Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Moonlight-chan2015. 03. 08. 01:33:14#32590
Karakter: Ámon




- Még sosem... csókolt meg senki.  – nyögi ki édesen zavart arcocskával.

Meglepetést színlelek, de belül farkas vigyorral nézek rá. Naná, hogy még nem csókolták meg. Pedig milyen csábítóak ezek a halványrózsaszín ajkak.

- Hmm, annál édesebb lesz. – simítok végig az orrommal az arcán, beszívva a finom illatot, miközben a számmal egyenesen az ajkai felé haladva, s mikor elfordítja a fejét egy könnyed mozdulattal terelem vissza és csókolom meg. Finoman végignyalok a pici ajkakon, ízlelgetem, kóstolgatom, játszadozom egy csöppet, mielőtt módszeresen elkezdeném fölfalni a kicsikét.

Majdnem elvigyorodom mikor lecsukódnak a szemei a gyönyörtől és hamarosan viszonozni kezdi a csókot. Különös, de még az íze is olyan, mint a rózsa illata. Mintha még az ajkain is azt a friss csábítóan ártatlan illatot érezném.

A nyelvemmel incselkedve simítok az övére, hogy még jobban bevonjam a mi kis játékunkba, ami egyre jobban leköti az érzékeit. A teste szinte hullámzik alattam, egyszer-egyszer az enyémhez simul, felsóhajt, én meg erre fölé mászom, hogy mindenével hozzám érhessen. Még ekkor sem veszíti el a fonalat, nem bánja, sőt, még kapaszkodik is belém a kis édes.

A combomat az ágaskodó farkához nyomom, had nyögjön egy szépet. Kis kezével a hátamon tapogatózik, mire lassan véget vetve a csóknak elhúzódom tőle, de előtte még a fogaimmal is megharapom a száját, hogy igazán csábító cseresznyeszínt kapjon. Hmm… mennyei…

És még mindig zavarban van, pedig most már nem tagadhatja le, hogy nagyon is bejön neki, hogy egy idegen, nála sokkal nagyobb hatalmú lény rámászik és ő ki van neki szolgáltatva mindenestül.

Ettől a ténytől még én is begerjedek, főleg ha valaki olyan érzéki, mint Nobuhiko.

Akkor lássunk még valami szépet. A kezemmel lassan lefelé indulok, majd határozottan a farkára simítok és rámarkolok. Vigyázok az erőmmel, mégis úgy tartom, hogy érezze és érzi is, de még mennyire! Úgy remeg alattam, mint aki mindennél jobban várta már ezt. Lehet, hogy így van…

- Sokszor nyúltál már magadhoz, Nobuhiko? – kérdezem vigyorogva.

- K… kétszer. – vallja be szégyenlősen.

Csak? Hát az biztos, hogy… - Én többször fogok.

A köré font ujjaim megmozdulnak, egyenletes kínzó ritmussal kényeztetni kezdem.

 - Ahh, a francba...  – nyög fel kétségbeesetten, kicsit meglepetten, mintha nem erre számított volna. Se baj, lesz ez még jobb is csak nem tud még róla. Mindenesetre most nem szándékozom kielégületlenül hagyni a kicsikét, addig simogatom míg egy fél perc múlva már nem bírja tovább visszatartani a gyönyört és az kirobban belőle, úgy, mint mikor egy egész rekesznyi rózsaparfüm illata zsúfolódik be egyetlen elragadtatott pillanatba. Mámorító… ez az egyetlen szó ami eszembe jut, mert annyira gyönyörű, hogy szinte az is valószerűtlen, hogy tényleg ember. Pedig az…

És az íze is felejthetetlen – állapítom meg, miután elvezettel lenyaltam a hüvelykemről a rá cseppent nedvességet. Nobuhiko íze…

- Ez gyors volt. – villantok rá egy vigyort. Az arcán lévő színárnyalat egy ideje már a legmélyebb vörös és egy cseppet sem fakul. - Most menj, zuhanyozz le, utána alszol. – adom ki az utasítást egy rövid gondolkodás után. Igen ez lesz most a legjobb…  - Adok neked egy alsónadrágot, az kicsit nagy lesz rád. De a ma estét kibírod benne.

A több éjszakánkon meg nem lesz szükség arra, hogy takargassa magát. A fürdőszobába indul, s miután belépett az ajtón gonosz mosollyal nyalom meg az ajkaim. Nemsokára…

Az ágyon elterülve hallom meg a percekkel későbbi dörrenést. A hallásom éles így tisztán kiveszem, hogy ez bizony egy gyenge kis öklöcske volt, amint megismerkedett a fallal. Ejnye… Egy újabb másodperc után pedig már érzem is a vére illatát. Már meg sem lep, hogy a fémes aroma mellett egy halvány virágillat is megjelenik. Ez a kölyök nagyon különleges.

Mire kiér a fürdőből már előtte állok és egy gyors mustra után magamhoz húzom. A bőre kellemesen meleg és nyirkos a zuhanytól, de még mindig olyan csodásan hófehér, kivéve a szája, ami még mindig kicsit piros. Legszívesebben újra megharapdálnám és folytatnám, amit félbe hagytam, de türelemre intem magam. A gyümölcs sokkal édesebb lesz, ha hagyom kellően beérni.

- Tetszik ez a látvány, Nobuhiko. – mondom, de az összeszoruló ajkakon kívül semmi reakció. Ó hát morcosak vagyunk? Oldalra fordítom az állát, majd lehajolva beleharapok a nyakába, hogy felrázzam kicsit. Nem sértem fel a bőrét, szeretem, hogy ilyen hibátlan.

- Aludhatok? – szólal meg engedelmesen.

- Most már megengedem.

Azon nyomban be is mászik a hatalmas ágyba, én pedig követem és könnyedén a karomba húzom, körülölelem a testemmel, had szokja csak a helyzetet. Nem ellenkezik, csak hagyja, hogy azt tegyek vele amit akarok, de mielőtt még elszenderedne megszólalok. - Legközelebb ne sértsd fel a bőröd. Hiszen most még tökéletes. – simítok végig a kicsi, törékeny kezein - Jó éjszakát.

- Neked is…

A sötétben kajánul mosolyogva kivárom hogy elaludjon és már előre várom a reggelt is, amikor tudatosítja, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom, hanem nagyon is a valóság.

 

***

Nem mondom, csendes volt a kicsike. A lépései alig hallhatók és olyan óvatosan mozog a lakásban, hogy egyetlen reccsenést vagy koppanást sem hallani. Ez volt az egyik lehetőség amire számítottam amikor felkel, de nem avatkozom bele egyenlőre, mert élvezem. Ha a hallásom nem lenne emberfölötti, amivel még a szívverésének észvesztő rohanását is hallom, akkor talán megszökhetne előlem.

Amint csukódik a bejárati ajtó, felkelek az ágyból és az ablakhoz megyek. Két perccel később látom a sietve távozó törékeny alakját, ami most az én egyik ingembe van bújtatva és egy nadrágba. Pontosabban… csak a nadrágom felébe, mert a konyhapultom megtaláltam az ollót és úgy harminc centit a lábszárából.

Vigyorogva lesöpröm a bútorról a földre, majd kényelmes tempóban felöltözöm, aztán a hálóban szétnézve meg is találom amit keresek. A tárcáját. A nadrág zsebében lehetett így mikor az elporladt rajta ez a földre hullott. Kiveszem személyiét és leolvasom a címét róla.

Ha nem tudtam volna, hogy ez itt van, nem engedtem volna elszökni, mert bár egy szempillantás alatt ott teremhetek ahol csak akarok, de olyan helyre nem érkezhetem, amit még sohasem láttam. Így a lakásához legközelebbi ismerős helyre villantom magam, a sikátorba, ahol azt a férfit elkaptam a múltkor és őt is megpillantottam. Innen már elsétálok a lakásához és megjelenek a szemközti ház tornácán, ahonnan éppen belátok az ablakon, a következő pillanatban pedig már az apró konyhában állok.

Dübörgő szívverés… megállok a háló ajtajában és karba font kezekkel bámulom Nobuhikot, amint sebesen öltözik. Alsó…  zoknik…, majd lassan felkerül a nadrág is és előhúz a szekrényből egy ronda, garbós pulcsit is.

- Na, azt már nem, szépségem. – szólalok meg, mintha teljesen természetes lenne, hogy ott vagyok, és nekem az is, de persze Nobuhiko ijedten összerándul mielőtt hátranézne.

- Ámon…

- Eltakarnád előlem ezt a kívánatos nyakat? – termek előttem és simítok az említett részre, majd odahajolva az ajkaim közé fogom az ütőerét, ami valósággal pulzál a nyelvem alatt. Lassan végigívelek rajta a nyelvemmel, arra ösztönözve a vérét, hogy lassabban áramoljon az ereiben. – Nyugalom…

A kezei a mellkasomnak feszülnek, a fülemben hallom a ziháló lélegzetét, ami szép lassan csökken. A karomba kapom őt, a kezeimmel a combjait markolva tartom meg és felpakolom egy fiókos szekrényre, hogy szemtől szembe kerüljünk.

- Meg akartál lépni édes? – szegezem neki a kérdést, semmitmondó arccal.

- Nem! – kiáltja félve, majd egy pillanatra elpirul és megrázza a fejét. – Nem…

- Tényleg? – nocsak – Miért nem?

- Hisz itt vagy, nem igaz? – néz rám, az ujjaival közben a fiók peremét kaparássza – Nincs értelme elfutnom, úgyis megtalálsz.

Vigyorogva feljebb biccentem a fejét, majd a farzsebemből előkapom a tárcáját és felmutatom a személyiét. – Rajta volt a címed.

