tűnt a lépcsőn. Leülök az egyik székre. Felhúzom a lábaimat és úgy meredek maga elé, miközben folyamatosan csak Iresia jár a fejemben.
Mikor lejön kicsit meglepődve látom, hogy milyen csinos. Nagyon tetszik felnézek és őt figyelem továbbra is. Szinte egy kicsit gyönyörködök benne, kérdés, hogy észre veszi-e. Szeretném, ha a leggyönyörűbbnek érezné magát, mert tényleg nagyon szép és megérdemli a dicséretet.
- Mit szeretnél csinálni?
- Mit? – kérdezek vissza és minta megint ledöbbenne.
- Van más ruhád vagy valami, ami kellene neked, hogy jobban érezd magad nálam?
- Tej és nasi – válaszolom mosolyogva.
- Ezt a választ te sem gondoltad komolyan – vágja rá, de én csak elmosolyodok még jobban, majd lehajtja a fejét, de kedvesen emeli rám megint gyönyörű kék íriszeit. - Te, én, laptop, online ruhaáruház, rendelünk ruha neked. Vagy bolt. Válassz. – értetlenkedve nézek rá. Minek akar nekem ruhát venni oly felesleges az egész. Mindenhol ott hagytam a ruhámat. Ebben járom a világot, bár most igaz itt maradok, de akkor is.
- Na jó, akkor először szétnézünk a neten, és ha találsz valami olyat, amit szeretnél elmondod, és megveszem.
- De rám nem kell költeni, én csak itt akarok veled lenni és segíteni neked. Nem akarok teher lenni.
- Nem vagy az ennyitől. Még ha házat kérnél a hátsó kertbe... – mondja és érzem a mosolyt a hangjában, végül a nappali felé kezd el közelíteni. Felállok, kicsit kinyújtózkodok, majd követem én is a nappaliba, mert azért csak érdekel, mire készül, és mit akar csinálni.
- Tessék – emeli fel a műszert és felém nyújtja.
- Tényleg nincs rá szükség – elveszem, mert láttam nem bírja tovább tartani, majd leülök vele a kanapéra. Boszim meg csatlakozik hozzám. - Hogy kell pontosan használni? – kérdezem tőle, mert fogalmam nincs hogy kell mint kell vele bánni.
- Tényleg nem tudod, hogy kell kezelni? –teszi fel a kérdését.
- Tény és való, hogy már több mint 680 évet megéltem, de az elektronikai dolgokhoz semmi fogalmam nincs. – mondom őszintén, amire nagyot sóhajt.
- Rendben, akkor majd én segítek. – közelebb ül hozzám szinte szorosan mellém, majd átveszi és elkezdi mutogatni, mik vannak, és hol lehet őket megtalálni. Tetszenek a ruhák, amiket mutat, csak rajtam nem állna jól egyik sem. Ezért nem is erőltetem a dolgokat inkább, majd ráérnek egyelőre meg jó lesz ez. Nem kell nekem másik ruha.
Hamar eljön az este és szinte észre sem vesszük, a végén egy filmet kezdünk el nézni a laptopon, aminek következtében, viszont eléggé egymáshoz bújva nézzük, én még magamhoz ölelem jó így összebújva filmet nézni, néha még el is kezdem kicsit simogatni, mire szorosabban bújik hozzám. Nem is akarom elengedni. Megmondtam vigyázni fogok rá, ha tetszik neki, ha nem.
Egyszer csak hirtelen nyílik az ajtó és berobban rajta pár csaj én meg riadtan ülök fel és szint szaladok az ablakhoz.
- Justes állj meg nyugodj meg. Nem kell félned. – hallom meg boszim hangját, amire lecsillapodok és nem akarok elmenekülni ijedtségemben.
- Nocsak, nocsak. Úgy néz ki Iresia bepasizott. – hallom a csajok hangját, akik elkezdenek röhögni. – nézd meg milyen aranyos füle van. Hol vetted? – kezdenek el egyből faggatni, még szerencse, hogy közelebb nem akarnak jönni.
- Csajok hagyjátok békén. – állítja le őket elvörösödve. Akkor ezek szerint csak lehet valami, mert amúgy nem vörösödne.
- Ugyan már kicsi csaj, te olyan vörös vagy, hogy lerí rólad mennyire oda vagy érte. – húzzák tovább a húrt.
- Elég legyen. Fejezzétek be. – szól rájuk. – Miért jöttetek? – kérdezi meg őket.
- Gondoltuk eljöhetnél velünk egyet bulizni. Tudod a pénteki nap csak a miénk. – mondják vigyorogva, de ha szeretnél kettesben lenni a lovagoddal, akkor magatokra hagyunk titeket. Iresia nagyot sóhajt, majd válaszol.
- Rendben elmegyek. – kezdi, mire kicsit elszomorodok. – Viszont Justes is jön velem. – teljesen meglepődök. Engem soha nem vittek sehova nem hogy magukkal vinni. Engem csak akkor vittek el, ha ki akartak dobni. Lehet ő is ki akar dobni? Ennyire rosszul csináltam volna valamit?
Egyszer csak rántást érzek magamon és már az emeleten is termek. A kutakodó Iresia mögött állok, aki hosszú keresgélés után egy baseball sapkát szed elé.
- Ezt hord a fejeden és akkor nem fognak bántani a füleid miatt. – mondja kedvesen és mintha aggódni látnám.
- Nem lesz, semmi gond nyugodj meg. – mondom kedvesen és elmosolyodok.
- Jó… jó csak aggódok. – mondja pedig semmi aggodalomra nincs szüksége.
Felöltöztetet egy kicsit jobb ruhákba. Mondja, hogy még szerencse, régebben szerette a fiúruhákat, mert van pár belőle, amit rám tud adni.
Felöltözök, és elég furcsán nézek ki. Szexin, de számomra furcsa, ahogy viszont sétálunk az utcán, mindenki megbámul, még Iresia is közelebb sétál hozzám, hogy ne vessék rám maguk az emberek.
Elmosolyodok, és jól esik ez a fajta „féltékenység” ami benne van, bá fordított helyzetben lehet én is hasonlóan viselkednék.
Bemegyünk egy diszkóba, ahol fülsüketítő zene megy. Ha előre szól bedugtam volna a fülemet, hogy ne süketüljek meg. Leülünk az egyik asztalhoz és csak várjuk, az italokat. Amint megkapjuk, elkezdjük iszogatni. Nem nagyon ízlik az üdítőital, de itt nem ihatok tejet, mert nincs.
Elkezdünk beszélgetni és jól érezzük, magunk igaz kicsit kiabálni kell, de annyi nem árt. Egyszer viszont egy srác jön oda hozzánk és elhívja boszimat táncolni. Érzem, hogy nekem kezd nagyon nem tetszeni az ötlet. Odanézek, és amikor meglátom, hogy táncolni iszonyatosan féltékeny leszek. Összesimulnak és a srác keze meg Iresia fenekénél járnak egyre jobban vörösebb és féltékenyebb vagyok. felállok és odamegyek hozzá.
- Hé, engedd el. – szólok oda olyan féltékenyen és dühösen, ahogy tudok.
- Mi van csak nem zavar, hogy tapizom? – kérdezi vigyorogva, ami nagyon nem tetszik.
- Igen zavar – mondom komolyan. – meg szeretnék most már én táncolni vele. – nézek komolyan a srác szemébe.
- Jól van csak nyugi. Nem akarok balhét. – válaszolja, majd ott hagy minket, miközben Iresia meglepődve áll és engem figyel.
- Táncolunk? – kérdezem, mire csak elvörösödve bólint. Odamegyek, majd magamhoz ölelve kezdek el vele táncolni. Kezeit vállamra csúsztatja, és úgy táncolunk egy lassúbb számra. Nagyon jól érzem magam és szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana és sokkal jobb lenne. Az ellen viszont már tehetek.
Mélyen a szemébe nézek. Gyönyörűek a szemei. Viszonozza pillantásomat, majd egyre közelebb hajolok ajkaihoz. Látom, elkezd csillogni a szeme, majd végül behunyja, szemeit én meg tovább lassan hajolok oda hozzá és csókolom meg lágyan.
|
| Calael | 2011. 02. 26. 03:19:58 | #11713 |
Karakter: Iresia Folts
Megjegyzés: [oosakimnak]
Évek suhannak el szorosan egymást követő sorrendben; pillanatképek, amik hol jók, és hol rosszak. Ha jó, egy tizedmásodperc és el is illan, ha rossz, úgy lassul le, mintha soha nem akarna véget érni. Tűz és fegyver, sikítás és ordítás, sötét és világos helyek váltakozása, de egyik sem örömteli hely...
Egyre frissebbek az emlékek, és eljön az utolsó kép is.
Sikátor, három férfi. Könnyed léptekkel indulok el feléjük, nem törődve a kockázattal. Eddig se ártottak nekem, ha ilyen helyen közlekedtem, miért éppen most tennék?
Nem, ne menj arra, legalább most ne...
De hiszen az álombéli hang akkor nem volt ott velem. Hiszen erőm teljében vagyok, annyiszor védtem már meg magam másokkal szemben, és ha fegyverem nincs is, pár másodperc alatt készíthetek olyat, amit nem tudnak széttörni.
