|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kikyou-chan00 | 2014. 11. 12. 16:38:59 | #31854 |
 Karakter: Sakura Akimoto
Kihisztiztem magam. Azt hiszem, ideje távoznom. Ezt a küldetés nem járt sikerrel. Elbuktam. Hát, ilyen íze van a vereségnek... Keserű és mardosó. Nem szeretem ezt az érzést. Olyan, mintha egy félbevágott citromba harapnék. Bár ennél talán még az is jobb lenne...
Felkelek, de előtte felveszem hűséges drágám. Azaz pontosabban felvenném, de ő elveszi előlem! Meg azt a jó édes... ah, mindegy. Úgy is visszaszerzem. Dühösen nézek rá, kitárom előtte markom, hogy szépen szolgáltassa vissza.
- Vedd el! - incselkedik. Na, ez az, amit mindennél jobban utálok! De tőle valahogy ez vonzó... - még a nevedet se tudom, de tudod mit, elmondom az enyém. Vernita vagyok, Vámpírdémon. Te meg nyilván vadász vagy... nos, nem néztem ki belőled - mosolyog rám, majd tovább cukkol. Ilyet te rám ne mondj!
- Elég! azonnal add vissza! - kiáltok rá, most már rohadt mérgesen. Elegem van! Felé lendülök, megpróbálom megtámadni, de persze nem sikerül. Hát, ez nem az én napom! Hiába, túl kimerült vagyok a harchoz...
- Nos... én elárultam a nevem, igazán megtehetnél annyit, hogy te is elmondod a tiéd, ha már hagytam, hogy megcsókolj... - ajkaira nyomja az ujját. Én meg full elvörösödöm. Kábé olyan a fejem, mint a hajam színe. Hát, mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet paradicsomnak lenni... - Na, mi lesz?
- Sakura - vetem oda - Sakura Akimoto... és most már kérem vissza!
- Mondtam, vedd el! - felsőjébe csúsztatja, arra várva, hogy ki vegyem onnan. És még én vagyok a perverz? Felemeli kardját, a kijárat felé indul. Az ajtóból visszanéz, ellenőrizve, hogy utána megyek-e. Persze hogy, nem hagyom cserben Frost drágám!
***
Mérgesen loholok utána, totál befulladva. Ez nem ér! Ő hiper-szuper gyors, én meg rohangálok utána! Hurrá. Tudja, hogy Frost-ért mindent megtennék. Ezért találta ki, hogy elrejti a felsőjébe. Ravasz, nagyon ravasz... Rám izgultál, ugye? Már meg sem lepődöm... Eleresztek egy mosolyt. Amint meglátom, hogy bekanayarodik a folyosón, rávetem magam.
- Jót játszottunk, de most már add vissza, ami az enyém! - nézek rá elmebetegen.
- Mondtam már, vedd vissza! - mosolyog cinkosan. A francba.
- Megőrültél?! NEM! - rázom meg a fejem.
- Akkor nem kapod vissza!
- De...
- Semmi de! Ha kell, nyúlj érte!
- Te beteg vagy... - lihegem. - Ennyire beszennyeznéd a józan eszem?
- Ugyan már... úgy se bírnád megtenni! - hergel.
- Dehogynem!
- Akkor hajrá! - nevet fel.
Sóhajtok. Ha ez egyszer kiderül... Óvatosan közelítek felé. Nem tudom, meg merjem-e tenni... De hát, muszáj! Nem hagyom cserben a drágámat! remegő kezekkel nyúlok be a felsőjébe. Én megőrültem... Felnyög, ahogy kezeim hozzáérnek bőréhez. Full vörösen kutatok, de nem találok semmit. Amekkora mákom van, biztos valami nehezen elérhető helyre dugta... Benyúlok melltartójába. Ő ismét felnyög. kacsóim végigsiklanak börfelületén. Néha megcsúsznak. ezért néhány mozdulat eléggé csak perverzre sikerül... Végól meg találom cimborám. Sejtettem. Kiveszem mancsaim, majd zavaromban megfordulok. Ne lássa rajtam, mennyire kívánom, hogy viszont tegye velem!
Ha már ennyire elvagyok, kiszedem hajamból a hajgumit, utána ledobom a földre. Vörös tincseim lágyan a vállaimra omolnak, egyfajta lángtengert idézve. Pirulásom nem hagy alább, bármennyire is akarom. Az önuralmamnak annyi... Szívem hevesen ver, zakatol a fejem, felpezsdül a vérem.
Ő csak elmosolyodik, majd felém indul. Mögém lép, pontosan a nyakam közelébe. Karmaival cirógatni kezdi nyakam, én felnyögök, teljesen elvesztem az eszem.
- Vernita... Mit csinálsz? - préselem ki ajkaimon ezt a pár szót. Nem érkezik válasz. Csak közelebb hajol hozzám...
Szent ég, mi lesz ebből?!
|
| Sado-chan | 2014. 11. 11. 22:07:03 | #31851 |
Karakter: Vernita
hallom ideges lépteit, ha próbálná, sem tudná elrejteni előlem. Eddig még senki sem tudott elkapni, de érzem, hogy ő más, talán neki sikerülni fog...
halkan nyílik az ajtó, majd lépi át annak küszöbét...ooh, megtaláltál, most én jövök!
- Szerencséd, hogy szeretem a bújócskát. - egy gúnyos grimasz kíséretében elő kapja fegyverét és céloz. Újra elmosolyodok.
- Jól játszol. - szólok mézes-mázos hangon
- Tisztában vagyok vele. És abban is, hogy te valójában nem vagy vámpír. - újra megremeg
- Na, akkor mi?
- Démon.
- Talált – rábólintok, majd felkelek és felé indulok
- Mit művelsz?
- Ne aggódj, nem öllek meg. - nyújtom felé kezeimet.