Ha nem vigyorognék már így is, attól az arckifejezéstől, ami megjelenik rajta, biztos, hogy nevetésben törnék ki. Hihetetlen! Oké, démon vagyok, de nem egy nyomkövető. Csak akkor tudnám folyton megtalálni, ha én lennék az a személy aki ténylegesen megrontja a lelkét, azt pedig most nem nagyon tervezem. Egyenlőre csak a testét akarom teljes mértékben birtokba venni.

- Nem értem. – sóhajt fel – Miért nem állítottál meg?  - néz fel rám zavartan, mert közben a kezeim le és fel csúszkálnak a térdéig.

- Mert úgy is elkaptalak és közben egész szórakoztató látványban volt részem. – meztelenül és lassan öltözve… - Mondd csak, vetkőzni mikor fogsz nekem?

Úgy elvörösödik, mint tegnap, miután kielégült és van egy-két tippen min járhat most a fejecskéje. Hát persze, hogy azon, hogy tegnap éjjel szégyentelenül nyögdécselve élvezett el a kezemben és nagyon, nagyon tetszett neki a dolog. Mi több, fogadni mernék, hogy nem bánna egy kis ismétlést sem.

- S… soha, én nem fogok olyasmit csinálni! – rázza a fejét és nem néz a szemembe.

- Tulajdonképpen, miért is szöktél haza? Mert azt már megmondtam, hogy velem maradsz.

- A ruháimért és a személyes dolgaim…

- Pedig azt terveztem, hogy miután szétszakadtak a ruháid, meztelenül is járhatsz. – sóhajtom, majd a tágra nyílt szemein mosolyogva közelebb hajolok egy futó csókra, amit majdhogynem mozdulatlan dermedtséggel tűr – Érdekes lenne nem? Pont, mint mikor Lucifer itt járt és az általa megrontott halandók, elveiket és szégyenüket félredobva bujálkodtak mindenhol és mindenkivel. Téged nem adlak senkinek, nyugi.

Fészkelődni kezd, de nem mozdulok a térdei közül így végül kénytelen a szemembe nézni. A pillantása könyörgő, gyötrődő és gyönyörű sebezhetőség csillog bennük. Egy feneketlen kút melyben tátong egy bizonyos üresség, mégis, van ott valami…

- Kérlek engedd, hogy elvigyem a ruháim! – könyörög esdeklő arccal – Vagy… inkább a halál, de nem fogok meztelenül sétálgatni sem előtted Ámon, sem az utcán. Ez undorító… Kérlek! Ezt az egyet engedd meg…

- Elég már, megfájdul a fejem a sok „kérlek”-től. – mordulok rá kissé ingerülten – Akkor fogsz meztelenül járni, amikor én úgy akarom, ha nekem úgy tetszik. – világosítom fel, ha elfelejtette volna, hogy ő az enyém. – Amúgy meg… miért öljelek meg, ha azzal csak szívességet teszek neked? Várod már hogy vége legyen az életednek, kicsi halandó?

Könnyes szemekkel megrázza a fejét és makacsul összepréseli a remegő ajkait, de már úgy is láttam. – Már nem akarok meghalni. – suttogja.

Felhúzom a szemöldököm, ez egyre jobb lesz. – Na ne mond! A tegnapi kis élvezkedés máris visszahozta az életkedved?

Elvörösödik ugyan, de ugyanolyan komor szomorússággal ingatja meg a fejét. – Nem számít, úgy is azt teszel velem amit csak akarsz, úgy sem érdekel téged, hogy mit mondok vagy mit teszek. Ha nem tetszik, megölsz, ha hagyom, akkor bántasz, ha engedelmeskedek, összetörsz. – suttogja – Akkor nem mindegy, hogy most halok meg, vagy várjam minden nap, mikor támad kedved gyilkolászni?

Összehúzom a szemem, a kicsikének hogy megeredt a nyelve hirtelen. Talán ki kéne fárasztanom egy kicsit és valószínűleg meg is tenném, ha ekkor nem fedezek fel valami újat: nem érzek rózsaillatot. Nem érzek egy apró fuvallatot sem az édes aromából, ami miatt felfigyeltem rá és amit eddig minden percben éreztem. Vajon mi lehet az oka? Miért pont most? Ha az a testéből párolog ki, akkor most is éreznem kellene, nem?

- Nem áll jól neked ez a szerep Nobuhiko. – mondom percekkel később – A mártíromságot tartogasd az apácáknak, nem hozzád való.

- Én nem is…

- Ne vitázz velem kölyök! – villantok rá egy kissé bosszús pillantást, mire elhallgat és csendben figyel – Jóval többet éltem mint te, tudom milyen egy mártír. Még hogy élni akarsz? Ne nevettess! – horkantok fel – Egy hullában több életet fedeznék fel, mint benned most. – vágom hozzá könyörtelenül, de ez a színtiszta igazság. Viszont… - Csak hasonlítsd össze magad a mostani és a tegnap esti éneddel. – vált a hangom hipnotikus, csábítóan doromboló hangszínre – Szerintem tegnap sokkal élőbb voltál, mint bármikor. Kivirágoztál, a tested megfeszült a vágyakozástól az élet gyönyöre után, amit tőlem akartál megkapni. – súgom a nyakába, a forró leheletemmel cirógatva a lúdbőrössé vált puhaságot, miközben a kezeim a combjai tövét simogatják. – Olyan szép voltál úgy, ragyogó, csalogató, mint a tiltott gyümölcs, ami hirtelen túl közel került. Igaz…?

Belecsókolok a bőrébe, finoman megszívva az nyaka hajlatát mire édesen felnyög, az ujjai rátalálna a hajamra és megmarkolják a fekete tincseim.

- Igen… - suttogja, mintha nem is itt járna.

Elmosolyodom, majd lassan elhajolok a nyakától, finoman lefejtem az ujjait hajamról és ellépek a még kába testétől, de csak egy lépésre. – Tartozol nekem egy nadrággal. – mosolygok kajánul, célozva arra amit szétvágott, majd gonoszul a rajta lévőre pillantok – Vesd le!



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 03. 08. 01:35:16


Jack Black2015. 02. 25. 21:06:54#32551
Karakter: Nobuhiko Kawa



  -Még hozzád sem nyúltam. -Szól rám. -Akkor meg mit nyavalyogsz? 

- Ne-ne csináld ezt velem, kérlek! -Szipogom halkna, igyekszem össze húzni a testemet és elfordulni, de nem engedi.

- Csak nem attól félsz, hogy még tetszene is? -Közel hajol és rám vigyorog. Még hogy tetszene... Biztos, hogy azt is ilyen szadista állat módjára művelné... 


Undorító nyelvével lenyal egy könnycseppet arcomról. Nyelve nyomán érdekes bizsergést érzek, amilyet még sohasem azelőtt. Fejemet elrántom amennyire csak lehetséges. Minden erőmmel próbálok menekülni, és tudatni vele, mennyire nem élvezem. Sárga szemeibe bámulok, melyek vadul csillognak. Milyen csábító szempár... Túl csábító egy ilyen vadállatnak.

- Én… én a nőket szeretem… -Igyekszem eltolni magamtól, de nem megy. Ő túl erős hozzám.

Csípőmet közrefogva egyenesedik föl, pillantása égeti testem minden porcikáját. Ne bámulj már! Szemét!

 - És hány nőt dugtál már meg Casanova? -Kérdésére mégjobban elvörösödöm. Soha, senki előtt nem voltam még ennyire zavarban... Soha, egyetlen lánnyal sem létesítettem szexuális kapcsolatot... 
Nem is volt lehetőségem. Vajon mit tenne, ha megtudná, semmiféle testi érintkezésem nem volt? Ajkaim sem értek soha másokéhoz... Ő pedig egyszer csak jön, és leszaggatja rólam a ruhát... Máshogy képzeltem el az elsőt...

- Akkor ezt túl is tárgyaltuk picinyem. Ideje megszabadulni ettől. -Arcára szemét vigyor ül ki, keze pedig az alsómra csusszan. Szívem nagyot dobban mikor megérzem, hirtelen kapom oda kezeimet.

-Nee...-Nyekergem erőtlenül, s megtört tekintettel figyelem azt a gusztustalan vigyort. Egyszer nagyon megbánod ezt, Ámon!

Csuklóját szorongatva igyekszem vissza tartani őt az alsóm eltávolításának lehetőségétől, de ő láthatóan nagyon élvezi a helyzetet.
Ujjaival össze csippentve az alsómat felszakítja a combomon, mire rögtön össze fogom kezeimmel. Szinte azonnal teszi meg ugyan ezt a másik oldalon is, én pedig csak alsóm foszlányait próbálom hajthatatlanul össze fogni. Remegő kezeimmel takarom a takarhatót, de hiába... 

- Könyörgöm, kegyelmezz! Nem sértelek meg többé… -Zokogom már erőtlenül, és továbbra is takarom ágyékomat, hátha mégis meggondolja magát... Hátha.

- Ez nem így működik szépségem. – Cirógatja meg az arcom, érintésében most először érzek valami gyengédet, és ez ellenkező esetben még kedvemre való is lenne.  – A kimondott szavakért fizetni kell.

-De én... 

Meg sem várja hogy befejezzem, megragadja a karjaimat, és a két csuklómat összefoga szorítja le. Eltávolítja a maradék alsó cafatot, majd kajánul elmosolyodik.

