-Te érzed magad lotyónak? Akkor én minek érezzem magam? Kihasználtad a sebezhetõségem, és ittál a vérembõl. Még soha senki nem ihatott belõle. –Nem ért, nem ért meg, õ is csak a maga igazát fújja. Nem akarom ezt tovább hallgatni, szabadulnom kell, de még mindig nem vagyok elég erõs hozzá.

-Az csak vér. De én…de én…-eszembe jut, amit anyám mondott az elsõ alkalomról. Hogy a szerelem olyan édes, mint a méz és, hogy oly tiszta, akár egy forrás. Azt mondta, hogy tartogassam magam annak a férfinak, akiben megtalálom ezeket a tiszta érzéseket. Hol van mindez? Igaz, hogy nagyon is nagy élvezet volt az övé lenni és, hogy alatta nem gondoltam semmire, de ez nem egy édes álom, csak egy szépnek tûnõ rémálom. Nem akarok ilyen ember lenni, vagyis…bár az lennék, bár ember lennék! Úgy érzem, hogy az évek alatt felgyûlt fájdalom egyszerre szakad a nyakamba, egy aprócska könnycsepp árulkodik szomorúságomról. Õ közben elfordul, rám sem néz, de nem ereszt.

-Nem voltam még nõvel…-szólal meg, majd a szorítás gyengül, végül el is enged. Felül nekem háttal, én meg csak azon rágom magam, hogy vajon hazudik-e…Hazudnia kell, ez nem lehet igaz. De mi oka lenne rá? Nem, ez nem hazugság…látom rajta, hogy nem az, de akkor is, ez túl hihetetlen. Jól hallottam én egyáltalán?

-Mi?? –kérdezek rá, moccanni sem tudok a döbbenettõl.

-Fenébe, szerintem te is jól hallottad! –válaszolja, miközben tenyerébe hajtja fejét. Most erre mégis mit kéne mondanom? Az ösztönei olyan vaddá, olyan szenvedélyessé tették, hogy észre sem vettem. Túl jó volt…

-Én nem tudtam…-persze, hogy nem tudtam! Honnan is tudtam volna? Miért nem mondta el nekem, ha már én is bevallottam?

-Mit gondolsz mégis mit jelent az, ha megharapom a nyakad? –ezt most komolyan kérdezi?

-Azt hittem, hogy csak ilyen durván szereted…-most már én is felülök az ágyon, miközben magamra húzom a lepedõt, hogy eltakarja meztelen testemet.

-Bahh, persze. Mindegy, hagyjuk is. –mondja. Ez olyan hihetetlen, én vettem el a szüzességét…Megbántottam, õ is „megsérült”, nem csak én. Mit tegyek? Az érzés, hogy meg akarom vigasztalni, simogatni, nem hagy nyugodni. Mögé mászva nyakára fonom karjaim, érzem, hogy a gyengédség õt is megnyugtatja.

-Magányos vagy te is? –kérdezem halkan, közben közelebb bújok hozzá, majd megérzem puha érintését karomon.

-Ehh miért érdekel? –kérdezi immár  morogva, érezhetõen elõ akar belõle törni a fenevad, de tudom, hogy én valamennyire képes vagyok megnyugtatni õt. Legalább is nagyon remélem. Nagyot sóhajtok, lassan már beszélni sem lesz kedvem.

-Menj el fürdeni! Gondolom, le szeretnél tusolni. –Micsoda? Fürödjek meg nála? Ezek szerint…

-Én… nem küldesz el? –adok hangot meglepettségemnek.

-Nem. –válaszolja egyszerûen, majd elindul a konyha felé. Ki akar bújni a kérdéseim alól, pedig nagyon is beszélnünk kéne.

-Miért? –kérdezem tovább õt. Megáll, majd felém fordul. Megint a vadállatot látom szemében, és ez nem tetszik, nagyon nem. Egy idõ után négykézlábra áll, most már biztosan a benne lakozó állat irányítja.

-Shigure, mi baj? –kérdezem meg tõle, hátha választ kapok, de a válasz helyett csak felüvölt. Egyetlen szökkenése az ágyra repíti, majd végig mér engem azokkal a furcsa szemeivel. Kezei a lepedõre csúsznak és elkezdi lehúzni rólam.

-Nekem ez nem tetszik. Hagyd abba, kérlek! –szólalok meg komolyan, hátha észhez tér tõle, de semmi. Én próbálom magamon tartani a szövetet, de egyszerûen cafatokra tépõdik karmai közt. Miközben tartja velem a szemkontaktust, halkan morog, ami kissé megijeszt, aztán egy váratlan pillanatban combjaimba mar karmaival. A fájdalomtól sikítozok, szidalmazom, de még mindig semmi. Úgy érzem, hiába teszek bármit, õ meg sem hallja. Mikor megérzem, hogy combjaimat feszegeti, bepánikolok és ütlegelni kezdem. Nem akarom, nem akarom! Azt sem, hogy megerõszakoljon, azt sem, hogy megegyen! Mire gondolhat ilyenkor, mi játszódik a fejében, mikor ezt teszi velem? Bár belelátnék, bár megtehetném…Fenyegetõ pillantása ledermeszt, ezt kihasználva pedig bõrömrõl kezdi lenyalogatni vérem. Bántott, fájdalmat okozott, de akkor meg miért…miért esik jól? Miközben folytatja ezt a bizarr játékot lábaim közt, tovább remegek. Megtehetném, hogy eltolom, de nem akarom, még nem tudom megtenni. Egy idõ után feljebb kúszik, arcomon érzem lélegzetét, tekintete az enyémbe fúródik, rabnak érzem magam.

-Shigure…-kezemmel próbálom meg távol tartani õt, de megfogja csuklóimat. Olyan puhán, olyan finoman nyalogatja meg bõröm, hogy szinte már elhiszem neki, hogy nem akar bántani. Fejével is hozzám cirókodik, mintha megszelídült volna. Ilyenkor olyan szerethetõ, de nem feledkezhetem meg arról sem, hogy bármikor megtámadhat.