Csinos lányka, friss, élettel teli, a vérének íze pedig...nem találok rá szavakat. Meg akarom őt szerezni magamnak, megtartani és láncra verve tartani valami elzárt helyen, hogy csak az enyém legyen!
Hirtelen újra felém emeli fegyverét, de most más, a kezei remegnek, a tekintete üveges...aztán...a pisztoly kiesik a kezéből, majd behunyt szemekkel felém hajol. Értetlenül hajolok hátra, de olyat tesz, amire a legkevésbé számítottam. Megcsókol, én pedig hagyom neki. Nyelve ajkaimat szétfeszítve csúszik a számba, majd kezd körözni benne. Döbbenettől tágra nyílt szemekkel figyelem, nem viszonzom, csak engedem neki egyenlőre.
Mintha egy álomból térne magához, úgy rogy a földre, majd kezd motyogni.
- Jézusom... -bámul maga elé. Könnyek buggyannak a szeméből, ám gyorsan letörli őket. Én csak állok felette némán, ajkaim újra mosolyra húzódnak. Furcsa...előtte sosem mosolyogtam ennyit, még élőként sem. - Gyenge vagyok... nem tudom megtenni - hangja erőtlen, remeg a sokktól és a kétségbeeséstől.
Ökleivel a földet veri, mintha az tehetne bánatáról és csak akkor hagyja abba mikor bőrét felsérti is kibuggyan vöröslő vére.
Hirtelen felém kapja tekintetét, szemei szikráznak a dühtől.
- Ez a te hibád! Elgyengítettél! Szánalmas vagyok - Az enyém? Miért is? Ő csókolt, nem én...
Nem baj, dühöngjön csak, ha úgy tartja kedve, mindig is imádtam nézni az emberek dühét, és a vérük is finomabb utána.
Felkel, majd szó nélkül készül távozásra. Ezt nem engedhetem. Mielőtt elérné pisztolyát utána nyúlok és elveszel előle. Dühösen kapja felém a fejét, majd tartja elém kitárt markát.
- Vedd el!- incselkedek vele. Ha simán oda adnám elmenne, vagy előtte még belém is eresztene párat, de így, nálam a labda.- még a nevedet sem tudom, de tudod mit, elárulom az enyém. Vernita vagyok, Vámpírdémon. Te meg nyilván vadász vagy...nos, nem néztem volna ki belőled- mosolygok édesen majd tovább cukkolom a pisztollyal
- Elég! Add azt vissza!- kiált rám, majd felém lendül, de persze nem talál el, épp hogy a hajam szélébe bele kap egy picikét.
- Nos..én elárultam a nevem, igazán megtehetnél annyit, hogy te is elmondod a tiéd, ha már hagytam, hogy megcsókolj...- ajkaimra nyomom az ujjam. Ő csak elpirul, nem is kicsit.. ohohó bingó!- Na, mi lesz?
- Sakura- veti ide fél várról- Sakura Akimoto... és most kérem vissza!
- Mondtam, vedd el!- felsőm eléggé mély kivágásába csúsztatom a pisztolyt, majd kardomat felkapva elindulok a kijárat felé. Az ajtóból még vissza lesek, hogy lássam követ-e...most valahogy játszani támadt kedvem.
|
| Kikyou-chan00 | 2014. 11. 11. 12:01:42 | #31846 |
Karakter: Sakura Akimoto
Megjegyzés: *Démonomnak*
Áldozatát az ágyra löki. Azt hiszem még él. Széles mosolyra húzzza ajkait, és lenyalja róla a vért. Bleh. Nekem te csak ne mosolyogj ilyen ártatlanul! Tudom, mit tettél. És képzeld, nem bocsájtom meg. Feláll, de én ismét rászegezem pisztolyom. Nem, nem hagyom ki ezt a remek alkalmat! - Azt mondtam, megállj! - életemben először inogtam meg. Nem lehet rám hatással... vagy... nem, az kizárt. Bizonytalanságom elrejtem, újra felbátorodva nézek a szemeibe. Felém közelít. Szememben izzik a gyűlölet és a megvetés. Hát, te is csak ide jutottál. Mint minden hozzád hasonló. Megérdemled, hogy végezzek veled!
- Mi a neved? - kérdezi, és mintha csak ingerelni akarna, lenyalja ujjáról a vért. Fel akarsz dühíteni? Hajrá. De légyszives, ne előttem vedd más életét, jó? Köszike. Csak mert undorító, amit művelsz. - Nos, kislány?
Kislány? KISLÁNY? Ez komoly? Rossz embernél húztad ki a gyufát, bogaram.
- Kit nevezel te kislánynak? - mordulok fel. Na ne hogy már! Kibiztosítom drágámat. Most elkaptalak!
- Lőj! - nem kell nekem mondani, tudom magamtól is.
De nem habozok, elsütöm fegyverem. Viszont ő könnyűszerrel eltáncol a lőszer elől. Na ne már! Ezt nem hagyom annyiban! Kipattan a szobából. Meg akarsz lógni? Mosolyra húzom ajkaim. Előlem nincs menekvés.
Csak épphogy pillatnyilag előrébb van mint én, kirántja kardját, azzal próbál védekezni. Igen? Karddal Frost ellen? Azt megnézem. De valahogy még is sikerül kivédenie a lövedékeket. Óvatos lépésekkel mögém oson, nyakamnak szegezve kardját.
- Megvagy - karmait végig húzza arcomon, majd megvágja nyakam. Undorral telve remegek meg, kiszabadítom magam, egy újabb tárat szedek elő.
Ő meg nevet. Ilyen jól szórakozol rajtam? Jó tudni. Csak hogy én ezt nem viccnek szántam.
- Mondd, mégis mi dolgod velem? - te magad is tisztában vagy vele...