Elcsukló hangot hallatva adom fel végül. Semmi nincs már, amit tehetnék. Mindig is ez volt. Valahányszor kiálltam magamért, megbántam. Elvertek, megaláztak, bántottak. 
Ő sem más, mint azok akik itt a földön rontják a levegőt. Önző, kegyetlen és ahol csak tud, ott fájdalmat okoz. Nem sok olyan dolgot tudok felsorolni, ami megalázóbb lehetne ennél a mostani helyzetnél... 
Miért élvezi ha sírni lát? Ha látja, és érzi, hogy fáj? Ha eltiporhat, ha addig gyötörhet, ameddig végleg fel nem adom? Biztosan ez a célja. Elmenni addig, hogy az élet már csak hálni járjon belém, és akkor majd végezni velem. Amikor már arra sem leszek jó, hogy legyen kit szavakkal sebezni. Szemeim össze szorítom, tudván, nincsen semmi amit tehetnék.

- Micsoda gyönyörű test…-Sóhajtja, ismét valami ocsmány mosolyt visel arcán. Hófehér bőrét látom magam előtt, mikor végig simít nyakamtól a térdemig. Lélegzetem elakad, és az egész testem megremeg. Miért teszed ezt velem, Ámon? 
Rettegek tőle, és nem akarom hogy hozzám érjen, de testem akaratlanul is reagál érintésére... Erről nme tehetek...

Elengedi a karjaimat végre, majd melélm dől. Igyekszem lábaimat felhúzni, de egyik lábát átdobja enyéimen, ezzel megakadályozva tervemet. 

Kinyitom a szemeimet, és kissé megijedek, mikor látom, hogy arca sokkal közelebb került hozzám, mint eddig volt. Ajkait egy hihetetlenül csábító mosolyra húzza. Létezhet halandó, aki ennek ellenállni tud? Ajkai oly' kívánatosak lesznek számomra hirtelen, hogy nem is tudom mi a nagyobb bennem. A félelem, vagy a meglepettség. 

-Meg csókoltak már Nobuhiko? -Hangja mint a tenger hullámai... Lassan magával ránt, elbódít... Ha így éreznék mióta ismerem...

Józan eszem figyelmeztet, hogy meg akar téveszteni engem, de túl késő. Iszonyúan csábítónak és vonzónak találom most őt. A hangjába szinte beleborzongok. – És csók alatt valódi, szenvedélyes, égető csókot értek. Nem kislányok csókocskáit, hanem olyat, amitől kis híján felállt a farkad és elélveztél? -Szavait lassan ejti ki, kezét pedig hasamra simítja, mire reflexből behúzom azt. Kezét lassacskán lefelé csúsztatja, amit két oknál fogva hagyok; 1, úgy sem tudok mit tenni és 2, érintése és szavai ködként borulak elmémre. -Mesélj csak nekem szépem… mit csinálsz magaddal a magányos perceidben?

Teljesen zavarba jövök édes mégis keserű szavaitól. 

-Még sosem... csókolt meg senki. -Nyögöm ki nehezen, mire kissé meglepettnek látom. Mindent el akar rontani... Ő ezzel csak nyerhet, az pedig, hogy én mennyit veszítek, és milyen további lelki sérüléseket szenvedek, nem érdekli.

-Hmm, annál édesebb lesz. -Böki meg orrával arcomat, mire kissé oldalra döntöm fejemet. Kezével államnál fogva vissza húzza, és mire feleszmélek, már ajkai az enyémekre is simulnak.

Előszőr csak lassan nyelvét vezeti rajta végig, majd sikeresen befurakodik közéjük. Bele sem merek gondolni, mit kapnék, ha nem engedném neki... 

Automatikusan hunyom le a szemeimet ahogy a puha ajkak kényeztetnek. Nyelve végig simít az enyémen, és ez viszonzásra ösztönöz. Ahogy egyre inkább belemerülök a csókjába, bele is feletkezem mindenbe. Olyan szenvedélyes, és olyan kellemes...

Kezemet a hátára csúsztatom mikor felém emelkedik és megmarkolom rajta a pólót.
Sosem gondoltam, hogy valaha valaki képes lesz velem megtenni, hogy egy puszta csókkal bíztassa egyre élénkebb merevedésemet. De... mégis hogyan? Hogy képes erre, amikor az előbb még annyira rettegtem? 

Ajkait szépen lassan elhúzza az enyémektől, de előtte még fogával meghúzza alsó ajkamat.
Kipirult arccal, zavartan nézem őt, és észre sem veszem, hogy kezem még mindig nem enged pólója szorításán.  Kezét ágyékomra simítja, és akkor megérzem magamon meleg érintését...

A testem megremeg, akaratlanul is felsóhajtok. Szélesen elmosolyodik és körém fonja nagy tenyerét. 
-Sokszor nyúltál már magadhoz, Nobuhiko? -Jót szórakozik látványomon, én pedig már azt sem tudom hová nézzek. Miért kell ennyire zavarban lennem? 

-K..kétszer. -Vallom be, és kissé szégyenlem magam miatta, bár fogalmam sincs, hogy miért. 

-Én többször fogok. -Kacag halkan, majd keze hirtelen megmozdul rajtam. 

-Ahh, a francba... -Nyögök fel abban a pillanatban, és össze szorítom ajkaimat. Tehetetlenül fekszem ott az ágyon, és tagadhatatlanul élvezem Ámon érintését. Övön aluli dolog, amit most velem tesz... Elcsábít, ami ellen mit sem tehetek...

Folyamatos mozgást végez rajtam kezével, és nem is telik bele sok időbe, a gyönyör meglepetés szerűen söpör végig rajtam, az egész testem lángol. Össze rándulok kissé és több nyögés is elhagyja a szám. Ámon arcán elégedettséget látok.

Elenged, majd nyelvét végig vezeti mutató ujján.
-Ez gyors volt. -Vigyorog rám kajánul. Csak lihegve fekszem alatta, talán fogalmam sincs, mennyire piros is vagyok valójában. Nem hiszem el, hogy tényleg megtette... Megszólalnék, de nem merek. Attól tartok, ha mondok valamit, ismét én húzom a rövidebbet. Neki pedig hiába mondanék akkor már bármit. Csak egy könyörtelen démon, aki nem ismer kegyelmet.

-Most menj, zuhanyozz le, utána alszol. -Jelenti ki. -Adok neked egy alsónadrágot, ám az kicsit nagy lesz rád. De a ma estét kibírod benne. -Csak bólintok, majd miután megmutatja a fürdőt, be is megyek és le is tusolok. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, miként alázott meg. 
Szánalmas vagyok. Úgy rángat ahogy akar, azt tesz velem amit akar, RENDELKEZIK AZ ÉLETEM FELETT! És én mit tudok tenni ez ellen? semmit. SEMMIT! S.E.M.M.I.T.! 
És miért nem?
Mert egy senki vagyok. Mindig is az voltam, és az is maradok, ameddig csak élek! 

A falba verek egyet ököllel, és némán tűröm ahogy a könnycseppek lefolynak az arcomon. A zuhany víz úgy is lemossa őket... Ahogy a vért is, ami kezemből folyik ki. Bár nem vészesen repedt fel az öklöm, mégis nagyon csípi a forró víz. 

Elzárom a vizet, megtörülközöm, és felveszem az alsót. Tényleg nagy rám. Eléggé nagy... 
Mély levegőt véve hagyom el a fürdőszobát. A szobában állva vár, majd ahogy elé érek magához húz. 

-Tetszik ez a látvány, Nobuhiko. -Állkapcsom megfeszül, államat leszegem. Nem mondhatok rá semmit, prdig tudnék. Csak az engedélyre várok, hogy lefeküdhessek végre. Persze ez sem lehet ilyen egyszerű. A hajamba túr és belemarkolva húzza oldalra a fejem. Beleharap a nyakamba, majd beleszív egyet, mire halkan felnyögök.

-Aludhatok? -Szólalok meg végül de csak halkan.

-Mostmár megengedem. -Bólint, én ped bemászok az ágyba. Követi példám, és szorosan magához húz. 
Hagyom neki, mert ez most így nem is olyan rossz.

-Legközelebb ne sértsd fel a bőröd. Hiszen most még tökéletes. -Simít végig a kezemen, és birtoklón körülölel. -Jó éjszakát.

-Neked is. -Suttogom, és persze semmit sem sikerül aludnom egész éjjel.

 


Moonlight-chan2015. 02. 05. 21:49:19#32422
Karakter: Ámon




Reszketegen bólint, alig mer megmozdulni, de most pont jó helyen van. Az arcomat érintik a puha tincsei, sötétbarnák, majdnem feketék.

- Bennem nincsen semmi különleges. – motyogja.

Hát persze… - Tudom, hogy most azt gondolod, ha nem találok benned semmi különlegeset, majd elengedlek. – húzom kegyetlen mosolyra az ajkaim, élvezve ezt a kis játékot, amelyben lerombolhatom a reményeit - De nagyon tévedsz. Maximum megöllek... De elengedni? Ugyan már. – annak semmi értelme nem lenne. Úgy is meg akart halni, akkor pedig már inkább én veszem majd el a fölöslegessé vált éveit, ahelyett, hogy elpazarolná egy sikátor betonján szétlapulva.

Az ujjaimmal kíváncsian simítok végig a mellkasán, mire az gyorsabban kezd emelkedni és süllyedni. Érzem, hogy az izgalmam egyre inkább feléled a félelmétől és attól, hogy ilyen szépséget tartok sarokba szorítva és csak ki kell csomagolnom a ronda gönceiből, hogy felfalhassam. Nagyon nagy a kísértés és az csak még izgatottabbá tesz, hogy nem is kell megpróbálnom ellenállni ennek a kísértésnek. A szemeibe nézve szinte látom a fejében egymást kergető rémült gondolatokat, annyira koncentrál rájuk, annyira próbál valamit kitalálni, hogy mit tehetne, hogyan menekülhetne el, hogy szinte hallom minden egyes gondolatát.

