Ez a mocskos vámpír semmitől sem riad meg, még a fenyegető felállásom sincs semmilyen hatással rá. Mintha csak játszana, és az egész csupán egy színházi előadás lenne. A lábára letekintve csupán elmosolyodik, ajkai riasztó alakot vesznek fel, de talán csak számomra erős a kisugárzása. Ereje még ezen a száz méteren belül is nyalogatja a testem, rossz belegondolni mi lenne, ha ott lenne előttem...
Elkapja az egyik csapot, és ideiglenes fegyverként használva elcsapja a felé eső többit, azonban egy végre megsebezi, de korántsem ez az öröm ideje. Felém fordul, rosszul leszek a villogó szemektől, mögöttem pár lépéssel Adam mormog, szerencsére nem értem, hogy mit. A végén a kérlelésével elérné, hogy feladjam az egészet. Nyugodtan mosolyog, és három ökölcsapással tönkreteszi az apró börtönt, amit a lábaira húztam fel.
Hihetetlen... ennek jeges tea folyik az ereiben?!
Amikor kiszabadul, a türkiz jégdarabok pillanatra megemelkednek a levegőben, én pedig el is csípem őket, hogy hátulról belemélyesszem őket, de már ereje olyan mértékben kilengett belőle, hogy szimplán elolvadtak. Tesz egy lépést, mire a botot erősebben markolom meg, felkészülve a távolsági küzdelemre, amit meg kell hagyni, jobban szeretek, mint a közelharcot.
Talán nyolcvan éve nem harcoltam már.
De mint a villám, előttem terem, ekkor viszont az én reflexeim kezdenek el automatikusan működni, s a hóvihar pillanatok alatt elharapódzik, ahogy kell. Rettentő gyorsan elsuhanok előle, de a surrogó hangot meghallva elugrik előle, így csak a hóba mélyed a bot vége. Bosszankodva változom áttetszővé, hogy kikerüljek a veszélyes zónából.
Szívem veszettül kalapál, gyomrom olyan görcsben van az izgalom és a félelem vegyes keverékétől, hogy attól félek, hogy már most megláthat. Nem vagyok tökéletesen láthatatlan, ezért keltettem a hóvihart.
Megszámlálhatatlanul sokszor próbálom fejen, térdhajlaton, nyakon, illetve gyomron ütni, de minduntalan az utolsó pillanatban kikerüli, amikor viszont megunom, s fagyasztani szeretném, -ezúttal szobor hatásig-, akkor meg elugrik.
Eldöntöm, hogy piszkos eszközökhöz folyamodom, és ehhez volt tanárom...
Az idő!
Amikor megint felpattan a levegőbe, egy széles karmozdulatot téve sík jéggé változtatom alatta a havat, amin megcsúszik. Itt az én időm! Azonnal le akarok rá sújtani, de arrább gurul, ezzel is ingerelve. Olyan gyorsan van talpon, hogy követni sem tudom, majd mikor már elkeseredetten csapok felé, elkapja.
Hosszú pillanatig mélyeszti szemeit az enyémekbe, de válaszul jégtüskéket varázsolok a botra, ahol fogja. Sikeresen el is trafálta a kezét, teljesen átszúrta több is. Csupán megráncolja a homlokát, megmarkolja a botot, hogy aztán annak segítségével nekidobjon a legközelebbi falnak.
Hallom, ahogy Adam nyüszít, nyilván a fele már leolvadt a szájáról...
A hideg fallal való találkozás belém rekeszti a levegőt, de mégsem taszított olyan erővel, hogy komolyabb bajom essen. Csupán csak játszik, mocskos teremtmény... Egy hiba, amit nem éppen nekem kellene sem orvosolnom, sem elviselnem!
A saját fegyverem kapja kézbe, és egy irdatlan csapást mér a falra: közvetlenül mellettem. A többit már nem is tudom követni, ugyanis a következő pillanatban már a fal le van omolva, én pedig egy apró megmaradt téglarészen támaszkodom, kikerekedett szemekkel bámulva a vámpírt.
Eddig feszesen tartott karját most behajlítja, hogy kezét az arcomra simítsa. Legszívesebben olyat sikoltanék, hogy az talán felrobbantaná a fejét is, de egy hang sem jön ki a torkomon. Kezén sisteregve és ocsmányul recsegve húzódnak össze a sebszélek, ami a legrettenetesebb zenei aláfestése a jelenetnek.
Meg fog ölni...
Váratlanul hideg ajkakat érzek meg az enyémeken, és pillanatokra azt sem tudom, hol vagyok. Megszűnt a külvilág. Testem önként rándul meg, mintha ki akarna tépni alóla, de nem sikerül. A fekete tincsek az arcomba hullanak, a vámpír pedig lassan kóstolgatja ajkaimat. Ujjai és tenyere még mindig az arcomra simul, és érzem, hogy a csók közben egyre jobban felmelegednek az ajkai...
Mi ez?
Mi ez?
Lassan eltávolodik tőlem, arcomra a mély szégyen vörössége szökik fel, tekintetem remeg, mint a leginstabilabb kocsonya. Félek, félek, félek...! Arcom végre elengedi, és eltűnik a sötétségben, én pedig teljesen leblokkolva ülök a romos helyen, ahova letaszított.
Hozzámért!
Hozzámért!
Bőröm őrjöng a forró érintéstől, karjaimon feláll a szőr, és a számban levő lüktetés sem akar alább hagyni. Tétován érintem meg ajkaimat, hogy lehűsítsem, és az eredeti testhőmérsékletemre fagyasszam vissza.
Több felől vonyítás hallatszódik, és kiabálás, majd a jég törése, s egy test puffanása. Adam hörgését már nem is érzékelem, hanem próbálok apró kapaszkodókba fogódzkodni, hogy fel tudjam magam tornázni álló helyzetbe. Több oldalról érzem meg a forró testek közelségét, de hozzám csak egy test tulajdonosa ér, én pedig reszketve bámulok fel a magas alakra.
- Natasha... bántott? - csillan meg barna haja, mély hangja kivételesen lágyan cseng. Ezüst szemei testemen rohannak végig, keresve sebesülést, de csak a vámpír vére csorog le a vállamon.
- Nem, de... Adam...
- Adam jól van, a sérülésének gyógyulása két napba telik még. És ne haragudj, de ebből kölcsönkérnék – nyúl ujjával a vérhez, amit engedelmesen fagyasztok meg, hogy könnyebben tudjon apró mintákat venni, s szétosztani farkasai között.
- Everard majd hazakísér – mondja jóságosan, de nyugalmas maszkja fölött egy árny suhan át. Ellenkezni nem merek és nem is akarok, ezért bágyadtan hagyom, hogy a kijelölt farkas hazáig vezessen...
°oO°
Másnap arra kelek, hogy valaki rémesen nyomkodja a lift gombját, majd felcsendül a vészjelző gomb is. Kikelek, és óvatosan leereszkedve bekukkantok a folyosóra.
BUMM.
Riadtan bújok el a fal mögé, de a kíváncsiság győz, és kileskelődök megint. Egy olajbarna kart látok meg, ami szétfeszíti az ajtókat, majd a tulajdonosa kiugrik, s becsapódik mögötte a lift ajtaja.
- Hülye világháborús ratyi liftek... - morog, majd felkapja a fejét, úgy, hogy szőke haja ugrik egyet, majd felém fordul. - Natasha, kissé megőrizted Vezérünk illatát, látlak ám. Minden oké?
- Adam! Ezt én is kérdezhetném... - sóhajtok, és lehajtom a fejem szomorúan, mikor látom, hogy meg van kötve a keze.
- Ne szontyolodj el, hallod e – terem ott az ablakban, és kimászik hozzám. - Sétálunk egyet?
- Nem szeretnék – nézek le kissé félve az utcára.
- Ugyan már... Őrséget állítottunk, amit azonnal meg is dupláztunk. Egész Moszkvát mi őrizzük. Helyetted... - mondja bátorítóan, hatalmas, ép kezét pedig a vállamra helyezi, mire arrább megyek egy lépést.
