|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kikyou-chan00 | 2014. 12. 09. 16:07:47 | #32065 |
 Karakter: Sakura Akimoto
Nem történik semmi. Hát, ennyi lett volna? Fáj a lélegzetvétel, akadozóan jutok csak levegőhöz. Furcsa. Ezelőtt sosem gyötört még légszomj. Soha...
- Mért... mért nem hagytál meghalni? - most... tényleg megszólalt, vagy csak képzeltem? Nem, tényleg, hisz nyitja már is szemeit. Huh, basszus! Szerencsénk van...
Elég furcsán néz rám, biztos érdekesen festhetek. Hát, ez előfordulhat... Lesírt szempillaspirál, könnyekben úszó tekintet, mégis, mosolygó ajkak... még én sem értem magam... Kétségtelenül összezavarodtam. A vadász egyesület szabályai szerint hagynom kellett volna, hogy meghaljon, de én nem tettem... Ha visszatérek, én leszek a "bukott angyal", a különc, a kitagadott... Ugyan már! Ezekért az elbűvölő napokért bőven megérte! Azt hiszem...
- Mi mást is tehettem volna? Eldobjam azt, ami mindennél fontosabb? - mosolygok rá. Kis aranyos, nem tudja, hogy ő az egyetlen, ami fényt hoz sötét életembe! Hát nem imádnivaló? - Azt hiszem, jobb lenne, ha mától nem hagynálak magadra. A végén még komolyabb bajod is lehetne, mint a mostani... viszont ez most nem fontos. Szükséged van valamire?
- Nincs.
- Biztos? Bármit hozhatok.
- Egész biztos.
- Hát, rendben. Nem vagy éhes? Mert, szívesen adok. - hát, én komolyan nem vagyok komplett. Önként felajánlom neki a vérem? Öh... hát... ehehehe.... most mit kéne csinálnom? Szinte érzem, ahogy lángba borul az egész arcom. Kííííínos...
- Öh...
- Komolyan mondtam. Bármikor. Hiszen a tiéd vagyok.
- Hogy érted? - a kis tudatlan.
- Hát, mondhatni, hogy megbélyegeztél, egyszóval, akár a gazdám is lehetnél... Persze ez csak egy feltételezés, nem kell komolyan venni... - hát, ha eddig nem égtem be, akkor most biztosan... - de ha szomjas vagy, akkor csak nyugodtan. Nem fogok ellenkezni. - oké, most vagy teljesen meggágyultam, vagy csak szimplán álmodok. Remélem, az utóbbi... már így is teljesen cikinek érzem magam.. Hjaj...
Szerkesztve Kikyou-chan00 által @ 2014. 12. 09. 16:22:33
|
| Sado-chan | 2014. 12. 02. 18:35:53 | #32026 |
Karakter: Vernita
Egy álomképben térek magamhoz. Pusztaság, halott föld és kiszáradt fák, csontok, por és halál. Hát ilyen lenne a túlvilág, száraz, aszott és kietlen?
Beletörődve indulok el valamerre, nem tudom merre, nem is érdekel. Nem érdekel hová jutok, csak el innen...csak hagyjanak meghalni.
- Sakura..- nyögöm, mikor egy pillanatra magamhoz térek, de mielőtt még egy szót kimondhatnék vissza zuhanok ebbe a halott világba. Vajon a lelkem ürességét szimbolizálja? A keserűséget, mely átjár?
A kiszáradt folyómeder mentén egy kislányt látok meg hirtelen. Térdeire borulva ül és zokog, kezében egy törött hegedűt tart.
- Mi baj, kislány?- állok meg előtte és simítok végig a haján, mire abba hagyja a sírást és felnéz rám. Ijedten lépek hátra, hisz az a kislány én vagyok. Voltam...
Üveges tekintettel néz felém, szemeiből könny helyett pedig vér folyik. Bőre fehér, hideg, szeme körül hatalmas kékellő erek alkotnak pókhálókat.
Halott ajkai szavakat formálnak, de hang nem jön a torkából, mégis tudom mit mond. Tudom jól, hisz ő én vagyok.