- Nem mindenre vagyok képes, azért mert démon vagyok, de én a helyedben visszafognám a gondolataimat. – vigyorgok rá pár perc csendes hallgatózás után, miután felfedeztem valami nagyon érdekeset.

Ellököm magam a faltól és hagyok neki egy kis helyet, de továbbra is úgy vizslatom, mint a ragadozó a csapdába került prédáját. Hmm… ez az, csak rémülj meg még jobban szépségem és tagadd le azt amire gondoltál.

- Látod a gondolataim?  - nyekergi tágra nyílt szemekkel.

- Néha, amikor nyitott elmével gondolkodsz... Ez bonyolult neked. 

- Figyelj... – kezdi, esetlenül nyugodt maszkot próbálva magára húzni - Egyébként Nobuhiko vagyok, és én… szóval hetero vagyok.

- Hetero, mi? – nevetek, komolyan jól szórakozva. Ez szerinte kellene, hogy engem érdekeljen? - Majd megszokod. Egyébként is, gyanítom, fogalmad sincs milyen, ha egy férfi ér hozzád. Nem a kisfiúk, akikkel valószínűleg eddig esetlenkedtél, hanem egy kemény, nagy és határozott férfi.

Visszafogva az erőm, hogy ne szakítsa át a falat, nekilököm, majd egy szempillantás alatt előtte termek és hozzápréselem a csípőm a hasához, így már pontosan érezheti, hogy mennyire csigázott fel az édes kis mentegetőzésével. A válasz pedig: nagyon.

Először az jutott eszembe hogy húzom kicsit az agyát, feszegetem a határait, hogy mikor akad ki végleg, de mikor szűziesen elvörösödve beharapja az ajkait, kis híján felhördülök az erotikus látványtól.

Ó, szépségem! Ezt kár volt, ha komolyan le akarsz beszélni magadról!

- Kérlek... – nyöszörgi félénken, mikor az ingjét kirántva a nadrágjából, alá csúsztatom a kezem. Szaténos meleg bőr…

- Ugyan már. Ez még csak a kezdet. – kuncogok, kegyetlenül élvezem a helyzetet - Ámon vagyok, halandó. Vedd jó néven a figyelmeztetésem, és ne szegülj ellen nekem, mert az alvilág ereje túlszárnyalja mind a föld, s mind az ég erejét. – asszem ez volt a hivatalos definíció, amit a démoni megrontók suttognak a kiválasztottak fülébe. Én ugyan nem vagyok az, de egy halandó megrontása nem fog nehézséget okozni.

Nobuhikot láthatóan igen csak szórakoztatja, mert még el is mosolyodik a kis édes. Fura, pedig az előbb még eléggé be volt rezelve, hogy a nagy csúnya démon megerőszakolja. Nem is fél ő annyira, mint amennyire el akarja hitetni magával.

Érdeklődve, méregetve ellépek tőle, bár kétlem, hogy az emberfeletti bátorság lenne a különlegessége. Nem, ahhoz nem mutatott eleget, de attól még kíváncsivá tett.

- Simán hívhatnám a rendőrséget!  

- Csak tessék. – vállat vonok és felkapva egy telefont a kezébe nyomom - Már ha mered. – provokálom tovább - Ijesztő lehet, hogy én rendelkezem az életeddel.

Egy pillanat alatt sápad el, de ahelyett, hogy csendben kushadna a rettegéstől görcsbe rándult végtagjaival, szép szemeit elönti a méreg és kifakad. - Te szemét! – ütni kezdi a mellkasomat, apró kis öklei semmi kárt nem tesznek bennem, csupán halvány bizsergés jelzi, hogy valaki hozzám ért, de semmi különös és ez őt még jobban dühíti.

- Elég furcsa vagy... 

- Ezt hogy érted? – kerekednek el a szemei és abbahagyja a fölösleges próbálkozást.

- Egyik pillanatban teljesen nyugodt vagy, a másikban pedig reszketsz, félsz.

- Csak nem bírom a buzikat! – morog felém villogó szemecskékkel.

Felkapom a fejem és hidegen rámosolygok mielőtt megragadnám a karját és egy jól irányzott perdítéssel az ágyra lököm. Mire felfogja hol van, már fölötte is térdelek és nem engedem, hogy elhúzódjon tőlem. Ijedt arcát látva, kéjes morgás tör fel a mellkasomból, valósággal eláraszt az izgalom amikor menekülni próbál, de semmi esélye. Ijesszünk rá még egy kicsit, csak hogy megtanulja a leckét…

- Ki  vagy te, hogy sértegess engem? Majd én megmutatom, hogy az a buzi mire képes veled. – sziszegem felé, bár a saját ostobaságával és az emberi sértéseivel nem igen akasztana ki, de maga ellen hívta ki a sorsot, mikor megpróbált keménykedni.

Egyetlen mozdulattal letépem róla a fehér inget és elhajítom, a bőre szinte csak egy apró árnyalattal tér el a ruhadarabtól, ami szakadtan hever a szőnyegen. Elvigyorodom, s a kezemet meg sem mozdítva eresztem ki az erőmet, hogy az bomlassza porrá azt az otromba nadrágot róla, hogy csak egy szolid alsó maradjon a remegő kis testén.

Az arcán könnyek csorognak végig, szerintem már megbánta az elhamarkodott kitörését és megtanulta, hogy nem érdemes packázni velem, pedig még le sem vetkőztettem teljesen.

- Könyörgöm, állj! S... Sajnálom! Kérlek... – szipogja nyöszörgő hangon - Adj kérlek kegyelmet.

- Még hozzád sem nyúltam. – világítok rá erre az egyszerű tényre – Akkor meg mit nyavalyogsz?

- Ne-ne csináld ezt velem, kérlek! – szipogja, próbálja összehúzni magát, de nem engedem, hogy oldalra forduljon.

- Csak nem attól félsz, hogy még tetszene is? – vigyorgok rá, egészen közel hajolva. A nyelvem hegyével lekanyarítok egy sós könnycseppet az arcára, amit egész a szája sarkáig követek.

Úgy rántja el a fejét, mintha magégettem volna és rémült szemecskékkel mered az én vadul csillogó sárga szemeimbe.

- Én… én a nőket szeretem… - próbál eltolni, mindhiába.

Felegyenesedem, a csípőjét közrefogva térdelek fölötte, újra végignézve a vékonyka testen, sápadt, szatén tapintású bőrén és az apró halovány mellbimbókon. - És hány nőt dugtál már meg Casanova?

Erre ha lehetséges ilyesmi a nyakáig elvörösödik, még a mellkasára is átterjed az izgató szín. Nevetve nézek rá, mert a válasz teljesen egyértelmű. Ez az emberke olyan szűz, mint a frissen hullott hó, ráadásul még azt sem vallja be, hogy „megmozgatja a fantáziáját” ha fölé magasodom.

- Akkor ezt túl is tárgyaltuk picinyem. Ideje megszabadulni ettől. – nyúlok vigyorogva az alsójához, mire azonnal odakapja a kezét és két kézzel szorítja a derékrészét.

- Nee…

Egyszerűen elporlaszthatnám az anyagot, de akkor hová lenne a szórakozás, márpedig borzasztóan élvezem, hogy azt hiszi a csuklómat szorongatva majd meggátolhat bármiben is. Az ujjaim közé csippentem a kék anyagot és mintha papírból lenne végigszakítom a combján, majd mikor odakapja a kezét, hogy összefogja a másik lábánál is hasonlóan járok el.

- Könyörgöm, kegyelmezz! Nem sértelek meg többé… - zokogja az alsója maradványait szorítva az ágyéka elé, hogy legalább azt eltakarja.

- Ez nem így működik szépségem. – cirógatom meg az arcát, már-már gyengéden, kiélvezve a selymes bőrét – A kimondott szavakért fizetni kell.

- De én…

Nem várom meg mit akart mondani, inkább oda fordítom a figyelmem ami igazán érdekel, amit még mindig takargat előlem. Pedig nem kellene szégyenlősködnie, nem panaszkodhat erre a pompás testre, amin egyetlen hiba, egyetlen sérült bőrfelület sincs. Ember létére még nem gyűjtött be egyetlen heget, horzsolást sem aminek nyoma maradt volna, az egész teste olyan, mint egy porcelánból öntött szobor, amit mágiával életre keltettek.

A karjaira markolok és elhúzom az ágyékától, de nagyon nem akarja. Mikor megvan, egy kezembe összefogom mindkét vékony csuklóját és lesöpröm róla az utolsó ruhacafatok is.

Elmosolyodom, Nobuhiko pedig valami elcsukló hangot hallat miközben megpróbálja felhúzni a térdeit, esélytelenül, majd mikor erre ő is rájön egyszerűen csak elernyed alattam. Egy pillanatra azt hiszem, hogy elvesztette az eszméletét, de az arcára pillantva látom, hogy összeszorította a szemeit. Néha egy-egy könnycsepp még mindig legördül a halántékán, de teljesen elcsendesül, mintha belenyugodott volna, hogy úgy is azt teszek vele amit csak akarok.

- Micsoda gyönyörű test… - sóhajtom érzéki mosollyal végigsimítva a nyakától a térdéig.

Elakad a lélegzete és megremeg.

Elégedetten nyugtázom a reakcióját, bár még mindig rejtély, hogy ez a félelem, vagy az ébredező vágy miatt történt, de hamar ki fogom deríteni.

Elengedem a karjait, majd a lábai fölül is elmozdulok és könnyedén mellé heveredem, hogy jobban hozzáférjek és csak az egyik lábamat vetem át az övéin mikor felhúzná. Olyan szép, és ez az illat valósággal elbódít. Semmi mást nem érzek csak a rózsa átható, friss illatát, mégsem tartom fullasztónak, vagy zavarónak.