- Chö... Mintha nem tudnád. - egy darabig tétovázok, majd újra lövök. Ezúttal sikeresen, eltalálom karját. Felnyög a fájdalomtól. Nos csak ennyit tudok mondani: Sakura - Különös lény 1-0. Hah.
- Gyere, és kapj el. - gyors lépésekkel felé megyek, de ő elmenekül. Szóval bujócskázni akarsz. Rendben. Ráérek.
***
Idegesen járkálok körbe a házban. Ő az egyetlen, aki valaha is kicsúszott a kezeim közül. Lépteim halkan koppanak a padlón. Susogás zaját hallom. Most nem menekülsz. Mosolyogva lépek be egy kis helységbe, ahol rátalálok.
- Szerencséd, hogy szeretem a bújócskát. - nézek rá gúnyosan, újra előkapva fegyverem.
Erre csak mosolyog. Az őrületbe kerget vele! Nem tudnál egyszer faarccal nézni? Egyetlenegyszer.
- Jól játszol. - szólal meg.
- Tisztában vagyok vele. És abban is, hogy te valójában nem vagy vámpír. - kissé megremegek. A francba.
- Na, akkor mi? - már megint mosolyog. Nem igaz már!
- Démon.
- Talált - bólint, majd elkezd felém közeledni.
- Mit művelsz?
- Ne aggódj, nem öllek meg. - de kedves...
Ahogy rám néz... Ahogy előttem áll... Olyan csábító... Mi? Oké, beszívtam, ez biztos. De akkor is. Valami megmagyarázhatatlant érzek. Olyat amit még soha életemben nem... Felé irányítom pisztolyom, de valami furcsa történik. Behunyom a szemeim, és elejtem drágám, aki nagy puffanással a földre ér. Nem tudom megtenni... Egyszerűen nem... Bizonytalanságom megrémít. Nem tudom, mit csinálok, de megteszem. Óvatosan felé hajolok, amitől ő kissé hátrahőköl. Nem foglak bántani. Ígérem.
És megtörténik... megcsókolom. Érzem rajta a meglepettséget, magamban igenis jól szórakozok rajta.Nyelvem éhes sirályként köröz szájában, majd amikor öntudatra ébredek, elborul az agyam, és a földre rogyok.
- Jézusom... - nézek magam elé. Nem lehet.... Kicsurran könnycseppem, mérgesen morzsolom le magamról. Nem! Egy vadász rendíthetetlen! - Gyenge vagyok... nem tudom megtenni - suttogom erőtlenül. Szívem hevesebben ver, mint bármikor. Dühösen verem ökleim a földbe, ami kissé fesérti gyengéd bőröm. Tudtam, hogy kellett volna az a fránya kesztyű!
Dühösen nézek rá, míg ő még mindig nem tud mit szólni a döbbenettől.
- Ez a te hibád! Elgyengítettél! Szánalmas vagyok - kiabálok vele, de tuom, hogy nem érdemli meg. Én tehetek róla. Nem tudtam nemet mondani és... mégis őt okolom. Nem ismerem el, ha hibázok. Soha nem is fogom.
Nem kérek bocsánatot, miért tenném? Magamat okolom mindenért, de nem vallom be neki, hogy meg akarom szerezni. Ő jobban tudja talán, mint én...
Szerkesztve Kikyou-chan00 által @ 2014. 11. 11. 12:13:09
|
| Sado-chan | 2014. 11. 10. 22:14:44 | #31844 |
Karakter: Vernita
Megjegyzés: *Vadászomnak*
Nem tudom milyen nap lehet, se azt, hogy hány óra... éjszaka van, dermesztő, éj és ez nekem bőven elég...
jéghideg kezem végig fut mellkasán egészen a szívéig majd megáll. Jó érzés a tenyerem alatt érezni áldozatom hevesen zakatoló szívének ütemét. Alig egy szemvillanás választja el a haláltól, őt mégis a vágy tüze hajtja...fogalma sincs, mi vár rá. Ajkaim elszakadnak az övéitől majd nyakán végig végig futnak, nyelvem hegye kígyóként siklik végig verejtéktől nedves bőrén. Keresve, kutatva tapogatja végig minden pontját, hogy ráleljen a megfelelő helyre... meg is van. Szemfogaim tőrként mélyednem húsába, egészen az ütőerekig. Vérének édes folyama megtölti a számat majd a torkomat, de ő még mindig, mit sem sejtve ölel szorosan, a bennem élő Asmo démon kevés előnyének egyike, hogy még a halálos veszélyben is képes rabul ejteni áldozatom, így az nem is akar menekülni. Erősen szívom meg a sebet, mire felnyög, én csak mohon kortyolom a vöröslő nedűt... vajon ittam már ennél jobban? Az íze...egészen megrészegít
A vérízű mámorból egy idegen hang ráz fel...ki az? Nem vártam vendéget.
Erőteljes léptei visszhangoznak a pince falain, vérének édes, mégis fűszeres illata elnyomja a férfiét...ki ez az új jövevény?
Berúgja az ajtót, majd egyenest a homlokomra szegezi a fegyverét. Egy lány... alig lehet 16-17... meglepetten áll, majd kiállt: -Megállj!- mintha olyan nagyon mennék én bárhova is...
Döbbent, csodálkozó szemeibe mélyedek miközben elengedem áldozatom aki eszméletlenül zuhan az ágyra. Még él... egyenlőre. Széles mosolyra húzom ajkaim, majd lenyalom a kifolyt vért. Felkelek de újra rám szegezi pisztolyát.
- Azt mondtam megállj!- meginog, de hamar vissza tér a bátorsága. Közelebb lépek, hogy alaposan végig mérjem, alig lehet köztünk másfél méter. Vörös haja hátul össze fogva, barnás szemeiben a gyűlölet, megvetés és még egy, számomra ismeretlen érzés vegyül.