Tovább haladok a folyómederben. Nem nézek hátra, fölösleges. A lány mostanra úgyis eltűnt...
A kiszáradt folyómeder elvezet egészen egy vízesésig, ami a semmiből nyeri vizét majd alá hull egészen a végtelenségig. Egy újabb alakot látok, aki szintén én vagyok. Az az énem, aki meghalt a robbanásban. Lassú léptekkel közeledik a szakadék széléhez. Le fog ugrani. Érzem.
Szóra nyitnám a szám, kiáltanék, de nem tudok. A lány felém fordul, majd kezét nyújtja. A szakadékhoz vezető út egyre hosszabb, így távolodva nézem végig ahogy hátra veti magát és a mélybe zuhan. Szinte érzem a szelet a bőrömön, majd a hideg vizet, ami megtölti a tüdőm.
Fulladozva térek magamhoz hirtelen, de ezúttal a valóságban. Bár alig, de élek, és ennek örülnöm kellene, de nem megy. Nevetnem kellene, mégis sírok.
- Mért...mért nem hagytál meghalni?..- kérdem rekedtes hangon. Sakura szemei az elsők, amiket meglátok miután kitisztul a fejem. Ajkai mosolyra görbülnek, a szemei mégis sírnak. Miattam...nem. Inkább értem.
|
| Kikyou-chan00 | 2014. 12. 02. 16:57:46 | #32024 |
Karakter: Sakura Akimoto
Gyorsítok lépteimen, mikor ösztöneim veszélyt jeleznek. Már megint mi történhetett vele?
Félrelökök néhány embert, nincs időm udvariaskodni. Hallom hátam mögött a rám szórt szitkokat, de nem törődöm vele. Ennél ezerszer fontosabb dolgom van.
Vadul tépem fel az ajtaját, egyenesen a szobájába rontok. Alig hiszek a szememnek... Csak egy kis híja, hogy ne essek össze. Ott ül az ágynak dőlve, szívében egy gyilkos tőrrel. Odarohanok, ölembe helyezem, kitépem belőle a tőrt, majd elhajítom a szoba másik végébe. Összetörhetném, de erre most nincs idő. Az ő élete sokkal fontosabb, mint egy vacak kis kés.
- Teljesen megőrültél? Miért csináltad ezt? - nézek rá dühösen, viszont magamra jobban haragszom. Ha jobban siettem volna... ha nem öltöztem volna át... Nem történt meg volna ez. Bassza meg! Válasz nem érkezik. - Hé! Gyerünk! Annyira nem lehet halálos! - remélem. Semmi. Mintha eszméletlen lenne...
Óvatosan fektetem le a padlóra, majd körbecikázok a lakásban valami olyasmit keresve, amivel bebugyolálhatom sebét, mielőtt még... inkább nem mondom ki.
Egy szekrényben némi fáslit találok. Nem sokat, de talán elég lesz. Őrülten rohanok vissza hozzá. Úgy van, ahogy hagytam. Ez nem túl biztató...
- Sakura... - nyögi.
- Psszt! Épp megmenteném az életed. Majd később megköszönöd. - betekerem az öntapadó anyaggal, hogy még véletlenül se haljon meg. Egyenlőre nincs más megoldás. Addig kitalálom, mit is csinálhatnék vele.
Varázserőm sajnos nincsen, pedig most egészen jól jönne. De akkor még is mit csináljak?
Fejemben ezernyi gondolat kavarog, egyik sem használható. Miért nem születtem eszes fruskának?
Emlékezzünk vissza... vajon mit csináltam, amikor anyuék voltak ilyen helyzetben? Semmit. Azt is megakadályozhattam volna. De nem tettem.
Ennyire hülye lennék? Emberek halnak meg a kezeim között, véreznek el, lehelik ki lelküket, én meg csak bambán ülök mellettük. Most ezt nem hagyom! A végsőkig küzdeni fogok, a saját életem árán is megvédem! Nem hagyom, hogy feleméssze a sötétség!
