|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2013. 09. 12. 20:50:28 | #27313 |
Karakter: Crispin
Megjegyzés: Deamenek (kagochan)
- Hagyja csak, sebet kötözni én is tudok – szólal meg a lány és a kötszerekét nyúl. – Magunkra hagyna, kérem.
- Persze. A közelben leszek, ha kellenék – a férfi még vet ránk egy utolsó pillantást aztán magunkra hagy, ahogyan Deame kérte. – Mire volt ez jó? – kérdi a homlokomon levő sebet piszkálva. Ugyan ezt én is kérdezhetném tőle vagy attól a férfitól. Mire volt jó nekik, hogy idehoztak engem? Vagy az, hogy megpróbáltak belegyömöszölni engem a kádba? Miért feszegetik a tűrőképességeimet? – Ha így viselkedsz, magadnak ártasz a legtöbbet - tompán hallgatom szavait, tudom, hogy azt várja, mondjak valamit. Vagy legalább csak reagáljak arra, amit mond. De semmit sem teszek. – Higgy nekem el foglak ereszteni, amint bebizonyítod, hogy nem fogsz ártani sem, magadnak sem másnak.
- De ez képtelenség – kiáltok fel. Nem érti, még most sem. Elvárja tőlem, hogy én megértsem őt, és azt tegyem, amit mond. De miért, ha ő sem érti azt, amit mondok neki? – Azokat az indákat nem én irányítom, annyiszor előfognak jönni ahányszor, csak félek valamitől.
- Akkor meg kell tanulnod uralmad alatt tartani a félelmedet – válaszolja. A szívem szerint felnevetnék. Annyira de annyira könnyedén beszél erről. Mintha ez olyan egyszerű volna. A rongy, amit újra és újra a sebemhez nyom, már vörössé vált a véremtől. – Ez így nem lesz jó. Gyere a kádhoz, kell mennünk, hogy lemoshassam az arcod.
- Nem! – kiáltok fel, nem teheti ezt velem. Nem érti. Ő tényleg nem ért semmit. Nem mehetek oda. Hátrálok, próbálok minél távolabb kerülni a lánytól. Mégis hogyan adjam tudtára a múltam? – Nem megyek oda.
- Csak nem ijedsz meg egy kád víztől, az arcodat akarom megmosni, nem akarlak belefojtani vagy hasonló – szavaitól görcsbe rándul a gyomrom. Értetlenül mered rám. Ha tudná, mit érzek, ha csak egy kicsit is megtapasztalhatná azt, amit én. Másként vélekedne mindenről. De így, ő csak egy tudatlan lány. Olyan, mint a többi. – Ha annyira nem bízol bennem, akkor mosd meg te magad, de azt a sebet így vagy úgy, de be kell kötni – le akarom hunyni a szemeimet. El akarok tűnni, csak hogy egyedül lehessek. Némán, mozdulatlanul állok, mintha belefagytam volna saját kis világomba. – Mit műveltél a kezeddel is? Teljesen leszedted róluk a bőrt – mondja felém közeledve.
- Ne érj hozzám – kezeimet mellkasomhoz vonom. Még csak a puszta gondolatától annak, hogy hozzáér a kezeimhez, megdermed a vérem. Nem akarok itt lenni, azt sem akarom, hogy ő itt legyen. Ő előre nyúl és megragadja csuklómat.
- Ebből elég! Vagy engeded magadtól, hogy ellássam a sebeidet, vagy pedig erőszakhoz folyamodom, és figyelmeztetlek én, tudom irányítani az erőmet. Ha nem akarod azt a fránya kádat, hozok vizet egy tálba, de ha attól is félni fogsz, akkor a fejedre öntöm, és úgy csutakollak le! Megértettük egymást? – mondja. Csak bólintok. Nem hiszem, hogy lenne más választásom. – Helyes. Máskor ne várd, meg hogy kiabáljak.
A vízzel teli tálat leteszi maga mellé, ő, pedig letérdel előttem. A nedves rongy csípi az arcom, de volt már rosszabb is. Ehhez igazán hozzászoktam már az elmúlt időben. Alaposan ellátja a sebeimet.
- Készen is vagyunk – jelenti ki, aztán újabb ajánlatot tesz, miszerint megmosakodhatom az edényből is. Nem szeretnék továbbra sem a kád közelébe menni, úgyhogy elfogadom. Ő továbbra sem megy ki, nem mintha annyira zavaró volna a jelensége. Egyszerűen szokatlan, hogy van mellettem valaki. Elfordul tőlem én, pedig lemosom magamról a koszt, ami az elmúlt idő során bőrömre tapadt. – tessék ezeket vedd fel – nyújt át nekem némi ruhát. Nem néz a szemeimbe, helyette elfordul, és a falat bámulja. Zavarban érzi magát, amiatt hogy én itt vagyok.
- Köszönöm – mondom halkan. Nem tudom megértette-e, nem is foglalkozom vele. Magamra kapom a tiszta ruhákat, jó illatuk van. Deame szól a barátjának, akivel aztán visszakísér engem ugyan abba a sivár szobába. Nem igazán szeretek ott lenni, különös hangulata van, ahogy látom nem csak én, vagyok így ezzel az érzéssel.
- Az asztalon van a vacsorád. Ugye megbízhatom benned, és nem töröd megint össze magad?
Megint csak ketten vagyunk a szobába. Miért nem hagy ő is magamra, ahogyan a többiek? Talán csak túlságosan is szánalmasnak tart engem ahhoz, hogy egyedül hagyjon.