Hallom, hogyan lélegzem, miképpen kopognak a cipőim az aszfalton. Melléjük érek, majd elhaladok mellettük. Ennyi. Nem kell félni tőlük, és még csak be sem szóltak, ahogy szokták a többiek.
Ébredj fel, mert...
Ütés csattan a hátamon, a frissen beszívott levegő egy szempillantás alatt tűnik el a tüdőmből, és kényszeredetten feszül hátra a gerincem. Majd elernyed, és dőlnék is előre, de két vasmarok kulcsolódik a csuklómra, és mire sikerül félig-meddig megfordulnom, valamilyen sötét anyagból varrt zsákot húznak a fejemre. A pánik hullámokban tör rám, és hiába koncentrálok az erőmre, hogy tudjak védekezni, a szakadó ruha hangja és az újabb ütés teljesen elveszik az eszemet.
- Kérlek, ne bánts… hagyj békén - beszélem bele a vászonba, majd a következő ütésnél összeroskadok. Érzem, miképp hűl ki a bőröm, hogyan feszítik szét a lábamat, és...
- Iresia, Iresia kelj fel.
- Áááááááá! - sikítom bele az éjszakába, de mintha hallanám a hangomat...
Ülök, és zokogok, és meg sem lepődön azon, hogy hideg a takaróm kívül-belül. A szobában is biztos vagy öt fokkal hidegebb van, de...
Miért kell ezeknek felbuknia minden este? Miért nem aludhatok normálisan, mint egy ember? Értem én, hogy nem halok meg, de ha ez azzal jár, hogy végig kell járnom az életemet minden egyes éjszaka, akkor inkább nem kérek belőle...
Hozzám érnek, és beleremegek, egy pillanatra úgy tűnik, az álom akar folytatódni, de nem erős szorítást és ütéseket kapok, hanem lágy simítást és óvó ölelést.
- Minden rendben lesz, nyugodj meg.
Hogyan nyugodhatnék meg? Mi lesz rendben? Hiszen... az éjszaka hideg és én is hideg vagyok, és minden hideg és sötét és ijesztő... A nappalok nyugodtak, melegek, akkor nincsenek álmok, csak egyetem és vizsgák és semmi sem tesz tönkre...
De hiszen most velem vannak... Justes... Önkéntelenül szorítom meg a ruháját, és húzódok oda hozzá még jobban, mert most az egyszer nyugodt éjszakám lehet... Bezzeg a többi, ha velem aludt, csak szavakkal nyugtatott, majd már át is fordultak a másik oldalukra, és aludtak tovább. Rohadékok, biztos rühellték, hogy mindig felriasztom őket éjszakánként...
- Nem foglak magadra hagyni. - suttogja, de nem ereszt el. Ugyanúgy mellettem van, ahogy valószínűleg az első felsikoltásomnál is lehetett. Igen, megint én vagyok a gyenge kis jégfátyol a pocsolya felszínén, amit az idióta kiskölykök nagy hévvel betörnek, mert milyen erősek is... Ennyire nem kellene szerencsétlennek lennem. Hiszen miért nem próbálkozok ráolvasással vagy bájitallal, hogy hátha elmúlik? Végül is, mert az összes hatástalan volt. Pszichiáter? Hát, majd megnézhet a tanár, hátha ő talál valamit, és ó, mennyi mindent is találhatna...!
A könnyeim kezdenek elapadni, és egyre nyugodtabban veszek levegőt. Már nem rázkódok, csak ülök és szuszogok, és még mindig szegény Justes ruháját rongálom kezeimmel. Mikor érzem, hogy próbál visszanyomni az ágyba, erőt veszek magamon, és kinyitom ujjaimat. Egészen fehérek, szinte világítanak a sötétben. Ahogy elfordul, hogy visszakucorodjon a helyére, elkapom a csuklóit. De jó meleg a bőre, pedig itt volt mellettem, és nem hűlt ki... Még el is mosolyodnék, ha nem éppen elhúzódni szeretne tőlem. Visszafordul, én pedig a szemeibe nézek. Nem tudom, hogy most mit gondol rólam, azon se lepődnék meg, ha egy nagy rakás szerencsétlenségként jelennék meg a belső képernyőjén apró kis "szerencsétlen" feliratokkal...
- Kérlek, ne hagyj itt - bököm ki, holott tudom, nem valami kellemes most mellettem maradni.
- Nem foglak - suttogja, majd mellém bújik. Simogat és az arcom cirógatja, én pedig végképp elérzékenyülök. Mellkasához bújok, és közben csak annyin gondolkodom, hány olyan pasi volt az életemben, akihez így bújtam oda. És... szerintem egy kezemen meg tudnám őket számolni.
Az álmok... csak ne jöjjenek vissza...
A lepedőt az éjszaka folyamán sikerült össze-vissza táncolnom, legalábbis erre következtetek, mikor egy kisebb csomót érzékelek az oldalam alatt, ami konkrétan pokolian nyomja a bőröm. Azt se tudom, hogy tudtam ilyen békésen aludni rajta, mert ez így minden, csak nem kényelmes.
Halk zene, zongora és alatta vonós, lágy zümmögés, majd...
"Lost in the darkness, hoping for a sign
Instead there is only silence,
Can't you hear my screams?"
Az egyre erősödő hangra beazonosítom, hogy a mobilom kezdett rá péntek reggel arra, hogy felkeltsen reggel nyolckor. Úgy néz ki, tegnap sikeresen beállítottam az ébresztőórát, hogy véletlenül se aludjam ki magam. Még egy darabig hallgatom, majd kinyomom, majd rövid gondolkodás után kikapcsolom a mobilom. Kell a halálnak, hogy felhívjanak a csoporttársaim, és megfosszanak egy békés és nyugodt hétvégétől.
Ez így sántít.
Halk zümmögés az agyamban, majd a plédre pillantva rájövök, miért is hibás a gondolatmenetem.
De ha már pléd, és ha már ágy, és ha már... Mellettem fekszik és átölel és hozzám bújik... Zokogok... Simogat... Nem engedem el... Mellettem marad... De nincs az ágyban.
- Mégis itt hagyott, ő is csak férfiiii... - szisszenek fel, de bele se nagyon gondolok, hogy mit mondtam. Összeszedem magam, még egy pillantást intézek kikapcsolt mobilom felé, majd már megyek is a lépcső felé. Bár előtte még belesek a vendégszobába, ami üres - azaz vagy lelépett, vagy talán nem. Eh... ilyenen nem gondolkodunk az első kávéig, mert úgysem sülnek ki logikus gondolatok belőle. Főleg nem olyanok, amiknek valóságtartalmuk is van. Vagy... hasonló.
Lábujjhegyen settenkedek le az előszobába és indulok a konyhába, hogy ott majd rám talál a mennyek fényessége és a pokol mozgatórugója, azaz a méregerős reggeli kávém...
- Justes. - jelentem ki, és kissé meghökkenek. - Te mit csinálsz?
Igen, kávé előtt nem gondolkodunk hülyeségeken, amiken lehet, valóságalapjuk sincs. Meg nem jelentünk ki általánosítást ugyancsak kávé előtt.
- Jó reggelt. Csak reggelit. Gondoltam meghálálom a tegnapi gondoskodásodat. Remélem nem zavar.
A válasz hatására meg a mellé csatolt mosoly miatt nem igazán vagyok képes mozdulni a konyha ajtajából, hanem csak állok egy helyben, mint... mint valami, ami egyhelyben áll. Tornasorban kisgyerek, tanár a gyökér diákok előtt, vagy bármi. Basszus...
- Öööö… - nyögöm ki végül is nagy nehezem a válaszom, majd ráébredve arra, hogy az nem emberi nyelven szólalt meg, gyorsan lefordítom. - Nem.
Betipegek, majd a mosogató fölötti szekrényt támadom meg nagy elszántsággal.
- Mikor keltél fel? - kérdem, majd már nyitom is az ajtót, hogy tányérokat vadásszak elő az asztalra.
- Körülbelül félórája - aprót bólintok, majd miközben az asztalhoz cipelem a zsákmányt, nem győzök csodálkozni azon, hogy a levegőnek milyen jó illata van a kaja miatt. Nem is rossz, hogy tud kaját csinálni. És mikor látvány is párosul hozzá... Melegszendó... Csillogó tekintet, és a képhez még egy kancsónyi tea is párosul... Tényleg nem rossz teljesítmény fél óra alatt.
- Jobban érzed magad? - néz rám pár centivel előttem állva, én meg először csak a szemeivel foglalkozom, és csak utána jut el nagy nehezen a kérdés is az agyamig.
- Persze. Ne haragudj az este miatt - nyögöm ki, és érzem, hogy a vér megint elkezd az arcom felé tódulni.
- Ugyan már ilyen bárkivel előfordul - néz rám elnézően, majd az arcom kezdi simogatni. Persze én meg még jobban elvörösödöm... - Ne kérj ilyenekért bocsánatot.
Halk nyöszörgés a válasz rá első körben, és magam sem értem, miért így próbálok meg kommunikálni vele. Az hagyján, hogy a csoporttársak már megértik eme kommuikációs formát, csak hát... ő még nem ismer ennyire.
