- Nem vagyunk tegezõ viszonyban. Igen, látom. Szép.

Paff. Hát, ezt aztán megkaptad, Ray. Meg én is.

***

A hatalmas, díszes, elegáns hallban ülünk. Én Ray mellett foglalok helyet, mint valami néma tanú, újdonsült vendégünk pedig velünk szemben terpeszkedik a kanapén. Hogy is hívta Ray? Ja, igen, Auron. Mellettünk ott ül egy széken Amanda is, Ray bérelt ügyvédnõje, vagy kicsodája. (Bár fogalmam sincs, milyen jogot tanulhatott a nõ, ha ilyen üzleteléseket „támogat”. Merthogy ez minden, csak nem törvényes.)

Megmagyarázhatatlan módon ennek az Auron fickónak a jelenléte különösen feszélyez. Ray egyik üzlettársát sem kedveltem különösebben, pláne azt, akinél el kellett játszanom a csábító szerepét, de ez... ez más. Ez a férfi veszélyes. Úgy igazán.

Ray mintha minden üzletelõ érzékét elveszítette volna. Be van szarva a jóképû ördögtõl? Nem lennék meglepve. Ray az egyik legjobb üzletember, akit ismerek, de csak a maga módján. Mindig olyan embereket választ ki üzlettársul, akik vagy gyengék, vagy naivak, vagy egyszerûen ostobák. Nem is értem, hogy került kapcsolatba ezzel itt... Üzlettársai vének és szenilisek, vagy legalábbis mind veszélyesen hülye.

Ez a férfi, aki itt ül velünk szemben, ez viszont más, nagyon más. A tekintete vesébe látó, Ray taktikázása és trükkjei hatástalanok, mind lepattog róla. Érdekes.

- Szóval, a szerzõdés rád esõ részét miben adod meg? – kérdezi végül Auron.

Na, igen, most jövök én. Ray jelentõségteljesen pillant rám, én pedig kötelességtudóan felállok, és odalibbenek a sötét idegenhez. Megvárom, míg alaposan végigmustrál, csak azután ülök le. Kecsesen teszem le magam mellé, kezeimet felkarára simítom, így kitapintván a duzzadó izmokat. Hát, nem egy mindennapi pasas, az egyszer biztos... Egyszerre félelmetes és vonzó. Nyerõ párosítás, nem lepne meg, ha a fél világ a lábai elõtt heverne.

Ahogy sötétlõ, éjfekete szemeivel rám pillant, tekintete még ki is zökkent egy pillanatra. Ez bosszantó, az én álcámat soha senki nem tudta még megrendíteni, egy pillanatra sem.

- Hallgatom – szólal meg ismét.

Magamban szemöldököm a homlokomig szalad. Ejnye, most már láthatatlan is vagyok? Azért az önbecsülésemet ne tiporjuk sárba, kérem szépen...

- Ne gondoljunk a mocskos anyagiakra. Hiszen… Alex több szempontból is megérné – hangzik a bátyám felelete. – Egyrészt, csodálatosan szép, a teste gyönyörû.

Ray rám mutat, de Auron tudomást sem vesz róla. Kezd idegesíteni ez a fickó. Az egy dolog, hogy a hátam közepére sem kívánom, de csak a külsõm is többet ér a semmibevételnél. Bosszantó ember...

- Mellettem élni nem életbiztosítás.

- Ha meghal, akkor is hasznára lesz, nemde? Hiszen ez a munkája.

Tátva marad a szám. Nem szó szerint, persze, de azért elkerekedett szemekkel bámulok a bátyámra. Ja, hogy csak így?! Ha meghalok, meghalok, ha nem, nem. Szép...

- A saját öcséddel dobálózol.

- Meghat az aggodalma.

- Saját magadért kellene aggódnod.

Mozdulatlanul, lefagyva hallgatom õket. Tartalma szörnyûsége ellenére érdekes szócsata.

- Az én csatlósaimat nem lövik. Robbantják. Cafatokra – szólal meg Auron újra, hangja hideg, akár a jég. Rápillantok. Egyre jobb kilátások... – Hadd magyarázzam el. Gyerek jön, elsõ nap, bumm. És a szervek egy esetleges robbanás esetén nem maradnak egyben, a fizika törvényei szerint. Mi a biztosítékom arra, hogy a mája nem fog millió darabra szétesni? – Ray nem felel, nem tud mit. – A pénzem kérem. A kölyök csak ráadás – felpattan, de én csak döbbenten meredek rá. – Még az is lehet, hogy nálam jobb helye lesz.