- De csak egy kicsit! - egyezek bele végül, halvány mosollyal az arcomon. Ha nem mondom, hogy igen, örökké itt zaklatna, amit nem szeretnék, főleg a tegnapi incidens után.
- Helyes hozzáállás – morogja barátságosan, és máris az utcán sétálunk. Csöndesen tájékoztat a tegnap érvénybelépett törvényekről, és a fagyasztott vér förtelmes szagáról, amit mindenkinek kiosztottak. Bágyadtan bólogatok, stólámat kissé szorosabbra fogom magamon. Nem tetszik nekem ez itt...
Talán... ha elmennék...
- Ha elmennék Szankt Petyerburg-ba, akkor minden jobb lenne nem? - kérdezem, de inkább csak magamnak motyogom. Akkorát horkant erre, hogy az totális tronfolásnak minősült, így inkább csendben maradok.
Hát persze...
Hogy is hagyhatnám itt ezt az egészet?
Fáradt vagyok, alig tudtam az utóbbi napokban pihenni, a szemeim folyton leragadni készülnek, még Adam meleg kisugárzása se tud észhez téríteni. Váratlanul, egy másodperctöredéke alatt hosszú, sápatag ujjak szorulnak a számra, és mielőtt a szőke farkas után kaphatnék, már el is tűnik előlem. Egy fekete bőrbe bújtatott kar alantas kígyó módjára kúszik fel a nyakamra, és fojtogatni kezd.
Jeges rémület döf a szívembe, amit hagyok kibontakozni, de már nincs esélyem...
Elsötétült a világ.
°oO°
Egy dohos, kihalt szobában térek magamhoz, és első mozdulatom az, hogy a nyakamhoz kapok. Hálásan fellélegzek, hogy nincs rajta se harapás, se szúrás, mondjuk, nem is tudna átváltoztatni, de ez akkor is fontos. Körül kell néznem, és el kell tűnnöm, mert minden bizonnyal a vámpír búvóhelyén lehetek...
Mezítelen talpaim halkan csattanva érnek a hideg padlózathoz, és már sejtem, hogy merre lehetünk. Végigtapogatom a falat, s érzékeimnek hála be tudom azonosítani, hogy mindenhol föld vesz minket körül.
Ez egy bunker.
Jelképesen kiráz a hideg, és rosszul leszek ettől a fojtogató, baljós energiától. Meglátok egy lépcsőt, így fel akarok mászni rajta, de olyan látvány tárul a szemeim elé, ami tökéletesen megszokott, és mégis...
Még ugyanazzal a lendülettel fordulok el, nem hallva a nyögéseket és a sóhajokat. Nem fog érdekelni a játszadozása, ha kell, akkor... akkor...
- Jó reggelt – hallom meg a hangját, amitől a gerincem szinte kiszakad a helyéről rémületemben. Undorító, mocskos, én... én nem is tudom már mivel illetni. Közeledik, de reménykedem, hogy ott marad félúton, de ez balga remény volt, elismerem. Mikor látom, hogy kinyújtja a karját, szinte csontig fagyasztom a kérdéses testrészt, mire felsóhajt, és hátrább lép. - Miért vagy ilyen velem?
MÉG KÉRDI?!
Nyugalom. Semmi baj, megoldom, ahogy eddig is mindig mindent egyedül csináltam. Pár évtizede még farkasok sem nagyon voltak a környéken, egyedül voltam mindig is, magányosan igazgattam a gyönyörű Oroszországot...
Leül a lépcsőre, csöppet sem zavartatja az a tény, hogy az egész mellkasa kilátszik az ingjéből. El kell ismernem, hogy edzett felsőtesttel rendelkezik, minden apró kis izom kidudorodik, de...
Könyörgöm, tűnjön már el az a rossz álom végre!
- Bántottalak én valaha? - még szép, belekarmoltál a bőrömbe te normálatlan tulok!
- Igaz, hogy furán hoztalak ide – kínomban majdnem elnevettem magam. Furán?! - de hát a saját lábadon nem jöttél volna. Amikor a barátod miatt harcoltál velem, akkor se bántottalak. Ráadásul a bolhás miatt sem lehetsz rám mérges... Hiszen meghagytam az életét, csak a te kedvedért...
Erről úgy beszél, mintha egy virágcsokrot nyújtott volna át, abban a kis jelenetben.
- Mit akarsz tőlem?! - kérdezem dühösen, de rögtön meg is nyugszom. Nem szabad hirtelen meggondolatlanságokat mondanom. Bezárt ide, elrabolt, bántotta a barátaimat, megölt oly sok embert...
- Mindent tudni akarok rólad. És rajtad keresztül megismeri a fajodat. Mondjuk úgy, tanulni. De tudod mit, hogy lásd, nincs veled szemben ellenséges szándékom, elengedlek, ha el akarsz menni. Csak egy szavadba kerül és kivezetlek innen. Nos?
Mélyet sóhajtok, hogy a válasz ne csússzon ki a számon, habár én nem az a fajta vagyok, hogy akinek a szívén, az a száján.
- Sajnálom, tanulni a könyvtárban kell. A fajom teljesen érdektelen. Ellenséges szándékainak tisztázásáról akkor kellett volna intézkednie, mikor belépett az országhatáron! - mondom csendesen a magamét, véletlenül sem nézve rá, csupán csak a homlokát vagy inkább felette nézek el.
- Azt akarom, hogy tűnjön el innen. Fejezze be a méltatlan viselkedését, máshol öldököljön. Nem kell kivezetnie, kitalálok saját magam is, és most előre közlöm, hogyha bármi megfontolatlant tesz, akkor jégcsapot állítok a szívébe.
- Ez hát a döntésed?
- Talán félreérthetően fogalmaztam, de nem fogom újból elismételni, hogy ezen újból kuncogjon magában egy sort. Érdemtelen a létezésem, és a lényem rémségesen egyszerű – lépdelek felé, nyomomban apró kis virágok nyílnak. - Soha nem érdekeltem senkit, és ez után sem fogok. Évtizedek óta csendesen teszem a dolgom, ahogy mindenki más. Nem vágyom elismerésre. Nem vágyom figyelemre. Békét és csöndet akarok.
Most pont mellette állok meg a lépcsőn, arcunk két ellentétes irányba néz, s ez így van rendjén. Bánatosan nézem a földre fektetett halottat, és egy intéssel koporsót varázsolok köré. Ennyi a minimum, amit megérdemel.
- És ez neked elég? A magány? A csönd és látszólagos béke? - hallom meg számító szavait mellőlem, ami különösmód ilyen közelről kellemesebben hangzik.
- Igen. Elég, ha az emberek boldogok – felelek könnyedén, mégis elszorult szívvel a hullát nézve. Keserű gondolat, hogy ez a nő boldog volt a halála előtti pár percben.
- És te nem akarsz boldog lenni?
- Voltam boldog. Régen – lépdelek fel a lépcsőn, és befordulok a sarkon, hogy végre kint lehessek, a szabadban, megszabadulva ettől a fojtó légkörtől, ami bent uralkodik.
Megmarkolom az ingét, de csak lazán lerázza magáról kezeim, mintha ott sem lettek volna. Rémülten harapok alsó ajkamba, félelmem tetőzésének netovábbja pedig az, hogy a férfi feláll a padról, kegyesen leveszi a kabátját, s a padra ejti. Adam-ben ez a flegmaság olyan mértékű dühöt kelt, hogy már utána sem tudok nyúlni, s ezzel el is szabadult.
Adam sosem volt hatalmasan erős, ő csupán egy sub-hím, és még csak át sem változik… Akárhányszor kap utána, akármennyiszer próbálja elérni, sosem talál célt, a vámpír mindig elegánsan kikerüli, szinte már táncolnak. Direkt hergeli a szőke farkast, én pedig még mindig csak állok és nézek, döbbenetem már nagyobb félelmemnél.
Fehér fogait rávicsorítja Adam-re, és rátámad. Sorra találja el a legérzékenyebb pontokat, a férfi pedig nem nagyon tudja tartani magát, hiszen még fiatal, a kinézete ellenére is. Mozdulatai darabosak és nehézkesebbek az ellenfele kimért, precíz és elegáns mozdulataihoz képest. Megremeg a kezem, ahogy a farkas térdre rogy, orrából folyik éltető vörös vére…
Ki nem állhatom a vért.
