Karakter: Tachibana Kitamura (kitalált)
Megjegyzés: Mochi Takabayashi-nak
-Nagyon fontos, hogy ez a csomag legfeljebb egy óra múlva Mochi-san kezében legyen! – mondja az ügyintéző hölgy – Oda fog érni vele?
-Még soha nem késtem el egyetlen küldeménnyel sem – felelem magabiztosan, bár ez nem lesz olyan könnyű menet. A cím a város másik felében van, vagy 20 kilométerre innen, úgyhogy tekernem kell rendesen, ha időben ott akarok lenni.
-Remélem, hogy nem ez lesz az első! – mosolyog a hölgy idegesen. Valószínűleg elszúrt valamit, és emiatt nincs a csomag a helyén, és ezért kell most nekem rohanni vele. Orra alá tolom a kis fuvarkönyvet – precíz gyerek vagyok, minden szépen dokumentálva, felvétel ideje, név, címzett, stb. – kitöltjük gyorsan, aztán már megyek is.
Kiszaladok az épület elé, és MERIDA Reacto biciklim nyergébe pattanok. Nemrég vettem, és egy vagyonba került, több, mint nyolcszázezer yen volt, de megérte. Iszonyú könnyű, és úgy tudok vele hasítani, mint a szél! Jelenleg én vagyok a leggyorsabb biciklis futár egész Tokyo-ban, de ez persze nem csupán méregdrága biciklimnek köszönhető. Heti ötször járok kondi-terembe, és persze napi több órát töltök a biciklim nyergében. Gennyesre nem keresem vele magam, de nem panaszkodok, azt csinálom, amit szeretek, és egészen elfogadhatóan fizetnek érte.
Veszett tempóban hajtok. A távolság elég jelentős, a fél városon át kell verekednem magam, és ekkora távon bármi közbejöhet, úgyhogy a legrövidebb idő alatt a legnagyobb távot akarom magam mögött tudni. Jól ismerem Tokyo-t, így pontosan tudom, hogy merre érdemes mennem, hol a legkisebb a forgalom, és mindezt persze úgy, hogy ne kelljen túl nagy kerülőket tennem. Parkokon, járdákon, tereken hajtok keresztül, néha lepattanok biciklimről, vállamra kapom, és felszaladok egy lépcsősoron, hogy aztán ott folytassam tovább utamat.
A cím Tokyo kertvárosában található, nem éppen egy lepratelep. Nem a leggazdagabb vidék, de azoknak, akik itt laknak, nincsenek napi megélhetési gondjaik.
Szerintem rekordot döntök, egy hajszállal több, mint harminc perc alatt érek a címhez. Ez, városi környezetben, ahol meg kell állni lámpáknál, meg kerülgetni a gyalogosokat, kocsikat, miegyebet, elég komoly eredmény, szerintem. Igaz, hogy amikor megállok a kertkapu előtt, és becsöngetek, bőröm nedvesen csillog a vékony izzadságfilmtől a késő délutáni nap fényében.
Kisvártatva kinyílik az ajtó, és egy fiatal pasas jelenik meg. Eléggé magas, nálam szerintem jó fél fejjel magasabb. Elég szép darab fickó, látszik rajta, hogy nem ismeretlen fogalom számára a súlyzó, bár az is igaz, hogy a kényelmes életet sem tagadhatja le. A kissé bővebb ing jótékonyan elfedi a már nem annyira lapos, inkább enyhén domborodó hasat, amihez egyébként kissé viseltes farmert visel. Arca fiatalos, főleg a felnyírt, tüsire vágott hajjal, bár a barkó elég érdekes retro-feelinget kölcsönöz megjelenésének. Azonban legfeltűnőbb jegye a jókora, méregzöld szemek. Még ebből a távolságból is szinte világítanak, olyan hihetetlen zöldek.
-Mit akarsz, kölyök?! – mordul rám, kicsi barátságtalanabbul, mint vártam.
-A futár vagyok! – mondom neki mintha mi sem történt volna, volt már részem ennél nagyságrendekkel gorombább fogadtatásban is – Meghoztam a küldeményt, amit vár, Mochi-san!