Távozni készül, az ajtó felé indul, mint aki jól végezte dolgát. Én is felpattanok.

- H…HÉ! Én nem dönthetek? – fakadok ki.

Elég utálatos dolog, ha úgy beszélnek az emberrõl, mintha ott sem lenne. Az meg pláne, ha így döntenek a sorsáról. Mi van, ha én esetleg nem szeretnék néhány napon belül cafatokra robbanni?!

És nem vagyok kölyök.

Auron megfordul, de nem válaszol, csak becsukja maga mögött az ajtót.

- Remek! – kiáltok föl, elkeseredetten tárva szét kezeimet. – Most boldog vagy, Ray?

- Nem tehettem mást, Alex – áll föl õ is.

- Nem tehettél mást?! – vonom föl a szemöldököm. – Talán nem kellett volna évekkel ezelõtt elkezdened ezt a hülyeséget, hogy engem használsz föl a mocskos ügyeid elintézésére! Egyébként meg hogy lehettél ilyen vak? Nem láttad, hogy ez a pasas okos? Ez egy éles eszû alvilági ember, nem egyike azoknak az idiótáknak, akiket lekenyerezhetsz a látványommal!

- Tudom. Sejtettem.

- Akkor mégis mi a büdös francért ajánlottál fel neki?!

- Mert nem lehettem biztos benne – emeli fel õ is a hangját.

- Ó, remek! Megtiszteltetés, hogy én lehettem a biztosságod kísérleti nyula, igazán kösz.

- Fejezd be, Alex! – dörren rám Ray. Megfelelõen felhúztam, de leszarom. – Neked csak az a feladatod, hogy használd a külsõd, amikor kell.

- És ha én nem akarok robbantott csirke lenni? Sõt, valami érthetetlen csoda folytán a fejlövés sem vonz.

- Akkor így jártál. Ne feleselj, Alex, hanem csináld, amit mondtam! Ha én azt mondom, neki adlak, akkor neked önként és dalolva kell a karjaiba repülnöd.

- Dögölj meg! – kontrázok rá, mit sem törõdve az idegességével.

A következõre viszont egyáltalán nem számítok, de talán õ sem. Keze lendül, ökle pedig egy határozott, jól irányzott mozdulattal az arcomba vágódik, de úgy, hogy hátratántorodok, csak a fotel állít meg. Döbbenten, hitetlenkedve szorítom az arcomra a kezem, elkerekedett szemekkel, vádlón bámulva a bátyámat, aki épp az imént ütött meg.

- Bassza meg... A francba, Alex, ne haragudj, nem akartam... – kezd el visszakozni, és közelebb is jön, de én elhátrálok, aztán sarkon fordulva egyenesen a szobámba rohanok.

***

Az elkövetkezendõ napokban ki sem dugom az orrom a szobámból. Csak a szolgálókat engedem be, mikor éppen ételt vagy italt hoznak be nekem, vagy valami fontos hírt újságolnak el. Rayrõl viszont nem vagyok hajlandó tudomást venni. Rohadjon meg...

Egyik nap az egyik szolgáló azzal a hírrel érkezik, hogy másnapra várható Auron újabb látogatása. A szolgálóknak valami csodaborogatás segítségével addigra sikerült lelohasztani az arcomról a jókora duzzanatot, de a zúzódás még mindig sötétkékes-lilás színben játszik, így legalább hat réteg alapozóra van szükségem ahhoz, hogy eltüntessem a foltot. Mindemellett még mindig rohadtul fáj az a terület az arcomon.

A látogatás napjára viszont már tökéletesen kidolgozott szökési tervem van, amit meg is fogok valósítani. Nem tûnök olyan fontosnak ennek az Auron fickónak a számára, hogy felkutassa utánam a fél világot. Maximum pár napig fogja szívni az fogát amiatt, hogy elszalasztott, de remélhetõleg ennyi. Az a pár nap meg legyen Ray gondja, engem ugyan nem hat meg.

***

Szótlanul bámulok az üzletkötés formaiságait. Ray sorra tolja Auron orra alá a papírokat, õ pedig átfutja, majd aláírja õket. Bár egyértelmûen sejtem, hogy nem is annyira átfutja, hanem inkább alaposan megnézi a szerzõdéseket, fõleg az apró betûs részeket...

