Sonoda

 Volt uram teljesen úgy néz ki, mintha fuldokolna, pedig senki se fogja a nyakát. De mégis... Olyan fura... Mintha kezeivel tényleg kezeket markolna. Viszont... Láthatatlan kezek? Nem létezhetnek... Vagy már álmodok?

Kíváncsian nézek Hayatéra, de õ elég valóságosnak tûnik, épp úgy, ahogy engem tartó inasa is.

- Õ már nem a szolgád! – sziszegi olyan tömény megvetéssel a hangjában szállásadóm... Mintha valami nagyon undorító valamihez intézné szavait. És körülötte... Vibrál a levegõ... Még sose láttam ennyire dühösnek, és valahogy örülök is annak, hogy nem rám haragszik ennyire.  Még akkor is, ha kiderül, ez tényleg csak álom.

- Kapkodj csak az életedért… Már azért halál jár, mert engedélyem nélkül beléptél a területemre. Az, hogy kezet emeltél minden ok nélkül mindkét inasomra, csak súlyosbítja a helyzeted. Most meg fogsz halni, és a hulládból Sátán háromfejû kutyája fog lakmározni – Miiii?!? Mit mondott?!? A Sátán háromfejû kutyája?! Mégis mik õk? Valami démonok? Az megmagyarázná, hogy miért is nem öregedett életem egyik megkeserítõje. Vagy agyam csak ezzel magyarázza furcsaságaikat?

Lehunyom szemeim, és hang nélkül imádkozom, hogy ha meg is akarja õt ölni, azt ne itt tegye elõttem, még akkor se, ha ez egy álom, mert én még itt is képes lennék elájulni a sokktól.

- Uram… kö-kö-könyörgöm, ne tegye… Csak a fiút a-a-akarom vissza… - krákogja halálra ítélt volt-gazdám, bár már úgy hallom, alig van ereje.

Annyira nem értem... miért akar még mindig engem? Én nem akarok hozzá visszakerülni, és kész. Nem az életéért kéne inkább aggódnia? Én azt tettem az elõbb, amikor õ fojtogatott.

Ezzel a követelõzéssel csak még jobban fel fogja dühíteni a már amúgy is ideges Hayatét. Vagyis... Csak megsürgeti a halálát. 

- Még van merszed követelõzni – tudtam... Idióta... Összeszorítom szemeim, és ha megtehetném, még füleim is összeszorítanám, hogy nemhogy látnom, hallanom se kelljen az elõttem zajló kivégzést.

NEM AKAROOOM! De sajnos nincs se erõm, se bátorságom szólni neki, hogy hagyja abba, vagy máshol folytassa inkább.

- Uram, ne tegye! – hallom meg bébiszitterem hangját. Igen, szerintem se kéne. Legalábbis addig nem, amíg itt vagyok. Ha nem elõttem csinálja, akkor felõlem akár ki is nyírhatja. Sõt... Örömmel venném, még akkor is, ha ezek miatt az érzéseim miatt inkább hasonlítok egy emberre, mint fölöttük álló lényre.

- Milyen fényt vetne önre ez? Vele példát tudna mutatni a többi újgazdag kis korcsnak, hogy mi a rend az ön által vezettet démontársadalomban. Inkább vigye a tanács színe elé, tárja eléjük a vétkességét, és elõttük mérje rá a büntetést… Vagy akár elõttük ki is hívhatja párbajra… és onnan nincs menekvés… - na nee. Õk tényleg démonok... És Hayate... A vezetõjük?!? Itt vesztettem el a fonalat. Ráadásul...

Ha volt-uram lerendezte, szerintem én leszek utána a következõ, akit kifaggat... Félek, félek, fééélek, és lábaim is egyre kevésbé tartanak meg.

Úgy érzem, össze fogok esni a sokktól, de csak megugrok, amikor egy puffanást hallok. Volt kínzóm összeesett. Ezek szerint... Arra, akire rábízott, hallgat valamennyire a „démon úrfi”. A tanácsadója lehet?

- Rendben… - szól vissza elég kimérten Hayate, miközben mellénk lép, és átvesz a „komornyiktól”.