Kicsit feljebb vonja az egyik szemöldökét, majd ismét felmordul:
-Futár? Nem suliban volna még a helyed, kölyök? – kérdezi, de elindul a kapu felé.
Kérdését elengedem a fülem mellett, már megszoktam, hogy mindenki folyton gyereknek néz. Legjobb esetben is csak tizenhét-tizennyolc évet néznek ki belőlem, de leggyakrabban csak tizenhárom-tizenötnek néznek. Ez akkor szokott nagyon vicces lenni, amikor esetleg az ágyban folytatódik a találkozó, és lekerülnek a ruhák. Bár feszes farmerjaim, és persze a testre tapadó biciklis cuccaim meg pláne nem rejtik vélt koromat többszörösen is meghazudtoló adottságaimat. Bár ez a pasi nem néz ki buzinak, szóval valószínűleg ilyen szemmel nem is néz rám…
Amúgy ahogy kiér a kapuhoz, már látszik, hogy nem is olyan nagyon fiatal. Persze nem öreg, de biztosan közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, talán már el is múlt. Igaz hogy nagyon fiatalosan öltözik, meg a frizurája is az, de a szarkalábak a szemei körül már biztosan nem egy huszonévesé.
-Itt kérném, hogy aláírja, Mochi-san! – bökök a kis könyvemben a megfelelő rovatra, amibe már beírtam az átadás idejét, és a többi adatot, majd, miután aláírta kitépem a másodpéldányt. Hárompéldányos tömböt használok, egyet – az eredetit – küldöm a megbízónak, a számlával, a másodpéldány a címzetté, a harmadik meg az enyém. Mondom, hogy nagyon precízen vezetem! Persze, csak azoknak, akik ezt igénylik, mert egyébként megrendelőim többsége cash-ben fizet, mindenféle papírozás nélkül.
Aláfirkantja, ahol kell, közben hátizsákomból előhalászom a csomagot, majd átnyújtom neki. Aztán, mikor már indulnék, egyszer csak megállít, a hangjával:
-Várj csak, kölyök! – és belekotor a zsebébe – Láttam, hogy piszok gyorsan ideértél, meg csatakos is vagy, mint egy versenyló, biztosan keményen hajtottál. Ez a tiéd! – pöcköl felém egy érmét. Elkapom a levegőben, egy ötszázas.
-Köszönöm szépen, Mochi-san! – hajolok meg enyhén – További szép napot!
* * *
Másnap délután gyurmanap van, ráadásul most termet váltok. Igaz, hogy ez sokkal messzebb van, mint az előző, de ugyanazért a pénzért sokkal több, és jobb szolgáltatást kapok. Őszintén szólva, csak most tűnik fel, hogy tulajdonképpen nincs messze a kertvárostól, ahol tegnap jártam.
Keresztül vergődök a regisztráción, meg leperkálom a tagdíjat, és már mehetek is az öltözőbe. Gyorsan átvedlek gyurmázós toalettembe, ami tulajdonképp egy ujjatlan póló, egy testhez álló, de azért nem elasztikus sort – nem akarom jobban felizgatni a környezetemet, mint amennyire feltétlenül muszáj! – meg egy magas szárú edzőcipő, és megyek is edzeni.
Tíz perces bemelegítés után bevetem magam a súlyzók, és erőgépek közé, és hamarosan csatakos leszek az izzadtságtól. Persze jobb lenne edzőtárssal, de most új vagyok ebben a teremben, majd idővel kialakul, hogy kik lehetnek majd a partnereim. Nagyjából programom felénél járok, és épp a fekve-nyomó padon harcolok egy nyolcvan kilós súlyzóval, amikor egy árnyék vetődik rám. Egyelőre nem érek rá foglalkozni vele, még kétszer le kell győznöm a súlyt, majd utána. Ez íratlan szabály egy konditeremben. Kiküzdöm még kétszer a súlyt, visszateszem a tartóba, és ekkor pillantok fel, ki is ez az árnyék?
Legnagyobb meglepetésemre Mochi-san mogorva ábrázatával találom szemközt magam!
|