Karcsú, törékeny lány... egyetlen mozdulattal össze roppanthatnám a gerincét és még ha belém is lő... ezek a töltények vámpírokra lettek kifejlesztve... nem démonokra... mégis, van benne valami... nem is tudom...
- Mi a neved?- kérdem miközben ujjaimról lenyalom a vért. Undort látok a szemeiben...szóval utálja a vámpírokat...hmmm...helyes!- Nos, kislány?- hergelem.
- Kit nevezel te kislánynak?!- mordul fel, majd az ütőszeget hátra húzva kibiztosítva fegyverét.
- Lőj!- szinte némán formálom ajkaimmal, nem is kell neki kétszer mondani. Tüzel, s bár a lövései mind pontosak, a golyói lassúak, könnyű szerrel kitérek előlük. Táncolva, pörögve cikázok a kis helyiségben, ki a folyosóra, majd fel a lakás részre. A lány követ, egyetlen percre sem veszi le rólam a szemeit. Egyetlen pillanatnyi előnyöm van, ám ez bőven elég. Rejtett zugából elő kapom a kardom, majd azzal támadok. Táncolva védem ki az összes lövedékét, majd miután kifogy a tár a háta mögé lopózok és nyakának szegezem kardom.
- Megvagy- tűhegyes karmaim végig húzom csinos pofiján, majd a kardot kissé megmozdítva megvágom a nyakát. Nem súlyos a seb, egyetlen ütőeret sem érint, most csupán ízlelni akarom, nem megölni. A férfi vére elegendő vagy egy hónapra, fölöslegesen pedig nem ölök.
Undorral rázkódik meg az egész teste, majd egy gyors mozdulattal ki szabadul és elő ránt még egy tárat. Én csak nevetek. Végre egy vadász akitől a vérem is felpezsdül, a többi olyan...begyepesedett vénség, még nálam is halottabba, de ő..ez a lány...a testemben élő démonok izgatottak, robbanni kész mindegyik. Magamban csendre intem őket, majd újra a lányra figyelek. Csakis őrá.
- mond, mégis mi dolgod velem?...
- Chö... mintha nem tudnád!- hezitál, újra végig mér, majd támad. Az egyik lövedéke eltalálja a karom. Erősebb mint hittem, de nem halálos...egy nem. Felnyögök a fájdalomra, majd felkelek, eszelős vigyorom továbbra sem lankad
- Gyere és kapj el- hergelem tovább. Felém veti magát, de egy gyors kört idézve magam köré eltűnök, mielőtt akár csak megérinthetne. Van még egy búvóhelyem, ott kivárom míg rendbe jövök, aztán... megszerzem őt magamnak, ha nem élve, hát holtan!
|
| Kikyou-chan00 | 2014. 11. 09. 14:26:33 | #31829 |
Karakter: Sakura Akimoto
Megjegyzés: Sado-channak ^^
Fáradtan lépem át fürdőszobám küszöbét. Nem csoda, hosszú egy nap volt ez. Lepuffantottam jó néhány vámpírkát. Mind átlépték azt a bizonyos határt, amikor megérdemlik, hogy a kedves Sakura néni végezzen velük. Én pedig, szokás szerint örömmel küldtem őket a halálba, kis drágám segítségével.
Frost mindenhol velem van, jóban-rosszban egyaránt. Apukámtól kaptam a negyedik születésnapomra, hogy tegyem el, jó lesz még később. Igaza is lett, sosem hagyom hátra hű cimborám.
Pláne azóta, hogy az a mocsok vámpír megölte a szüleimet! Ha én megtalálom azt a szörnyeteget, esküszöm hogy...
Nyugi, Sakura, hűtsd le magad! A végén még lerombolod a fürdőt. És még téged fog lecseszni a háztulaj! Az kéne még a nyakamba! Nem elég, hogy minden áldott hónapban magam fizetem a számláim (abból a kevéske pénzből, amit a vadászatból keresek), ha egyetlen rossz szót ejtek ki a számon, egyből kilakoltat. Éljenek a kedves nyugdíjas bácsikák!
Morogva veszem le ruháim, majd adrenalinnal telve lépek a zuhanyzófülkébe.
Magamra engedem a vizet, ami kissé hideg, ezért egy hirtelen mozdulattal félreugrok. Jégkockák nem eshetnének a fejemre? Átállítom a fokozatot langyosra, és várok, amíg a víz eléri a nekem tetsző hőmérsékletet. Nagy sokára csak sikerül, visszaállok a zuhanyrózsa alá. Testem hozzáér a szintén csak hűvös falhoz. Felszisszenek. Ebben a házban nem találták fel a párát, vagy a meleg vizet? Bekenem magam rózsa-illatú tusfürdőmmel, majd lemosom magamról. Nem megyek ki egyből, inkább még bent maradok egy kicsit, úgy is kijár nekem a pihi.
Csodálatos hetem volt. Ki se látszottam a feladatokból. Naponta háromszor fürdenem kellett a sok vér miatt, ezért egy rózsának tűntem. Legalább is illatra biztos. Még egy percre se tudtam leülni, mindig akadt valami teendő. Egyfolytában jöttek a társulat által küldött levelek, és a hétköznapi teendőket is serényen el kellett végeznem. Na de majd most! Befekszek az ágyba, és ki se kelek belőle a jövő hétig!
Ilyen szuper gondolatokkal szállok ki a kabinból, magamra öltve kék köntösöm. Sóhajtva lekapcsolom a villanyt, majd kilépek a helységből.
***
Pár perccel később már az előszobában vagyok. Hanyagul levetem magam a kanapéra. A plafont bámulom, mintha csak érdekes lenne, egy csésze almás-fahéjas tea társaságában. Mély bambulásomból kopogás hangja riaszt fel. Na, nem az a hangos dörömbölés, de nem is a kis aranyos, halk kopp-kopp-kopp.
