Szépen felöltözök. Egy fekete ing, farmer, nem valami feltûnõ, sõt nálam inkább mindennapi, de ez most mellékes. Hajamba túrok és megeresztek egy mosolyt a tükörnek, majd hátraarcot vágva indulok el Davidékhez.

Gyorsan ott vagyok. A házból egy sértett nõ rohan ki. Értetlenül meredek rá.

- Hát ez? – kérdem.
- Csak egy ex. 21 év alatt 1-2 becsúszik. – von vállat, majd kilép a házból. Õ sem öltözött ki.
- Ahha. – mondom, majd kezem nyújtom, mire dühösen fordítja el fejét és kezét tiltakozólag zsebébe mélyeszti.
- Ne is álmodj róla. – sziszegi.
- Ne legyél már ilyen morcos David… - vigyorgok, majd elindulok mellette.

Az úton kérdezgetem pár dologról. megtudok róla egyet, s mást, a fontosabb alap dolgokat.

- Szóval, most nincs senkid. – vonom le az elõzõ beszélgetésünk témájából leszûrt dolgokat.
- Nem ezt mondtam! – hangneme durcás. Ez inkább vicces lett, mintsem komoly.
- De így van. – nevetem el magam.
- Ch…
- Na és szereted a bárokat?
- Nem igazán.
- Miért?
- Az alkohol nem vonz, nincs bennük már semmi újdonság.
- Oh. Szóval bírod?
- Persze. – mondja büszkén. A tervemnek annyi.

Pár utcán át sétálunk, mikor végre megérkezünk.

- Elég neves bár. Ismered nem? – kérdezek rá, de csak a fejét rázza.
- Nem. Mondtam, hogy nem járok ilyen helyekre… - fintorog.

Leülünk a bárpulthoz, rendelünk italokat. Elég rendesen fogyasztjuk a kínálatot, sokat iszunk, a hangulat csak fokozódik, ahogy egyre többen özönlenek be a klubba inni, táncolni.

- Nem jössz a színpad elé? – kérdem vigyorogva.
- Nem. Nem táncolok. – mondja kimérten. Bár még mindig eléggé jeges, érezhetõen feloldódott kicsit, bár ennyi pia után a legtöbben a földön hemperegnének röhögve, és idétlen favicceket mesélve.

Végül csak felimádom õt a táncparkettre, hosszas kérlelés, utalgatás után, - na meg az engedékennyel, hogy én fizetek és utána hazaviszem, de ez mellékes. – feljött velem táncolni. Elég jól mozog, és kezd belelendülni a zenébe.
A szám végeztével indul is a kijárat felé.

- Hová mész? – ragadom meg karját. Visszafordul.
- Nem megyek, hanem megyünk. Azt mondtad hazaviszel.
- Csak nem félsze gyedül? – húzom rókavigyorra számat. Halványan elpirul. Egyem meg.
- Dehogy. De menjünk már innen. – morog dühösen, és elfordítja arcát. Hát mit van mit tenni követem Davidet ki, majd elindulok vele a házához.

A parkon át halad utunk, ahol én egy kicsit lemaradok, mikor vér illatot érzek meg a közelbõl, és Dél felé pillantok. Ekkor elölrõl hatalmas sikolyt hallok. David hangja. fejemet odakapom, és azt látom, ahogy valaki lefogja, Davidet a földhöz nyomja, és egy kést szegez torkának. Vámpírfogai megcsillannak a holdfényben. Hosszú sötét haja van a fickónak. Nem valami öreg, sõt fiatalabb talán nálam is. Fogaival felsérti David nyakát. Dühösen felmorranva megyek oda és egy egyszerû mozdulattal rúgom le Davidrõl a fickót, aki dühösen sziszeg, mint egy kígyó.

- Nem tudod, kivel húztál ujjat. – morog a srác. Elvigyorodok, így õ is láthatja, hogy nem vagyok ember.
- Ezt én is mondhatnám. – ekkor szél támad, és illatomat felé sodorja a lágy szellõ. Meglepetten pislog párat, majd elrakja kését, és letérdel.
- Jó fiú. – vigyorgok, majd hozzá lépek.
- Mi a neved? – kérdem.
- Daniel.
- Szóval új vagy?
- Igen.
- Jobb, ha tudod, kihez tartozol, ez itt az én területem, illetve nem is. Ez mindenkié, de én vagyok itt a fõnök. Nem ölhetsz itt meg senkit, különben én ölök. Engedetlen kutyáknak nincs semmi keresnivalójuk itt. – morgom dühösen. Meghunyászkodva bólint egyet, majd eltakarodik.

Davidhez fordulok, aki meglepettségtõl kõvé vált. Fél. Szemei kerekek, és meredten pislognak rám. Szája szólásra nyílik,d e mégsem mond semmit. Teste remeg, nyakából pedig vér folyik. Felsóhajtva megyek oda, majd kapom ölbe Davidet, aki most még ellenkezni sem tud.

A házig viszem, ott már kezd belé visszatérni az élet, és próbál ellökni magától egy.
- Mi a franc vagy te? Ki vagy te? Te nem vagy ember! Tûnj a közelembõl! Tegyél le te hülye! Tegyél már le! – nyüszít. Imái nem találtak süket fülekre ugyanis a talajt nemsokára érezheti lába alatt, de megtántorodik és esne is rögtön hátra. Szerencsére gyorsan nyúlok mögé és kapom el.
Az illata egész úton irritált. Olyan jó. Finom, és csábító. Magamhoz szorítom testét, mire hátamat kezdi ütlegelni, de meg se érzem. Szitkozódó szavait sem hallom már. Csak az illat.

Nyakához hajolva szippantok mélyet az õt körüllengõ illatfelhõbõl. Kibaszott jó… Számat finoman húzom végig sértetlen nyakén, majd lejjebb haladva nyelvemmel végigszántok az apró sebhelyen, mire megremeg karjaimban. Számat kicsit kinyitom, már harapnék, de David a hajamba tép, ezzel kizökkent. Arca tûzvörös, és remeg. A félelemtõl fõleg.

- Mi vagy te?
- Talán a végzeted… - eresztek meg egy halovány mosolyt felé, majd ajkaira tapadok és megcsókolom. Nem nagy meglepetés ér, hogy egyáltalán nem viszonozza, de végül belenyugszik és hagyja, hogy mélyítsem a dolgot. próbálom táncra csábítani nyelvét. Kis ideig ellenáll, majd végül belemegy a játékba és viszonozza tüzes csókomat. Hozzám simul, én pedig élvezettel morranok fel, ahogy hajamba tép, mintegy jelzésképp, hogy hagyjam abba. Figyel õ.

Mikor elszakadok tõlem, homlokomat az övének érintem, majd gyönyörû szemeibe nézek mélyen.

- Sajnálom. – suttogom, mire értetlenül pislog rám.

Ekkor ködös lila fény jelenik meg körülöttünk, majd David ájultan esik össze, de megtartom.

Holnap, már semmire sem fog emlékezni. Azért a biztonság kedvéért hazaviszem hozzám…

(Ui: 1 hétig semmit! Örülj manóca! :P)

- Neked is. – suttogja, halkan azon az édes csilingelõ hangocskáján, miközben szemeit dörzsölgeti. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy édes kiscica és nagyon nehezemre esik visszafogni férfiúi vágyaim. – Szia gyönyörûm. – Köszön neki, aki egybõl nyávogni kezd és dörgölõzni.

 – Azt üzeni, hogy ne hagyd magára, mert nagyon félt egyedül. – Elenára, majd a cicára nézek és megsimogatom buksiját, majd magamhoz veszem. Sejtettem, hogy hiányoztam neki, abban az üres lakásban, de azt nem, hogy azonnal panaszkodni kezd.

- Ne haragudj Gabriel, ezentúl lesz társaságod, ha Elena megengedi, hogy itt legyünk. – Elenára pillantok, mire õ kedvesen elmosolyodik és bólint. Ezt egy erõs igennek veszem és nagyon boldoggá tesz vele.

- Örülnék neki, ha mindketten itt lennétek velem. – Hátára fekszik, és úgy nyújtózik egy hatalmasat. Végignézek csodás testén és édes telt ajkain. Nem birok ellenállni, odahajolok és hozzábújva, ajkaira tapadok, kicsit talán hevesebben mint eddig, de ez normális, hisz mégiscsak férfi vagyok és Elena nagyon vonzó számomra. Derekán végigsiklatom kezem, mert bõrének érintése, maga a mámor számomra, csak úgy mint teste melege. Érezni puha ajkait és édes cirógató nyelvét. Lábát derekamra helyezem és többször végigsimítok, csodálatos testén, ami csak úgy szív magába, megbomlasztva épp elmém, és örökre elveszem benne. Néha elgondolkodom, ha már egy csók, egy ölelés ezt váltja ki belõlem, mi lesz velem, ha tényleg nekem adja magát? Mindegy, most csak a pillanatra tudok koncentrálni, én már örökre vele szeretnék maradni, és hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy meg is valósuljon. Lassan és nagyon nehezen, de végül mégis megválok ajkaitól, és tekintetébe mélyedek. Milyen csodaszép, festeni sem lehetne szebbet. Kár, hogy õ nem ilyennek látja magát. Bár nekiadhatnám szemeim, és érzéseim, akkor végre elhinné, mennyire különlegesnek tartom õt. Arcán simítok végig, miközben õ mellkasom simogatja, érintése, annyira finom, alig bírom visszafogni magam, hogy ne tapadjak újra ajkaira.