- Muszáj bezárni az ajtót? – kérdem. Számítok a válaszára, ugyan miért is engedne szabad utat nekem? Semmi olyat nem tettem, amivel elnyerhettem volna a bizalmát. Inkább csak gondot okozok neki.
- Igen egyelőre, még, muszáj. Ebből nem engedek, és ha nem ígéred meg azt, hogy nem szapulod saját magad, akkor még kénytelen leszek a te érdekedben meg is kötni.
- Megpróbálom – motyogom.
- Ez nem valami meggyőző, de én bízom benned. Remélem, nem élsz vissza vele. A bezárt ajtót, pedig reggelig kibírod, nem vagy már gyerek – nyugtatás képen még egy instant mosolyt is előbűvöl. Ugyan olyan mű, mint ami azoknak a babáknak az arcukra is fel van festve. Végül ő is elmegy, és újra egyedül maradok. Esetlenül nézek körbe, szemeim a kezeimen pihenő fáslikra vándorolnak. Különös módon kezdek megbízni bennük. Végigtapogatom a falat, tömör és hűvös. Kilakhatott idebent? És miért zárták el ennyire a külvilágtól? Gondolataimat tovább hagyom függni a levegőben, nem is érdekelnek igazán a válaszok. Egyelőre elegendő rákoncentrálnom a jelenre. Befekszem az ágyba, belebújok a puha takaróba. Friss illata van. Mint a bőrömnek. Szeretek tiszta lenni.
Nagyot ásítva kelek fel, bízva, abban hogy az elmúlt napok csupán csak álmok voltak. Kócos tincseim közé túrva ülök fel. Ugyan abban a szobában, csalódottan konstatálom, hogy ez nem egy álom. Ez az életem. Kinyílik az ajtó és Deame lép be rajta. Ettől valamiért úgy érzem, mintha egy szikla lenne a gyomrom helyébe. Egy lány tart fogva engem.
- Betartottam, amire kértél, ugye most már kimehetek? – szegezem neki a kérdést. Minden úgy van ahogyan mondta, egyetlen karcolást sem szereztem be az este folyamán.
- Igen kimehetsz. Megmondtam, hogy nem vagy rab, de mellőlem nem mozdulhatsz el. Világos? – kérdi. Megnyugszom. Szavaitól jobb kedvre derülök.
- Világos – újaimmal újra végigszántok tincseimen. Biztosan borzalmasan festhetek, mint egy kísértet. Vagy talán múmia. Elvégre lassan már több lesz rajtam a kötés, mint szabad bőrfelület. – Nincs itt egy tükör?
- A kastélyban nincsenek tükrök, még tükröződő felület sem. Hiába is keresed. Inkább egyél – meg kellene, hogy elégedjek ezzel a válasszal. Jól látni, hogy ez érzékeny téma a számára, és nekem hagynom kellene. De nem megy. Az ő házában vagyok, és nekem alkalmazkodnom kell hozzá, az életéhez. Nem segítek magamon, ha megharagítom őt. Egy ideig rezzenéstelen arcomat tanulmányozza, aztán elfordul. Nem tudom, mit láthatott meg rajtam. Én viszont tükör tisztán le tudom olvasni érzelmeit az arcáról. Úgyhogy rákérdezek a legkézenfekvőbbre.
- Miért tartasz ennyire a tükröktől?
- És te miért tartasz ennyire a kádaktól? – kérdi indulatosan. Ezen eltöprengek egy darabig. Elmondhatnám neki, az okot. Megértethetném vele, de azzal közelebb kellene, hogy engedjem magamhoz. Arra, pedig még nem állok készen.
- Az nem számit. Nem kellene, hogy tarts a tükröktől. Hiszen azok csak egyszerű díszítő elemei a háznak.
- Ha ilyen jól el tudsz látni mindenkit a tanácsaiddal, magadnak miért nem adsz egyet? Elvégre a kád is csak egy kád.
- Tanácsokat könnyebb adni, mint megfogadni őket – jegyzem meg szárazon. Bele sem kellet, volna, hogy kezdjek ebe a beszélgetésbe. Mégis milyen okkal kérdőjelezem meg őt? Pont én? Én, aki már attól retteg, ha belép egy egészen apró helységbe, ahol egy kád áll. Sóhajtva az ételhez lépek és magamba gyűröm. Éhesebb voltam, mint ahogyan azt gondoltam. Miután mindent eltüntetek a tálról várakozva, nézek a lányra. Talán, most mondanom kellene valamit.
- Köszönöm mindazt, amit értem tettél. Tisztában vagyok azzal, hogy akár rosszul is bánhattál volna velem. És megérdemeltem volna, elvégre indokolatlanul léptem be a birtokodba, és bántottalak is téged – hangom egyre jobban halkul, a mondatok végére szinte már suttogva ejtem ki a szavakat.
- Miért mondod mindezt nekem?
- Nem szeretném, ha úgy tekintenél rám, mint egy szörnyetegre – válaszolom fanyarul.
- Nem vagy szörnyeteg – válaszolja koránt sem azt, mint amire számítok. Talán nem értett meg engem, nem ez lenne az első ilyen alkalom.
- Nem a külsőmre gondolok – válaszolom komoran. –Hanem arra mit itt belül van – feleslegesnek tartom tovább magyarázni azt, hogy mire is gondolok egészen pontosan. Megértette. Szemeiben kegyetlen nyíltsággal néz rám.
- Crispin elég legyen ebből. Azon, ami már megtörtént felesleges agyalnod. Gyere, körbevezetlek – mondja és elindul, utána sietve követem, aztán amikor mellé érek, lassítok lépteimen. Különös hangulat lengi körül az épületet, mintha a múlt és a jelen küzdene benne. Egy ablakhoz sietek, kitárom, és kihajolva rajta nézek körül merre is, lehetek éppen. A házat messze elterülő erdő vesz körül, még ha akarnék, sem tudnék elmenekülni innen. Így már semmiképpen sem.