Mit tegyek? Mit tehetnék egy ilyen helyzetben? Nem tudom, hogy most mit akarhat tõlem, de azt igen, hogy azt érte el, hogy tiszta fejjel is megkívánjam. 10 perce sincs, hogy magamban megfogadtam, hogy vele soha többé, de…Bár kissé durva és csak az a két szó jár a fejemben vele kapcsolatban, hogy „perverz állat”, akkor is akarom! Ez nem normális! Van, hogy szinte öljük egymást, máskor meg egymás karjaiba hullunk. Most megint vitatkoztunk, most megint gyengédség következik, vagy mi? Ez nálam nem így megy, hisz vérzem, belém mart, de közben csókol, simogat. Mi van velem, én is perverz vagyok? Hogyan is akarhatnám õt kiismerni, ha magamat sem ismerem…

-Shigure, fáj és vérzem is…-nyüszögöm neki, hogy végre kicsit észhez térjen, de nem szól semmit, csak tovább simul és csókolgatja bõröm. –Shigure…Shigure…Shi…-de az utolsó megszólítást nem hagyja kimondani, morogva csókolva hallgattat el. Körmeimmel halvány csíkokat húzok hátán, majd haját borzolom össze. Nem bírom ki, hogy ne mondjak valamit, félek a csendtõl, ha õt idegesíti is beszédem.

-Várj! Mondanom kell valamit… -szakítom meg csókunkat, hogy rám figyeljen.

-Mit akarsz mondani? –kérdezi kissé türelmetlenül, miközben ujjai még mindig testem különbözõ pontjai zongoráznak.

-Fürdeni. –válaszolom, mire kissé furcsállva húzza el száját, de elmosolyodik, mikor kiegészítem.- Veled…

Ajkaimmal veszem birtokba a száját, csókolom, habzsolom, falom édesen és puhán. Nem hagyok neki idõt gondolkodni vagy válaszolni, rabul akarom ejteni a pillanat varázsával. Ügyesen kicsusszanok alóla, megfogom kezét, és húzni kezdem a fürdõszoba felé. Mivel nem túl nagy a ház, hamar megtalálom, közben tartom vele a szemkontaktust, hogy nyugodt maradjon, és ne akarjon megtámadni. Beérve a kabinba, magunkra csukom az ajtót, majd folyatni kezdem a kellemesen meleg vizet, ami hamar bepárásítsa az üvegajtót. Melegem van, de nem csak a párától. Hallom halk lihegéseit, miközben itt-ott megsimogat.

-Olyan sok minden történt, hagyd egy kicsit magad…-súgom. Mögé lépve elõre nyúlok, tenyerembe téve egy kis tusfürdõt kezdem el mosni erõs mellkasát. Fél szeme még mindig rajtam van, talán nem bízik meg bennem. Apró csókokkal hintem tarkóját, hátát, hogy végre elhiggye, nem akarom bántani. Kezeim hasára csúsznak le, majd onnan izmos combjaira. Édes illata úgy kúszik orromba, mint kitárt ablakon, a tavaszi szellõben a szirmok. Megszorítja csuklóm, próbál elõre húzni. Kicsit még mindig félek tõle, zuhanyozni akarok, nem azt, hogy újra vadállat legyen. Marjon, marhat, de ne kínzásból…
Nem akarok rá nézni, ezért háttal állok meg elõtte, mire õ testével présel az üveglapnak. Próbálom elnyomni magam a hideg üvegtõl, így meleg testéhez nyomódom. Akaratlanul is felnyögök, mikor fenekemmel ölébe helyezkedem, nagyot nyelek megérezve férfiasságát.

-Shigureh…-fordulok meg nevét nyögve, teljesen elcsábított közelsége. Mosolyogva lép közelebb, érezteti erejét velem, nem enged sehova egy centivel sem.

-Tartozom egy vallomással…-kezdek bele mondandómba. –Te elvetted a szüzességem, én elvettem a tiédet, becsapottnak éreztem magam, ahogy te is. Bánt a dolog, ha közömbösnek is látszom…-ujjait ajkamra nyomva hallgattat el.

-Ne beszélj annyit! –int csendre, miközben megmarkolva egyik lábam a derekához húzza. Megint fájdalmat okoz, ezért halkan felszisszenek. Úgy veszem észre, hogy ez tetszik leopárdjának, mivel egy kis mosolyt megenged magának. Ha nem is tudom, hogy mit hoz a holnap, vagy, hogy mi lesz velünk, annyit akkor is tudok, hogy vele akarok lenni, a karjaiban elaludni, mellette ébredni…egy napra halandó, törékeny asszony lenni…

Lassan csúszok végig hátammal az üvegajtón, õ csak nézi, hogy miért akarok a földre kerülni. Lassan feltérdelek, és kezembe fogom vizes férfiasságát. Hallhatóan belemordul az érintésbe. Nyelvem hegyével játszadozik, majd tövig fogadom be forró számba. Újra kicsúsztatom, majd megint be, egy darabig még ingerlõen játszadozom, majd kezemet kezdem el rajta ütemesen mozgatni, miközben alulról szám játszik megduzzadt golyócskáival. Én nem akarom õt megszadizni, de ma behízelgem magam a fenevadnak is. Azt az örömöt szánom neki, amitõl lecsillapszik. És, hogy mi lesz aztán velem és Shigureval? Magam sem tudom, csak annyit, hogy össze vagyok zavarodva, idõre van szükségem, mert nem tudok bízni benne.

Kis gésájaként játszadozom tovább büszkeségével, mert én ilyet is tudok. Attól még, hogy egy órája szûz voltam, az érzékiség bennem él, nem kell tapasztalat, hogy maradéktalanul kielégítsem. Egyre hangosabb morgásai arról árulkodnak, hogy jó úton járok. Megmarkolom duzzadt hímtagját és hol lassabban, hol gyorsabban mozgatom rajta ujjaim. Vadmacska tekintetem csábítóan csillogva tartom rajta, jó érzés látni, hogy munkám az élvezetbe taszítja õt. Újra számba fogadom õt, de közben kezemet is húzogatom rajta. Ebben az állapotában nem tud moccanni, hisz teste csak élvezkedni akar, legalább elfárad…remélem… Ezek után már nem kell sok neki, hogy hátra csapva fejét, hörögve élvezzen számba. Íze szétrobbanása döbbent rá, hogy mit csinálok megint. Hagytam, hogy újra elragadjon a hév, pedig nem is vámpír énem irányított. Köhögve kapom el fejem, fél szememmel látom, hogy aggódva nézi, mit tett velem, de én megnyugtatom, hogy semmi bajom.