Kinyitja a szemeit is és ijedten néz rám mikor hirtelen sokkal közelebb került hozzá az arcom, mint eddig és én ezt ki is használva csábító mosolyra húzom az ajkaim. Nem ez lenne az első eset, hogy egy embert csábítok az ágyamba, de ez az első eset, hogy a halál torkából mentettem meg egy embert. Talán ezért sem reagált úgy, mint a legtöbben.

Kivéve a gondolatait, amiket megpróbált elnyomni még maga elől is.

- Megcsókoltak már Nobuhiko? – kérdezem megtévesztően lágy, hipnotikus hangon – És csók alatt valódi, szenvedélyes, égető csókot értek. Nem kislányok csókocskáit, hanem olyat, amitől kis híján felállt a farkad és elélveztél? – a kezemet a hasára simítom, ő pedig behúzza, mintha még mindig menekülne, de nem fog sikerülni. Lefelé kezdek araszolni, nem is titkolva a célomat. - Mesélj csak nekem szépem… mit csinálsz magaddal a magányos perceidben?


Jack Black2015. 02. 01. 12:15:11#32388
Karakter: Nobuhiko Kawa
Megjegyzés: bocsánat a késésért


   A kezeimet bámulom szótlanul. Az előbb még le ugrottam egy ház tetejéről, most meg már megrémiszt a halál gondolata. Talán a halál közeli élmény rá ébresztett, meghalni nem olyan egyszerű, és nem is bátor tett. Az hogy megmentett, felnyitotta a szemem arról, hogy a halál talán még magányosabb mint a keserű élet.
 
 - Most meg mi a baj? Meg kartál halni, vagy nem? -Szegezi nekem a kérdést közömbösen.

-Igen...
 
-Akkor? -Kérdi, mire felnézek rá. Megmenti az életem, azután közli, hogy az övé vagyok, és majd ha már nem kellek neki, megöl. Az én életemben még a jónak látszó fordulatok is katasztrófálisak. Talán én pont a halálra születtem. De akkkor jobb lenne már, ha utol érne. Rettegek a gondolattól, hogy halálomnak ideje kétes, és az egyetlen aki tudja, hogy mikor érkezik el, az egy Démon. Majd ha rám un. Ez vajon milyen intervallumot takarhat? Talán... egy hét? Két hónap? Fél év, vagy akár évek?
Életem minden egyes másodperce, egy démon kezei között van.
 
 
-Fájni fog? -Súgom halkan, kissé megtörten.
 
 
 -Nem, nem fog fájni, ha úgy akarom. -Ez valahogy nem javít a dolgokon. Miért mentett meg? Hogy majd ő ölhessen meg? Hogy továbbra is rettegésben élhessek? Mi van, ha pont akkor nem akarok már meghalni...?
 
 
 Hogy fogsz végezni velem? -Sápadt orrcám felé fordítom, bár nehezemre esik. Szinte rettegek a gondolattól. Pedig pár perce, még remek megoldásnak tűnt.
 
 
 – Ezt ne most vitassuk meg halandó. Számtalan módja van és még nem most fog megtörténni. Addig biztosan nem míg rá nem jövök, mi olyan különleges benned. -Különleges? Bennem?! Hogy talált ő rám egyáltalán? Vagy... mitől lennék különleges én? 
 
 
Ültömben fordulok meg és lepillantok rá.
-Különleges? 
 
 
 -Az. -Mégis mi a bánatot talál ez különlegesnek egy depressziós, nincstelen fiúban...?– Tudod, hogy mi lehet az?

Bizonytalanul rázom a fejem, biztos hogy rosszul gondol valamit. Én...nem vagyok különleges. Csak tudnám, miért gondol annak... Talán h ameggyőzöm, hogy nem vagyok az, majd elenged.

- Majd meglátjuk halandó. Rá fogok jönni az okára. –Mormolja és felül. Olyan magas.... Egészen pindur vagyok mellette. Lesütöm szemeimet és a kezemmel babrálok.

- A másik kérdésedre pedig a válasz… nem.

- Hogy?... Melyik kérdésre… -Éppen elgondolkodnék, de akkor eszembe jut. Ugye...nem?! Szemeim tágra nyílnak, a felismeréstől a hideg ráz.

Óvatos mozdulatokkal, szinte fal fehéren felállok, majd a falhoz hátrálok. Tekintete mardossa bőrömet, úgy méreget, mintha csak pucér lennék. 

- Jegyezd meg halandó... egy démonnál nincs hetero, vagy homo. –Feláll, közelebb jön hozzám. Ezt most nagyon megszívtam... Hiszen innen nincs menekvés. Ha ő nem engedi meg hogy elmenjek innen, sehová sem mehetek.  Azt tesz velem, amit csak akar, és sehogy sem akadályozhatom meg. Ő a főnök, ami bizonyos szempontból megmozgatja a fantáziámat, de nem! A francba is!

Megtámaszkodik a falon, vállaim mellett, most hogy így szemtől szembe kerültünk, végig mérhetem teljes lényét. A mellkasa közepét ha elérem... Iszonyúan magas... 

Lehajol, érzem hogy arcát a tincseimbe temeti. Hangja kissé elmélyöl mikor ismét megszólal.
– A gyönyör az gyönyör, nem számít, hogy nővel, vagy férfival csinálod… érted?

Bólintok, hisz mi mást is tehetnék. Eszemben sincs őt felidegesíteni.

-Bennem nincsen semmi különleges. -Mondom. 

-Tudom, hogy most azt gondolod, ha nem találok benned semmi különlegeset, majd elengedlek... De nagyon tévedsz. - Kuncog fel. -Maximum megöllek... De elengedni? Ugyan már.  -Ujjait végig vezeti mellkasomon, amitől az gyorsabban emelkedik és süllyed. Fülemhez hajol és suttogni kezd.

-Nem mindenre vagyok képes, azért mert démon vagyok, de én a helyedben vissza fognám a gondolataimat. -Vigyorog a képembe majd hátra löki magát a faltól és csinál egy kis távolságot közöttünk. Végre. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Vajon melyik gondolatra gondolt...? Ugye...ugye nem arra, hogy megmozgatja a fantáziám..? Az csak.. Véletlen volt...
 
 
-Látod a gondolataim? -Kérdezem.

-Néha, amikor nyitott elmével gondolkodsz... Ez bonyolult neked. 

-Figyelj... Egyébként Nobuhiko vagyok, és én..szóval Hetero vagyok. -Bár igaz lenne. Sosem voltam hetero, igazság szerint. Sosem vonzódtam a nőkhöz, nem tudom milyen okból kifolyólag. De így talán hátha nem ér hozzám...

-Hetero, mi? -Nevet fel. -Majd megszokod. Egyébként is, gyanítom, fogalmad sincs milyen, ha egy férfi ér hozzád. Nem a kisfiúk, akikkel valószínűleg eddig esetlenkedtél, hanem egy kemény, nagy és határozott férfi. -Lök ismételten a falnak, de most csípőjét az enyémnek nyomja. Elvörösödöm, és beharapom az ajkam, nehogy valamilyen nyögés vagy hasonló kicsússzon rajta. 

-Kérlek... -Motyogom halkan, mikor kezét a pólóm alá helyezi. 

-Ugyan már. Ez még csak a kezdet. -Kacag. -Ámon vagyok, halandó. Vedd jó néven figyelmeztetésem, és ne ellenszegülj nekem, mert az alvilág ereje túlszárnyalja mind a föls s mind az ég erejét. -Kijelentésén majdnem elnevetem magam. Mégis mi ez a hivatalos megfogalmazás? Vissza fogom végül nevetésemet, helyette csak egy mosoly kúszik arcomra. Érdeklődve kutatja szemeimet, csípője elemelkedik az enyémtől. Nem értem miért a mosoly, mikor egyébként jelentős a bennem felgyülemlett félelem. Talán pont a sok feszültség miatt van. Össze vagyok zavarodva. 

-Simán hívhatnám a rendőrséget! -Nyögöm ki végül remegő hangon.

-Csak tessék. -Ránt vállat majd provokálás képpen még telefonját is a kezembe adja. -Már ha mered... Ijesztő lehet, hogy én rendelkezem az életeddel.... 

-Te szemét! -Morgom idegesen majd bele ütök mellkasába egyet, de ő meg sem rezzen, kezem viszont sajogni kezd.

-Elég furcsa vagy... 

-Ezt hogy érted? -KErekednek el a szemeim.

-Egyik pillanatban teljesen nyugodt vagy, a másikban pedig reszketsz, félsz.... -Rázza a fejét. 

-Csak nem bírom a buzikat! -Morgom idegességembe, ami végül nagyon rossz ötletnek bizonyul. 

Megragadja karomat, az ágyra lök ahogy vagyok. Fölém kerekedve térdel rá két tenyeremre, rám hozza a frászt. Közel hajol arcomhoz és halk morgásba kezd. Szemei szinte izzanak a dühtől. Ennyire rosszat mondtam? Pedig nem akartam így kihozni a sodrából... Fenébe... 

-Ki  vagy te, hogy sértegess engem? Majd én megmutatom, hogy az a BUZI mikre képes veled. -Szemei szikráznak, szinte ketté tépi rajtam a pólót. Alig tellik el pár másodperc, de már csak alsó nadrág van rajtam. Szemeimből könnyek potyognak, félek.
Bele sem merek gondolni, hogy mit akar ő velem tenni. Egy Démon veszélyes, sose akarj hozzájuk közel kerülni. A sötétség teremtményei, akikben nincs kegyelem, szeretet, tisztelet és lelkiismeret, csak kegyetlenség és önzőség. 