Nem tudom, én is szerepelek-e bennük, de valójában nem is nagyon érdekel. Bánom is én, hogy mit hogyan és miért csinálnak...

Amikor az egyik lap tartalmán épp megbeszélnivalójuk akad, én kimentem magam azzal, hogy kimegyek a mosdóba. Auron furcsán néz rám, de nem érdekel, most egyedül a szökés lebeg a szemem elõtt.

Biztonságos távolba érve rákapcsolok lépteim sebességére. Most már sietve megyek végig a folyosókon, egyenesen a garázshoz tartok. Tudom, melyik autók kulcsa van Ray irodájában, így a maradékból nyugodtan választhatok, hogy melyikbe szeretnék bepattanni, hogy eltûnhessek innen. Amelyiknek a kulcsát nem az irodában tárolja, azé magában a kocsiban lesz.

A garázsba vezetõ ajtóhoz érve megkönnyebbülten sóhajtok fel. Mosolyogva nyúlok a kilincs felé, hogy megnyithassam áhítottutamat a szabadságba...

...erre egy vasmarok kapja el mindkét csuklómat, majd egy határozott mozdulattal a falhoz penderít.

- Mi a... – Felpillantok, és szembe találom magam Auron sötétlõ tekintetével.

- Igazán sajnálom, de a szerzõdés nekem kedvezõ felének egyik részét sem hagyhatom meglógni – közli egyszerûen.

Haragosan összeszorítom a számat, és ezúttal meg sem próbálom leplezni az érzelmeimet. Dühtõl lángoló szemekkel meredek rá. Rohadék!

- És mondd csak, mégis mi a jó francot akarsz kezdeni egy kölyökkel?! – idézem õt gúnyosan.

- Az hadd legyen az én problémám. Menj, öltözz át, és pakolj össze pár ruhát. 10 perced van, a hallban találkozunk, aztán megyünk.

Leesik az állam. Hogy mi van?! Tíz perc? Annyi idõ alatt a cuccaim negyedét se tudom összerakni. Fantasztikus. Meg egyébként is...

- És mi van, ha nem megyek?

- Mennyi az annyi? – kérdezem unottan az egyik székben üldögélve az egyik alkalmazottam, aki egy listát nyújt felém egy csiptetõs táblán. A táblázatba bele van foglalva minden, az utóbbi hét teljes termése. Szeretem Mexikót. Jó szervek, olcsón.

Szart nem árulok, nem éri meg bemocskolni a kezeimet és a hírnevemet.

- Tizenhárom pár vese, húsz máj és a legfontosabb: négy szív. A többi úgy gondolom Önnek jelenleg nem lényeges – mutogatja nekem a fontosabb pontokat, de a szemem megakad az aránytalanul kevés mellékes szervek listáján.

- Majd én eldöntöm, hogy mi nem lényeges, Andrew. Hol van a többi megrendelt szerv?

- Már a hajón, uram.

- Helyes. Van még valami?

- Igen, uram… - elõkap a zsebébõl egy jegyzettömböt, és gyorsan lapozni kezdi.

Pár éve nekem dolgozik, így ez már simán megy neki. Az elején állandóan remegett a keze, még írni sem tudott, nemhogy lapozni, majd felszólítottam, hogy levágom a remegõ ujjait, és beajánlom az iraki szervezetemnek. Azóta valamelyest jobban teljesít. A múltkor kétszer vállon lõtték, de Õ váltig állítja, hogy nem fog engem magamra hagyni.

Próbálnád meg. Én tudok célozni.

- Igen… Raymond Shaw drogbáróhoz hivatalos.

Pff, az a köcsög. Legszívesebben tárolóedényt csinálnék belõle az olyan szar dolgoknak, mint a bél, vagy esetleg egyéb zsiradékok. Halkaja.

- Ma?

- Igen, alkonyatkor – még Õ is elhúzza a száját.

- Rühellem az ilyen közhelyes idõpontokat – horkantok fel, mire ijedten emeli feljebb a jegyzettömbjét. Szemüveges kis egér, de hihetetlenül okos. Talán ezért nem nyírtam ki. De más úgyis meg fogja tenni.

- Tudom, uram.