Nem illik ide a meleg színével, ráadásul az illata is olyan, mint az olvadt vas és réz. A vámpír lenyalja kezéről újfent a vért, de azt egy megalázó mozdulattal ki is köpi.
- Farkasok – francia csengésű hangja sem illik ide… Ide a mormogós, temperamentumos orosz illik… - A véretek is pont olyan mocskos, mint a külsőtök – vigyorát cseppet sem óhajtja leplezni, de Adam nem az a „feladom” fajta.
Nekiront újra, de ekkor már az élőhalott csupán játszik vele, semmi több. Kifárasztja, mint a jó horgász a remek fogását. Nem éri el, egyszerűen nem éri el…!
Kicsavarta a kezét!
Elborzadva hallom a ropogást és a recsegést, majd a szőke farkas fájdalmas üvöltése is töröl minden előzményt az agyamból. Segítenem kell, de hogyan…? Elengedi Adam-et, aki felegyenesedve bár, de eléggé komolyan megsérülve liheg, és morog rá:
- Rohadék! Meg fogsz dögleni! – ordítja, és nekem pedig teljesen be kell vallanom, hogy egyetértek vele. Pusztuljon innen, ki hívta, kinek kell?!
- Kutya. Elég volt a játékból, most megöllek…
Pillanatok alatt döntök: Adam miatt hullajtott könnyeim vizes fátylán keresztül is megtalálom az utat, hogy véget vessek ennek az egésznek. Odaállok a vámpír és a farkas közé, s hogyha kell…
Az életem is áldozom a barátaimért!
Ez nem csak az általam fenntartott rend békéjéért van. Ez nem csak annak a jele, hogy nem akarok több vért látni. Nem. Nekem egyetlen ismerőseim itt a farkasok, legrégebbi pedig Adam és a Vezérük. Nem hagyom őket.
- Hagyd őt békén, te szörnyeteg! Ne bántsd! – eleinte úgy csattan a hangom, mintha parancsnak szántam volna, de végül rájövök, hogy felesleges ámítanom azzal magam, hogy bármit is kezdhetnék ezzel az élőhalottal.
- Natasha, menj előlem! – fogja meg a lábam Adam, de nem érdekel. A vámpírt sem, szemmel láthatólag, ugyanis a nevemet fogta fel egyedül ebből a féltő felszólalásból.
- Natasha – ahogy kiejti a nevem, az össze szőr feláll a hátamon és a karomon egyaránt. – Még nem volt alkalmam megkérdezni a neved… Gyönyörű név a gyönyörű lényhez… - duruzsolja franciául, és úgy mosolyog s beszél, mintha örökké ismertük volna egymást.
- Csak a te kedvedért hagyom életben ezt a bolhás dögöt – mutat fejével Adam felé, aki olyan ellenségesen bámul rá, hogyha nem lennék előtte, puszta szájával rontana rá. – Légy hálás.
Mire ezt elmondja, odasétál a padhoz, felveszi a kabátját, és képes minket úgy faképnél hagyni, hogy erre a legutóbbi százhúsz évben nem volt példa nálam. Dühösen fordulok el tőle, hogy megnézhessem a sérüléseit, felőlem ez a tenyérbemászó alak belegyalogolhat a Napba is…
- Adam…?
- Miért avatkoztál közbe? – morogja, de látszik az arcán, hogy mennyire irritálja a tudat, hogy legyőzték ilyen könnyen. Kezem az orrához és karjához érintem, hogy némileg lehűtsem az égő testrészeket.
- Az a mocsadék… Honnan került elő?!
- Nem én hívtam ide, elhiheted – csattanok fel kissé, majd inkább megrovom saját magam a balga kijelentésért, és inkább újra hűteni kezdem. Az a szörnyeteg még nem jutott ki a térről…
- Natasha… Honnan tudta a neved?! Rohadt francia bájgúnár!
- Nos, előtte te árultad el neki, és neked hála, már a nevemet is tudja.
- Mpfhm! – horkan fel, és feláll. – Utána megyek!
- Nem! – kiáltok fel, és térdig odafagyasztom a lábát a betonhoz. Bal karjára pedig a biztonság kedvéért vékony réteget húzok, hogy hűsítsem a fájdalmát. – Ezt én fogom lerendezni…
Mielőtt bármit is szólhatna, befagyasztom a száját is, pedig tudom, hogy pár perc múlva testének hője pillanatok alatt eltünteti az ideiglenes szájpecket. A vámpír felé fordulok, aki már éppen a sarkon fordulna be, mikor…
Csípőig lefagy a teste az aszfalthoz, következő pillanatban pedig a felette levő villanyoszlopról leesni kényszerítem a jégcsapokat, amik igen méretesre nőttek az utóbbi két hétben. Két kezem kitárom, és havazást varázsolok, hogy könnyebben el tudjak suhanni előle, hogyha szükséges, és ezzel az illatom is hó illatú lesz, vagyis víz.
Nem fogom most elereszteni innen. Szemeim türkiz fényben ragyognak fel, és ráadásképpen egy tömör jégből készült botot formálok magamnak, ami szinte törhetetlen, és eddig egy alfa fogait is kibírta.
Nem vagyok erős, sem hatalmas, sem tökéletes.
De az, aki a szeretteimet, a barátaimat bántja, az megfizet.
Még ha én magam is megfizetek érte, és esélyem még szikrányi sincs.
Remegő karokkal esek térdre, ráz a hideg, ha fogalmazhatunk így is. Testem minden porcikájába beleállt a fájás, nem szokott hozzá, hogy ennyi házfalat kelljen átutaznia. Az ujjaim reszketnek, nem tudok velük rendesen fogni, így segítséggel sem tudok felkelni. Rettenetes volt....
Maga a közelség, és a figyelem... Gyerekkoromban sem részesültem figyelemben sosem, ennyi érzelemmel pedig módomban sem állt találkozni. A vágyódás, a szenvedély, minden, oly sok minden!
Arcomat kezembe temetem, hogy ne lássak semmit, s gondolataimat tudjam rendezni, valamint eléggé zilált idegeimet. Több mint száz évig nem volt Moszkvának vámpírja...
Utamat lassan hazafelé veszem, mikor sikerül felkelni a sokk által keltett remegésből. Pár óra múlva hajnalodik, most már bizonyosan nem fogok vele találkozni, amit igen remélek. Inkább a liftet használom az emeletes házban, a lakók mindegyike mély álomba zuhanva alussza át a vészes éjjelt.
Amikor megnyomom a lift hívó gombját, a sípoló hangtól kiráz a frász. Türelmetlenül várom, hogy megérkezzen a felvonó, s rögtön be is szállok, egyik karommal átölelem saját magam, a másikkal pedig megnyomom a tetőtér gombját. Közvetlenül nem vezet felfelé lift, majd ki kell szöknöm az ablakon, és a tűzlétrán felmenni lakóhelyemre, hogy kipihenjem a dolgokat...
Szinte érzem, ahogy megnyugszom, hallva a lift csendes, dallamos búgását, majd a csilingelő hang nem is olyan félelmetes, mikor kitárul az ajtó. Kilibbenek rajta, de szétnézek, mielőtt kilépnék belőle.
°oO°
Drága ágyikómból ordítás és sikoltozás ugraszt ki, kishíján összecsókolózom a betonnal, amit -hála nekem- befedett pár nagyobb jégvirág. Hajam kissé bosszúsan csapom hátra, megigazítom liliomom a ruhámban, majd letekintek a párkány széléről.
Igen nagy tömeg mozdult meg északi irányba, és a hirtelen kelesztett köd rejtekében én is odalebegek, hogy láthassam, mi történt. Mint az ország őrzője, kötelességem a nem mitikus ügyek megtekintése is, még ha nem is a hatáskörömbe tartozik.