Az ágyra fektetem. - Ne aggódj. Nem lesz semmi gond. Itt vagyok. - kezeim remegnek, amint végigsimítok a sérülésén. Remélem, nem hal bele... Érdekes, milyen kedves vagyok egy vérszívóval... A régi Sakura minden bizonnyal régen itthagyta volna, hadd szenvedjen. Viszont Vernita elérte azt, ami talán csak a szüleimnek sikerült. Kedvessé varázsolt, pedig nem is csinált semmi különöset. Ivott belőlem... na bumm. És?
Ellenőrizem szegénykém pulzusát. Van neki, ezek szerint még él. Óvatosan fordítom magam felé, nehogy felszakítsam a kötést, majd remegő ajkakkal csókolom meg. - Ha rajtam múlik, nem halsz meg. - suttogok bele csókunkba.
|
| Sado-chan | 2014. 12. 01. 14:50:17 | #32017 |
Karakter: Vernita
- Persze... amint megtudom, hol van az a haza...
- Ezt hogy érted?
- Semmi... Igen, hazatalálok.
- Mesélj csak... - fordulok felé karba tett kézzel
- Jó. Egy mocskos kis albérletben lakom, ami aztán minden, csak nem otthon édes otthon.
- És a szüleid?
- Nos... hát... - zavartan felköhint - A szüleimet, még ötéves koromban lemészárolták. Még pedig egy undorító vámpír... - végig rázza a hideg. Szóval árván maradt...olyan mint én, azzal a különbséggel, hogy az ám szüleim támadója nem egy vadidegen...- Az utánuk való utálatom idáig vezethető vissza... Akkor megfogadtam, hogy ha megtalálom azt a szörnyeteget, megölöm... Na de mindegy is, nem akarlak ezzel untatni. Szia! - rövidre zárja a témát, szóval nem akar beszélni róla...hát jó. Átlépem én is házam küszöbét majd a bent uralkodó sötétségbe vetem magam.
Nem tudom, most magamra vagy Willre haragudjak jobban, hisz végül is miatta ment el, de én vagyok az, aki nem akadályozta meg....furcsa, de nem kellene ennyire fájnia, mégis mintha tövisekkel döfködnék a mellkasom...őrjítő
***
Nem tudom, mennyi idő telt el mióta utoljára láttam...mióta elváltunk egymástól...az idő egybe mosódik, nappalokat teknős háton vánszorogva követik az éjjelek, ám azok gyorsan elillannak, elorozva tőlem a látszatnyi békét és megnyugvást hozó sötétséget.
Ébrenlét és eszméletvesztés között fekszem az ágyon, elterülve, a fejem az ágytól lelógva szinte élettelenül bicsaklik hátra. Ennem kellene...de nem akarok. Nincs értelme és igazából erőm sincs ahhoz, hogy vadásszak. Azt hiszem, mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalnék...igen...talán még Sarkurának is. Egy kis ideig talán még bánkódna, aztán elfelejtene...éppen úgy, mint mindenki más.
Erőtlenül kelek fel de pár lépés után össze esek...szép, már járni sem tudok. Nagy nehezen elvonszolom magam a fal melletti kis oltárhoz ahol a gyertyák, könyvet, kövek megy egyéb mágiához szükséges holmijaimat tárolom. A felét leverem és össze is törik a kristály gömb, de nem érdekel. Megszereztem amit akartam. Boszorkány tőrrel a kezemben kúszok vissza az ágyig majd neki dőlök. Talán nem halok bele, pedig jó lenne. Belefáradtam már ebbe az unalmas és fájdalmas életbe...bár lennék inkább valóban halott!
Még egy utolsó lélegzet vétel és vége. A tőr elbájolt pengéje könnyedén hasítja fel a ruhám, a bőröm majd a húsom. Egyenes utat talál a szívemig majd át is döfi azt. Fájnia kellene, de nem érzek mást, csak hideget. Fázom...talán most végre tényleg meghalhatok...
lassul a légzésem, a szemeim elnehezednek...azt hittem gyorsabb lesz. Talán a bennem élő démonok miatt.
