Karakter: Nathaniel Brown Megjegyzés: (Modellemnek)
Amikor érzem, hogy elgémberednek a tagjaim a fotelben ülve, becuccolok a szobámba. Az asztalra pakolom a gépem, és elkezdem retusálni a képeket. Egyik szebb, mint a másik, de ez nem csoda, hiszen Jon volt a modell. Lassan érzem, hogy a szempilláim elnehezülnek, és… Zzzz…
---*---*---*---
Egy apró, lágy érintésre ébredek. Szemeim fölpattannak, és egy pillanat alatt realizálom, hogy az ágyamban vagyok, és Jon simogatott meg az előbb.
- Te mit keresel ide bent? Miért nem pihensz? – szegezem neki a kérdést. Most komolyan, normális ez?! Gondolom ő cipelt ide, ugyanis ha jól tudom, nem vagyok alvajáró… Fájos derékkal cipekedni. Normális ez?
- Nyugi már jobban a derekam, meg amúgy is. Nem vagyok egy nagy alvó. – magyarázza. Hát, nem igazán győzött meg, mit mondjak…
- De akkor is pihenned kell, a főnökség leszedi a fejemet, ha két napon belül nem jössz rendbe. – mormolom, erre kiröhög. Csak így, egyszerűen ki-rö-hög. Nénikédet, azt! Nem neked lesz letépve a legféltettebb kincsed… És most nem a fényképező gépemre gondolok.
- Higgadj már le. Nem lesz semmi baj. Feküdj vissza és inkább aludj te a jó munkához pihenés kell. – mondja, és kihúz a szobámból. Hanyatt dobom magam, és elgondolkozok. Mi a franc az, ami megfogott benne?! Még csak nem is kedves… de az tény, hogy modellként kegyetlenül jó. Hmm… Lehet, hogy nem is érzek iránta semmit, csak összetévesztem a rajongást a szerelemmel? Mert tény, hogy rajongok érte. Ő a legjobb modell… Minden fényképész ilyen profi modellt akar. Ő az én Múzsám. Az ember csak távolról rajonghat a Múzsája iránt, de érinteni nem érintheti. Tehát távol kell magamat tartani tőle.
Fölkelek az ágyamból, és a fürdő felé veszem az irányt, hogy kicsit felfrissüljek, de amit ott látok, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy látni fogom. Jon testét meztelenül, miközben a vízcseppek csurognak le gyönyörű bőrén. Szinte már könyörög egy fényképezőgépért ez a beállása…
- Öhm. Bocsi. Nem tudtam, hogy idejössz. – mondom, és csinálnék már egy hátraarcot, de megállít.
- Nyugi. Maradj nyugodtan. Ez a te házad. Mindjárt jöhetsz. – mondja, és leöblíti a habot arról a csodás testről. – Bocsi, hogy elfoglaltam. – mondja, én meg már vörösödök. Biztos csak a meleg! Igen, biztos! Nem ám a meztelensége, és az az óriási húsdarab ott a lába között… Á, dehogy!
- Se… semmi gond. fordítom a fejemet, amikor meglátom a derekát. Szép kis lila foltocska… Ja, jó tenyérnyi nagyságú… Na nem az én tenyerem nagyságú, hanem inkább az ő tenyere nagyságú. – Ez miattam van? – kérdezem, mire odaszambázik a tükrömhöz, és megkuksizza.
- Ja dehogy. – hazudja. Ahamm, pörszö… És higgyem is el, mi?
- Ez eddig még nem volt rajtad. A főnökség ki fog nyírni. – parázok. Basszus, engem levisznek a pincébe, ahol válogatott kínzásoknak fognak alávetni, de persze csak módjával, hogy aztán tudjam folytatni a fényképezést.
- Hé, nyugodj már le. Minden rendben van érted? – mondja, és megtörölközik. Kicsit felfrissítem magam, és újult erővel vetem bele magam a retusálásba, hogy azért tudjak valamit felmutatni, hogy mit csináltam. Amikor már érzem, hogy nagyon fáradt vagyok, és már a képek végére értem, bebújok az ágyba, és elalszom.
---*---*---*---
Reggel finom illatokra ébredek. Valószínűleg ez csak álom, ugyanis a palacsinták nem szokták magukat megsütni. Kell hozzá valaki… Ja! Ahamm… Tényleg, Jon. Jóvanna, korán van még! Kitámolygok a szobámból, és követem a mennyei illatokat, amik a konyhámból erednek. Meg is pillantom ott Jont, így megoldódott a rejtély.
- Te meg mit csinálsz hajnali 7-kor? – kérdezem álmosan. Hogy hogy tud valaki ilyen korán fölkelni…?
- Reggelit, meg nem sokára menni kell dolgozni úgy hogy ideje felkelned. Eszünk és megyünk. – dirigálja, miközben a kész palacsintákat az asztalra pakolja. Én nem szoktam reggelizni, de most fontosabb dolog az, hogy…
- És te még is hogy akarsz dolgozni? – érdeklődöm. A dereka tiszta tropa miattam. Látom, ahogyan áll, hogy mennyire fáj. Érzékem van az apró dolgokhoz, így nem tudja eltitkolni előlem, hogy mennyire fáj, bárhogy is akarja.
- Egyszerűen. Eltakartatom a foltot és már dolgozok is. – mondja, de engem nem győz meg. Már szólalnék is meg, hogy ellentmondjak, de leint. – Nyugodj meg. Neked csak az a dolgod, hogy fényképezz, és hogy jó képeket készíts rólam. A többit, majd én megoldom. – mondja komolyan. – Ülj le és egyél inkább. – mosolyog, mire szót fogadok. Hajj, legyen neki ünnep, egye fene, megeszem, amit készített… Amikor az első falatot beveszem a számba… Hát ez valami isteni! Be is tömök még vagy négy palacsintát. Kaja után gyorsan összeszedem a cuccaimat, és az egyik szekrényből bespájzolok egy halom nyalókát és csokit, hogy bírjam a mai napot.
A stúdióba érve lepakolom a cuccaimat, és előkapom a drágaságomat. Beállítom a fényeket, megigazítom a kanapét, és a hátteret, és fölállítom a fényképezőgép állványt. Mire mindennel kész leszek, Jon is megérkezik. Egy selyem nadrágot és mellényt kapott sálakkal és ékszerekkel díszítve. A nadrág a térdétől lefele bővül, a mellény pedig csak a derekáig takar. Így pont látni, hogy alapozóval be van fedve a foltja. Persze, csak az látja, aki tudja, hogy mit keres, mert nagyon profin meg van csinálva, de azért majd meg is retusálom.
- Nos Nath hallgatom az utasításokat. – mondja mosolyogva. Egy pillanatig elgondolkozom rajta, hogy csak lazább beállításokat fogok megkövetelni tőle a sérülése miatt, de ő akart bejönni. Na meg… Mindegy, a lényeg az, hogy jól megdolgoztatom. Mindenféle pózokat mondok neki, hogy csinálja meg. Személyes kedvencem, amikor a nagy kanapén a feje lefelé lóg, a lábai kicsit fel vannak húzva, a háta domború, és miközben csábítóan néz a kamerába, mind a két hüvelykujját a nadrágjába akasztja.
- Jó, mára ennyi elég is! – közli velünk Mark, és Jont behívja az irodájába megbeszélésre. Én gondolkozom rajta, hogy nem várom meg, hanem hazamegyek, de aztán győz bennem a kötelesség tudat, így miután a számba veszem a kedvenc, cseresznyés nyalókámat, a képeket kezdem el nézegetni, hogy addig is csináljak azért valamit. Ami nem tetszik, vagy esetleg elmosódott, azt egyből kitörlöm, de a többihez nem nyúlok, mert lehet, hogy azokkal lehet még kezdeni valamit. Kb. fél óra múlva nyílik az ajtó, melyen Jon lép ki Mark kíséretében. Mind ketten felém veszik az irányt.
- Nath, igazán vigyázhattál volna jobban! – dorgál meg Mark szóban is.
- Tudom. De szerencsére még eltudtam kapni, így egy baromi jó kép lett belőle! – mondom, és a kezébe nyomom azt a pendrive-ot, amire rámásoltam a már kész képeket. Jól lakott ovis képpel elteszi zsebre az pendrive-ot, és egy köszönés után el is húzza a csíkot. – Hát, mit mondjak, úgy látszik felőle akár ki is törhetted volna a derekad, ha aztán tudnád folytatni a modellkedést… - mondom gúnyosan, és elhúzom a számat.
- Jah – ért egyet velem Jon, és elindul. Én szépen, minden tiltakozása ellenére a kocsimhoz vezetem, ahol egy ismeretlen nő áll. Mit keres a kocsimnál?!
- Nath? – kérdezi felém fordulva. Szőke hajú, barna szemű lány, aki elég szép lenne, ha nem látszódna rajta az a „ki-ha-nem-én” –ség. Ezért sem szeretek más modellekkel dolgozni, csak Jonnal, mert minden egyes modell ilyen. Ami meg a gimire emlékeztet engem, ahol mindig kigúnyoltak, így… Maradok Jonnál, vagy a természetnél. Ez a két modell nem űz belőlem gúnyt.
- Attól függ, ki keres – mondom a nyalókámat szopogatva.
- Nicky vagyok – kérődzik közben a rágójával. Ennél még én is gusztusosabb vagyok a nyalókámmal a számban, könyörgök! – Stacy mondta, hogy itt talállak. Azt szeretné, hogy vigyél el randira! – közli velem mosolyogva. Hogy az a jó ku… Basszus már, anya! Normális vagy te, hogy egy ilyen csajt küldesz a nyakamra?!
Nath gondolom, észreveszi, mekkora fájdalmam is van, mert beültet az anyósülésre és elindul, de hova? Hiszen nem tudja, hogy én merre lakok, és ha kórházba visz meg kísérleti alany lesz belőle, főleg ha kiderül a képességem.
- Jon? Kórházba akarsz menni, vagy hozzám? – teszi fel a kérdést, miközben a derekamat fogom. Rám pillant, de egyből vissza az útra.
- Haza – válaszolom neki, de még mindig nagy fájdalmam van.
- Oké, akkor hozzám – mondja ki és vitatkoznék, hogy haza vigyen, de most felesleges lenne. Ahhoz a fájdalmam túl nagy, hogy haza tudjak menni.
Amikor megérkezünk hozzá, kisegít a kocsiból. Ismerős az utca és kicsit távolabb lakok innen, így jobban jártam, hogy idehozott. Felsegít az elsőre, ahol lakik, majd egyből a nappaliban lévő kanapét veszi célba, ahova lefektet.
- Meg ne moccanj! – figyelmeztet, majd eltűnik.
Mintha annyira akarnék mozogni. Örülök, hogy egy helyben vagyok, és nem kell mozognom. Egyszer csak megjelenik egy jég aksival. Mi van, le akarja fagyasztani a veséimet?
Megkér, hogy forduljak meg, amit megteszek, amennyire tudok. Felhúzza a felsőmet, majd tesz rám egy rétek kötszert. Hát csak kilencven százalékban fogja lefagyasztani a vesémet, bár jobb, mint a száz százalék. Ráteszi az aksit és nagyon jó érzés, de egyben jéghideg is. Oda köti hozzám, de nem erősen, csak gyengéden, hogy azért meg ne fullasszon és esetleg még enni is tudja. Rendes tőle, bár felelősséget vállalt értem.
- Köszönöm – mondom halkan és hálásan.
- Szívesen! De most pihenj egyet! – utasít, majd feláll és magamra hagy.
Jó fej ez a srác és nagyon aranyos. Ő a legjobb a szakmában, de most nem erről van szó. Annyira aranyos volt, ahogy bekötözött, bár ma elég harapós volt velem, amíg el nem vágódtam, de nem baj pont ettől aranyos és olyan kisfiús.
Annyira elgondolkozok Nat-ről, hogy lehunyom a szemeimet és lassan álomba merülök szót fogadva a főnöknek, hogy pihenjek.
~*~
Mikor felébredek még mindig Nath házában találom magam és a kanapén fekszek. Nagyot ásítok, majd felülök, bár fájdalmaim még vannak nem is kicsit, de azért már tűrhetőbbek. Még is csak jót tett ez a jégakku, de akkor is lefagyasztotta a fél vesémet. Felállok, majd elkezdek körbe járkálni a házban. Nagyon aranyos és kis takaros lakásról van szó. Egyszerűen, mintha egy nő lakna itt.
Addig járkálok, amíg egy szoba ajtaját meg nem látom félig nyitva. Belesek és akkor látom, hogy Nath a laptopja előtt fekszik. Alszik, miközben megy a gép. Elmosolyodok. Odamegyek, majd felkapom a karjaimba. Igaz kissé nehézkesen megy, de attól még próbálkozok. Lefektetem, majd betakarom, végül leülök a gép elé.
Megnézem min dolgozott ennyire ilyen későn. Mikor meglátom, a képeimet elmosolyodok, majd megnézem mindet. Mindegyik tökéletes. Lehet már ezeket kijavította, de nagyon jók lettek a képek. Hát nem hiába Nathaniel a legjobb fotós az egész országban. Mindenhova őt hívják, de valami oknál fogva, sosem vállalja el, de ahova hozzám hívják, meg rohan.
Kicsit megmosolyogtat a gondolat, majd ránézek. Leülök mellé és az arcát nézem. Felemelem a kezemet és kicsit megsimogatom, amire szinte egyből kipattannak a szemei, majd felül és rám néz.