A népes embersereg lázadozva kap mindenféle fegyverhez, egy kisgyerek egy konzerves kupa tetejével szaladgál felbőszült szülei nyomában. Fáklyákat vettek elő, teljesen egy középkori lincseléshez hasonlít a dolog. Sokszor mondják, hogy Oroszország elmaradt a többi területektől, és sajnos néha igazuk is van.
A sikátorba nem merek bemenni, úgy a fal szélét sorosan megmarkolva pislogok befelé, hogy láthassam, mi az, ami ennyire haragra gerjesztette az embereket. Rémületemben a számhoz kapok, ajkaim akaratlanul remegni kezdenek, látva a brutálisan elintézett férfit... vagy nőt...
Mintha valamiféle állat tette volna, de mégsem... A tépések nem olyan hatalmasak, és nem kifejlett mancs méretűek, mintha inkább csak utánozták volna... De ez csak a képzeletem játéka, te jó Isten, hogy tudna tenni ilyet egy ember?! Egy könnycseppet ejtek a szerencsétlenért, s ez a csepp megfagy azonnal az ujjaimon, mint valamiféle gyűrű.
Elfordulok a szörnyű tett helyszínétől, az éppen takarásban levő testet csöndesen siratom meg, s mondok el érte egy fohászt, hogy nyugalomban válhasson teste a természet részévé.
Túl sokan figyelnek felém így be akarok sétálni a tömegbe, hogy elvegyüljek közöttük. Azonban tekintetem megakad egy aranysárga szempáron, és ha lehet, még jobban elsápadok. Végigfutott gerincemen az a bizonyos rossz érzés, szemeim elkerekednek.
Miért csinált volna ilyet?
Nem tartozik ide!
Ahogy rémülten cikázó szemeimmel nézem, hirtelen elhalad előtte egy járókelő, és már nem is látom ott tovább. Éppen megkönnyebbülnék, de a lapockámon érzett vékonyka fájdalom hatására nem tehetem meg. Legszívesebben felsikoltanék, de időben harapok alsó ajkamba, mielőtt még magamra vonnám a figyelmet.
Elvett a véremből...
Szinte abban a minutumban visszakerül a helyére, és látom, ahogy ujja hegyéről lenyalja a vérem, nekem pedig ennyi is elég lenne, hogy menten szörnyethaljak tőle. Látom, ahogy teste élvetegen megremeg, de valahogy azzal nyugtatgatom magam, hogy minden bizonnyal nem mer tömegben cselekedni...
Úristen... már az embereket akarom pajzsomként használni...!
Váratlanul hátat fordít, és eltűnik a szemeim elől, de perzselő, fekete aurája még nyomokban ott marad a téren... Ökölbe szorítom a kezeim, és most már dühödten nézek abba az irányba, amerre távozott.
Szörnyeteg...!
Hogy merészeled az én csendes városomat felbujtani? Hű szövetségeseinkre pedig ráhúzni a vizes lepedőt? Utána küldök egy metszően jeges fuvallatot, csak hogy érezze, nem fogok mindig halálra rémülni, ha megjelenik. A vállaim megremegnek a gondolatra, hogy újra előkerül, s annak folytatásába, miszerint saját magam kell eltüntetnem innen.
A szél már nem éri el.
°oO°
Másnap reggel fáradtan fordulok a másik oldalamra, de mégsem esik jól az alvás. Elkínzottan szorongatom kezemben az apró jégvirágot, ami merően eltér azoktól, amiket az ablakokra szoktam varázsolni. Egész éjjel azon gondolkoztam, hogy miképpen oldhatnám meg a vámpír létének eltörlését úgy, hogy ne törjön ki mészárlás, és elkerüljem a tanúk, illetve áldozatok megjelenését.
Nem jutottam előbbre, sehogy sem tudok kiötleni semmit, hogy ez a bestia végre eltűnjön innen. Békés volt itt minden, a vérfarkasok sem csináltak galibát, Uruk mindig kiengedi őket az erdőségekbe és a tavakra vadászni. A sok korcsolyázni próbáló négylábú emlékére halványan elmosolyodom, és némileg megnyugszom.
Olyannyira, hogy álomba is merülök, mely tiszta, és vér mentes.
°oO°
Arra eszmélek fel, hogy valami széllöket erősen meglöki az én kis ágyam, s kinyitva a szemeimet a csillagos éggel találom szembe magam. Ennyire elaludhattam volna? Fáradtan, de mégis némileg kipihenve kielek ki, és nyújtózva egyet lelebegek az utcára, ami eléggé kihalt látványt nyújt.
Hát persze, hajnali két óra van, ki az, aki ilyenkor rohangál az utcákon?
Eszembe jut, hogy tegnap a Kreml előtt elfelejtettem pár dolgot, így fellelkesülve egy kis teendő gondolatára, lelépek a havas járdára. Hátha picit feledteti velem a tegnap történteket a munka, amit nagyon szeretek csinálni. Néhányan, idősebbek és fiatalabbak lézengenek a téren, még éjjel is sokan vannak. Az öregebbek nosztalgiáznak, és egy-egy könnyet morzsolnak el szemük sarkából, a kamaszok pedig az esti banzájból csalinkáznak hazafelé, hangosat kurjongatva.
A szobrokon kivételesen nem csimpaszkodik senki, így felmászom, apró légi segítséggel, hogy ne legyek annyira feltűnő. Kezem rásimítom a szobor arcára, és a fémhez gyengédséggel érve húzom le a kezem, nyomán vékonyka jég réteg keletkezik. Apró kis hóbuckákat teszek rájuk, mintha a vállukon selymes fehér palást lenne. Egy kis szél dobja meg a hajam, és a hófehér, porszerű havat felkapja. Mint valami csillogó fény, úgy törik meg rajtuk a Hold jóságos fénye, én pedig úgy érzem magam a közepén, mintha elvarázsoltak volna engem is.
Olyan szép...
Elkezdek lefelé mászni, hajam a fülem mögé tűröm, hogy ne zavarjon a látásban, mikor lefelé ereszkedem. Mezítelen lábaim halkan érnek földet, a hó bizsergetően roppanó hangot ad ki alattam. Boldogan mozgatom meg benne lábujjaimat, és körülnézek, mi teendőm akadhat még. Az ablakokat tegnap megcsináltam, a korlátokat is, és a csúcsos tetőket is befedtem hóval.
Úgy néz ki, mára már nincs is több dolgom, így elnézhető az is, hogy elaludtam.
Hatalmasat sóhajtok, és elindulok hazafelé, de ekkor veszem észre újra, hogy figyelnek. Úgy teszek, mintha nem venném észre, de ez az erő olyan erős és földöntúlian hideg, hogy akaratlanul is vonz a jegessége.
És igen.
Ott ül a szélen, egy félreeső padon, onnan mustrál, kezeit szétdobott lábai között lógatja összekulcsolva. Egész végigfigyelt?! Nyelek egyet, és óvatosan hátrálni kezdek, mire látom, hogy szórakozottan felemeli a szemöldökét, majd arca kisebb vicsorba torzul, én pedig rálépek valaki lábára.
Sikolyomat valószínűleg több országban is hallhatták, az éles, csilingelő kiáltásom pár helyen berepesztett pár ablakot is, olyan hangon szólt. Azonban karomra váratlanul egy szokatlanul forró kéz simul, én pedig megfordulok....
- Ilyen rémisztő vagyok tán? - az orosz nyelvezet hallatán kishíján elsírom magam, és akaratlanul is hagyom, hogy magához öleljen. Mit hittem? Hogy majd én, egyszerű kis nimfa el tudom söpörni az útból ezt a hatalmas vámpírt?
- Nyugalom, csak én vagyok az, Adam – hallom az ugatós nevetést, de karjaiban túl meleg van az én testhőmérsékletemhez, mégis ott maradok, mert robusztus alakja valamiféleképpen védelmet nyújt a külvilágtól...
És a benne rejtőző élőhalottaktól.
Könnyeimet csendesen hullajtom ingjére, ami foltokban meg is fagy, szinte azonnal. A szőke farkas a legjobbkor jött, én pedig örömmel nyugtáztam kivételesen jelenlétét. Kipillantok a hatalmas kar alatt, és látom, hogy egy biciklit támaszt a bal lábával. Olyan együgyű szegény és mégis... Nagy.