- Köszönöm, hogy segítettél - pillantok fel újra rá, és úgy érzem magam, mint akinek az összes vére a pici kis fejecskéjébe bújt volna bele. Borzalmas, én nem... szoktam... így... viselkedni...
- Szívesen. - válaszolja mosolyogva, én meg konkrétan itt olvadok el másodperceken belül. - Na de együnk, mert teljesen kihűl a kaja.
Intenzív fel-le irányú fejmozgással egyezek bele abba, hogy asztalhoz üljünk és hozzá lássunk a reggeli eltűntetésének. Ami igencsak lassan megy, mivel oda-vissza párbeszéd alakul ki közöttünk, és nem szó-harapás-szó-harapás az étkezési sebesség, hanem inkább bekezdés-harapás szintű. Az életemről inkább nagy vonalakban beszélek, az esti kiakadásomat így reggeli napfényben inkább még fel sem hozom, az meg, hogy boszorkány vagyok, még véletlenül se hagyja el a számat. Biztos megértené, meg könnyebb lenne, de ezen a területen gátlásos vagyok. Eddig se dicsekedtem el sok embernek azzal, hogy ki és mi vagyok, és inkább próbálok átlagosan viselkedni, mint szuperhős jelmezbe bújni, és írtani a gonoszt... Igaz, az is egy járható út lenne, de akkor előfordulhat, hogy belehalok egy késszúrásba, lövésről meg ne is beszéljünk...
Aztán ő is belekezd. Hol élt, hogyan élt, miért is ő az, aki, hogy él mostanában, de évet ő se mond. Azt érzem, hogy idős, de hogy mennyire, abba bele se merek gondolni...
Mi van, ha fiatalabb nálam?
Kedves mosoly kúszik fel a számra, ami ott is marad. A belső kérdés önmagában hülyeség, kit izgatnak az évek így kétszázon túl. És mennyi fiatalabb pasim volt már...
Nagy sokára azonban elfogy az összes melegszendvics, bár idő közben lefokozódtak langyossá. Felemelkedem a helyemről, hogy a mosogatóhoz lépjek, és jó háziasszonyként elmosogassam a tányérokat. Gyűlölöm, ha felhalmozódik és rászárad minden, mert az blee...
Ujjak fonódnak rá a kezemre, majd ahogy irányba fordulok, Justes áll előttem. Szemei az enyémeket fürkészik, én pedig nem bírom elfordítani a tekintetem, pedig nagyon is szeretném, mivel pokolian zavarban vagyok.
- Itt maradhatok nálad? - kérdi kedvesen és mégis komolyan, nekem meg egy csengő szól a fejemben, amelynek hatására elkerekedő szemekkel nézek vissza rá. - Nem szeretnék rád akaszkodni, ezért ha nemet mondasz, nem fogom firtatni a dolgokat, de nagyon örülnék, ha itt maradhatnék. Nem amiatt, hogy fedél lesz a fejem alatt és lesz mindig mit ennem, hanem miattad, mert vigyázni szeretnék rád.
Döbbenetnek nincs helye, csak nézek ki a fejemből, egyenesen a szemeibe. Vigyázni rám? Szeretnél vigyázni rám? Rám? Rendben, hogy beszéltünk, hogy tudod, egyetemista vagyok, meg minden...
- Boszorkány vagyok... - suttogom halkan, de mintha meg se hallaná, lehet, nem is érdekli. Bár valószínűleg az utóbbi lesz... Nem fogom tudni elijeszteni magam mellől... Bár nem is akarom... De mi lesz, ha mégis sikerül, akaratomon kívül? Ha nem fogja bírni a hideget, ha mellém bújik? Bár miért hűlnék el mellette. Aranyos és jószívű, és édes és kedves, és...
Miért mondanék nemet? Tudnék nemet mondani? Igen, mert félnék, hogy könnyűvérű nőcskének tekintene, aki bármilyen hímnemű élőlényt be tud fogadni, holott ez nem így van...
- Ma... radhatsz - adom be a derekam, és megint érzem, hogy ég a fejem. Nem bírom elfordítani a tekintetem, nézem a mosolygós és sebes arcot, a tiszta tekintetét, és érzem, hogy remegnek meg az ajkaim. Úgy szeretném megcsókolni, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy megtegyem, hiszen elmondta, milyen gazdái voltak, és én nem akarok ilyen minőségbe lemenni. És különben is, én nem vagyok a gazdája... Ugye, nem számítok annak? Nem akarok a gazdája lenni, nem uralkodni akarok fölötte, csak azt akarom, hogy mellette legyek és ő is mellettem, békésen, problémamentesen.
Már vagy két perce állunk egymással szemben, és nem történik semmi. Én állok, mint valami szerencsétlen, ő meg csak néz rám nagy barna szemeivel, hogy nem gondolom-e meg magam mégis. De nem áll szándékomban meggondolni magam...
- Nyuuu... - bököm ki a lehető legkifejezőbb kifejezést kifejezéstelen arcom mellé, mire újfent elmosolyodik, és lágyan megpuszilja a számat, majd már el is húzódik, mintha tiltott dolgot tett volna és szégyellné magát. Most látom először zavarban, és én is hasonlóan érzem magam, majd mint valami buta fruska vágom rá, hogy:
- Semmi gond, csak nyugodtan.
Mire végiggondolom, mit is mondtam, érzem, hogy elengedi a kezem, és felkapja a tányérját és a mosogatóhoz viszi. Igen, én mosogatni indultam el pár perccel ezelőtt!
- Hagyd csak, majd én megcsinálom - pislogok rá megszeppenve, és felveszem a kiürült csészéket, na meg a tányért, amin a többi melegszendvics volt. Folyóvíznél mosogatok, Justes pedig szó nélkül törölgeti a tányérokat mellettem. Néha egy-egy oldalpillantással ellenőrzöm a helyzetet, hogy minden rendben van-e nála, és nem akar-e inkább elbujdokolni vagy elmenekülni. De ezt nem látom rajta, csak azt, hogy zavarban van. Ahogy elzárom a csapot, gyorsan megtörlöm a kezem, majd végigsimítok Justes karján.
- Nem fáj törölgetés közben a kezed?
- Most nem - mosolyodik el kedvesen, és mintha a válasszal egy időben össze is szedte volna magát. - Már régóta ilyen, változó, mikor áll bele. De most jó. - Könnyedén meg is rázza a kezét, mire egy apró kis fintor jelenik meg az arcán.
- Aha, tehát nem szabad furcsán mozgatni. Értem én - nevetek fel, pedig tudom, mennyire nem vicces az, ha egy seb nem gyógyul be normálisan. Erre én vagyok a legjobb példa. - Elmegyek, felöltözök, sietek vissza.
Bólint, én pedig gyors léptekkel száguldok az előszoba, majd az emelet felé. A szekrényembe pillantva az őskáosszal találom szembe magam, mivel némelyik stóc erősen el van dőlve, és van, ahol kettőn pihen még egy másképp fordítva. Végül egy sötétkék farmer és egy világoskék, pántos csőtop mellett döntök. A ruhadarabok feszülnek a testemen, valamiért elszoktam attól, hogy lenge ruhadarabokban császkáljak. Vagy csak tudat alatt akarok jól kinézni. Elvégre rövidnadrágban és egy kétszámmal nagyobb pólóban is lemehetnék...
A mobilom felé nézek, ami még mindig ki van kapcsolva. Bekapcsoljam? Vagy hagyjam úgy? Nem akarom, hogy zavarjanak ma, de ha valaki ide akar jönni, és meglát az ablakban?
Nem, kizárt, hogy bármelyik idiótám is ide merészkedjen délelőtt, és a délután is még olyan, hogy inkább nem közelítenek meg. De este lehet, úgy döntenek, hogy menjek el velük kocsmázni, bár ezelőtt fel szoktak hívni. Vagy ha ki vagyok kapcsolva, lehet, aggódni kezdenek értem, hogy mi van velem, és direkt ide jönnek...
Rohadt technika, rohadt technika és rohadt technikaaa...
Na jó, úgy hagyom, baj nem lehet belőle. Kétlem, hogy valaki azzal hívna, meghalt valamelyik hozzátartozóm...
A konyhába visszatérve Justes az egyik széken ül felhúzott lábakkal, és felém néz. Meghökkenek, hogy mennyire nem érzi otthon magát, bár ezen nem kéne csodálkozni. Még a barátaim is megkérdezik, hogy bekapcsolhatják-e a tévét vagy a laptopot, de ő meg csak ül és néz elárvultan.
- Mit szeretnél csinálni?
- Mit? - kérdez vissza, én meg szembesülök a nem tudom hanyadik döbbenetemmel a nap folyamán.
- Van más ruhád vagy valami, ami kellene neked, hogy jobban érezd magad nálam?
- Tej és nasi - válaszolja halvány mosollyal.
- Ezt a választ te sem gondoltad komolyan - vágom rá reflexszerűen. Erre még jobban elmosolyodik, én meg lehajtom a fejemet és finoman rázni kezdem. - Te, én, laptop, online ruhaáruház, rendelünk ruha neked. Vagy bolt. Válassz.
A tekintetéből azt olvasom ki, hogy "Miért akarsz ruhát rám tukmálni, nem jó az, amiben vagyok?", de valószínűleg ezt túl sértő válasznak tekinti, így nem akaródzik kimondani. Gondolom, bár fogalmam sincs úgy istenigazából.