- Nincs kedved velem fürdeni? – kérdezem kicsit félve válaszától.

- Rendben. – suttogja válaszát és megcsókol. Elmosolyodom és bemegyek a fürdõbe, hogy levetkõzzem, legalább nagyjából és közben õt várom. Mikor belép végignézek kecses alkatán és bár igyekszem leplezni, forró vágy önti el testem, valahányszor ránézek. Mikor a törölközõt kezembe adja odalépek hozzá és megcsókolom, majd lassan lesegítem fölsõ pizsamáját, mint mindig most is szégyenlõsen takargatja magát, ezért én is megszabadulok maradék ruhadarabomtól, ami intim részem fedte eddig. Ettõl végre õ is levetkõzik, hisz ruhában nehéz fürdeni. Megengedem a vizet és belép mögém. Ölelése, nemcsak jól esik, de teljesen föl s izgat, mégis türtõztetem magam és felé fordulva magamhoz ölelem csodaszép testét és ismét ajkaira tapadva simogatom hátát, miközben a kellemes meleg vizet ráfolyatom. Annyira csodaszép, hogy nem tudok betelni vele, és minél többet kapok, annál többre vágyom, pedig vissza kell fogni magam, legalább amíg nem bízik meg bennem egy kicsit, félek, hogy a törékeny kapcsot ami egyenlõre összeköt minket, eltöröm és végleg elveszítem. Végül erõt veszek magamon és elválva megfürdök,majd kilépve szépen megtörölgetem magam a tõle kapott törölközõvel, ami árasztja magából, ruháinak és párnáinak finom illatát. Számomra már ez is õ.

- Mikor végzel ma? – kérdezem érdeklõdve.

- Ha jól tudom, ma késõn, mit szólnál egy vacsihoz itthon? Én fõzök. – felelem, mire elmosolyodik és felvesz egy köntöst, eltakarva csodás testét, amire felsóhajtok. Egyre nehezebb türelmesnek lennem, de persze tartom magam.

- Tökéletes. – csókolom meg, és felkapva kiviszem a konyhába, ahol megterített asztal várja, minden féle finomsággal. Még egy csodás mezõt is teremtek, hangulat gyanánt ami annyira jól sikerül, hogy cicáink teljesen belefeledkeznek a játékba.

- Cortez, azt viszont még nem mondtam neked, hogy nálam nagyon nehezen alakul ki a szerelem, a kötõdésem az már meg van feléd, csak nekem is idõre van szükségem, hogy szó szerint beléd szeressek, a szeretet megvan. – mondja, amit eddig is éreztem, a bizalmatlanság és a félelem az árulástól, de én be fogom neki bizonyítani, hogy tõlem nem kell tartania.

- Annyi idõt kapsz amennyit szeretnél, várni fogok rád, hidd el. – mondom kedvesen és megcsókolom szépségem. Reggeli után munkába indulunk, de a buszon tömegnyomor van és majd szét nyomják édes pöttömkémet így magamhoz ölelem, és oltalmazom a nyomódástól. Inkább engem nyomjanak össze mint szépséges virágszálam. Elköszönve megyek a munkahelyemre, ami még pár perc sétára van a megállótól. Sajnos viszont nem érek be, mivel egy ismerõs alak állja el utam, akibe nem szerettem volna többé belebotlani.

- Cortez szépséges angyalkám… Remélem meggondoltad már magad, és szívesen csatlakozol Lucifer seregébe? – emeli rám, sárgás tekintetét. Szemei kegyetlenséget és elmebajt sugároznak, mint mindig. Hatalmas fekete karmai, csak az alkalmat várják, hogy húsomba mélyedve, cafatokra tépjenek.

- Õ küldött Asmodé? – kérdezem kissé ingerülten, az egykori, csodálatos, kékszemû, aranyhajú angyalnak, már nyoma sincs beteg és elfajzott testében. Egy szemvillanás alatt terem a hátam mögött és fülembe nyal, amitõl elugrom.

- El a közelembõl démon! – förmedek rá, de sajnos tudom, ha harcra kerül a sor, jóval erõsebb nálam. Démoni hatalma mára akkorára nõtt, hogy csak maga Lucifer jelent neki akadályt, de kitudja meddig.

- Miért vagy ilyen barátságtalan? Egyébként nem õ küldött, magamtól jöttem, mert magamnak akarlak. A szukám leszel, mivel másra nem vagy alkalmas. – kuncogja.

- Jobban teszed ha velem jössz, mert ha nem megtanítalak a fájdalomra. – teszi még hozzá. Kõrbe nézek, rengeteg a járókelõ, és ha tényleg nekem jön, sokak fognak meghalni, így muszáj olyan helyre mennem vele, ahol nem eshet baja másoknak. Eszemben sincs a szukájának lenni, viszont most nem ellenkezhetek.

- Megyek. – suttogom és drága Elenámra gondolok, akit nem akarok elveszíteni. Asmodé vigyorog és vállamra rakja kezét, majd saját földi otthonába visz, egy hatalmas ház, a külváros egyik eldugott részén. Nem sokan ismerik, és a legtöbb épület lakatlan, csak az õ háza ékeskedik, mint egy jelzõtorony a szemétkupac közepén. Megállok és ellépek tõle, muszáj megtámadnom,még akkor is ha megöl, inkább halok meg, minthogy a rabszolgájaként éljek és közben elveszítsem Elenát. Karom lángolni kezd és hatalmas kardom is elõkerül, reakcióm mégsem lepi meg, ismét elvigyorodik és, azonnal nekem esve, meg is kezdjük, ölre menõ harcunkat. Én legalábbis meg akarom ölni az biztos. Esélyem persze csekély rá, vagyis szinte nincs is, hatalmas ütéseket kapok tõle, szinte minden csontom eltöri és a fájdalom ami testembe hasít, szinte elviselhetetlen. Belsõ vérzésem, még nehezebbé teszi légzésem, így zihálva, kimerülten hullok a padlóra. Testem nem mozdul és a világ lassan elsötétül. Mielõtt végleg kidõlnék, egy könnycsepp hullik le a padlóra vérben úszó szemembõl. Az én drága Elenám, csalódni fog megint, és még azt sem fogja tudni mi történt velem, csak erre vagyok képes gondolni. Nem tudom mi történik ezek után, mert pár nappal késõbb, egy kórházi ágyon térek magamhoz, infúziók tömkelege lóg ki belõlem és értetlenül próbálok felülni. Testem még mindig sajog, de élek. Valóban élek? Nem értem mi történhetett pontosan, hogy Asmodé miért nem ölt meg, és hol lehetek pontosan? Karomból kiszedegetem a tûket és kimászom az ágyból, néhány kómás beteg fekszik mellettem, így megnézem a kórlapom, hogy mégis mivel hoztak be. Az iromány szerint esélyem sincs újra, felébredni, az agyam olyan súlyosan károsodott, más szerveimrõl nem is beszélve, ezért visszarakom a lapot és egy köpenyt magamhoz véve, igyekszem kijutni a kórházból, úgy, hogy senki ne vegyen észre. Mikor kijutok az épületbõl, egy elhagyatott részre megyek és kibontva szárnyaim elröppenek, hogy valahogy haza jussak, így a legkönnyebb, mivel fogalmam sincs hol lehetek. Az utam, azonnal édes Elenámhoz vezet, hisz nem s tudnék máshová menni, de nem csak ezért. Aggódom érte, nem tudhatom Asmodé, nem talált e rá. Már mindenféle szörnyûség jár a fejemben. Öt nap telt el, eltûnésem óta és mivel életjelet sem adtam magamról ez idõ alatt, és biztos más sem tájékoztatta, hisz ismeretlen férfiként vettek föl a kórházba, így ki tudja mit gondolhat szegény drágaságom, egy biztos semmi jót. A házához érve, már alig van erõm, testem itt ott, még sajog, a sérülésektõl és  arcomon is meglátszanak a harc nyomai. Bekopogok a lakásba, e már hallom is Gabriel hangját, amit az ajtót kaparászva nyávog. Valószínûleg megérezte a szagom. Végül Elena kinyitja az ajtót, de nem szól egy szót sem. Látom tekintetén, hogy mérges és legszívesebben felképelne, ami nem is csoda, csakhogy a részleteket biztos nem tudja.

- Ha Gabrielért jöttél, akkor már ideje volt. Az egy dolog, hogy engem elhagysz egy szó nélkül, de a kiscicák felelõsséggel járnak. Csak, egy rakás hazugság volt amit magadról összehordtál. – vágja fejemhez és felemelve Gabrielt a kezembe nyomja. – Tessék, õ még így is bízik benned. - Már rám is vágná az ajtót, de én megfogom, amitõl erõs fájdalom hasít testembe és végigfutva gerincemen összegörnyedek tõle, egy elhalkuló nyögéssel.