– Ezt a szemetet meg vidd egyenesen a Tanácsterem cellájába, az energiarablóknak is kell ma egy kis vacsora. És értesítsd Gorou-t, ma munka van a számára – érthetetlen utasítások, de már nem is érdekel. Hayate erõs karjai között vagyok, és ennél több nem kell. Az a pokolfajzat itt nem érhet hozzám, mert meghalna.

Az engem tartó erõs és izmos kezekhez dörgölõzök, miközben biztonságot keresve bújok hozzá még közelebb. Nem szól hozzám semmit, de itt van velem, és ez bõven elég.

Felkap, és bevisz az ágyra.

Itt sajnos letesz, bár még nagyon szívesen maradnék karjai közt. Kíváncsian, de ugyanakkor mégis rettegve fordulok felé, de nem látom rajta, hogy rám is mérges lenne. Ezért egybõl felteszem neki az engem foglalkoztató kérdések közül a legfontosabbat:

- Elment? – hangom olyan távolinak tûnik... Mintha egy dobozból beszélnék...

- Igen, el, már nincs mitõl félned – közli, majd elindul kifelé, tovább folytatva hozzám intézett szavait:

- De jobb lesz, ha összeszeded magadat, egy óra múlva indulunk – Mi?! Hova?! Én aludni akarok! És ami fontosabb...

- Miért nevezett Uramnak a régi gazdám? – visszafordul, és baljóslatúan néz rám. Most mi a baj? Rosszat szóltam? Nem érdekel!

- Azzal ne törõdj, nem fontos… - De... Nekem igenis fontos. Felállok, és dacosan nézem továbbra is, miközben már zúdítanám is rá, hogy nekem igenis az. Viszont... Figyelmeztetõn felemelt keze belém folytja a szavakat... Még mindig dühös, de nem akarom, hogy rám is az legyen, ezért inkább nem folytatom.

– Csipkedd magad, mert neked is jelenésed van – és ha nem akarok menni?! Válaszokat akarok, méghozzá most! Miért tér ki mindig a kérdéseim elõl?!

Ááággrr. Itt hagyott...

Dühösen rúgok az ágy lábába az összes maradék erõmmel, amit meg is bánok, mert ettõl már a lábam is fáj, nem csak a nyakam és a fejem.

A fene essen ebbe is. Nem tudom, hogy hova megyünk, de azt igen, hogy akármennyire is fáradt leszek, amint visszatérünk, ki fogom faggatni. Ebbõl nem fogom hagyni, hogy kibújjon.

Most azonban... A fürdõbe megyek mosakodni. Tényleg nem álmodtam az elõzõ jelenetet, és egyre jobban félek. Mi lesz, ha közben elszökik az a démon, és újra el akar kapni?

Brr... Ebbe még belegondolni is rossz. Elterelem hát gondolataim azzal, hogy felveszem a bébiszitter által idekészített ruhákat. Még jó, hogy sötét színûek.

Ezután... Visszatámolygok a szobába, és ledõlök az ágyra. Aludnom kell.

Felületes és nyugtalan álmomból Hayate kopogása és hangja ébreszt. Riadtan pattanok ki az ágyból, és futok ki hozzá. Persze... Miután lehámoztam magamról a rám tekeredett takarót.

- Itt vagyok… De hová megyünk? – kezdem el faggatni, amikor kilépek hozzá. Már sokkal nyugodtabbnak tûnik, ezért merem csak letámadni.

- Majd meglátod, te ezzel ne törõdj, és ha bárki bármit is kérdez, csak nekem felelsz, megértetted? – válaszol nagyon komolyan, közben végig a szemembe nézve.

- Igen… - bólintok rá egybõl. Remegésem pedig újból visszatér. Tévedtem. Mégse olyan nyugodt, mint amilyennek látszik.

- Gyere! – hívására megfogom kezét, és hagyom, hogy magával húzzon. Még mindig álmos vagyok, és mivel nem tudom, hogy hova akar vinni, nyûgös is. Viszont... Azt tudom, hogy inkább tûröm, hogy megfojtsanak, minthogy visszaadjon annak a kegyetlen szörnynek.