- Na jó, akkor először szétnézünk a neten, és ha találsz valami olyat, amit szeretnél elmondod, és megveszem.
- De rám nem kell költeni, én csak itt akarok veled lenni és segíteni neked. Nem akarok teher lenni.
- Nem vagy az ennyitől. Még ha házat kérnél a hátsó kertbe... - felelem bujkáló mosollyal majd már a nappali felé is veszem az irányt.
Három perc elteltével ő is csatlakozik hozzám, pont, mikor a windows betölt.
- Tessék - emelem fel a laptopom, majd felé nyújtom.
- Tényleg nincs rá szükség - de azért elveszi, bár ehhez hozzá tartozik, hogy a kezem már remeg a kényszeredett tartástól. Leül a kanapéra, majd csatlakozom mellé.
- Hogy kell pontosan használni? - néz rám értetlenkedve, bár lehet, csak megjátsza tudatlanságát, és így próbál meg elkedvteleníteni az akciótervezetemtől.
Szerkesztve Calael által @ 2011. 02. 26. 03:20:57
|
| oosakinana | 2011. 02. 14. 17:28:29 | #11364 |
Karakter: Justes
Megjegyzés: (boszorkámnak)
Mikor elkezdek ébredezni, kinyújtóztatom magam, majd észreveszem, hogy Iresia ölében fekszek, aki elég fáradtan tűnik, és nagyon feszesen tartja magát. Itt aludtam egész végig az ölében? Lehet jobb lett volna, ha inkább a földön fekszem el, akkor nem lennének ilyen gondok velem. A szeme is be van esve kicsit és nagyon fáradt lehet. Ó én marha.
- Kérhetek enni? – teszem fel a kérdést kicsit bátortalanul és nem tudom, hogy szabad-e most egyáltalán ilyet kérdeznem.
- Ah-ha... – feleli, majd végre kiszállok az öléből ő meg feláll és olyat nyújtózkodik, hogy még én is megirigylem tőle. - Behozzam vagy kijössz?
- Kimegyek.
Bólint, majd kimegyünk a konyhába. A kaja már kicsit kihűlt miattam. Kiszed nekem egy hatalmas adagot, majd beteszi a mikróba és elkezdi melegíteni. Kitesz minden féle finomságot, amire még a nyál is összefolyik a számba. Evős eszközöket is kitesz, végül elém rakja a kaját. Nagyon ínycsiklandozó és iszonyatosan finomnak is néz ki, az illatáról nem is beszélve.
- Jó étvágyat – mosolyog rám, majd a saját kajáját is elintézi, végül leül velem szembe. Várom, hogy felvegye az evőeszközt, amivel enni szeretne, és végre elkezdjük az evést.
- Neked is – válaszolom, amikor villájához nyúl. Elkezdek lassacskán falatozni, majd cukrot és kakaót teszek le úgy a nagyon finom. Istenien ízlik és szinte egyből be is kapom a kaját, mert olyan régen ettem már ilyet és ennyit.
- Kérhetek még?
- Szolgáld ki magad – mosolyog rám. - Megmondtam, érezd otthon magad.
Kedvesen mosolyog rám. Annyira aranyos és kedves azt hiszem, benne tényleg megbízhatok, és nem lesznek gondok, de azért végtelenségig sem lóghatok a nyakán, még akkor, sem ha kezdem egyre jobban megkedvelni. Beteszek még egy adagot a mikróba, de hogy is kell kezelni?
- Mit kell megnyomni?
- Azt a gombot, amin egy háromszög van egy körben. Háromszor.
Megnyomom, és tényleg elindul. Nagyon finom ételt csinál nem tudom hányszor eszek belőle, de a végén az összeset megeszem szerintem. Már régen mosogat és a vége felé jár, mikor az én tányéromat is megkapja.
- Nagyon finom volt, köszönöm szépen.
- Nincs mit. Befejezem, és keresek neked fogkefét, van itthon pár darab. Utána, ha szeretnél itt aludni, húzok neked ágyneműt az emeleten a vendégszobában. – ajánlja fel, amire kicsit megint ideges leszek. Nem tudom, hogy még is hogy mi merre hány méter, de azt tudom, hogy benne megbízhatok. Nem akarok visszaélni a kedvességével, de jól esne végre egy kicsit puha ágyban aludni és nem csak a hideg kövön.
- Ha maradhatok... akkor... igen, itt aludnék.
- Nagyszerű – mondja kedvesen, amin kicsit meglepődök, hogy örül, majd befejezi a mosogatást én meg a száradó edényekre nézek, ez lenne a legkevesebb, ha valamit segítenék neki.
- Amíg keresgélsz, eltörölgessek? – nézek rá bátortalanul, de csak egy bólintást kapok. Elmegy, én meg szépen alaposan végig törlök mindent, ahogy azt kell. Végzek és elmegyek megkeresni és a fürdőben meg is találom, ahogy éppen fogat mos.
- Kész vagyok – válaszolom büszkén, és ki is húzom magam.
- Tessék, fogkefe. Felmegyek és ágyneműt húzok, csak még... – köp egyet a mosdókagylóba, ami nekem nagyon tetszik. Tudom, érdekes természetű vagyok, de ez nekem akkor is tetszik, hogy egy nő nem csak nőies tud lenni, hanem kicsit vagányabb attól.
Mikor elkészülök elindulok egy irányba, amire összefutok vele.
- A jobb oldali lesz a szobád. És... nem tudom, hogy kezdjem. – szavaira kicsit elkezdek aggódni, hiszen nem tudom, mit akar kérdezni.
- Szeretném bezárni a kaput és a ház ajtaját estére. Ha szeretnéd, adok neked pótkulcsot. – amikor meghallom, mit szeretne, elkezdek gondolkozni, végül is mi bajon lehet? Gyerekek nincsenek, mert általában csak ők szoktak nagyon bántani, csak mi vagyunk ketten és semmi bántódásom nem esethet. Igaz?
- Csak... akaszd fel az ajtó mellé... – látom, hogy megkönnyebbül a válaszomra és már megy is bezárkolni. Én pedig felmegyek és benézek a hálókba. Az egyikbe megérzem Irezia illatát. Nem akarok nélküle lenni, akkor túlságosan bezárt érzetem lenne. Felfekszek az ágya szálára és összegömbölyödök.
Mikor belép a szobája ajtaján, megcsapja orromat a kellemes illat, amit már eddig is éreztem. Valami furcsa bizsergés kezd elönteni egész testemben és mintha valami megmozdulna bennem, csak még nem tudom, hogy mi.
- A másik a te...
- Itt aludhatok? – látom rajta, hogy erre nem számított, de nem akarom magára hagyni, de leginkább én nem akarok egyedül lenni ebbe a nagy házban.
- Pe-persze... Egy plédet azért teríts magadra, ha már így... szeretnél aludni.
- Nem fázom. – válaszolom neki és teljesen összegömbölyödök.
- Hidd el, kell az a pléd. Tessék – felkap egy plédet a fotelről, majd rám teríti. Olyan jó illata van, örömmel húzom össze magamon a plédet, majd érzem, hogy megmentőm is befekszik az ágyba, ami kellemes érzéssel tölt el.
- Szép álmokat – mondja.
- Neked is. – viszonzom kedvességét, majd hegyezem a fülemet és mikor egyenletes szuszogását hallom, akkor nyugodtan alszok el én is, de valamiért még is ébren alszok, mert már ehhez szoktam hozzá.
~*~
Éjszaka kellős közepén arra ébredek meg, hogy Iresia az ágyban vergődik és kiabál.
- Kérlek, ne bánts… hagyj békén. – mondogatja és mintha tényleg nagy baj lenne. Kiszállok a pléd alól és tényleg hideg van a szobába, de nem érdekel. Odamegyek és megfogom a vállát.
- Iresia, Iresia kelj fel. – rángatom meg kicsit, hogy felébredjen.
- Áááááááá! – felsikít, majd hirtelen felül és látom, ahogy könnyei elindulnak, majd szeme elé kapja a fejét és úgy sír. Magamhoz ölelem és elkezdem simogatni. Eddig nekem volt rá szükségem, de ez most már megváltozik. Neki van rám szüksége.
- Minden rendben lesz, nyugodj meg. – mondom neki és tovább ölelem, érzem, ahogy zokog és teljesen kiakad. Szegénykém. Így viszont nem tudom itt hagyni. Gondolom minden éjszaka ilyen rémálmok gyötrik. Nem hagyhatom magára egy pillanatra sem. Itt kell maradnom.
Nem csinálok, semmit csak magamhoz ölelem, majd érzem, ahogy meg fogja felsőmet és elkezdi szorítani.
- Nem foglak magadra hagyni. – suttogom és komolyan is gondolom. Tovább ölelem, közben a simogatást sem hagyom abba és érzem, milyen jéghideg a teste. Megfogom a plédet, majd ránk terítem, mert most már kicsit én is fázok. Így ölelem tovább magamhoz és várom, hogy teljesen megnyugodjon.