- Az a férfi, aki mindig melletted, van. Ő valami orvos igaz?
- Igen az. Segíteni szeretne rajtad, de ahhoz tudnia kellene, hogy ki is vagy te. És hogy mi történt veled – válaszolja különös nyugodtsággal hangjában.
- Én már tudom, ki vagyok. Csak nem tudom, mit kezdjek vele – szólalok meg kis idő múlva, végül felnevetek, keserűen, öngúnnyal. – A barátod semmi olyat nem mondhatna nekem, amit már eleve nem tudok.
Szerkesztve linka által @ 2013. 09. 12. 22:55:15
|
| linka | 2013. 09. 04. 22:30:24 | #27220 |
Karakter: Crispin
Megjegyzés: Deamenek (kagochan)
Nem lett volna szabad a közelembe jönnie, én figyelmeztettem őt. Elmondtam neki, hogy nem tudok tenni az indák ellen, szóltam hogy ne jöjjön a közelembe.
- Hogy miért akarsz segíteni természetesen – morran fel. Most már nyoma sincs a kedvességnek a hangjában. –Mi a garancia rá, hogy ha ma elengedlek, holnap nem ölsz meg?
- Szavamat adom rá, hogy nem teszem – mondom nyugodtan. Még most sem értem mi miatt hiszi, azt hogy ártani akarok neki. Még figyelmeztettem is őt, hallgatnia kellene az emberekre.
- Én már nagyon rég nem hiszek az emberek adott szavában.
- Pedig kénytelen leszel, mert én nem vagyok hajlandó veled menni. Vagy eleresztesz, vagy pedig kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni – próbálom megértetni vele, hogy engedjen el. Már kértem szépen, de meg sem hallotta, amit mondtam neki. Mi mást tehetnék még? Kezdem kényelmetlenül érezni magam az inda fogságában, a zöld tekergős növény még jobban rátekeredik a lány karcsú testére.
- Figyelmeztetlek, ha ezeket nem távolítod el, egyetlen parancs elég hozzá, hogy a töviseim átszúrják a nyakad – mondja igencsak mérgesen. Teljesen tehetetlen vagyok. Nem érti. Semmit sem ért. Ha nem ereszt szabadon, akkor mindkettőnkkel végezhet az inda.
- Nem tudom őket visszahívni. Ha bántani fogsz ők is bántani fognak téged – mondom egyszerűen. Nem fogok hazudni neki, eszem ágába sincs megnyugtatni. Miért is tegyem, ha ő valóban veszélyben van most. Az indák még jobban rátekerednek testére, ha továbbra is csak ellenkezik, megfullad. – Eresz el, akkor megszabadulsz – szólalok meg újra, a lány küszködései elterelték a figyelmem egy sokkal fontosabb dologról. Van mögöttem valaki, mielőtt még reagálhatnék bármit is, valami a nyakamba fúródik én, pedig eszméletemet vesztem.
×××
Lassan kezdem visszaszerezni tudatom. Szemeimet még mindig lehunyva tartom, nem akarok semmi mást csak kijutni innen. De ahhoz egyedül kell lennem. Miután az az ismeretlen férfi alaposan kitisztítja sebeimet vált még pár szót a lánnyal és kimegy. Kíváncsian szemlélem a lányt, ő megfordul, és rám néz.
- Mióta vagy ébren?
- Elég régen ahhoz, hogy minden halljak – felelem rezzenés arccal.
– Nem tarthatsz itt – jelentem ki, bár hangom koránt sem olyan erős, mint amilyenre számítottam.
- A te reszortod bebizonyítani, hogy nem kell tartanom tőled és elengedlek. Sajnálom, de aki kétszer is rám támad, abban már nem igen tudok megbízni. Tudod én alapjában véve elég gyanakvó természet, vagyok, úgyhogy egy darabig kényszer pihenőre leszel ítélve – ezt hogyan gondolta? Nem tehetek arról, ami történt, hányszor kell még ezt elmondanom neki? Továbbra is mozdulatlanul fekszem az ágyban, de ő mintha valami sorozatgyilkos lennék, az ajtóhoz hátrál. – Nem vagy rab, senki sem fog bántani és mindent megkapsz, amire csak szükséged van, de ez az ajtó zárva marad. Nem kockáztathatom, hogy engem vagy bárki mást bántalmaz. Aludj jól -mondja aztán ő is magamra hagy. Odakintről kattan a zár. Lehunyom szemeim egy pillanatra aztán maradék erőmet összekaparva, felülök. Megszédülök és, ujjaimmal az ágyneműbe markolok. Semmivel sem érzem magam jobban, amikor talpaim a földre teszem. Az ajtóhoz botladozom és megpróbálok kijutni valahogy a szobából. Végső elkeseredettségemre az ajtót kezdem el csapkodni.