Kibontakozok a karokból, ő pedig kissé bosszúsan méri végig magát, főleg a ruháját. Talán átmelegedhettem én is, mivel tüsszentettem egy aprót, mire megint felnevet.
- Kismacska! - simogatja meg a hajam, kék szemei szinte szikráznak. Ő az első farkas, aki vállalta, hogy rajta próbáljam ki természeti manipulációm emberi szakaszát. A haját én szőkítettem ki, ugyanis éjfekete volt.
Hirtelen beleszimatol a levegőbe, és már azon kapom magam, hogy a háta mögé tolt.
- Ott a vérszopó... - morogja, és támadó helyzetet vesz fel, testét kissé megdönti, karjait előrelendíti, háta vészjóslóan görbül meg. - Amióta itt élek, egyet sem láttam, honnan szerezted be?!
- Hogy tessék? - kérdezem értetlenül, mikor eljut felmelegedett agyamig a kijelentése. Még hogy én hívtam ide ezt az... izét?!
Szokásos jeges reggel köszöntött az én drága országomra. Rejtekhelyemről lassan kisuhanok, nagyot nyújtózom, s körülnézek. A város legmagasabb épületének tetején lakom, ott is egy láthatatlan, jégből készült függőágyon, a szabadban. A hűvös szellő körülöleli a testem, ezáltal meglebbentve ruhámat.
Friss hajnal, édes reggel...
Nesztelenül ereszkedem le a lépcsőházban, ahol az összes ember köszön légies lényemnek, én pedig intéssel üdvözlöm őket. Azt hiszik, hogy a felső lakosztályban lakom a tetőtérben, de ez téves elgondolás. Hadd higgyék ezt, legalább addig sem fognak gyanakodni.
Leérve a földszintre kilépek a fagyos hidegbe, ami számomra csak meleg cirógatás. Nem maradnék életben sehol máshol, talán a világ északi féltekéjén, de máshol bizonyára meghalnék az időjárás változástól, vagy tönkretenném az ottani természetet.
Oroszország tavasszal a legszebb és leggyönyörűbb. Itt nem nyílnak a virágok, hanem helyette lassan pelyhedzenek a felhők, melyeket én szabályozok, ha kedvem tartja. Szabadság szinte tapintható a levegőben, kisgyerekek fociznak kabátkájaikban, mire egy külföldi szörnyülködve tekint rájuk. Az oroszok bírják a hideget, ehhez vannak hozzászokva, ezen nincs mit lepődni.
Szokásos utamat járom, könnyed lépéseim láttán az összeszorított szájú emberek is mosolyogni kezdenek. Mellettem megáll egy igazán szépséges fekete autó, a sötétített üveg mögül egy vörös szempárt látok megvillanni. Lehúzódik az ablak, én pedig meghajolok aprón, némi hideg fuvallatot keltve.
- Drága Natasha – hallom a karcos, mély hangot, s a vérfarkas mogyoróbarna tincseit kezdem el nézegetni. Annyira nem ideillő. Talán ha ezüstre festeném... - Hivatalos vendégként vagy regisztrálva a falka egy hét múlva tartandó megbeszélésére.
- Természetesen – biccentek, elvégre, alacsonyabb rendűként ez a helyes. A vérfarkasok királya nem viccből látogatna el hozzám, egy egyszerű nimfához, ha nem fontos. Ki tudja, meddig kereshetett, ugyanis az illatom mindig olyan, amilyen az engem körülvevő környezeté, embereké.
- A nővéreidről semmi hír? - szemei visszafakulnak gyönyörű ezüstté, amitől mindig úgy érzem, mintha jégpáncélt feszítene ki érzelmei előtt.
- De igen uram, nem óhajtanak idefáradni – válaszom hallatán kissé megremegnek az orrcimpái, de mással nem mutatja ki, hogy bosszantja a dolog. Mindig is fontos volt számára, hogy több világi nimfa is megjelenjen, így kapcsolatait kissé kiszélesítve. Sosem jön össze neki, az Őrzők ki nem állhatják az én kis országom.
- Értem, nos, egy hét múlva a kastélyomban várlak – mondja, és mikor arrább állnék, hogy ne csapjon le latyakkal a kocsi ha elindul, csupasz karja kinyúl a járműből, és elkapja a karom. Gúnyos mosolya előre sejteti velem, mit is akar kérni.
- Igen uram, nem az ablakon fogok jönni – válaszolom könnyedén, mire elenged. Annyira zavaró a szemébe néznem, pedig gyönyörűek. Jobban ideillik, mint a haja.
- Helyes.
A fekete autó elgördül mellőlem, és a sarkon még látom, hogy egy farkas kidugja a fejét az ablakon, és élvezi a kocsikázást. De nem sokáig, ugyanis a fent emlegetett kar egy morranás kíséretében visszarántja a járműbe.
Megmosolyogtat az apró jelenet, s már suhanok is tovább, tenni a dolgom.
***
Éjjel a Kreml előtt munkálkodom azon, hogy jégvirágokat fessek az ablakaira, valamint a szobrok lábát takargatom be egy kis hóval. A szél enyhén csípős, amit pont én igazítottam az előbb mellettem elhaladó angol úriemberek láttán. Szegények úgy vacogtak, mint akik sosem láttak meleget.
Ekkor hirtelen, megérzem, hogy valaki engem figyel. Szokatlan dolog, nem szoktak sokáig bámulni, mert egy helyben maradni ritkán szoktam. Nem foglalkozok vele, talán egy rangosabb farkas, az ereje körülbelül azon a szinten mozog.
Azonban továbbra is érzem a kutató pillantásokat, így felegyenesedek, hajam a fülem mögé morzsolgatom, és magabiztosan meredek az idegen irányába. Még számomra is fokokkal hűl le a levegő a jelenlétet érezve, a síron túli jegesség behatol egészen a szívemig, gyomrom kellemesen zsibbad a hidegtől, de én tudom, hogy ez veszélyes.
Az ismeretlen fekete bőrkabátot visel, fekete inggel és hasonszínű farmerrel, ráadásul bakanccsal. Ében haja hosszú, s derékig ér, ám hajában van egy kis vörös és fehér is. Ám szemei azok, amik legjobban megrettentettek. Aranysárga íriszei annyira nem illettek abba a világba, amit én rendezgetek, hogy pár pillanatig fel sem fogtam a dolog súlyosságát. Egy heg vöröslik a jobb szemén, lehet, hogy valaki ki akarta csapni neki, csak nem sikerült.
Magas alkat, de nem annyira robusztus, mint a vérfarkasok. Talán megüthette a két métert is, széles vállai előnyössé és megbízhatóvá tették megjelenését. Szemeim kikerekedhettek a meglepetéstől, de arcom olyan hűvös maradt, akárcsak az időjárás.
Ez egy vámpír.
Visszhangzik a fejemben a mondat, és fel nem tudom fogni, hogy egy ilyen lény mit kereshet a világ ezen pontján. Itt minden kies, a lányok szépek, az egy dolog, de a vámpírok a nyüzsgést, a drágaságot és legfőképp a langyos időjárást szeretik. Itt inkább a farkasoké a hatalom.
Pillanatok alatt megfordulok, és szinte eltűnök a szemei elől, ami bizonyára felkelthette a kíváncsiságát, így jött utánam, de lassú, kimért léptekkel. Besurranok az egyik utcán, ahol döbbenten konstatálom, hogy előttem álldogál, kishíján majdnem nekimentem.
Feltekintek a szemeibe, amelyek olyan gyönyörűek, hogy szinte el is felejtem, hogy is vagyunk. Olyan volt, mintha csak mi ketten lennénk az egész utcán, és ez félelmet gerjesztett a lelkemben. Kirázott a hideg erejének közelsége lévén, én pedig tétován hátrább léptem, és oroszul kérdeztem meg:
- Mit óhajt uram?