- Ne haragudj Elena, de feltartottak. – nézek föl rá. Immár inkább rémült tekintetet vág, nem mérgeset, hisz egy vékony vércsík folyik ki számból és a fájdalomtól újra bevéreznek szemeim.

- Összefutottam Asmodéval… és õ volt… az erõsebb… - nyöszörgöm, majd köhögni kezdek és még több vért köhögök fel.

- Kórházba kell menned… - mondja szépségem, kétségbeesve és leguggol hozzám.

- Nem, kórházból jöttem… a testem meggyógyítja magát, csak idõre van szükségem… - fogom meg szépségem kezét. Gabriel riadtan néz ránk és nyávogni kezd. Nagyon nem tetszik neki, amilyen állapotban vagyok, és Elenát nyaggatja, hogy segítsen rajtam, mert nem akar elveszíteni, nem akar újra árva lenni.

- Igazad volt, túlöltöztem. – Suttogja halkan, miközben ruháját igazgatja. Olyan édes ilyenkor, csak szeretni lehet ezt a kedves lánykát. Persze, elõre gondoltam, hisz hoztam fürdõruhát, biztos, ami biztos.
- Vedd le nyugodtam, hoztam neked egy fürdõruhát, voltam olyan elõrelátó. – Magyarázom, és elõveszek egy csomagocskát, amibe a fürdõruhát, raktam.
- Nem kellett volna. – Néz rám, azokkal a csodálatos szemeivel. Nagy nehézségek árán tudom csak türtõztetni magam, hogy ne érezze úgy, hogy le akarom támadni.
- De kellett, hogy érezd fontos vagy nekem. – Adok egy puszit arcára.
- Köszönöm. – Hozzám bújik és én azonnal ölelésembe zárom. Ez a kedves és törékeny teremtés, annyira édes, és olyan jó ölelni. Szinte elválni sem akarok tõle.
- Nincs mit. – Mikor, tekintetét rám szegezi, megcsókolom és megcirógatom arcát. Szeretem nézni õt, ezekben a csodás tekintetekben szinte elveszem. Feláll, és a bokorban átöltözik. Addig én is ezt teszem. Mondjuk, nekem csak vetkõznöm kell, mert a fürdõnacim rajtam van. Mikor visszasétál, csak ámulva figyelem. Nagyot nyelek, hisz ilyen csodálatos teremtést ölelhetek és csókolhatok. A leg szerencsésebbnek érzem magam, ebben a pillanatban. Mintha minden régi fájdalmam a múltba veszne, ahogy ezt az égi tüneményt figyelem.
- Istenem Elena… - Állok fel és odasétálva hozzá, megölelve végigsimítok gerincén, majd szenvedélyes csókkal tapadok ajkaira. Alig bírok megállni, ismételten érzem, hogy elveszítem az önkontrolom a közelében. Bõrének selymes tapintása, szerelemre csábít. – Gyönyörû vagy. – Suttogom, mire egy mosollyal válaszol.
- Köszönöm. – Pirul bele, ismét. Ritkán kaphat bókokat, pedig igazán rászolgált. A pokróchoz sétálok vele és az ölembe ültetem, majd simogatni kezdem hátát, végül pedig combjára térek. Azok a csodás combok, az életem is eltudnám, tölteni köztük. Boldog lennék, mert a meny ország visszatérne hozzám.
- Ne gondolkozz most semmin. – Fejét kezdem puszilgatni és igyekszem elterelni gondolatait. Azt akarom, hogy velem, csak a pillanatra koncentráljon, ne a holnapra, vagy a jövõ hétre.
- Most nem gondolkoztam semmin, csak, hogy milyen jó itt lenni veled. – Feleli, ami megnyugtat.
- Örülök, és élvezd ezt a kis csöndet. – Cirógatás közben, észreveszem, hogy gondolatai megint kalandoznak valahol, ez nála sosem jó jel, így elõvarázsolok a kosárkából egy szem csodálatos epret, és a szájához illesztem. Elfogadja, de ezzel egy idõben, ficánkolni kezd.
- Ne haragudj, de ez így kényelmetlen nekem. – Mondja és takargatni kezdi magát.
- Miért? Gyönyörûen áll rajtad a fürdõruha. – Próbálom megerõsíteni. Mondjuk ez igaz is, hisz alig bírom visszafogni vágyaim. A vállára kap egy gyöngéd puszit.
- Nem, nem áll jól, mert dagadtnak érzem magam benne, ami igaz is. – Ezt remélem csak viccnek szánta. Csúnya, dagadt? Ezek pont nem azok a jelzõ, amik eszembe jutnak, ha ránézek.
- Nem igaz. – Nézek rá, de egyenlõre, hagyom, mert látom errõl egyenlõre úgysem tudom meg gyõzni.
- Meg ritkán mutatkozom így, és kínosan érzem magam. – Egyre jobban összekucorodik, mint egy parányi mimóza. Attól félek, ha hozzáérek, még jobban összehúzza magát. Olyannak látja önmagát, amilyen valójában nem és valószínûleg sosem lesz.
- Ne érezd magad kínosan, inkább nekem kellene, hiszen én adtam neked és mondtam, hogy vedd fel. – Húzom mégis közel magamhoz és ölelésembe zárom.
- Meg nem is vagyok szép. – suttogja. Olyanokat tud mondani, hogy teljesen kikészít. Én már csak tudom mi a szép, és õ gyönyörû.
- De, igen az vagy. – Csókolom meg.
- Nincs rajtam semmi, ami azt sugallná, hogy hûû de gyönyörû vagyok. – Magam felé fordítom és lágyan megcsókolom.
- Higgy nekem. – Felelem, mert vitatkozni, nem akarok vele.
- Oké. – Egy darabig összebújunk, ami nagyon jól esik, de ha már itt vagyunk, egy kis móka nem fog ártani.
- Jössz fürdeni? – kérdezem, mire egy elég határozott, nemleges választ kapok.
- Max a széléhez megyek, ha nem gond. – Kinyújtom felé kezem és felhúzom. Reménykedem benne, hogy talán kedvet kap, ha lát engem úszni. Megcsókolom, és ott hagyom a parton, de végig figyelem, minden egyes mozdulatát. Magány és bánt kezd eluralkodni törékeny lelkén. Nem lesz ez így jó. Gondolom, és inkább kiúszom. Annyira rabja, borús gondolatainak, hogy észre sem veszi, mikor mögé kerülök és megölelem, hátulról. Még egy csókot is kap, csodás bõrére.
- Ne szomorkodj itt nekem Elena. – Zárom teljesen ölelésembe, hogy érezze itt vagyok és vele akarok lenni.
- Nem szomorkodom, csak elmerengtem, hogy miért pont engem hívtál el ide, hiszen, több ilyen lány van a világon mint én. – Zavartan birizgál egy kavicsot a lábával. Azért érdekelne, hogy, hogyan jut ilyen következtetésekre.
- Mert te tetszel nekem, azért. – Vallom be õszintén.
- Oké. – Érzem, ezen az okén, hogy nagyon nem bízik bennem, de nem is ezt kértem tõle, mindössze, hogy adjon lehetõséget és ezt meg is kapom. Be fogom bizonyítani, hogy mennyire szeretnivaló és csodaszép.  A nap hátralevõ részében, leginkább csak ölelgetem, cirógatom és csókolgatom. Mindent összevetve nagyon élvezem a közös napot. A tökéletes délután tökéletes befejezése, pedig a naplemente, ami után sajnos vissza kell, mennünk a mi idõnkbe. Látom rajta, hogy még szívesen maradna, de azt is tudom, hogy ez nem az utolsó alkalom volt, hogy egy ilyen csodás helyre hozom. Hazaröppenve, lerakom alig ár méterrel az otthonától, majd megcirógatva rámosolygok és homlokára adok egy puszit.  El sem búcsúzom igazán, mert még szándékomban áll visszajönni, hozzá. Meglepetést akarok neki, ezért nem is mondok semmit, csak elrepülök a dolgomra. Alig két óra elteltével, már vissza is érek hozzá, egy hatalmas csokor virággal, ugyan abból a virágból, amit a hajában szokott hordani. Ajtaján kopogtatok és mikor ajtót nyit, látszik, hogy nem számított rám.
- Te itt? – Kérdezi csodálkozva.
- Igen, el kellett mennem, hogy beszerezzem a virágokat és Gabrielt is meg kellett néznem. – Lépek be és teszem le a virágokat az asztalra.
- Ez csodaszép. – Suttogja, lágy mosollyal arcán, de én látom, hogy sírt. Odalépek és fölemelem tekintetét, hogy rendesen rám nézzen. Szemei duzzadtak és pirosak.
- Elena, kincsem, sírtál? Édesem, mi a baj? – Kérdezgetem, kétségbeesetten, mire csak megpróbál nem rám nézni.
- Csak úgy elmentél, egy szó nélkül… és azt hittem, hogy többé nem látlak. Tudom, hülyeség, de annyian tették már meg velem. – Szipogja. Nagyon elszégyellem magam, amiért így leléptem.
- Sajnálom, kincsem. Nekem ez meg sem fordult a fejemben, annyira ostoba vagyok. Csak arra gondoltam, hogy megleplek ezekkel és el is felejtettem, arra gondolni, hogy netán félreérted. – Magyarázom, de érzem, hogy ez most hiábavaló. Nagyon megbántottam ezt az édes lányt és már nekem is fáj bánata. Magamhoz ölelem és fejét simogatom.
- Kedvesem, én nem foglak becsapni. Hinned kell nekem, és bíznod bennem, mert nekem tényleg fontos vagy. Annyira röstellem, hogy miattam sírtál. – Suttogom halkan és egyre jobban ölelem magamhoz.
- Nem tudom, mit gondoljak. Te annyira, kedves vagy, de én nem merek bízni benned. Biztos vagyok benne, hogy ezer egy lány akadna, akik veled lennének. Miért kellene, neked, pont egy olyan semmilyen, mint én? – Néz rám, azokkal a csodálatos, hatalmas szemeivel.
- Elena, mégis mirõl beszélsz? Mások? Én nem másokkal akarok lenni, hanem veled. Annyira csodálatos volt ez a délután. Minden napom így szeretném eltölteni veled. Minden reggel úgy szeretnék ébredni, hogy a karjaimban fekszel. Ölelni és csókolni akarlak, szüntelen. Elena, te vagy a legcsodásabb és legelragadóbb égi tünemény, akivel évek óta találkoztam. Én nem fellángolásból beszélek, hanem a szívembõl. – Kicsit ellépek, és letérdelek újra, mint délután.
- Gyönyörûm, megtisztelnél azzal, hogy életed hozzám kötöd? Szeretnék, párod lenni, amíg élünk. Boldogságot és szeretetet adni.  Minden vágyam, hogy boldoggá tegyelek, de ha nem bízol meg bennem, és folyton bizonyítanom kell, hogy megbízhatsz bennem, akkor a jó dolgok, kimaradnak. Kérlek, bízz bennem gyönyörûm. Amiket a parton mondtál magadról, én, nem akartam vitatkozni veled, de mind butaság volt. Én nem ilyennek látlak. Az én szememben, te csodaszép vagy, egyenesen gyönyörû. Minden, mozdulatod, lélegzetvételed, ahogy sóhajtozol a lelki terheid miatt. Én mindet imádom, és nem akarok mást, csak téged. – Derekánál, megölelem és közel húzom, így pont pocakjánál van a fejem.
- Azok a férfiak, akik becsaptak téged, eszetlen barmok. Nem is tudják, mekkora kincset engedtek ki a kezükbõl. Ha egyszer hajlandó leszel, hinni nekem, és csak az én szavamra adni, akkor képes leszek bebizonyítani, hogy mennyire csodás vagy. – Jó darabig így ölelem, majd egy mozdulattal ölembe kapom és az ágyához viszem. Elfektetem rajta és felállva, vetkõzni kezdek. Nem akarok, semmi olyat tenni, amit nem enged meg, de már aludtunk együtt így eszembe sem jut, hogy ez ellenére lenne. Bemászom mellé és betakarózom vele.
- Szeretnék, minden éjjel és nappalt veled tölteni. – Suttogom és ölelésembe vonva, cirógatni kezdem. Nem mintha nem vágynék rá, de nem érzem úgy, hogy most a sexre lenne szüksége. Érzéseim persze csalatkozhatnak, de még akkor is várni akarok. Elõször is azt szeretném elérni, hogy legalább annyira szépnek érezze magát és fontosnak, mint amennyire én érzem.
- Aludj kincsem, reggel itt leszek melletted és, ha beleegyezel, minden reggel. – Egy jó éjt puszival zárom le mondandóm, és a hátát cirógatom, miközben egy lágy dallamit dúdolok.