Megyünk az utcán, ugyanúgy húz, senkivel és semmivel nem törõdve. Nem értem már azt se, minek ez a feltûnõsködés. Nem zavarja, hogy az emberek látnak minket?! Sõt... Az, hogy leállnak minket megbámulni?

Mert engem nagyon...

Végre beérünk egy sikátorba, s ezt kihasználva el is tûnök az emberek szeme elõl, de amikor büszkén fordulnék felé, magához ölel.

Most mi történt?! Ugye nem akar bántani?!? Félve nézek fel rá, de csak a szokásos sunyi vigyorát látom.

- Nyugi van! Nem eszlek meg… még… - kapom meg a már annyira megkedvelt beszédstílusában válaszát, amitõl némiképp megnyugszom, egészen addig, amíg nem folytatja ezzel:

 – Kapaszkodj!

De... Cselekedni sincs idõm, még jó, hogy tart. Egy pillanatra eltûnik a kép... És mintha most megváltozott volna a sikátor. Mi történt? Itt álltunk az elõbb is?!

– Itt is vagyunk – adja meg fel nem tett kérdésemre a választ, és megpróbálkozik azzal, hogy sziámi iker módjára nadrágjába olvadt testemet leválassza magáról.  Hát igen. Nem szeretem a meglepetéseket. Most már kapaszkodom.

- Na gyere, nem érünk rá napestig, még rengeteg dolgom van – ránt végül le magáról, és kezd el menetelni egy elhagyatottnak tûnõ épület felé. Alakja pedig... Már megint olyan idõsnek tûnik, mint amilyennek a szállodában láttam. Nem szeret vajon csengõsfiúként mutatkozni? Vagy nem akar?

Óvatosan kapom el köpenyét, mivel már nem fogja a kezem. Így nem veszíthetem szem elõl. És mivel nem szól érte... Talán nem csináltam hülyeséget.

Ráadásul... Ruhája alá, ha nagy lesz a tömeg, és nem tûnhetek el, simán bebújhatok.

Ide jöttünk?! Megállnék, hogy megcsodáljam az épületet, de Hayate olyan hajthatatlanul menetel, hogy magával ránt lendülete, amikor lassítok. Még annak örülök, hogy nem estem neki „gazdámnak”.

Lépcsõn fel, ajtón be egy terembe, ahol… ááááá, sokan vannak! És mi ez a különös aura körülöttük? Ilyet csak akkor éreztem megmentõmnél, amikor az erejét használta.

- Uram, nekem sürgõs dolgom lenne… mennem kellene… - hallok meg egy remegõ hangot a tömeg egyik álló tagjától. De ez az „uram”... Mindegyik démonszerûség így szólítja Hayatét? Mégis mi õ? A keresztapa?

- Kuss! Pofa be! Ülj vissza a valagadra, és figyelj, ha nem te leszel a következõ – válaszol neki halkan, mégis annyi fenyegetést sûrítve hangjába, amitõl az egybõl félve ül vissza, néhány másik állóval együtt.

 - Van még valaki, aki távozni szeretne? – kérdi ezután már nevetve, de úgy nézem, vele nem csak én nem akarok újat húzni. Ezek szerint... Õ még náluk is erõsebb?! Nem tudom elhinni, hogy csak azzal, hogy követtem, ilyenbe csöppentem. Tényleg le kelle... – hupsz. Tudom, hogy mit kéne tennem, de ezt még itt se jelenthetem ki gondolatban, mert hátha meghallja. A fenébe!

Most, hogy senki nem mer neki visszaszólni, még mindig nevetve vonul, egy, a többinél sokkal díszesebb és elõrébb lévõ székhez, majd leül.

Én pedig… Be akarok vonulni a szék mögötti kis rejtekhelyre, hogy ott, csendben lapulva megvárjam, amíg végez, de elkap, és a széke melletti zsámolykára kényszerít. Duzzogva nézek rá, nem értem már megint, miért kellett ezt. Egyáltalán miért hozott el ide?

– Hozzátok be a bûnöst! – szól a tömeghez, nem is figyelve rám. Amire... Bevonszolják volt gazdám. Áááá... Nem akarooom! Miért kellene szemtanúnak lennem kínzásakor vagy kivégzésekor?!