-Jól vagyok, csak kicsit…-hát igen, megijedtem, hisz ez volt az elsõ ilyen élményem. Pár pillanat után visszahajolok, hogy megtisztogassam nyelvemmel minden cseppjétõl, hosszan nyalok rajta végig újra és újra. Felegyenesedve kinyitom a szám, hogy a csobogó víz hûsítse le nyelvem, majd becsukom és elpirulok. Tekintete testem nõies feleit nézegetik, mintha csak azt kérdezné, hogy „én mit tehetek érted?” Nem kéne úgy viselkednem, mint a párosodni vágyó állatok nõstény egyede, tudom, de olyan jó lenne, ha…

-Ne nézz így rám…zavarban vagyok…-fordulok el tõle. Tenyereimet az üvegfalra tapasztom, talán ki kéne mennem, de nem nagyon akarok. Vállam felett nézek vissza, hogy õ mit akar. Az eszem azt mondja, hogy meneküljek el ezzel a kevéske erõmmel, ami maradt, de ösztöneim azt súgják, várjam meg, hogy mit lép. Az egyik felem azt mondaná, hogy hagyj elmenni, mára ennyi elég volt, de a másik azt, hogy lépj csak mögém, kényeztess és tégy durván magadévá. Vajon milyen az, ha nem fogja vissza magát? Érezni akarom megint a testét, tudnia kell, tudnia kell!

-Tépj szét, marj belém, szeress szenvedélyesen…-megfordulva hozzá simulok -Kapj fel, ha akarsz, dobj be az ágyba, vagy vágj itt a csempéhez, nem érdekel…Vigaszra vágyom és vigaszt akarok adni…kívánlak…nagyon…-sóhajtom fülébe akadozva, mert kissé tartok attól, mi lesz, ha nem jól sülnek el a dolgok. Most nem vagyok szomjas, de vajon õ éhes? Mindenesetre a hálószobai kis ízelítõ a vad oldalából feltüzelt, meg akarom ismerni errõl az oldaláról is. Már félni sem félek, csak õrülten kívánom…Rádöbbenek, hogy ösztöneim miatt…

…elvesztem megint…

Az öntudatlanság édes fellege borítja be tudatom, nem látok, nem hallok, nem érzékelek semmit. Ködös tejfehérség vesz körül. Talán meghaltam? De áhh, nem. Nem haltam meg, mert az már ennyire nem fájna. Testem úgy lángol, mintha tüzes kemence akarna felemészteni. Hónapok óta nem jutottam vérhez, felemésztõdött minden tartalék energiám a buta makacsságomba és emberiességembe, hogy nem vagyok hajlandó megtámadni másokat, csak dolgozom és dolgozom, mintha attól bármi megoldódna. Szenvedõ testem szinte üvölt a vér hiánytól…ilyen érzés, ha meghalok? Fájdalmas nyögéseim töltik be a szobát, ahová Shigure vitt, de azok is kezdenek elhalni. Mint fuldokló keresem az utolsó lehetõséget, ami ebben a fiúban rejlik. Hol van, hová tûnt? Éreznem kell vérének ízét a számba vagy meghalok, megõrülök…Hiába dobálom magam, nem bírok felülni. Nem vagyok tisztában vámpír képességeimmel, sõt használni sem tudom õket, de most még embernek sem vagyok jó.

Hangok, léptek, újra itt van. Szívverésem felgyorsul, mikor megérzem azt a bódítóan kellemes illatot a levegõben. Vér…Félig még mindig öntudatlan vagyok, de azt nagyon is érzem, hogy ajkamat a legfinomabb nedû pirosítsa be. Kidugva nyelvem ízlelem meg azt a kis kevés mennyiséget. Szinte felrobban bennem az érzés, többet akarok ebbõl, de nem vagyok elég erõs hozzá, hogy megszerezzem. Kezdem megint elveszteni azt a csepp öntudatot, amit a szomjúságom csiholt fel bennem.

Ekkor hirtelen megérzem puha ajkait az enyémeken, majd az ízletes vért, ami szájából csurog át az enyémbe, végig a nyelvemen, a torkomon át, simogatva testem belülrõl és csillapítva valamelyest szenvedéseim. Hallom, ahogy kortyol, aztán megint csókban itat, én pedig nyelvemmel szerzem meg magamnak minden apró kis cseppjét édes nedvének. Életem, ne hagyj itt, szükségem van rád, hogy éljek! Miért hajolsz el? Nem mész sehová! Átölelem nyakát és ellentmondást nem tûrõen követelem magamnak ajkait. Érzem…még mindig érezni rajta a vér éltetõ ízét…Akarom, mindennél jobban! Bármit megtennék, hogy többet kaphassak belõle. Megadja magát a pillanatnak, és olyan szenvedéllyel csókol, mint eddig még soha. Ekkor hallom meg, hogy a pohár, amit eddig tartott a nedûvel, kicsúszott és apró szilánkokra tört szét. Az érzés bennem is széttörik, és rájövök, hogy ez nem helyes, de õ csak folytatja. Puha nyelve fel-le siklik nyakamon, alig van már bennem levegõ, hogy megszólaljak.

-Shigure…- hiába szólok hozzá, mit sem ér. Olyan, mintha ez a nyöszörgõ hang csak cirógatná fülét, felmorranva harap belém. Fáj, nem bírom, felsikítok, dühös vagyok. Itt a vége, ledobom magamról. –Hogy mertél megharapni?

-Nem én kezdtem. –válaszolja pimaszul, szemében tükrözõdik az a kajánság, amivel az engem is fogva tartott.

-Ez nem jogosít fel arra, hogy…hogy…-de nem engedi befejeznem a mondatot, a szavamba vág.

-De azért a vérem ízlett, nem? Vagy szerinted mitõl vagy most ilyen jó erõben?- a pohár…a vére…Mi van velem?

