Karakter: Natíniel
Megjegyzés: ~szülinaposnak~ Halvacsinak
Natíniel:
Forr a vérem, holott köztudott, hogy egy magamfajta hal vére hidegebb a hűs kútvíznél is. Még akkor is, amikor épp felforrni készül a méregtől az agyvizem. Ám kivételesen nem ettől kergülök meg már több napja. Mennem kell, tennem kell, mert ez a tétlenség úgy érzem, hogy a semmibe taszít, és névtelenné válok. Pedig a szárazföldi patkányok már a nevem olyan jól ismerik, hogy félve sutyorogják csak el csupán a sarkakban. Nevetséges horda.
Imádom, hogyha neki kell indulni a bevetésre, nem kell beszélni, egyeztetni, megvárni, hogy mikor kinek milyen idő lesz jó. Egyszerűen csak a végtelenül mély kürtbe fújok, amit most használok – az előzőt a marha tengeri kígyó összeharapta. Bár inkább azt, mint az én fejem... -, és a tenger vaksötéteiből előbújnak az emberek rémálmai. És már nincs megállás. Harcra fel, fiúk!
Odafent fényes nappal van, kell egy pillanat, míg megszokom a szárazföldi testet, és a lábaimmal a homokot kaparom szórakozottan, míg a nyálkás és pikkelyes undormányaim kicammognak a szárazföldre. Agyarak, csápok, és halszag. Még sehol semmi, és már verik a harangokat félre. Elég egy kis intéssel elküldeni a betanított házikedvenceimet, és én saját szórakozásomra megyek körbenézni a piacon.
Káosz és anarchia, sikítás, rohanás, csapkodás, taposás... Ó, élvezet ez a műsor, de komolyan. Fél füllel hallom, hogy elkeseredett harcot vívnak a talpnyalóim ellen a kétlábú, földhözragadt emberek. Akik napról napra többet képzelnek létezésük értelmébe, és azt hiszik, hogy az évek múltával egyre több jogot formálhatnak a vizekre. Nem mintha érdekelne, hogy hány magam... illetve majdnem magamfajtát fogtak ki az elmúlt években, sőt, hogy őszinte legyek, ha mondanák sem jegyezném meg, mert nem csigázna fel. De hogy a tengerek valaha élt legnagyobb és legveszedelmesebb szörnyeit sorra kifogták, hogy megöljék őket és mutogassák őket. Gyomorforgató.
Ideje egy kis kompenzációnak.
Hogy ebből mi a hasznom? Vérszomjam csillapítom talán. Vagy csak unalmam űzöm el. Nem tudom. Csak azt, hogy finom ez a kezembe akadt gyümölcs. De lám, sós levegő kavarodik fel, és a remek előadásról – amit máskülönben páholyból nézek végig – lepillantok az utcákra. Egy aprócska alak iszkol a víz felé. Kilóméterekre kiszúrom a saját világom alakjait. Habár haja ében és bőre mégis hófehér... A déli nép. Mit keres ez a kis csitri az undorító lények között? Nem rabol, nem segít, csak menekül. Valami flancos diplomata? Szinte anélkül mozdulok, hogy átgondolnám.
- Ide a pénzzel angyalkám. - tőröm a nyakának puha bőrét karcolja, látom a szemében a gondolatok rohangálását. - Hová rejtette? Mond meg szépen és nem esik semmi bántódásod. - nem is a pénzére fáj a fogam. Tudni akarom, ő hogy változik át, és megfosztani ettől.
- Kérem uram, engedjen el, nekem egy vasam sincs.
- Hazudsz kislány. A ruhádon látni, hogy nem vagy akárki. – lassan a kés hegye a kulcscsontjára siklik. – Nocsak ez itt micsoda? - Végül úgy tűnik mégicsak a csilingelő zacsit találtam meg... Már majdnem a kezemben van, amikor elkapva a kezem felnéz rám, és a felismerés döbbenetén szinte nevetnem kellene.
- Sellő létedre embereket rabolsz ki. – gúnyosan néz rám, megvet, ajh, pedig mennyire... nem érdekel!
- Mi közöd van hozzá. – játsszunk színházasdit. Eljátszom, hogy érdekel a sellők népe, meg ilyesmi, és szarnak hiszem az életem, mert végül is... és te meg elhiszed, jó? – Te meg sellő létedre köztük járkálsz. Az talán jobb?
- Nekem ez a feladatom. A királynő személyesen bízott meg vele és garantálom, hogy tudomást fog szerezni arról, hogy ilyenek, mint te garázdálkodnak a szárazon. - most már legalább értem ittlétének okát. És gondolom, ha elmennék is, hosszú idő után is meg tudnám itt találni. A sellők és az állandóságuk!
- A te királynőd nekem nem parancsol. – vágom rá. Nem mintha érdekelne, melyik is van trónon, vagy melyik féltekén, lényegtelen.
- Szóval az északi tengerből érkeztél. A királyod nemkülönben lesz boldog, ha tudatjuk vele. – karját hátratekerve teszem mozdulatlanná, mert bár hízeleg, hogy így fenyeget, nem akarom, hogy a szörnyikéimnek baja essen, amíg a szárazföldön vannak, így jobb lenne, ha nem jönne... közelebb semmilyen értelemben hozzám.
- Jobban jársz, ha nem fenyegetőzöl szépségem.