- Uram, könyörgöm ne… - kezd el rimánkodni volt uram, és most mélységesen egyetértek vele. Igen! Könyörgök, ne elõttem! Hadd menjek vissza a szállodába, vagy akár csak az épület elé! Kérlek, hallgass már meg! Szuggerálom gondolatban Hayatét, de nem adja jelét annak, hogy érdekelné, vagy hallotta volna azt, amire gondoltam. Ugyanis folytatja a tárgyalást tovább. Már ha ez az...

- A vádak a következõk: Rikazuma, jogtalanul be mertél lépni a területemre, és kezet mertél emelni a szolgálóimra. Mit tudsz felhozni magad védelmére?– A szolgálóira?!? Már megint ez? Mióta vagyok a szolgája? Eddig szerintem csak a gondja volt velem. És hihi... Rikazuma... Halkan fel kell kuncognom. Ilyen balfasz egy nevet... Nem csoda, hogy a tulajdonosa ennyire gyökér.

- Én csak a fiút akartam visszakapni – válaszol volt gazdám megtörten. És most, ahogy elnézem... Hááát, elég ramaty állapotban van. Ruhája koszos, egész testében remeg... És mintha földöntúli szépsége eltûnt volna. Nem tudom, hogy kínozták meg eddig, de ahogy Hayate vigyorát elnézem, az a kezdet volt.

- Õ már nem a tiéd, az én védelmemet élvezi. És az én szolgám. Tõled megszökött, és elfogadta az ajánlatomat. Igaz, Sonoda? – a nevem hallatán összerezdülök, de így is felfogom szavai értelmét, amik még több kérdést vetnek fel bennem. Milyen ajánlatát fogadtam én el?!?!

- Igen… - motyogom, tekintetem lesütve, mert már nem bírom elviselni, hogy néz. Már ezzel is összezavar.

- Mindenki hallotta, tehát az egyik segédemet merted terrorizálni, kínozni, szenvedni hagyni? – ezt a halk választ? Szerintem még Hayate se nagyon, nemhogy mindenki, de ráhagyom...

- Mi is legyen a büntetésed… - de jó... Nem fogja itt elõttem megölni, csak büntetést kap. - Hmm… Megvan… Gorou gyere be, és kicsit tanítsd engedelmességre a fiatalurat - igen, tanítsa csak. Azt még talán bírom nézni, ahogy megostorozzák, vagy megpofozzák.

- Uram, csak ezt ne… könyörgök – esdekel még mindig.

Én pedig épp azon gondolkodok, hogy Rikazuma vajon miért fél ennyire pár ütéstõl, amit még talán én is kibírnék, de ekkor meglátom azt a 3 ajtós szekrényt, aki besétál a terembe. Ráadásul kezében egy egyáltalán nem hagyományos, sokkal inkább már a látványával mindenkit lesokkoló korbácsot tart.

Aminek láttán elfog a remegés. Nem gondolják komolyan, hogy ezzel kéne megverni?! Ennél még a halál is kegyesebb büntetés lenne számára!

Õ is próbál menekülni, és annak ellenére, amit velem tett, összeszorul a szívem, amikor az a nagydarab állat a hátára vág, és ettõl még a vére is kiserken. És az... Fekete... Ezek szerint... Õ tényleg démon... És akkor Hayate és a teremben lévõ többi alak is az lehet...

- Légy férfi, és bírd a fájdalmat. Nem fog fájni… annyira… - morran rá Rikazumára önmagát gazdámnak kijelölõ új gazdám, majd felém fordulva folytatja mondandóját sokkal halkabban:

– Nyugi, kölyök, nem lesz semmi bajod. Csak kicsit megneveljük a volt gazdádat, hogy többet ne vetemedjen ilyesmire… - ha ezzel remegésem próbálja csillapítani, akkor azt már most megmondom, hogy veszett ügy lesz.

Sokkal könnyebben tudnék lenyugodni, ha valakit nem pont elõttem kínoznának. Érzem, hogy hiába kapaszkodok Hayate nadrágjába, nem fogom sokáig ájulás nélkül kibírni. Ez szörnyû. Tényleg remélem, hogy hamar abbahagyják kínzását.