- Mégis meddig akarnak még itt tartani engem? – kiáltom a bezárt ajtónak, de választ nem kapok. Amitől helyzetem csak még inkább aggasztóvá válik. Ökleimmel tovább csapkodom az ajtót, a tehetetlenség egyre jobban nő bennem. Nem számolom ökölcsapásaimat. Kézfejemet már véresre ütöttem, hófehér csontom kilátszik bőröm alól. Haza akarok menni. Hát miért nem értik ezt meg? Térdeimre esek, arcomat tenyereimbe temetem. Előttem az ajtó halk nyikkanással nyílik ki, erős kezek nyúlnak értem és felsegítenek. Felkaromnál fogva kezd el húzni maga után. Botladozva követem határozott lépteit, ismerős nekem ez az alak, a puszta megjelenése erőt sugároz. Ő az, aki a sebeimet is ellátta. Bevezet egy helységbe, amit erős fehér fény önt el. Hunyorogva nézek körbe, tekintetem meg akad egy hófehér porcelánkádon, amelyből forró gőz száll fel. Megtorpanok, és tiltakozni kezdek helyzetem ellen.
- Nem! Nem megyek oda, eresszen el – kiáltok rá, légzésem felgyorsul. Tenyereim nedvesek és sikamlósak lesznek.
- Nyugodj meg fiam. Egy jó meleg fürdő jót tesz majd neked – újra megragadja a felkarom, és nagyot ránt rajtam. Egyensúlyomat elveszítve esek előre. Fejem nagyot koppan a kád falán. Senki sincs az utamban csak én magam. Nem kellene félnem egy ilyen kis semmiségtől, az a múltban történt. A férfi leguggol elém, óvatosan érinti meg homlokom. Nincsenek indák, amik megakadályozhatják őt. Nem állok le ezen agyalni. A miértek nem számítanak. Megrándul az arcom, amikor ujjai frissen szerzet sebemet érintik. Feláll, és a szekrénybe kezd el kotorászni, hogy aztán elláthasson újra. Amíg ő a kötszerekkel foglalkozik, én megérintem homlokom aztán már csak vöröslő ujjaimat figyelem. Távolabb húzódom tőle és a vízzel teli kádtól. Az a fiú, aki eddig voltam újra eltűnt és csak én maradtam. A lehető legapróbb méretre csomagolom össze magam. Minden porcikám remeg, visszagondolok anyám és az apám kezére, amik a víz alá nyomtak. Tudnom kellet, volna, hogy mire készülnek, hogy miért ruhában tettek a vízbe.
- Deame – ahelyett hogy elmenne, és magamra hagyna a lány nevét, kiáltja. Nem törődöm az égő érzéssel, homlokom felhúzott térdeimre támasztom. Nem tart sok időbe és valaki megérinti vállaimat. Nem olyan erővel, mint amikor talpra állítottak engem a szobában, inkább úgy mintha félne attól, hogy valami idegösszeroppanást okozhat a puszta érintésével.
- Crispin, jól vagy? – finoman megrázza vállaimat. Összerezzenek. – Mi történt?
- Mégis mit ártottam én nektek? – szavaim még engem is meglepnek. Egyáltalán nem ezt akartam mondani. Meddig adom meg még magam a félelemnek? Akármit teszek is a múltamon szemernyit, sem változtathatok. El kellene, hogy fogadjam ezt végre.
- El kell látnom a sérüléseit – szólal, meg a kérdi, szavait nem nekem, hanem a lány felé intézi. Helyes, én nem vagyok itt. A legjobb volna, ha magamra hagynának mind a ketten. Ha hagynák, hogy csendes magányomban szenvedjek a magamnak okozott sérüléseimet nyalogatva. Reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat, felnézek, ujjaimat megmozdítom. Kézfejem-arcom elé emelve figyelem legördülő vöröslő vércseppjeimet.
|
| linka | 2013. 08. 18. 21:22:54 | #26961 |
Karakter: Crispin
Megjegyzés: Deamenek (kagochan)
- Crispin, légy jó kisfiú és gyere ide hozzám. Ideje fürdeni, menni. Apa már vár minket – szavai kedvesen és biztatóan csengtek, és én mégsem tettem azt, amire kért. Haboztam, aztán odaléptem hozzá. Elvégre ő az édesanyám. Megfogja a kezem, és szépen lassan elindulunk a fürdőszoba irányába. Hátra pillantok, ki az ablakon, fény van és világosság. Nem ilyenkor szoktam fürdeni. Felnézek anyára, ugyan olyan, mint eddig volt. Nincsenek nyakláncok a nyakában. Nem mennek sehova apával. Kutatok a fejemben, keresem az okot miért is, kellene, hogy én most megfürödjek.
- Crispin, gyere – szavai ismerősek, minden este ugyan ez megy, de a hangja megremeg. Belépek a fürdőbe, apa mosolyog, mindenki kedves és boldog. Anya letérdel elém, és segít kibújni a pulóveremből, aztán átölel. Valami meleg nedvességet érzek meg az arcomon, biztosan tettem valami rosszat. Anya helyét apa váltja fel, hónom alá nyúl, felemel és a kád vízbe, tesz. Fehér nadrágom sötétebbé válik, és egészen bőrömhöz tapad. Akkor még nem értettem miért történik mindez pont velem. Egyikük sem nézett a szemeimbe. Kezeiket vállaimra tették, aztán a víz alá nyomtak engem. Rémülettel telve néztem fel rájuk, de nem néztek rám. Helyette elfordultak, hogy még véletlenül se láthassanak engem. És akkor kapálózni kezdtem, sírtam és levegő után kapkodtam.