- Ha túl sok mindent tudnál Andrew, már nem élnél – közlöm unottan, mire egy kicsit kifehéredik, de nem vészes. Az évek során próbálkozott már a fapofával, s ez eddig a legjobb. Próbálkozása. - Dobbanthatsz.

***

Nem fogok annak a kis görénynek beöltözni, ezért egy sima fekete izomtrikót kapok fel, megy egy farmert. Nem fogok senkit sem azzal megtisztelni, hogy öltönyt vagy esetlegesen inget vegyek fel. Pff.

Beülök az egyik kocsimba, és ráérõsen elindulok. Ha kések, akkor mi lesz? Basszus, nem késhetek. Rálépek a gázra, és a maffia környéken végigszáguldva elindulok a Shaw rezidencia a felé, útközben a fedélzeti számítógéppel olvastatom fel a róla készült aktákat, feljegyzéseket.

Hm. Egy surmó görény. Így már jelzõs szerkezetté lépett elõ, ami már nagy szó. Útálom az ilyen senkiháziakat, akik a semmibõl kapják fel magukat, és ha már fent vannak, az orrukat olyan magasan tarják, hogy az orrszõrükkel söprögetni lehetne a járdát.

Szánalmasak és undorítóak, fõleg a stílusuk…

Még nem voltam nála, de leszarom, hogy nem illik így véleményt nyilvánítani így elõre. Vannak nézeteim és elveim, ezekbõl sosem fogok engedni. NA meg az ösztöneimbõl. Azok rántanak ki mindig minden szarból, ha esetlegesen döntésképtelen vagyok. Ez öt éve nem fordult elõ.

Úgy döntök, hogy a garázs felõl közelítem meg az épületet, elõl lusta vagyok bemenni, és különben is, nem a pompára meg a seggnyalásra vagyok kíváncsi, hanem a látszat mögötti igazságra.

Ám ahogy belépek, valami kicsi és rettentõen puha nekem csapódik, a szó szoros értelmében, ugyanis olyan lendülettel robogott le a lépcsõrõl, hogy egy pillanatig hinni merészeltem a kopogó szellemekben.

No lám, ez egy kölyök.

Gyönyörû haja van, ez nem vitás, lágyan omlik vállaira, és enyhén hullámos. Olyan csuklóm köré fonható, és rángatható fajta, de én nem vagyok ilyen állat. Gondolom. De mikor fejét megemeli… Ejha, kedvem támadt füttyenteni, de azzal inkább zavarba hozom, mintsem félni kezd, ezért inkább nem teszem.

Bõre selymesnek tûnik, finom, édeskés illat árad róla, hát még a szája… harapni való, mint egy epres fagylalt, még jó, hogy útálom az édességeket... Tündöklõ, gyönyörû zöldeskék szempára most rémülettel vegyes meglepetéssel irányulnak rám, mintha enyhe könyörgést is látnék a szépséges íriszek között...

 Mögöttem feltûnik két gorilla kinézetû gerilla, olyan egyenruciban, hogy csak a börtönben szabnak rájuk két ilyen egyformát. A kis szépség felnéz rám, és még utolsó reménnyel szólal meg csengõ hangján:

- Te…

- Én Raymond Shaw meghívására jöttem.

Enyhe indulatkitörésnek lehetek szemtanúja, ugyanis szinte süt belõle az, hogy lebukott. Kis ágyas talán, aki lógni próbált? Állítólag ez a surmó görény nem buzi, csak tartogatja a…

Ó-ó. Bingó.

- Á! – ahogy ezt a fonémát meghallom, gondolom magamban utána a folytatási lehetõségeket szinte azonnal:

Elsõ: ÁRGHGHGH…

Második: BÉ!

Harmadik: csendes fuldoklás.

- Auron Knight. Megtiszteltetés fogadni téged. Légy üdvözölve az otthonomban! Látom, az öcsémmel már megismerkedtél – olyan vigyort produkál, hogy szinte körbeéri az egész fejét. Ami amúgy ijesztõ lenne bárki másnak… Csak nem nekem.

- Nem vagyunk tegezõ viszonyban. Igen, látom. Szép – felelek nyersen, mire a csávó nyel egyet, az öcsikéje pedig a felvett pókerarc alatt megilletõdötten pislog. Na igen. Az egy dolog, hogy nem adom meg az alapvetõ tiszteletet másoknak, de elvárom, hogy irányomba mindenki megtegye.