Utolsó erőmmel még felemelem a fejem, ekkor látom, hogy nyílik az ajtó és fény árad a fekete szobába
Sakura... eljöttél, hogy utoljára láthass?
Érzem, ahogy felemel és az ölébe húz, ahogy kitépi a pengét a mellkasomból. A kezei csurom véresek, ám mit sem törődik vele...furcsa...egy vámpír mióta vérzik...és mióta potyognak könnyek a szeméből?
|
| Kikyou-chan00 | 2014. 11. 28. 15:26:44 | #31976 |
Karakter: Sakura Akimoto
- Ami azt illeti... igen - küzelebb jön, én elfordítom a buksim, érdektelenséget mutatva. Pedig nagyon is érdekel, mit mond. Már magamat se értem... - ami azt illeti, amit, vagy akit láttál és hallottál nem én voltam... vagyis, fizikailag igen, de itt bent a másik... énem... mikor a démonok összeolvadtak a testemmel... Akkor születtem meg én... - mi a? A tartása és a hangja egy fiúéba csap át. - Üdv, a nevem Will, gondolom az a kis szuka nem mesélt még rólam
- Nem. Valóban nem. Te voltál, aki olyan köcsög völt velem? - szemöldököm felkúszik vörös tincseimig.
- Igen, bocs, de gondolom te is kiakadnál, ha egy csaj csak úgy simán, minden szó vagy előjel nélkül lesmárolna. - hát kösz...
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el. - hangja ismét a normálisra változik. - Azt hittem megúszhatom, de tévedtem. - keresztbe fonja a kezeit maga előtt, és lehajtja a fejét. Na, ugyan már, nem is haragszom már annyira! Megfogja kezem, és hazarepít.
Amint nála termünk elengedi kezem, befelé indul. - Innen már hazatalálsz?
- Persze... amint megtudom, hol van az a haza...
- Ezt hogy érted?
- Semmi... - sóhajtok. - Igen, hazatalálok.
- Mesélj csak... - hiába, nem tudom átverni...
- Jó. Egy mocskos kis albérletben lakom, ami aztán minden, csak nem otthon édes otton.
- És a szüleid?
- Nos... hát... - köhintek. - A szüleimet, még ötéves koromban lemészárolták. Még pedig egy undorító vámpír... - remegek meg. - Az utánuk való utálatom idáig vezethető vissza... Akkor megfogadtam, hogy ha megtalálom azt a szörnyeteget, megölöm... Na de mindegy is, nem akarlak ezzel utatni. Szia! - köszönök el tőle, majd lassú léptekkel megindulok. Jó párszor visszanézek, de már nem látom sehol.
***
Eltelt egy hét. Újabb tanítási nap, tele mindenféle leckével... dögunalom.
Lemondom a rám halmozódott programokat (mozi, teadélután, meg ilyesmik), majd fáradtan indulok haza. A kis városi tömegben sétálva elkap a magány. Mindenfelé egymás kezét fogó szerelmespárok... Mind-mind Vernitát jutattja eszembe... Mennyire hiányzik! Régen nem látogattam meg, de muszáj volt tisztáznom magamban, hogy mit akarok igazán tőle. Az életét? Pff, akkor már rég halott lenne... A fejét? Már rég ott lógna a falamon... De időközben rájöttem: a szerelmét, meg csak úgy, önmagát is.
Sosem gondoltam volna, hogy egy lány tetszhet nekem. De kit érdekelnek az ostoba teóriák, hogy a lány csak egy fiúba szerethet bele? Nem az a lényeg, hogy az illető milyen nemű... Hanem, hogy belül milyen. Nem, nem a belső szerveire gondolok, hanem a belső tulajdonságairól.
Amint belépek az ajtómon, egyből a gardróbom felé veszem az irányt. Feketébe burkolózok, majd elindulok egyetlen szerelmemhez.
|
| Sado-chan | 2014. 11. 27. 21:05:34 | #31972 |
Karakter: Vernita
Mihelyt össze szedem magam és persze a bátorságom vissza megyek oda ahol hagytam. Remélem ott találom.