- Nyitva! - vetem oda.
- Jó estét, Sakura! - hallok egy vékopny hangocskát. Melody, a társulat hírvivője. Hurrá, egy újabb megbízás! Pff....
- Jó estét, Melody. Mi járatban? - kérdezem. Mintha nem tudnám...
- Levelet hoztam. - nyújta át nekem a borítékot. Rajta a hivatalos piros pecsét,ami egyből felismerhetővé teszi számomra az írót. Danjoru-sensei. Ez biztos halaszthatatlan. Ő nagyon ritkán küld levelet. Főleg hivatalos formában. Érdekes.
- Köszönöm. - veszem el tőle. Óvatosan nyitom fel, nem akarok kárt tenni benne. Talán kirakom a falamra, mint Danjoru-sensei hivatalos első levele. - "Jól figyelj, kölyök! Másra nem bízhatom ezt a küldetést! A környéketeken szaladgál egy vámpír. Senki sem láttam azelőtt. Szemtanúk alapján igen veszélyes, nem árt, ha vigyázol. Rejtélyes lény, az biztos. Állítólag élőholt. Tudod, mi a dolgod! Siess, ahogy csak tudsz! Aláírás: Danjoru."
- Ez komoly megbízásnak ígérkezik... - vakarja meg feje búbját a leányzó. Illedelmesen elköszön, majd távozik.
- Bizonyára... - mondom, már csak magamnak. Rejtélyes lény? Élőhalott? Ezt meg kell néznem magamnak.
***
Éjfél előtt pár perccel már úton vagyok a kijelölt helyre. Rohadt hideg van. A szél csípősen fúj, amitől könnyek gyűlnek a szemembe. A francba! Ez az, amit sosem tudtam kinőni.
Meglehetősen gyorsan megyek, nagyon kíváncsi vagyok arra a valamire. Sosem találkoztam még ilyennel pályafutásom során... Remélem, valami vérszomjas dög lesz. Akkor már nem bánom, hogy megzavarták pihenésem. Gonosz vigyor suhan át arcomon. Javíthatatlan vagyok. Erre vagyok a legbüszkébb.
Ötéves korom óta gyűlölöm a vámpírokat. Ahogy az áldozatukból szívják a vérüket. Bleh. Undorító. Nem értem, miért kell ezeknek létezniük. Csak kárt okoznak. Megölik a szeretteinket, szennyezik az értékes levegőnket. Nagyszerű. Másra sem vagyom, minthogy szörnyek szagától fertőzött levegőt kelljen szívnom egész életemben.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben. Remek.
Amint a célomhoz érkezem, egyből berúgom az ajtót, mindenféle előjel nélkül (bakamcsom erre specializálódott, meglehetősen drága volt...). Minek finomkodni? Elégedetten sétálok körben a lakásban. Az előszobában semmi. Még egy árva pisszenés se. Gyere elő, nem foglak bántani! Csak épp, hogy hozzádérek!
A konyha üres. A háló úgy szintén. De akkor hol lehet? Nem tűnhetett el nyomtalanul!
Átkutatom az egész lakást, de sehol semmi. Nem igaz! Elmenekült volna? Nem, az kizárt!
Hirtelen ráakad a pillantásom egy kacskaringós helységre. Hm... Ezt a hosszú folyosót észre se vettem az előbb... Még nem is jártam be. Talán...
Amint a közelebb haladok, ösztöneim veszélyt jeleznek. Jól sejtettem. Itt bújkál. Ne félj, nem leszek nagyon könyörtelen. Csak épphogy... Amint a folyosó végére érek, előkapom fegyverem, és a lényre szegezem.
- Megállj! - figyelmeztetem, de közben elakad a szavam. Mert ilyet, mint ez a valami, még soha a büdös életben nem láttam. Hosszú haja fekete, vörös szemei az enyéimbe néznek. Most az először fordult elő velem, hogy kirázott a hideg.Bőre sápatag, szinte már a porcelánnál is fehérebb. Nem, ő biztos nem egyszerű vámpír... Ő valami más...
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 13. 19:18:27 | #28905 |
Karakter: Celest Amarantha De Charonneau
Megjegyzés: kiszabadítómnak
- Visszajöttél? – kérdezem reménnyel telt szível.
Érzem, hogy ő az… érzem az ördögi jel lüktetését. Nem baj, az a fő, hogy kiszabaduljak, a többivel ráérek majd később foglalkozni!
- Kiengedlek, ha megígérsz nekem két dolgot... - kezd bele fájdalmas nyögések közepette - egy, meggyógyítasz most.
- Hé, mi történt veled? - kérdezem meglepetten. Megsérült, sebezhető... és van olyan ostoba, hogy tőlem vár segítséget. Ha nem lenne az a valami rajta, gondolkodás nélkül végeznék vele... így viszont voltaképpen cseberből vederbe csöppenek. Nem baj, túl régóta várok már erre a pillanatra ahhoz, hogy bármilyen kellemetlenség visszatartson. Most meggyógyítom, szolgálom, s amint alkalmam lesz búcsút veszek tőle.
- Az ne érdekeljen… a második az, hogy mindenáron, de valamit kezdesz ezzel a jellej a karomon. - mondja, majd elejti dobozomat.
- Hé, óvatosan ez fáj. - kiáltom, mire megragadja börtönöm - vigyázz a másik énemmel. - mondja, majd végre kienged a sötétségből.
Gyengeségem, s tompaságom elvonja a figyelmem kijutásom öröméről. Alig látok. Viszont sokkal tisztábban érzem hatalmas erejét. Mellettem fekszik. Hosszú, vörös haja szépen keretezi a vérveszteségtől sápadt arcát. Eszméletlen, alatta vértócsa patakzik... nem viccelt, mikor a gyógyítását kérte. Vállán pedig egy ronda lőtt seb virít. Nem vagyok épp erőm teljében, de nekiállok a gyógyításnak.