Csendessége, és homlokába szaladó szemöldöke jelzi számomra, hogy kukkot sem ért abból, amit mondok. Szépen lassan hátrálok előle, észre sem veszem, hogy egy sikátorba tereltem párosunkat. Nyelvet váltok hát, és németül kérdezem meg ugyanezt. Nem reagál rá, viszont közelebb lép. A latin sem jött be, pedig azt érteni szokta minden mitikus lény. Váratlanul a hátamhoz érzem simulni a sikátor hideg falát.
Ő pedig csak néz.
- Ó, ne, fogadjunk, a lengyelt sem érti, ugye?
Persze, hogy nem. Zavarba fogok jönni, ilyen sokáig még sosem bámultak, talán csak a falka által rendezett összejöveteleken, de ott folyton a király körül kell lennem, így hamar lekapják rólam a szemüket.
Végül azzal a nyelvvel próbálkozom, aminek kiejtését eleinte oly nehéz volt elsajátítani. Régebben sokat küszködtem vele, de ma már anyanyelvi szinten beszélem.
- Mit akar? - kérdezem franciául, mire meghökkenten néz rám, majd ajkaival egy számomra igenis rémisztő mosolyt produkál.
- Tud franciául? - kérdezi vissza, karomon feláll a szőr a mély baritontól. A vámpír hangja szinte karistolja a bőröm, nem úgy mint a vérfarkasokéi, az inkább melenget, ami még rosszabb.
- Da – szalad ki a számon az orosz igenlés. Túl közel jött, hajamból egy tincset el is vesz, én pedig még jobban a falhoz lapulok, és észre sem veszem, hogy jeges hóvihart keltettem rémületemben.
Valami eltompítani készült az agyamat, de varázslatom nem engedte. Szóval a szemei bűvölnek...
Nálam nem jöhetett be, talán ezért követett engem idáig. Nyelek egyet, lehunyom a szememet, és irdatlan szelet keltek, hogy eltávolítsam magamtól. Amennyi érzelmet látok a szemeiben, kiráz a hideg, nem szeretem ha túl sok van belőle, mivel nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ennyire bámuljon, ráadásul ennyi érzést lássak a szemében.
Erősen koncentrálok, s mire az arcomhoz hajol, hogy jobban szemügyre vegyen, át már áttetszővé is válok, s átsuhanok a falon. Szinte érzem, ahogy a fájdalom belemar a szívembe, hiszen ennek a varázslatnak ára van. Hatalmas levegőt veszek, és még ezzel a lendülettel több házon is átkelek, minduntalan fájdalmat okozva magamnak.
Nagyon fáj, de nem akarom, hogy utánam jöjjön, rám nézzen, mert nem bírnám ki...
- Jesszusom! De szűk vagy!- nyög fel és vár egy kicsit
Fejemet a nyakába temetem és nyögök párszor. Majd lassú, ütemes mozgásba kezd, én pedig hangosan, kéjjel teli hangon nyögdécselek, hol pedig halkan felsikítpk.
Egyre gyorsabban mozog, és a másik lábámat is az oldaláhozz húzza. Átkarolom és hátravettem a fejemet közben csókolgatja a kulcscsontomat.
Melleim ütemesen urgálnak fel, s le, majd megcsörren valami.
- A rohadt életbe!- morgom - Bocsi, telefon!. A fenébe pedig olyan jól alakult minden lemászok róla és megkersem a telefont majd megnézem ki az ajaj a főnök már rég ott kéne lennem a munkába.
-Igen?-köhögök bele mint aki beteg.
-Monica, jól vagy?-kérdi a főnököm n meg köhögök és prüszkölök néhányat
-Az a helyzet... hogy megfáztam és nem tudok bemenni épp az orvoshz megyek.sajnálom.
-Semmi baj a legfontosabb hogy gyógyúlj meg szóval adok neked 1 hét szabadságot, na pá aranyom.- teszi le a telefont
-Nos hol is tartottunk?-lépek vissza szexpartneremhez és megcsókolom habozás nélkül csókol vissza, s újra belém hatol ,lábaimmal átkarolom a derekát. Lassan mozogni kezd, majd egyre gyorsabb halk sikollyokkal válaszolok neki.
Ahogy benyúltam a nadrágba tudtam nem egy mindennapi példánnyal van dolgom.Lassan mozgatom kézfejemet és melleimet a mellkasának nyomom, megragadja a kezmet és a raktárba húz a folhpz szorít és megcsókol azonnal vizzsacsókolok, és újra a nadrágjába kezdek el kutatni, szívem szaporán kezd el verni, egyik kezével a mellemet kezdi elmaszírozni én meg halkan nyögdécselek. Egyre lejebb csúszok míg végül kigombolom a nadrágját és lehúzom a boxerével együtt.
Egy pillanatig habozok.
- Szép nagy!- mormogom elismerően és lassan végignyalok rajta, majd lassan elkezdem mozgatni a fejemet, majd egyre gyorsabban csinálom, ajkait férfias nyögések hagyják el, mielőtt elmenne felkúszok és megcsókolom.-Te jössz!- lihegem.- hosszú ujjai azonnal belém siklanak mire összerándulok, és egyre jobban veszem a levegőt, ki-be mozgatja ujjait.- Elég!-zihálom, mire elmosolyodik és megcsókol, nem habazok hevesen visszacsókolom és dereka köré fonom egyik lábam és belém hatol lassan mozogni kezd a vállába temetem az arcomat.
Reggel 6-kor csörög a telefonom, a főnök az étteremből.-Hallo-motyogom álmosan.- Monica ma délutános vagy nem reggelis, mert Lisa cserélt veled csak te hamar elmentél-köszönés helyett inkább elmondja mikor vagyok na mindegy.-Rendben akkor délután, viszhall!-teszem le és kimászok az ágyból.Tegnap este megint játszadoztam az ördögtől is jutalmat kaptam, de nme tehetek róla ha szeretek szexelni, és az a férfi a könyves boltban egyszerűen fel falnám, de nem tehetem nem fedhetem fel magam. Bemegyek a fürdőbe és lezuhanyzom hajat is mosok, miután kész vagyok megszárítom a hajam és begöndörítem, majd egy fekete miniszoknyát és egy fekete köldökig sem érő topot veszek fel meg egy magassarkú csizmát. Bedobom a reggeli kávémat és már megyek is.
Vásárolni megyek, kell néhány fekete felső nadrág stb. Ezt délig meg is veszem, s eszembe jut hogy a könyves boltban találtam egy könyvet amit megkénne venni.
Belépek a boltba, láttom helyet csinál a nadrágjában ezzel nem is törődöm már megszoktam. Megkeresem a könyvet és a pulthoz megyek hogy megvegyem.
-Mennyi lesz?-kérdem és halványan elmosolyodom
-5 dollár 75 cent-válaszolja és átadom neki az összeget, úristen azok a szőke fürtök nem sokáig bírom magam türtőztetni elteszem a könyvet, csak annyit veszek észre , hogy a pultnak szorít és megcsókol. Halkan kuncogok mikor megérzem keménységét és becsúsztatom a kezemet a nadrágjába.....
- Falkád tagja leszek - hasít a levegőbe Shigure mély hangja. Döbbenetemben még a levegő is belém szorul. Stephen keze lecsúszik a fejemről, még őt is meglepte ez a fordulat.
- Mégis miért akarnám, hogy olyan hím legyen a falkánk tagja, aki az életemre tört?
Nem merek felnézni rá... nem merek. Meg sem érdemlem, hogy ránézhessek... mert értem teszi. De miért? Egy erős alfa hím, erősebb Stephennél is... és behódol neki. Miattam?!
- Mert erős vagyok, és téged foglak szolgálni, ezzel erősödik a falkád ereje is.
- És gondolom, ezért csak Emet kéred cserébe?
Óvatosan felkukkantok, és még látom ahogy biccent. Torkomban dobogó szívvel sütöm le ismét szemeimet, és ajkamba harapva próbálok csendben maradni, mintha nem is élnék. Már belém ivódott ez a viselkedésforma, sok mindent átéltem már Stephen mellett üldögélve a párnámon... a különbség most csak annyi, hogy az én életem a tét.