Ott áll a falnak dőlve, kezében a pisztolya, előtte egy vérbe fagyott vámpírhulla. Na, szép!
- Miért jöttél vissza? Látni akarod a szenvedésem? - nem néz rám, csak zsörtölődik. Köszönöm édes, ez jól esik!
- Te miről beszélsz?
- Mintha nem tudnád! - kiált és végre rám is néz. Szemében fájdalom és keserűség...te jó ég, mit műveltem míg nem voltam önmagam? - Arról, hogy jól cserbenhagytál!
- Miről besz... Ó. - kíváncsi vagyok, mit vághatott az a barom a fejéhez...
- Van valami amiről tudnom kéne? Mert hogy az nem te voltál, az egyszer biztos!
- Ami azt illeti...igen- lépek hozzá közelebb de csak elfordítja a fejét.- ami azt illeti, amit, vagy akit láttál és hallottál nem én voltam...vagyis, fizikailag igen, de itt bent- mutatok a fejemre- a másik..énem... mikor a démonok össze olvadtak a testemmel...Akkor születtem meg én- váltok át egyik pillanatról a másikra. A testtartásom és a hangom is megváltozik. Sokkal fiúsabb...- Üdv, a nevem Will, gondolom az a kis szuka nem mesélt még rólam
- Nem. Valóban nem. Te voltál, aki olyan köcsög volt velem?
- Igen, bocs, de gondolom te is kiakadnál, ha egy csaj csak úgy simán, minden szó vagy előjel nélkül lesmárolna- épp eleget hagytam, hogy kárt tegyen, újra átveszem a testem felett az irányítást
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el. Azt hittem megúszhatom, de tévedtem.- össze fonom magam előtt a karjaim és leszeg a fejem. Ha ezek után nem akar látni, megértem. Megfogom a kezét és vissza viszem őt hozzám, a ház elé majd elengedem a kezét és elindulok befelé
- Innen már haza találsz?- állok meg az ajtóban de nem fordulok felé. Képtelen vagyok rá...
|
| Kikyou-chan00 | 2014. 11. 26. 21:35:11 | #31966 |
Karakter: Sakura Akimoto
Felbőszülten taszít el magától, majd a szájához kap.
- Te meg még is mit művelsz? - kérdezi villanó szemekkel. Mi ütött belé?
- Hogy hogy mit csinálok? Azt hittem...
- Rosszul hitted! - indul el. Mégis mi rosszat műveltem? Hiszen csak megcsókoltam... Máskor ez sosem volt gond.... Nem, biztos nem gondolja komolyan... Csak ugratsz, ugye? Ugye?
- Vernita! - nyújtom kezeim felé, miközben utána kiáltok.
- Vernita nincs itt... tűnj el! - hirtelen már sehol se látom. Itt... hagyott volna?
Kezeim a szívemre helyezem. Ez fájt... nagyon is... Összerogyok, meredten bámulok a semmibe, könnyeim még mindig potyognak. Mi lelhette? Sosem viselkedett így velem... A fájdalom összeszorítja torkom, maró érzés költözik szívembe. Utána mehetnék... De nem tudom, hová ment. Ez biztos nem ő volt... Nem ő szólt hozzám így. De akkor mégis mi?
Elterülök a hideg betonon, fejjel az ég felé fordulva. Nem érdekel, ha megfázok, az a legkisebb gondom. Szipogva előveszek egy zsepit, felitatva vele a könnyeim. Erősnek kell lennem... Nem inoghatok meg... Egy vadász nem ismer kegyelmet! Ajj, kit érdekelnek ezek az ósdi szövegek?! Kamu az egész. Minden szava hazugság!
Bánatomat ösztöneim zavarják meg. Valami van itt a közelben... Még pedig egy rusnya, vérszívó... vámpír. Hihetetlen gyorsasággal ugrok talpra, rá irányítva fegyverem.
- Azonnal állj meg! - rivallok rá.
- Egy vadász... - nevet fel. Mi ennyire vicces? Ajkairól vércseppek csöpögnek... Szép, tehát veled végeznem kell. Méghozzá most azonnal. - Milyen kis szánnivaló! Min sírtál? Csak nem elhagyott valaki?