Amint érzem, hogy megnyugszik egy idő után csak az egyenletes szuszogását hallom. Lefektetem, majd megpróbálok visszafeküdni a helyemre, hogy ne ijedjen meg reggel, de ahogy fordulnék, kezeket érzem meg csuklómon. Visszafordulok, és kék íriszeivel találom szembe magam, amik most nagyon meggyötörtek.
- Kérlek, ne hagyj itt. – kérleli, mire odafekszek mellé és a fejét simogatom.
- Nem foglak. – suttogom, majd elkezdem az arcát simogatni, de nem engedi sokáig, mert teljesen hozzám búj, ami nekem kicsit új, de tudom, hogy erre van szüksége. Befekszek a takaró alá, mert most már tényleg kezdek fázni, végül magamhoz ölelem, ő, meg mint egy védtelen kis cica úgy bújik hozzám.
Nagyon aranyos és nem bírnám magára hagyni egy pillanatra sem. Ahogy hallom visszaaludni én is lehunyom szemeimet és éberen alszok.
~*~
Másnap reggel én ébredek hamarabb. Nyugodt és bársonyos arcát figyelem. Egy kicsit még figyelem, ahogy a nap sugarai rásütnek. Nem bírom ki, egyre jobban közeledek arca felé. Adok az arcára egy lágy puszit, majd mikor rájövök mit csináltam teljesen elvörösödök. Kiszállok az ágyból, majd lemegyek a konyhába. Még szerencse, hogy kicsit tudok főzni legalább is reggelit tudok csinálni. Megállok, majd megnézem, mi merre van, és mit hol találok.
Nagyjából meg van minden, előszedem, amikre szükségem van, majd készítek meleg szendvicset. Reszelek sajtot, megkenem a kenyeret, majd beteszem a sütőben, közben teát is készítek. Egyszer csak neszeket hallok a lépcső felől. Kiveszem a kenyeret, ami elkészült és ekkor lépbe, a konyhába és meglepetten néz rám.
- Justes. Te mit csinálsz? – érdeklődik álmosan és mintha nem tudná, mi van.
- Jó reggelt. Csak reggelit. Gondoltam meghálálom a tegnapi gondoskodásodat. Remélem nem zavar. – válaszolom és mosolyogva nézek rá.
- Öööö… nem. – mondja, majd közelebb jön.
- Mikor keltél fel? – érdeklődik, majd a tányérokat veszi elő.
- Körülbelül félórája. – válaszolom kedvesen, majd az asztalhoz viszem a kaját és a teát is, majd amikor lerakom, megállok vele szembe és elég közel állok hozzá. – Jobban érzed magad? – érdeklődök, és most aggódok érte, de tényleg.
- Persze. Ne haragudj az este miatt. – kér bocsánatot és látom, kicsit bele is pirul.
- Ugyan már ilyen bárkivel előfordul. – kezemet az arcára teszem, és kicsit megsimogatom. – Ne kérj ilyenekért bocsánatot. – mondom kedvesen és mélyen a szemébe nézek. Azt hiszem, kezdek kicsit belezúgni Iresia-ba.
- Köszönöm, hogy segítettél. – néz rám hálásan, de annál pirosabban. Nagyon jól áll neki a piros szín olyan aranyos.
- Szívesen. – mosolyodom el. – Na de együnk, mert teljesen kihűl a kaja. – mondom, majd bólint és leül a tegnapi helyére. Leülök én is, majd mosolyogva nézek rá.. vesz egy kenyeret, majd én is és elkezdünk enni. Kicsit elkezdek kérdezősködni, hogy megtudjak róla pár dolgot, meg hogy megismerjem, de csak finoman és nem akarok tolakodó sem lenni. Nagyon jól elbeszélgetünk és élvezzük a másik társaságát, legalább is a mosolyából azt tudom levenni. Folyamatosan őt figyelem és meg kell, hogy valljam, nagyon aranyos az arca és eddig szerintem csak a bizalmatlanságom miatt nem vettem észre, de nagyon vonzódom hozzá.
Ő is kérdezget rólam, és elmesélem neki mi történt velem és azt is elmagyarázom neki, hogy miért voltam az elején nagyon bizalmatlan. Sokat szenvedtem és az emberek elvették kicsit a bizalmamat, de bene meg tudok bízni, aminek nagyon örülök és nem is szeretnék elmenni innen, mert egyre jobban kötődök hozzá, ahogy kezdem megismerni.
Befejezzük az evést, majd látom, hogy Iresia feláll, hogy menjen mosogatni. Felállok, majd megfogom a kezét és magam felé fordítom, mire elég kevés távolság van közöttük, de akkor is meg akarom kérdezni, legyen bármi a válasza.
- Itt maradhatok nálad? – érdeklődök és mélyen a szemébe nézek, aminek egy kis döbbenetet vélek felfedezni. – Nem szeretnék rád akaszkodni, ezért ha nemet mondasz, nem fogom firtatni a dolgokat, de nagyon örülnék, ha itt maradhatnék. Nem amiatt, hogy fedél lesz a fejem alatt és lesz mindig mit ennem, hanem miattad, mert vigyázni szeretnék rád. – mondom komolyan és a szemét figyelem, közben kicsit feszülten várom válaszát, hogy mit fog reagálni kérdésemre.
|
| Calael | 2011. 02. 13. 21:03:40 | #11346 |
Karakter: Iresia Folts
Megjegyzés: [oosakimnak]
- Justes vagyok - hangzik a felelet megnyugtató hangon. - Valami finomat és édeset, meg tejeset.
Korgás és nevetés hallatszik felém, mire halványan elmosolyodom. A kívánságlistának megfelelően csak két ételt tudok hirtelen elképzelni, pedig biztos van több is - bár tegyük hozzá, világ életemben nem volt a hobbijaim között a konyhaművészet.
- Akkor mit szólnál egy kis tejbe rizshez vagy grízhez? - teszem fel újabb kérdésemet, amire nem is kapok egyből választ. Szinte látom, hogy küzd meg egymással a gríz és a rizs, apró kis lábakat növesztve rohannak egymásnak és tolják-taszítják egymást, hogy hamarabb érjék el céljukat - egy lábasnyi melegedő tejet.
- A rizs jobban megfelel - válaszolja, mire csak egy aprót bólintok, és egyszerre látok neki a feladataimnak. A hűtőt nyitom, és rakom be a romlandó ételeket, visszaúton pedig már emelem is ki a tejet belőle. A lábas egy szekrényből kerül elő, majd a szatyorban maradt egyéb dolgokkal besétálok az apró kis spájzomba, és gyorsan elhelyezek mindent a helyére. Visszafele pedig jön a rizs, ami rövid úton az asztalon pihen le, és akkor még kellene cukor is és minden más, és...
Én meg konkrétan idióta vagyok és bunkó vendéglátónak, csak így első körből.
- Ha gondolod, elmehetsz fürdeni vagy pihenni, mert úgy is kell neki egy félóra, mire elkészül - fordulok oda hozzá mosolyogva, amit viszonoz is.
- Jó itt nekem.
Továbbra is mosolyogva megvonom a vállamat, majd már öntöm is a tejet a megfelelő helyre.
- Azt hiszem egy fürdőt még is csak elfogadok.
- Rendben. Ha itt elmész, a folyosó végén jobbra találod a fürdőszobát. Érezd magad otthon - adom meg neki az útba igazítást, és azt, ami a legfontosabb nálam. Sajnos megvan az az ijesztő szokásom, hogy apróságok menjenek ki a fejemből, és előfordulhat, hogy éppen a legalapvetőbb dolgok burkolóznak homályba, miközben a másik meg éppen szomjan hal.
- Köszönöm. - és már indul is a megadott irányba, én pedig foglalkozhatok tovább a főzéssel.
Ahogy a tűzhelyhez közeledek, hogy felrakjam a tejet melegedni, hallom a távolban a fürdőszobaajtó záródását, és elmosolyodom. Végül is, nem is olyan rossz a helyzet, elvégre csak egy neko van a házamban, míg én meg boszorkány vagyok. Ha ezt valaki felvetné nekem, nagy valószínűséggel sírva kezdenék el röhögni, hogy ilyen dolgok csak a mesékben vannak, belül meg lázasan kutatnék valamilyen elmezavaró igézeten, hogy nagyon gyorsan felejtse el ezt a feltevést, mert annak nem lesz jó vége, ha mások előtt is elkezdi hangoztatni.
Apropó, én és a gyengeelméjűségem. Na meg, hogy milyen gyakran látok a házamban vendégeket. Törölközőt nem kell adni a látogatónak, ha már egyszer elküldjük fürdeni? Vagy legalábbis felajánljuk neki. Na jó, semmi gond... A tűzhelyet alacsonyabb fokozatba kapcsolom, majd már megyek is a nappali felé. A szekrénysorban található ez is, ahogy sok minden más is: füzetek, könyvek, persze mindegyik az egyetemhez kell, meg kellett; ruhák, kiegészítők - nem mintha olyan gyakran hordanám őket, ki kéne őket hajítani a fenébe, de a szívemhez nőttek... Na meg az, amire a földszinten szükség lehet. Például törölköző, pléd, hosszabbító, csavarhúzó-készlet, mert hát a laptopot hogyan kapja szét az ember, hogy ki tudja fújni a port belőle.