 Másnap reggel korán kelek, és kimászva csodás kedvesem mellõl, a konyha felé veszem az irányt, hogy kellemes kávé és reggeli illatával ébreszthessem. Szombat van, így a munka most nem zavar be. Mikor elkészülök, egy tálcára pakolok mindent. Még a cicákat is megetetem, majd felkapva egy két ruhadarabot, elröppenek, Gabrielért, mert hát õ a legfontosabb a lakásomból. Visszaérve, az én drágám, még békésen alszik így visszabújok mellé, de a reggeli, már a kezemben van. Arcát cirógatom, és lágy csókokkal illetem ajkait.

- Hoztam egy kis reggelit. – Mondom kedvesen, mire mellkasomra teszi fejecskéjét. Még sosem, találkoztam olyan szeméjjel akinek, ekkora, szeretethiánya lenne, de megértem és nagyon jól esik közelsége. Végül csak elválik tõlem, és enni kezd. Figyelem arcát, és úgy tûnik, mintha valamin, nagyon elgondolkodna, megint. Nem szeretem, ha agyal, mert annyira rájöttem, ha ilyesmit tesz, akkor biztos, valami butaság jár, abban az édes pici buksijában.
- Merre jársz édesem? – Kérdezem, kicsit aggódva, és adok egy puszit, arcára. – Mi a baj? – A tálcát is félre rakom és magamhoz ölelve, pociját kezdem simogatni. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát a közelemben, legalább a közelembe ne.
- Csak… hülyén érzem magam. – Suttogja és lehajtja fejét. Most már biztos, hogy megint valami butaság jutott eszébe, de nekem fogalmam sincs mi, hisz nem érzem úgy, hogy oka lenne rá.
- Ne érezd, én nagyon örültem annak, hogy itt maradtál velem. – Puszilom, meg csodás, vállait. Ez a lány, teljesen, felkavarja világom. Szunnyadó nyugodt természetem, szinte lángol a közelében. Persze jó értelemben.
- Ez az, hogy itt maradtam, nem szabadott volna, ki tudja mit gondolsz rólam, nem akarok egy könnyû vérû nõcskének tûnni. – Igen, jól sejtettem. Egy újabb butaság, hisz annyira örültem, hogy maradt. Miért gondolnék róla, bármi rosszat? Még könnyei is kicsordulnak és mivel, puszilgatását, eszemben sincs abbahagyni, kimászik mellõlem. Értetlenül nézek utána.
 - Sajnálom. – Suttogja. Értetlenül nézek rá, ahogy elszégyellve magát, igazgatja ruháját. Felállok és elé lépve felemelem állánál fogva, hogy nézzen a szemembe, büszkén. Mert igenis büszke lehet önmagára.
- Elena kérlek…. Ne érezd magad így, rossz látni, hogy sírsz, nem tartalak annak hidd el, hiszen ebben nincsen semmi, nem történt semmi, csupán aludtunk. – Ölelem magamhoz, gyöngéden. Kicsit tanácstalan vagyok, hogy mivel is tudnám, eloszlatni benne, ezt a mérhetetlen, önbizalomhiányt. Miért ítéli el önmagát?
- Csak illetlen, hogy már is elsõ találkozón veled alszom, miközben nem is ismerlek. – Szipogja és könnyeivel küzd.
- Nyugodj meg kérlek, nem szeretném, hogy emiatt sírj, a mosolygás jobban áll, higgy nekem. – Kicsit eltávolodik tõlem és eltakarja arcát. – Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, ne haragudj. – Magamhoz ölelem ismét, mert eszemben sincs hagyni, hogy távol kerüljön tõlem és a saját bánatába süppedjen. Az ilyenkor a legrosszabb. Inkább rám koncentráljon és az ölelésre.
- Inkább te ne haragudj, hogy így viselkedem. – Bújik hozzám. Szinte érzem a szívverését. Még az is azt dobogja, valaki szeressen, mert belehalok a magányba. Hirtelen kipattan a karomból és a mosdó felé veszi az irányt. Aggódva nézek utána, majd hallom, hogy rosszul van, így bemegyek hozzá, hogy ellenõrizzem. Megállok mögötte, de nem teszek semmit. Ahogy megpillant, azonnal folyni kezdenek könnyei.
- Sajnálom, csak az idegesség miatt volt. – Suttogja, mire én újra megölelem. Be fogom neki bizonyítani, hogy milyen csodálatos teremtés és, mennyire megérdemli a szeretetet.
- Nem haragszom ilyenért, csupán aggódom érted, hiszen azt szeretném, hogy mellettem boldog és teljes életed legyen, megszakad a szívem, amint éppen azt látom, hogy sírsz. – Ismét arcát kezdi mosni. Eközben odalenn, férfiasságom, mintha tõlem függetlenül mûködne. Nem akarok semmit közölni, de megmerevedem, feneke közelsége miatt. Felegyenesedik.
- Ne aggódj értem, mert jól vagyok. – Fordul meg. Ahogy ajkaira nézek,képtelen vagyok ellenállni és forró csókkal tapasztom be, édes ajkait. Nagy nehezen válok csak el tõle, hisz vissza kell fognom vágyaim.
- Látom, hogy nem vagy jól, hiszen nem tudtam, hogy téged ez ennyire mélyen fog érinteni. – Suttogom és kivezetem a szobából.
- Egyszer kétszer elõfordult, hogy az elsõ randin az illetõ lakásán keltem, aznap ki is rúgott, mondván, nem egy kurvára van szüksége. – Meséli, miközben szépen lassan visszasétálunk az ágyhoz. Ez számomra, még magasabb. Számomra, nehéz megérteni az ilyen férfiakat.
- Elena kedvesem, az a férfi egy igazi bolond volt. Az, hogy szeretetre vágysz nem bûn, de a tiszteletlenség, amit azaz illetõ mutatott igen. Örülnie, kellett volna, hogy olyan csodálatos teremtés, mint amilyen te vagy, hajlandó volt szeretetet adni neki. Higgy nekem, ismerem a bûnöket, és messzirõl felismerem a bûnöst. Benned nincs sem bûn, sem más rossz tulajdonság. Csodálatos tiszta lélek vagy, és én ezt a csodálatos tiszta lelkû hölgyet látom benned. Fontos vagy számomra, és eszemben sincs bántani, vagy olyan jelzõkkel illetni téged, amikkel valójában, csak önnön gyarlóságom és ostobaságom, mutatnám meg. – Erre felemeli fejét. Az ölembe húzom és combját kezdem simogatni. Majd, hanyatt dõlve vele combját magamra húzom és így simogatom tovább. Kezem még fenekére is rátéved, mert kezdek megfeledkezni, az illemrõl.
– Mit szólnál hozzá, ha minden nap találkoznánk majd munkád után? – Kérdezem hirtelen, mert, nagyon szeretnék egy igazi kapcsolatot vele. Igen, vele eltudnám képzeli, földi létem mindennapjait.
- Nekem tökéletes lenne. – Nyakamba fúrja fejecskéjét. Válasza, megnyugtat, de szeretném, ha igazán felszabadult tudna lenni a közelemben.
- Most nagyon boldoggá tettél. – Suttogom és tovább cirógatom, majd elmosolyodom.
- Elárulok neked egy titkot, rendben? Csak, hogy tudd, miért vagy csodálatos. Istenünk, az úr, nem véletlenül teremtette, az emberiséget, beleértve minket is saját képmására. Az úr talán a leginkább szeretetre éhes személy, aki valaha létezett. Mégis, végtelenül magányos. Minket arra teremtett, hogy általunk, élje meg azokat a dolgokat, örömet, bánatot, boldogságot, és minden érzést, amit sajnos õ maga, nem élhet meg, külsõ szemlélõ ként, át tudja érezni, ezeket az érzéseket. Te Elena, nagyon kevés szeretetet kaptál, de hidd el, az úr szeret téged, és idõvel, annál többet ad majd, neked. Ha sikerül, megõrizned, tiszta lelked, a jutalmad is meglesz érte. – Suttogom. Látom rajta, hogy érdeklõdve figyeli, amit mondok. Ez persze mind igaz, én nem hazudok soha.