Az ágyamban kelek, hajam izzadságtól tapad bőrömhöz, ujjaim a lepedőt szorítják. Az agyam logikusabb fele már réges rég felfogta hogy ez is csak egy álom, olyan, mint az összes többi, de a testem ezt még nem hajlandó elfogadni. Zöld indák fonódnak körém, védenek. Mintha tehetnének bármit is. Hiszen a démon nem az életemben van, hanem a gondolataim közt. Az emlékeimben és az álmaimban. Mennem kell valamerre, sétálnom kell, bármit csak, hogy az emlékeket kiverhessem a fejemből. Nem gyűlölöm a szüleimet, azért amit tettek velem. Nekik ez szükségszerű volt. Ha az ők helyében lettem volna biztosan találtam, volna más megoldást is. De végül is ők tudatlanok és pusztán csak félelemből cselekedtek. Magamra kapom a ruháim és kilépek a szabadba. Hűvös idő van, nem fázom. Legalábbis a testem eddig még nem adta jelét annak, hogy valóban fáznék. Nem megyek a város zsúfolt utcáira, ott nem lennék biztonságban. Az emberek félnek tőlem, azt hiszik egy nyughatatlan lélek, vagyok. Az emberek ostobák, azt hiszik mindent, tudnak, mindenre megpróbálnak egy ésszerű érvet alkotni, és ha nem megy, akkor kitalálnak valami mást. Még tövisek nélkül is különös, furcsa szerzet vagyok. Senki sem tud az életemről, engem sem ismernek. Mégis ódákat zengnek rólam. Lassan már ott tartunk, hogy falukat fogok lemészárolni szavakban. Pedig én senkit sem bántok, vagy ha mégis akkor én arról nem tehetek. Nem tudom irányítani a töviseket, azok, pedig csak engem szeretnének megóvni. Talpaim alatt ropognak a gallyak és az eltörött ágak. Nem szeretem az őszt, nekem ez túlságosan is hűvös és nyirkos. Megszokott ösvényen haladok, nem bolyongok más utakon. Félek, eltévednék. Errefele van egy hatalmas birtok, szörnyű dolgok történtek ott. Arról is legalább annyi pletyka terjeng, mint énrólam. Mindig adódik egy újabb szenzáció, amivel felpezsdíthetik a már oly unalmassá vált hétköznapi életet. Halk mozgás előttem, felemelem a fejem. Szóra nyitnám a szám, hogy szóljak, meneküljön de, elkések. A tövises indák körülölelnek engem, és terjedve hálózzák be az utat körülöttem. Félreugrik, meg kellene, hogy nyugodjak ettől de, nem megy. Ránézek, meglepődöm, hiszen ő egy lány. Haja olyan, mint az enyém hófehér. De nem ez keltette fel a figyelmem, a legérdekesebbek a szemei. Felemás, és különleges. Égő érzés terjed szét arcomon, talán újra megvágott a tövis. Nem ez volna az első ilyen alkalom. Engem figyel, mellettem az inda megmozdul, de ahelyett hogy a lány felé indulna engem, vesz célba és nyakam vékony bőre köré, kanyarodik. Nem értem miért történik ez. Újra meglep.
- Ki vagy te? – nem félek tőle, egyszerű kíváncsiság az, ami megszólaltat. Tudnom kell hogyan és miért támadt rám a saját fegyverem.
- Ezt talán inkább én kérdezhetném. Ez a hely itt magánterület – hangja keményen cseng a tiszta éjszakában. Idegen helyre léptem, egy olyan helyre, ahová nem lett volna szabad jönnöm. Küszködve próbálok kiszabadulni, ujjaimmal tehetetlenül próbálom lefeszegetni az indát magamról. – Miért támadtál rám?
- Megijedtem – válaszolom egyszerűen az igazságnak megfelelve. Gondolatban visszatérek arra az omladozó épületre, ahol meghúztam magam. Még nincsen otthonom. Talán ha ezt elmondom neki, elereszt. – Nem vagyok ismerős erre.
- Te sem vagy kevésbé ijesztő, mint én – szavai ugyan olyan komolyak, mint a legelső pillanatban. Nem értem, ő miért volna ijesztő? Hiszen csak egy lány. Kényelmetlenül érzem magam, nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, vissza a szobámba.
- Engedj el – szólok rá várva, hogy az inda meglazuljon körülöttem.
- Dehogy engedlek, hiszen most próbáltál megölni. Szépen velem fogsz jönni a kastélyomba. Majd, ha meggyőződtem arról, hogy nincsenek rossz szándékaid, akkor majd elengedlek – Megrémülök. Nem mehetek vele, karomat megfeszítem, próbálom kitépni magam az indák fogságából. Újabb és újabb sebeket ejtek magamon a küszködéseimmel. Vérem vöröslő cseppekkel színezi ruhámat. – fejezd be az ugrálást vagy még a végén komoly kárt, teszel magadban – hangja valamivel halkul. Lenyugszom, beláttam már, hogy feleslegesen harcolok. Igaza van, ha küzdök még több fájdalmat, okozok magamnak. - A nevem Deame Feu. Ez a birtok, ahol mászkáltál, pedig az enyém. Szóval mi a neved?
- Crispin – felelem illedelmesen. Még most sem tudom hova tenni a hirtelen támadt kedvességét. Rossz emlékeket támaszt fel bennem. Olyan emlékeket, amikről nem vagyok hajlandó tudomást venni.
- Rendben Crispin. Most eleresztelek, de ne próbálj újra támadni. Érted? – szavai akár bántóak is lehettek volna, de én mégis jogosnak érzem bizalmatlanságát. Újra egy felelőtlen kölyöknek érzem magam ott előtte.
- Miért akarnék ártani neked?
- Nem fogsz rám támadni vagy elszökni? – most talán mintha egy kis bizalmatlanság is csendülne szavaiból. Én sem bízom benne, hát akkor ő miért tenné.
- Nem fogok újra rád támadni, de nem várhatod el, hogy itt maradjak és hagyjam magam elhurcoltatni egy ismeretlen helyre – várakozva nézek rá, de nem válaszol egyszerűen felém, indul. Hibát követ el. Miért teszik ezt az emberek?