Kénytelen vagyok levenni bőrkabátját, hisz csak így férek hozzá sérüléséhez. Amint lecsúsztatom izmos tagjairól, szemem jobb kezére, illetve az azon megbúvó tetovált jelre téved. Látom, ahogy lüktet, ahogy ki akar törni belőle a gonosz... sietnek kell!
Éppen csak végzek a gyógyítással, mikor kinyílnak szemei, s vöröses fénnyel töltik meg a kriptát. Egyre inkább eluralkodik rajta a gonosz. A jel felé nyúlok, hátha vissza tudom tartani, ám hatalmas ereje egy szempillantás alatt a kőfalnak vág. Nem lehet igaz, hogy itt kell meghalnom! Épp csak kijutok, erre szabadítóm kinyiffant... pedig eredetileg fordítva terveztem.
Egy macska ugrik elő a semmiből. Odafut, egyenesen a fiúhoz, s nyalogatni kezdi arcát. Rövidesen eláll a zűrzavar, megnyugszik a levegő. Végre kinyitja valódi, tengerkék szemeit, ám pár percig még csak éledezik.
- Rossz cica, ha beteg vagy nem szabad kijönni… - mondja halkan.
- Persze, jobban vagyok, de akkor is rossz cica vagy. - folytatja, én pedig nem értem, mégis kihez beszél... a macskához? – te meg… - néz rám hirtelen - te voltál a ládában ugye? - kérdi, mire bólintok - köszönöm, hogy megmentettél. - mondja – de el is szökhettél volna, sőt meg is ölhettél volna, miért nem tetted? - kérdezi a macskát ölelve, s úgy tűnik meg sem várja válaszom - Tudom, szemmel tartom. - mondja, s szorosabban öleli az állatot.
Nincs ínyemre a dolog, főleg a magyarázkodás nem. Eszem ágába sincs kifejteni számára gondolataimat. Ki is nevetne, ha tudná, még rendesen járni sem tudtam, nemhogy elfutni. Örülök, ha most már lábra tudok állni.
- Legyen elég annyi, hogy tartoztam - nyögöm ki - illetve tartozom.
- Akkor gyere, ideje továbbállnunk! - jelenti ki, majd idegesen végigmér - Mond csak, nem tudnál... hogy is mondjam, egy kicsivel emberibb színt felvenni?
Sértetten húzom össze szemöldököm, pedig világos a kérése. A világító sárga szem és a szürke bőr nem éppen feltűnésmentes.
- Elég gyenge vagyok a gyógyítgatásod miatt - hangsúlyozom ki - de megnézem mit tehetek.
- Leköteleznél - morogja, mire én lehunyom szemeim.
Érzem ahogy szétárad kevéske maradék erőm, keresztül minden apró porcikámon.
- Így megfelel? - kérdem mosolyogva, immár barna szemmel, s emberi bőrszínnel.
- Meg, ha leszámítjuk a koponyákat... - billenti oldalra fejét.
- A koponyák maradnak, neked is van macskád, nekem is vannak koponyáim! - közlöm vele.
Idegesen szusszan egyet, majd felkel, s ölébe veszi cicáját. Elindul, s én szótlanul utána baktatok.
- Mi a neved? - kérdezi meg út közben.
- Celest Amarantha De Charonneau.
- Te jó ég, de hosszú neved van! - fordul felém.
- Szólíts csak Celestnek... és téged hogy hívnak? - kérdezem halkan.
- Taylor Brooks.
*×*×*
Ahogy keresztülmegyünk a városka poros utcáin, többször is rám szól, hogy ne forgassam örökké jobbra-balra fejem. Hiába, nem bírok betelni a sok látnivalóval... mégis mit vár? 346 éve egy dobozban lakom! Nekem még új ez a "mai" világ.
Rövidesen egy épületbe lépünk, ahonnan hosszú lépcsősor vezet felfelé.
- Ez a te házad? Elég furcsa építésű... - nézek körül csodálkozva.
- Ez még csak a lépcsőház - mondja fáradt, unott hangon - Megérkeztünk, ez a lakásom. - nyit ki egy kopott kis ajtót.
- Elég pici. - nézek körül csalódottan.
- Örülj, hogy ma egyáltalán itt töltheted az éjszakát kisanyám, holnap meg alszol ahol tudsz! - vágja rá haragosan, mire értetlenül nézek rá. Nem akartam megbántani, de igaz ami igaz...
- Sajnálom, kedves tőled, hogy befogadsz... nem lenne jó egyedül egy számomra új világban... - szabadkozom.
Lenézően pillant rám, majd az egyik szekrénybe nyúl.
- Tessék, ez az egyik volt csajomé volt, vedd fel... ez nem annyira feltűnő, mint a te hacukád! - nyom a kezembe egy kék-fehér csíkos szoknyát - a fürdő balra a második ajtó, törölközőt a bent lévő szekrényben találsz.
- Köszönöm! - mérem végig, majd bevonulok a fürdőhelységbe.
Nem nehéz rájönni az itteni kütyük használatára, legalább is a káddal gyorsan boldogulok. Rövidesen már a habos forró vízben heverészek, jobb nem is lehetne. Végre, szabadulás, nyugalom és kényelem...
- Nem tudnál sietni? Szeretnék még ma lezuhanyozni! - hallom az ajtó túloldaláról.
- Egy pillanat! - morgom, majd lassan kimászom a kádból, megtörölközöm és felöltözöm.
Rövidesen ajtót nyitok, mire ő megpelődve néz végigrajtam.