***

A kanapén elterpeszkedve figyelem a kicsiny családot, akik feszélyezve pillantanak hol rám, hol egymásra. A kölyök fapofája remek, és mégis érzem, hogy mennyire feszült. Idáig vibrál az idegesség. Nem úgy mint bátyja, akinek az arca olyan nyitott könyv, akárcsak a templomban a Biblia.

Elõkerül egy egészen kis csinos ügyvédnõ, aki igazából az ördög ügyvédje is lehetne, mivel ez az üzlet nem egészen legális, de aláírás szentesítés itt is van. Ray koma próbálkozik, de kevés sikerrel. Várom már, mikor dobja be az aduját.

- Szóval, a szerzõdés rád esõ részét miben adod meg? – töröm meg a vérmes csendet, és felkapja a fejét, majd jelentõségteljesen az öccsére néz. Az feláll, és odalibben elém, most látom csak teljes valójában a kis feketét.

A teste igen-igen megkapó és kívánatos, karcsú és kecses, fürgén mozog, és mégis minden csípõmozdulat csábító. Kerek kis segge van, abból az igazi harapdálni és markolászni való fajtából, lábai szexisek és hosszúak, fõleg hogy ebbe a fekete bõrnadrágba vannak beletöltve. Hm… És az a lapos has.

Odalibeg elébem, akárcsak valami tündöklõ látomás, majd gyönyörûen mellém ül, kezei a felkaromra siklanak, s úgy férkõzik közelebb hozzám. Érzem a hûvös pofid alól sugárzó forróságot, és a félelemmel vegyes vágyat. Utóbbi kettõ kesernyésen édes. Kilométerekrõl is felismerem.

Rápillantok, mire egy pillanatra megrezzen, de egyébként jól tartja magát. Imponál, hogy ennyire igyekszik, gondolom a gyakorlás teszi a mestert alapon dolgozott ezen egész eddig.

- Hallgatom – jelentem ki egyszerûen, mintha nem most suhant volna mellém egy igazi dögös kis ribanc. Az én szememet ezzel akarod kiszúrni, görény?

- Ne gondoljunk a mocskos anyagiakra. Hiszen… Alex több szempontból is megérné – dõl elõre, és hallgatom a betanult szöveget, melyet nyilván a tükör elõtt próbált el érkezésem elõtt pár órával.

- Egyrészt, csodálatosan szép, a teste gyönyörû – mutat rá, én pedig nem követem ujjának irányát. Pontosan tudom, hogy néz ki ez a csinibaba. Csak nem mutatom ki. Nem tartasz még elég veszélyesnek?

A fagyosság még csak most kezdõdik. Öltözz fel, ha nem bírod.

- Mellettem élni nem életbiztosítás.

- Ha meghal, akkor is hasznára lesz, nemde? Hiszen ez a munkája.

Csodás. Esetlegesen lelövik, én meg akkor kipakolhatom a belsõséget. Nagyon kedvezõ, csak a franc tudja, hogy ez a kis segglyuk mennyi mindent fogadott már be magába, és esetlegesen mivel tömték tele a véráramát.

- A saját öcséddel dobálózol.

- Meghat az aggodalma – szalad ki a száján, mire összeszûkítem szemeimet, és a hozzám bújó alak nem moccan. Vagy lesokkolták a hallottak, vagy egyelõre arra koncentrál, hogy melyikünk érné meg jobban.

- Saját magadért kellene aggódnod.

Hatalmas csönd támad szavaim nyomán, a nyomás görénypofán már elviselhetetlen. Nem tûröm meg az efféle hangnemet.

- Az én csatlósaimat nem lövik. Robbantják. Cafatokra – mondom jeges hangomon, mire a mellettem ülõ rám emeli a tekintetét. Bahh, most jön a tanárbácsis szöveg. - Hadd magyarázzam el. Gyerek jön, elsõ nap, bumm. És a szervek egy esetleges robbanás esetén nem maradnak egyben, a fizika törvényei szerint. Mi a biztosítékom arra, hogy a mája nem fog millió darabra szétesni?

Ismét csönd.

- A pénzem kérem. A kölyök csak ráadás – hirtelen állok fel, mire mind a ketten döbbenten merednek rám. – Még az is lehet, hogy nálam jobb helye lesz.

- H…HÉ! Én nem dönthetek? – hallom meg a felcsattanó hangot, és a fellobbanó haragot. Érdeklõdve fordulok meg, és látom, hogy a kis fekete szinte füstölögve áll a szõnyeg kellõs közepén, a bátyja meg a fejét fogja.