- Maradj – kiáltok rá idegesen. Elismerem lenyűgöző erővel és teknikával tart fogva, de az indák megvédenek engem. Nem kell, hogy az én irányításom alatt legyenek. Igazából soha sem voltak az én irányításom alatt. Egyszerűen, ha veszélybe kerülök, megvédenek engem.
- Semmi sem fog történni – még mindig kedves a hangja. És ettől csak még rosszabb lesz ez az egész. Tudom mi lesz, ha nem hallgat rám. Neki is tudnia kellene, halotta a pletykákat. Azokat mindenki hallja, mindenkit megtalálnak. Újra olyan közel kerül hozzám, mint amikor találkoztunk. Nem bízom benne, azzal fenyeget, hogy magával visz egy ismeretlen helyre. Az indák újra életre kelnek körülöttem de az az egy, ami nyakam köré fonódott mozdulatlan marad. A zöld tövises csápok utat törnek védőfalán, és csuklóira tekerednek. Nem olyan erősen hogy húsába marjanak, de biztosra veszem, hogy megérzi. Életemben először próbálok mindez ellen tenni.
- Eressz el – szólalok meg. – Segíthetek de, ahhoz szabadon kell, hogy engedj.
- Miért? – körülöttünk hűvös őszi szél zizegteti meg a fák leveleit. Tincseimet összeborzolja, mint ahogyan az övéit is. Egy pillanatig semmit sem válaszolok kérdésére. Annyira egyszerű a szabadulásának a módja, hogy még csak nem is gondol rá. El kellene, hogy eresszen, hagynia kellene, hogy elmenjek és akkor ő is szabad, volna. Nem jönnék többet vissza ide.
- Nem értelek. Arra vagy kíváncsi miért kell szabadon engedned engem vagy arra, hogy miért segíthetek neked?
|
| oosakinana | 2011. 02. 05. 09:42:37 | #11100 |
Karakter: Dareios
Megjegyzés: (Cerise)
Elkezdek ébredezni. Mi? Én? Ébredezni? Ez képtelenség, hiszen az előbb még a halálomon voltam.
- Te meg mi a túróért fetrengsz itt a padlón? Becsületes ember ilyenkor dolgozik, nem henyél... – teszi fel a kérdést, mikor kinyitva a szemeimet meglátom. Irtó nagyon dühös vagyok rá, de most inkább lenyelem, mert megmentette az életemet.
- Miért gyógyítottál meg? – kérdezem ellenségesen.
- Mert amint megláttalak, szerelemre lobbantam irántad, és nem tudnék élni a gondolattal, hogy hirtelen dühömmel halálodat okoztam... Azért, te vadbarom – vált hangnemet a végére, amire felfogom, hogy csak ironizált és semmit nem gondolt komolyan. A kis szuka. – Mert ki tudja, mi a franc lesz velem, ha te itt feldobod a talpadat? – mondja, amivel sikeresen felhúzza az idegeimet.
- Vigyázz a szádra, démon! – sziszegem neki fogaim közül. Minek mentett meg? Jobb lett volna neki, ha megdöglök.
- A helyes megszólítás dzsinn – közli velem. Ki nem szarja le? – Én sem hívlak emberfajzatnak. Dzsinn vagyok, világos? Másrészről pedig a nevem Cerise. – mondja, mire csak morogni kezdek idióta. Körbe nézek, és akkor látom a körülöttem lévő vértócsát, ezért valaki felelni fog. Az egyszer tuti tudom is hogy ki.
- Tedd magad hasznossá, és tűntesd el ezt a mocskot! – mordulok rá.
- Ahogy kívánod, gazdááám – nyőjtja meg a szavakat, majd a vért eltüntetni, de ahogy észreveszem engem is vele együtt. A fene vigye ebbe a hülye Dzsinnbe. Ezért gyűlölöm, őket elegem van belőlük. Nem csoda, hogy sosem kérem a segítségüket. Ha visszamegy, elégetem a megidézésükre alkalmas papírt. Nincs rá egyáltalán szükségem, csak a bajt meg a galibát okozza nekem.
Próbálok felé ugrani, hogy elkapjam, de csak átsuhan a testén a kezem. Áááááá. Ettől csak még idegesebb és dühösebb leszek. Az életével játszik nagyon.
- Azonnal csináld vissza! – ordítok rá kegyetlenül és iszonyatosan pipa vagyok, még ma este ki fogom készíteni ezt a libát, elegem van belőle.
- Bocs, de azt mondtad, „tűntesd el ezt a mocskot” és szerintem te még beleesel a „mocsok” kategóriába – vonja meg a vállát, majd látom, hogy röhöghetnéke van, amire kezdek rosszat sejteni. – Ja, ugye azt mondtad, csináljam vissza? – borítja nyakamba a vért, amire irtóra pipa leszek és tényleg meg fogom ölni. Velem ne játszadozzon senki.
Elkezd rohanni előlem, de én meg utána sétálok. Senki után nem futok, utána sem fogom. Leérek a nappaliba és nem látom sehol. Semmi baj van jobb megoldásom.
Elmormolok egy varázsigét, amitől egyből előttem meg megfogom a nyakát és a falnak nyomom.
- Velem ne játszadozz kis anyám, mert nagyon megjárod. Nem érdekel, hogy nő vagy meg Dzsinn. Akkor is megöllek, ha nagyon felbosszantasz és már nagyon közel állsz most is hozzá. – mondom komolyan és vérfagyasztó hangon meg tekintettel, amire látom végre kicsit megijedt. Helyes legyen is megrémülve, mert különben soha a büdös életben nem fog komolyan venni.