Az egyik felső szekrény ajtaját nyitom ki, majd egy vajszínű, nagy méretű törölközőt kapok ki belőle. A fürdőszoba elé lépve mintha láthatatlan falba ütköznék. Egy vadidegenre óhajtom éppen rátörni az ajtót, aki a nevemen kívül semmit nem tud rólam. Én legalább azt tudom róla, hogy neko, de na... Érzem, ahogy gyűlik a vér a fejembe, és tisztában vagyok vele, hogy milyen gyorsan képes vagyok elvörösödni. De próbáljunk lehiggadni, nagy levegő - és csináljad már, még a rizst is bele kéne rakni abba a szerencsétlen tejbe, a cukorról meg ne is beszéljünk!
A kezem kopogásra emelkedik, én meg fohászkodok hozzá, hogy inkább ne tegye, majd résnyire nyitom az ajtót, és behajítom, aztán futok, mint az őrült, de már érzem a faajtónak az érintését, és a kopogás jól ismert hangját. Majd újra, és újra, és újra, és arra leszek figyelmes, hogy már remeg a jobb kezem, és úgy hajtja végre a műveletet.
- Justes, én vagyok az - a hangom nyugalmát nem tudom hova tenni, de úgy néz ki, a kezem idegeskedése legalább a fejemből kiverte a pánikot. - Bejöhetek? Hoztam neked törölközőt, mert azt elfelejtettem.
Újra lángol a fejem, és szívem szerint a falnak mennék, és elájulnék. Talán könnyebb lenne.
- Igen gyere nyugodtan - hallatszik a tompított felelet, majd nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót.
Meleg levegő és pára csapja meg az arcomat, én pedig automatikusan a kád felé nézek. Víztől csillogó bőr, égnek meredő hajszálak, felém forduló fülek, és azok a nagy barna szemek...
- Ne haragudj - nyögöm ki, majd nyelek egyet, két lépést teszek befelé, szigorúan a fal mellett, és a mosógépre helyezem betörésemnek tárgyát. Ahogy eléri a fehérre színezett műanyagot, már slisszolok is kifele a tőlem telhető legnagyobb sebességgel.
- Nincs semmi baj - ütközik neki megint az ajtónak Justes hangja, nekem meg remeg kezem-lábam. Mit ne mondjak, megnyugtató egy jelenség vagyok.
A konyhába visszatérve előbb a cukor foglalja el a helyét a nagy fehérségben, majd a rizs. Hosszadalmas kevergetés után megállapítom róla, hogy jó lesz ez így, igen, jó lesz, jó lesz, és még mindig görcsösen kavargatom körbe a fakanállal a végeredményt.
Most miért viselkedek így? Az összes idióta jelenlétében hót nyugodt vagyok, erre jön ő, és összecsuklok az idegességtől. Az kultúrált... Az, nagyon kultúrált jelenség vagyok.
Lehorgasztom a fejem, majd lekapcsolom a tűzhelyet és arrébb tolom a lábast rajta. Itt jó helyen lesz... Na jó, ha végez, majd eszik, addig meg az ideális program számomra a tévézés. Egy kis kapcsolgatás, meg hátha találok valami értelmes műsort. Apró villanások és a halk zümmögés, amit az elektromos készülékek szoktak magukból kiadni. Semmi, semmi, semmi, unalmas... Majd végül helyszínelőket találok. Fogalmam sincs, hogy melyik, de jó az, nézhető. Pár perc múltán hallom a puha lépteket, de egyszerűen nem merem elfordítani a tekintetem, mert biztos, megint virulna a fejem.
- Szabad? - kérdi, mire akaratlanul is felé fordulok. Bőre még mindig nedves egy picit, de érezhető a különbség az árnyalatokban.
- Persze. - Arrébb csüccsenek, hogy több hely legyen mellettem. Két perc se telik el, és már az ölemben fekszik. Óvatosan hajolok fölé, és az első dolog, amit megfigyelek, hogy szemei zárva vannak. Mióta nem volt normális lakásban vajon? Az a seb az arcán nem valami szép, de legalább nincs körülötte kosz, szóval nem fog elfertőződni, de lehet, készíteni kellene rá valami kencét. A csuklója lelóg az ágyról, de feltűnő, hogy az a kötés még mindig ott van a kezén, talán azzal is valami baja van?
- Merre kóboroltál eddig? - kérdem halkan, de ő csak tovább szuszog halkan, és nem mozdul. Bal kezemet nagyon óvatosan emelem fel, majd a vállára teszem. Egy pillanatra kinyitja a szemét, majd már alszik is újra. A bőre kellemesen meleg, nekem meg mindig jéghideg a kezem, és még örülhetek, hogy a többi végtagom mindig melegebb.
Felhúzza a lábait, még jobban összekucorodik, én pedig elkergetem azt a kósza gondolatot a fejemből, hogy felkeltsem.
Este nyolc körül ébred, előbb nyújtózik, aztán látom apró kis döbbenetét, ahogy rám néz. A szemem alatt apró karikák gyűrűznek, és meglehetősen laposakat pislogok, de még kitartok. A testem már vagy egy órája fájóan lüktet, mivel nem mertem úgy igazándiból mocorogni, az izmaim elernyesztésével és megfeszítésével próbáltam valahogy karban tartani magam.
- Kérhetek enni? - teszi fel kérdését, de látom rajta, hogy nem biztos a jelenlegi állapotomban, és inkább erről szól a kérdés.
- Ah-ha... - felelem vontatottan, majd mikor felkel az ölemből, felállok, és macskákat megszégyenítően nyújtózkodom. - Behozzam vagy kijössz?
- Kimegyek.
Bólintok, majd vezetem a kis menetet a konyha felé. A tányérra egy méretesebb adagot rakok, majd a mikróba helyezem, és másfél percre állítom be. Veszek elő fahéjat, kakaót és még cukrot, és lerakom az étkezőasztalra, hogy azt rakjon rá, amit csak szeretne. Na meg kanalat és villát, fogalmam sincs, mivel szeretné enni. Lejár, és már veszem is ki az átforrósodott tányért, és lerakom elé.
- Jó étvágyat - mosolygok rá, és gyorsan szedek magamnak is, és ugyancsak berakom egy másfél percre. A négy kis sípolás után én is az asztalhoz ülök, és csak annyit látok, hogy a kanalat fogja, és azt várja, mikor fogom meg én is az evőeszközt.
- Neked is - válaszolja megkésve, és amint hozzáérek a villámhoz, már emeli is a szájához az első falatot. Látom, hogy egy kis cukrot rak az ételre, én pedig csatlakozom hozzá, csak én fahéjat teszek rá. Egész jó lett, a rizs normálisan megfőtt.
- Kérhetek még?
- Szolgáld ki magad - mosolygok rá kedvesen. - Megmondtam, érezd otthon magad.
Kedvesen mosolyog rám, majd már a tűzhelynél is van. Ugyanannyit szed, mint amennyit én szedtem neki először, majd a mikró felé veszi az irányt.
- Mit kell megnyomni?
- Azt a gombot, amin egy háromszög van egy körben. Háromszor.
Három kis pittyenés, és majd már forog is körbe belül a tányér.
Fél órát töltünk még a konyhában evéssel és ivással, bár én hamarabb befejezem a lakmározást, mint Justes. Már javában mosogatok, mire megkapom az ő tányérját és evőeszközét.
- Nagyon finom volt, köszönöm szépen.
- Nincs mit. Befejezem, és keresek neked fogkefét, van itthon pár darab. Utána, ha szeretnél itt aludni, húzok neked ágyneműt az emeleten a vendégszobában.
Látom rajta, ahogy a kezdeti idegesség megint előbújik belőle, amit nem tudok pontosan hova tenni. Hiszen még az ajtó sincs kulcsra zárva, bár éjszakára be kellene... És ezt hogy fogom beadni neki? Én és az ösztön, hogy gondoskodnom kell róla. Nem fogja jól fogadni az ajtós ötletet, de... Előbb döntse el, hogy itt aludna-e, meg mosson fogat, és akkor talán... Talán felvetem neki.
- Ha maradhatok... akkor... igen, itt aludnék.
- Nagyszerű - kedvesen felnevetek, majd a víz alá tolom a tányérját, majd a szivaccsal veszem kezelésbe. Öblítés, majd a kanár is, újabb öblítés, és kész is vagyok.
- Amíg keresgélsz, eltörölgessek? - néz rám kissé bátortalanul, majd bólintok, hogy nyugodtan, majd már kutakodok is a fürdőszobában. Már javában a fogaim suvickolom, mikor bejön.
- Kész vagyok - jelenti ki büszkén, én meg majdnem elolvadok. Meg merném kockáztatni, hogy a kezem langyossá változott.
- Tessék, fogkefe. Felmegyek és ágyneműt húzok, csak még... - köpök egyet, majd kiöblítem a számat. Nem épp a legnőiesebb bemutatkozás, de basszus, eh.
Az emeletre egy egyszerű lépcső vezet fel. Két közepes méretű, és egy nagy, ami be van zárva. Mindegyiknek tömör ajtaja van, bár kezdetben gondolkodtam rajta, hogy legalább a hálószobákét üvegesre kellene kicserélni, de végül lemondtam róla. Gyorsan elkészülök, és az előszobában futok össze vele.
- A jobb oldali lesz a szobád. És... nem tudom, hogy kezdjem.