***

De hát…igaza van…A vére ízét még mindig a számban érzem, ez ad erõt. De nem kellett volna hirtelenkednem. Ez a hirtelen jött harag és stressz, minden erõmet elveszi. Már valóban haldokoltam, talán már nem is élnék, ha nem ad a vérébõl. De ez nem elég, kell, kell, kell, akarom! De ezt most, hogy mondjam meg neki? Úgy sem engedné. Ráadásul megint szédülök. Az ágy szélén ülök, le fogok esni…le fogok esni! De ekkor félájult testem a karjaiban köt ki. Olyan gyorsan kapott el, hogy szinte észre sem vettem. Óvatosan tesz le az ágyra, majd fölém hajol. Szólni akarok, de a szavak belém rekednek. Nyelek egyet, mikor átalakulás nélkül is meglátom állatias énjét. Olyan tüzet látok a szemébe, amitõl már szinte megrémülök. De…de még mindig akarom a vérét…Mit tegyek? Ujjai végig zongoráznak az oldalamon, mire én engedelmes „hangszerként” szólalok meg, sóhajtok fel.

-Kívánsz? –szólalok meg remegõ hangon, mire fülemhez hajolva válaszol.

-Ha azt mondom, hogy kívánlak, hagyod magad?- a kérdése után belenyal a fülembe, kezdem elveszíteni önmagam. Vámpír énem ûz a vesztembe, már ott tartok, hogy bármire hajlandó lennék csak, hogy ihassak belõle. Körmeimmel végig szántom meztelen hátát, mosolyog, tetszik neki. Úgy néz ki, hogy sokkal nyugodtabb, ha én is megérintem. Az ösztöneit amúgy sem tudnám megölni, talán, ha nemet mondok, utánam jön, és erõszakkal tesz magáévá. Ha nem is õ, akkor a benne lakozó vadállat. De ha hagyom magam, én is jól járhatok. Emberi érzéseim hevesen tiltakoznak, hisz ennyi éven át nem bíztam senkiben, nem adtam oda magam egyetlen férfinak sem, erre meg a vérért cserébe ma minden elvem odadobom? Mi lett belõlem? Egy vérszomjas szörnyeteg, akit kihasználnak, s õ is kihasznál másokat. Kérdõn pillant rám, bár látom rajta, hogy már magáénak tekint. Válaszolnom kéne…

-Ha…hagyom…-nyögöm ki végül nehezen, mire hátam alá nyúl, majd felültet. Még sosem kerültem ennyire közel senkihez sem, de aztán, mint egy filmszakadás, már csak a vérre gondolok.
Lassan megszabadít a felsõmtõl. Nyakamat kóstolgatja, miközben kicsatolja melltartómat, másik kezével pedig beletúr hajamba. Olyan közel a nyaka, annyira csábító, hogy már majdnem beleharapok, de ekkor megint az ágyon kötök ki. Tenyerébe fogja egyik keblem, majd ujjával kezd játszadozni vele, miközben végig szemeimbe nézve mosolyog rám. El akarok fordulni, hisz úgy érzem magam akár egy leterített vad, és ez nem tetszik, de õ nem engedi. Teljesen lehajol hozzám, szenvedéllyel csókol meg újra, és én érzem, hogy lassan már semmi sem marad rajtam. Mikor teljesen meztelen vagyok, megáll, és csak néz. Sokan mondták már rám, hogy páratlan a szépségem, hogy különlegesen gyönyörû vagyok, de azt hiszem, hogy így ruha nélkül sikerült õt teljesen megbabonáznom. Elõször nem érint meg, csak a levegõben simítja végig testem körvonalát, mintha csodálná munkáját, hisz õ vetkõztetett le.

-Shigure? –nézek fel rá, halkan sóhajtva. Ez volt az a pont, ahol enged ösztöneinek, és ledobva magáról a törölközõt rám nehezedik. Érzem, ahogy bõre az én bõrömet súrolja, majd egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik végig csókolva testem minden apró pontját.

-Neh…-súgom alig hallhatóan, mikor elveszik combjaim közt. Egy halk „de”-t hallok válaszul, majd megérzem ujjai gyengéd feszítését, nyelvét pedig táncolni magamban. Mindkét kezemmel a fejem alatti párnába marok, mellkasom egyre gyorsabban mozog, hisz kapkodom a levegõt. Ez a puha és kielégítõ érzés a gyönyör felé hajt. Néha halkan felmordul ficergésemre és nyögéseimre, de nem igazán zavarja, élvezettel kóstolgat tovább. Hirtelen tompa fájdalom hasít belém, amit ujjai okoznak, ekkor már õ is rájön titkomra…

-Te még soha…-mielõtt megkérdezhetné, megrázom fejemet. Ez olyan kínos, hisz õ már biztos…de nem akarom, hogy egy félénk kislánynak gondoljon. Durván lökök rajta egyet, mielõtt még az orgazmus szakadékába lökhetne. Kissé meglepetten támaszkodik meg az ágy végében, nem sok hiányzott, hogy leessen onnan. Hajam lágyan omlik combjaira, mikor ölébe hajolok, és ajkaim forróságába fogadom nagy büszkeségét. Nyelvem elõször csak körbe táncolja, barátkozom az érzéssel.

-Finom vagy…-nézek fel szemeibe, így is gondolom. Élvezem, hogy egy idõ után megérzem merevedésének egyre intenzívebb lüktetését. Igen, ezt én váltom ki belõle, és bár nincs sok tapasztalatom, de ez engem is felizgat. De azt sem tagadhatom, hogy még mindig a vérére gondolok, szemfogaim is megnõnek kissé, így akaratlanul is szembesülnie kell a fogak általi fájdalommal. Próbálom elnyomni teljes átalakulásom, az õ figyelmét pedig erõteljesebb szívó mozdulatokkal terelem el. Olyan megértõ és türelmes volt velem, pont olyan „emberi”, amilyen az étteremben is, de látom rajta, hogy belül szenved a vadtól, ami arra hajtja, hogy tegyen magáévá. Én is szomjazom már…kimondom hát…

-Gyere…-susogom, miközben egyre jobban dõlök hátra, õ pedig követ, majd utolérve csókol meg vadul. Combjaimat kissé megemeli, a következõ pillanatban pedig már csak azt érzem, hogy belém csusszan. Fáj. Jobban fáj, mint ahogy azt elõször gondoltam volna. Kiengedem hangomat, hangosan kiáltok fel.