- Majd elfelejtettem! - mosolygok, s visszaváltok eredeti színeimre.
|
| ookami67sophie | 2013. 11. 17. 14:53:59 | #28259 |
Karakter: Celest Amarantha De Charonneau
Megjegyzés: kiszabadítómnak
Énekelek... egyre csak énekelek.
Olybá tűnik, hogy ez mára már rossz szokásommá vált. Nem érdekel, úgysem zavar senkit. Legbelül talán még él bennem a remény, hogy egyszer majd meghallja valaki dalolászásomat... egy kripta közepén... ostoba vagyok. Akik itt vannak, azokat már nem érdekli énekem. Lehet, hogy örökké itt maradok, hogy sohasem találnak rám. Talán jobb is lenne, legalább azt csinálok, amit csak szeretnék... például énekelek. Kezdek becsavarodni.
Hirtelen macskanyávogás üti meg fülem. Már azt sem tudom valóság-e, vagy csak képzelem... mindegy is, egy cicával nem sokra megyek. Fojtatom énekem.
- Ki az? - üti meg fülem egy kellemesen érdes hang - Brown, itt vagy? Te is hallottad?
- Szóval tied a macska. – jelentem ki felbátorodva.
- Ahhoz semmi közöd. Amúgy is, én kérdeztelek kislány! - dörren rám – Mit keresel itt?
Bátor fiú, pedig ha tudná, kit/mit is talált…
- Ezt én is kérdezhetném tőled, legyen elég annyi, hogy elég szorult helyzetben vagyok. – morgom.
- Nehogy azt mond, hogy sétálgatás közben megbotlottál, és beleestél egy kriptába. – ironizál.
- Nem, de volt egy előző kérdésed is. Azt kérdezted ki az… nos, nyisd fel a koporsót, találsz benne egy ládikát... ha felnyitod, meglátod ki vagyok! - kuncogom csilingelő hangon.
- Miféle szerzet vagy? - kérdi halkan.
Hangjából kihallani vélem, hogy ha nem is tudja, sejti a választ. Igen, gyanítja, hogy nem vagyok emberei... mégsem érzem, hogy félne. Miért nem fél? Zavar a magabiztossága. Hallom, ahogy közelebb lép, s hirtelen érezni kezdek valamit. Ez az a jel, viseli a jelet. Hát innen a magabiztosság. Ezek szerint erősebb, mint én. Milyen ironikus...
- Amilyen te. - visszhangzik gúnyos hangom.
- Rohadj meg. - indul el...
Halkuló lépteinek zaja szívembe mar, szinte megőrjít a tudat, hogy valószínűleg mostanság nem lesz több lehetőségem a kijutásra... gratulálok Cel, ezt is jól megcsináltad!
- Várj! - kiáltom, kétségbeesetten - Megteszek mindent, amit csak kívánsz, csak szabadíts ki innen.
Nyöszörgésem hallatára egyszerre megszűnik a léptek halk morajlása. Akár ki is legyen, meg kell győznöm, hogy engedjen ki. Bármire képes lennék a szabadulásért.
- Szolgád leszek, szolgállak halálodig! - ígérem.
- Mi a garanciád, hogy betartod a szavad? - kérdi.
Logikus. Első dolgom lenne megszökni, bár lehet, hogy előtte ájulásig kínoznám ezt a kis ficsúrt. Kockázatos lenne az ereje miatt, de ha elég ügyes vagyok, akár sikerülhetne is.
- Tudok segíteni... - motyogom - ismerem a jelet, ami rajtad van.
Igen, ismerem. Körülbelül annyit tudok róla, hogy ajánlatos elkerülni viselőjét.
- Ahogy kiengednélek, megölnél... - lép közelebb.
- Nem tudnálak, ...erősebb vagy nálam, jól tudod. - ez így is van sajnos.
Ha kiszabadítana, és rátámadnék, valószínű, hogy én húznám a rövidebbet. Ráadásul rég voltam fizikai testemben, örülök, ha lábra tudok állni... az is lehet, hogy eszméletemet veszítem. Rizikós, de ki kell jutnom. Ha kell, bármibe beleegyezek, csak segítsen.
Újra hallani vélem távolodó lépteinek zaját… itt hagyna?! Megtenné? Tudnia kell, hogy kincsre talált, nincs benne semmi ráció!
Megszűnik a léptek morajlása, immár újra csendes minden. Könnycseppek gördülnek le arcomon, itt volt a lehetőség, én pedig elbaltáztam.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2013. 11. 17. 15:19:44
|
| Lorian | 2011. 02. 15. 19:48:34 | #11387 |
 Karakter: Karim
Megjegyzés: ( CoM-nak)
Madárcsicsergés.
Tavasz van.
Tollas kis semmik beszélik meg dolgaikat körülöttem.
Nem tudok elég nagyot ugrani, hogy elérjem őket.
Egy mozdulattal tépném le csőrüket, hogy hallgassanak el.
Kis semmirekellő testükön alig van hús, a toll meg köhögésre ingerelne csak.
Azért kifordítanám hullájukat, és megenném a belső részeket.
Éhes vagyok.
Ingerült hörgésemre, fogam csattanására elhallgatnak.
Halk, vicsorgó morgással fekszem le a bokrok közé.
Túl sokan vannak a parkban, pedig reggel van.
Éles gyerekhangok, túl sokat fecsegő női szopránok, kellemetlen férfihangok verik fülemet.
Parfüm
Édesség
Mosópor
Öblítő
Hajlakk
Mesterséges szagok marják az orromat.
Kezem arcom előtt, kényelmesen elhelyezkedem a bokrok takarásában, a langyos föld gyógyítja fájó lábam.
Ne zavarj.
Ne gyere közel.
Ne visítozz itt, akármilyen gyerek is vagy. Idegesít a csapongó, színes mozgásod.
Takarodj.
Szusszanva csukom be a szemem.