A gesztenyeszín szemeibe nézek, mire újabb aggódó pillantásokat kapok.
- Szeretném bezárni a kaput és a ház ajtaját estére. Ha szeretnéd, adok neked pótkulcsot.
Látom, hogy vívódik belül, csak azt nem tudom eldönteni, hogy min. Most akar elmenni, vagy hogy elfogadja a kulcsot, vagy megbízik bennem eléggé ahhoz, hogy ne kérje el. Legalábbis én erre tudok csak tippelni.
- Csak... akaszd fel az ajtó mellé...
Megkönnyebbülök, és már megyek is ki az esti hideg levegőbe. Nem nagyon izgat a kinti hőmérséklet ilyenkor, a hideget úgy igazából meg se érzem. Mikor zárom a ház ajtaját is, már nem látom sehol Justest, így a fürdő felé veszem az irányt, és nagyon gyorsan lezuhanyzom. Egy kétszer nagyobb méretű pólóban tipegek fel franciabugyiban, és reménykedem, hogy nem most akar a kedves kis cicus kibóklászni a szobájából. Ezzel szemben a szobámba érve azt tapasztalom, hogy az ágyam végében fekszik összekuporodva a takaró tetején.
- A másik a te...
- Itt aludhatok?
Elhűlök, de olyan szinten, hogy azon imádkozom, a körülöttem lévő levegő hőmérséklete ne változzon meg.
- Pe-persze... Egy plédet azért teríts magadra, ma már így... szeretnél aludni.
- Nem fázom.
De majd fogsz, és azt meg inkább nem kellene, mert az nem természetes fázás lesz.
- Hidd el, kell az a pléd. Tessék - kapom fel a fotelról, és ráterítem, majd bebújok az ágy másik felére. Franciaágy, kényelmes két embernek, fehér lepedővel és sötétkék huzattal. A szobában az apró ébresztőóra adja az egyetlen fényt, de itt is van egy apróbb méretű tévé, na meg éjjeliszekrény, rajta a mobilommal.
- Szép álmokat - bököm ki, és ahogy bezárom a szemem, megint kezdem zavarban érezni magam.
Teljesen ismeretlen számomra, de mégis megbízom benne, annyira ártatlannak tűnik. De semmit nem tudok róla - na jó, azt azért kétlem, hogy az éjszaka kellős közepén megpróbálná átmetszeni a torkomat...
Szerkesztve Calael által @ 2011. 02. 13. 21:04:10
|
| oosakinana | 2011. 02. 13. 15:12:06 | #11335 |
Karakter: Justes
Megjegyzés: (boszorkámnak)
Az utcán sétálok és már nagyon éhes vagyok. Korog a hasam és csak kaját akarok, ami egy kicsi enyhíti étvágyamat és gyomorkorgásomat. Nem lehet igaz, hogy sehol nem adnak és senkitől sem tudok kérni. A kukákban sincs semmi.
Ahogy sétálok, egyszer csak észreveszek egy lányt, akinél van egy zacskó. Elkezdek követni és próbálom kiszimatolni, mi van a zacskójában. Megáll, majd felém fordulva néz engem érdeklődve, én viszont csak a zacskót figyelem.
- Mi van benne?
- Hogy-hogy mi? – kérdez vissza, majd lenéz ő is a szatyrokra. - A mai és a holnapi kajám van benne. – csak a táskákat figyelem, végül felemelem a fejemet és a szemébe nézek, ami nagyon meg fog, de tudom, hogy vigyáznom kell.
- Kérhetek enni?
- Enni? – rám néz, és mindig nem érti a helyzetet. Látom, ahogy elgondolkozik, majd alaposan végig mér, majd, mint egy megvilágosodás villan meg a szemébe. Gondolom, rájött mi vagy ki vagyok. - Persze, kérhetsz. Gyere be hozzám, itt lakok az utcában.
- Bemenni? Nem kaphatok itt, és... – kérdezem kicsit ijedten. Sosem szerettem, ha azt mondják, hogy menjek be valahova, mert akkor valami furcsa őrület kerít hatalmába, mint valami fóbia.
- Ígérem, nem zárom be az ajtót. Csak ne idekint egyél, ahol látnak.
- Ki mondta, hogy itt akarok enni? – teszem fel az egyszerű kérdést. El akarok bújni, csak kaja kell. Ha adsz, már itt sem vagyok és megyek a saját dolgomra. Csak kérlek, adjál már.
Látom, ahogy elgondolkozik, miközben hallgatózok, hogy merről mik jönnek. Szerencsére kihalt utca és eléggé csendes. Nem sűrűn járnak erre, aminek én csak örülök, mert így kevesebb az esélye, hogy elvisznek vagy elrabolnak.
- Rendben, nem itt akarsz enni. De akkor miért ne ehetnél nálam? Ha szeretnéd, összedobok valamit gyorsan, vagy sütök, vagy valami...
- De... – próbálok ellenkezni, mert nem bízok meg az emberekben olyan furcsa és érdekes teremtények, pedig olyan jók voltak. Viszont ő kicsit a szavamba vág és nem engedi, hogy befejezzem.
- Nem szeretném, hogy meglássanak, megérted?
A szatyrot és a szemeit figyelem felváltva elkezdek kicsit gondolkozni, majd a végén kicsit idegesen, de bólintok, hogy rendben, akkor megyek hozzá. Valamilyen szinten igaza van, de akkor is félek, hogy mi van, ha el akar rabolni? Egy nagyon szép házhoz érünk. Bemegyünk a kapun, amit nem zár be. Kicsit megkönnyebbülök és elengedem magamat. Örülök, hogy nem akar tényleg fogdába zárni és tartja a szavát.
Szép kis ház, ahogy kívülről látszik, és nagyon tetszik, de még is valami rémisztő van benne számomra legalább is. Nem nagyon szeretem az ilyen dobozokat, de jobb, mint az ahol én vagyok és itt még puha ágyikó is van esetleg meleg kandalló.
Belépünk a házba, ahol leveszi a cipőjét. Én nem merem levenni. Bemegy a konyhába, ahova követem leteszi a kaját, majd rám néz és elmosolyodik, ami inkább most hasonlít, egy mindjárt felfallak vicsorhoz, de eddig még nem tett semmit így nem fogok elszaladni.
- Iresiának hívnak, mit adhatok enni? – érdeklődik és még mindig kedves, pont olyan, amikor találkoztunk.
- Justes vagyok. – mutatkozok be én is. – valami finomat és édeset, meg tejeset. – mondom kívánságomat és még a hasam is megkordul, ahogy elmondom kívánságomat, amire csak elkezdek nevetni.
- Akkor mit szónál egy kis tejbe rizshez vagy grízhez? – érdeklődik, amin komolyan el kell gondolkoznom.
- A rizs jobban megfelel. – válaszolom, majd leülök, és csak nézek ki a fejemből, miközben ő pakol. Egy idő után azt veszem észre, hogy követem a szememmel minden mozdulatát és kíváncsi is vagyok.
Felém fordul, majd most sikerül egy bájos mosolyt felém küldenie, amit viszonzok is.
- Ha gondolod, elmehetsz fürdeni vagy pihenni, mert úgy is kell neki egy félóra mire elkészül.
- Jó itt nekem. – ahogy kimondom el is kezdek gondolkozni. Büdös vagyok, koszos vagyok, csak nem így kéne elé másznom, főleg, hogy ennyire kedves velem. – Azt hiszem egy fürdőt még is csak elfogadok. – válaszolom kisidő gondolkozás után.
- Rendben. Ha itt elmész, a folyosó végén jobbra találod a fürdőszobát. Érezd magad otthon. – mondja, mire csak bólintok.
- Köszönöm. – megfordulok és elmegyek megkeresni a fürdőt.
Megtalálom. Belépek és ott is ugyan olyan tisztaság és rend fogad, mint a ház többi részébe, ahol eddig jártam. Nagyon rendben tartja, és ez tetszik. Nem sűrűn jártam ilyen rendes és tiszta házban. Ez viszont minden elárul a gazdájáról. Biztosra veszem, hogy most már megbízhatok benne, bár nem mondom, hogy néha kételyeim nincsenek, mert van benne valami furcsa, csak még arra nem jöttem rá, hogy mi az.
Engedek egy kis vizet, majd levetem ruháimat és már bele is mászok a kádba. Nagyon jól esik. Jó meleg és végre egy kicsit én is tiszta leszek meg jó illatú. Egy ideig pancsizok benne, majd kopogásra leszek figyelmes, amire kicsit megugrok és az ajtó felé nézek.
- Justes én vagyok az. – hallom meg megmentőm édes csilingelős hangját. – Bejöhetek? Hoztam neked törölközőt, mert azt elfelejtettem. – mondja, majd az előbbi elhatározásomból kiindulva elmosolyodok.
- Igen gyere nyugodtan. – válaszolom neki, majd megvárom, amíg kinyitja az ajtót és bejön. Látom, ahogy el van pirulva és kicsit kínosan érzi magát, de én csak mosolyogva figyelem.
- Ne haragudj. – mondja még egyszer és már iszkolna is kifele.