- Fogd be! - ordítok rá, meghúzom a ravaszt, majd lövök. Vére rámfröccsen, udorral telve próbálom leszedni magamról. A lényeg, hogy meghalt... Sóhajtva indulok el az egyik irányba, de nem találok kiutat. Ez a hely kész labirintus! Sőt, még haza sem tudok jutni! Nincs olyan erőm, mint neki. Ittragadtam!
Nekitámaszkodom a falnak, pont ahhoz a részhez, ahol Vernita teste semmivé lett. Még mindig könnyezve nézek magam elé. Hogy tehette?
Nevét kiabálom, de semmi haszna... Nem hallja. Úgy látszik, örökre itt maradtam... Na szép. Hát, nézzük a jó oldalát... mindig is valami rideg helyen akartam meghalni...
Ám nem maradok egyedül sokáig, ugyan is megjelenik ő. Király.
- Miért jöttél vissza? Látni akarod a szenvedésem? - rá sem pillantok. Minek?
- Te miről beszélsz?
- Mintha nem tudnád! - kiáltok fel, egyenest a szemeibe nézve. - Arról, hogy jól cserbenhagytál! - még mindig sírok. Nagyszerű.
- Miről besz... Ó. - igen, ó.
- Van valami amiről tudnom kéne? Mert hogy az nem te voltál, az egyszer biztos!
Tudnom kell, mi történt vele ott és akkor... Viszont, bármi is beszélt belőle, én még mindig szeretem... és ez egyhamar nem fog változni.
|
| Sado-chan | 2014. 11. 26. 19:30:52 | #31963 |
Karakter: Vernita
- Nem kérhetsz tőlem ilyet! - kiált fel remegő hangon- Te is jól tudod! Azt hinnéd, képes lennék megölni az, akit szeretek?- oooh, szóval szeret?...azt hiszem, ez még egyel több ok arra, hogy ne hagyjon szenvedni
- Te most... vallomást tettél?
- Úgy is mondhatjuk... - feje búbjáig elpirul...de kis édes!
Elmosolyodok. Nekem eddig senki sem vallott szerelmet...na jó, nem pont egy lánytól vártam, de egye penész, nem mintha olyan nagyon érdekelne milyen nemű az illető.
Felém emeli a fegyverét..talán most. Behunyom a szemem és felkészülök a halálra, de ehyejett eldobja a pisztolyt
- NEM! - ordít fel, majd néz rám könnyes szemekkel - Engem nem érdekel, hogy mi is vagy valójában! Az sem, hogy démonok irányítanak, se az, hogy nem vagy ember, sem az, hogy vérszívó vagy... a lényeg az, hogy veled maradok. Szavamat adom. - mosollyal az arcán lép közelebb és fogja meg a kezeim - Itt leszek neked örökre. - hosszú, fájó csókjába bele remeg az egész testem. Talán ő lesz az, aki életet lehel halott szívembe? Megment, holott arra kértem végezzen velem...milyen kegyetlen és önző!
Dühösen marok ajkaiba, nem csak rá haragszom, magamra és a sorsra egyaránt. Érzem, hogy az elmém elhomályosul, szédülök, zuhanok. Nem látok semmit...
felmordulva lököm el magamtól, majd kapok a számhoz
- Te meg mégis mit művelsz?- mérek végig az előttem állon. Az csak értetlenül néz rám és törülgeti könnyeit
- Hogy hogy mit csinálok? Azt hittem...
- Rosszul hitted!- meg sem várom míg befejezi, sarkon fordulok és elindulok
- Vernita...kiált utánam mire felé fordulok
- Vernita nincs itt...tünj el!- mordulok rá, majd tűnök el a semmiben...
Valahol messze, ismeretlen helyen térek magamhoz.
- hol vagyok...-nyöszörgöm a fejemet fogva. Basszameg...minden kiesett. Az utolsó emlékem...Sakura! Hol van?!