Nem válaszolok, csupán becsukom magam mögött az ajtót, és távozok. Majd õk szépen eldöntik, hátha megölik egymást… És ha egyben maradnak, akkor még szétszedethetem õket.

De a kölyökért igen kár lenne, fõleg a jelleme miatt is. Tetszik ez az egész, ahogy a dolog iránt viseltetik. Különleges falat, és ha nem fagy meg a közelemben, vagy nem lövik szitává az elsõ három nap, véglegesen megtartom.

- Ne gyere be – morgom az ajtónak kedvtelenül, de közben már nyúlok is az egyik súlyos párnáért.

Amikor az ajtó kinyílik, a párna már szépen szeli is át a levegõt. Megint tökéletesen célzok, pont eltalálná az arca kellõs közepét – csak egyszer érném már meg azt a pillanatot, amikor ez megtörténik, és õ seggre ül... De nem. Ray természetesen közvetlenül az arca elõtt elkapja és megállítja. Aztán már csak a gyors reflex és a megszokás gördít oldalra a hatalmas ágyon, így megmentve a visszaszáguldó párnától.

- Mivan, megint megjött?

- Barom.

- Akkor mi bajod van már megint? – toppan elém.

Bosszúsan nyitom ki a szemeimet, összegömbölyödök az oldalamon fekve.

- Semmi.

- Mégis mindig ilyen vagy. Komolyan, még jó, hogy nem pisztolyokkal körülvéve alszol... a golyókat nem tudnám elkapni.

- Ez csak neked jó... – mormogom az orrom alatt. Aztán ahogy felnézek, rögtön el is szégyellem magam. Ray tekintetében mintha... mintha újra a régi bátyámat látnám. A szeretett, igazi bátyámat. – Ne haragudj, kicsúszott. – Továbbra is szótlanul mered rám. – Komolyan... Bocsi, csak... faszomkirálylány hangulatom van, na.

Hosszú másodpercekig néz, és legnagyobb meglepetésemre most nem tûnik el a bátyó-tekintet. Aztán felsóhajt, és megszólal.

- Ma este jön egy fo...

- Ne.

- Alex – villan rám a tekintete dühösen. Ó, igen... Visszatért a drogbáró-bratyó... – Mondom ma este jön egy fontos vendég. A fontosabbnál is fontosabb.

- Ééés...?

- Ma estére a megszokottnál is szebbnek kell lenned, Alex. Ha sikerül vele megkötnöm a szerzõdést... Életem egyik legjobb üzlete lenne ez.

- De ha ennyire nagy kutya, akkor gondolom helyén van az esze is.

- Minden bizonnyal.

- És mibõl gondolod, hogy nála is be fog jönni ez az „érd-be-a-látvánnyal” cucc? – vonom föl a szemöldököm.

Kerüli a tekintetem. Mi a franc...?!

- Majd meglátjuk – mondja kapkodva, és az ajtó felé indul. – A cselédeknek idõben szólok, hogy jöjjenek föl és készítsenek elõ.

- Kösz – grimaszolok, és búcsúzásképp még hozzávágok egy párnát a becsukódó ajtóhoz.

***

A délután nagy részét olvasással, vagy a tévé bámulásával töltöm. Szívesen elmennék, kifejezetten kedvem lenne kimenni a városba, de hát... nincs kedvem a gorillák marcona képét bámulni egész álló nap, és Ray nem enged sehová minimum három nélkül. Meggyõzõdése, hogy elszöknék... és milyen igaza van. Van neki esze, csak nem arra használja, amire kellene...

Végül késõ délután kopognak a szobám ajtaján, és bevonul a túlsokfõs szolgálóosztag, hogy megkezdõdhessen a szokásos procedúra. Elõször megvárják, hogy megfürödjek, õk addig kipakolják a „felszerelésüket”. Fürdés, hajmosás, a végén már úgy illatozok, mint egy kibaszott virágoskert... És ez még csak a kezdet. Alig lépek ki a szobámból nyíló fürdõbõl, máris megrohamoznak. A hajamat beszárítják, kezdõdik a sminkelés... Komolyan mondom, mint valami saját bejáratú szépségszalon. Utálom. És hiába mondom, hogy hagyjanak inkább békén, majd elintézem magamnak én, egyre csak azt hajtogatják, hogy nem, nem a bátyám ragaszkodik hozzá.