Nem is nézem már a szenvedõt, épp elég kínzója szájából a sikíts cafatot, és közben tenyerének gyors ütemû csapkodását hallani. És... A teremben akármerre nézek, mindenhol megszeppent és ijedt arcokkal találkozok. Egyedül csak Hayate élvezi a mûsort. Na jó. Rajta kívül is van egy pár beteg vigyorú ember, de szerintem, ha felállnék és elfutnék, a többség követne.

– Nini, mit találtam? Csak nem egy zöldségeskertet két hagymával és egy répával, na meg egy kis petrezselyemlevéllel? Hm… Nagyon szeretem a kiskerteket… - hallom meg egy anyagtépés hangja után, és arrafelé nézve életemben másodszorra szembetalálom magam annak a szemét démonúrnak a pucér alfelével.

Pedig ez a látvány az, amit soha nem akartam újra látni. Már szinte egybeolvadtam Hayate lábaival, olyan erõsen szorítom õket, és küzdök könnyeimmel is. Hiába sír õ is, nem akarom neki azt az örömet megadni, hogy újra sírni lásson. Nem, és nem, és nem.

Egyre több a zaj és a sugdolózás, és már lassan azt se fogom fel, hogy a kínzómester mit mond Rikazumának. Viszont... Az a földöntúli sikoly, amit a megalázott akkor ad ki, amikor az a hatalmas állat beléhatol... Eljut a tudatomig, és ettõl valami kikapcsolódik a fejemben a látásommal együtt, és a sötétség magával ragad... Még kezeim is leszakadnak eddigi támaszukról, vagyis Hayatéról.

- Hol lehetek? – mozdulok meg motyorogva. Nem tudom, mennyi idõ telhetett el azóta, amióta elájultam. Vagy elaludtam?

Hmm. Az ágyamban vagyok. Felülök, és megnézem magamnak a tegnap már alaposan áttanulmányozott szobát. Az elfogyasztott chips zacskója is itt van mellettem, az ágy lábánál, és a TV képernyõje is ott világít velem szemben. Én pedig pizsamában vagyok.

Vajon... Tényleg csak elaludtam? És... Azt az egész szörnyûséget álmodtam volna? Annyira jó lenne, ha kiderülne, hogy igazándiból egy rossz álom volt minden. Arról, hogy megjelent a gazdám, és arról, hogy Hayate megkínoztatta.

- Akkor hadd keserítselek el! – hallom meg hirtelen Hayate hangját, amitõl összerezzenve nézek az ajtó irányába. Ott áll, karba font kezekkel, és ha lehet, akkor vigyora még annál is szélesebb, mint amilyen ott, abban a teremben volt.

Lassan közeledik ágyam felé, majd amikor méltóságteljesen leül mellém, folytatja elkezdett beszédét, végig a szemembe nézve. Már alakja is újra az általam megismert, és lassan már teljesen megszokott.

- Na szóval... Azt az „egész szörnyûséget”, mint ahogy te fogalmaztad, nem álmodtad, minden megtörtént. Tényleg megkínoztattuk volt gazdád, de ha mindazok után, amit tett veled, azt mondod, nem érdemelte meg, visszadoblak neki! – szigorú tekintettel méreget, ezért inkább elnézek másfelé, miközben elmotyogom neki, hogy szerintem is megérdemelte. Remegésem azzal próbálom palástolni, hogy a takarót addig felhúzom, amíg teste engedi.

Tehát tényleg megtörtént... De hogy kerültem ide vissza az ágyamba? Az utolsó esemény, ha jól emlékszem, akkor az volt, hogy... Remegésem visszatér...

- Igen, akkor ájultál el, amikor Gorou elkezdte Rikazumát baszni. És ezért muszáj volt nekem visszavonszolnom a tested idáig. Ráadásul, csak hogy tudd... – fordítja maga felé arcomat. – Emiatt még mindig neheztelek rád! Azzal, hogy elvesztetted az eszméleted, lemaradtál a legjobb részérõl a kínzásnak... – szerintem nem akarom tudni, hogy mire gondol az „ennél jobb rész”-nél... Már most, hogy felidézem a történteket, erõs hányinger vesz rajtam erõt, és érzem, hogy megint szédülök.