- Eng..hedj… elh. – mondja akadozva, mert gondolom, nem kap levegőt.
- Takarítsd fel a vért, az egész házban utána beszélhetünk, hogy megmaradsz-e. – mondom komolyan, majd elengedem, mire a torkát fogja és elkezdi mélyen venni a levegőt, mert kicsit elszorítottam a torkát.
- Vadbarom vagy. – mondja komolyan és látom, hogy most tényleg gyűlöl, de tegye csak, nem fogok ellenére tenni.
- Fog be a pofád és tedd, amire parancsoltalak. – mondom neki, majd felmegyek a hálómba és elfekszek aludni. Nem érdekel, ha megszökik. Nem érdekel, ha megöl álmomba. Tegye csak nyugodtan, ha meghalok úgy is örökre az emberi világban fog maradni, de ezt nem mondom el neki. Nem fogom meg könnyíteni a dolgát, hogy megtudja, mi lesz, ha megöl. Jöjjön rá saját maga, ahogy akarja.
~*~
Másnap reggel ébredek csak fel. Nagyon nyújtózok, majd a bokszerembe, ahogy vagyok, lecsászkálok a konyhába. Elindítom a teafőzőt, majd bemegyek a fürdőbe, ahol éppen a Dzsinnem fürdik. Nem zavartatom magam bemegyek és elkezdek szöszmötölni, majd a kiabálására leszek figyelmes.
- Mi bajod van? – kérdezem bunkón fogkefével a számban.
- Szerinted még is mi bajom van? Takarodj ki a fürdőből. – mondja komolyan és rám rivallva.
- Majd ha befejeztem a dolgomat. – mondom neki, majd fogat mosok, kiöblítem a számat, végül leveszem a bokszeremet, mert be akarok állni, tusolni, de még Cerise nem szállt ki a tus alól. Beállok hozzá, mire megint felsikít és elkezdi csapkodni a mellkasomat, miközben magát próbálja takarni.
- Takarodj kifele mocskos pasi. – kiabálja, de nem megyek.
- Dzsinn létedre ennyire nem szoktál hozzá, hogy látják a testedet? – kérdezem tőle felhúzott szemöldökkel, mire abba hagyja a csapkolódást, majd kicsit végig néz rajtam, de a farkam környékén nagyon elpirul. – Csak nem tetszik a látvány? – kérdezem ördögi vigyorral.
- Bunkó. – válaszolja, majd megfordul és tovább tusol. – ördögi vigyor jelenik meg csak a számon. Közelebb megyek hozzá, majd átölelem, de úgy, hogy kezeim a melleire tapadjanak.
- Hmmmm… Nagyon tenyérbe valóak a melleid. – mondom vigyorogva, mire megfordul, és egy pofont kever le nekem, de nincs szerencséje, mert hamar dühbe jövök az ilyenre. A falhoz nyomom. – Meg ne próbáld még egyszer. – mondom komolyan és még mindig a falnak nyomva nézek a szemébe, bár a falnak nyomásba, most alsó testem is jelen van és farkam vágyakozik utána, miközben próbálok szigorú és komoly lenni. Ha tovább idegesít, esküszöm, itt fogom megerőszakolni. Nem fog érdekelni, hogy ki ő micsoda meg hova való. Az én házamban van és örülnie kell, hogy tegnap nem öltem meg és még egyáltalán életben van. Ha nem ő róla lenne szó, akkor már réges-régen halott lenne és a temetőbe búcsúznának el tőle a többiek.
|
| oosakinana | 2011. 02. 04. 18:31:53 | #11082 |
Karakter: Dareios
Megjegyzés: (Cerise)
Reggel már megint egy kis szarzsákra kell vigyáznom, meg tanítgatnom. A tanács őt is elhozta a szüleitől és nálam rakták le. Annyira boldog vagyok meg szükségem van erre, mint egy púp a hátamra. Nem örülök neki egyáltalán és nem akarom, hogy itt legyen. Nem szeretem a gyerekeket és csak a gond van velük. Tudom, hogy én is voltam ilyen, de akkor is. Azok az idők már elmúltak.
Most éppen az egyik küldetésemről érek haza fele. Benyitok a házba és hangokat halok, ami nem jelent jót soha. Megnézem a kabátokat és meglátom a tanítványomnak a kabátját. A dolgozó szobám felé nézek, ahol minden tartok és soha nem szoktam beengedni. Nyitva van. A fene vigye el azt a rohadt kölyköt.
Odamegyek és kivágom az ajtót. Körbe nézek és meglátom egy dzsinnt meg a tanítványomat a kör közepén a könyvet kiejti a kezéből. Irtónak nagy harag keletkezik bennem és esküszöm megfogom ölni ezt a kölyköt, ha nem takarodik el innen nagyon gyorsan és keres magának egy másik hülye mágust, akit bolondíthat, de belőlem nem eszik többet az egyszer tuti.
- Mégis... mit...csinálsz...itt?!
- Da-Da-Da-Dareios – hebegi és látom rajta, hogy iszonyatosan fél. Helyes féljen is nagyon.
A dzsinnre nézek és meg kell, hogy hagyjam érdekes egy látvány, de annál szemre valóbb. Nagyon csinos, még a végén, ha örökre itt marad, visszatérek a nőkhöz, de nagyon pipa vagyok mindenkire és elegem is van, mindenkiből ezt nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen és vak minden ember. Főleg meg egy ilyen kis takony kölyök.