És amikor elém teszik a ruhát, amit kiválasztott nekem...

- Én ezt nem veszem föl – jelentem ki.

- Sajnálom, de az uraság ragaszkodik hozzá. Õ maga választotta erre az alkalomra – feleli az egyik szolgáló.

Felhorkanok. Uraság?! Hol élünk, a középkorban? Ray mint uraság... Persze,már csak az hiányozna. Csúnya világ lenne.

- De...

- Kérem! Azt mondta, minket fog büntetni, ha nem veszi fel... – szólal meg az egyik fiatal, újonc lány.

Hát persze, pontosan tudja, mivel érje el a céljait. Lemondóan sóhajtok fel, elveszem az öltözékemet, és kihessegetem õket a szobából, hogy felöltözhessek. A bõrnadrág és a fekete felsõ is úgy tapad rám, mint egy második bõr, és az egész felszerelés meglehetõsen kihívó. Nem tudom leállítani az agyam, egyre csak azon kattog, hogy mégis mi a fészkes fenéért olyan fontos Raynek ez az este... Miért kellett ennyire elkészíteni engem? Miért olyan izgatott? Miért ragaszkodik minden aprósághoz? Miért, miért, miért...

A felismerés úgy ér, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Hát persze! A ma reggeli zavartsága és furcsasága, a nagy készülõdés, a különös figyelem a külsõmre és a jelenlétemre... Minden egybevág, ahogy eszembe jut egy régi ígérete.

A rohadt életbe! Csak nem képzeli, hogy hagyni fogom, hogy csak úgy... eladjon, holmi üzletért cserébe? Nem!

***

Rohanok, ahogy csak bírok, és szerencsémre válik a jártasságom a házban. Ismerem a legapróbb szegleteket is, pontosan tudom, mikor, melyik õr, hol vigyáz éppen. Kicselezek mindent és mindenkit...

A hátsó folyosó felé tartok, hiszen az vezet a garázsba. Ha kijutok, bepattanok a leggyorsabb kocsiba, és már itt sem vagyok.

Minden simán megy és egykettõre a folyosó közelében találom magam. A falhoz lapulva megvárom, míg elmegy mellettem két gorilla, aztán szinte vetõdöm a folyosóra, rohanok...

...és egyenesen belerohanok egy kõfalba. Azaz... egy kõfallal felérõ férfibe, ahogy sikerül megállapítanom, miután kipislogtam a kezdeti meglepetést a szemeimbõl. Megszeppenve veszem szemügyre az elõttem magasodó idegent – és nem tudom eldönteni, hogy elaléljak a gyönyörtõl, vagy sikoltozva elrohanjak. Egészen ijesztõnek nevezhetõ a látvány, ahogy mondhatni minden és mindenki fölé magasodik, és a magassága mellett hihetetlenül izmos is. A szemei gyönyörûek, de feketék és kifürkészhetetlenek, akár az éjszaka. Ráadásul a szeme alatt egy furcsa tetoválás is van az arcán... Mindemellett rohadtmód szívdöglesztõ a markáns, sármos arc és az azt keretezõ megzabolázatlan, fekete tincsek – szinte ordítanak, hogy az ember túrjon közéjük... Na és persze ne csorgasd a nyálad a fekete izompóló alatt feszülõ izmokra.

Hûha, lehet, hogy végleg bekattantam?

De ki lehet õ? Nem õr, õk egyenruhában vannak, és akkor amúgy is ismerném... Ráadásul Ray gorillái kísérik. Akkor... jaj ne.

- Te...

- Én Raymond Shaw meghívására jöttem – szólal meg gatyaszaggatóan szexi, mély hangon.

De... a francba. Õ a leendõ üzlettárs. Ennyit a szökésrõl... A francba, a francba, a francba!

- Á! – hallom meg a hátam mögül Ray összetéveszthetetlen hangját. – Auron Knight. Megtiszteltetés fogadni téged. Légy üdvözölve az otthonomban! Látom, az öcsémmel már megismerkedtél.

Szinte látom magam elõtt Ray vigyorát. És szinte hallom a fülemben, amint azt mondja, ha tovább akarok élni, jobb, ha visszatérek a mindenkori szerephez.

A már-már rettegõ pislogást hûvös magabiztosságra váltom, és nagyon igyekszem meg is tartani.