- Ezt komolyan mondod? Ha az úr, szeret engem, akkor miért hagyja, hogy ennyi rossz történjen velem? – Kérdezi, értetlenül.
- Az úr nem avatkozhat bele, a dolgok alakulásába. A sorsot nem irányíthatja, mert akkor nem lenne különb, mint maga Lucifer. Viszont, gondolj csak bele. Ha nem ismernéd a rosszat, csak a jót. Mégis honnan tudnád, hogy mi a különbség a kettõ közt? A paradicsom volt az elsõ világ, amit az úr teremtett, és igencsak beleavatkozott a természet dolgaiba. Boldog világ volt az, de nem mûködött, az emberiség, egy idõ után, törvényszerûen vágyott a rosszra. A bûn tesz minket azzá amik vagyunk, de az úr ad választási utat, mindig ad. A szabad akarat, amivel felruházott minket, ez az igazi fegyverünk, a rossz ellen. – Fejtem ki, de cirógatását, egy pillanatra sem hagyom abba.
- Értem, de én sosem éreztem a választási lehetõséget. – Feleli.
- Pedig ott volt. Mindig ott van, csak néha nehéz meglátni, mert könnyebb sodródni az árral. De már itt vagyok veled, és én segíteni fogok. Szeretnélek szeretni, és boldogan fogadok, bármit, amit nyújtani tudsz nekem. Az, hogy ölellek, csókollak, vagy simogatlak, nem kötelez téged semmire. Ha nem szeretnéd, nem megyek tovább. – Megcsókolom lágyan, majd lassan felülök vele és az órára pillantok.
- Be kell mennem dolgozni, és gondolom a kedves kisállatok is várnak már rád. Még van idõm, hogy hazakísérjelek. – Nézek csodálatos tekintetébe és megsimogatva az arcát elmosolyodom.
- Mond csak Elena, repültél már valaha? – Kérdezem, huncut mosollyal az arcomon, mire kissé rémülten néz rám. Felállok és felsegítem õt is, majd elköszönök a cicustól és kisétálunk az utcára. Még nagyon korán van. Pár lõdörgõ alak, mászkál csak. Szárnyaim kibontom.
- Mire készülsz? – Kérdezi egyre riadtabban, mire felkapom, és jó magasra repülök vele. Erõsen kapaszkodik.
- Ne félj, nem foglak leejteni. – Ölelem magamhoz és nem sietve, szállok, fenn vele. Egyre közelebb érünk, otthonához. Már látni lehet a lakóépületet, amiben lakik. Óvatosan érek földet vele, és lerakom lábait a talajra.
- Meg is érkeztünk. Remélem élvezted a repülést.
- Félelmetes volt, de a végére kezdtem megszokni. – Suttogja, mire megsimogatom karját
- Ennek örülök. Akkor munka után, érted mennék. Hazakísérlek és utána, elviszlek valahová. Persze, csak ha neked is megfelel? – Nézek szemébe. Ebbõl is látszik, hogy mennyire õszinte és egyenes vagyok.
- Megfelel. – Válaszolja, mire megcsókolom kézfejét és elengedve, felröppenek az égbe. Egész nap, csak õ jár a fejemben, alig bírok a munkámra koncentrálni. Ez a lány megbabonázott, és kezdem úg érezni, hogy elveszem benne, talán örökre. Mégis nagyon jó érzéssel tölt el a gondolat, hogy nemsokára, újra megölelhetem. Csodás programot eszeltem ki ma délutánra, és nagyon remélem, hogy neki is tetszeni fog. Sietve megyek haza átöltözni, munka után és, épen, hogy elérem õt, mikor kilépve az épületbõl az órájára pillant.
- Szép jó napot, csodás hölgyemény. Talán vár valakire? Esetleg a lovagjára, aki kezét- lábát törte össze, hogy ne késsen? – Hangomra felém fordult, mire szenvedélyesen csókolom meg, mielõtt még bármit is mondana, majd térdre zuhanok elõtte és fölnézek rá.
- Mit mûvelsz? Bolond. – Pirul el édesen.
- Hölgyem, édes drága Elenám. Megtisztelnél, csodás személyiségeddel ezen a napsütötte, õszi délutánon? – Kicsit megbámulnak minket és kuncognak az emberek, de én nem kimondott viccnek szánom. Persze az is benne, van, hogy talán megmosolyog engem, a blondozásom miatt. Ez be is jön, elneveti magát.
- Állj már fel, mindenki minket néz és bolondot csinálsz magadból. – Feleli pironkodva.
- Had nézzenek. Tudja meg mindenki, hogy mit érzek, és mire vágyom. – Majd elhallgatok és kezet csókolok.
- Mi a válaszod, szépségem.
- Mehetünk. – Suttogja. Felállok és karom nyújtom, hogy belém tudjon karolni. Mikor belém karol elindulunk. Direkt kerülõ úton megyek, hogy egy csodálatos parkon sétáljuk keresztül, ahol a falevelek, már tejesen besárgultak és lassan hullani kezdenek. A látvány igazán varázslatos és nyugtató. Az egyik árushoz megyek és veszek egy nyalókát. Amilyen színes lapos kerek csodát.
- Tessék, a séta nem tökéletes, némi finom édesség nélkül. – Mosolygok kedvesen.
- Köszönöm. – Veszi el tõlem és tovább sétálunk. Lassan megérkezünk a házához és belépve egy igazán hozzá illõ lakás tárul szemeim elé. A macskamászókákat igencsak megnézem.
- Ez nem semmi. Talán Gabrielnek is kellene egy ilyesmi. Lehet, unatkozik nálam. – Ahogy beszélek, az egyik mászókából egy cica bújik elõ és érdeklõdve figyel engem. Kicsit nyávog valamit Elenának, mire Elena elmosolyodik. Imádom a mosolyát. Mindig ilyennek szeretném látni. Lassan készülõdni kezd én, pedig leülök a kanapéra és türelmesen várom. Az egyik cica betámad és az ölembe mászva, dorombolni kezd. Simogatással jutalmazom, mikor pedig Elena elkészül, csak ámulva nézem, milyen csodaszép lett. Persze alapban is az, de most valahogy ragyog.
- Kész vagyok, mehetünk. – Mondja kissé félszegen. Észbe kapok és odaléve hozzá, megcsókolom.
- Csodaszép vagy. – Suttogom ajkai közé, majd megfogom kezét és már indulunk is. Kiérve az útra, rápillantok.
- Lehet kicsit melegen öltöztél, de sebaj. Ahová vinni szeretnélek, úgysincs egy lélek sem. Majd megszabadulsz néhány ruhadarabtól. – Érdeklõdve néz rá, hogy vajon, mint találhattam ki. Megölelem és derekát átkarolva ismét felreppenek vele. Most viszont nem aprózom el és szélsebesen röppenek el vele a távolba. Egy csodás trópusi szigetre repülök vele. Aranyló tengerparttal. Itt még csak dél körül jár az idõ, és a verõfényes napsütés melengeti arcunk.
-  Gondoltam itt tölthetnénk a napot, így mire lemegy a nap, nálunk nagyjából éjfél hajnali egy lesz. Kicsit meghosszítom így az együtt töltött idõt. Remélem, tetszik. Gondoskodtam egy kis ételrõl is, amit még mielõtt, érted mentem, hoztam ide. -  Mutatok egy kosárkára.