- Akkor szépen mutasd ki tiszteleted a falkavezér iránt! - morran a vezérünk hangja, ereje szinte elnyom engem. Shigure halkan felmordul, de érzem hogy közelebb lép. Behunyom a szemeimet, mert ez a szokás. Ha rangban felettünk álló kerül megalázó helyzetbe, az alacsonyabb szintűeknek nem illendő végignézni.
Még hallom egy ütés hangját, és egy test tompa puffanását, felkapom a fejem. Shigure épp feltápászkodik a földről, vérző orral.
- Üdvözöllek a falkámban újfiú - morog Stephen, de én már Shigure mellett térdelek, és bár tudom hogy nincs rá szüksége, mégis segítek neki felkelni.
Stephen is feláll, már arca visszaváltozott emberivé, csak szemeiből néz vissza ránk a vérleopárd. A trón felé indul, és még hátraveti a szavakat válla felett.
- Most pedig takarodj a szemem elől, vidd azt a kis ribancot is! Holnap elvárom, hogy méltóan viselkedj, ha újra találkozunk.
Shugire a kijárat felé indul, én pedig szorosan a nyomában, szívem boldogan kalimpál, amikor végre kilépünk a kapun.
Az éjszaka szabadság-illatát mélyen beszívva szorítom mancsaimat szívemre.
***
Shigure otthonába lépve már ismerősként szívom magamba az illatokat és szagokat. Figyelem ahogy a fotelhez vánszorog és lehuppan. A lábához kucorodva figyelem fáradt arcát, sebeit.
Melegbarna szemei lepillantanak rám. Várom, hogy dühösen rám morogjon, vagy bármi, amiért nem árultam el neki az igazságot magamról, de nem tesz ilyet. Még ehhez is hozzá kell szoknom... hogy nem akarnak folyton bántani.
- Abszolút nincs hová menned? - kérdezi pár másodperces hallgatás után. Halk szavait aláfesti a szoba csendjében kattogó falióra.
- Nincs... - válaszolom neki ismét, majd összeszorult torokkal teszem fel legégetőbb kérdésemet. - Haragszol rám?
Miattam került ekkora bajba, és feláldozta a szabadságát is... Fogalmam sincs miért tette.
- Szerintem ezt a témát hagyjuk egyenlőre. Hány éves vagy?
- Tizenhét... és te? - teszem mancsomat a térdére óvatosan, de gyorsan el is kapom, nem tudhatom hol sérült meg harc közben, nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Százhuszonkettő.
Döbbenten pislogok fel rá. Komolyan ennyi idős...? Hű... Döbbentemet látva megenyhülnek barna szemei, és vérét letörli arcomról, ami az imént csöppent rám. Még vérzik az orra... Stephen csúnyán helyben hagyta...
- Hogy? - hebegem még mindig dermedten.
- Nem megfertőződtem mint te, hanem örököltem a likantrópiát.
Ez mindent megmagyaráz. A falkában a született likantrópok képezik az „elit”-et. Nagyon erősek és befolyásosak, Stephen is ilyen. Egyszer volt olyan kedves, és gúnyos mosollyal elmagyarázta nekem, miért is vagyok egy értéktelen senki a szemében, miközben...
- Gondolom, mivel ilyen fiatal vagy, még nem dolgoztál. Akkor ezek szerint nekem kellene, hogy eltartsalak? - dörmögi az orra alatt.
- Nem akarok teher lenni... - suttogom.
- Nem gondolod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél?
Szavai fájnak, de színigaz amit mond. Nagyon rosszul is érzem magam emiatt...
Óvatosan térdelek fel, és combjaira támaszkodva puszilom meg ajkait óvatosan, hogy ne érjek fájó orrához. Sötét szemeim az övében elmerülnek, saját szemtelenségem meglep, mert soha nem kezdeményeztem még, de nem tántorít el.
- Köszönöm amit értem tettél... és nem kérdezem miért tetted, csak tudd, hogy hálám olyan mély, amely halálomig fog tartani. Nem leszek terhedre, ígérem... majd... majd én is dolgozom, és... mindent megteszek, hogy örömödet lelhesd bennem... - suttogom, de az utolsó szavaknál már zavartan harapok ajkamba. Ő gyönyörű férfi, és nem esne nehezemre vele azt csinálni, de... fogalmam sincs, valójában mik az igényei az ágyban. Emberi, gyenge testem nehezen bírna egy likantróppal folytatott aktust... ezért nem használtak még a többiek, csak Stephen, ő is csak „néhány dologra”, és inkább embereknek árultak.
Megcirógatja ismét az arcomat, majd a hajamba túrva sóhajt fel, lehelete cirógatja bőrömet. Megborzongok az izgalomtól, amely hirtelen végigcikázik rajtam, és kifinomult szaglásommal érzem, hogy ő is felizgult. Kiszárad a szám... szívem kalimpálni kezd mellkasomban...
- Ezt majd holnap megbeszéljük - mondja végül, és finoman eltol magától. - Most csak egy zuhanyra és alvásra van szükségem, mert holnap dolgoznom kell.
- Megyek, engedek neked vizet a kádba, és amíg fürdesz, készítek neked valami vacsorát - állok fel, és szorgos kis hangyaként robogok ki a fürdőbe.
Fél órával később már a konyhaasztalnál ül alsónadrágjában, és a szendvics utolsó falatja is eltűnik szájában. Nyugalmat erőszakolva magamra várom, majd követem a hálószobába. Sóhajtva vetődik az ágyba, majd felém fordítja arcát amikor még mindig az ágy mellett toporgok.
- Nem jössz aludni? - néz kissé értetlenül. A sötétben is tisztán látom, hogy már nincsenek rajta sebek. Nagyon gyorsan gyógyul...
- Szeretnél még valamit? - kérdezem fojtottan, de így is megremeg a hangom. Néhány hosszú másodpercig csendben néz rám, bizonyára nem érti mire gondolok. Ledobom magamról a ruháimat, és puha, finom mozdulatokkal mászok föl az ágyra. Fölé kúszom, de nem nehezedek rá, csak arca fölé hajolok, hajam puhán cirógatja arcát, ajkaimat kissé idegesen nyalom meg. Elakad a lélegzete, ahogy végigpillant rajtam, érzem is vágyának fűszeres illatát, amely meglepő módon engem sem hagy hidegen. Meg is mutatom neki, finoman hozzá dörgölőzve, és halkan dorombolni kezdek.
- Em... - suttogja, egyik kezét végigfuttatva karomon és hátamon. Kiscicaként gömbölyödök a simogatásba, miközben megcsókolom őt. Gyakorlatlan és béna vagyok ebben, hiszen eddig még senkit nem csókoltam meg, de azért még nagyon finom, amikor az ő tapasztalt nyelve számba hatolva cirógatja meg az enyémet, és körbetáncolja, masszírozza. Mmhh...
Likantróp ereje végigsöpör testemen, mintegy reagál az én szörnyemre, aki még nem ébredt fel, csak pislákol bennem. Körmei a fenekembe mélyednek, macskájának nehéz pézsmaillatát megérzem és megriadva húzódom hátrébb tőle.
Zihálva nézem a szemeiből rám tekintő macskát, és ahogy megérzi félelmem szagát, megnyalja a száját. Izgató lenne, ha nem tudnám miért teszi...
Csak néhány pillanat az egész, és már Shigure néz rám ismét, zihálva, felindultan markolja a takarót.
- Em - mondja higgadtnak tűnő hangon -, nem kell ezt tenned, pláne így nem. Aludjunk... és többé ne csináld ezt.
Megnyugodva teszem mancsocskámat kinyújtott kezébe, és hagyom hogy maga mellé húzzon a takaró alá. Hozzágömbölyödve hunyom le szemeimet...
- Jó éjt - motyogom, ahogy nyakamba fúrja az arcát és mélyet sóhajt. Még érzem a vágyát, ahogy az enyém sem múlt el teljesen, de az álommanók erősebbek. Olyan sok minden történt ma velünk...
Elfáradtam...