- Sajnálom, de egyáltalán nem bírom a kínzást! – próbálom neki olyan nyomatékosan és mérgesen mondani, amennyire csak bírom. De erre csak megint elneveti magát, és megsimogatva fejem húz magához közelebb. Most mi van? Nem voltam elég ijesztõ?!

Ráadásul... Még ha nem is, engem akkor se taperáljon. Tudom, hogy a gazdámnak nevezi magát, de az nem azt jelenti, hogy bármit megtehet velem. Nem tûrtem eddig se, és ezután se fogom.

Dacosan menekülnék arrébb kezei közül, de mielõtt még kiszabadulnék kezei szorításából, egy keveset szabadon enged erejébõl, miközben baljóslatúbban nevet.

Ereje sajnos teljesen lebénít. Így még azt is tûrnöm kell, hogy az ölébe húzzon.

- Pedig meztelenkedtek is! – súgja fülembe. - És azt, ahogy elnéztem egészen eddig, nagyon bírod! – duzzogva húzom magamra a takarót, hogy ne lássa vörös fejemet. Igen, bírom a meztelenkedést, de tényleg nem kínzással párosítva.

És... Ez a jó kedve... Még jobban dühít, mint a tény, hogy fogságban tart. Vajon volt-gazdám kínzásától lett ilyen vidám?! 

- Igen, attól! – búgja még mindig sejtelmesen, majd maga felé fordít, hogy lássam komoly tekintetét, és hangját is sokkal határozottabbá teszi. – De ami fontosabb... Tudni akarom, hogy hogyan kerültél ahhoz az állathoz. Úgyhogy kezdheted a mesélést – na ezzzt aztán semmiképp nem akarom elmondani most, fõleg nem neki.

Mert ahhoz, hogy ilyenekrõl beszélgessek, még nincs elég erõm. Túlságosan is fájdalmas lenne emlékeimrõl beszámolnom Hayaténak, sõt bárkinek is. A visszaemlékezés is éppen eléggé fájdalmas. Maaajd talán olyan ötven-száz év múlva be tudom õt avatni. Ha nem késõbb.

Addig viszont... Lehajtott fejjel, halkan, és kíváncsisággal teli hanggal próbálom meg errõl a témáról átterelni egy másikra figyelmét, és nagyon reménykedek abban, hogy ez sikerül. Hiszen, ha õ tényleg egy uralkodó, akkor csak szívesebben beszél magáról, minthogy engem hallgasson.

- Elõbb, mielõtt bármit is mondanék neked a múltamról, kérlek, áruld már el nekem, miért szólított téged a többi démon uramnak! Mert ugye õk is azok voltak, mint ahogy te is, és Rikazuma is, igaz? Igazam van? És hogyan lettél az uruk?! ... – idáig jutok a kérdésekben, mert ereje fojtogatóan tekeredik a nyakam köré. És az a mérges aura, ami körülveszi testét...

- Elég legyen, ezzel nem tudod elterelni a figyelmem, még akkor se, ha olyan szépen pislogsz! – szólal is meg ereje kimutatása mellett még szigorúbban, és hangja... Beleremegek egész testemben...  Sokkal félelmetesebb így egész lénye, mintha kiabálna. – Most vagy szépen elkezded mondani, hogy hogyan kerültél hozzá, mennyi ideig voltál a rabja neki és az apjának is, valamint hogy miért csak 50 éve tudtál elszökni, vagy kinyírlak! Választhatsz, de gyorsan, mert ideges vagyok!

Könnyeim visszatartásával küszködök. Ezt nem hiszem el, hogy nem hagy ezzel a témával békén. Ennyire nem érdekelheti. De ha mégis, akkor se mesélnék róla szívesen... Tényleg annyira friss a heg, hogy egyszerûen nem hiszem, hogy menne... Bár... Meg kéne próbálnom, mert Hayate ereje még mindig fojtogatva tekereg a nyakam körül, valamint megunhatta szótlanságom, mert folytatja:

- Szerintem nem kértem nem teljesíthetõt, úgyhogy próbálj meg válaszolni! Ha megteszed, akkor majd talán én is hajlandó leszek nyilatkozni. Bízok benne, hogy okosan döntesz, és nem lesz arra szükség, hogy megfojtogassalak. Igazam van?