-Könyörgöm, állj! S...Sajnálom! Kérlek.... - Halkan szipogok alatta fekve. -Adj kérlek kegyelmet. -Semmi más esélyem nem maradt a könyörgésen kívül. Nem akarom hogy ezt tegye velem. Lebuziztam, holott én magam is az vagyok. Semmirekellő, homokos halandó. Akit mindig mindenki megaláz, eltipor, és megsemmisít..... 
Ő is életem egy újabb csapása lenne? Mivel érdemeltem ezt ki?


Szerkesztve Jack Black által @ 2015. 02. 01. 12:18:54


Moonlight-chan2015. 01. 15. 01:10:51#32307
Karakter: Ámon




Ismét figyelmen kívül hagyja a kérdésem, ez kezd bosszantó lenni. Olyan nehéz lenne válaszolnia?

- Akkor az alvilágban vagyok? – pillant fel remegve.

Türelmetlenül felsóhajtok - Nem! Hát nem érted meg, hogy rohadtul nem haltál meg? – morranok rá, hogy magához térjen ebből a kábult állapotból.

Rám mereszti azokat a hatalmas kék szemeket, amiknek a sötétsége szinte megába szippant - Akkor te megmentettél engem? Miért tetted ezt? – könnybe lábadnak a szemei.

- Most már az én kezemben van az életed halandó! – mondom egyszerűen, remélem felfogja mit jelent ez, de ha nem… - Én rendelkezem feletted, én döntöm el, hogy mennyi időd van hátra. Éppen ezért, velem is jössz.

- D…De…

Nem figyelek rá és letenni sem fogom, hogy aztán akadékoskodjon, csak elindulok vele a mostani lakásom felé.  


A lakásomba belépve meg sem állok a hálószobáig, ahol egy könnyed mozdulattal pakolom az ágy szélére a fiút. Egész úton csendben kapaszkodott a vállamba, de most amint leér a segge a takaróra, máris nyitja a száját.

- Azért vagy ilyen fehér, mert démon vagy? – néz fel rám.

Ch… - Igen, azért. – leülök mellé és most hogy végre felszáradtak könnyei jobban megnézhetem őt magamnak. Hát… ami azt illeti ő sem sokkal egészségesebb színű nálam, szinte ugyanolyan sápadt, még az ajkai is haloványak.

- És... Mire fogok neked kelleni?  - kérdezi félénken - Te ugye heteró vagy? Vagy... Én nem is tudom... Szóval... Érted.

Kis híján kitör belőlem a röhögés. Nem is olyan ostoba ez a halandó. Tehát belegondolt mire is kellhet nekem ő? Egész könnyen megemésztette, hogy nem vagyok ember.

- Majd én eldöntöm.  – mondom aztán, elfojtva a mosolyom.

- És akkor én itt fogok maradni most nálad? – kérdez ismét.

- Igen. – semmiképpen sem tervezem elengedni. Úgyis véget akart vetni az életének, akkor pedig fölösleges lenne azért elereszteni, hogy újra megpróbálja. Inkább megtartom magamnak, a saját szórakozásomra. Úgyis rég volt mellettem utoljára halandó, aki felkeltette volna a figyelmemet. - Ameddig én úgy akarom, utána pedig megöllek.

Tágra nyílt szemekkel mered rám, látom, hogy végigfut rajta a borzongás miközben lehajtja a fejét az ölében pihenő kezeire bámulva.

- Most meg mi a baj? Meg kartál halni, vagy nem?

- Igen…

- Akkor? – kérdezem felvont szemöldökkel, mire végül felpillant.

- Fájni fog? – súgja halkan.

Kíváncsi lennék, levetné-e magát újra a háztetőről, ha szabadon engedném. – Nem. Nem fog fájni, ha úgy karom.

- Hogy fogsz végezni velem?

Hátradőlök az ágyon, kényelmesen elterülve rajta pillantok az ezüstszürke mennyezeten függő fekete csillárra. – Ezt ne most vitassuk meg halandó. Számtalan módja van és még nem most fog megtörténni. Addig biztosan nem míg rá nem jövök, mi olyan különleges benned.

Megfordul ültében, majd lepillant rám, a tekintetében értetlenség. – Különleges?

- Az. – vajon mi lehet? Kíváncsi vagyok. Még csak egyszer találkoztam olyan emberrel, akinek ennyire különleges illata lett volna, de a démonok között azt suttogják ők mindig különlegesek. – Tudod, hogy mi lehet az?

Bizonytalanul megrázza a fejét mire fürkészőn kutatom a tekintetét, de nincs benne nyoma álszerénységnek. Tényleg nem tudja, vagy nem tartja magát különlegesnek, de a természet ettől még másként határozhat. Milyen kár, hogy nem tudhatom meg ebben a pillanatban, de akkor talán már nem is lenne olyan érdekes.

Nem. Még mindig érdeklődnék iránta, mert igen csak szép. Sőt, több mint szép. Egy igazi ékkő a koszos emberek között.

- Majd meglátjuk halandó. Rá fogok jönni az okára. – mormolom, miközben felülök. A teste eltörpül az enyém mellett, talán fél méterrel lehet alacsonyabb, mert még ülve is csak a vállamig ér.

Nem válaszol semmit, bár nem is kérdésnek szántam, de lesüti a szemeit. Van benne valami szégyenlőség, ami arra ösztönöz, hogy feszegessem a határait. Ez az utolsó gombig zárt fehér ing és ez az unalmas barna nadrág egyáltalán nem illenek az arcához. Sokkal légiesebb teremtés annál, hogy ilyen otromba rongyokat viseljen.

- A másik kérdésedre pedig a válasz… nem.

- Hogy?... Melyik kérdésre… - kissé ijedten nyílnak tágra a szemei, azt hiszem eszébe jutott.

Kajánul elvigyorodom az arckifejezésén és mikor felállva az ágyról elhátrál tőlem a szoba legtávolabbi falához, nem teszek semmit, csak nézem. Áthatóan, mintha a göncei alá látnék, de sajnos erre még egy démon szemei sem képesek.

- Jegyezd meg halandó... egy démonnál nincs hetero, vagy homo. – lassan felállok és közelebb sétálok hozzá. Ráérek, ő is és én is tudjuk, hogy sehová sem menekülhet előlem. Nem mintha akár megmozdulhatna, ha én nem engedném neki, de ha egy játékszert akartam volna, akkor rendelek egy rózsaillatú szex-babát, de nekem egy élő lélegző ember kell. Ő.

Megtámaszkodom két oldalt a vállai mellet. Most először állunk szemtől szembe és elmosolyodom mikor megszeppenten végigmér. Olyan aprónak tűnik, akár egyetlen ütéssel összeszúzhatnám a testét. Míg ülve legalább a vállamig ért, most csak a mellkasom közepéig. Nos igen, a legtöbb démon magasabb két méternél, de van amelyik a hármat is megüti.

Lehajolok annyira, hogy az arcomat a selymes tincseibe temessem és beszívjam a bódító illatát. – A gyönyör az gyönyör, nem számít, hogy nővel, vagy férfival csinálod… érted?


Jack Black2015. 01. 11. 13:55:40#32284
Karakter: Nobuhiko Kawa



 Haza felé tartok a pszichológusomtól.
Ismételten egy kezelés, ami semmit sem ér. Homályos  tekintettel szelem a sarkokat, már végleg eldöntöttem. Itt az ideje véget vetni a fájdalomnak és a senvedésnek. Túl sok volt már. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a belülről szétmarcangoló fájdalmat. Hogy félek e a haláltól? nos, igen. Félek. Félek, miután láttam meghalni a családomat. Láttam, ahogy a testüket elhagyja a lélek, ahogy össze rogynak, ahogy kifujják a levegőt, és sosem vesznek újat. Fáj. Rettenetesen fáj, de hát mit tehetnék? Csak egy kölyök vagyok. Fogadhattam volna bosszút, de ez nem egy film. A filmekben minden olyan könnyű. Az egyetlen túlélő felnő, majd kinyír mindenkit, aki részt vett családja kivégzésében. De ez most nem egy film, hanem a szín tiszta valóság, amiben nem szerepel bosszú, csak a kínkeserves halál. 

Az iskolában azt tanítják, hogy Isten mindent lát. Arról azonban senki sem beszél, hogy a sátán is.

Na nem mintha hinnék bármelyikben. Ch... nevetséges. Ha lenne Isten, nem hagyná, hogy ilyesmik történjenek. Ha pedig lenne sátán, a démonok köztünk járnának. Nem lenne elég számukra az alvilág. 
Sokszor gondolkozom ilyeneken, azt remélve, hogy hátha rá jövök, vajon mivel érdemeletem ezt ki. 
De sosem jöttem rá. Szerettem a családomat. Sokan nem becsülik meg a családot eléggé, mert nem tudják, hogy milyen, hogyha nincs. Irigy vagyok azokra, akiknek megadatik a család. Akiket felnevelhet az anyjuk, akiket taníthat az apjuk, akik játszhatnak a testvéreikkel... 

Szemeimben már csillognak a könnyek, miközben szapora léptekkel haladok a lakásom felé. Már tudom is, hogyan fogok életemnek véget vetni. Lábaim remegnek ahogy egyre teszem meg a lépéseket. Erősnek kell lennem, hogy véget vethessek annak, ami elgyengít. Az életnek.  Kulcsomat a zárba nyomom, majd kinyitom a nagy vas ajtót. Lifttel megyek fel a legfelső emeletre, onnan pedig a tetőre. 

A hideg szél kellemesen süvít körülöttem, bele túrva a hajamba. Könnyeim folynak végig az arcomon. Vajon mi lesz miután meghalok? Fájni fog ahogy földet érek? Sajnálni fog valaki? Vagy inkább szánalmasnak tartanak majd? 