- Te meg kezdj a saját súlycsoportoddal. – kikígyózik kezemből, és már futna is elfelé. Ejnye, ennyi volt a hősködés?
- Ne képzeld, hogy ilyen könnyen meglóghatsz előlem.
Ó, a pokolba a dicsekvő alattvalókkal! Csápok és emberek úsznak a képbe. Nem foglalkozok velük, embernek úgysincs ereje hogy elérjen, hisz túlerővel vagyok itt. Röpke pillanatra előveszem a kürtöt, aminek idefent ugyan nincs hangja emberi fülnek, de uszonyos kis démonkáim tökéletesen megértik. Aztán usgyi a nő után. Micsoda alak! Látom, hogy a föld nem az erőssége, gyorsasága megcsappan, így majdnem be is érem, ám túl hamar éri el a vizet. Sebaj. A vízbe gázolva vetem magam a habok közé. Nem baj, ha futni akar, legalább nem lesz unalmas a mai programom. A tenger szülöttei visszamásznak szintén a sós vízbe, jóllakottan, és elégedetten másznak vissza az odúkba, kivéve a tengeri gyíkomat, aki a szájában régi cimborámmal tekereg felém.
A kicsi lány eltűnik a szemem elől, de nem kell sámánnak lennem, hogy azt higgyem, felszívódott. Túúl tiszta és túúúúl sötét arrébb a tenger, amit kétlek, hogy rajtam kívül sellőféle feltérképezett valaha is. Lustán keringek a langyos vízben, közben a hajam összefogva, hogy szerteálló szálaim ne zavarják a kilátást. Lassan merülök egyre lejjebb, a hínár és az elhalt korallok közé. Lesből támadás a legjobb módszer, nemde? Egy lapos kő alól kizavarok pár rákot, kisepregetem a sünöket, és befarolva oda elnyúlok a földön. Várakozás nem feltétlen kell, hogy kényelmetlen legyen, igaz?
~*~
Nem is tudom, mi ébreszt fel. Csak azt érzékelem, hogy tekintetem épp csak kinyitom, és egy kék villanást fogok fel. Oda nem illő villanást. Vadászösztöneim úgy kapcsolnak, mint amikor egy igen ritka szépséget sikerül találnom a tenger fenekén. Huát hagyva a lapos kő alatt kígyóként kúszok ki a kő alól, be a hínár közé. Lustán ringatózok velük, várva, hogy a halacskám kibújjon rejtekéről. Gyorsabb vagyok bármely tengeri lénynél, talán csak a kígyófélék tudnának lekörözni. Nem hiába nagyobb és hatalmasabb az uszonyom.
Akár a vitorláshal. Csak emellé erő is párosul. Így meglepetésként vetődök a gyanútlanul előbújó karcsú alakra, aki úgy tűnik épp a zátonyok közé tervezett beúszni. Hatalmas ölelésem ellen nem is értem, miért hadakozik. Csapkod kezeivel és uszonyával, míg én lustán várom, hogy az első roham csillapodjon. Nem ő az első lény, akit elkapok. Elernyed, de tudom, csak az alkalmat várja, hogy kiszabadulhasson. Mintha nem tudnám, merre tart.
- Sajnálom, hogy ma kénytelen leszel a társaságomat élvezned. Remélem, senki sem vár haza.
Bűbájos, sőt sármos mosolyt villantok felé. Látott, sőt beszélt velem. Nem mehet többet haza. Két kezét ügyesen a háta mögött markolom össze, hogy a csodaszép vonások fájdalomtól torzulnak el. Hirtelen rúg magán egyet, de a kinyújtott karomba fút csupán megint. Ismerem az állatok módszereit, és akárhonnan nézzük, ő is félig hal. Dühösen vergődik egy újabb sort, majd szikrázó szemekkel pillant fel rám. Semmi jót nem ígérő pillantással mérem végig, nem törődve a gyilkos szavakkal, amiket motyog felém, tulajdonképpen válaszra sem méltatom.
Inkább csak lazán megfordulok, és mivel tétovázni látszik, nagyobbat rántok a karján. Újra a tenger aljára úszok, hiszen elég világos itt a víz, rejtőzni nem nagyon lehet. Meg kell őriznem az inkognitómat. Gyíkom úszik a jobbomra, kíváncsian szaglászva a vendégemet, de elég rámordulnom, hogy a kíváncsisága lanyhuljon. Ahogy haladunk, úgy lesz a víz nehezebb, sötétebb és hidegebb. És a szabadulni vágyó aranyhal apránként abbahagyja az ellenkezést, és szemeit meresztve vonszoltatja magát a sötétben. Vagy megjátssza, hogy ennyire tudatlan a mélytengerben, vagy igen be lehet szarva. Nem tudom. Kürtöt kapva szólítom a ,,népem”, és őt magam elé rántom, hogy elsőként őt lássák meg, s viszont.
- Mondj egy okot, amiért életben kellene hagynom egy ilyen kis kíváncsi bohóchalat. Egy perced van.
Búgom a nyakára, amitől megint rángatózni kezd a kezeim között. A figyelmem az övé, ahogy a drágáimé is, maradéktalanul. Vajon inkább vacsorának jelentkezik? Olykor érdekes érvekkel törnek elő az áldozataim. Akiket persze a faluja dobott vízre, nekem. És ők ember lévén sajnos megfulladtak, mielőtt meggyőzhettek volna.
|