*
Másnap reggel egy gyors reggeli után álmosan, még kissé kábán figyelem ahogy készülődik, majd magamra veszek egy alsónadrágot. Tudom, hogy zavarja a meztelenkedés, ezért az ő kedvéért megteszem.
Bekap pár falatot, felhajt egy kávét és már indul is. Pár mondattal tájékoztat mit hol találok, és utasít... vagyis inkább megparancsolja hogy maradjak a lakásban. Egy cetlire felír egy telefonszámot is baj esetére.
- Nem mehetsz ki innen, világos? Várd meg amíg hazaérek.
Tudom miért mondja. Veszélyes vagyok az emberekre, hiszen bármikor kitörhet a szörnyetegem, már csak idő kérdése, amíg ez nem történik meg fokozottabban ingerlékennyé válok és veszélyessé. Mondjuk én még nem érzékelem magamban ezeket a jeleket.
- Rendben - bólintok, hogy megértettem, és mielőtt még kimenne az ajtón, megfogom a kezét, de nem nyalom meg, mert már azt is tudom, hogy ez is zavarja, ezért csak arcomat simítom hozzá, a szemébe nézve.
- Itt foglak várni... - mosolygok rá félénken. Megenyhülnek a szigorú barna szemek, és végre... látok én is egy kis mosolyt szép arcán. Most is elbűvöl mennyire szép férfi...
Becsukódik az ajtó, és én a padlóra kucorogva nézem a kilincset pár percig, majd miután nem jött vissza pár perc után sem, inkább körülpillantok. Mindent megfogdosok és megszaglászok. Különösen tetszik a fotel, amiben ő úgy szeret ücsörögni. Az évek során teljesen átvette az ő szagát, így amikor összegömbölyödve belemászom, megnyugtat az illata. Az összetartozásunk immár végleges. Persze ő bármikor elküldhet magától, de addig az övé vagyok és ez nagyon jó érzés. Tudom, hogy ő soha nem fog úgy bánni velem ahogy Stephen tette, és nem kényszerít többé arra senki sem.
Gyakran meg kell majd jelennünk a Vérleopárdok udvarában, néha hivatalos rendezvényeken is, de immár nem meztelenül, egy csillogó drágakövekkel díszített nyakörvben leszek, melyen egy ezüst lánc lóg, Stephen kezéből, hanem ruhában, és Shigure oldalán. Egy nagyon erős alfa-hím tulajdona vagyok most már, aki ezentúl megvéd. Mindenkitől.
Csodálatos érzés.
Az idő lassan vánszorog, én pedig elfoglalom magam. Tévézgetek egy kicsit, majd rendet csinálok, kimosom a szennyest... aztán tétován megtorpanok a hűtő előtt. Nem tudok főzni. Igazából semmihez sem értek különösebben, hiszen eddigi életem a tanulásról szólt, átlagos iskolás voltam néhány héttel ezelőttig.
Az órák peregnek egymás után...
Találok egy puha szövetlabdát a ruhásszekrény aljában, és miután felöltözöm, a nappali szőnyegén elheverve lökdösöm, miközben a faliórát hallgatom. Tik-tak. Mindjárt hazaér. Tik-tak. Nemsokára csörren az ajtó zárjában a kulcs. Tik-tak.
Végre nyílik az ajtó, és a labdámat otthagyva reppenek a bejárathoz. Izgatottan figyelem amikor végre belép, és köszönök neki. Halvány mosollyal köszön vissza, de hirtelen minden figyelmemet a kezében lévő zacskó köti le. Isteni illatok tekergőznek ki belőle... Felé nyúlok, de aztán észbe kapva húzom vissza szemtelen mancsomat. Halk nevetéssel cirógatja meg a buksimat.
- Látom éhes vagy. Gyere...
Követem a konyhába, és miután együtt megvacsorázunk, ő a fotelbe ül, és a tévét bekapcsolva felsóhajt. Már késő délután van... felkapcsolom az olvasólámpát, és lába mellé ülve hallgatom én is a híreket, miközben labdámat tologatom. Valahogy képtelen vagyok elszakadni róla... biztosan a likantrópiám miatt.
- Nehéz napod volt? - kérdezem, és a labdát lábához gurítom. Kissé megpöccinti, én pedig utána vetődöm. Tök jó játék!
- Átlagos. - A háttérben mormogó hírolvasó szavait hallgatjuk, de képtelen vagyok csendben maradni.
- És mivel is foglalkozol te?
- Szakács vagyok.
- Hű... - pislogok rá a szőnyegről elheverve, pocakomon a labdát egyensúlyozva. - Akkor a fincsi vacsit is te csináltad?
- Bizony - bólint, és elmosolyodik amikor a labdám legurul pocimról és utána gurulok én is. Visszamászom zsákmányommal a lábaihoz, és fejemet a térdére hajtom, úgy nézzük tovább a híreket.
- Kezdj készülődni Em, mennünk kell.
- Hová?
- Először is veszünk neked néhány ruhát, aztán...
Ja igen... ma is oda kell mennünk. Ha minden jól megy, ezúttal csak mint az udvartartás tagjai leszünk jelen. Leülünk egy párnára vagy szőnyegre, és figyeljük ahogy jönnek-mennek a vendégek. Máris kevésbé félek, bár így sem kívánja egy porcikám sem, hogy odamenjek.
- Értem... Akkor mindjárt jövök.
Labdácskámat a lába mellett hagyva sietek a hálóba, lecserélem a pólómat, és felveszek egy nadrágot. Lóg rajtam, de nincs jobb.
***
A csillagok hidegen ragyognak a bársonyként feketéllő égbolton, a hold ezüstsarlója vékonyka kis csík csupán.
Belépünk a duplaszárnyas ajtón, és odabent a trónján ül már a vezérünk, királyunk. Éppen ölében ül az egyik nősténye a sok közül, a mellette lévő párnám, amin mindig ücsörögnöm kellett, már nincs ott. Egy rossz emlékkel kevesebb.
Elégedetten simítom meg fekete ingem ujját. Shigure nagyon szép és csinos ruhákat vett nekem, és ezt abból is lemérhettem, hogy az eladólány ahányszor csak rám nézett, mélyen elpirult. Ezek szerint nem festhetek rémesen.
Stephen elé sétálunk, Shigure formális meghajlással köszönti én letérdelve hajtok fejet. Szerencsére csak biccent felénk, majd ismét nőstényével foglalkozik.
Leülünk az egyik puha szőnyegre, és már mellén is telepednek páran. Egyikük Shigure nagynénje. Halkan, visszafogottan beszélgetnek, én addig elheverve hajtom buksimat az ölébe, és halkan dorombolva hunyom be szemeimet amikor simogatni kezdi a hajamat. Úgy tűnik, itt a saját közösségünkben ő is hajlandó vérleopárdként viselkedni, ahogy otthon például nem teszi meg, csak ritkán.
Eden aurája idegesen vibrál, és gyakran fordítja fejét Stephen felé. Nyilván féltékeny, hiszen a többi nőstény mindig az aktuálisan kényeztetettre féltékeny. Szerencsére velem sosem foglalkoztak, hiszen a hierarchia alján voltam mindig is. Meg hát... sok irigyelnivaló nem történt velem, Stephen nem a gyengédségéről híres. Velem pláne nem volt az soha.
A királyunk egy csapat idegennel beszélget épp, akik üzenetet hoztak neki. Nem tetszik a szaguk... büdös halál és hideg temetőillat lengi körül őket. Valószínűleg a város vámpírura üzenetét hozták. Amikor elolvassa a papírt, dühösen mordul fel.
- Aldrich Nagyúr tudja jól, hogy nem szeretek részt venni az udvari ünnepségeken.
- Valóban, de ezúttal egy másik városúr jön látogatóba, ezért igényt tart minden csatlósa jelenlétére. A tiédre is - nyomatékosítja mondandóját az egyik vámpír, egy magas és ijesztő alak. - A legerősebb és legszebb leopárdjaidat hozd. Viszlát a bálon!
Felkukkantok Shigure arcára, és komor tekintetét látva én is nyugtalanná válok. Ha ő így néz, az mindig rosszat jelent...