Elhatározásomnak eleget téve végre, a ház peremére állok, és egy mozdulattal hátradőlök. Mozdulatlanná válok ahogy zuhanok, az idő lelassul körülöttem. Össze szorítom szemeimet a félelemtől. Elérkezett a végzet. 

Hirtelen könnyedséget érzek, s tudatomnál vagyok. Az egész testem remeg, könnyeim továbbra is arcomat áztatják.  Lassan kinyitom a szemem, ilyen lenne a halál? Egy férfi arcát látom magam fölött. Hófehér. Leveszi magáról a szemüveget én pedig csak tovább bámulom őt. Össze vagyok zavarodva. 

-Meghaltam? -Motyogom nagyon halkan, a félelem még mindig bizsereg a vénáimban.

-Ha halott lennél, akkor nem beszélnél. -Néz rám. De akkor... Ez hogy lehet? Meg kellett halnom. tuti, hogy nem élek.. Vagy.. most mi? 

Egy lassabb mozdulattal megérinti az arcomat és letörli könnyeimet. M..miért fogdossa ő az arcomat?

-Akkor nem haltam meg? -Kérdezek rá újból. Egyszerűen nem tudom felfogni. Hiszen leugrottam...

Felsóhajt.
– Az értelmi képességeddel semmi baj halandó. Mi a neved? -A hajamat kezdi el tapizni, vajon ő egy szellem? Igen. Nem lehet más.

-Szellem vagy? -Kérdezem, s az egyik még mindig remegő kezemmel arca felé nyúlok, majd megérintem azt.  Végül lejjebb vezetem mellkasára, és erősen neki nyomom. Miért ne mtudok átnyúlni rajta? 

- Nem vagyok szellem, hanem démon. -Ejti ki a szavakat, mire meglepettségem mégjobban fokozódik. M... mi a franc? Egy.. Démon? Léteznek Démonok?

-Akkor az alvilágban vagyok? -Remegek meg.

-Nem! Hát ne mérted meg, hogy rohadtul nem haltál meg? -Morogja kissé már ingerülten értetlenségemre. 

-Akkor te megmentettél engem? Miért tetted ezt? -Lábadnak újra könnybe a szemeim. Meg akartam halni! 

-Mostmár az én kezemben van az életed halandó! Én rendelkezem feletted, én döntöm el, hogy mennyi időd van hátra. Éppen ezért, velem is jössz. -Mondja, de mielőtt reagálhatnék, elindul velem. 

-D..De.. -Motyogom értetlenül, nem fordítja rám figyelmét, csak megy. Mit is tudnék tenni egy démon ellen? 

***

Elhozott a lakására. Egészen otthonos, egy démonhoz képest. Vajon meddig akarja hogy éljek? 
Nincs is ijesztőbb, mint tudni, bármikor meghalhatsz. 

-Azért vagy ilyen fehér, mert Démon vagy? -Nézem az arcát, miközben lerak a szobájában az ágyra. 

-Igen, azért. -Ül le velem szemben és az arcomat vizsgálja. Vajon mit bámul?

-És... Mire fogok neked kelleni?  Te ugye heteró vagy? Vagy... Én nem is tudom... Szóval... Érted. -Vakarom meg zavartan a tarkómat. Csak reménykedem benne, hogy nem rajtam akarja kiélni erotikus vágyait. 

-Majd én eldöntöm. -Mondja és a hajába túr. Vajon nagyon félnem kellene tőle?

-És akkor én itt fogok maradni most nálad?

-Igen. Ameddig én úgy akarom, utána pedig megöllek. -Válaszolja hidegen, mire végig fut rajtam a hideg.




Moonlight-chan2015. 01. 10. 13:06:12#32273
Karakter: Ámon




Az utcán haladva gondolkodom azon, hogy hová is menjek legközelebb. Talán Európába, ahol már majdnem kétszáz éve jártam utoljára, és biztos rengeteget változott azóta. Mint minden más is, egyik pillanatról a másikra.

Az emberek világa nagyon gyorsan változik, lehet, hogy éppen ezért nem is vágyom vissza a démonok közé, mert abban a dimenzióban az örökkévalóságtól ugyanúgy megy minden. Sivár, unalmas, változatlan.

Az üzemanyagtól szennyezett levegő szinte fullasztó, több szempár villanása felém, még több tekintet, csodálkozó arcok, de egyikkel sem foglalkozom. Rájuk nézve látom, hogy mennyi idejük van még hátra, ha érdekelne azt is megnézném hogyan halnak meg, de ezek a hétköznapi emberek hidegen hagynak.

Hamarosan letérek egy mellékút szűk egyirányú utcájára, hogy az aljanép után kutassak, akiktől megszabadulva eltölthetem az időt és gyarapíthatom az éveim számát még néhánnyal. A sikátorok bűzlő szemétkupacai mögött meg is találom amit keresek. Halvány mosolyra húzom az ajkaim ahogy a várakozás öröme végigsuhan a testemen, majd a következő pillanatban úgy tűnik el mintha soha nem is lett volna, a figyelmemet pedig eltereli valami egészen más.

Egy illat.

Egy különös fuvallat a hátam mögül, ami mintha friss, átható rózsaillatot sodorna magával. Biztos, csak a természet játéka ez, mégis megfordulok és látom az éppen elhaladó embert az úton.

Ez az. Onnan jön ez az illat. Attól a fiútól.

Még egyszer mélyen magamba szívom, hogy biztos legyek benne, nem csak valami parfüm volt-e az, de nem. Ez nem illatszer, ez az ő saját illata, ami a testéből a bőrén keresztül párolog ki, az az illat, ami a hallhatatlan lények számára olyan akár a csemege.

Az ilyen halandó ritka, mint a fehér holló, éppen ezért fordulok sarkon és követem őt. Belenézek a lelke legmélyébe, s egy pillanatra meglepődöm mikor a még hátralévő életére bukkanok. Évek helyett percei vannak csupán, egy röpke pillanat mielőtt meghalna.

Bárhová is tart ott fog vége lenni, ez biztos. Pedig felkeltette az érdeklődésem, hogy miért érezni felőle ezt az illatot. Mindig jelent valami fontosat és kíváncsi vagyok, hogy az ő esetében mit. Végtelen önfeláldozás? Mérhetetlen hit valamiben? Megtörhetetlen bátorság?

Kíváncsi vagyok.

Követem hát amerre megy, nem néz semerre csak egyenesen maga elé, míg én az egyre fogyatkozó perceit figyelem, s ahogy közeledik a halála pillanata úgy tárul fel a lelke, az összes kaotikus érzelemmel ami benne van. Démoni részem morogva csapja be az elméje kapuit, nem kíváncsi egy halandó érzéseire, de az emberi felem látja, olvassa őket.

Félelem, rettegés valamitől, várakozás, beletörődés, fájdalom, sajnálat… majd a végtelen üresség sötétsége.

Most már tudom, hogy fog meghalni.

Megállok az épület előtt ahová bement, egy percig csak állok a kapu előtt és várok, majd megkerülöm a vörös téglaépületet, míg egy zsákutcába nem lyukadok ki. Fölfelé nézve látom a fiút a magasban, a tető peremén egyensúlyozni. A szél ismét felém fújja a rózsák illatát, még egy perc és vége lesz, az élete utolsó homokszemcséi peregnek most le, a következő pillanatban pedig hátradől.

A zuhanás egy röpke másodperc, de én minden részletét megfigyelem ez alatt az idő alatt. Egy lépést teszek előre miközben figyelem a sebesen közeledő teste, majd kinyújtom a karjaim és egy könnyed mozdulattal elkapom. Szinte meg sem érzem a súlyát olyan kicsi és törékeny, a szemei összeszorítva ontják a könnyeket, remeg mindene.

A tekintetem az arcát kutatja, az elmémbe vésem a lágyan ívelő vonásokat, a démon szemével fedezem fel őt magamnak, míg az egyetlen rejtett dolog a szeme marad. A hátralévő élete eltűnt, egy halandó megírt sors nélkül, mert most én vagyok a végzete. Ha akarom, ebben a pillanatban megölhetem, ha pedig nem… akkor csak rajtam múlik, hogy hány órát, napot, évet engedek neki.

Lassan felnyílnak a szemei, de mintha nem igazán fogná fel hogy mi is van körülötte. Csak mered maga elé, mint aki kővé dermedt, ezért leveszem a sötét szemüveget a szememről, hogy ne zavarjon az sem.

A szemei kékek, mint az éjszakai égbolt.

Még most sem igazán reagál, csak mered rám, majd nagyon lassan megmozdulnak az ajkai.

- Meghaltam?

A kérdésre felnevetek, ilyen ostobaságot is csak a halandók tudnak kérdezni.

- Ha halott lennék, akkor nem beszélnél. – jegyzem meg.

Az egyik kezemet szabaddá téve megérintem az arcát, kíváncsi vagyok a bőre tapintására és nem látom okát miért ne tehetném meg. A zavaró nedvességet letörlöm alatta pedig a bársonyos puhaság nagyon is kedvemre való lenne.

- Akkor nem haltam meg? – kérdez újból.

Felsóhajtok. – Az értelmi képességeddel semmi baj halandó. Mi a neved?

Megérintek egy tincset a hajából is, az is selymes tapintású.

Mi lehet az ő különlegessége, amiért ilyen átható illata van? Még most is mindent körbeleng a rózsaillat, szinte megszédít.

- Szellem vagy? – bámul rám, majd felemeli az egyik reszkető kis kezét és megérinti az arcom.

Furcsa fiú. Határozottan van benne valami… bár az előbb akart öngyilkos lenni és még mindig nincs teljesen magánál, de még a démoni részem is éhesen várakozik. Azt hiszem jól tettem, hogy elkaptam, ha másért nem egy időre biztosan leköti majd a figyelmem, míg megfejtem őt.