Alaposan végig szemlélem. Szőke haj rózsaszín tincsekkel gyönyörű bájos arc, de az az ördögi vigyor nem tetszik, ami most megjelent az arcán. Követem szemének irányát és meglátom, amit észrevett. Az a hülye kölyök, hogy még ezt is elcseszi.
A nőci ordítva ront szegény gyereknek, akit már én is gyűlölök és legszívesebben ott hagynám, de mivel tudom, hogy engem megölnek miatta, ezért gyorsan érte kapok és ellököm az útból egyenesen egy adag pergamen papír közé.
- Fogócskázunk? Nekem az is megfelel, Hófehérke... De ma engedékeny hangulatomban vagyok. Ha elbocsátotok, talán nem rendezek indokolatlan vérengzést. Csúnya halál egy szertárban kibeleződni – mondja nekem, bár nagyon tetszik a szövege ebből semmi nem fog teljesülni, amit mond.
A taknyos megpróbálja elmondani az elbocsájtás varázs igéjét, de ez képtelen. Ha már egyszer megidézett egy Dzsinnt akkor az nem fog csak úgy vissza menni. Ő is várja, hogy visszamenjen, de én tudom, hogy fog, mivel az a varázsige, amivel megidézte, az itt fogja tartani addig, 10 év el nem telik, de addig minden kívánságunkat teljesíteni kell, különben elég nagy balhé lesz, mert elveszítheti az összes hatalmát meg egyéb dolgok.
Még szerencse, hogy ki tudtam találni egy ilyen varázsigét, így legalább a rabszolgám szó szoros értelemben és nem kell aggódnom érte, így most sem aggódok semmit, csak vigyorogva figyelem, hogy mit fog csinálni.
- Oh, ezesetben itt most vérengzés lesz...
- Azt te csak hiszed. – mondom komolyan és olyan rideg hangnembe, hogy még szinte a levegő is meg fagy.
- Nem te fogod, meg mondani mit csinálja, és ha megöllek, legalább visszamehetek a saját kis helyemre. – mondja vigyorogva, amire csak ördögi kacaj szakad fel belőlem, majd abba hagyva komolyan nézek rá.
- Igen 10 év múlva. – mondom komolyan, és látom, hogy a szemei elkerekednek.
- Mi az, hogy 10 év múlva? – kérdezi felháborodva.
- Egy olyan varázsigével idéztek meg, amivel csak 10 év múlva tudsz csak visszamenni a saját lakhelyedre. – válaszolom neki ridegen. – Jobb ha beletörődsz és nem ölöd meg azokat, akik mindent adnak neked. – mondom, majd a taknyosra nézek.
- Sa..sa..sajnálom Dareios mester. – mondja nagyon félve és rettegve.
- Takarodj haza, de nagyon gyorsan. Meg ne lássalak többet bent az irodámban. – mondom komolyan és el is küldöm melegebb éghajlatra.
- Héé álljunk csak meg egy szóra. – kezdi a kis Dzsinn, mikor nem rá figyelem. Felé fordulok, de olyan gyilkos tekintettel, hogy ezekkel ölni is lehetne.
- Mi van feltűnési viszketegséged van. – kérdezem gyilkos tekintettel.
- Tudod te, kivel beszélsz? – kérdezi vissza beszélve és a körmeit élezi.
- Leszarom ki vagy és hogy idézett meg ez a taknyos, de ez az én házam és én pihenni akarok. – mondom komolyan és a srácra nézek, aki szinte sírva menekül a házamból.
- De egy érzéketlen idióta bunkó vagy. – vágja a fejemhez a kemény szavakat, amire felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Köszönöm a bókot. – vágom neki oda, majd kimegyek becsapva az ajtót magam mögött, de egy éles hang megint a fülemet veregeti.
- Még ki a franc tud így ott hagyni egy Dzsinnt, aki teljesíteni tudja a kívánságaidat. – mondja nekem sipítozva én meg csak hirtelen megállok, megfordulok, mire nekem jön és lenézek rá.
- Fogd be a szád. Dugulj el, ha akarsz, menj azután a kölyök után, akit te is gyűlölsz, csak ne menj az én idegeimre.
- Még is mit képzelsz, hogy beszélsz velem?! – kérdezi teljese felháborodva.
- Úgy ahogy én akarok. – morranok rá, teljesen kegyetlenül és már közel állok hozzá, hogy meg gyilkoljam. Megfordulok és mennék, de csak annyit érzek, hogy valaki a hátamra ugrik, majd megpróbál összevissza karmolászni, ami sajnos sikerül és eléggé felkiáltok, de a végén nagyobb haragra gerjedek, elkiabálok egy varázslatot, ami megkötözi a dzsinnt, mire összerogyok a padlón, mert annyira mély sérülést okozott, hogy csoda, ha nem ért bensőséges szervet.
Iszonyatosan is vérzek, de ki ne szarja le. Próbálok gondolkozni valami gyógyító varázsigén, de olyat soha nem dolgoztam ki. Én marha. Feltápászkodok, majd otthagyva az őrjöngő dzsinnt, aki próbál kiszabadulni, ami persze esélytelen és megint nekem rontani, amit nem fogok hagyni. Besántikálok a fürdőmbe, ahol megpróbálok valamit keresni, de persze, hogy képtelen vagyok túlságosan is megsebesített ez a kis szuka. A fene vigye el. Viszont ha a varázslat elmúlik, akkor annak csak az a lehetősége lehet, hogy eszméletlen vagyok, vagy túl gyenge, akkor ki tud szabadulni. Nem sokára teljesen be fog következni, mert érzem, hogy a sötétség kezd magával vinni, miközben a kövön elterülve a véremben úszok.
|
|