- Magam sem tudom mit mesélhetnék magamról, nekem is megvannak a magam kis titkai, amit nehezen mesélek el. – Sóhajt egy hatalmasat, és abba hagyja az evést. Érdeklõdve figyelem, hogy mit fog mondani.. – Te elmondtad nekem a titkodat, ami eléggé nagy titok, megosztom veled én is, nem szeretném, hogy ezt elmondd bárkinek. – Nagyon bizalmatlan ez a lány, bár biztos van rá oka.

- Ne aggódj, nem adok tovább semmit, ha megtisztelsz az õszinteségeddel, annak nagyon fogok örülni. – Felelem, mert tényleg így gondolom. Nem az a célom, hogy kiadjam és bántsam õt. Éppen ellenkezõleg. Erre egy bájos mosollyal jutalmaz, amire én is elmosolyodom.

- Köszönöm, lehet, hogy meg fogsz lepõdni, az is lehet, hogy nem, nos… - a cicára néz. Vajon mit fog ebbõl kihozni? – Megértem, hogy mit mondanak nekem az állatok, Gábriel is elárulta, hogy szárnyaid vannak, azért voltam olyan furcsa. – A kis hamis, cica, ennyire pletykás lenne? Végül is mindegy, ráadásul nem is gondoltam rosszul. Elena tényleg egy különleges lányka.

- Hm… sejtettem, de nem gondoltam volna, hogy érted õket. – Mosolyodom el. Kicsit meglep a tény, de eszembe sem jut, hogy elítéljem. Miért is tenném. Ennyi erõvel õ is elítélhetne engem. – Ez, hogy mûködik nálad? – érdeklõdöm.

- Hát egyszerûen. – Feleli és felállva, leteszi Gábrielt, aki érdeklõdve nézi, ahogy becsukja, szemeit. Persze én is figyelem. Mikor macskává változik, kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem azért mert nem tetszik. Még ilyen csodaszép cicát nem láttam soha. Ahogy Gábriel, hozzá dörgölõdzik, késztetést érzek, hogy én is hozzá érhessek. Meg szeretném simogatni, ezért kinyújtom felé a kezem. Viszont eszembe jut, hogy õ mégiscsak egy fiatal hölgy és talán nem illene tapogatnom õt. Ki tudja, hogy nem venné e zokon. Viszont õ lép és ölembe mászva simulni kezd hozzám. Elmosolyodom és simogatni kezdem. Gábriel is csatlakozik hozzánk, így más két cicát simogatok. Meg kell, hogy mondjam, nagyon élvezem.

- Most már mindent értek, gyönyörû cica vagy Elena. – Szólalok, meg. Nagyon szépnek látom Elenát, egyre szebbnek. Ahogy rám  nyávog, elmosolyodom. Kimászik az ölembõl, Gábriel követi és lassan újra visszaváltozik, azzá az égi tüneménnyé. - Hát ez lennék én. – Áll fel és látom rajta, hogy még mindig fél a reakciómtól, pedig nincs rá oka, mert így is csodaszépnek és csodálatos teremtésnek tartom.

- Gyönyörû cica vagy, szép selymes a bundád is. – Bókolok neki, de tiszta szívembõl beszélek.

- Köszönöm. – Leül mellém és engem figyel. Talán a reakcióm érdekli, de csak töltök, neki még itókát. Ezt ismét lehúzza. Kezdem úgy érezni, hogy lassan meg fog ártani neki a sok bor, mert nem olyannak tûnik, aki sokat szokott inni. Rám persze nem hat az alkohol, csak mint folyadék.

- A picikének is nagyon tetszettél cica alakban, mert nem lehet levakarni rólad. – Mosolyodom el, és én is megiszom a borom.

- Hát igen, viszont ha emiatt elítélsz, akkor most közöld, és békén hagylak. – Már megint ezzel, jön? Miért érzi úgy, hogy emiatt el lehet õt ítélni? Én sosem tennék ilyesmit és be is fogom neki bizonyítani, hogy a szándékaim teljesen tisztál. Közel megyek hozzá, és megölelem. A hátát cirógatom és érzem, hogy ölelésem, nagyon jól esik neki. Már most megkedveltem ezt a kedves és szeretnivaló lányt. Azt akarom, hogy õ is szerethetõnek lássa önmagát. Nyakába csókolok, mert érzem bõre finom illatát.

- Megszeretnélek még jobban ismerni. Meg azt szeretném, hogy bízz bennem. – Suttogom, és mikor elhúzódik kicsit és rámosolygok és visszavonom ölelésembe.

- Rendben igyekezni fogok. – Cicuskát, kezdi simogatni.

- Desszertet? – Jut eszembe, hogy édességgel is készültem. Felállok és kimegyek a konyhába. Nézem, ahogy bebugyolálj magát a takaróba, amit a padlóra terítettem. Kiveszem a kelyhet a hûtõbõl és visszatérek hozzá, két kanállal, majd én is a takaróba csomagolom magam. Lábait ölembe, húzom, mert nagyon jól esik közelsége. Cirógatom, miközben enni kezdjük a fagyit. Cicus is csatlakozik hozzánk a takaró alá, pedig most, csak õt szeretném ölelni. No sebaj, most úgyis fagyizunk, és remélem lesz még rá lehetõségem, hogy öleljem. A fagyi lassan elfogy és én azon kapom magam, hogy nem is a fagyit eszem, hanem csodás telt ajkait fürkészem. Lassan érzem, hogy elönt a forróság és a vágy. Szeretném õt megcsókolni, de nem merem. Nem akarom, hogy azt higgye, ki akarom használni, ezért csak egy lágy puszit kap homlokára.

- Kicsit kipirultál. – Suttogom és megsimogatom arcát. Egyre nehezebben állok ellen, hogy ne tapadjak ajkaira.

- Elena, nagyon meggyûlölnél, ha azt mondanám, hogy csodás ajkaid, csókra csábítanak. Szeretnélek, megcsókolni. -  Suttogom.

- Félek, félek, hogy csak játszol velem. Annyit bántottak már, de a karodban, mégis úgy érzem, bízhatok benned. – Válaszolja, félszegen. Erre lassan közel hajolok hozzá, arcára simítva, hajába túrok és letéve a fagyi kelyhet lágyan megcsókolom. Nyelvem finoman siklik ajkai közé. Hosszan csókolom, és közben combját simogatom. A cica lassan kimászik ölébõl és elheveredik a meleg radiátor elõtt.  Az illúzió a semmivé lesz és én feneke alá, helyezem kezem. Így emelem fel, de ajkaitól nem válok el egy pillanatra sem. Na, azt már nem, ahhoz túl édesek és csábítóak. Az ágyra viszem és finoman, elfektetem rajta, törékeny testét. Nem tervezek semmit, hisz nem akarok ajtóstól rontani a házba. Mellé heveredve, egyre szenvedélyesebben csókolom, amit viszonoz. Csodás bõrét simogatom, miközben ruhája alá téved kezem. Csupasz hátán siklatom kezem, és közel vonva magamhoz, lassan elválok ajkaitól.

- Aludj velem Elena. Nem kell tenned semmit, csak had öleljelek magamhoz az éjjel. Annyira csodálatos vagy, és neked is szükséged, van az ölelésre. Nekem is, már nagyon rég nem öleltem senkit és nem is éreztem késztetést. De te, ahogy rád nézek. Éjjel nappal ölelnélek. – Suttogom ajkai közé, majd nyakába csókolva cirógatom tovább.

- Én… én nem tudom, helyettesíteni a veszteséged. – Válaszolja, kisvártatva.

- Helyettesíteni? – Emelem fel tekintetem, mert megint fura következtetéseket von le.

- Errõl szó sincs kedvesem, nem kell helyettesítened senkit. – Elengedem és felülök, úgy érzem, régi szerelmem magyarázatra szorul számára.