Sss! –int csendre, de igaza van. A nehezén már túl vagyok, bennem van, egyek vagyunk. Úgy kitölt, olyan mélyen érzem, ez valami csodás…Mikor látja, hogy megszoktam, lassan ringatni kezdte csípõjét. A lassúság nem sokáig tartott, hisz bár az elején kissé még szûkös voltam neki, kezdtem ellazulni, õ pedig hamar begyorsít…vesztére…

Olyan közel van hozzám, hogy láttam az apró erecskéket a nyakában. Szemeim izzani kezdenek a vágytól, fogaim pedig már ajkaimat súrolják. Forró leheletem perzseli bõrét, nyelvem pedig lassan siklok végig a nagy „munkában” megfeszült nyakán. Nem bírom már tovább! Feláldoztam magam, az övé vagyok, jár a jutalom! Próbálom megállítani, lelökni valahogy magamról, de nagyon belelendült. Pont olyan, mint egy állat, azok is csak az ösztöneiknek élnek, õ is épp ilyen ösztönösen és durván tesz magáévá, bár…ahh…élvezem…

Egy kis idõ után talán már zavarni kezdi az állandó mardosásom, ezért lassulni kezd.

Kihasználom az alkalmat, és magam alá gyûröm. Fájdalmas tapasztalat, hogy ölébe ülve még mélyebbre hatol, de ez igazán kis ár ezekután. Belemarkol fenekembe és segít a mozgásban, miközben én nyakán játszadozom tovább. Nem bírom sokáig, ajkam közé veszem, és szívogatni kezdem a vékony bõrt. Milyen finom és puha a bõre…az a kellemesen enyhén sós íz feléleszti ízlelésem, és már többet akarok ennél. Szabadjára engedem magam, megnõtt fogaim pengeként sértik fel a puha húst, majd mélyednek el az egyik vékony kis erecskében. Ez számomra maga az orgazmus, merevedése és vérének íze együttesen a kéj poklába taszít. Ügyelek rá, hogy ne okozzak fájdalmat, olyan gyengéd vagyok, mintha csak puhán harapdálnám. Úgy érzem, hogy örökké így tudnék maradni. Shigure számomra olyan, mint a drog, kell, függök tõle, akarom…Mohón csapolom meg õt, szinte észre sem veszi, hisz olyan kába, mint amilyen én vagyok. Az élvezet ködös fátylat terített tudatunkra, mindketten szabadon élhetjük ki elfojtott vágyainkat. Nagyot nyögök, mikor megérzem szétáradni forróságát testemben, vérét pedig a számban. Hátra vetve fejem ülök fel, mosolyogva nézi remegésem, ami egyértelmûvé teszi, hogy abban a pillanatban én is követtem õt az élvezet mennyországába. Nyöszörögve heveredek mellé, miközben tisztulni kezd elmém. Még mindig hallom gyors szuszogását, orromba kúszik férfias illata, kezei pedig ölelésre húznának, akár szép is lehetne, de nem az…

Tudatosul bennem, hogy alig ismerem, szinte nem is beszéltünk még eddig, akkor is majdnem megöltük egymást, és én egy ilyen férfinek adtam oda legbecsesebb kincsem, amit többé vissza sem kaphatok. Nevelõszüleim sokat meséltek az emberi kapcsolatokról, a szerelemrõl, a kölcsönös érzésekrõl, és ez mind olyan távolinak tûnt. Ez a szomorú érzés úgy törik szét bennem, akár egy üveglap, aminek ezer apró szilánkja belülrõl szúr halálra.

Mit tettem? – kérdem magam elé nézve, felülve az ágyon, mire erõs szorítást érzek karomon. Az õ tudata is kitisztulni látszott, felfogta, hogy ittam belõle.

-Igen Kaori, mit tettél? – kérdezte ingerülten, mire magamhoz szorítva a takarót pattantam ki az ágyból.

- Kit érdekel pár csepp vér, miközben én egy olcsó kis lotyónak érzem magam?! – néztem rá vicsorogva.- Elvesztettem a szüzességem, egy olyan férfinek adtam magam, aki valószínûleg ezután meg akar ölni. Mit gondolsz, mégis, hogy érzem magam? –kiabálom. –A véredért hagytam magam elcsábulni, oda az emberiségem, most érzem, hogy mennyire vámpír vagyok. Szenvedély, sex, vér…pont, amilyen sosem akartam lenni.  Egyetlen egy jó szavad nem volt hozzám,egyszerûen csak élvezted a testem...–lehajtom fejem, mert akár a függõk, úgy én is akár most is visszabújnék az ágyába. Istenem, mennyire elveszett a lelkem, egy alakváltóval feküdtem össze a véréért… -Elmegyek.- jelentem ki, de õ megfogja a kezem, és az ágyra ránt. Leszorít, olyan erõs, hogy mozdulni sem tudok. Meg fog ölni? Vagy csak mondani akar valamit? Nem számít. Ha megöl, akkor legalább vége, ha elenged, akkor pedig elbujdosom messze, ahonnan nem juthatok újra az effajta droghoz, amit õ tud nekem nyújtani testével, de fõleg vérével…

Hamar vége lett a napnak, nekem talán túl hamar is. Még mindig nem tudtam, hogy mit kéne neki mondanom. Ráadásul görcsbe rándul a gyomrom, ha rá gondolok. Azóta érzem ezt, mióta elõször találkoztunk. Sosem bíztam meg senkiben, de ez valahogy más. Olyan rossz érzésem van, amit ha kéne, sem tudnék megmagyarázni, csak érzem és kész. Kicsit fáradtan törölgetem az asztalokat, majd pakolom fel a székeket rájuk. Még a konyhában hallani, ahogy a fiúk a tányérokat mossák, ezért én is húzom még az idõt, mert talán õ is bent van. Felmosom a padlót, de olyan lassúsággal, hogy azt már én unom. Még sosem volt ilyen tiszta az aljzat, szinte már látom is magam benne. Aztán hallok pár köszönõ hangot, mire én is visszaköszönök. Becsukódik az ajtó, és én biztosra veszem, hogy végre mindenki hazament. Az ajtó mögül bekukucskálok a konyhába, valóban nem volt bent senki. Kicsit megkönnyebbülök, mert ez azt jelenti, hogy legalább ma megúszom a kínos magyarázkodásokat. Miután elpakoltam mindent, feltûzöm a hajam egy laza copfba, felveszem az utcai cipõmet, leteszem a kötényem, felkapom a táskám és irány hazafelé.