-Engedd el! Mondom, engedd el, te mocskos fattyú, mert kiverem az összes fogad!
Arab hörgés.
Fröcskölő szitkozódás, nyál szaga.
Bakancs a mellkasomban, gyomromban.
Nem kapok levegőt.
De vicsorogva, hörögve tartom harapásommal fogva a karját, hiába rángatja, fogaim átdöfik a vastag inget, vérét érzem a számban, saját véremet a torkomban.
Rángat
Állkapcsom roppan
De tartom.
Már nem látok.
- De kibaszott kis fehér fattyú, dögöltél volna meg ott a kukában – szöges bot a hátamat harapja, feltépi a szemöldököm, belemar az ágyékomba.
Felnyüszítek.
Kirántja a karját a számból, véres nyálcsík húzódik a levegőben.
A por nyeli el.
Lábak taposnak rám, vascsövek veszik el a levegőt előlem.
- Mit csinált már megint? – kérődző, csámcsogó hang.
- Közölte, hogy nem hajlandó beosonni a hitetlenek táborába, és elvágni a torkukat. Faszom ebbe a kölökbe már. Csecsemő kora óta neveljük, aztán itt belemar a karomba a fattyú.
- Vízbe kéne fojtani, mint a veszett kutyákat.
Vascső a torkomon, kapálódzom a levegő után.
Bundás társaim sehol... meghúzzák magukat az ólakban, eszik a nekik odavetett moslékot... nem segítenek... beléjük harapok, ha odajutok...
Izzadt, sötét arc hajol arcomba.
- Na kölök, akarsz ma enni? Ha nem takarodsz a hitetlenek táborába, és harapod el a torkukat, a kutya haverjaid fogják felzabálni a beleidet. Nem éred meg a 12. születésnapodat.
A hőséget okádó nap fénye megcsillan a vascsövön.
Lekushadok, fejem a porba süllyesztem.
Tisztára nyalták a táljaikat. Egy csepp moslékot sem hagytak nekem.
Megalázkodva húzzák be a farkukat, ahogy fülükbe harapva fenyítem meg őket. Vakkantva nyalják meg arcomat.
Lassan nyitom ki szemeimet, a nap már feljebb kúszott.
Szomjazom a cigarettafüstre, de nincs nálam tűz. Felüvölt a gyomromban az éhség is...Mennem kell lassan.
Itt maradnék a parkban, bokrok, fák között, utálom a város tömegét,zaját, az emberek közelségét. Hozzám érnek.
Levelek zöreje, ágak reccsenése, színes anyag lebbenése - zuhanva esik valaki mellém.
Felmorranok.
Takarodj a területemről, vagy széttéplek!
Felső ajkamat felhúzva, fogaimat kivillantva vicsorgok rá, szemem szemébe mélyed. Ha közelebb jössz...
Riadt villanás a szemében, érzem a bőre félelemszagát, hátraesik.
Megmozdul a keze
Mély morgás a mellkasomból, ahogy minden rezzenését figyelem.
- Ó, ezer bocsánat, kérlek, ne egyél meg! Nem tudtam, hogy van itt valaki. Esküszöm, mindjárt eltűnök, csak egy fél percre hadd húzzam meg itt magam, amíg azok ott elmennek – suttogása borzolja a fülemet, arca azt próbálja mutatni: nem fél. Arca hazudik. Szaga nem.
Nem nézek arra, amerre mutat, tekintetem nem engedi el az övét.
Hosszú hajának fényessége bántja a szememet.
Miért nem takarodik már el?
– Tudod, munkába mentem, és valahogy eltévedtem, mindegy. Ezek az emberek meg épp üldöznek, mert én bizony elfutottam előlük. Ugye, nem árulsz el?
Szeme kérlel.
Nem akar harcot.
Nem akarja a területemet.
Ellazulnak az izmaim, de még mindig szemmel tartom őt, minden mozdulatát, lélegzetvételét.
Fél.... De nem tőlem.
- Szóval akkor... – szólal meg újra, de rávillantom tekintetemet, és elhallgat.
Ételszaga van... talán a táskájának. Nagyot nyelve nézem a csomagot. Napok óta nem ettem...
Megkordul a gyomrom.
- Éhes vagy? Mármint... ne vedd sértésnek, de a hasad fog minket elárulni – suttogása végigkúszik a testemen. Figyelem a kezét, ahogy a táskájába nyúl, és egy szendvicset vesz elő...
El fogom venni tőle.
Ha kell, leharapom a kezét is.
Nem akarom bántani, nem olyan a hangja, a tekintete, mint az embereké... nem bántja a fülemet, szememet annyira.
De éhes vagyok, és nem ehet itt előttem, mert gyengébb nálam.
- Szóval itt bujkálsz, nyuszika! Hogy tud rohanni a kis nyuszó, csak úgy billeg a feneke!- durva hang tör a dobhártyámba, szőrös lábak a látóteremben.
Három röhögő alak lép be a bokrok közé, és nyúlnak a fényes hajú lány felé.
Vér borítja el az agyamat.
Túl közel jöttetek.
Zavartok.
Éhes vagyok, és az a szendvics az enyém, nem vehetitek el tőle előttem.
És őt sem bánthatjátok itt a közelemben, itt én vagyok az alfa.
Kushadjatok, vagy eltépem a torkotokat...
Hörögve ugrom, borda reccsen, fog hullik, vér tör elő a felszakadt szájból.
Sikoltva, reszketve rohannak el.
Még borzolódik a haj a tarkómon, amikor elcsukló hang lopakodik a fülembe.
Odafordulok.
A fényes hajú, mesélő szemű lány sápadtan kapaszkodik az öreg fa törzsébe. Ajka megmozdul.
- Mit.... csináltál?
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 02. 15. 19:51:53
|
|