Beletörõdõen bólintok egyet, miközben egy könnycseppem hullik kezére. Nem is foglalkozik azzal, hogy sírni kezdtem, csak letörli kezét egy gyors mozdulattal, miközben várakozóan néz rám. Tudom, ha nem kezdem el hamar a történetet, beváltja fojtogatós ígéretét.

Ezért, még mielõtt ennél is idegesebb lesz, nagyot sóhajtva kezdem el beavatni abba, hogy hol éltünk családommal, és hogy mikor, és miért kerültem el szülõföldemrõl. Hangom el-elcsuklik miközben azt ecsetelem neki, hogy az emberek hogyan ölték meg szüleim, hurcoltak el lakóhelyemrõl, és adtak el Rikazuma apjának. Azt is elmesélem nagy nehezen, hogy hogyan tartott, és miként bánt velem az a démon. Elgondolkodva mered maga elé, néha-néha bólintva elõadásom közben.

Nem tudom, mire gondolhat, de legalább dühe most nem ellenem irányul, hanem azok ellen a rég halott emberek ellen. Érzem, hogy erejének láthatatlan kezei is elengedik végre a nyakamat. Ettõl némiképp én is nyugodtabban folytatom azzal, hogy apja számomra nem ismert okból bekövetkezett halála után kerültem Rikazumához 50 éve, akitõl már szerencsére meg tudtam szökni. Így azóta jártam és élõsködtem embereken, és éltem az életem szabadon, amíg nem találkoztam vele.

- Ennyi – szólalok meg, mert még mindig kíváncsian figyel. Most, hogy történetem egy részébe beavattam, talán leszáll rólam.

- Igen?! Nem hiszem, hogy ennyi lenne. Az még mindig nagyon érdekelne, hogy miért csak annyi idõ után tudtál elszökni attól a családtól. Hogyhogy Rikazumától meg tudtál lépni, amikor az apjától nem? – na nee. Morcosan nézek rá. Ez egyszerû. Rikazuma hülyébb volt, mint õse, és kész. Erre magától is rájöhetett volna már, nem kell felelnem neki.

- Én meg bízok benne, hogy válaszolsz. Persze... Ha meg akarsz halni, akkor nem fontos... – már megint ez a vigyor... Még egy dühödt pillantás felé, majd egy gyors, kurta válasz, mert érzem erejét visszakígyózni felém.

- Jó, jó. Annyi volt, hogy Rikazuma nem tudta, hogy láthatatlanná tudok válni, így könnyûszerrel kisétáltam tõle – ezzel már elégedjen meg, könyörgöm!

- És hogyan nyitottad ki a ketreced, amit addig nem tudtál? Ezt még mindig nem értem – tényleg végig figyelte, amit mondtam a fenébe is?! Most erre mit mondjak?!

- Az igazat, és lehetõleg gyorsan! – fordítja maga felé a fejemet, amitõl újra elerednek könnyeim. Ezt nem hiszem el. Utálom, hogy erõsebb nálam, és még ha nem is nézi gondolataim, tudja, ha nem válaszolok rendesen.

Annyira ijesztõen vicsorog. Ráadásul közli, hogy ezzel a viselkedéssel nem hatom meg, csak azt érem el, hogy hamarabb öl meg. Szavait nyomatékosítva, már csak azért is újra nyakam köré tekeri erejét.

Ezért, amikor elengedi fejem, már csak azért is elfordulok fürkészõ pillantásai elõl, és - miközben gondolatban elátkozom az összes felmenõjét - mondom el duzzogva azt, hogy Rikazuma láncon akart tartani maga mellett, és hogy miért.

Majd, ha már idáig eljutottam, már azt is teljesen elmondom, hogy miként szöktem meg. És háát… meg kell állapítanom, hogy nem lett boldogabb. Sõt...