Már épp bezárom az ajtót magam mögött és indulok, mikor valaki megszólít a sötétbõl.

-Kaori, beszélhetnék veled egy percre? – ekkor kilép õ a sötétségbõl, és meglátom, hogy Shigure az.

-Persze, de miért van rajtad napszemüveg éjjel kettõkor? – kérdezem meglepetten tõle.

-És mondd Kaori, te miért akartál megharapni? – szám elé kapom kezem a meglepetéstõl, hátrálni próbálok, de nem tudok szabadulni, követ.

-Én nem akartalak megharapni, én...nekem csak nagyon tetszel… - magyarázkodom, akár egy idióta. Hát igen, nagyon hihetõ a történet, fõleg, hogy két kezemen meg tudom számolni, hogy hány szót intézett eddig felém.

-Igen, nagyon tetszik a vérem, igaz vámpír kisasszony? Ha megnyugtat, mióta itt dolgozol, tudom, hogy az vagy, de egyszerûen utálom, ha ücsinek néz egy vérszívó, és kedvére lakmározna belõlem! Azt hittem, hogy még egy ideig dolgozhatok itt feltûnés nélkül, erre jössz te, és romba döntöd minden elképzelésem! – kiabál velem. Megint az a furcsa érzés fog el, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem puszta emberi lény.

-Mi vagy te Shigure? – kérdem tõle, mire elhajítja napszemüvegét. Erõsen ragadja meg vállam, úgy, hogy az már fáj. Szemembe néz, most látom csak, hogy olyan, mintha egy vadállattal néznék szembe. Meglepetéstõl és a rémülettõl felsikkantok, mire hirtelen ajkait érzem meg az enyémeken. Mit tehetnék? Úgy érzem, hogy az agyam kikapcsol és elfelejtem, hogy mi vagyok én és, hogy mi õ. Erõsen fog, tehetetlen vagyok, talán életemben elõször kicsit gyengének érzem magam. Ösztönösen hatolok át nyelvemmel ajkai közt, miközben érzem, hogy a szorítás kissé enyhül.

***

Aztán hirtelen felébredek és eljut tudatomig, hogyan beszélt velem az elõbb. A csókot egy hatalmas pofon szakítja félbe, amit én adok neki. Mivel hirtelen rántottam el magam tõle, nem figyeltem és felsértettem ajkait. Édes vérébõl nyelvemre is jutott. Akkor éreztem meg azt, amit még soha…Szemfogaimat rá villantva mosolyodtam el, gondoltam, kár is lenne hazudnom már.

-Mit képzelsz, kivel beszélsz? Vérszívó? Ha nem tûnt volna fel, én nem egy szúnyog vagyok, bár azok is jobb elbánásban részesülnek, mint én az elõbb. Te vagy az, aki nem bírta tovább tartani magát. Én egész életemben azért küzdök, hogy valaki más legyek, mint ami, de te ezt nem hagytad. Próbáltam nem figyelni rá, hogy te más vagy, mint a többi, de ez mostantól nem fog menni. Te rontottad el! – kiabálok rá. Érzem, ha tovább maradok, megtámadom, és talán egyikünk meghal. De én erõs vagyok, és bár vére akár a legnemesebb bor, mégis elmegyek. Egy szempillantás alatt tûnök el elõle vámpír gyorsaságomnak köszönhetõen.

Otthon már arra gondolok, hogy mi lesz ezután az életemmel. Kiderült a titkom, ráadásul pont egy alakváltó jött rá. A konyhába érve kitépem a hûtõ ajtaját, és elõveszem a kis kapszuláimat. Anyám vére van bennük. Nem a legtökéletesebb, de lecsillapít, míg el nem alszom. Teljesen elhagyott az erõm, fizikailag szenvedek. Semmi más nem jár a fejemben csak annak a fiúnak a vére és a csókja. Minek zavart össze mindent, miért kellett ez? Beszélnem kell vele, nem fogok elmenekülni…most nem…

A könyveket bújva hamar rátalálok az alakváltókról szóló cikkre. Értem már, hogy miért nem tudott magán annyira uralkodni. Telihold lesz, biztosan akkor fog átváltozni. Holnap nem lenne szerencsés találkozni vele, hisz az én erõm meg egyre fogyóban vér nélkül. Viszont az utána következõ napra megnyugszik kissé, akkor kell õt megkeresnem…

Így is lett. Másnapra betegszabadságot kértem mind az étteremben, mind a táncóráról. A rá következõ nap az étteremtõl nem messze vártam õt. Elég sötét volt, gyenge voltam, de vissza is fogtam energiáimat, hogy még véletlenül se vegyen észre. Folyton az járt a fejemben, hogy tegnap mit csinálhatott. Vajon ölt vagy csak otthon szenvedett? Felvillanó szemeim követik minden mozdulatát, mikor megállok pihenni egy-egy háztetõn. De nem is értem, hogy valójában miért teszem ezt. Megõrültem vagy mi? Õ nem vámpír, mint én, sõt…láthatólag gyûlöl is emiatt, de akkor is közelebb áll hozzám, mint egy ember. Õ is más, mint én. Nem bízom meg persze benne, nincs okom rá, de valami hozzá vonz, amióta csak megízleltem a vérét. Többet akarok belõle, többet az édes ízbõl.