- Te mit keresel ide bent? Miért nem pihensz? – szegezi nekem szokásos stílusát.
- Nyugi már jobban a derekam, meg amúgy is. Nem vagyok egy nagy alvó. – magyarázom.
- De akkor is pihenned kell, a főnökség leszedi a fejemet, ha két napon belül nem jössz rendbe. – mondja, mire csak elnevetem magam.
- Higgadj már le. Nem lesz semmi baj. Feküdj vissza és inkább aludj te a jó munkához pihenés kell. – mondom, majd felállok és kimegyek a szobából, hogy végre aludjon. Bemegyek a fürdőbe. Leveszem a ruháimat. Megnézve a derekamat egy hatalmas sötét folt éktelenkedik rajta. Na, szép így már nem tudok, úgy öltözködni egy ideig, mint ahogy szoktam. Kivéve, ha púdert használok, de az meg nem olyan hatásos, meg nem biztos, hogy mindenhol lefedi.
Na, mindegy elég a gondolkodásból a végén még meg fog ártani. Beállok a tus alá és elkezdem letisztítani magam, amikor nyílik az ajtó, odafordulok és meglátom, ahogy Nath lép be és eléggé meglepődött.
- Öhm. Bocsi. Nem tudtam, hogy idejössz. – mondja Nath és már menne is kifele.
- Nyugi. Maradj nyugodtan. Ez a te házad. Mindjárt jöhetsz. – mondom, majd leöblítem a testemet, végül kiszállok a tus alól. – Bocsi, hogy elfoglaltam. – mondom, de látom, hogy a feje olyan, mint a ráké, csak nem bejövök én is neki? Hmmmm.
- Se… semmi gond. – próbálja fordítania fejét, majd meglátja a derekamat. – Ez miattam van? – mutat rá, mire odafordulok a tükörhöz és megint megnézem.
- Ja dehogy. – mondom, de látszik, hogy nem hiszi el.
- Ez eddig még nem volt rajtad. A főnökség ki fog nyírni. – kezd el parázni, ami nagyon aranyos.
- Hé, nyugodj már le. Minden rendben van érted? – mondom, majd elveszek egy törölközőt, a ruháimat és kimegyek. Megtörölközök, majd felöltözök. Lefekszek a kanapéra és megpróbálok elaludni, de nehezen megy, mert ilyenkor szaladgálni szoktam az erdőben, párduc alakban, de most nem tudok elszökni, hogy ezt megtegyem. Ezért lett volna jobb, ha haza visz.
Nagy nehezen még is csak el tudok aludni, de óránként felébredek.
~*~
Mikor végre eljön a reggel, minden rendben van azon kívül, hogy fájdalmaim vannak, és ha bárki hozzá mer érni a derekamhoz, kinyuvasztom. Felkelek és mivel még vendéglátóm alszik, ezért beállok a konyhába és készítek egy kis reggelit, ami után végre lehet menni, dolgozni. Egy kis palacsintát ütök össze. Az a legmacerásabb igaz, de annál finomabb, amikor elkészül.
Már majdnem készen vagyok, amikor az ajtóban megjelenik Nath álmos szemekkel.
- Te meg mit csinálsz hajnali 7-kor? – kérdezi álmatagon.
- Reggelit, meg nem sokára menni kell dolgozni úgy hogy ideje felkelned. Eszünk és megyünk. – mondom, majd leteszem az asztalra az eddig megsütött palacsintákat.
- És te még is hogy akarsz dolgozni? – kérdezi, de csak tovább mosolygok.
- Egyszerűen. Eltakartatom a foltot és már dolgozok is. – mondom egyszerűen. Megrázza a fejét és látom, kötekedne, de most nem vagyok olyan hangulatomban. – Nyugodj meg. Neked csak az a dolgod, hogy fényképezz, és hogy jó képeket készíts rólam. A többit, majd én megoldom. – mondom komolyan. – ülj le és egyél inkább. – mondom neki mosolyogva, amire végre be fogja a száját és leül enni. Megnézem, hogy fog ízleni neki a főztöm, de amikor már negyedik palacsintát falja, elkönyvelem magamnak, hogy annyira rossz nem lehet, ami csak jó dolog mindenki szemszögéből.
Nem sokára már a munkahelyen vagyunk, a sminkesek dolgoznak rajtam és a foltomon. Kérdezgetik, hogy került oda és nekem mi a bajom, de csak annyit mondok, hogy ne foglalkozzanak vele, csak tüntessék el. Meg is csinálják, amiért igazán hálás vagyok. felveszem a ruhámat, amibe ma kell fotózniuk és beállok a helyemre.
- Nos Nath hallgatom az utasításokat. – mondom mosolyogva, majd várok, és tényleg várom, hogy valami jó kis pozíciót mondjon, amivel tuti befutó leszek. Remélem, nem fogja a sérülésem miatt visszafogni magát, mert az senkinek sem fog nyereményt hozni. Bár szerintem ezzel tisztában van, hogy keményen kell megdolgoztatnia.
Karakter: Nathaniel Brown Megjegyzés: (Modellkémnek)
Basszus már! Elegem van anyámból! Még fiatal vagyok, minek nekem barátnő, sőt, feleség?! Attól még, hogy a nővérem ilyen korán házasodott, attól még nekem nem kell… Franc. Ráadásul holnap Jont kell fényképeznem… Ó, hogy rohadna meg azzal a csillogó szemeivel, a gyönyörű, puha hajával és a kidolgozott testével, ami úgy vonz. Elmehet mindenki a fenébe!!!
---*---*---*---
Gyönyörű, napfényes napra ébredek, és arra, hogy a telefonom csörög. Basszus, mi a faszért süt a Nap?! Ha nem sütne, nem kéne Jonnal találkozni… Na mindegy.
Nyögve föltápászkodok a pihe-puha ágyamból, és zuhanyzás után egy fekete, feszülős rövidgatyát és egy színes, szaggatott XL-es fölsőt kapok magamra. Gyorsan összekapkodom a szétszóródott cuccaimat, fölkapom a kis drágaságomat, és sietek az erdőbe, ahol lesz a fényképezés. Na ez is! Nem elég, hogy Jont kell fényképezni, azt egy tetves erdőben kell tenni! Utálom az erdőket! Bár most mit nem utálok…
Odaérve a helyszínre egy gyönyörű vízeséses táj tárul a szemem elé. Ha nem lennék ilyen ideges, akkor még értékelném is… Jó beállításokat lehet itt csinálni… - gondolkozok el, és már szinte magam előtt látom, ahogy Jon, a környezetbe illően azt csinálja, amit mondok. De csak szinte, ugyanis az a… az a… az a… nem tudom micsoda még nem érkezet meg. Pedig már rég fényképeznem kéne!
- Jon merre voltál eddig? Már vagy tíz perce el kellett volna kezdenünk a fotózást. El vagyunk csúszva. – támadom le. Egy mosolyt kapok válaszul, amitől ellágyulnék, ha épp nem lennék kibaszott mérges. Legközelebb nem megyek át anyámékhoz az előtt, hogy Jont fényképezem…
- Mi van Nath bal lábbal keltél fel? – kérdezi, mire még jobban fölhúzom magam. Hátat fordítok neki, és elhúzok a közeléből, még mielőtt magamra haragítanám valami hülyeséggel.
- Állj be végre a helyedre és kezdjük a fotózást. – közlöm vele, mire megint elmosolyodik. Ennyire vicces lennék?! Na, majd adok én neked viccet! A szokásosnál is durvábban dirigálok, és mindenféle nyakatekert beállásokat mondok neki. De megcsinálja. Ráadásul tök profin. Ó, hogy rohadnál meg, hogy ennyire jó vagy! És hogy ennyire el tudod csavarni a fejem! Francba. Na de majd most!
- Jon a lábadat tedd fel a kőre, a másikkal, mert állj eggyel beljebb kőre. A fejedet vesd hátra és úgy nézzél felém. – mondom neki. Ez egy elég nehéz, és veszélyes póz. Kíváncsi vagyok, sikerül-e megcsinálni. Ha rendes ember lenne, nem tudná megcsinálni semmiképpen, de mivel természetfeletti… Nagy a valószínűsége, hogy sikerülni fog neki. Ja, igen. Észlelem a természetfeletti dolgokat. Nem tudom, mitől és miért, de már régóta tudom, hogy ki nem ember.
- Nath tisztában vagy vele milyen veszélyes, amit kérsz tőlem? – kérdezi kiakadva.
- Egy egyszerű beállást kértem. Tessék megcsinálni. – dirigálom, mire megmakacsolja magát. Hát ilyet…!
- Előbb csináld meg te. Ha te meg tudod csinálni, akkor én is megcsinálom. – felesel vissza, de én biztos, hogy nem fogom megcsinálni. Nekem nem ez a dolgom. Az én munkám a fényképezés, az övé a modellkedés. Ráadásul ma még a stúdióba is be kell menni…
- Jon ne gyerekeskedj. Csináld meg nem sokára a stúdióba kell lennünk. – mondom neki.
- De ha bajom lesz a te felelősséged lesz. – komolykodik. Elnyomom a kéztetést, hogy sóhajtsak egyet, és hagyjam a francba az egészet, de a makacsságom miatt inkább beleegyezek.
- Jól van, jól van. Csak csináld már. – sürgetem, mire odamegy a vízeséshez. Beáll úgy, ahogy mondtam, és már pont kattintanék, mert ez a beállítás az, amit eddig kerestem, amikor Jon elcsúszik, és pont úgy esik, hogy a derekát bevágja az éles kőbe. Basszus, ugye jól van?!
- Jon! – rohanok oda hozzá, hogy segítsek neki. – Minden rendben van? Nem esett bajod? – mondom aggódóan. Segítek neki fölülni, mire bólint.
- Jól vagyok, csak nagyon bevertem a derekamat. – mondja és feláll.
- Ne haragudj. Neked volt igazad – kérek bocsánatot. Basszus, remélem, nem haragszik rám a hülyeségem és a makacsságom miatt.
- Már mindegy. Menjünk vissza. Több képet úgy sem fogsz tudni ma kicsikarni belőlem. – mondja komolyan, és egy bólintás után összeszedem a cuccaimat, és elindulunk. Én vezetek, de szerintem eltévedtem. Bevallani úgyse fogom, hanem próbálok emlékezni, hogy merről jöttem. Asszem… arra!
- Figyi én tudom az utat. – mondja Jon. Nem érdekel! Már emlékszem, hogy merről jöttem.
- Tudom merre jöttem. Erre lesz nem sokára. – mondom, és tovább mennék, ha Jon nem állítana meg.
- Erre kell menni. Vagy jössz utánam, és épségben kikerülünk, vagy itt hagylak és felfalhatnak a medvék. – mondja komolyan, amitől megijedek. Medvék? Vannak erre medvék?!
Jon elindult, természetesen a másik irányba, mint amerre én mentem volna, de követem. És milyen jól tettem, ugyanis sikeresen kiértünk az erdőből és végre elérünk a kocsimhoz. Mivel látom Jonon a fájdalmat, ezért besegítem az anyósülésre, és hozzám hajtok. Nem tudom, hogy hol lakik, és szerintem elég csak ha bekötözöm, és kicsit lepihen. Nem kell kórház, vagy igen? Csak nem…
- Jon? Kórházba akarsz menni, vagy hozzám? – kérdezem oldalra pillantva, de rögtön vissza is kapom a tekintetem az útra.
- Haza – válaszolja.
- Oké, akkor hozzám – döntöm el, ugyanis így nem engedem haza. Mármint hozzá haza. Szeretnék figyelni rá, ha már nem a kórházat választotta…
Nemsokára a lakásomhoz érünk, ahol kisegítem a kocsiból, és föltámogatom az első emeletre, ahol van a lakásom. Benyitok, és egyből a kanapé felé veszem az irányt.
- Meg ne moccanj! – figyelmeztetem Jont, és miután becsukom az ajtót, a fürdőben levő elsősegély dobozt kezdem el keresni. Megtalálom, és kiveszem belőle a kötszereket, majd a konyhába megyek. Kinyitom a hűtőt, és egy kicsit kotorászok a mélyhűtőben, hogy megtaláljam végre a jegelőmet. Nem tudom, mi a neve, egy kék színű, zselés izé, amit ha lefagyasztunk, jéghideg lesz. Jégakku, vagy mi a franc… Na, mindegy.
Visszamegyek a fájós derekú Jonhoz, és kérem, hogy forduljon meg. Meg is teszi, én meg fölhúzom a pólóját. Nem a legjobb ötlet, mert így még jobban csábít az a selymes bőr. Megrázom a fejem, és egyszer átkötöm a derekát a kötszerrel, majd arra teszem rá a jeget, és utána pólyálom be. Nem húzom nagyon szorosra, de épp eléggé ahhoz, hogy egyenesen maradjon a dereka.
- Köszönöm – mondja.
- Szívesen! De most pihenj egyet! – utasítom. Bemegyek a hálószobámba, és az éjjeli szekrényen levő laptopomat kiviszem a nappaliba. Beindítom, és a drágaságomat hozzácsatlakoztatva a géphez, föltöltöm a mai képeket. Miközben föltöltöm a képeket, dobok egy SMS-t a stúdióba, hogy Jon megsérült, így ma nem megyünk. Csak kicsit akadt ki Mark, Jon menedzsere, de szerencsére megértette. A képek végre a gépemen vannak, és elkezdhetem őket kiválogatni, és Phothoshopolni.