Forgolódni kezdek, de nincs sehol, én meg valahol a hegyekben fekszem egy sziklaszirten..remek...megint kiesett minden. Nagyon remélem, hogy nem mondtam, vagy tettem olyat, amivel megbánthatom. Ha az a rohadék kikezdett vele én...
össze szorul a szívem, mikor rá gondolok.
Össze szedem maradék erőm és újabb kört idézve haza megyek...kimerültem, most egy ideig nincs ugrálás.
|
| Kikyou-chan00 | 2014. 11. 25. 19:16:37 | #31957 |
Karakter: Sakura Akimoto
Hosszú órák óta sétálunk, végül egy kissé romos kastélyhoz jutunk. Szeretem az ilyen régi helyeket, bár néha kifejezetten megrémítenek.
- Kicsit ijesztő ez a hely... - suttogom. Lépteink erősen visszahangoznak, hiába vesszük halkra lépéseink - legalábbis én.
- Ez volt az otthonom... miután meghaltam - néz rám komoran. Arcom rezzenéstelen, átérzem a fájdalmát. Hiszen én se nevelkedtem valami palotában... hanem egy rideg, sötét börtönben.. Brr...
Rengeteg helyre megyünk még, mindnél megmutatja, mi történt ott vele. Én csak óvatosan bólintok mindegyiknél. Nincs jogom a múltjában túrkálni, amennyit akar, annyit elmond. Ezt el kell fogadnom.
Végül egy sikátorba érünk, ahol teljes sötétség honol. Ez a hely még engem is megrémít... mi történhetett itt vele?
- Mi ez a hely? - kocsonyaként remegek, próbálom leállítani magam, elvileg nem kellene félnem...
- Sírom és egyben bölcsőm... itt haltam meg emberként és születtem újjá démonként... látod ott azt a fekete foltot ott a falon? - mutat rá. Bólintok. - Ott semmisült meg a testem... - átölel, karjai melegséget árasztanak, ahogy elterülök bennük. - Azt akartam, hogy lásd mindezt... hogy tudd, ki vagyok valójában... Mondd, ha arra kérlek, velem maradsz?
Gondolkodás nélkül felelek: - Igen...veled maradok.
- És ha arra kérlek, ölj meg, megteszed? - hirtelen ugrok ki kezei közül. Hogy kérhet tőlem ilyet? Szemeimben lángol a félelem. Még sose éreztem ilyet... - Mi baj, hisz nem is olyan rég még a fejemet akartad...
Jó, ez igaz, de akkor még nem tudtam, mit takar a démoni test... Szívembe tőrként mélyed bele a fájdalom és a félelem keveréke.
- Nem kérhetsz tőlem ilyet! - hangom megremeg. - Te is jól tudod! Azt hinnéd, képes lennék megölni az, akit szeretek?
Oké, oké... Mi? Ezt ki mondtam hangosan? Neee!
- Te most... vallomást tettél?
- Úgy is mondhatjuk... - sóhajtok. Nincs mentség, lebuktam.
Halvány mosolyt kapok. Ennyire nevetséges lennék? Ha jobban belegondolok, miket műveltem mostanság... A rendíthetetlen vámpírvadászból egy gyenge, buta baba vált, akit az érzelmei irányítanak...
Felé emelem pisztolyom... ha ennyire akarja... Nem akar elmenekülni. Eddig is a halálra várt volna? - NEM! - ordítok fel erőtlenül, eldobva fegyverem. Szemembe ismét könnyek gyűlnek, légzésem, valamint szívverésem szaporább lesz. - Engem nem érdekel, hogy mi is vagy valójában! Az sem, hogy démonok irányítanak, se az, hogy nem vagy ember, sem az, hogy vérszívó vagy... a lényeg az, hogy veled maradok. Szavamat adom. - mosolygok felé, és megfogom a kezét. - Itt leszek neked örökre. - eskümet egy hosszú csókkal pecsételem meg.
Bármennyire is érzi magát rosszul a bőrében, ettől lesz olyan ellenállhatatlan...
Szerkesztve Kikyou-chan00 által @ 2014. 11. 25. 19:33:27
|
| Sado-chan | 2014. 11. 25. 18:29:45 | #31955 |
Karakter: Vernita
Engedelmesen megfogja a kezem, én pedig messze repítem...