- Ami a régi szerelmem illeti, nos õ pótolhatatlan, helyettesíteni, lehetetlen. Szerettem õt, és még mindig szeretem. Szeretni fogom, amíg világ a világ. Õ egy fiú volt, egy nagyon kedves, életvidám fiú, de meghalt, mert Lucifer, engem akart. Nem mondhatom, hogy nem akartam õt, visszakapni, de az ár amit fizetnem kellett volna, túl nagy volt, és azzal végleg elárultam volna az urat. – Suttogom, majd visszafordulok Elena felé.

- Te csodálatos vagy, lenyûgözõ, de egy kicsit sem hasonlítasz rá. Te önmagadban vagy tökéletes, nem is akarom, hogy másmilyen legyél. Bíznod, kell bennem, hogy betudjam, bizonyítani, én önmagad miatt tartalak csodálatosnak és nem azért, mert hasonlítasz valakire. – Fejezem be ezzel mondandóm és megfogom kezét. Szemét kémlelem és magahoz vonom, ölelésembe zárva.

- Hiszek neked, és megpróbálok bízni benned, de annyian árukltak már el, hogy nagyon nehéz ez számomra. Megérted? – Kérdezi. Hát persze, hogy megértem, minden egyes félelmét megértem és érzem. Pont ezért akarom, megértetni vele, hogy a hiba, nem benne van, hanem azokban, akik rútul elárulták õt. Ezt a csodás teremtést, aki csak szeretetet érdemelt volna, nem bántást. Nem mondok, semmit csak cirógatom. Egészen addig, míg lassan el nem szenderedik karomban. Akkor elmosolyodom és elfektetem ágyamban. Óvatosan betakargatom, mire Gábriel nyávog egyet. Csöndre intem és elmosolyodom.

- Nem tudom, mit szeretnél mondani, de ne aggódj, nem bántanám soha. – Magamhoz veszem a cicát és ferakom Elena mellé, majd hátulról átölelem és lehunyom szemem. Csukott szemmel is szuszogását hallgatom, annyira jó érezni teste melegét. Lassan bealszom, de korán kelõ lévén, már hajnalban fenn vagyok. Adok egy lágy puszit arcéra és kimászom mellõle. Kimegyek a konyhába, hogy egy kis reggelivel tudjam, szépségem ébreszteni. Egy tálcára pakolok mindent és visszatérek hozzá. Cirógatni kezdem csodás bõrét.

- Szép jó reggelt. – Mire kinyitja szemét, egy újabb illúzióval fogadom, egy csodás zöldellõ mezõvel, csobogó patakocskával és madárszóval. Elmosolyodom, ahogy nyújtózik egyet, akár egy cica.

- Jó reggelt neked is – Suttogja.

Lélegzet visszafojtva várom válaszát. Közben a drága cicusom, Gabriel buksiját simogatom, aki lelkesen dorombol. Láthatóan, nagyon elgondolkodik kérdésemen. Ez kicsit megrémít, hogy talán túltolakodó volta.

- Nos, eléggé meglepett a kérdése, mert nem szoktam, örökbe fogadó kliensekkel találkozni. – Válasza, nem mondom, hogy meglep, de attól még reménykedtem. Viszont, elkeserít kicsit, hisz évek óta, most elõször érzem, hogy a sors irányított ide hozzá. A sors, amit régen követtem, de már annyira elhalványodott, bennem, hogy azt hittem odaveszett.

- Értem. – Suttogom, és a cicát simogatom. Sajnálom nagyon, hogy ilyen könnyen és hamar utasít vissza, pedig valami nagyon megragadott, ebben az elbûvölõ teremtésben.

- Nem akartam megbántani, csak tudja, nekem sosem volt szerencsém a férfiakkal és már félek néha velük találkozni. – Zavarban van? Nézem érdeklõdve, ahogy a köpenyét igazgatja. Milyen égi tünemény. Mosolyodom el és tovább figyelem, mit akar ebbõl kihozni.

- Nem bántott meg, csak reménykedtem, hogy eljön velem teázni, vagy kávézni. – Felelem, kedvesen. A bûntudatkeltés, távol áll tõlem. Mindössze, nem tudom levenni tekintetem róla.

- Rendben találkozom Önnel. kérem, ha ez játék akar lenni…- Kezdi el mondani, félelmeit, mire én azonnal közbe vágok. Azt sem akarom, hogy kimondja, amit akar, hisz eszembe sem jutott ilyesmi. Nem is értem, hogy egy ilyen csodálatos, teremtés, hogyan nem feltételezi, hogy önmaga, szépsége miatt szeretnék találkozni vele.

- Nekem meg se fordult a fejemben, hogy játszadozzam egy bájos hölggyel. – Fejtem ki egyértelmûen. A gondolat is elborzaszt, hogy ilyesmit feltételez, és arra a következtetésre juttat, hogy elõttem már többen megtették vele.

- Köszönöm, délután három fele végzem, hova menjek? – kérdezi.

- Önért mennék este, ha megfelel. – Válaszolom, hisz ez is egy amolyan jó modor. Én hívom randira, még szép, hogy érte megyek, akár egy hercegnõért. Ez a minimum.

- Benne vagyok. – Válasza, megnyugtat, elõvesz egy névjegykártyát. Tessék. - Azonnal el is fogadok, és biztos helyre a zsebembe teszek.

- Este hat megfelel? – kérdezi, mire bólintok. Karomba kapom, Gábrielt és rendesen, becsomagolom. Hideg van odakinn, és elég nagy stressz érte a kis drágát a kukában. Nem kell neki még a hideg is.

- Nekem megfelel, mit kell tennem, hogy a cica az enyém legyen? – kérdezem. mert ezt már eldöntöttem. Gábriel, jön haza velem.

- Csak egy formanyomtatványt kell kitöltenie, és viheti a kis édest. – Feleli, mire tudomásul veszem és elmosolyodom, majd követem az irodába. A papírokat, gyorsan kitöltöm, és elbúcsúzva a szépségtõl, azonnal haza is megyek. Elõtte persze, még szólok a kórházba, hogy ma nem tudok menni, mert közbe jött valami. Hát nem örültek neki, de megértik, amúgy sem szólhatnak nagyon, hisz folyton túlórázom ingyen és bérmentve, mivel ennek a kórháznak nincs pénze, hogy jó ápolókat és orvosakat fizessen meg. Sok dolgom van még a lakással is. Nincs pénzem, hogy egy flancos étterembe vigyem Elenát, így kénytelen vagyok a lakást kicsit otthonosabbá varázsolni. Persze Gábriel végett is, hisz neki is ez lesz az otthona. Takarítok és fõzöm, valami finomat. Egy igen egyszerûnek, mondható, pesztós csirkét készítek, rizskörettel. Hatalmas gyertyákat gyújtok meg, nem csak a hangulat miatt, hanem mert az egész épületben kikapcsolták az áramit, két nappal ezelõtt, így ez lett az új lámpa. Mikor végre végzek a lakással, elmegyek fürdeni és rendbe kapom magam. Teljesen feketébe öltözöm, pont olyan éjfeketébe, mint hatalmas szárnyaim. Egy félhosszú kabátot veszek fel és adok még egy puszikát Gábrielnek.

- Jó cica legyél drágám. – Mondom neki kedvesen, mire édes nyávogást, hallat. Elindulok lakásához, némi gyomorideg kíséretében, nagyon izgatott vagyok, hisz Elena, nagyon tetszik nekem és nem akarok csalódást okozni, törékeny lelkének. Ezt azonnal leszûrtem, hogy csodás és törékeny lelkületû, teremtés. A házhoz érve becsengetek, mire pár perc múlva meg is jelenik, teljes pompájában. Megint, olyan érzésem támad, mintha egy csoda lépett volna elém. Egy égi tünemény, akinek a fénye, teljesen elvakít.

- Szép jó estét Elena. – Mosolygom, kedvesen.

- Cortez. – Udvariasan kezem nyújtom neki, és õ kedvesen el is fogadja. Csendben sétálunk, kart, karöltve. Nekem nem kínos a csend. Élvezem ezt a kellemes pillanatot. Kezének meleg érintése, engem is melegséggel tölt meg. Egy olyan kellemes érzéssel, amirõl azt hittem, többé, nem fogom érezni. Végül mégis, megtöröm, ez a csendet.

- Kis Gabriel nagyon jól van, ha szeretnéd, meglátogathatod. – Említem meg Gábrielt. Valamiért úgy érzem, hogy szeretné tudni, hogy a cicus, jól érzi magát.

- Rendben, meg fogom látogatni. – Feleli, de hangjából, mély és fájdalmas sóhaj tör elõ. Ez a lány nagyon bánatos és magányos. Ebbõl a sóhajból, mindent le lehet szûrni.

- Mi a baj Elena? – Kérdezem és tekintetét, magamra kényszerítem. Látni akarom, miért ilyen bánatos a hangja és szeretném, megvigasztalni. Azt még nem tudom, hogyan, de a célom ismerem. Boldognak látni ezt az édes lányt. – Hé, én bántottalak meg? – Kérdezem, hisz sosem lehet tudni. Talán mégis tettem, vagy mondtam valamit, ami miatt most elkeseredett.