Mikor beér a házba, várok. Körbe szaglászom, hogy van-e bent még valaki, de szerencsémre senki. Egyedül él. Ez így nagyszerû is, legalább csak rá kell koncentrálnom. Hosszú körmeimet feszítõ vas helyett használva nyitom ki a zárat és osonok beljebb. Ez a lakás tele van az õ illatával, így még nehezebb lesz kiszúrnia, hogy itt vagyok. Aztán villámként hasít belém egy rossz érzés. Õ is magányos…Úgy látszik, hogy az emberiség már csak ilyen gyarló. Kidobja magából a tökéletlent és megveti azokat, akik mások. De ma nem szánakozni jöttem, nem tudok parancsolni magamnak. Árnyékként suhanok át végig a szobákon, mikor halk csobogásra leszek figyelmes. Lassan indulok el a hang irányába. Sûrû gõzfelhõ jelzi az irányát, ami a fürdõszobából száll ki. Megérkezem a fürdõ ajtajához, és óvatosan bekukucskálok. A zuhany kabin teljesen behomályosodott a forró párától, csak egy férfi alakját lehet kivenni a gõz mögött. Hangosan csobog a víz, fülledt a levegõ, esélye sincs, hogy észrevegyen. Ujjaim az üveg falára tapadnak, miközben szemeimmel azt fürkészem, hogy mikor fordul felém Shigure. Körmeim halk koccanására végre felfigyelt és megfordult. Talán õ maga sem hitte el, hogy valaki áll a kabinon kívül. Kinyitotta az ajtót, így mindketten szembesülhettünk a másikkal. A víz még mindig folyt, de azt leszámítva semmit sem lehetett hallani, egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem. Láttam rajta, hogy állatias énje támadásra kész, de mégsem történt semmi. A szemkontaktusból szabadulva lassan lefelé pillantok, de talán én sem gondoltam bele, hogy egy zuhanyzás utáni férfivel állok szemben és, hogy mit láthatok. Vészjelzõként szólaltak meg bennem a „nézz máshova” szavak, mikor odapillantottam, ahová egy férfin pillantani lehet középtájon, ezért elkaptam a fejem. Kihasználva zavarodottságomat megragadta karjaimat és a falhoz nyomott. Minden olyan gyorsan történt, de lélekjelenlétemnek köszönhetõen meg tudtam kezét harapni, hogy végre elengedjen, sõt még vérhez is jutottam.

-Kaori, meghalni jöttél ide? – kérdezte tõlem idegesen, mikor vérzõ sebére nézett, ami hamar gyógyult.

-Nem. Én csak beszélni akartam volna veled és megpróbálni megérteni. Semmit sem tudok magamról, emberként élek, de te ítélkezel, és olyanokhoz hasonlítasz, akiket én nem ismerek. Nem vagyok olyan, mint a többi vámpír, még csak közöm sincs hozzájuk. Sosem akartam senkit sem bántani, téged sem, de a véred… - akaratlanul is megnyalom ajkaimat.

-Mi van a véremmel? Ízlik, mi? Meg akarsz csapolni, azért jöttél ide! – morgott rám.

-Nem! – vágom rá, majd elgondolkodom. – Azért is, de nem csak azért. Az ösztön bennem él, nem tagadom, de te… Megbántottál, nem volt igazad. Nem akarom miattad elveszteni a mostani életem, amiben valamennyire boldog vagyok. Azt sem akarom, hogy azt hidd, a te életedet akarom megzavarni. Nem ismersz, ahogy én sem téged. Egymásnak eshetünk, de akár meg is beszél…áhh…- szisszenek fel, mert megint a csempének préselõdöm. Hihetetlen ez a fiú, hogy meg sem hallgat. Nem vagyok vadállat, nem akarom õt bántani, de ha kikényszeríti, nem tehetek mást. Nem félek tõle, komolyan nézek szemeibe. Tekintetem vad, be nem hódoltságot tükröz, mert neki is tudnia kell, hogy bár megszorongathat, sosem fog felém kerekedni. Nem akarom megvárni, hogy bármi is történjen, ezért megrántom magam, hogy szabaduljak, de mivel csúszós a talaj, ezért megcsúszom, és magamra rántom õt is. Keményen érkezem a földre, minden sötétülni kezd. Túl gyenge vagyok vér nélkül, úgy fáj a fejem is. Meg fog ölni, ha elvesztem az eszméletemet? De nem tudok mit tenni, már nem látok és nem hallok semmit. Elájultam.

Reggel van, szinte még hajnal, de azt a szokásos kopogást már így 5-kor is lehet hallani. Hogy mi az? Körömcipõm most is a megszokott lassú tempóban koptatja a macskakövek nedves felületét. Tegnap este esett, minden csúszik, de én nem bánom. Magamba szívom a kellemes föld illatot, amit a záporok után mindig érezni lehet. Ilyenkor az ember azt képzeli a városban is, hogy vidéken van és az ágaskodó épületek helyett madarak, és fák köszönnek vissza rá. Szeretek korán elindulni itthonról, mert ilyenkor nem sokan vannak az utcán, nem lökdösnek, nem sürgetnek, úgy megyek és ott, ahol csak szeretnék. De ez a mai nap más, mint a többi, mert fáradt vagyok. Érzem, hogy a lélegzés is nehezemre esik és nem azért, mert beteg vagyok vagy álmos. Ez a fizikai fáradtság másból ered, az én sötét titkomból. Megállok egy kapualjban, hogy pihenhessek. Ki-be, ki-be, lélegzem, de a tüdõm mintha nem jutna oxigénhez. A szám kiszáradt, a testem remeg, vérre lenne szükségem…

Ilyenkor gyûlölöm magam. Egész kislány voltam, amikor elõször történt ez meg velem. Sosem felejtem el szüleim kétségbeesett arcát és azt a félelmet, ami akkor ült ki tekintetükben, amikor elõször mélyesztettem bele szemfogaim nevelõ anyám puha bõrébe. Ha emberként nevelkedsz, elkerülhetetlenek az emberi érzések és a tudat, hogy te valaki más vagy, az õrület határára taszít. Egy vámpír testbe bújtatott ember vagyok, aki próbál harcolni az ösztönei ellen, ha ez már testi erejére hat is. Minden hónap utolsó hétvégéjéig kell kibírnom. Szeretett nevelõ anyám ilyenkor látogat meg és ad a vérébõl. De sajnos mostanában ez már nem elég. Mindent beleadok a munkáimba, 200%-on dolgozom, és ezzel sokat veszítek erõmbõl is. De dolgozni muszáj, hogy segítsem õket. Most is épp a táncórára sietek. Már kora reggel kezdjük, hogy olyanok is tudjanak jönni, akik munka mellett egyébként nem érnek rá máskor, de szeretik a táncot. Kora délután fiatalabbakkal foglalkozom, hétvégente kisiskolás csoportnak is oktatok. És, ha ez nem lenne elég, ott van még az étterem is, ahol pincérnõként dolgozom pár napja. A tánc testileg fáraszt el, a pincérnõsködés pedig lelkileg. El sem gondolná az ember, hogy milyen vendégek is járnak oda. Hol a tészta nem tetszik, hol a bor, hol túl lassan viszem ki, hol pedig túl gyorsan. Mindenbe képesek belekötni, de persze a normális vendégek mindig meg vannak elégedve velem. A fõnökúr mondta is, hogy kiváló munkaerõ vagyok, csinos és ügyes egyszerre.  Próbálom kihozni a maximumot magamból, ha néha nehéz is.