Egy erdős, kihaltnak tűnő helyen öltünk testet.
- Wow. - néz körbe csillogó szemekkel. - Ez a hely eszméletlen!
- Örülök, hogy tetszik - nem az volt a célom, hogy tessen neki,ez a hely...egy elég komor része a múltamnak. Értetlenül néz rám, mintha kínaiul beszélnék hozzá.
- Legalább mosolyoghatnál! Gyerünk máár! - vigyorog, majd mellém lép - Olyan jól áll neked ha mosolyogsz!
- nem felelek, csak tovább megyek.
- De... jó, ha ennyire nem érdekellek, már itt sem vagyok! - elindul az ellenkező irányba bde pár lépés utan meggondolja magát. Helyes,nyilván rájött, hogy ha eltávolodik tőlem meg is halhat. Halványan elmosolyodok
- Nem bírod sokáig nélkülem. - vigyorgok
- Ne hogy azt hidd, hogy azért jöttem vissza, mert kellesz nekem! Csak te tudsz hazajuttatni.
- Persze. Csak ezért jöttél vissza, mi? Jó vicc.
- Öh...
- Elvitte a cica a nyelved?
- Nagyon vicces... Szeretnék valamit mondani. - szóval mondani,hmm? Mire készülsz cica, valami vallomásra?- Szóval... sajnálok mindent.
- Mi mindent? - nézek rá kerek szemekkel
- Ami veled történt. Sokkal többet szenvedtél, mint bárki más. Engem árvaházba dugtak, de a te történeted sokkal megrendítőbb, és... és annyi éven keresztül szenvedtél! És... - közelebb hajol hozzám
- ráadásul egyedül... Sajnálom. - mint egy érzelgős szűzike borul a nyakamba. Ebben meg mi ütött? Ennyire nem nagy dolog,és még ha az is lenne...nem tud mit kezdeni vele.
Percekig hagyom még hogy öleljen de végül eltolom, ha rajta múlna ítéletnapig itt lennénk, viszont nincs kedvem megvárni míg besötétedik a démonok erdejében. Ennyi fattyúval nem bírok el egyszerre.
Pár óra gyaloglás után kérünk vaz erdőből. Hatalmas vár romjai vesznek körül...otthon, édes otthon. Emlékszem, évekig itt eltem miután meghaltam. Szellemként, élő halottként kóboroltam...de ez már csak egy emlék. Azóta újra van célom, feladatom, jövőm
- kicait ijesztő ez a hely...- suttogva mikor belépünk a megmaradt előcsarnokába
- ez volt az otthonom...miután meghaltam- fordulok felé komor tekintettel. Nem tudom keolvasni az érzéseket az arcáról, vagy az én tudásom hiányos, vagy ő ilyen megfejthetetlen.
Aok helyre viszem még el, kihalt mezőkre, patakpartra, kis városok romjaihoz. Mint én vagyok, mind a lelkem, a multam egy része. Végül arra va helyre viszem ahol meghaltam.
Egy koszos sikátorba ahol még világítás sincs
- mi ez a hely?- kérdi megborzongva
- sírom és egyben bölcsőm...itt haltam meg emberként és születtem újjá démonként...látod ott azt a fekete foltot ott a falon? -csak bólint- ott semmisült meg a testem...- közelebb lépek hozzá és átölelem- azt akartam hogy lásd mindezt...hogy tudd, ki vagyok való jában...- sosem hittem volna, hogy ezt elmondom bárkinek is...ő az első, és talán az utolsó is...talán ő lesz az, aki
Végül valóra váltja az álmom és segít meghalni...nem. ilyet nem kérhetek tőle...túl nagy kérés
- mond, ha arra kérlek, velem maradsz?
- igen...veled maradok
- és ha arra kérlek, ölj meg, megteszed?- hirtelen elenged és hátra lép. Szemeiben félelmet látok, talán nem akarja?
- mi baj, hisz nem is olyan rég még a fejemet akartad...
|
|