- Nincs semmi baj. – mondom még utána, majd még egy ideig lubickolok, végül eléggé ki vagyok ázva, ezért kiszállok. Végre tiszta vagyok és még a hajamat is megmostam, ami most csurom vizes. Nem leszek bunkó és rázom meg magam, inkább most az egyszer tényleg megtörölközök.
Megszagolom a törölközőt és olyan jó illata van. Kellem bizsergés vesz hatalmában és még érdekesebb gondolatok szaladnak végig az agyamon. Kiszállok és alaposan megtörlöm magam és a hajam is összevissza áll. Felveszem a ruhámat, kimegyek, és a nappaliban találom meg, ahogy tv-t néz. Odamegyek, majd megállok mellette.
- Szabad? – kérdezem, mire rám emeli tekintetét és mintha meglepődöttséget látnék rajta. Hát igen tisztán jobban néz ki az ember és az állat is.
- Persze. – húzódik kicsit arrébb, mikor magához tér. Elmosolyodok, majd leülök mellé és elkezdem figyelni vele együtt én is a tv-t. nem tudom milyen sorozat megy benne, de annyira kimerítettek az elmúlt napok, hogy el is alszok, majd csak annyit veszek észre, hogy eldőlök és egy kellemes illat furakodik orromba és a fejem puha valamin van. (Iresia combjaira gondolok itt)
Nagyon édes álom furakszik agyamba és kicsit elkezd játszani vele, hogy milyen lehet, ha én is egy ilyen lakásba laknék és lenne egy párom, akit szeretnék, és ő viszont szeretne. Néha kényeztetne engem vagy éppen én kényeztetném őt. Nagyon jó lenne és örülnék is neki. Megnyugodhatnék és nem kéne napról napra kaját kunyerálnom, hanem lenne meleg helyem, de ami a legfontosabb egy olyan ember, akit szerethetek, és aki viszont szeret engem…
|
| Calael | 2011. 02. 13. 04:21:09 | #11326 |
Karakter: Iresia Folts
Megjegyzés: [oosakinak]
Még egy ilyen nap, és esküszöm, még egyszer meggondolom, hogy járjak-e erre a szakra, vagy inkább hagyjam a fenébe. Jelzetek meg programozás, indexelés és adatfeldolgozás? Én csak egy békés könyvtári szakra vágytam, hogy ne kelljen a könyvtárosokra bízni magam minden egyes alkalommal, ha egy tucat könyvre van szükségem. És az ehhez tartozó matematikai háttérről ne is beszéljünk... Miért kellett nekem úgy dönteni, hogy könyvtárinformatikára kell járnom? Miért nem mondjuk... történelem és könyvtár? Töriből úgy is jó vagyok, elvégre megéltem egyet s mást...
De ezen minek is rágódni, elvégre az elsődleges cél az, hogy megbarátkozzak az informatikával, ami napjainkra elengedhetetlenné vált. A könyvtár meg hasznos, hiszen ez a tudás tára. Egyedül azt sajnálom, hogy bűbájjal nem csalogathatom magamhoz azokat a könyveket, amikre nekem van szükségem, mert nyilvános könyvtár.
Igen, jó vagyok. Hazaúton, két szatyorni élelemmel és nasival a kezemben azon gondolkodom, értelmes voltam-e, hogy ezt a szakot vettem fel. Még jó, hogy nem a kollégiumba költöztem be év elején, a többiek az idegemre mennének. Nem mindegyik, az biztos, hiszen akkor már rég nem itt lennék. Csak az a néhány idióta, akiktől szívem szerint a falat kaparnám...
Na meg a bulizás és a kocsmázás. A vicc az egészben annyi, hogy ezt egy kétszáz éves boszorkánnyal játsszák el. Annyi buliban és kocsmában voltam már, hogy nyomon se követem őket, de azt meg furcsállanák (hisz kiderült az elmúlt jó pár évtizedből), ha nem próbálnék meg pasit felszedni. Sőt, fél év után általában ilyen téren sikerem is van, bár ahogy múlnak az évek, a felszedési időpontok is úgy csúsznak, és a mesterképzés befejezte után gyors koppintás, esetenként egy kevés rásegítéssel, de ilyen nem gyakran fordul elő, főleg az elmúlt tíz évben. Ezek a hímek, akik csak a szexet akarják a másiktól, és ha nem elég jó az ágyban, már mennek is tovább, én meg örülök, ha az öt évre (ami valójában velük csak négy, négy és fél) valami értelmesebbet összeszedek, és ez alkalommal úgy néz ki, esélyem sincs. Még jó, hogy szerdánként járunk el otthonról, ma pedig már csütörtök délután van. Holnap pedig nincs órám, és hétvége. Lehet, össze kellene dobni valami stressz-oldó itókát...
Sóhaj hagyja el a számat, ahogy letérek az egyik mellékutcába. Még egy sarok, és otthon is leszek. Kell nekem a kertvárosban lakni, de ha egyszer ez emlékeztet a legjobban az otthonomra. Itt legalább van egy kis elválasztott kertem, ahol azt csinálok, amit akarok. A kerítés végig be van futtatva növényekkel, amin senkinek a szeme sem hatolhat át, elvégre tettem róla, hogy másképp ne is lehessen. Jól is néznék ki, ahogy jeget faragok a nyár kellős közepén, vagy télen találomra készítek alagutat a hó alá, vagy éppen ugrok fejest bele, mert két méter mély.
Belegondolva, teljesen olyan, mintha néha egy hat-hét éves kisgyerek színvonalára süllyednék le.
Az utolsó utca, már csak pár ház, és nyithatom is a kaput. Már így is leszakadnak a karjaim...
A zacskó csörgése mellett egy új hangra is figyelmes leszek. Halk léptek, és közelednek felém. Igaz, sétálnak emberek az utcákon, és akkor, amikor akarnak, de nem jellemző ilyen tájban. A fejem fordítom hátra, mire egy barna csillanást látok, majd vöröses-feketés hajat, és végül két fület. A kép össze se áll bennem, mire már ott áll előttem, és a szemeim helyett a zacskóimra néz.
- Mi van benne?
- Hogy-hogy mi? - bukik ki belőlem, és döbbenten nézek le most már én is a szatyrokra. - A mai és a holnapi kajám van benne.
Pár másodperc eltelik, majd belenéz a szemembe, és már most tudom, hogy bármit kérdez, nem fogok nemet mondani rá.
- Kérhetek enni?
- Enni? - még mindig úgy nézek rá, mint aki nem tudja hova tenni a dolgokat, és ez így is van. Majd nagy nehezen összekapcsolom a füleket és a viselkedést, és ebből jön le egy olyan megállapítás, amin szívem szerint megkönnyebbülten felnevetnék. Neko...! Nem nagyon gondoltam életem folyamán, hogy pont egy nagyvárosban futok össze eggyel, lévén kerülik a feltűnő helyeket, legalábbis legjobb tudomásom szerint...
- Persze, kérhetsz. Gyere be hozzám, itt lakok az utcában.
- Bemenni? Nem kaphatok itt, és...
...és mehetek el? Vagy mit akar kérdezni? Valami azt súgja, hogy igen, de...
- Ígérem, nem zárom be az ajtót. Csak ne idekint egyél, ahol látnak.
- Ki mondta, hogy itt akarok enni?
A szemeiben az őszinte csodálkozást látom, én meg konkrétan még mindig nem tértem észhez. Mit kezdjek vele? Az, hogy itt álldogálunk, nem épp a legjobb, főleg, hogy az átlagemberek nincsenek hozzászokva a hasonló látványhoz. Még ha animecon lenne, még csak-csak elmennek mellette, de ha meglátják, hogy mozognak a fülei, már nehezebben lehet beadni, hogy azok csak műk...
- Rendben, nem itt akarsz enni. De akkor miért ne ehetnél nálam? Ha szeretnéd, összedobok valamit gyorsan, vagy sütök, vagy valami...
- De... - amint kezdené az akadékoskodást, többé-kevésbé kultúráltan vágok közbe.
- Nem szeretném, hogy meglássanak, megérted?
Szemeivel a kezemben lévő szatyrokat és az én kékjeim fürkészi, majd végül idegesen bólint. Látom, hogy ne igazán óhajt egy idegen helyre besétálni, de talán sejti, hogy nem akarom bántani vagy fogva tartani, vagy fogalmam sincs, mi mindenre gondol ott belül. A kaput gyorsan nyitom, és beengedem magam előtt, majd én is betáncolok a csomagjaimmal, és ígéretemhez hűen nem fordítom el benne a kulcsot. Emeletes ház, nem éppen óriási, de pont megteszi. A földszinten előszoba, nappali, konyha, fürdőszoba és mellékhelyiség, az emeleten pedig három szoba, ebből egy kulcsra zárva. Az én kis szentélyem a könyveimmel és az alapanyagaimmal...
A házba jutva leveszem a cipőm, és papucsba bújok, majd a szatyrokkal együtt a konyha felé veszem az irányt. Vendégemet nem kérem erre, amennyiben szeretne elmenekülni tőlem, ne kelljen itt hagynia a cipőjét, vagy bármi más. Belép a konyhába, majd próbálok kedvesen mosolyogni felé, de nem biztos, hogy ezt sikerült elérnem.
- Iresiának hívnak, mit adhatok enni?
Szerkesztve Calael által @ 2011. 02. 13. 04:27:43
|
|