- Az a szemét! - áll fel, és kezd el járkálni. – Ha most elõbb kifaggattalak volna, tuti nem ússza meg ennyi büntetéssel. Az az undorító dög... Nem csodálom, hogy nem merted ezt elmondani, de már mindegy. Az én szolgám vagy, és kész. Innentõl kezdve nekem tartozol engedelmességgel, ha tetszik neked, ha nem. Mindjárt ki is töltünk errõl néhány papírt. De nyugodj meg... – teszi hozzá egyre fehéredõ arcszínem, és még mindig folyó könnyeim láttán - Én tényleg nem vagyok olyan, akinek egy ilyen kis gyenge lényt, mint amilyen te is vagy, láncokkal vagy ketrecekkel kelljen elzárnia, hogy engedelmeskedjen neki. A nélkül is meg fogod tenni, amit mondok neked. Igazam van?! Ráadásul 1000 szer jobb gazdád leszek – hogy ez a hír miért nem nyugtat meg...? Talán az arcán lévõ szokásos gúnyos mosolya miatt?

Tudom, hogy itt fog tudni tartani, és tudom, hogy rám tudja kényszeríteni akaratát, és még csak lehetõségem se lesz tiltakozni. De a helyzethez képest elég nyugodt vagyok. Nem bánom. Még mindig félek tõle, de sokkal nyíltabb és õszintébb, mint eddig bárki, akivel találkoztam. Hiszen... Mindig nyíltan kimondja, amire gondol. Elõször érzem úgy szüleim halála óta, hogy benne komolyan megbízhatnék.

- Igen, igazad van. De... – kezdek el neki magyarázkodni malmozó ujjaimat nézve, mivel nem értem, hogy alkalmazhatna pont engem szolgájának, amikor õ maga mondta ki, hogy alig van erõm, amikor elém lépve ránt fel az ágyról.

- Mit de?! Ugye nem akarsz ellenkezni velem?! Még a végén kedvem lesz volt gazdádnak visszavinni! Szerintem szívesen venné, ha miután elmúltak fájdalmai, folytathatná rajtad, amit elkezdett... – kezdi szigorúan, majd elenged, így a földre zuhanok. Annyira hamar föl tudom dühíteni sajnos... Pedig most semmi olyat nem akartam neki mondani. – Na, hadd halljam?! Mit de?

- Csak azt akartam kérdezni, hogy szerinted, ha olyan nagyon gyenge lény vagyok, akkor hogy tudnád a hasznomat venni, mint szolgának? – hadarom el neki feltápászkodva a földrõl kételyeim, majd arrébb is ugrok, hátha meg akar ütni. Pedig igazam van. Mihez kezd velem? Azon kívül, hogy el tudok tûnni a kíváncsi tekintetek elõl semmihez se értek.

Várom, hogy hogyan reagál, ezért kíváncsian fordulok arra, ahol az elõbb állt, de nem látom. Jobbra és balra is nézek, miközben hátrafelé lépegetek. Nem tudom itt van-e, de remélem, nem dühítettem fel, és nem megint láthatatlanul akar megütni.

- Hagyd rám annak az eldöntését, hogy kinek tudom a hasznát venni szolgaként, és kinek nem! – lép be az ajtón morcosan, amire bocsánatkérõen hajolok meg elõtte, és motyogok el egy beleegyezést.

- Itt vannak a papírok! - ül le az asztalhoz kezében egy adag lappal. - Gyere ide, és töltsd ki õket, amíg én nem megyek oda! – int még mindig szigorúan felém, de mintha már enyhe kis mosolyt látnék ajkain...

Ezért... Szép óvatosan óvakodok hozzá, és ülök le az asztal másik oldalára, amíg õ a papírokkal bajlódik. Még véletlenül se mellé. És õ erre nem is szólt semmit. Szuper. Épp kezdeném is élvezni a helyzetet, amikor lábaim megmozdulnak, és mennem kell. Ezt nem hiszem el...

Felém se nézve, de nagyon széles vigyorral tartja ki egyik kezét, hogy az ölébe tudjak mászni, majd körbevesz az erejével, és a kezével is. Addig nem is kezdi el mutatni a papírokat.