A keze lecsúszik az arcomról és a mellkasomra szorítja, mintha komolyan azt várná, hogy majd áthatol a testemen.

- Nem vagyok szellem, hanem démon. – visszarántja a kezét – És mielőtt még megkérdeznéd… nem, nem vagy a pokolban. Ha ott lennél, Lucifer már megkaparintott volna magának. – a pokol ura mindig szerette a különleges lelkeket – Most pedig halandó, áruld el a neved!



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 01. 10. 13:07:18


narcisz2011. 10. 31. 15:43:32#17500
Karakter: Lilith (Sárkányként Darkos)
Megjegyzés: Salvadore


Kénytelen vagyok elhagyni otthonom és testvérem Sajnos ez a város, már nem képes megbirkózni, azzal a problémával, amit én jelentek. Mióta ivaréretté váltam, a hím sárkányok, szinte megkergülve szállják meg városom. Testvérem és az ott lakók érdekében, kénytelen vagyok elmenni. A búcsú mindig nehéz. Hát még nekem. Ikertestvérem hagyom hátra, akit mindennél jobban szeretek. Csak ő van nekem, vagyis volt. Nélkülem nagyobb biztonságban van. Mégis mennem kell, még utoljára visszanézek Jádéra, aki Leon karjába bújva sír utánam. Csuklyám fejemre terítve, indulok útnak, ki tudja hová. Az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy maradjak életben. Igen életben maradni, mert ha meghalok, viszem magammal Jádét is. Már napok óta bolyongok az erdőben, de teljesen céltalanul. Ez már magában is rémes. Elég béna vagyok, emberi alakomban, de legalább így nem keltek, feltűnést. Így csak egy lány vagyok, aki bolond fejjel az erdőben kószál. Néha megpihenek esténként, egy kellemes tűz társaságában. Hisz mégis csak hüllő vagyok. A végén még bekómázom a hidegtől. Reggel pedig újra útnak indulok. Jó messzire akarok kerülni testvéremtől.

 Ez a nap kicsit máshogy, alakul, mint az eddigiek. Felérek a hegyekbe, ami nem a leg barátságosabb kőrnyék. Teli sokat sejtető barlangokkal és mély szurdokokkal, amik alján hegyes, éles sziklák magasodnak. Nem lenne jó egy óvatlan pillanatban az egyik hegyén végezni. Oké, hogy sárkány vagyok, de nem megy olyan gyorsan az átváltozás, mint említettem, elég béna vagyok. Keskeny ösvény vezet át a hegyen. Az ösvényen előttem egy férfi lép elő a semmiből. Tisztes távolságban van tőlem, de sárkány szemeimmel rendesen ki tudom venni formáját. Mindössze azt nem tudom, milyen fajhoz tartozik. Az északi szél, mindkettőnk illatát a távolba repíti, így csak a látványra hagyatkozhatunk, mind a ketten. Ami biztos, hogy hímnemű, és nem is akár milyen. Erős, karizmatikus kiállású. Mégis mi az ördögöt akar? Megállok, és farkasszemet nézek vele, majd leemelem csuklyám és kivillantom csodás tekintetem.

- Mit keresel a hegyemen asszony? – Kérdezi kissé dölyfösen. Micsoda pökhendi alak. Mégis kinek képzeli magát? Még, hogy a hegy az övé. Na, ezt nem hagyhatom szó nélkül.

- Sajnálom, nem láttam a neved a hegy oldalára vésve. Mellesleg azért vagyok itt, mert ezen a hegyen kell, átkenem, ahhoz, hogy haladjak utamon. Állj félre, ha nem akarod komolyan megbánni, amit most teszel. – Vágom fejéhez. Kicsit sem rettenek meg. Miért is tenném. Erőm teljében vagyok. Ráadásul morcos kedvemben.

- Mégis mire gondolsz? Ezen a hegyen csak úgy kelhetsz át, ha vámot fizetsz nekem. De jó ötletet adtál, belevésem nevem a hegybe, hogy több bolond, ne merjen idetévedni. – Mondja, gúnyos, nagyképű, vigyorral. Ez a mondata, nagyon feldühít. Amúgy sem gondolkodom túl sokat, de most a maradék eszecském is feladja, és mérges tekintettel nézem a férfit, aki továbbra is az utamban van.

- Te bolondnak neveztél?! Szemtelen hímpéldány!! – Kiabálok rá, és levetve palástom, csodás karcsú alakom is megmutatkozik. Gondolkodás nélkül nekirontok a férfinek. Ahogy kardom elő kapom, amit testvéremtől, kaptam búcsú ajándékként. A szélirány megváltozik, és felém kezdi hozni illatát. A sárkány illat, azonnal megcsapja orrom és lefékezek, alig pár méterrel előtte. Riadtan nézek rá és, mivel sárkány, ráadásul hím. Azt sem tudom, mit tegyek. Talán változzam vissza és repüljek? Ez marhaság, egy hím sokkal nagyobb és erősebb nálam. Utolérne és elkapna, nem tudhatja meg, hogy sárkány vagyok. Az illatom, egyenlőre nem érezhette meg. Ennek így is kell maradnia. Csak azt nem tudom, hogyan? Hátrálni kezdek, de a szél nincs segítségemre, mert újra irányt vált.

- Na, mi van, eddig tartott a bátorság, meg a harag? – Nevetgél, mert ő meg sem mozdul. Nem is csoda, tudja, hogy jóval erősebb, a legtöbb lénynél. Majd ahogy a szél felé fújja, illatom megdermed.

- Jaj, ne… - Suttogom halkan és már menekülőre fognám, mert szeme színe is kezd megváltozni. Persze hiába. Megragad, és a földre teper. Persze veszettül kapálózom, de hiába. Erősebb nálam, sokkal. Ráadásul félek is, ami ritka. Sajnos fogalmam sincs, mit várhatok egy hím sárkánytól.

- Micsoda szép nőstény… Az illatod, nagyon csábító.  – Néz rám, miközben lefogja karom. Vajon mi járhat a fejében? És mihez kezdhetnék én? Nagyon kétségbe vagyok esve és veszett kapálózásba kezdek, miközben kiabálok.

- Eressz el, nem hallod?! Nem akarom, engedj, elmegyek a hegyedről, csak engedj el! – Erre elvigyorodik. Még a vér is megfagy ereimben. Közel hajol nyakamhoz és szemfogai kivillannak, haja nyakam és mellkasom simogatja, mikor megérzem harapását. Erre fájdalmasan kiáltok fel. Még nem tudom, de a sárkányok így jelölik meg tulajdonukat. Mikor elválik nyakamtól, már kimerülten pihegek, és a semmibe bámulok. Még rá sem akarok nézni. Nyakamon a harapás helyén, vérem már nem folyik, egy fekete sárkány jel jelenik meg.

- Most már a tulajdonom vagy szépségem. Utazásod a végéhez ért. – Suttogja, én meg lassan elveszítem eszméletem.

 

Mikor ismét magamhoz térek, már egy ágyon fekszem. Lassan nyitom ki szemem és felülve kőrbe tekintek. Minden eszembe jut és nyakamhoz kapok. Akkor veszem észre, hogy talpig aranyba, gyémántba és selyembe vagyok öltöztetve. Egy hatalmas teremben vagyok, sziklák vesznek kőrbe, de csodálatosan berendezve. Micsoda pompa, hát ehhez sem vagyok hozzászokva. Félénken kászálódom ki a hatalmas ágyból, aminek nem csak a mérete, de a külleme is egyedi. Elindulok kifelé, egy folyosóra érek, amin hatalmas fáklyák mutatják, a kivilágított utaz. Azonnal leesik, hogy a hegy gyomrában vagyok. Csak azt nem tudom, miért és merre van az a sárkány, ezért igyekszem óvatos lenni. Halkan nesztelenül lépdelek. Persze nem tudom, hogy a sárkány figyel. Egy másik terembe lépek, aminek közepén egy kandalló van, finom meleg tűz pattog benne, előtte egy hatalmas fotel, kanapé és egy talán jegesmedve bunda. Kezdek eltévedni vagy mi. Fogalmam sincs, merre van a kivezető út. Ahogy nézelődöm, meghallom érces hangját a hátam mögül. Rémületemben a sziklának vetem a hátam és riadtan nézem a férfit.

- Mit akarsz tőlem? Miért hoztál ide? Hol vannak a saját ruháim és kardom? – Kérdezem kétségbe esve, és megtartom a két lépés távolságot. Egyértelműen tartok tőle, nem is kicsit. Szűz vagyok és láttam, mit művel Leon a testvéremmel. Na, attól féltem csak igazán.

- Ne legyél ostoba, mégis hová tudnál menni? Most éppen a hegy gyomrában vagyunk. Csak én tudom a kivezető utat, te eltévednél és éhen halnál. Rég óta lehetsz úton. Gondolom éhes vagy. Tessék, egyél. – Mutat a háta mögé, ahol egy hatalmas asztalon, igazi terülj-terülj, asztalkám van. Nagyon éhes vagyok, de eddig ez fel sem tűnt, hisz a kivezető utat kerestem. Nagyot nyelek, de nem merek moccanni, végül is az éhség hatalmasabb úr nálam és elslisszolva mellette, odalépek az asztalhoz és falatozni kezdek. Vagy inkább falni, mert nagyon finom és igazán éhes vagyok. Közben persze figyelem minden mozdulatát. hisz lehet, csak altatni próbál, ezzel a látszólag kedves beszéddel.




Szerkesztve narcisz által @ 2011. 10. 31. 15:43:59


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).