Ma egy érdekes fotózásra kerül sor. A főnökék találtak egy forrást az erdőben ilyen vízesés szerűt és azt mondták oda kell mennünk. Nat lesz megint a fotósom. Szeretek vele dolgozni. Érdekes ember első ránézésre, de a világ legjobb fotósa. Sehol nem találnék még egy olyat, mint ő.
Sétálok a már jól ismert erdőmbe, hiszen mindig itt szoktam vadászni vagy szaladgálni, amikor úgy tartja kedvem, ezért még eltévedni sem tudnék. Minden fele mászkálok jó itt lenni.
Kis késéssel érkezek meg a helyszínre, ahol mindig inni szoktam, amikor egy ismerős hang szólít meg.
- Jon merre voltál eddig? Már vagy tíz perce el kellett volna kezdenünk a fotózást. El vagyunk csúszva. – mondja Nat, amire elmosolyodok.
- Mi van Nat bal lábbal keltél fel? – kérdezem, amire felfújja magát, de nem válaszol. Megfordul és elmegy.
- Állj be végre a helyedre és kezdjük a fotózást. – mondja még mindig morcin, ami nagyon megmosolyogtat.
Beállok a helyemre és végül kezdődik a fotózás. Minden félét mond, hogy álljak be és próbálok követni, de a csúszós köveken elég necces. Egyszer csak egy elég merész beállást mond, amire még én sem lennék képes még a jaguár egyensúlyommal sem.
- Jon a lábadat tedd fel a kőre, a másikkal, mert állj eggyel beljebb kőre. A fejedet vesd hátra és úgy nézzél felém. – mondja, amire befigyelek.
- Nat tisztában vagy vele milyen veszélyes, amit kérsz tőlem? – kérdezem és eljövök onnan.
- Egy egyszerű beállást kértem. Tessék megcsinálni. – mondja, de nem fogom.
- Előbb csináld meg te. Ha te meg tudod csinálni, akkor én is megcsinálom. – mondom neki, de látom nem fűnik rá a foga és csak az óráját nézi.
- Jon ne gyerekeskedj. Csináld meg nem sokára a stúdióba kell lennünk. – mondja komolyan.
- De ha bajom lesz a te felelősséged lesz. – mondom komolyan.
- Jól van, jól van. Csak csináld már. – mondja, majd odamegyek a vízeséshez. Beállok rendesen, ahogy kell, jobban szólva, ahogy mondta, de mikor pont fényképezne, kicsúszik a lábam alólam és elvágódok. A derekamat bevágom az egyik kőbe, amire kicsit felkiáltok, mert fáj. Mozogni tudok, de akkor is veszettül fáj.
- Jon! – siet oda hozzám Nat. – Minden rendben van? Nem esett bajod? – hallom aggódó hangját, amire megpróbálom összeszedni magam. Felülök, de fáj még a derekam.
- Jól vagyok, csak nagyon bevertem a derekamat. – mondom, majd felállok, bár a kezemet nem veszem le.
- Ne haragudj. neked volt igazad.
- Már mindegy. Menjünk vissza. Több képet úgy sem fogsz tudni ma kicsikarni belőlem. – mondom komolyan, amire bólint. Összeszedi a cuccait, miközben én a derék fájásomat próbálom csillapítani, de nem megy olyan könnyen.
Elindulunk végre az erdőből kifelé és Nat vezet, legalább is próbál, de azt se tudja merre megyünk.
- Figyi én tudom az utat. – mondom, amire megrázza a fejét.
- Tudom merre jöttem. Erre lesz nem sokára. – mondja, de csak még jobban eltéved. Itt telik be nálam a pohár.
- Erre kell menni. vagy jössz utánam, és épségben kikerülünk, vagy itt hagylak és felfalhatnak a medvék. – mondom komolyan, amire kicsit mintha megijedne és engem kezd el követni. Kivezetem biztonságban, aminek örülök, mert kezd a derekam nagyon tropa lenni. Nem tudom mi lesz a továbbiakban, de csak reménykedni tudok, hogy kevés séta lesz benne.
Átnéz vállam fölött, olyan kis alacsony. Bizonyára a nővérét és annak férjét a szolgámat figyeli ahogyan kibeszélnek minket.
- Zavar? – oda sem nézek, tudom miről beszélnek.
- Nem szeretem, ha szövetkeznek a hátam mögött, tehát ha a nővérem és a mocskos férje bíztatására jöttél az erdőbe, meg most ide hozzám, akkor köszönöm a találkozást, meg a kedvességed, de nem kérek belőle! – förmed rám, megragadom kezeit és gyorsan átsuhanok vele a toronyszobáig, nem lehetek olyan gyors mert bizonyára visszajönne nála az ebéd.
- Nem lenne célszerű befejezni az ismerkedésünket, szépséges valkűr. – simogatom meg gyönyörű arcát, mereven markolja a korlátot és mered előre, ujjai már fehérek a kifejtett erőtől.
Nem szólal meg, magamhoz húzom.
- A nővéred szerint, kihaltak az érzelmeid… már elég rég. – érzem ahogyan kirázza a hideg.
- Nyomós okom van rá. – suttogja arcát mellkasomba temetve.
- Nem akarod az orromra kötni, ugye? – kibontakozik ölelésemből és az erkély másik végébe sétál, nem néz hátra.
- Amikor kicsi voltam, édesanyám arra tanított, hogy soha senkiben nem szabad megbízni, főleg nem a férfiakban. Főleg nem a magadfajtákban. – puff a fejemnek.
- Okos nő lehetett. – vágok közbe.
- Aztán… én próbáltam elhitetni magammal, hogy ez így teljesen nem igaz. Próbára kell tennem a személyeket ahhoz, hogy el tudjam dönteni, megbízhatok e bennük, vagy sem.
- Mire jutottál? – kérdem.
- Arra… - felé fordulok, de ő már közvetlenül előttem áll, így föl kell, rá nézzek. - …, hogy komolyan senkiben nem szabad megbízni attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatban vagytok egymással. – hangja elcsuklik. Életre kész a kicsi valkűr, de kicsit formálni kéne a nézetein.
- Bennem feltétel nélkül megbízhatsz! – simítok ki egy tincset arcából, halkan felszisszen.
- Sohasem fogok érezni újra, és sohasem fogok megbízni senkiben sem. Ezt biztosra tudom…
- Csss! – helyezem mutatóujjam puha ajkaira. Ujjam helyét ajkam váltja fel. Érzem hogy ideges és ezt az égen gyülekező villámok és felhők szépen alá is támasztják.
- Daviel, hagyjuk ezt! – tol el magától, könnyes szemeit rám emeli - Mire jó ez?
- Be akartam bizonyítani neked, és magamnak, hogy még nem késő, hogy újra érezz. Sikerült! – bizonygatom.
- Semmit nem értél el vele, vámpír. Azonnal takarodj a szemem elől, meg se lássalak többé. – ki akar kerülni de nem hagyom neki, kezeit megfogom és ismét magamhoz húzom.
- De igenis, van értelme! – próbálom nyomatékosítani benne.
- Megosztanád velem is, kérlek…
- Az arám vagy és menthetetlenül beléd szerettem. – vallom be neki. Tudom hogy sablonos és nagyon átlátszó, de ez a fájdalmas igazság. Arcán könnycseppek futnak végig. Megrázza fejét majd édesen felhúzott orra odébb lök.
- Hallatlan… - végül elfut.
Igazándiból magamat ismerve most nevetnem kéne mivel tényleg nagyon aranyos, de komolyan gondolta, nincs kedvem játszadozni a fejlődő érzelmeivel. Karjaim leesnek magam mellé, egy percig csak meredek magam elé majd vállaimat megveregetve lemegyek.
Még szinte csak a közepén tart a lakodalom. Remek, valahogy nincs kedvem semmihez.
Közlöm szolgámmal hogy elmegyek és hogy igyekezzen nem elszúrni semmit mert ahhoz tehetsége van.
Elmegyek a limuzinhoz és éppen lépnék be de elered az eső.
- Remek – jegyzem meg magamnak majd beszállok.
A sötétített ablakokon keresztül megpillantom csodás kis valkűrömet. Mikor tekintetünk találkozik elkapom a fejemet, ha nem látom többé nagyon fájna így látnom, erős vámpír vagyok, sok dolgot megértem és úgy érzem hogy még ha a külsőm nem is mutatja de belül kezdek szenilis vénemberré változni.
Elindul a limuzin és hazáig meg sem áll.
~§~
Már nem egy éjszakát kihagytam mostanában, nem is tudom mikor aludtam utoljára, fáradt vagyok de a munka vár nincs mit tenni. A papírok fölé görnyedve hallgatom titkárnőm beszámolóját. Eddig nem esett nehezemre több felé figyelni egyszerre de most még ez a kettő is nehezemre esik.
Felemelem a kezemet jelezve hogy befejezheti.
- Mindent értek, most légy jó és hozz nekem egy kis vért – hesegetem ki egyik kezemmel a másikkal meg meglehetősen nehéz fejemet tartom.
~§~
Két héttel később a nappaliban heverészek a kanapén. Mindennel végeztem, jó vagyok!
Megragadom a telefont és tárcsázok egy számot.
~§~
Szolgám és felesége éppen ide tartanak látogatás alkalmából és persze hozzák magukkal kicsi valkűrömet de természetesen nem emiatt hívtam őket. Na jó…mégis, de kit izgat?
Kíváncsi vagyok, hogy leharapja-e a fejem vagy csak zavartan elpirul. De rádöbbentem, hogyha tényleg szeretem, meg kell szereznem magamnak, és tudom, hogy én is érdeklem őt, érte érdemes küzdeni.
Egyik alattvalóm esküszik. Milyen unalmas, de persze ezt nem mutatom ki neki. Minden szolgám fontos a számomra. Ha félnek tőlem az nem elég, barátként is tekinteniük kell rám bizonyos határokon belül. Nagyon unom! Fogom magam, és hátat fordítok, majd elmegyek sétálni. Lustán cipelem testem valami érdekes után kutatva, de eddig semmi.
Már mélyen az erdő belsejében mászkálok és vizsgálgatom a dolgokat. Városban élek nem erdők közelében, nem szokásom látni ezeket, a zöld gyomokat.
Vízcsobogásra leszek figyelmes, majd a hang irányába veszem az irányt. Szomjas vagyok, és egyébként is én jobban szeretem a vizet meg egyéb löttyöket, mint a vért, így mindig adagolni kell gyógyszeresen. De mit tegyek, én választottam ezt, és magasról szarok mások véleményére. Hehe…
Egy fa mögé fagyok, szemfogaim vége kivillan ajkaim alól vigyorom közben. Egy valkűr hölgyecske. Milyen kis cuki.
Figyelem, ahogy végigsimít testén, ami természetesen hibátlan, majd végigsimít legérzékenyebb pontján. Körmeimet belevájom a fába. Nagyon érzéki előadás.
Szemei felpattannak, és gondolom engem, keres. Ennyit erről.
- Bújj elő, bárki is vagy! – kiállt a kis szépség. Nincs kedvem ezzel vacakolni. Nem csinál semmit majd hirtelen a vízbe, ugrik és kiúszik a partra, felöltözik, megsimizi a pacikát.
Fegyverei készenlétben, de mit veszthetek? Megöl? Csak segítene vele!
Elindul felém, háta mögé kerülve állok mögötte. Nem vett észre így közelebb hajolok, hogy megijesszem. Vicces lenne, ha fel is sikkantana.
De kését megérzem nyakamon. Egész gyors, bár nem annyira, mint én, hehe…
- Nem tanítottak meg a jó modorra? – sziszeg rám mérgesen.
- Mire gondolsz? – kérdem gúnyosan.
- Ne szemtelenkedj, hapsikám! Mi a neved? – morog rám - Válaszolj! – ejj de heves valaki!
- Daviel! – válaszolom halál nyugodtan. – nehogy már egy ilyen kislány bosszantson fel engem! Ugyan.
- Daviel! Mégis mit kószálsz erre? Gyerünk! Halljam! – most azt hiszi, félek?
- Csak barangolok. – vonom meg a vállam - Annak reményében, hogy találok egy vízesésnél, egy önmagát simogató hölgyikét. – szám széles mosolyra húzódik de, egy éles fájdalomra elkapom a fejem. Megvágta a drága a kezem, rossz kislány.
- Sssz! Ez fájt! – mondom vigyorogva. Egy pillanatra megdöbbenve néz, majd lenyalja vérem kardjáról. Enyhén megborzongok. Ez nem tetszik… bleee…
Szemei vörösek lesznek, és villámok borítják be az eget. Remek… semmi kedvem pesztrálgatni.
- Nem elég, hogy megölitek a testvéreimet és az undorító fajtátok feleségül, veszi a nővérem, még pofátlanul leselkedtek is? – szerintem mérges…
Hatalmasat rúg mellkasomra, majd kidöntök egy fácskát.
- Megfogadtam, hogy az összes élő vámpírral végzek, te sem leszel kivétel, te szolgalelkű rohadék! – kit nevez szolgalelkűnek!?
Kardját szívemhez tartja.
- Ölj meg! – mondom fapofával.
- Tessék? – kérdez vissza.
- Tedd meg! Szúrd át a szívem, hadd haljak meg örökre. Rajta! – bíztatom de semmi… bukta.
Felránt a földről és mélyen a szemeimbe, néz. Végigvizslat, nekem nyolc, sokan bámulnak, már megszoktam.
- Nem ígérem, hogy nem húzlak a kardomra, pióca! – ez megjegyzés akar lenni?
- Rendben szépségem! – hehe, szeretem felhúzni a népeket!
- Ne becézz, ne szemtelenkedj, és főleg ne legeltesd a szemem rajtad. Így is sokat láttál belőlem, tehát jobban teszed, ha kitörlöd az emlékezetedből mindazt, amit láttál, vagy kiműtöm az agyadat is! - nem bírom ki! Elmosolyodom majd hangosan, és harsányan felkacagok. Hát ez a kis szépség nagyon vicces!
- Ha látnád magad, milyen ennivaló vagy! – dörmögöm mély hangomon.
- Hm, örülök. Viszont, leszögezném, nem kóstolhatsz belém. – Heh! Nem is akartam!
- Nem tenném! – most ugrik ki a szög a zsákból! - Megtagadó vagyok!
- M-m-micsoda? Mi vagy? – dadog aranyosan.
- Nem táplálkozom friss húsból. Már ha egyáltalán ráveszem magam a táplálkozásra… - elmosolyodik, majd elrakja kardját.
- Nagyon érdekes vagy. Ilyen vámpírral még nem találkoztam. Egészen kíváncsivá tettél. – nah remek.
- Nincs kedvem magyarázkodni. – mondom lustán - Megfordulok és elindulok ki az erdőből.
- Mi?! Ennyivel nem úszod meg! – bevág elém így megállítva. Nem csak neki lehetnek módszerei!
Vámpírsebességemet kihasználva észrevétlenül rá tapasztóm ajkaimat az övéire. Először csak megfagy majd kardjával felém, suhint.
- Még is mit képzelsz? – rivall rám.
- Semmit. – elvigyorodom, és gyorsan elillanok vissza az esküvőre őt magára hagyva. Olyan sajnálatos hogy valószínű nem látom többé. Szám sarka legörbül majd az ünnepségre érve leülök, és csak bambulok ki a fejemből.
~§~
Semmi lényeges nem történt… Ha így haladunk megyek haza. Lustán lehunyom szemeimet. Egy bizonyos illatra leszek figyelmes. Nah mi a…?!
Szemeim felpattannak és kiszúrom az én gyönyörű valkűrömet. Nem vett még észre. Kicsit hallgatózok. Egyik ujjával épp hogy észrevehetően felém, int és barátja tekintete oldalról rám, siklik.
- Ismered? Hogy került ide? – kérdi halkan, elvégre ki gondolná, hogy szerény személyem hallgatózik?
- Daviel Evilin… a férj ura. – wow micsoda ész…!
- Ez ostobaság. Na mindegy, köszönöm a segítséget! – megölelik egymást és már is pápá, van. Én meg nagyon meguntam ezt az egészet.
Odasétálok szépségemhez és oldalról puszit nyomok arcára. Éppen hogy észrevehetően elpirul majd düh, csillan a szemében. Pimaszul vigyorgok hibátlan arcába.
- Követsz kicsi valkűr? – még mindig vigyorgok.
- Ezt én is kérdezhetném!
- Én voltam itt hamarabb.
- Felfújt hólyag! – kis aranyos…
- Köszönöm a bókot! – kezdek el játszani egyik hajtincsével de, kiszedi haját kezeim közül.
- Mit keresel itt? – kérdez ártatlanul.
- Nem mintha már nem tudnád… - gúnyolódom – elég jó a hallásom, kicsikém.
- Mondtam, hogy ne merj becézgetni vérszívó! – sziszeg rám mérgesen.
- Nah jó – emelem fel kezeimet védekezően.
Egy rosszalló nézés. Hehe…
Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 03. 07. 15:02:06
- Hova megyünk? - dőlök el kényelmesen a sárkány-dög hátán, úgy figyelem a mágus arcát. Szemei a távolba tekinetenk, ezüst tincsei mint a folyékony ezüst, úgy lebegnek arca körül.
- Az erdő másik oldalán szállunk le. Valami van odabent aminek nem kéne lennie.
- Úgy érted az erdőben? Gonosz lények?
- Emberek... - mondja, olyan hangsúllyal, mintha kártékony rágcsálókról beszélne.
- Mit keresnének az emberek az elátkozott erdőben?
- Azt amit elpusztíthatnak - morran a sárkányka. Épp mondanám neki, hogy a szállítóeszköz nem beszél, hanem repül vagy gurul, de a varázsló int hogy hallgassak. Igaza van, nem tanácsos ledobatni magunkat a hátáról ebben a magasságban.
- Hagyd csak. Azóta utálja az embereket mióta kétszáz évre arra kárhoztatták hogy egy malomban járkáljon körbe-körbe.
Oh, akkor érthető a viselkedése.
- Unalmas lehetett... - nézek elgondolkozva a sárkány fejére.
- Szörnyű volt. Te nem tudhatod milyen az mikor megfosztanak az ég kékjétől.. az embereknek nincsen szárnyuk. Nekik csak hatalomvágyuk van, és fegyvereik.
- De akkor sem értem mit akarnak az emberek itt.
- A mágikus lények különlegesek, bizonyára azért jöttek hogy fogjanak egy-két különlegességet.
A beszélgetés bereked, amikor Selim leszállási kísérlete egy fába ütközéssel végződik. Istenem de béééna! Hahaha!
- Hát.. van még mit gyakorolnod! - kacagok vidáman, miközben leporolom magamról a koszt. Előrelátóan hamarabb ugrottam le róla.
- Megnézzük te hogy repülsz? Szívesen elhajítalak...jó messzire! - mordul rám a füstös epésen. Visszavágnék, de a mágus egy fagyos pillantással beléfojtja a szavakat. Hű... gyilkosan tud nézni. Nem szívesen dühíteném fel.
Amíg a sárkány zavartan piszkálgatja a fogait, én a bokrok közé surranok, és hamar meg is látom az idegen katonákat.
- A szomszédos királyság egyenruhája - súgom a mellém osonó mágusnak. - Mocskos... kéjvágyó banda. Jó néhányszor elvertem már őket, mégis mindig visszamerészkednek.
- Csak emberek mint a többi. Alig száz éve még...ők voltak akik szomjazva vágyták a mágiát, most inkább elpusztítanának mindent.
- Száz éve? - pislogok rá értetlenül.
- Akkoriban voltak még jó királyok. De abban biztos vagyok hogy te jó király leszel Val herceg. A szenvedés megtanítja az embert hogy becsülje ami megadatott.
Csodálkozva figyelem, majd vállamra nehezedő kezére is pillantok, és vissza az arcára.
Olyan határozottan mondta azt a száz évet... ráadásul nem egy óda szól arról, hogy a varázslények milyen sokáig élnek... és a mágusok is azok. Vajon mennyi idős lehet? Száz? Kétszáz? Több?
Észreveszi hogy bámulom, és halványan rám mosolyog.
- Zavarba hozol - mondja mély hangján, lágyan.
- Ööö.. én.. én nem.. - kapok észbe, és elfordítom gyorsan róla a tekintetem. Jaj mekkora tuskó vagyok! - Csak azon gondolkoztam... hány éves lehetsz.
Már ég is a képemen a bőr.
- Maradjunk annyiban hogy jóval több mint te.
Beosonunk a fák közé. Érzem Arei varázserejét a bőrömön, és tudom, hogy megint bűvölt valamit. Lepillantok magamra, és látom hogy testem a mögöttem lévő fát és bokrokat ábrázolja. Aha, valamilyen rejtőzködésre alkalmas varázslat. Cseles.
Ökölbe szorulnak a kezeim, amikor meglátom, hogy a kis vérimádó tündérkéket szedegetik össze. Dühösen lekaszabolnám ezeket az aljadékokat, de a mágus nyugalomra int, és az őrökre küld engem. Biccentek, és odaosonva csapom le őket. Mire végzek, már látom, hogy a mágus a tisztás közepén áll, kezeit felemelve, és ujjait mozgatja. A látvány furcsaságát tovább növeli, hogy előtte valami hatalmas és gusztustalan féreg gyilkolja a katonákat. Megbűvölve figyelem, majd azt is, ahogy kivéd egy támadást, szemei dühösen villognak, arcán düh... Hű... az udvarhölgyeim imádnák, és azt hiszem nem lenne nyugta tőlük, olyan daliás és fess ebben a pillanatban.
A következőben már nem, ugyanis a féreg ellene fordul, és az életéért harcol. Ajaj!
Odarohanok, és ráugrok sikamlós, gusztustalan testére, amin még kitinlemezek is vannak, így nem tudom keresztülszúrni kardommal.
- Most... a hasát! - hallom felzendülni mély hangját. Szót fogadva ugrom a féreg elé, és tövig belévágom a kardomat. Félelmetes süvöltéssel döglik meg. Huhh. Ez jó volt. Kikéve, hogy vastagon hömpölyög belőle a zöld trutyi. Fúj, még a kardom is olyan lett.
- Meg kell mondanunk a királynak... azt hiszi nincsen több varázsló. Talán megnyerhetnénk a háborút - suttogja egy katona. Démoni felemnek hála mindent hallok, még Arei mágus szavait is:
- Azt az egyet átadhatod neki, hogyha még egyszer háborgatni meri az erdő nyugalmát, velem gyűlik meg a baja.
Otthagyja a gúzsba kötözött katonákat, és felém fordul.
- Nem esett bajod? - émelyegve rázom meg a fejem. Ez a zöld genyó még büdi is. -
- Megzavartak. Sajnálom. - sóhajtja. Biccentek.
- Ezekkel mi legyen? - kérdezem a katonák felé intve. A mágus a felettünk repkedő sárkányra pillant.
- Segíts feltenni őket a hátára... majd Selim elviszi őket kicsit kirándulni.
Biccentek, és felhajítjuk a kötözött sonkákat, majd a sárkány felreppen. Aggódva pillantok utánuk. Igazán ocsmány halál egy sárkány belsejében végezni, és végülis ők katonák... parancsot teljesítettek, és nemes, hősi halált érdemelnének inkább egy kard által. Nem ezt.
- Ugye nem öli meg őket? - kérdezem hát a mágustól, nem rejtve véka alá aggodalmamat.
- Csak beleejti őket a bűzös mocsárba. Miért, sajnálnád?
A mocsárba? Hát ez egy fokkal jobb kegyes halál.
- Nem, igazad van. - sóhajtok végül. Ő a karja felé fordul, amiből a féreg foga kandikál ki. Kirántja. Aú. - Be kéne kötni. - jegyzem meg aggódva.
- Nem szükséges.
Oh... hát azt látom. A szemem láttára gyógyul be a sebe. Hű...
- Nem vagyok sebezhetetlen Val herceg. - mondja mosolyogva. - De jóval nehezebb megsebesíteni mint egy embert. Én ugyanis... nem tudok meghalni.
Nem tud meghalni? Megkérdezném, hogy miért és hogy hogyan, de elfordul tőlem. Ehh... na mindegy. A titokzatos mágus és az ő titokzatossága és titkai... Nyeh.
Kiengedjük a kis tündérkéket, és ők rámcuppannak azonnal. Köztük van Csincsin is, aki zümmögve, dúdolva kapaszkodik a hajamba, majd a többiekkel kezd pörölni, hogy kisajátíthasson magának. Felnevetek, mert ezzel csak fokozta érdeklődésüket, és nagy hangzavarral rebbennek rám. Hehe... nagyon édesek!
Visszamegyünk a varázsló házába. Levetem koszos ruháimat, és fintorogva nézem végig. Mosnom kell. Utálok mosni. Hoznom kellett volna magammal egy szolgát... Ehh, na mindegy.
Rövid keresgélés után találok is egy hosszú köpenyt, ami daliás termetemen cseppet sem az, hiszen a földet söpri, de hát királyi méltóságom nem szenved csorbát, hisz úgysem látja senki. És most elmegyek fürdeni.
A mágust a fogadószobában találom. Alaposan megbámul engem, zavarba is jövök, és udvariasan megköszörülöm torkomat, hogy felhívjam figyelmét udvariatlanságára.
- Öhm..esetleg elmennék megfürödni.
Szemembe pillant, majd elhúzza az ablak előtti függönyt. Esik az eső. Remek. Beújjítok egy tüdőgyulladást, ha megkísérelnék így tisztálkodni.
- Akkor várjak reggelig? Nem akarom összemocskolni az ágyadat - sóhajtok bosszúsan.
- Gyere ide. - int nekem.
Oda battyogok, és mielőtt hanyattesnék, megkapaszkodom az asztal szegélyében. Elengedem, és újra kénytelen vagyok. Nah szép. A nemes és erős Val Hercegen kifog egy ruha. Nagy nehezen sikerül megállnom előtte.
Megsimogatja a nyakam, érzem varázserejének bizsergetését. Kiráz a hideg, és megállítanám a keze után kapva, de megnyugtat.
Egy gömb keletkezik tenyerében, ezzel simítja végig a testem. Oh...
A karjaim nem ragadnak a taknyótól... Kíváncsian bekandikálok a köpenyem alá, és látom hogy mindenem tiszta lett. Nahát...
- Öh.. köszönöm.. - motyogom döbbenten.
- Nincs mit. - válaszolja lágy hangján. Biccentek, és hasraesés-mentes közlekedésmódot kiagyalva indulok vissza a vendégszobába.
- Val herceg!
Megtorpanok, és visszapillantok rá. Hm?
- Egyedül menj aludni.
Na ezt most nem értem...
- Csipp... csíííp...??? - hallom, és a kis Csincsin rebben elő hajam rejtekéből. Felnevetek. Kis aranyos... hát mit ne mondjak... nem aludnék vele. Ki tudja hol csapolna meg álmomban. Talán a démont is felhergelné.
Elköszönök, és aludni térek. Vár a bilincsem. Az egyetlen hálótársam évek óta...
***
Valami nagyon furcsa hangú kakas énekére ébredek. Inkább tűnik oroszlánüvöltésnek a hangja, bár lehet hogy megint a démonomnak köszönhető, hogy ilyen élesen hallok mindent.
A ruháim valamilyen titokzatos módon tiszták lettek. Nahát... És még valaki ételt is csempészett a szobám asztalára, némi teával. Remek! Nem is emlékszem mikor ettem utoljára.
Kilépek a házból, és a nap sugaraiban fürödve nyújtózkodom egyet. Ahh...
Már körém is reppennek a tündérek, csipogva.
- Sziasztok - mosolygok rájuk, és gyönyörködöm bennük. Színes, csillogó kavalkád... nagyon szép.
Lecsillapodnak, és visszareppennek a virágokra, én pedig felfigyelek az alvó sárkányra. Hájas teste rezeg a horkolástól, és lélegzetétől a fák koronái is mozognak.
Gonoszul elvigyorodom.
Odaosonok, egyenesen a füléhez.
Hahahahahahaha! Épp csak belekiáltottam kicsit a fülébe, és a frászt kapta! Hogy vergődik! Hahahaha!
- Na megállj te kis emberféreg! - sziszegi, amikor kilábal szélütéséből, de már nem figyelek rá. A mellettem termő. Félmeztelen mágusra figyelek. Minden érzékemmel. Csak egy nadrág van rajta, hosszú haja ezüstösen folyik szét sápadt bőrén, arcának nemes vonásai kifejezéstelenek, szemei azonban túlragyogják a nyakában szikrázó ékszert is...
- Kelet felől füstöt látok. Ugye nem bánod ha mielőtt elindulnánk a következő helyszínre megnéznénk mi az? - kérdezi halkan, és magamhoz térek udvariatlan bámészkodásomból.
- Menjünk! - biccentek mosolyogva.
- A nagy hős - morogja sárkány-buci, de nem foglalkozom vele.
***
Pár perc múlva már lovainkon utazunk. Mármint én azon. De hogy a mágus miszöszön ül, az már más tészta.
Nem tart sokáig, el is érünk egy kis falut. Vagy ki tudja... lehet hogy város volt. A sok romtól és holttesttől nehéz eldönteni.
Dühösen nézem a pusztítást. Mennyi veszteség... borzalom... nők és gyermekek is hevernek itt...
A vörös vért helyenként fekete is megfesti. Tudom mit jelent ez.
- Démonok? - morgom, bennem pedig tombol a harag, hiába próbál csitítani.
- Igen. Azok lehettek.
Vicsorra rándul össze arcom. Olyan dühös vagyok, de olyan...
....
Arrrhhh...
A szag és a nesz után vetem magam. Vaamit kiált valaki a hátam mögött. Horkantva ugrom le a földre, és négykézláb kapom fel fejemet. Szemeim összeszűkülnek, és mélyen magamba szívom a vér illatát.
Vadásszunk...
Hamar megtalálom a másik démont. Mi nem viseljük el egymást, csak ha azonos hordából származunk. De nekem nincs hordám. Soha nem is volt. Soha nem is lesz.
Ráordítok, karmos kezeimmel felszántom a köves talajt, fenyegetően. Mielőtt egymásnak ronthatnánk, hogy felhasítsam hasát és kibelezzem, közénk ugrik egy ember.
Rávillantom vörös szemeimet, és felé sújtok, de megtorpan bőrétől néhány centire. Horkantva szagolom meg, és felismerem. Ösztönösen megragadom ruhájánál fogva, és magam mögé lököm, épp időben. Felordítva vetődöm a másik démonra, és egy egyszerű, gyors mozdulattal hasítom fel alulról felfelé körmeimmel testét. Hörögve szenved ki.
Fölé guggolva vonyítok fel elégedetten, és kezemről lenyalogatom fekete vérét. Ahh... hhrr...
Megtorpanva szimatolok a levegőbe, körülpillantok. Nincs több.
Mellém lép a nőstényem. Vagy mim...
Türelmetlenül felé csapok, de nem foglalkozik vele, hogy felsebzem a combját.
- Ahogy elnézem gyomrának tartalmát, ő egyedül pusztította el a falut - mondja. Rávicsorgok, és egy mozdulattal tépem le a démontetem fejét. Neki ajándékozom, ahogy szokás nálunk.
- Óh, hát ez... kedves tőled - mosolyog rám. Elégedetten hörrenek, és a démont megszagolva prüsszentek egyet. Büdös. Nem lehet jó az íze.
Felfigyelek a lovakra. Az egyik különösen ízletesnek tűnik, szép darab. Ismerős is egy kicsit... talán testem gazdájáé. Vigyorogva nyalintom meg a számat, és elindulok felé. A ló rémülten felnyerít, majd elém toppan az ember.
- Elég volt, Val herceg... - hallom, és dühösen felordítok, amikor a varázsbéklyó a földhöz szegez.
- Ahhrr... hhrrr.... - ordítok rá. Eressz el te... kibelezlek és felfallak!
Felhajít egy démonlóra. Ó ha egyszer kiszabadulok... azt megkeserülitek!
Hiába vergődöm, hosszú ringatózás után egy házhoz érünk. Ismerős a szaga. Leemel a lóról, és a puha fűben landolok. Csipogva reppennek felém apró kis lények.
- Csincsin ne! - hallom a kiáltást, ahogy kiszabadult kezemmel feléjük sújtok. Egyikük elrepül ahogy megütöm, a többi pedig szétrebben.
Erős kezek szorítanak le, újra leszegez a varázserő. Acsarogva kapok a rám nehezedő ember nyaka után, de elhúzódik, így nem sikerül megharapnom.
- Nyugodj meg... semmi baj... - hallom, de nem érdekel. Dühös vagyok! Dühös! Hhhrrrr! Ölni akarok! Pusztítani! Ezért élek...! Vért akarok... vért... vééért...
Sokáig vergődöm a béklyóban.
Tehetetlenül tűröm, hogy bevigyen a házba, és a kandalló előtt heverve figyelem őt. Behoz valamit a kezeiben, és egy párnára teszi. Fölé hajolva hosszan foglalkozik vele, nem tudom mit művel. Bosszantó.
Feszegetem a varázsbéklyókat, amelyek egyre fájdalmasabban égetik a bőrömet.
Dühösen felvonítva ernyedek el...
Zihálva nézem a lángok táncát a kandallóban...
Gyengéden simítja végig egy kéz a hajamat és arcomat. Felpillantok az égszínkék szemekbe.
- Megnyugodtál már? - kérdezi halkan. Halkan morranok egyet, és a kellemesen bizsergető érintéséhez simítom arcomat.
- Jól van... Elveszem megint tőled ezt a kínzó erőt, hogy könnyítsek terheden... hercegem.
Szája felé kapok fogaimmal, de elrántja a fejét. Csalódottan mordulok fel, és hagyom hogy hasra fordítson. Simogatásai és csókjai elbódítanak...
Felvonyítok a gyönyörűségtől, amikor végre megérzem magamban. Szavait fel sem fogom, pedig sokat beszél hozzám... csak elraktározom emlékezetemben, majd máskor foglalkozom vele...
Most csak a párzás érdekel.
Ahh... hhhrrr....
***
- Au... - szisszenek fel halkan, amikor felébredek. Pokolian fáj a fejem...
Mitől is?!
Hirtelen ülök fel, és pillantok körbe. A kandalló előtt fekszem, egy takaró van rajtam, és... semmi más.
Értetlenül temetem sajgó fejemet a tenyerembe, és gondolkozni próbálok. Az utolsó emlékem, hogy feldühödtem a sok holttesttől, és...
Kitört a démon!
- Arei! - kiáltok fel, és felpattanok, magamhoz szorítva a takarót.
- Itt vagyok. Semmi baj, Val herceg.
Megnyugodva pillantok a hang irányába, és megkönnyebbülten sóhajtok.
- Kitört a démonom - konstatálom halkan. Csak bólint. Felém lép, és a vállán ülő tündérkére pillantok. Ijedten csipogva reppen el, a többiekhez az ablakba. Mind nagy szemekkel, rémülten néz engem.
- Hogy érzed magad? - kérdezi a mágus.
- Mi történt? - nézek a tündérekre értetlenül, és megpillantok az asztalon egy párnát, rajta pedig...
- Csincsin? - suttogom elkeseredve. - Mi történt vele? Én... bántottam...? Életben van?
Elgondolkozva bámulom az alattam elterülő tájat. Lassan közeledünk a célhoz, majd mikor megérkezünk elővigyázatosan előbb ugrom le a sárkány hátáról, mielőtt az kivitelezhetné földrengető landolását.
A herceg persze ezt nem tudja, és bosszúsan morogva porolja le ruháját, miután felkelt a földről. Mosolyogva figyelem ahogy egymás ugratják.
Selim elég neveletlen sárkány, de sokkal tartozik nekem, hiszen én mentettem ki egy malomból, ahová bezárták és szolgamunkára kényszerítették.
Mikor már nagyon unom a dolgot rájuk szólok és mindketten lesütött szemmel kérnek bocsánatot. Na azért.
A herceg meg is lepdőik hogy tud beszélni, főleg hogy már ezzel is őt bosszantja. A szemem sarkából bosszúsan pillantok a szemtelen pikkelyesre, majd elküldöm őt. Minket most vár a feladat.. az ereklye megszerzése.
***
Megkeressük a barlang bejáratát, közben előrkerül a kis tündérke. Nagyon ragaszkodik Val-hoz, amit meg tudok érteni, de csak bajba sodor minket és magát is, azzal hogy itt van. A kis izgága. Végül mivel tudom hogy lerázni úgyse tudjuk sóhajtva esketem meg hogy nem kever bajt.
És én még izgalomra vágytam.. nesze neked Arei.. izgalom.
Végülis megtaláljuk az elátkozott barlangot. Igazán stílusos..az emberi koponyákkal kirakott falak..és a csontok amik ropognak a lépteink alatt. Ha nem olyan rég élnék már, és nem láttam volna sokkal rosszabbat is, azt mondanám hátborsózést kapok tőle. De ez.. természetesen nincs így.
Réges-régen.. ebben a völgyben hatalmas csata dúlt. A harcot végül mágusok döntötték el, mágiájuk megfertőzte a földet amiben a holtak nem találtak nyugovóra. Így, a csontok ma is mozognak, és félve őrzik mágiájuk forrását..az ereklyét. Az ereklyét amit meg akarok szerezni.
Oldalra pillantva látom ahogy a kardot szorongatja. A mágikus penge megérzi az ellenséges erőt..szerintem ő is ezt érzi.
Egy ajtóhoz érünk. Varázslat védi, ezt ő állapítja meg, előbb mint ahogy kimondhatnám. Egy egyszerű bűbájjal sikerül kinyitnom, ami azt jelenti már elég régi a kötés, és nem áll ellen az erőmnek. Bizonyára évszázadok óta nem járt itt senki.
Hatalmas terem, a szokásos csont hegyek mindenütt, és egy emelvényen... egy kétökölnyi drágakő. Felcsillan a szemem ahogy meglátom, majd gyorsan meg is merevedek ahogy meglátom az azt őrző, békésen alvó hatalmas trollt.
- Megöljem? - fordul felém a herceg magabiztosan. Már emelné a kardját, de a csuklójára teszem a kezem.
- Zaj nélkül képes lennél rá? - kérdezem fejcsóválva.
Érti a dolgot. Végül megpróbáljuk olyan halkan a dolgot, hogy ne ébresszük fel a bestiát. Természetesen most is, mint mindig, valami keresztülhúzza a számításaimat. Ezúttal a tündérke, aki ideges csipogásával veri fel a barlang nyugalmát. A troll hatalmasat bődülve ront nekünk, a herceg pedig félrecsapja a kardjával.
Egy ideig csak állva, nyugodtan figyelem ahogy harcol vele. Mozdulatai tapasztalt harcosról árulkodnak, ezek szerint nem csak hencegett. Könnyedek a lépései...mintha táncolna, kezében olyan természetesen tartja az elátkozott kardot, mintha csak a karja meghosszabítása volna.
Aztán végülis a segítségem sem kell, máris a földön a hatalmas test. Viszont a csontok éktelen kattogással, visítással kelnek életre, én pedig kiadom az utasítást, miszerint: - Futás!
Futunk lélekszakadva. Csontkezek ragadják meg a köpenyemet, hajamba, bőrömbe akaszkodnak a csontok, én pedig a botommal igyekszem leválasztani őket magamról, közben figyelem ahogy Val is ezt teszi a kardjával.
Arca kipirult a harc hevében... szemei ádázan csillognak. Eszembe jut a bestia. Egy pillanatra elkalandozok, ez is elég hogy mögöttünk egész kis sereg gyűljön fel, félig összeállt csontvázakból. A francba!
Felemelem a botomat, ajkaim varázsszavak hagyják el, ahogy megidézem a tisztítótüzet. A fehér fényben elhamvad a minket üldöző horda, csak a sötéten ásító barlangot látom magunk mögött.
- Kövess! - vetem oda neki, és a kijárat felé rohanok.
A tündérke idegesen csipog a hajába kapaszkodva. Én egyszer megölöm ezt a kis vérszomjas dögöt!
Épp csak kiérünk, de már életre is kelt a völgy.. éktelen kattogással pattannak helyükre a csontok, és kelnek, élőhalott lépegető csontvázként életre.
Varázserőm a szélbe eresztem, hívva ezzel a sárkányt. Mágiám szele magasra repíti a hajam, és elsodor néhány csontvázat a földről.
Selim nagy szelet kavarva ereszkedik fölénk, nem száll le, csak lebeg egyhelyben, undorodva nézve a farkát huzigáló csontvázakat. Felpattanok a hátára, megvárom amíg a herceg és elfoglalja helyét jobb híján a sárkány hátsó lábába kapaszkodva, és már emelkedünk is, magunk mögött hagyva a zúgolódó völgyet.
Néhány csontváz még most nem hajlandó elengedni a herceget, de ő karjával lenyesi magáról őket.
- Jól vagy? - pillantok le rá. Nem aggódom, azok után hogy láttam őt harcolni, de mégiscsak megkívánja az illem.
- Jól. - feleli kifújva magát, majd fintorogva előrekiált a sárkánynak. - Hé Salim! Néha moshatnál lábat is!
A sárkány dühösen morranva súlyt felé a farkával, de kitér előle.
Jajj ne.. megint kezdik. - sóhajtom bosszúsan.
- Hallgass te kis ficsúr. Alig kapok levegőt a sok kölnitől ami rajtad van. - morogja mélyről jövő hangon.
- Az rózsavíz te tudatlan! És a hajamra kenem, hogy ne kócolódjon!- hangzik a válasz sértett büszkeséggel.
Selim affektálva ismétli el amit mondott. Morgás következik két oldalról.
A kezem nyújtom a hercegnek, és felhúzom magam mellé.
- Megvan a kő? - kérdezem.
- Természetesen. - feleli mosolyogva, ahogy végre kinyújtóztatja a lábait a sárkány kemény hátán.
- Szép munka volt. - mosolygok rá, majd mikor a tündér felcsipog, bosszúsan, jeges tekintettel nézek rá: - Veled később számolok!
Kétségbeesett magyarázkodásba kezd, amitől a herceg fennhangon kacagni kezd. Mosolyogva figyelem.
- Mi olyan vicces? - dörmögi Selim, és egy erőteljesebb szárnycsapással rászáll egy meleg légáramlatra, hogy azzal vitesse magát.
Megvonja a vállát.
- Jó volt ez a kis csata. - feleli jókedvűen.
- Ha gondolod visszadobhatlak még egy körre - füstölög a pikkelyes alattunk, mielőtt még megszólalhatnék.
- Ha gondolod, lenyesem a szárnyaidat, pusztán esztétikai célzattal... - vág vissza Val dühösen, mire a sárkány morogni kezd.
- Hova megyünk? - kérdezi aztán kihasalva a sárkány pikkelyes hátán, miközben elszállunk az erdő felett ahol a házam van.
A szél a köpenyemet borzolja, ezüst hajamat repíti mint valami zászlót.
- Az erdő másik oldalán szállunk le. Valami van odabent aminek nem kéne lennie. - felelem sóhajtva.
- Úgy érted az erdőben? Gonosz lények?
- Emberek. - felelem lemondóan.
- Mit keresnének az emberek az elátkozott erdőben?
- Azt amit elpusztíthatnak. - feleli Selim morogva.
Val már éppen közbeszólna, mikor leintem.
- Hagyd csak. Azóta utálja az embereket mióta kétszáz évre arra kárhoztatták hogy egy malomban járkáljon körbe-körbe.
- Unalmas lehetett. - feleli halkan kis együttérzéssel a hangjában.
- Szörnyű volt. Te nem tudhatod milyen az mikor megfosztanak az ég kékjétől.. az embereknek nincsen szárnyuk. Nekik csak hatalomvágyuk van, és fegyvereik. - feleli fogcsikorgatva. Csitítva megveregetem csontos fejét.
- De akkor sem értem mit akarnak az emberek itt.
- A mágikus lények különlegesek, bizonyára azért jöttek hogy fogjanak egy-két különlegességet.
Lassan ereszkedünk le az erdő szélére, mégis a puha landolásból nem lesz semmi.. és jópár fát is kidöntünk. Selim szédülve kushad le, miután nekiment egy jókora fenyőnek.
- Hát.. van még mit gyakorolnod. - feleli a herceg nevetve.
- Megnézzük te hogy repülsz? Szívesen elhajítalak..jó messzire. - morran vissza a pikkelyes, szájából szikrák pattannak ki. Felé fordulok villámló szemekkel, mire lecsüccsen a fenekére, és a fogai közül kezdi kiszedegetni egy ember páncéljának darabjait. Boaa..
- A szomszédos királyság egyenruhája. - hallom Val suutogását. - Mocskos.. kéjvágyó banda. Jópárszor elvertem már őket, mégis mindig visszamerészkednek.
- Csak emberek mint a többi. - sóhajtom. - Alig száz éve még..ők voltak akik szomjazva vágyták a mágiát, most inkább elpusztítanának mindent.
- Száz éve? - néz rám csodálkozva.
- Akkoriban voltak még jó királyok. - felelem lemondóan, majd mosolyogva hozzáteszem. - De abban biztos vagyok hogy te jó király leszel Val herceg. A szenvedés megtanítja az embert hogy becsülje ami megadatott.
A vállára teszem a kezem, majd elnézek a fák között.
Kissé elgondolkozva bámul, a talpamtól a fejem búbjáig. Felé pillantok, mosolyogva.
- Zavarba hozol.
- Ööö.. én.. én nem.. - süti le a szemét. - Csak azon gondolkoztam... hány éves lehetsz. - feleli elpirulva.
- Maradjunk annyiban hogy jóval több mint te. - felelem mosolyogva, és intek neki hogy kövessen a fák közé.
Úgy osonunk mint két vadállat, teljes láthatatlanságban. Mágiám körülölel minket, amitől az emberek még ha észrevennének se látnának, csak a növényzet részének gondolnának.
Éppen a tisztáson állnak, lovaik leállítva, ők pedig apró ketrecekbe gyömöszölik a tündérkéket, akik visítva menekülnek.
Látom hogy Val keze mellettem ökölbe szorul. A kezére teszem a kezem, és mikor rámnéz megrázom a fejem. Az őrökre mutatok a tisztás szélén, akik állva, karddal a kezükben figyelik a többiek ténykedését. Bólint, jelezve hogy értette. Elválunk, ő az őrök felé indul, én pedig a földre mágukis kört rajzolva lépek az avarba. Hajam meglebegteti mágiám szele.. a kör feldereng, a földből pedig kiemelkedik egy hatalmas százlábú féreg, rávetve magát a katonákra. A ketrecek felborulnak, fél szemmel látom ahogy a herceg eléri az őröket és a földre küldi őket, elvéve a kardjukat. A féreg méregfogait villogtatva hörög. Felemelem a kezem, mire felemelkedik a földről. Amíg a kört meg nem töri valaki, tudom irányítani. Intek a kezemmel, mire az egyik ember felé lódul, és körbetekeri hatalmas testével.
Ökölbeszorítom a kezem, mire a féreg is folytogatni kezdi az embert. Diadalittas kiáltással vágódik nekem egy másik férfi, lába elmaszatolja a földbe karcolt kört, és a varázs megtörik. Nyögve kapok az elsikló szálak után, amivel mint egy bábmester irányíthattam a bestiát a háttérből..de most vége. Botommal a férfi fejére sújtok, elterül a földön.
Kiszaladok a fák közül. Jól tudom hogy az emberi fegyverek, mivel nem mágikusak, ugyanúgy árthatnak nekem. Megölni nem tudnak, de nem akarom hogy megakadályozzák amit elterveztem. Kurjantva esik nekem egyikük, de aztán a nyakába kapja Valt, aki birkózva teríti le a földre. Megpörgetem a fejem fölött a botot, és mágikus béklyóba záródik a férfi.
Viszont még vannak egy páran. Egyikük a vállamra súlytana a karddal, de még időben megfordulok, és a penge kongva megáll a levegőben láhatatlan pajzsomnak ütközbe. Felemelt kezem végighúzom a vason, mire az elolvad.
Szemeim csak úgy világítanak a dühtől. Idejöttök és leromboljátok az otthonom... wrr...
Legszívesen itt helyben kitépném a szívüket, de nem akarom megrémíteni a herceget, ezért csak földre lököm és megláncolom őket egy varázslattal.
A féreg hörögve, visítva támad nekem, méregfogai a karomba szaladnak, ahogy megpróbálom visszanyomni. A herceg veszi a lapot, és felugrik a hátára. Viszont a hátán túl erős a kitinpálcél, nem tudja átütni, nyögve fordítom át, mintha birkóznék vele, karomon megfeszülnek az izmok, a zöld méreg lecsorog a bőrömön.
- Most.. a hasát! - kiáltom, ő pedig ráveti magát, belemélyeszte a kardot a besti lágy részeibe. Félelmetes visítás, ahogy kiszenved a szörnyeteg.
Az emberek tátott szájjal ülnek-fekszenek gúsba kötve.
- Meg kell mondanunk a királynak... azt hiszi nincsen több varázsló. Talán megnyerhetnénk a háborút. - suttogja az egyikük, mielőtt csizmám talpát kapná a képébe. Rálépek a mellkasára.. hajam a lábamig omlik ahogy lehajolok hozzá.
- Azt az egyet átadhatod neki, hogyha mégegyszer háborgatni meri az erdő nyugalmát, velem gyűlik meg a baja. - morgom dühösen. Mögöttem Val a kardját törölgeti a fűbe. Mindent beborít a féreg trutymója.
A karomon égető érzés jelzi hogy a testem épp kiveti magából a mérget.
- Nem esett bajod? - fordulok a herceg felé.. aki fintorogva rázza a fejét.
- Megzavartak. Sajnálom. - felelem sóhajtva, arrébb rúgva két rovarlábat.
- Ezekkel mi legyen? - pillant az emberek felé.
Felnézek az égre.. Selim gonoszan csillogó szemekkel lebeg felettünk.
- Segíts feltenni őket a hátára... majd Selim elviszi őket kicsit kirándulni.
A sárkány gonoszan elröhhenti magát. Egyenként felpakoljuk az embereket a hátára, aki aztán a magasba emelkedik velük.
- Ugye nem öli meg őket? - kérdezi figyelve a távolodó pontot az égen.
- Csak beleejti őket a bűzös mocsárba. - felelem vállat vonva. - Miért, sajnálnád?
- Nem, igazad van. - feleli, és figyeli ahogy kipiszkálok egy fogat a karomon lévő sebből.
- Be kéne kötni. - jegyzi meg aggódva.
- Nem szükséges. - felelem és egyszerűen lerázom róla a vért. Csodálkozva figyeli ahogy szinte azonnal gyógyulásnak indul a seb, kivetve magából a zöldes mérget.
Ránézek és hihetetlenkedő arcát látva elmosolyodom.
- Nem vagyok sebezhetetlen Val herceg. De jóval nehezebb megsebesíteni mint egy embert. Én ugyanis... nem tudok meghalni.
Már éppen szólna valamit, de otthagyom és a kalitkákhoz lépek, kinyitogatva őket, szabadon engedem a tündéreket. Boldogan csipogva szálldosnak körbe-körbe a fejem körül. Ő is segít és nemsokára már az összes szabadon repdes körülöttünk, virágot szórnak a fejünkre. Figyelem ahogy boldogan kacag ahogy az egyik tündérke szárnya megcsiklandozza az arcát. Az emberek..mitől ilyen felhőtlenek...? Néha úgy irigylem őket azért a pár perc örömért..amit ilyen jelentéktelen dolgok okoznak nekik. Irigylem.. mert nem tudok elaludni anélkül hogy arra gondolnék..magára hagytam a világot ebben a fertőben..pedig tehetnék ellene. De nem akarok.
***
Szeretem az eső nyugalmát. Ezt a vihart most a természet maga hozta, nem én akartam. Figyelem ahogy felfrissül a föld az esőcseppektől, a finnyás tündérkék az ablakpárkányon üldögélnek sorban. Nem akarják hogy elázzon a szárnyuk. Túlságosan elkényeztetem őket. A szabadban az igazi tündérek a virágok kelyheibe húzódnának..de ezek itt eléggé elkényelmesedtek.
Nemsokára megjelenik a herceg, magán az egyik köpenyemmel. Ruháit össze-vissza kente a féreg testéből kiömlő trutymó. Viszont a ruhám végét meg a földön hozza. Elmosolyodom magamban. A sötétkék anyag nagyon jól áll neki.
- Öhm..esetleg elmennék megfürödni. - köszörüli meg a torkát. Hoppá, elkalandoztam. Elhúzom a függönyt hogy lássa micsoda ítéletidő van odakint.
Bosszúsan sóhajt.
- Akkor várjak reggelig? Nem akarom összemocskolni az ágyadat.
Milyen kedves.
- Gyere ide. - intek neki hogy jöjjön közelebb. Hozzám sétál, közben kétszer-háromszor majdnem hanyatt esik a köpenyem lelógó végében. Elfolytok egy mosolyt ahogy megáll előttem.
Felemelem a mágikus rubinnal díszített gyűrűs bal kezem, és a nyakához érintem.. végighúzva a bőrén. Összeborzong, és a kezem után kap, de megállítom a levegőben.
- Nyugi.. - súgom neki halkan. Kinyújtott jobb kezemben elkezd forogni egy átlátszó gömb és ahogy végigsimítok a mellkasán leválik róla a sok kosz és a gömbbe gyűlik.
Végül mikor befejezem összezárt ujjaim között egy pukkanással eltűnik a vízgömb, benne a sok trutymóval.
Elkerekedett szemekkel szemléli először a karjait, majd besandít a köpeny alá is. Mosolyogva figyelem, kezem az arcomhoz emelve, amivel a bőrét érintettem.
- Öh.. köszönöm.. - feleli még mindig a dolog hatása alatt.
- Nincsmit. - felelem teljesen szenvtelen arccal, kedvesen. Mikor hátat fordít nekem és elsétálna, azért még utánaszólok.
- Val herceg!
A válla fölött néz rám.
- Egyedül menj aludni.
Értetlenül néz, majd mikor bűnbánóan csipogva kibukkan a haja alól a kis tündérke, elneveti magát. Intek a kis bestiának, aki panaszosan csipogva verdes felém apró szárnyaival.
- Jó éjt. - mondja mielőtt eltűnne az ajtó mögött.
Sóhajtva figyelem a tündért az asztal közepén, aki éppen a kancsómból issza a bort.
Mikor megérintettem a bőrét nem éreztem rajta a démon erejét. Ezek szerint még mindig nyugodt. Nem is tudom hogy ennek most örülök-e vagy csalódott vagyok?
Nemár.. nem lehetek ilyen kéjvágyó. Sóhajtva fújom ki a levegőt.
- Büntetésben leszel. - nézek kis a tündérkére, aki panaszosan csipogni kezd. - Ha mégegyszer bajba sodorsz.
Persze megígéri hogy nem fog. Hah.. persze..
***
Másnap reggel a kelő napot figyelem a háztetőről. Füst száll fel az erdő keleti oldala felől. Fogalmam sincs mi lehet, arra egy békés..földműves falu van.
Nemsokára megjelenik Val is, nyújtózkodva, a tündérek pedig rögtön körüldongják. A még nedves fűben szárnyaikon a harmat csillog ahogy körülötte repdesnek. Selim olyan hangosan horkol a kút mellett hogy remeg a föld.
Látom ahogy mellé lopózik.. megcsóválom a fejem lemondóan, ahogy megijeszti az alvó sárkányt, aki hanyatt vágódva kapálódzik, ő pedig kacagva nevet rajta.
Könnyed szökkenéssel termek a földön, ekkor vesz észre ő is. Csak a nadrágom van rajtam.. a köpeny kiterítve száradt eddig az ablakban. Nyakamban megcsillan egy zöld kő.. és szikrázva veri vissza a nap fényét.
- Kelet felől füstöt látok. Ugye nem bánod ha mielőtt elindulnánk a következő helyszínre megnéznénk mi az? - kérdezem halkan.
- Menjünk! - bólint.
- A nagy hős. - füstölög Selim bosszúsan, és elkullog.
Lovon indulunk útnak, ezúttal. Bár az enyém nem igazán mondható annak, lévén fél lény.. félig ló, félig táltos. Puha... tollas szárnyai megsimogatják az arcom ahogy fellendülök a hátára.. sörénye pont olyan ezüstös mint az én hajam. A herceg kissé elhűlve figyeli, majd napirendre tér fölötte és elindulunk.
***
Szörnyű látvány ami elénk tárul ahogy elérjük a falut. Füstölgő romok, üszköd fadarabok és emberi holttestek.. köztük fekete vér.
Dühös vicsorba torzul az arca. Szemfogai megjelennek.
- Herceg.. nyugodj meg! Megkeressük őket. - felelem összeszűkült szemmekkel figyelve ahogy kezein megjelennek a karmok.
Valami mozdul a romok között, ő pedig utána veti magát...hörögve, a kardjáról el is feledkezve. Nem lesz ez így jó.. ha a démon akkor jön elő..amikor nem alszik el.. a testét megsebzi a saját ereje. Le kell állítanom. Leugrok a lóról és utána vetem magam. Mikor meglátom, már egy másik démonnal marják egymást.
Jajj ne..
- Val herceg.. - kiáltom a nevét, de a felém forduló arcban már semmi emberi sincs.
Erőm kisebb forgószelet kavar ahogy közéjük vetem magam. Ha mázlim van emlékszik rám és nem akar széttépni. Ha mázlim van betolakodónak fogja tekinteni a másik démont aki el akar tőle venni engem. Ha mázlim van.
- Nincs szükségem pénzre - válaszolja mély, dallamos hangján. - A mágikus varázstárgyak az egyetlenek amelyek érdekelnek...
Elszontyolodom.
- De... nekem nincsen ilyenem.
- Akkor majd szerzel nekem.
- Hogyan? - vonom össze a szemöldökömet. Nem örülnék, ha belerángatna valami olyan dologba, ami rangomhoz méltatlan. Ugyanakkor jelen helyzetemben, talán még abba is beleegyeznék, hogy akár udvari varázslómmá nevezzem ki, vagy komolyabb szívességet tegyek.
- Tudok az országban pár olyan helyet, amit nehéz megközelíteni vagy éppen démonok és egyéb szörnyek őrzik... azt mondják jó harcos hírében állsz herceg... ha segítesz nekem megszerezni őket... akkor talán elgondolkodom róla.
Lemosolyodom. Nos, ez meglepő és kellemes fejlemény. Rosszabbra számítottam.
- Nos, ha csak ennyi kell, örömmel segítek. Mikor indulunk?
Izgatott lettem. Egy valódi mágussal együtt utazgatni és harcolni... nagyon izgalmas lesz!
- Holnap reggel. Addig pihend ki magad. Bizonyára kifáradtál az idevezető úton - áll fel az asztaltól higgadtan.
Egy másik szobába vezet, és ezúttal erőt veszek magamon és nem bámulom meg a berendezést tátott szájjal, pedig bőven van néznivaló, csak kezdetnek megemlíteném a plafont beborító futónövényt, amelynek virágjai nem csak bódítóan finom illatot árasztanak, de kelyhükből halványan derengő fény misztikus félhomállyal borítják be a helyiséget.
A kandallóból kellemes mereg árad szét, a hűvös éjszakában igazán kellemes... Egy ágy, fehér szőrmével borítva. Ahh már a látványától is olyan fáradtság taglóz le, hogy szívem szerint azonnal lerogynék rá és meg sem moccannék reggelig.
Sóhajtva veszem le alkarvédőimet, majd mellvértezetem szíjait kioldom, és egy székre helyezem, mellé vetve az alatta lévő ingemet. Bőröm végre fellélegzik... Jobban szeretem a kényelmes udvari viseletet, de sajnos ez szükséges. Combvédőmet is mellé teszem a páncéllemezekkel borított bőrcsizmámmal együtt.
- Kérlek ne gyere a közelembe amíg alszom - figyelmeztetem az ágy végében álló mágust, és ledőlök végre az ágyra.
Előveszem az varázskötéssel bíró bilincset, és komoran felpattintom a csuklómra. Ez némileg visszafogja a démont, amíg öntudatlanul alszom, de ha piszkálnak akkor semmit sem ér.
Felpillantok az engem figyelő égkék szemekbe.
- Jó éjt Val-herceg... - köszön el tőlem halkan, és magamra hagy.
Szomorú sóhajjal hunyom be szemeimet. Remélem hamar túlleszünk ezen az egészen... Országomnak erős kézre és vezetőre van szüksége, anyám csak ideiglenesen képes fenttartani a rendet a nemességgel...
*
Felnyílnak szemeim, és erőm kirobban testemből. Ó igeeen... ez az igazi gyönyör... Beleszimatolok a levegőbe, és feltérdelve karmolom végig az alattam lévő szövetet. Élvezettel hallgatom az anyag recsegését, vörös szemeimmel mohón körbepillantva. Vérre és húsra van szükségem... ölni akarok... pusztítani... gyilkolni...
Kezeimen most nincs bilincs, így csak préda kell már...
Legutóbb olyan rég szabadulhattam fel ennyire kellemesen... de akkor is olyan jó volt... Megöltem azt a sok katonát... ó igen, emlékszem milyen élvezet volt a vérüket lenyaldosnom magamról... mmmrrr...
Előttem áll egy magas férfi, és én gyönyörűségesen megborzongva ragadom meg csuklóját, hogy magamhoz rántsam és szétmarcangoljam, de lebénít az ereje.
Elém térdel az ágyra, és ujjaival végigsimítja karomat. Rávicsorgok, és erejétől hátrahőkölök.
- Csak nem félsz?
Mosolya olyan dühítő... felé csapok és végigkarmolom hosszú körmeimmel hibátlan, fehér bőrét.
Erős... túl erős ellenfél...
Olyan mágia árad belőle, amely vonz magához, de nem jó érzés. Mintha magába szívna, és a megsemmisülés fenyegető érzését ontja.
Hajamba markolva ránt közelebb magához és megnyalja számat. Felmordulva harapok belé hosszú szemfogaimmal. Sós vérének illata felizgat... ó igen... hhhrrr...
Nekiesnék, hogy széttépjem, de varázsereje fullasztóan betölti a helyiséget, és az ágyra szegez, hasra fordítva. Csuklóim körül derengő béklyók. Hrrr... a fene beléd... hhhhrrr..
- Sajnálom... de nem hagyhatom hogy megharapj... - súgja a fülembe, és én felmordulok ahogy megcsókolja a vállamat. Mi a fene folyik itt? Morogva, dühösen ellenkezem, mert érzem ahogy közben gyengülök... szívja el tőlem az energiámat... helyére pedig bódító zsibbadtság költözik.
- Bizonyára nagyon magányos vagy... ebbe a testbe zárva... igazam van...?
Felnyögve hunyom be szemeimet, érzem kezének kellemes szorítását farkamon. Dühöm kezd elillanni, de csak kezd. Ha tudnék beszélni emberi szavakkal, akkor aztán...
- Nem szereted ha leigáznak, mi? - nevet halkan, és hátamhoz simul. Dühödten marcangolom jobb híján a takarót, de ha egyszer a kezeim közé kerül, a béltekercseivel fogok új ruhát szőni magamnak!
Ahol csak hozzám ér, az erőm apró patakokban szivárog ki belőlem, és úgy csökken a bennem tomboló gyilkos harag...
Ahhrr...
Párzási kényszerem fellángol bennem... ahhmm... utoljára akkor éreztem ilyet, amikor testem tulajdonosának menyasszonyát marcangoltam darabokra... Azon az éjjelen, amikor először ébredtem öntudatra, és lemészároltam a várra támadó hadsereget egymagam. Visszatértem a csatamezőről, egy fiatal és nagyon szép lány rohant felém aggódva. Ahhrr... vérének ízét még most is a számban érzem...
Felnyögve oldom fel a csuklómat lefogó béklyót, és megperdülve szorítom magamhoz jobban ezt a különös emberi testet. Megkóstolom a bőrét, de nem harapok belé... nem érzem a vérszomjat...
Párzani akarok. Most.
Megsimítja tarkómat, és újabb zsizsegő erőhullám érkezik, és távozik vele a sötét gyilkos erőm...
Mmmrrr... ez jóóó....Duruzsol valamit, és én felpillantok rá. Izgatottan nyalom meg számat, ő pedig elvigyorodik. Ez az...
Megadja amit akarok, és én hevesen esek neki szájának. Vérének íze csak tovább növeli a párzási hévet... ahh igen...
Szorítom magamhoz, és minél több helyen érek hozzá, annál jobb érzés...
Felvonyítok a gyönyörűségtől, ahogy belém hatol... ahhhrrrr... karmolom és harapdálom, de csak vigyázva. Nem akarom megölni, mert akkor oda a jó érzés...
Vad párzás... keményen, ahogy én szeretem... ahhrrggg....
Ahogy elélvezek, kéjesen rántom magamhoz hajánál fogva, felpulzáló erőmet úgy szívja magába, mint egy szivacs...
Elgyengültem...
Elgyen...................
*
Nagyot nyújtózkodva ébredek. Ahm... de jót aludtam. Ilyen kipihent és elégedett rég voltam.
Feltápászkodom az ágyból, és körülpillantok. Egy mosdótál vár rám. Megmosakodok, felöltözöm, és felfrissülve lépek ki a szobából.
A mágust nem találom sehol. Felnyergelem lovamat, majd tovább keresem őt.
A kertben sincs, de egy szép virág szirmain üldögélve a tegnapi kis aprócska tündért megtalálom.
Lehajolok hozzá, pici gombszemei kíváncsian fordulnak felém. Egy döglött legyet fog kezecskéiben, és épp a szárnyait tépkedi. Ehh...
- Szia - szólítom meg mosolyogva. Csicsereg valamit válaszul. Hopp, egy légyláb. Látom kis szadista tündér vagy.
- A mágust keresem. Segíts nekem légy szíves.
Elhajítja a legyet, és felreppen a levegőbe, majd int nekem aprócska kezével. Követem. Nem vezet messzire, és már sejtem is hogy hová. A víz illata kifinomult orromba kúszik.
Egy impozáns vízesés... és a vízsugár alatt egy magas, elképesztően szép, izmos test. A reggeli napsugarakban megcsillannak a lehulló vízsugarak, és ahogy bőrén végigfolynak, csillogó réteget képezve rajta... hosszú ezüst haja nedvesen göndörödik...
Még csak hasonlót sem láttam még soha.
Kilép a víz alól, és nekem hátat fordítva vesz fel egy fehér köntöst.
- Val herceg... Hát felébredtél? - mondja, és magamhoz térve csukom be a számat. Jaj te szent kardpenge... hát megbámultam egy férfit?! Elfordítom illendően róla a tekintetem, mellesleg felforrósodott arcomat is.
- Igen... és a lovam készen áll az indulásra.
- Remek - lép mellém. - De nem lóval megyünk.
- De... a lovam az egyik leggyorsabb a királyságban. Talán... gyalogolni fogunk?
- Repülünk.
Tátogva követem, majd odakint megvárom amíg átöltözik és felkészül. Addig izgatottan toporgok. Repülni? Wooooooaaaa! Csillogó szemekkel szorítom meg kardom markolatát. Még soha de soha nem repültem! És egy mágus most repülni visz! Utoljára akkor éreztem ilyen gyermekien boldog izgalmat, amikor apám először vitt magával csatába!
Jaj és vajon hogyan fogunk repülni? Valami levitációs varázslat? Vagy varázsszőnyeg? Vagy... vagy...
A mágus kilép a házból, és én nyugalmat erőszakolok magamra. Észreveszi ennek ellenére, vagy csak szimplán olvas a gondolataimban.
- Mindjárt meglátod - pillant rám, szép arcán nyugalommal.
Megáll, és nem csinál semmit. Na most akkor?!
Hirtelen óriási árny közeledik felénk, és rémülten kapok kardom után, hátrálva. Egy sárkány! Utálom a fajtáját, sok garázdálkodik az országomban, nem egyet küldtem magam a másvilágra.
- Semmi baj Val... ő itt Selim - nyugtat meg Arei. Heh még neve is van? Pff.
Randa pikkelyes pofája felém fordul, és a szemembe néz. Kölcsönös az utálat, ahogy látom. Rám fúj egy nagy adag füstöt, és én köhögve legyezem el.
- Gyere! - nyújtja feléma mágus a kezét, már a rusnyaság hátán ülve. Ne mááár... ah. Felülök mögé, cseppet sem titkolva mennyire nem élvezem, hogy ennek a pikkelyes darálthús-jelöltnek a hátán kell utaznom.
- Olyan messzire megyünk?
- Csak nincs tériszonyod? - mosolyog rám a válla felett.
- Ööö... nincs. - Azt hiszem. Még sosem repültem.
- Akkor jó.
Felemelkedünk, és én megkapaszkodom a pikkelyekben. Foáj... blee...
- A mocorgó csontok völgyébe.
- A mit csináló mibe?
- Látom még nem hallottál róla. Van ott egy nagyon értékes drágakő.. de az ott élő lények...eleven csontok őrzik.
Uhh... élőholtak. Hát ez nem épp kellemes harc lesz.
- Nem hangzik valami bizalom gerjesztően...
- Nem is az. De épp ezért vagy itt te.
- Végülis...azok is csak...... csontok... - majd ledarálom őket. Elvégre mozgó csontvázak.. mik azok nekem?! Semmik. Igen. Biztosan.
Kit akarok meggyőzni?
*
Cseppet sem kecses érkezés. Ez a hájas, ocsmány sárkány gyakorlatilag becsapódik a földbe, mint egy vízzel töltött labda. A mágus persze már sértetlenül áll a földön, olyan gyors volt, hogy észre sem vettem.
Dühösen morranva pattanok fel a földről, leporolva magam.
- Nem ártana diétáznod! Ha soványabb lennél, jobban tudnál leszállni! - morgom a sárkánynak. Megvető horkantással pillant rám, és ahogy elfordulok, valami forrót érzek meg. Ááá! Ez felgyújtotta a csizmám! Egy homokbucskába ugorva oltom el a tüzet, és a hangosan röhögő sárkányra pillantok dühösen. Sisakomat ledobva a földre vicsorgok az arcába néhány centiről.
- Szerinted ez vicces volt? Az is vicces lesz, ha megpucollak, pikkelytelenítelek mint egy halat! - mordulok fel. Abbahagyja a röhögést, és gonosz szemeiben felcsillan valami. Felemeli mancsát, és én már húzom is elő kardomat...
- Elég! - zendül fel a varázsló mély hangja. Rajtakapott kisgyerekekként fordulunk felé, a sárkány lekushad, én pedig lehajtom a fejem.
- Bocsáss meg - szorítom öklömet a szívemre, egy udvarias fejhajtással.
- Bocsáss meg - morogja a sárkány is. Jé, ez beszél. És leutánoz engem!
- Te csak ne utánozz... - sziszegem neki halkan.
- Most elmehetsz Salim, majd hívlak ha szükségem lesz rád.
Kapok egy adag füstöt a képembe, majd a magasba emelkedik, nagy szélvihart kavarva. Mire kilábalok köhögő rohamomból, már nem látom sehol.
Körülpillantok.
Egy völgyben vagyunk, és meglepően fehér minden, mintha havazott volna. Orrfacsaró bűz...
A mágus felé lépek, és reccsen a talpam alatt valami. Lepillantok, és végre felfogom, mitől fehér minden. Csontok... rengeteg csontváz.
- Merre induljunk? - tekintek a mágusra. Elővesz a zsebéből valamit. Apró fémdoboznak tűnik. Megtekinti, és egy irányba mutat.
- Egy barlang bejáratát keressük, amely egy föld alatti kamrarendszerhez vezet. Nagyon óvatosnak kell lennünk, bármikor megtámadhatnak minket. Jól teszed, ha nem hangoskodsz, mert ha az összes halott feléled, akkor bajban leszünk.
Biccentek.
Elindulunk, de megtorpanok. Valami mocorog a mellvértem alatt.
- Mi az? - lép mellém Arei. Benyúlok a ruhám alá, és felszisszenve húzom ki az ujjam. Megharapott! Felmordulva nyúlok be újra, és kirántom onnan.
Tenyeremben gubbaszt a kis tündérke.
- Hát te meg mit keresel itt? - kérdezem, a mágussal egyszerre. Csipog neki valamit válaszul, és vérző ujjamat kezdi nyalogatni, szárnyacskái meg-megrebbennek a boldogságtól. Látom ízlik a vérem. Ehh...
A varázsló kinyújtja a kezét.
- Gyere ide! - utasítja, de az csak megrázza fejecskéjét, és átöleli ujjamat. Foggal körömmel ragaszkodik hozzám. Szó szerint.
- Na jó... - sóhajtja lemondóan. - De csendben legyél, és ha veszély van, el kell rejtőznöd, nincs vita. Megértetted?
Csipogás és heves bólogatás.
Leráznám ujjamról, de úgy csimpaszkodik a kis kullancs, hogy képtelenség.
- Sajnálom Val-herceg, de ha Csincsin akar valamit, akkor bosszantóan lerázhatatlan.
- Észrevettem... - húzom el a számat.
A vállamra teszem, na ott végre hajlandó leválni az ujjamról, de csak hogy a hajfonatomból kiszabadult egyik göndör tincsembe kapaszkodjon. Remek. Belefúrja arcocskáját, és halkan zizegve dúdolgatni kezd.
- Csincsin - hajol közelebb a mágus hozzá, és egyúttal hozzám is. Zavartan fordítom ez az arcomat. - Mit mondtam neked az előbb? Csendben legyél.
Halk csippantás, és elhallgat az új hajdíszem.
- Folytathatjuk az utat? - kérdezem, és hátralépek.
Hamar megtaláljuk a barlang bejáratát. Kardom rezegni kezd oldalamon. Ellenséget érzékel vagy mágiát... vagy mindkettőt.
Óvatosan húzom elő, és előre lépve megyek be elsőként.
A barlangot belülről teljesen beborítják a csontok, még a plafont is. Sötét van, de a mágus halkan mond valamit, botjának vége pedig halvány, kékes fénnyel felizzik. Nah most már látok.
Ahogy egyre beljebb haladunk, úgy erősödik kardom rezgése. Erősen szorítom a markolatát.
Elérünk egy ajtóhoz. Régi vasajtó, míves faragás borítja, de nem valami jó ízléssel választották ki a mintázatot. A kilincsért nyúlnék, de megtorpan a kezem. Érzem a varázslatot, ahogy a bőrömet szurkálja.
- Megbűvölték az ajtót... - suttogom a mögöttem álló mágusnak.
- Had nézzem.
Mormol valamit, szabad kezével egy ábrát rajzol a levegőbe, és kattan a zár, magától nyílik az ajtó.
Belépünk, és elkerekednek a szemeim a látványtól.
Egy óriási terem, a terem közepén pedig egy emelvény, rajta egy kő csillog. Nem is ez a legérdekesebb látványosság, hanem a gigászi méretű troll, amely a földön kiterülve alszik. Lehet vagy hat méter magas, és talán ugyanennyi széles is.
- Megöljem? - lehelem nagyon halkan, a mágusra pillantva. Rám villannak a kristálykék szemek.
- Zaj nélkül képes lennél rá? - súgja vissza. Megrázom a fejem. Mindenképpen felébredne a troll, és akkor felébresztené zajongásával a holtakat is.
Nesztelenül lopózom az emelvényhez, megfogom a követ, és elindulok a kijárat felé.
Csincsin idegesen felcsippant...
Ó a fenébe!
Éktelen ordítás... Megperdülök, zsebrevágom a követ és kardomat megragadva tétovázás nélkül vetődöm az ébredező trollra. Nagy bárdját felém lendíti, de félreugorva előle, ugyanauzt a lendületet kihasználva folytatom utamat. Kardommal hárítok egy újabb nagy erejű csapást. Ezt egy ember képtelen lenne kivédeni úgy ahogy én teszem... de hát én nem is vagyok teljesen az.
Tövig merítem kardomat a szívébe.
Hörögve zuhan előre, és még időben rántom ki belőle a pengét és ugrom félre az útból.
A mágus mellé szökkenek. A föld alattunk remegni kezd, és a falak hullámzanak. Mozognak a csontok!
- Futás! - ragadom meg a mágus csuklóját, és húzni kezdem magam után. A barlang folyosóján ugyanez a helyzet.
Csontváz kezek nyúlnak felénk, és én vagdalkozom, ahogy Arei is a botjával.
- Már nincs messze a kijárat! - zihálom. Rémülten sipákol hajamban a kis tündérke, és a jelzését hallva megperdülök. Még épp időben, mert a mögöttem álló csontváz lesújt rám egy régi, rozsdás karddal. Hárítom a csapást, majd egy jól irányzott vágással szétőrlöm.
Varázsszavakat hallok, valami villan. Mire megperdülök, a barlang utolsó néhány métere teljesen feketén tátong.
- Kövess! - utasít határozottan. Mondania sem kell, már röppenek is utána, hajamban a sipítozó tündérkével.
Odakint felemeli a botját, a vége vakítóan felragyog... Nem akármilyen látvány, ahogy haja körülötte lobog a mágia szelében, arcán elszánt kifejezés, szemei szinte szikráznak, mint a két zafír.
Leereszkedik a kövér sárkány, felugrik a hátára. Rengeteg csontváz vesz már körül minket, így a levegőbe emelkedik. Nekem már csak a karmos hátsólába marad, abba kapaszkodom fél kézzel, másikkal pedig a bokámba kapaszkodó csontvázkezeket nyesem le kardommal.
Odafönt, a biztonságos magasságban még látom ahogy életre kel a völgy, és a fehérség úgy hullámzik, mint a háborgó tenger.
- Jól vagy? - hallom, és felpillantok.
- Jól - biccentek. - Hét Salim! Néha moshatnál lábat is! - kiáltom előre. Felém lendül a tüskés farok, de félrehajlok előle, mielőtt nyakon vághatna.
- Hallgass te kis ficsúr. Alig kapok levegőt a sok kölnitől ami rajtad van.
- Az rózsavíz te tudatlan! És a hajamra kenem, hogy ne kócolódjon!
- Az józsavíz te tudatlan... - utánoz elvékonyodott hangon. - És a hajamra kenyem hogy nye kószolódjon! Nyenyenyeee...
- Grrr....
Már kezdenék újra kötözködni, amikor látóterembe kúszik egy kéz. A mágus nyújtja felém. Elfogadom, és felhúz a sárkány hátára.
- Meg van a kő? - kérdezi.
- Természetesen.
- Szép munka volt - mosolyog rám elégedetten. Vidáman felcsippant a hajdíszem is, de ő csak egy fagyos pillantást kap Areitől. - Veled később számolok.
Kétségbeesetten kezd csipogni a kis tündérke, és én felnevetek. Jó kedvem letörhetetlen.
- Mi olyan vicces? - morran a sárkány alattunk.
Megvonom a vállam.
- Jó volt ez a kis csata.
- Ha gondolod visszadobhatlak még egy körre - fúj füstöt.
- Ha gondolod, lenyesem a szárnyaidat, pusztán esztétikai célzattal...