- Nem, csak tudod rég nem hívott el senki és… és furcsa, hogy ilyen kedves vagy velem, mert eddig senki se tett ilyet, mindig távolság tartóak voltak velem. – Hangja el elcsuklik a pityergés miatt. Nem bírom nézni és hallgatni bánatát. Olyasmiket mond, amik számomra érthetetlenek. Ki képes bántani egy ilyen csodálatos teremtést. El akarom oszlatni bánatát, szorosan magamhoz ölelem és hátát cirógatom. Fájdalma mélyen érint engem is.– Ne haragudj, inkább menjünk vacsorázni, picit éhes vagyok. – Törölgeti meg szemeit és közben eltol kicsit magától. Nem küzdök ellene, bár szívesen tartanám még így karjaimban, akár egész este is, de egyben igaza van, a vacsora vár minket.

- Akkor menjünk hozzám. – Felelem. Végül is ez a célom, felvinni, lakásomba és egy kellemes estét eltölteni vele. Valahogy úgy érzem, hogy ebben a városban maradok, nagyon hosszú idõre. Még akkor is, ha a barátságnál, nem akar majd tõlem többet. A lakásomhoz érve, felsétálunk az emeletre. A negyediken lakom a tetõ térben. Egy hatalmas egy légterû, hajópadlós, lakás, nagy üvegablakokkal, amiken keresztül a fél város fényei láthatóak. A lakásban nem sok minden található, elég gyér a bútorzata és tényleg, minden egy légtérben van. Kivéve a wc-t, de a kád is kint található. Csodásan van viszont, megterítve, egy üvegablak elõtt, lenn a földön. Belépve, azonnal betámadja Gábriel. Na igen hiányozott neki, bár kicsit vadóc, módjára fejezi ezt ki. Felkapaszkodik ruhájára, bele a karjába. Ezen a jeleneten elmosolyodom ismételten. Nem igazán értem, Elene kapcsolatát a cicámmal, de azt látom, hogy nagyon ért a nyelvükön.

 - Szia picurka. – Simogatja meg a kis ördögöt. – Szóval ide akartál hozni vacsizni? – kérdezi, mire bólintok.

- Ez lett volna  a második tervem. – Veszek elõ egy palackbort. – Kérsz? – Töltök neki és magamnak is, majd odaadom a poharat.

- Egészségünkre. – Koccintunk, mire lehúzza az egészet. Hû, nem gondoltam, hogy így ki van szomjazva.

- Az eredeti tervem, egy séta volt, lent a tóparton, majd csak késõbbre terveztem a vacsorát, de ha így alakult, valamit, azért megtehetek. – Lépek oda az ablakhoz, és kinyitom. Odakintrõl, kellemes fuvallat árad be, ami magával hozza a közeli tó illatát. A nedves hûvös, de nem ideg szellõ, kellemesen tölti meg a légteret. Töltök még neki, hisz azonnal megitta az egészet.

-  Elnézést, hogy nem tudtalak, étterembe vinne, de elég szûkös a költségvetésem. Remélem, azért, nem fogok csalódást okozni. - Koccintok, vele újra és lerakom poharam. Mértékletesség én ezt még mindig betartom, annak ellenére, hogy már nem számítok angyalnak. Letelepszünk a padlóra, a lakás fényei csodás megvilágításba helyezek, ezt az amúgy is gyönyörû lánykát. A cicus, azonnal az ölébe mászik, és nyávogva mesélni kezdi, a nálam töltött elsõ napját. Azt is megemlíti, hogy alhatott az ágyamban, ami külön élmény volt számára, hisz eddig csak bántották. Szó szerint áradozik neki rólam, amirõl persze nekem fogalmam sincs.

- Nagyon hangulatos a lakásod, kicsit sem zavar, hogy nem egy zsúfolt étterembe vittél. – Feleli kedvesen, de néha cicára is pillant. Szedek neki étet, és lassan falatozgatni kezdünk.

- Nagyon sokat nyávog Gábriel a közeledben, mintha értenéd, amit mond. – Mosolyodom el. Ha tudnám, hogy tényleg érti. Talán jobban odafigyeltem volna, mielõtt a szárnyaim megmutatom a kis drágának. Ugyanis még ezt is elkottyintja. Persze ez nem titok, úgy nem, de én szeretném õt beavatni a dologba. Vagyis szerettem volna. Hirtelen megváltozik arckifejezése és megint furán néz rám, mikor Gábriel elõadja, hogy hatalmas fekete szárnyaim nõttek takarítás közben.

- Valami vaj van? Talán nem ízlik az étel? – Kérdezem, mert nagyon furcsa tekintettel kémlel. Talán azt hiszi démon vagyok, vagy valami szörnyeteg. Nem értem az okát, de kezdem úgy érezni, hogy a randi végén, ha úgy dönt, hogy még találkozna velem., el kell mondanom neki mi is vagyok valójában. De nem most.

- Nem semmi, nagyon finom az étel és a bor is, de lehet nem volt túl jó ötlet, hogy idejöttem a lakásodra, nem illik ilyesmit csinálni. – Áll fel zavartan, mire felállok én is. Értetlenül nézek rá, nem akarom elengedni. Megfogom kezét és visszahúzom.

- Mi a baj? Látom, hogy most nem vagy õszinte. Eddig az voltál, de most nem. Mi történt? – Kérdezgetem.

- Csak nem tudom eldönteni, hogy mitõl vagy ennyire kedves. Nagyon jól érzem magam veled, de… úgy érzem, nem annak mutatod magad, aki vagy. – Valamiért úgy érzem, nem randi végén kell bevallanom az igazat, mert ha várok, akkor többé nem látom õt viszont. Bizalmat kértem tõle, hát úgy illik én is bizalmat adjak neki. Nagyot sóhajtok és hátra lépek.

- Jól van Elena, azt hiszem illene, bemutatkoznom, teljes valómban. Arra kérlek, ne ítélj el engem. – Suttogom.

- A nevem Cortez, nem is olyan régen, isten felszenelt harcosa voltam, egy angyal. – Miközben magyarázom, szárnyaim elõjönnek és kitárulkoznak. – Szerelmes lettem és ezáltal, megszegtem, néhány szabályt, amit az úr saját kezûleg fektetett le. Elbuktam, fekete szárnyaim, bukásom mutatják. Szerelmem már évek óta elveszítettem, meghalt, de a bûnöm, örökké élni fog, itt bennem. – Nézek szemeibe, majd felemelem kezem és az ütött kopott lakás helyén egy csodálatos vízesés és zöldellõ, virágzó növényzet kerül. A padló marad és a teríték is, de a csodálatos környezet élettelivé válik, és csodás madarak szállnak le körénk. Szárnyaim visszahúzódnak és csak pár toll marad vissza, amik a padlóhoz érve, fekete füsté válva illannak tova a semmibe.

- Ez csak egy illúzió, de ha tehetném, ilyen környezetbe vittelek volna az elsõ randevúnkon. Már nagyon rég nem akartam senkit így lenyûgözni, mint téged. Nem akarok neked rosszat Elena, csak meg szeretnélek ismerni, és remélem, hogy nem utasítasz, el miután tudod az igazságot. – Láthatóan nagyon meghökken és elgondolkodik. Ámulva néz körbe és megérint ujjával az egyik levelet. Az illúzió, nagyon erõs és ezt még bõven kibírja.

- Ez hihetetlen, én nem is tudom, mit mondhatnék. – Suttogja félénken. Odalépek hozzá és megsimogatom kezét, majd tenyerébe csókolok. Csókom nyomán, kedvenc virága kerül a kezébe.

- Ez nem illúzió, a virág valós. Ma láttam, hogy a hajadban van, ezért elmentem, hogy beszerezzek neked belõle egy szálat. Nagyon ritka virágocska ez, de illik, hozzád, mert olyan csodaszép, mint te magad. Nem kérek tõled semmit, nem várom el, hogy a karomba omolj és nekem add magad. Csak esélyt kérek, mint egy férfi, hogy közel kerülhessek szívedhez. Adj lehetõséget, hogy bebizonyíthassam, komolyan gondolom, minden egyes szavam és mozdulatom. – Még mindig kezét fogom, és lassan visszavezetem az ételhez. A cicám ámulva néz kõrbe és az egyik virággal kezd játszani. Õ bízik bennem és nem érti Elena miért óckodik ennyire.

- Összezavarodtam kicsit. – Feleli, de leül. – Rendben, adok lehetõséget, de nem ígérek semmit. – Áll neki újra az evésnek, amit én mosollyal nyugtázok.

- Ez nekem megfelel. Most mesélnél valamit magadról? Az én éltem nagyjából tudod, már legalább is ami az ittlétem oka. Persze, ha van kérdésed nyugodtan tedd fel, én õszintén fogok válaszolni. – Fejtem ki, és csak remélni tudom, hogy szárnyaim nem rémítették halálra szegényt. Nagyon kedvelem ezt a lányt. Látok benne, valami tiszta fényû ragyogást, amit nem sok embernél tapasztaltam eddig. Viszont, a mélyen megbúvó bánat, ami egész lényébõl árad, azt szeretném megszüntetni.