Beérve a táncházba, azonnal az öltözõ felé vettem az irányt, aztán kezdõdhetett is a tánc. Reggelente elõször még egyedül gyakorlok. Szeretem „kitáncolni” magamból a feszültséget. Az óra alatt már sokkal visszafogottabb vagyok, ami kell is párosítva a türelemmel, hisz nem mindenki profi táncosnak születik. De a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük által válnak naggyá. Érezniük kell minden lépésben, hogy forr a vérük, hogy a testüket nem õk, hanem az ösztönök, a zene mozgatja. Együtt kell lélegezned a ritmussal és megtanítanod a szívednek, hogy az ütemekre dobbanjon. Akiben nem látom a tüzet, azt átadom másnak. Nem kell rögtön ügyesnek lennie, de nagyon kell akarnia. Ha nem akarja, én sem akarhatom helyette.

A délelõttöm kellemesen telik el a táncórával. Fáradt vagyok, de ez a fáradtság felfrissít szellemileg és ez a nap hátralévõ részében el is fog kelleni. Gyors tusolás és átöltözés után irány az étterem a délutáni mûszakra.

Szinte berobbanok a munkahelyemre, olyan vagyok ilyenkor, mintha a felhõk mögül a napsugár törne utat magának, szeretem feldobni az unalmas készülõdést a nyitásra. A pincérfiúk mindig olyan lelkesen és harsányan köszöntenek. Azt hiszem, hogy egy kicsit belém zúgtak, de õk még nagyon fiatalok, nem tudják, hogy mi az élet…és fõleg azt nem, hogy ki vagyok én…

Miután felvettem a köténykém, a konyhába mentem, ahol be szoktam segíteni a mosogatásba még nyitás elõtt a szakácsnak. Shigure-val nem olyan közvetlen a kapcsolatom, mint a többiekkel. Nem túl barátságos egy fazon, de azért én gyakran próbálkozom vele szóba elegyedni.

-Szia! Egy újabb fárasztó munkanap, nem igaz?

-Szia! Igen. – válaszolja nekem, de fel sem pillant rám. Nagyon bele van merülve a fõzésbe, ilyenkor átszellemülten csak a munkára koncentrál. De én megértem. Én is így vagyok a tánccal. Legtöbbször itt véget is ér a beszélgetésünk, de asztalfoglalás ide, elõre leadott rendelések oda, ma akkor sem hagyom magam és beszélgetni fogunk, vagy legalább is én majd beszélek.

-Képzeld csak, idefelé jövet a buszon hallottam, amint két nõ az étteremrõl beszélt és a fõztödet dicsérték. Már említettem a barátaimnak is, hogy egyszer el kéne jönniük ide enni, mert nagyon finomakat fõzöl. Ki kéne adnod egy szakácskönyvet vagy fõzhetnél egy tévés mûsorban is, vagy akár…- de nem mondhattam végig, mert belevágott a kezébe. Ez még sosem fordult elõ, lehet, hogy túl sokat beszéltem? De…jaj ne, vér!

Megint rám tör ez az érzés, ami reggel is. Érzem, hogy kiszárad a szám, hogy szívem egyre gyorsabban dobog, még az asztalban is meg kell támaszkodjam, mikor látom lecseppenni az elsõ vércseppet a padlóra. Igen, ez a vérszomj. Keresgélni kezd a fiókban kötszer után, de nekem ez kész rémálom. Mintha már hosszú órák óta azt nézném, hogy folyik az az édes, pirosló mennyország. Olyan ez, mint sivatagban a szomjazónak a kút, ellenállhatatlan csábítás, ami csak egy karnyújtásnyira van tõlem. Óh mennyire haragszom magamra, hogy ezt teszem, de közelíteni kezdek. Türelmetlenül nyalogatom ajkaimat, szinte már érzem az ízét a számban. Saját vérem is kibuggyan ajkamon. Nem figyeltem oda, hogy közben szemfogaim megnõttek és már csak arra várnak, hogy mélyen azokba a lüktetõ kis erecskékbe vágjam õket. A bódító illattól szinte transzba esem, már nem vagyok önmagam, csak a nyakára vágyom. Kezeim felcsúsznak mellkasára, és birtoklóan belemarkolok.

-Kaori? Mi van veled? – kérdezte meglepetten, de õ nem láthatta, hogy szemeimben ezer vulkán tüze ég és, hogy ajkaim azért remegnek, hogy megízlelhessem õt. Nyelvemmel kóstolom meg nyakát a válasz helyett, az egész testem beleborzong a tudatba, hogy hamarosan ihatok, de ekkor az egyik pincér lép be a helyiségbe. Ijedten lépek hátrébb, és a mosogató fölé hajolok.

-Csak a beosztást akartam megbeszélni, de visszajöhetek késõbb is. – mondta a fiú, közben el sem tudta képzelni, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy megzavart és nem leplezõdtem le. Inkább gondolja azt a kis szakácsunk, hogy perverz módon rá akartam nyomulni, mintsem hogy megtudja, hogy egy vámpírral áll szemben.

-Nem, nem…beszéljétek csak meg most, addig én felírom az enyémet odakint. – válaszoltam, aztán olyan gyorsan kisurrogtam, ahogy csak lehetett. Ezután túl gyorsan telt a munkaidõ, és én féltem, hogy mi lesz, ha számon kéri rajtam a történteket. Mit mondhatnék neki? Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután…