- Nath ma Zach-et fogod fényképezni, Jon téged meg teljesen más valaki. – hallom meg, hogy mit mond Mark. Hogy mi?! Azt a bunkót fényképezzem?! Na neeee! Én Jont akarom!

- Hogy mondod? – kérdez vissza Jon. Örülök neki, ha õ is azt szeretné, hogy én fényképezzem.

- Ahogy hallottad. Nath-nek más dolga lesz ma és te nem vagy benne. Menj a szomszédos mûterembe és ott lesz a feladatod. – magyarázza Mark, ami nagyon nem tetszik nekem, de látható, hogy Jonnak sem.

- Te nem értettél meg engem, amikor egyszer beszélgettünk errõl a dolgokról. – kezd bele Jon. Vajon mit akar ebbõl kihozni? – Engem csak Nath fotózhat. Senki más. – közli Makkal, amitõl nagyot dobban a szívem. Csak én? Álmodok, igaz? – kérdezem magamtól, és feltûnés nélkül megcsípem magam. Érzem, hogy fáj, tehát valószínû, hogy nem álmodom.

- Még szerencse, hogy nem te vagy a fõnök. – mondja Mark nevetve, és indulna is el. Hát… Legalább Jon megpróbálta…

- Amíg belõlem nyered a pénzt, én vagyok. Meg is mutatom mennyire. – mondja Jon, és megcsókol. Baromi rossz érzésem kezd lenni. Ugye nem fog semmi hülyeséget csinálni?! – Nem sokára visszajövök hozzád. – mondja nekem, mitõl lefagyok. Most már biztos, hogy valami hülyeséget fog tenni…

- Jon. Nem jó ötlet játszani Mark-kal. – próbálom figyelmeztetni, de ez a barom nem hallgat rám, hanem inkább rám kacsint, és elindul kifelé. Nenenenene… Ugye nem?! De. Ez a nagyon hülye egyszerûen kisétál az ajtón, és csak úgy figyelmen kívûl hagyja Mark ordibálását. Bassza meg, ez de… Áááá, most komolyan itt akarja hagyni. És engem is itt akar hagyni?! Mi van, ha tényleg kirúgják? Mindig azt várom, hogy fényképezhessem, erre épp most akarja azt elintézni, hogy többet ne fotózhassam? Megõrült?!

- Jon, ha kilépsz azon az ajtón soha többet ne lépj be rajta. – közli Mark. Bassza meg. Ha tényleg kirúgják, akkor elõször Markot fojtom meg, aztán meg Jont. A börtönben meg kedvemre szapulhatom majd azt az idiótát… Csodás kilátások, nem igaz?

- Más stúdiók örömmel fogják venni, hogy nekik dolgozok és lesni fogják a kívánságaimat. – mondja Jon, ami igaz is. Õt bárki szívesen alkalmazná… Én meg maradhatnék itt, és csak távolról csodálhatnám, hogy Jon hogy szárnyal. Újságokból szerezhetnék tudomást, hogy összejött valami helyes kis fiúcskával, aki sokkal szebb, mint én, és soha többet nem fotózhatnám…

- Rendben. Rendben. – hallom meg Markot. Mi?! - Akkor Nath veled dolgozik és Zach megy helyetted. – mondja lemondóan, mire Jon gyõztes vigyorral visszafordul. Ó, hogy kapná be ez az idióta! – gondolom, és próbálom magam tartani, hogy ne essek össze a megkönnyebbüléstõl. Mégse megy el. De ez nagy felelõtlenség volt tõle! Mi lett volna, ha nem sikerül?!

- Na látod, hogy tudsz te ha akarsz helyesen is dönteni. – mondja Jon. Mark és Zach elhagyják a helyszínt, és Jon hozzám fordul. Nem! Most kibaszottul nem vagyok olyan hangulatban, hogy jó pofizzak vele! Szeretem, de perpillanat kibaszottul elegem van a hülyéjébõl. Nem is gondolt rám, és az érzéseimre! Mégis mit gondolt?! És ha Mark nem adja be a derekát?!

- Miért kell mindig túlfeszítened a húrt? – ütöm meg a mellkasát. Olyan hülye! – Mi van, ha tényleg kirúg, és nem dolgozhatunk többet együtt? – akadok ki. A „kezdek kiakadni”-na már rég túl vagyok. Csak eddig magamban füstölögtem.

- Túl jól keresek neki, hülye lenne kirúgni. – mondja Jon. Wááá! Ezt nem hiszem el! És ha tényleg hülye Mark, és kirúgja?!

- Akkor annyira idióta tudsz lenni komolyan. – korholom tovább. Komolyan, ez az idióta… Grr…

- Na. Ne légy már ilyen durci. – próbálna megcsókolni, de nem engedem. Még szép, hogy most nem fog megcsókolni! Szívrohamot hoz rám, aztán azt hiszi, hogy csak egy csókkal el lehet intézni?! Na ne baszakodj már velem!

- Állj be a helyedre. Dolgozni kell, ha már kihisztizted. – morgom mérgesen, mire megrázza a fejét.

- Szóval sokkal jobban szerettél volna Zach-el dolgozni? – kérdezi. Mi a fasz?! Normális ez?! Vagy esetleg amikor megsüketítettem, agykárosodást is okoztam nála? Mi a fenének akartam volna én Zach-et?! – Szóval akkor igazam van, de most már mindegy. Velem kell dolgoznod akár mennyire nem is akarsz. – közli hidegen, mire az állam a padlón koppan. Hát ez komolyan megõrült. Na, basszus, most már tényleg várhatja, hogy megcsókoljam! Ilyeneket gondol rólam, akkor kapja be! Che… Elegem van belõle!

Elkezdjük a munkát, és most még dühösebben utasítgatom, mint máskor. Õ meg undorító, mûvigyorokkal akarja elkápráztatni a fényképezõgépet. Chö, még hogy profi… A fõnök sikító frászt fog kapni a képektõl… Végig tök kussban csináljuk a munkát. Arra várok, hogy bocsánatot kérjen, mert én tuti, hogy nem fogok kezdeményezni. Õ baszta el, akkor tegyen is valamit ellene. De le se szar engem. Hát basszus, komolyan, ha ennyire nem érdekli, ha féltem õt is és a kapcsolatunkat is, akkor igazán nincs semmi közünk egymáshoz. Jobb is, ha most kiderül, hogy ennyire különbözõek vagyunk…

Mikor végzünk, rám se pillant, úgy öltözik föl.

- Majd hétfõn találkozunk. Sziasztok. – köszön el, és eltûnik. Tudod mit? Bazd meg! Ha ennyire nem érdekel, hogy én itt kikészülök, ha kirúgnak, akkor menj csak el, sértõdõs kis picsaként! Én nem fogok utánad szaladni! Ha ennyire nem értesz meg, akkor ennyi elég is volt, baszd meg magadat, vagy valaki mást, engem nem érdekel! – füstölgök magamban összepakolás közben. A munkatársak meg sem közelítenek, pár méteres körzetben senki sincs a közelemben. Jobb is, különben biztos, hogy hangosan is kiakadnék, ami nem biztos, hogy jót tenne nekik.

Haza megyek, lehiggadni, és várni, hogy hátha Jon megjelenik, és bocsánatot kér tõlem, de semmi. Már délután hat van, és se telefon, se email, se semmi. Hát akkor kapd be! – gondolom, és másik ruhákat veszek elõ a gyûröttek helyett, ugyanis szegény ruháim szinte már cafatokban vannak, azok bánták Jon hülyeségét. Egy fekete sortot veszek föl egy rózsaszín-fekete csíkos tunikával, és a laptopomat meg a memória kártyát fölkapom, és elindulok a cukrászda felé. Gyalog megyek, mert egy: nincs messze, és kettõ: próbálok lehiggadni, hogy ott senkinek a fejét ne kiabáljam le.

Odaérve a kedvenc cukrászdámhoz, rendelek egy chilis-csokis tortát, egy feketeerdõ tortát, egy tiramisut és egy üveg vizet. Fizetek, és a teraszra kiviszem szerzeményeimet. Élvezem a torták finom ízét, és szinte el is felejtem a mai problémákat. Már az utolsó süti végénél járok, amikor egy nagyon, nagyon ismerõs emberkén akad meg a szemem. Ami nem is lenne gond, ha az az ismerõs ember nem Jon lenne egy cuki kis ukéval együtt. Ott enyelegnek egymásba karolva. Na, bazd meg! Szóval én csak ennyi voltam, mi? Végül is, kinek lennék jó? Nem vagyok se elég helyes, se elég cuki se ukénak, se semének, a nõk meg nem érdekelnek. Sokkal jobb nekem egyedül, pasi nélkül. Ha mindig azon kell paráznom, hogy mikor csalnak meg, és mikor unnak meg, akkor tényleg nem éri meg. Az is lehet, hogy felmondok. Kibaszottul nincs semmi kedvem t nézni, ahogy elõttem enyelegne egy másik sráccal.

Sajnálom, hogy ennyi volt, fõleg, hogy pár óra alatt talált is helyettem valaki mást, de ha… - kezdek könnyezni. – Ha csak ennyit értem neki, akkor… Akkor nincs mit tenni. – gondolom, és gyorsan, hogy ne vegyen észre, eltûnök.

Hazaérve becsapom az ajtót, és bezárok minden ablakot, kihúzom a telefonkábelt, kikapcsolom a mobilt, elkezdem bömböltetni a hifit és az ágyamba vetve magam, elkezdek sírni. Holnap nem megyek munkába, az tuti! – gondolom bõgve. – Hogy lehet Jon ilyen szemét?! Én meg hogy lehettem ilyen hülye, hogy bedõlök neki?! Nem hiszem el, ennyire naiv lennék?! Basszus már…

- Nath hagyd abba, én vagyok az. – mondja immár visszaváltozva, a földön fekve. A fülét fogja, szóval igazán jól sikerült a büntetése.

- Bocsi nem mondtad, hogy szoktál ellógni.

- Szóval tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezi mérgesen. Naná, hogy tudtam!

- Mivel más jaguárok nem nagyon mászkálnak emberi házak közepén így nem volt más választáson, na meg, hogy nem voltál mellettem, amikor felriadtam. – magyarázom. Azért gonosz volt tõle, hogy nem mondta el, hogy alakváltó. Szóval megérdemelte!

- Jól van felfogtam és megértettem. – mondja halkan, és a fülét dörzsölgetve leül a kanapéra. Lehet, hogy kicsit túl jól sikerült a megsüketítése?

- Mi a baj? – kérdezem. Tulajdonképpen tényleg törõdök vele…

- Nem is tudom. Valaki kikiabálta a dobhártyámat. – mondja gúnyosan.

- Gyere, megpusziljam? – kérdezem, mire végig fektet a kanapén.

- Majd én, megpuszilgatlak. – mondja, majd szenvedélyesen megcsókol. Kezeimet a nyaka köré fonom, és mohón viszonzom csókjait. Összesimulunk, amitõl vágyam eléggé fölkorbácsolódik. De ahogy érzem, nem csak az enyém…

De ez a gonosz alakváltó képes, és elválik tõlem, csak azért, hogy emlékeztessen, hogy holnap munka. Hát, nénikédet, azt, tudod?!

- Ne is mond. Annyira kedvrontó vagy. – mondom durcásan. Ellágyult tekintettel figyel, amitõl meg én enyhülök meg. Hogy lehet rám ilyen hatással?

- Most melyik a jobb? Most tovább élvezzük egymást és holnap fáradtan dolgozunk és Mark kiabál velünk egész nap, vagy most elmegyünk feküdni és holnap frissebbek leszünk és Mark is jó kedvû lesz. – mondja mosolyogva. Bazz… Miért kell az, hogy neki legyen igaza? Ha nem neki lenne igaza, akkor nyugodtan kényeztethetnénk egymást… Vagy nem is…? Nem, ilyeneken nem is gondolkozom. Szeret engem, igaz? Tényleg csak Mark miatt ilyen. Igen, csak azért.

- Mondasz valamit. Már csak az a jó, hogy holnap után hétvége lesz, és nem kell dolgozni. Pihenhetünk. – mondom mosolyogva, nem mutatva ki az elõzõ gondolataimat, érzéseimet.

- Na látod. – mondja, és mintha egy tollpihe lennék, fölkap a karjába, és menyasszony-tartásban bevisz a szobám… szobánkba, és letesz az ágyra. – Aludj jól.

- Te is. – köszönünk el, és egy csók után egymás karjában alszunk el. Olyan jó, kellemes a karjaiban… - gondolom utoljára, mielõtt elnyelne a sötétség.

---*---*---*---

Reggel elõbb ébredek, mint Jon, de csak azért, mert a függönyt este nem húztuk össze, és a szemembe világít a Nap. Óvatosan kikászálódok Jon karjai közül, bár mielõtt kikelnék az ágyból, kicsit megcsodálom kisimult, gyönyörû arcát, és az azon levõ békés, nyugodt kifejezést. Egy ’jó reggelt’ csókot adok puha ajkaira, és ezután kimegyek a szobából. A fürdõbe megyek, ahol egy jó kis hideg vizes zuhanyt veszek. Kicsit áztatom magam, mert még elég korán van, olyan fél hét körül, talán. Amikor elzárom a csapot, úgy érzem, mintha figyelnének, de amikor körül nézek, nem látom Jont, szóval valószínû, csak paranoiás vagyok… Gyorsan fölöltözök, és kilépek az ajtón.

- Jó reggelt! – köszönt Jon, amikor a konyhába érek. Egy bögre gõzölög elõtte, miközben még alsógatyában flangál. Az asztalon még egy bögre árválkodik, amire fölhúzom a szemöldököm.

- Ugye jól emlékszem, hogy kakaófüggõ vagy? –kérdezi, és amikor bólintok, egy mosollyal felém tolja a bögrét. Leülök vele szemben az asztalhoz, és egy jó nagyot szippantok a gõzölgõ italból. Hmm… Jó csokis!

- Köszi, finom volt! – mondom, amikor már megittam az egészet. Egy nagy mosollyal figyel, majd elkezd nevetni. Durcásan nézek rá, hogy mégis min röhög, de a nevetéstõl nem tud válaszolni. Amikor nagyjából lenyugodott, így válaszol:

- Szívesen. De azért mosd meg az arcodat, mert bár így is édes vagy, mégse gyere ki kakaó-bajusszal az utcára! – mondja vigyorogva, amit én csak egy megsemmisítõ pillantással jutalmazok. De jó. Már korán reggel leégetem magam, õ meg kiröhög. Köszi, igazán édes vagy… - ironizálok magamban. Ismét a fürdõszobába megyek, ahol belenézve a tükörbe, meglátom, mirõl beszélt. Tényleg elég csokis a szám körül… - gondolom, és lemosom a kakaót az arcomról. Immár tiszta arccal megyek a nappaliba, ahol már egy felöltözött Jon vár. Most én voltam ennyire lassú, vagy õ volt ennyire gyors?! Na mindegy…

- Csókot már nem is kapok? – kérdezi boc… kivert kuty… macska tekintettel, aminek nem bírok ellenállni, és szinte letámadom. Nyelveink vad táncot járnak, amit az óra csörgése szakít meg, ami azt jelzi, hogy menni kell. Kicsit piros arccal lépek el tõle, amit remélek, nem vesz észre.

- Indulnunk kéne… - mondom, és így is teszek, miután fölveszem a cuccaimat, csakhogy még az ajtóban Jon elkapja a kezemet, és most õ tapad ajkaimra.

- Igazad van – suttogja szinte a számba, én meg elvarázsoltan bólintok. Basszus, hogy viselkedhetek így?! Nem akarok így viselkedni! Szerelem ide, szerelem oda, akkor sem! – határozom el magam, és miután megrázom a fejemet, elindulok.

Jon, nagy vigyorral az arcán, követ. A kocsimhoz érve bepattanunk, és a stúdió felé vesszük az irányt. Remélem, Mark normális hangulatban lesz. Na meg azt is remélem, Zach ma nem fog… hm, nem is tudom, mit csinálni. A zaklatás nem jó szó, de… Ja! Piszkálni, ez az! Ajánlom neki, hogy ma ne merészeljen piszkálni!

---*---*---*---

De beérve a stúdióba, az elsõ reményem egybõl csúf halált hal. Mark már megint hozza a szokásos formáját, és egy perc késés miatt leharapja a fejünket. Na jó, nem, az még kell mindkettõnk, így azt nem bántja. Akkor… Mittudom én, egyszerûen natúr kiakad. Ami szépen az egész napomat elcseszi. Ehh, délután tuti, hogy meglepem magam egy látogatással a cukrászdában!

Mark kiakadása közben szépen, nyugisan körülnézek, ami nem volt a legjobb ötlet, ugyanis a második reményem is horrorfilmbe valón nyiffant ki, amikor Zach a szemeimbe nézve kvázi letapizta magát. Ez nekem szólt?! Bazz, mi lesz még itt…?! Fõleg, mert amikor gyorsan elszakítom tekintetemet Zach-étõl, és Jonét kezdem el keresni, cicusom szemeiben furcsa fényt látok megvillanni.

- Nos, kis fiam akkor mi van közted meg Jon között? – támad le anya egybõl. Kicsit elpirulok, csak tudnám, hogy a zavartól, vagy a dühtõl… Szerintem is-i

- Anya! Már felnõtt férfi vagyok. Tudom, mit csinálok. – morgom dühösen. Bár nem is értem, miért vagyok most mérges. Igazán megszokhattam már anyát… Mindig is ilyen volt… Ez ellen már semmit sem lehet tenni…

- Rendben van kisfiam és el is fogadjuk, de miért nem szóltál nekünk errõl a dologról? – kérdezõsködik tovább. Csak. Mert. És. Kész. Már most elegem van belõlük… Vagyis csak belõle, meg Jon és apa meg sem szólalnak. Miért nem szólnak?! Nyissák már ki a szájukat! Kár, hogy ismerem õket annyira, hogy tudjam, nem egyhamar fognak beleszólni a kérdez-felelekünkbe. Francba már!

Egy jó ideje kérdezget már anya, de igazam volt, se Jon, se apa nem szólnak bele. Jon néha megsimogat, de semmi. Még akkor se szólt közbe, amikor anya a szexuális életünkrõl kérdezgetett! Nénikédet!

- És vannak terveitek a jövõre tekintve? – szegezi nekem a kérdést anyuci, de amikor válaszolnék, hogy ehhez semmi köze, Jon végre, valahára megszólal.

- Egyelõre még csak most jöttünk össze. Az hogy a továbbiakban mi lesz velünk, azt az idõ el fogja dönteni. Nem akarunk semmit sem siettetni, de amint kiderül, valami értesíteni fogjuk önöket. És megnyugtathatom magukat, hogy vigyázni fogok a fiúkra. – válaszolja mosolyogva. Kicsit nekem mû mosolynak tûnik, de ki tudja…?

- Köszönjük szépen. – szól közben apa. Végre ezek is megszólaltak! El sem hiszem… - ironizálok magamban. – Akkor mi mennénk is. – áll fel, és anyát is magával hózza, bár õ még biztos, hogy maradna.

- De… - próbálna anya itt maradni, és még kérdezgetni, de apa szerencsésen kiterelgetni. Igazából látom magam elõtt, ahogy anya minden egyes nehéz bútorba belekapaszkodik, és apa meg rángatja kifele… Vicces egy kép.

- Nincs semmi de. Teljesen ki vannak fáradva. Itt az ideje hagyni õket. Holnap meg nekünk is menni kell dolgozni. Vigyázzatok magatokra, és sziasztok. – köszön el apa, és anya is, elég lemondóan. Mikor végre kifáradnak innen, nagy sóhajjal lehuppanok a kanapéra, és nekidõlök Jonnak.

- Mi baj? Tök jól fogadták és még rendesek is voltak mára mennyire. – kérdezi, mert õ nem ismeri anyáékat. Ez még csak a kezdet!

- Még közel sincs vége, ahogy gondolod. – mondom, majd fölállok. – Ne haragudj, de szeretném kipihenni magamat. – mondom neki, és elindulok.

- Velem is tudsz pihenni. – fordít maga felé, és ajkaimra tapad. Örömmel fogadom, már mióta ezt várom. Most komolyan. Nem annak kellett volna az elsõnek lennie, amint elmentek anyáék, hogy megcsókol?! De.

Megölel, és a szobámba visz. Túl fáradt vagyok az ellenkezéshez, így csak hagyom, hogy azt tegye, amit szeretne. Elfektet az ágyon, és ott csókol tovább, aminek örülök. Imádom a csókjait. Finom, édes, és szenvedélyes. Miután levegõhiányban elváltunk, Jon mellém fekszik, és pár perc múlva már alszunk is.

---*---*---*---

Rohanok.

Egy sötét, sûrû erdõben rohanok valami elõl. Néha hátrafordulok, hogy megnézzem, merre van, de van, amikor nem látom, de amint lelassulnék, megint megjelenik, de közelebb, és közelebb.  Lassan már nem csak a körvonalait látom, hanem…

Zihálva ébredek föl. Már nagyon régóta vannak ilyen álmaim. Amióta csak az eszemet tudom. Már tudom, hogy mi a teendõ egy ilyen álom után, így nyögvenyelõsen, izzadtan, és száraz torokkal kikászálódok az ágyból. Kislattyogok a fürdõbe, ahol kicsit lefröcskölöm magam, hogy fölébredjek, és egy törölközõvel megtörölközök. Kimegyek a konyhába, ahol a hûtõbõl elõveszem a tejet, és egy bögrébe kitöltve, beteszem a mikróba melegedni. Kis idõ múlva csörömpöl a készülék, hogy kész a tej, amit ki is veszek, majd teszek bele pár kanál cukrot. A cukros tejet kevergetve sétálok be a szobámba, ahol is elgondolkozok.

Héj, én nem Jonnal feküdtem le az este? Vagy az csak álom volt? Lehet, hogy csak álmodtam, és miután anyáék elmentek, egybõl elhúzott?

Neeeem… Mert az ágy jobb oldala is össze van gyûrve. Tehát biztos, hogy itt aludt. De akkor hova mehetett?

És miért van ilyen hideg? Körülnézek, de minden ablak csukva. A tejemet kortyolgatva kisétálok, és látom, hogy a nappali ablaka nyitva. Én nem nyitottam ki. És mivel az ajtó zárva, a kulcs meg nálam, így hacsak Jon nem szellem, vagy esetleg nem azzal a képességgel rendelkezik, hogy átmegy a falakon, csak itt mehetett ki. Mondjuk kicsit magasan van a lakás… Na, mindegy.

Visszamegyek a szobámba, hogy visszaaludjak, de akárhogy próbálkozok, csak forgolódni tudok. Na jó, talán megvárom Jont. Fogom a laptopomat és a drágaságomat, és kiköltözök a nappaliba. Nem kapcsolom föl a lámpát, mert minek, és leteszem a kezemben levõ dolgokat a kisasztalra. Miközben várok, hogy betöltsön a gép, készítek még egy adag cukros tejet, meg elõveszem a dugi Nutellámat, és egy kiskanalat. A két kalóriadombával letelepszek a laptop elé, és elkezdem retusálni a képeket. Olyan jól néz ki Jon! És õ az én pasim! El sem hiszem…

---*---*---*---

Úgy egy óra telhetett el, amikor kintrõl meghallok egy hangot. Eddig nem nagyon volt semmilyen zaj, mert ilyen hajnali órákban mindenki alszik. Ezért is furcsa, hogy kaparászó hangokat hallok. Vajon mi lehet ez?

Pár pillanat múlva egy alak jelenik meg az ablakom elõtt, és egy kecses mozdulattal beugrik. Ööö… egy…? Valamilyen állat. Asszem jaguár… De természet feletti. Hmm… Értem. Szóval alakváltó lenne? Gyönyörû! A bundája… Hú! Valami csodálatos! De… Ijesszünk rá egy kicsit. Ha már hajnalok hajnalán kisettenkedett mellõlem…

- Áááá! – üvöltök fel jó hangosan, hogy megsüketüljön (na jó, nem, mert nem akarom fölébreszteni a szomszédokat), amire szinte megdermed Jon teste. Mármint az állat teste. Az állaté, akirõl én nem tudom, hogy kicsoda, micsoda, mert én csak egy veszett dögöt látok. Nem pedig Jont. Hát, így járt…

Anya ordítására Jon ideáll mellém, támogatni. Örülök neki… Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolja… Én nem vagyok valami nagy szám… Fõleg nem hozzá illõ!

- Szia, anya. – szólalok meg bátortalanul. Remélem, Jon vette az adást, különben levágom a farkát, aztán megetetem vele!

- Még is mi az, hogy egy férfival csókolózol, arról nem is beszélve, hogy felülteted szegény kislányt. Nem ilyennek neveltelek. – kezd el velem ordítozni. ANYAAAA! Miattad elvesztem a nemlétezõ tekintélyemet… Fõleg Jon elõtt. Olyan égõõõõõ!

- Üdvözlöm asszonyom. – köszön neki Jon. Anya eléggé nagy rajongója, így nem csoda, ha majd’ elájul. Már olvad…

- Maga… maga Jon? – kérdezi dadogva. Bezzeg vele szemben nem ordítozik… Persze, csak velem kell, mi? Pedig nem is én csókoltam meg Jont… Öhm… ELÕSZÖR nem én csókoltam meg õt. – Nagy rajongója vagyok. – mondja, Jon meg rendületlenül mosolyog. Én meg magamban fölnyögök. Elõre érzem, hogy anya ki fog akadni…

- Oly annyira nagy, hogy ha azt mondom velem csókolózott a fiacskája, még azt is elnézné? – kérdezi zen-nyugalommal, mire én a fejemre csapok, anya meg csak hápog. Nem csodálom… Hát, szerencse, hogy nincsenek szív-problémái, különben most vihetném a kórházba, annyira sokkolta a tény.

- Fiam. Mióta szereted a fiúkat? – kérdezi elpirulva. Bazz, anya és az elpirulás?! SOHA nem láttam még elpirulva… Még akkor sem pirult el, amikor rájuk nyitottam. Lehet, hogy ezért lettem meleg? A sokktól?

- Anya. Ezt nem itt kéne megbeszélni. – mondom. Szerencse, hogy nem vagyok nagyon pirulós, mert különben most full vörös lenne a pofikám. Így csak kicsit vagyok piros. Fõleg, mert látom, hogy anya mögött ott vöröslik a dühtõl Mark.

- Miért is nem? – kérdezi csípõre tett kézzel.

- Mert egy a munkahelyemen vagyunk, kettõ még dolgozok. – magyarázom, és ekkor elégeli meg a dolgot Mark.

- Még is mi folyik itt? – kérdezi felfújt arccal. Nem áll jól neki a düh… Amúgy se valami hú, de helyes, de így… Pff. – Hölgyem tûnjön el innen. – kiált rá anyára. Ajjaj, mi lesz itt…

- Még is mit képzel maga? – kezdi anya, de Mark nem hagyja magát. Ez azzz! Khöm… Akarom mondani, hajrá, anya.

- Nem érdekel, hogy maga ki, de azt tudom, hogy zárt körüli a fotózás és most azonnal. TÛNJÖN EL AZ ÉPÜLETBÕL!! – kiabálja, mire anya megsértõdve hátat fordít, és elhúz. Egyelõre megúsztam… Kár, hogy tudom, hogy anya otthon fog várni… – Ti meg folytassátok a melót. – parancsolja Mark, mire mindenki visszatér a munkájához. Én is a fotózáshoz. Már nem sok van vissza, de végig zavarban vagyok. A furcsálló pillantások miatt, de leginkább azért, mert Jon végig figyel, és a tekintete szinte éget. És ez baromira zavaró. Nem tudom, mit nézhet ennyire rajtam. Ugye nem lettem egy kis semmi a szemében anya miatt?! Vagy van rajtam valami? Vagy mi a faszért nééééz?!

---*---*---*---

Mikor vége van a fényképezésnek, én már totálisan kész vagyok. Jon nézése, a drága modellecském idiotizmusa, és a közelgõ anya-katasztrófa fenyegetõ közelsége miatt. Jon, mikor végzek, és elkezdek pakolni, idejön hozzám. Olyan vicces, ahogy próbálja nyitva tartani a szemeit…

- Hogy bírod? – kérdezi tõlem álmosan.

- Szerinted? Az anyám gyilkolni fog, ha haza megyek, itt meg Mark gyilkol meg. – magyarázom, és még panaszkodnék, ha nem hallgattatna el. Egy igazán jó módszerrel… Az ajkával. Szinte beleolvadok a karjaiba, mire véget vet a csókunknak. Szinte a mennyben érzem magam…

- Légy a párom. – mondja nekem, mire szinte megfulladok. Mi? Én? Neki? De hát õ olyan… Olyan szexi, dögös, és fantasztikus, míg én… Én olyan rusnya vagyok, és nem kellek senkinek.

- Ö…ööö… - dadogom. – Én? – értetlenkedek. Lemondó tekintetére szomorú leszek. Csak szórakozott volna? – áll meg egy pillanatra a szívem.

- Persze, hogy te! – mondja, és végigsimít az arcomon. Boldog mosolyt villantok felé, és bólintok, bár még eléggé kételkedek benne, hogy tényleg engem akarna… De megfogadom, hogy amíg elege nem lesz belõlem, és el nem küld, addig vele leszek. Még úgyis, ha tudom, hogy természetfeletti lény…

- I-igen – nyögöm ki zavartan. Nénikéd, hogy ezt hozod ki belõlem! – Igen – mondom határozottabban, mire boldogan megölel, és kifulladásig csókol. Imádom a csókjait…!

---*---*---*---

Összepakolom a dolgokat, bár közben egy-egy csókszünetet ékelünk a pakolás közé. Jon fölajánlja, hogy hazakísér, mivel õ is tudja, hogy tuti, hogy ott vár majd anya, így elfogadom a támogatását. Beülünk a kocsiba, és hazahajtok. Az utat csöndben tesszük meg, bár érzem, hogy néha meg akarna szólalni, de nem teszi. Nem is baj, épp eléggé ideges vagyok…

- Mi várható? – kérdezi mégis. Ezen a kérdésen elgondolkodok. Tényleg, mit várhatok anyától?

- Hát… Kiabálás, kérdés-özön, és… nem tudom. A végkimenetelt meg fõleg nem. Bár eléggé nagy rajondód, és szeret is engem, szóval csak nem lesz olyan rossz a dolog, de akkor is! Hát, majd meglátjuk… - mondom pont, mikor megérkezünk. Anya kocsija már a lakásom elõtt vár, a gazdájával, sõt, apával egyetemben. Ajjaj…

- Kicsikém! – kiáltja anya, mikor kiszállunk a kocsiból. Apa csak csöndben vár, bár ez nem furcsa, mert mindig csöndben szokott lenni. Ilyenkor azon gondolkozom, hogy vajon hogy szeretheti egymást két ilyen különbözõ ember. Vagy talán pont ezért szeretik egymást, mert különbözõek?

- Asszonyom, uram – köszönti õket Jon. Én csak bólintok egyet feléjük. Apa szintén egy intéssel köszön. Remélem, apa lefogja csillapítani anyát, ha esetleg túlságosan elragadtatná magát…

- Gyertek be – invitálok be mindenkit a lakásomba, bár legszívesebben mindenkit elhajtanék, és egyedül begubózódnék az ágyamon, a takarómba, és kipihenném magam. Kár, hogy nem tehetem… Így beletörõdve sorsomba, bevezetem õket a nappalimba, és hellyel kínálom õket. Bazz, mi lesz itt…?!

- Majd valamikor. Várjál, had gondolkozzak. – mondom elgondolkozva. Heh, valószínûleg Jon most kapott egy apró szívinfarktust, így hát megkegyelmezek neki. Nem kéne azt hinnie, hogy ilyen szar lenne az ízlésem… – Soha. – vágom rá.

- Mondta, hogy vissza fogsz utasítani, ezért azt üzente, hogy kötelezõ. – mondja a csaj. Kapd be, anya! Öhm… illetve… khm… Nem mondtam semmit, anya!

- Rendben. Este nyolcra érted megy. – mondja Jon. MI?! Bazd meg! Te most komolyan szívatni akarsz, Jon?! Na, majd adok én neked olyan, de olyan beállásokat, hogy a derék sérülésed kismiska lesz hozzá képest!

- Mi van? Nem te döntöd el. – förmedek rá. Nem neki kell elvinnie randira ezt a K-t…

- Nyugi. Ne parázz be el fogsz addigra készülni. – mondja, és rámkacsint. RÁMKACSINT! Értitek ezt?! Fú, mit fogsz ezért kapni! Anya is… A csaj is! Mindenki!

- Rendben akkor nyolcra várlak nálatok. – mondja erre a liba, majd elmegy. Ekkor nekitámadok Jonnak, hogy ezt mégis hogy a fenébe gondolta?!

- Ez mi a picsának volt jó? Meg még is mit képzelsz magadról, hogy csak így beleszólsz, mit csináljak? – ordítom le a fejét, mire csaj mosolyog. NE MOSOLYOGJ ITT NEKEM!!!! Anyádat!

- Befejezted? Hagysz szóhoz jutni? – kérdezi tõlem higgadtan és nyugodtan. NEM!

- Idióta vagy Jon. – mondom, és elhúznék, ha nem akadályozna meg benne. A kocsi ajtajának lök, és közel kerül hozzám. Nagyon, nagyon közel.

- Nyugodj meg. Ma este partira kell mennünk nyolcra és nem fogsz elmenni a csajért. Azt meg nem mondtam, melyik nap mész érte nyolcra, ha figyeltél volna egy kicsit. – közli velem. Visszajátszom a beszélgetést, és tényleg! Nem mondott idõpontot. Na jó, nem leszek veled ANNYIRA kegyetlen legközelebb… – Úgy hogy készülj fel, mert este partira megyünk együtt. – mondja, majd elsétál. Bepattanok a kocsiba, és hazatûzök.

---*---*---*---

Este nagyon jó volt a parti. Mondjuk valószínûleg azért volt nagyon jó, mert Jonnal lehettem, és nem kellett elvinnem Ni… Ni… Niakárkit. Ennek örömére kicsit becsiccsentettem, ezért Jonnak kellett hazacipelnie engem. Szerencsére nem voltam berúgva, így nem mondtam semmi kényes dolgot, de… Azért ez ciki, ha pont a rajongásunk tárgya cipel haza, amikor nem vagyunk eléggé beszámíthatóak…

Ma viszont munka van, így a hasogató fejfájásomra bekapok egy fájdalomcsillapítót, és fölöltözve húzok is be a stúdióba. Ma megint egy elég extrém ruhát veszek föl. Szûk, rózsaszín gatyára egy fekete kendõt kötök, és fekete-rózsaszín pólót veszek fel mellé.

Jonnal egyszerre érünk a stúdió elé. A gyógyszer hatása múlóban, amire még annak a libának a rikácsolása is rátesz egy lapáttal.

- Nath! Nath! – sikítozza. Wá, kiszakad a dobhártyám. Mondjuk az is jobb lenne, mint ezt hallgatni… – Tegnap nem jöttél el értem. – mondja tovább. Jon közelebb jön, remélem segíteni. Nagyon ajánlom neki!

- Mert nem akartam odamenni és kész. Meg más dolgom volt. – mondom, és megmasszírozom az orrnyergemet. Muszáj korán reggel így visítozni?!

- De akkor is el kell vinned, Randizni. – akadékoskodik tovább a csaj. Akarja õt a halál elvinni randizni…

- Nath soha nem fog téged elvinni, randizni. – szól közbe Jon higgadtan. Végre mond valamit, nem csak áll, és bámul, mint borjú az újkapura…

- Még is miért? – szegezi neki a kérdést Niakárki.

- Ezért. – húz magához, és megcsókol. Szenvedélyesen csókol, amit csak döbbenten és ledermedve hagyok. Még hallom, ahogy a csaj trappolva elhúz a picsába, aztán semmi, mert elvakít a rózsaszín köd.

Bazz, ez de szívás… Egy ilyen lehetõséget hagyni, hogy elvesszen. Ki tudja, mikor kerülhetek megint ilyen közel hozzá… - fut át az agyamon, amikor Jon csalódottan eltávolodik tõlem. Figyelmen kívül hagyva a józaneszem, ami azt suttogja, hogy ne tegyem, mert hülyeség, visszahúzom Jont, és most én csókolom meg. Vadul faljuk egymás ajkát, nyelvünk szenvedélyes táncot jár. Egy krákogó hangra figyelünk fel, amit Mark ad ki. Francba, ez mindenhol ott van?!

- Turbékoló galambocskáim, ha lehet, fáradjatok be – mondja szívélyes mosollyal, ami nem jelent jót -, ÉS KEZDJÜK MÁR A MUNKÁT! – ordítja, mire a fejem ismét megfájdul. Francba már, ez most muszáj volt?!

- Nem vagyunk turbékoló galambok… - morgolódok, miközben besétálunk az épületbe. Mielõtt még elválnák egymástól, megállítom Jont, és egy baljós sejtelemtõl vezérelve így szólok:

- TE fogsz felelni a ma reggelért! – mondom, és magára hagyom. Szerintem nem értette, mit akartam ebbõl kihozni, de csak azért, mert nem ismeri az anyámat. Elõre félek, hogy mi fog történni…

---*---*---*---

Egész estig bent kell lennem, mert ma nemcsak Jont kell, hogy fényképezzem, hanem Zach-et, Mark legújabb felfedezettjét. Egész eddig nem történt semmi különös, Zach piszkálódásán kívül, így kezdek megnyugodni, hogy anya talán most mégsem olyan lányt választott, aki egybõl rohan hozzá panaszkodni. De ezen tévképzetembõl egy hangos ajtócsattanás, és egy ordítás rángat ki.

- Nathaniel Brown! – mennydörgi anyám, mire minden egyes ember a teremben megrázkódik, és behúzott nyakkal figyel. Basszus, hogy tudtam!!!